Féltem ettől a filmtől. Méghozzá a rendező, Jorgosz Lanthimosz miatt. Előző alkotása, az Egy szent szarvas meggyilkolása iskolapéldája azoknak a művészieskedő, modoros, ám lényegében semmitmondó filmeknek, amelyeket a nézők többnyire utálnak, a kritikusok pedig szinte kivétel nélkül istenítenek. A félelmem nem bizonyult teljesen alaptalannak, de szerencsére Lanthimosz minden igyekezete ellenére egy remek film született.

Ez elsősorban a kiváló forgatókönyvnek köszönhető (Deborah Dean Davis és Tony McNamara írták). A történetet nyolc fejezetre osztották, ahogy az a forgatókönyvírás nagykönyvében benne foglaltatik, a dialógosuk sziporkázóak, a fordulatok tökéletes ütemben váltják egymást, de a legfontosabb, hogy az írók csodálatosan összetett karaktereket alkottak. Remek lehetőséget teremtettek mindhárom színésznőnek.

A leglátványosabb szerepben Olivia Colman látható, aki Anne királynőt alakítja, ezt a gyermeteg, önző, hiú asszonyt. Első ránézésre teljesen alkalmatlan még egy háztartás vezetésére is, nemhogy egy ország vagy egy háború irányítására. Később kiderül, hogy mindez csak a felszín, valójában egy mélyen meggyötört, a sorozatos sorscsapásokba szépen lassan végleg beleőrült ember. Minden gyarlósága dacára elnyerheti a szimpátiánkat.

A történet főhősnője azonban nem ő, hanem Abigail. A lecsúszott nemeskisasszony, aki már megtanulta, hogy saját magán kívül senkire sem számíthat, hiszen tulajdon apja némi kártyaadósság fejében eladta őt egy idegen katonának. Emma Stone élete egyik legjobb szerepében pajkos kislányként, romlott arisztokrataként, ravasz intrikusként, a lelkiismerete által gyötört, ám a túlélésért mindenre képes emberként egyaránt hiteles. Az ő jellemfejlődését követhetjük nyomon a történet során; ahogy egyre feljebb lép a társadalmi ranglétrán, morálisan úgy kerül egyre mélyebbre és mélyebbre, miközben minden egyes döntése, motivációja világos, érthető és átérezhető.

Első mentora, a játékidő kezdetén még a királynő legfőbb kegyence, Lady Sarah talán kevésbé tűnik látványos, vagy összetett karakternek, elvégre nem őrült, és jelleme sem változik számottevően a történet során, ám Rachel Weisz játéka annyira karizmatikus, olyan lehengerlő, hogy mégis teljesen uralja a jeleneteket. A fentiekhez hasonlóan ő is egy ellentmondásos karakter, aki egyszerre akarja az ország javát szolgálni, miközben kegyetlen mind a királynéval, mind a saját alárendeltjeivel. Egy igazi nagy formátumú egyéniség, aki azonban idővel túl gőgössé válik ebben a mérhetetlen hatalomban. Azonban erre jó oka van: Abigailt leszámítva lényegében ő az egyetlen felnőtt ebben a történetben.

Talán feltűnt, hogy egyetlen férfiről sem tettem említést, ugyanis ez egy ízig-vérig női, sőt feminista alkotás. A férfiak itt csak hisztis gyerekek, jobb esetben manipulálható bábuk egy sakkjátszmában, amit amúgy sem értenének, rosszabb esetben pedig nem többek a biztonság és a jólét megteremtésére szolgáló eszközöknél. Még arra sem jók, hogy a nők lefeküdjenek velük, örülhetnek, ha a nászéjszakán a menyasszony egyáltalán kiveri nekik. Itt a nők csakis egymással vannak elfoglalva, szeretkezni is csak egymással szeretkeznek, és a politikai játszmák valójában csak köztük dőlnek el. Ez pedig nem feltétlenül negatívum, hiszen a feminista felhang nem mond ellent sem a történet saját belső logikájának, sem a film által felépített világnak. Ez azért kiemelendő, mert az utóbbi időkben rendre előfordult ilyesmi olyan kétes értékű mainstream mozikban, mint Az utolsó Jedi vagy a Jurassic World 2. És A kedvencben legalább nem ábrázolják eredendően gonosznak vagy hitványnak a férfiakat, mint az általam egyébként nagyon kedvelt A szobalány című dél-koreai remekműben. Illetve ebben a filmben nem elsősorban a karakterek neme, hanem a  jellemük, a sorsuk, az emberi esendőségeik határozzák meg őket, így nehéz az alkotás egészére divatos, a korszellemet kiszolgáló propagandaként tekinteni. Arról nem is beszélve, hogy először láthatjuk Emma Stone cicijeit, szóval igazán nem mondhatjuk, hogy ránk egyáltalán nem gondoltak.

Nem hagyhatom szó nélkül a csodálatos operatőri munkát sem. Elsősorban ezért érdemes elmenni a moziba, és ott megnézni A kedvencet. A remek karakterek és a kiváló dialógusok vagy a szépen felépített történet otthon, a négy fal között is átjön, ezt a vizualitást viszont csak a nagyvásznon lehet igazán értékelni. A gyönyörű kosztümök, a csodálatosan berendezett szobabelsők, a kivételesen szép kertek és a hihetetlenül hangulatos gyertyafényes jelenetek Robbie Ryan kamerája előtt kelnek életre. Ryan remek filmeket fényképezett eddig is, de ez az első kosztümös filmje, és minden elismerésünket megérdemli. A halszemoptika gyakori – arcba mászó, feleslegesen elidegenítő, semmitmondó, épp ezért idegesítő – használatáért pedig egyértelműen nem ő, hanem a rendező a felelős.

Annyira kiváló az alapanyag, akár a forgatókönyvről, akár a remek színészekről vagy a kivételesen jó operatőrről legyen szó, hogy mindezt még Jorgosz Lanthimosz sem tudta elrontani, pedig becsületére legyen mondva, próbálkozott azért rendesen.

Többször is eszembe jutott Kubrick fantasztikus alkotása, a Barry Lyndon, és nem elsősorban azért, mert mindkét kosztümös film csodálatosan fényképezett, hanem azért, mert Kubrick és Lanthimosz egyaránt felülről-kívülről néznek az emberekre és az ő kis problémáikra. A különbség pusztán annyi, hogy Kubrick egy progresszív zseni volt, aki mindig alárendelte művészi eszköztárát a történetnek, így ez a hideg távolságtartás a filmbeli karakterektől nem váltott ki ellenérzést bennünk, egyszerű földi halandókban.

Lanthimosz ezzel szemben egy önmagába szerelmes művészieskedő kókler, aki folyamatosan elidegeníti a közönséget a történettől és a szereplőktől, de cserébe semmit sem kapunk az öncélúságon kívül. A film ettől nem lesz több, de így kétségtelenül különlegesebb, ami a kritikusoknak elég ahhoz, hogy az egekbe magasztalják, illetve a bölcsész-intellektuel beállítottságú nézőknek, hogy igazi sznob műértőnek érezhessék magukat, de valójában pont ez akadályozza meg, hogy A kedvenc valódi remekművé válhasson, ami együtt említhető mondjuk a Veszedelmes viszonyokkal. A halszemoptika gyakori használata mellett jó példa erre a film legutolsó képsora, amely sorozatos áttűnéseivel akkor is keserű szájízt hagy maga után, ha amúgy végig rendkívül jól szórakoztunk a látottakon. A végső mondanivalót, mely szerint nincsenek igazi győztesek, csak nyomorúság van, értettük volna, akármelyik képsorral fejezi be a történetet. A három különálló képsor egymásra pakolása azonban nemcsak felesleges és elidegenítő, de ízléstelen is. Összességében ehhez a vicces, gonosz, néhol cinikus, ám mindig  igazán humánus forgatókönyvhöz egy olyan rendezőre lett volna szükség, aki érti és szereti az embereket, a problémáikat, a döntéseiket még akkor is, ha átlát a gyarlóságaikon, olyanra, aki érzékien tudja ábrázolni mindazt, ami minket emberré tesz.

Mindenesetre Lanthimosz sem tudta eléggé elrontani A kedvencet ahhoz, hogy ne legyen szórakoztató az első perctől az utolsó előtti percig, úgyhogy mindenképpen ajánlatos a megtekintése, és mindenképpen moziban nézzük meg.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkold a szöveget a lap tetején, és lájkolj minket a Facebook oldalunkon is!