Kedvelem Spike Lee munkásságát, sőt annak idején Az utolsó éjjel meghatározó élmény volt számomra: egy elképesztő erejű drámának tartom, ami minden szintjén kiválóan működik. Ha pedig Spike Lee-ről és a faji ellentétekről van szó, akkor nem szabad szó nélkül hagyni a Szemet szemért című alkotását sem. Ezzel robbant be még ifjú rendezőként a köztudatba, és azóta sem sok film tudta ennyire komplexen, ennyire sok szempontból bemutatni az USA-ban folyamatosan forrongó etnikai ellentéteket, anélkül hogy didaktikussá vagy képmutatóvá, vagy hazuggá, vagy leegyszerűsítővé vált volna.

A BlacKkKlansman valós alapokon nyugvó története fantasztikus, tényleg filmre kívánkozik. Abból, hogy egy fekete rendőr „beépül” a Ku-Klux-Klanba, lehetett volna remek thriller, elementáris dráma, társadalomkritika, de még akár egy jópofa vígjáték is. Lee-nek pedig szemmel láthatóan minden eszköz a rendelkezésére állt: remek zenék, elsőrangú operatőri munka, korhű jelmezek, tehetséges színészek, a saját rendezői készségeiről nem is beszélve. Ehhez képest a BlacKkKlansman akkora visszalépés Spike Lee régi mozijaihoz képest (bár az Oldboy remake-hez vagy az Utál a csajhoz viszonyítva kétségtelenül komoly előrelépés), mind mondanivalójában, mind erejében, hogy a fal adja a másikat. Lee például nagyvonalúan nem döntötte el, hogy milyen műfajban képzeli el ezt a történetet: van benne egy csipetnyi izgalom, néhány fáradt poén, végtelenül egyoldalú társadalomkritika, a valódi dráma pedig hatásvadász epilógusként ficeg a tényleges történettől teljesen leválasztva.

Ha a társadalomkritkai vetülettel kezdjük, akkor érdemes megnézni, hogyan ábrázol a film két, a maga nemében szélsőséges gyűlöletcsoportot. A Fekete párduc-gyűlésen csupa túlesztétizált, gyönyörű, csillogó szemű fekete arcot láthatunk, akiknek egyrészről minden sérelmük jogos, másrészről pedig a forgatókönyv szerint csupán beszélnek az erőszakról, valójában egyáltalán nem ártalmasak. Ezzel szemben a másik gyűlöletcsoport, a Ku-Klux-Klan csupa ellenszenves, visszataszító redneck söpredékből – például fogyatékosokból vagy jól szituált, nyálkás rohadékokból – áll, akik minden valódi ok nélkül, pusztán csak a gyűlölet kedvéért gyűlölködnek, és semmilyen erőszaktól sem riadnak vissza. Még ezzel sem lenne problémám, ha karikatúrák lennének,  de Spike Lee nem akarja őket ilyen színben felültetni, érzésem szerint azért, mert a mai napig túl veszélyesnek tartja őket. Lehet, hogy igaza van, de mindkét oldal megérdemelt volna egy ennél komplexebb ábrázolást. Egy tipikus balos közhely, hogy senki sem születik rasszistának, akkor ezek a KKK-s arcok miért eredendően gonoszak? A Fekete párducok valós történetét pedig sikkasztások és árulások, sőt gyilkosságok szegélyezik, így elképzelhető, hogy ők sem voltak angyalok.

Spike Lee a rendőr főhősén keresztül képmutató módon úgy tesz, mintha középen állna, mint aki visszautasítja a gyűlölködést, de e miatt az ábrázolásmód miatt pontosan tudjuk, hogy ez nem igaz. Elhangzik egy érdekes történet a cselekmény kezdetén; az egyik szereplő felidézi, hogy fekete kissrácként, amikor a tévében nézte a régi Tarzan-filmeket, az übermensch fehérnek szurkolt az állatias bennszülöttek ellen. Nem tudom, hogy Spike Lee észrevette-e, hogy ezzel az alkotásával kb. hasonló kifinomultsággal ábrázolja a fehéreket, mint azt a ’30-as évekbeli mozik tették a feketékkel. És ha régi filmekről esik szó, az Elfújta a szél meg A nemzet születése ma már nagyon könnyű célpontnak számít, de nem biztos, hogy a legjobb megközelítési mód mai erkölcsi szempontok alapján vizsgálni egy több évtizedes alkotást. Pláne erős állítás kijelenteni A nemzet születéséről, hogy csak emiatt a film miatt történtek lincselések. Valójában azért készülhetett el így, ebben a formában A nemzet születése annak idején, mert akkor sajnos mindenki rasszista volt. Valójában senki sem vette emberszámba a feketéket, és ezért is eshettek meg olyan lincselések, mint amikről a BlacKkKlansmanben szó esik. Többek között emiatt volt szükség a '60-as évek polgárjogi mozgalmaira, hogy ez az általános hozzáállás gyökeresen megváltozzon. Nem tehető felelőssé egyetlen film az általános rasszizmusért.

Szóval pereg előttünk ez a végtelenül egysíkú mozi, ami amúgy mellesleg filmtörténeti klasszikusokat fikáz, hiszen csak egy és egyetlen szempontból hajlandó nézni őket, miközben ő maga nem igazán nyújt nekünk semmit sem. Az egysíkúságán kívül csak az tűnik fel néha, ahogy a büdös, undorító redneckek visszataszító módon panaszkodnak a kora ’70-es évek politikailag korrekt nyelvezetére, ami nem biztos, hogy teljesen korhű, de hát egyértelműen nem is ez volt a cél, hanem hogy a jelenünkhöz szóljanak, vagyis akinek ma nem tetszenek a pc nyelvi diktátumok, az csak egy ilyen mocskos féreg lehet, mint ezek itt. Így a gyűlöletbeszéd akkor és csakis akkor megengedett, ha egy fekete szájából hangzik el egy Fekete párduc-gyűlésen, hiszen akkor teljesen biztos, hogy csak beszél, de nem gondolja komolyan. Ha egy fehér rednecknek nem tetszik, hogy nem használhat bizonyos szavakat, az pedig szimplán egy büdös tahó. Spike Lee legalábbis ezek szerint így gondolja.

Amikor vége lett a történetnek, egyből azon kezdtem el agyalni, hogy miért készítette el most ezt a filmet Spike Lee? Mit akart igazából mondani? Mi fogta meg őt ebben a sztoriban? Valójában miért akarta elmesélni nekünk? Aztán rögtön bevágtak részleteket a nem is olyan régen történt charlottesville-i zavargásokról. Kicsit túl didaktikus, és nem kicsit ízléstelen húzásnak tűnt, hogy ezzel próbált súlyt adni egy nem különösebben súlyos filmnek. És akkor egyből felvetődött bennem a kérdés: ha Spike Lee-t valójában Charlottesville és a mai napig velünk élő gyűlölet foglalkoztatja, akkor miért nem erről készít filmet? 

És ha már filmtörténet, ott van az Amerikai história X a ’90-es évekből, ahol bemutatták, miért lesz egy amúgy tehetséges, okos csávóból neonáci. Meg merték mutatni az embert, a sorsot a horogkereszt mögött. Spike Lee-t miért nem érdekli többé az ember, miért csak a bőrszíne a fontos? És ha csak a bőrszíne fontos, mégis hogyan lehetséges, hogy a charlottesville-i zavargások halálos áldozata éppenséggel fehér volt? Az a helyzet, hogy Trumpot elrettentő példaként vágják be a játékidő végén, de valójában még az ő véleménye is sokkal mértéktartóbb, mint amit Lee képvisel ezzel a filmmel.

És Spike Lee teljesen biztos benne, hogy ez egy pusztán fekete-fehér ellentét Amerikában? Sértődött, elnyomott feketék és vérszomjas fehérek? Ennyire egyszerű lenne? Nem lehetséges, hogy odaát, a nagy olvasztótégelyben él még mindenféle nemzetiségű ember mexikóiaktól kezdve Puerto Ricó-iakon vagy arabokon át egészen olaszokig meg írekig, akik mind gyűlölködnek, és folyamatos az etnikai feszültség? 2006-ban ezt mutatta be az akkor kritikai-nézői oldalról egyaránt kissé lesajnált Ütközések a maga tablószerű sokszínűségében, komplexitásában, helyenként katartikus csúcspontokkal. A leegyszerűsítés mellett az a nagy különbség a BlacKkKlansman és az Ütközések között, hogy Spike Lee-t már csak a politikai mondanivaló érdekli, és nem az ember maga. Ez az a Spike Lee, aki az Oldboy remake-kel tette rosszabb hellyé a Föld bolygót, nem pedig az, akinek a Szemet szemért című filmje még érdekes és érvényes kérdéseket vetett fel, miközben hiteles képet nyújtott korának Amerikájáról.