Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

MESTERKURZUS – RICHARD LESTER: A BEATLESTŐL A MUSKÉTÁSOKIG

2019. március 11. - Field64

Aktív korában Richard Lester a filmművészet egyik polihisztora volt: ténykedett producerként és színészként is, forgatókönyveket írt, zenét szerzett, de mindenekelőtt rendezett. Ő volt a brit filmes új hullám, a free cinema egyik legjelentősebb alakja, noha nemzetiségére nézve valójában amerikai. Kiemelkedő közönségsikert ért el a pályája csúcsán álló Beatles együttessel forgatott két szellemes filmje, az Egy nehéz nap éjszakája (1964) és a Help! (1965). Cannes-ban Arany Pálmát nyert alkotása, A csábítás trükkje (1965) a hatvanas évek brit filmművészetének egyik klasszikussá nemesedett darabja. Nevéhez fűződik id. Alexandre Dumas megunhatatlan kalandregénye, A három testőr talán legjobb, legszellemesebb filmváltozata, amelyet két részben mutattak be: A három testőr, avagy a királyné gyémántjai (1973), A négy testőr, avagy a Milady bosszúja (1974). Két folytatást is rendezett Richard Donner világsikerű kalandfilmjéhez, a Supermanhez (1978), amelyekkel magára haragította a képregényhős (és az eredeti Donner-film) rajongóinak népes táborát, pedig kereskedelmileg egyik sem volt bukás. 1989-ben folytatta a muskétások történetét, A testőrök visszatérnek forgatásán azonban egy tragikus balesetben életét vesztette jó barátja, Roy Kinnear színész. A tragédia és a film bukása miatt a direktor visszavonult, és azóta csak Paul McCartney kérésére készített két zenés dokumentumfilmet. Lester 1956. augusztus 28-án feleségül vette Deirdre Vivian Smith koreográfust, akitől két gyermeke született, Dominic és Claudia.

lester01.jpg

A kezdetek

Richard Lester 1932. január 19-én született az Egyesült Államokban, a Pennsylvania államhoz tartozó Philadelphiában. Teljes neve: Richard Lester Liebman. Édesapja Elliott Lester (1893–1951) tanár és forgatókönyvíró, édesanyja Ella Young ápolónő. Richard igazi csodagyereknek számított, már tizenöt évesen felvételt nyert a Pennsylvaniai Egyetemre, és tizenkilenc éves korában átvehette klinikai pszichológusi diplomáját. Az egyetemen kezdett érdeklődni a brit filmművészet iránt, és különösen tetszettek neki az Ealing Studios vígjátékai. 1953-ban Londonba költözött. Nem klinikai pszichológusként kezdett dolgozni, hanem rendezői állást kapott egy független tévéállomásnál, ahol például a The Vise (címváltozat: Saber of London) című krimisorozat néhány részét is megrendezte. Az egyik általa rendezett varietéműsort látta az ismert komikus, Peter Sellers, aki felkérte Lestert arra, hogy segítsen televízióra alkalmazni a The Goon Show című népszerű rádióműsorát. Az 1956-ban The Idiot Weekly, Price 2d címmel bemutatott tévéváltozat annyira tetszett a közönségnek, hogy még ugyanabban az évben két folytatást (A Show Called Fred; Son of Fred) forgattak hozzá. Az együttműködés 1960-ban a The Running Jumping & Standing Still Film című tizenegy perces rövidfilmmel folytatódott, amelyet közösen írtak és rendeztek, sőt ők játszották a főszerepeket is, partnerük Spike Milligan volt. Az alacsony költségvetésű produkciót Oscar-díjra is jelölték. Sellers 1959-ben szép sikert aratott Jack Arnold Az ordító egér című szatírájával. A négy évvel későbbi folytatást, az Egér a Holdont (1963), amely az űrversenyt, a hidegháborút és a kémfilmeket figurázta ki, Lester rendezte, akit Sellers ajánlott. Maga a színész azonban nem vállalta a folytatást, ezért Ron Moody lépett a helyére. A női főszerepet Margaret Rutherford kapta.

lester03.jpg

A Beatles-filmek

Ami a könnyűzenét illeti, a hatvanas évek elsősorban a liverpooli Beatles együttesről szólt. Már az első sikerek után felmerült az ötlet, hogy filmet kéne forgatni a zenekarról. A zenészeknek – különösen John Lennonnak – nagyon tetszett a The Running Jumping & Standing Still Film, ezért amikor aláírták a filmszerződést, egyik feltételük állítólag az volt, hogy Lester legyen a rendezőjük. Az Egy nehéz nap éjszakája forgatása 1964. március 2-án kezdődött, és április 24-én fejeződött be. A United Artists mindössze félmillió dollárt irányzott elő a produkcióra, mert számára igazából az volt a lényeg, hogy a film ürügyén megszerezze a jogot, hogy a zeneszámokat mint soundtrack albumot forgalmazhassa az Egyesült Államokban. Ez anyagilag jóval kifizetődőbb üzletnek ígérkezett, mint maga a film. (A Beatles amerikai kiadója ugyanis a Capitol Records volt, amely tekintélyes extraprofitot zsebelt be a gombafejűek lemezeivel.) Nos, a soundtrack valóban igen kelendőnek bizonyult az Egyesült Államokban is, de az igazi meglepetést mégis a film okozta, amely gyártási költségének bő huszonnégyszeresét hozta vissza, több mint tizenkétmillió dollárt.

lester04.jpg

A szellemes „rock and roll-vígjáték” áldokumentarista stílusban mutatja be a fiúk egyetlen, őrült napját, miközben „mellékesen” óriási népszerűségük titkába – az életvidám mókázás iránti kimeríthetetlen igény és persze sok-sok remek sláger – is beavatja a nézőt. A szakmai elismerések sem maradtak el: az Egy nehéz nap éjszakáját a legjobb eredeti forgatókönyv és a legjobb adaptált filmzene kategóriában is jelölték Oscarra. A film jó néhány technikai megoldása később a könnyűzenei videókban köszönt vissza, és ennek köszönhető, hogy az amerikai Music Television zenei tévécsatorna évek múlva „A videoklipek atyja” címet adományozta Richard Lesternek. A direktor sajátos humorral fogadta az elismerést: apasági vérvizsgálatot kért. A film először 1965-ben került a magyar közönség elé: a budapesti Filmmúzeum egyik bérletes sorozatában vetítették Orangutánok menekülése címmel. Ugyanitt 1968 márciusában az Angol Filmnapok keretében is bemutatták Vidám fiúk címmel. A Filmátvételi Bizottság 1968. április 2-án tekintette meg. Zenéjét változatosnak, hangzásában igen élvezetesnek találták, magát a filmet pedig szellemesnek, bár nem hibátlannak látták. Főleg a fiatalok miatt javasolták a bemutatását, kiemelve, hogy a zenekar viselkedése, öltözködése a hatvanas évek végén már nem lesz káros hatással a magyar fiatalságra. Az Egy nehéz nap éjszakájára 1 154 996 néző váltott jegyet, egyes kritikusok azonban szóvá tették, hogy egy ilyen típusú, lényegében divatfüggő film esetében túl sok a négyéves késedelem a forgalmazásban.

lester05.jpg

A kiugró sikernek köszönhetően a következő évben már el is készült az újabb Beatles-film Lester irányításával, a Help! (1965). Ezt már színesben forgatták: büdzséje háromszor annyi volt, mint az előző filmé, vagyis másfél millió dollár, a bevétel viszont körülbelül ugyanannyi, azaz tizenkétmillió dollár körüli összeg. A zenészek szerint a filmet elsősorban a Marx fivérek klasszikus burleszkje, a Kacsaleves (1933) ihlette, ugyanakkor humorát jelentősen befolyásolta Peter Sellers rádiósorozata, a The Goon Show is, melynek tévéváltozata – mint fentebb írtam – Lester közreműködésével valósult meg. A sztori kulcsfigurája ezúttal a dobos, Ringo Starr, aki egy különleges gyűrűt kap egyik rajongójától, ami valójában egy indiai szekta áldozati kegytárgya. Mondani sem kell, hogy a szekta megpróbálja visszaszerezni a gyűrűt, amitől Ringo is szívesen megszabadulna, miután megtudja, hogy különben ő lesz a szekta következő áldozata. A gyűrűt azonban nem tudja lehúzni az ujjáról… A forgatás 1965. február 23-ától május 11-éig tartott. (Más források április 14-i befejezésről tudnak.) A stáb forgatott Nagy-Britanniában, Ausztriában és a Bahamákon is. Állítólag a zenészek kérése volt, hogy a cselekmény e két utóbbi helyszínen is bonyolódjék, mert még nem jártak ott.

lester06.jpg

Az eredeti elképzelés szerint a Help! egy Texasban játszódó western lett volna, melynek forgatását el is kezdték, de hamar leállították, és újragondolták a koncepciót. Bár ez esetben a „gondolkodás” talán barokkos túlzás, mert a gombafejűek utólag bevallották, hogy akkoriban kísérleteztek a marihuánával, és igazából ennek köszönhető, hogy a Help! egyes jelenetei és párbeszédei olykor teljesen értelmetlenek. A szoros forgatási menetrend miatt Lester esténként már meg is vágta az aznap felvett anyagot, hogy ezzel is időt nyerjenek. A produkció címe Eight Arms to Hold You lett volna, és ezzel a címmel hirdették a Beatles Ticket to Ride című kislemezén is mint közelgő filmpremiert, de ez igazából senkinek nem tetszett. Lennon épp akkor a Help! című dalon dolgozott, és innen jött az ötlet, hogy ez legyen a film címe is. A soundtrackhez írt dalok közül ötöt végül nem használtak fel: hármat a Beatles, kettőt Lester javaslatára mellőztek. Később a zenészek azt nyilatkozták, hogy a Help! forgatását nem igazán élvezték, a végeredmény se tetszett nekik („Statiszták voltunk a saját filmünkben!”), bár az évek múlásával valamelyest megváltozott a véleményük, különösen Lennoné. A FÁB 1966-ban még elutasította a film átvételét, ám 1972. március 17-én, egy újabb átvételi vetítést követően már bemutathatónak tartotta. A bizottság egyik tagja, Kuczka Péter megjegyezte, hogy frissebb filmátvételre lenne szükség, hiszen a Help! friss humora és ötletei a világpremier óta eltelt évek alatt kissé megkoptak. A kedvező döntés és Kuczka intő szavai ellenére még hét évet kellett várni a filmre, melyet 1979. július 26-án a budapesti Filmmúzeum tűzött műsorára Segítség! címmel. 256 előadást tartottak belőle, melyekre összesen 110 217 néző váltott jegyet.

lester07.jpg

A csábítás trükkje

Noha a Beatles-filmek két egymást követő évben készültek, Lesternek mégis maradt ideje arra, hogy a kettő között leforgassa A csábítás trükkje (1965) című alkotását, amely a free cinema egyik legjelentősebb, legszellemesebb és legsikeresebb darabja. Az opusz részt vett az 1965-ös cannes-i filmfesztiválon, ahol elnyerte a fődíjat, az Arany Pálmát. A film alapjául Ann Jellicoe angol írónő The Knack című darabja szolgált, amelyből mellesleg 1970-ben és 1989-ben tévéfilmet is forgattak. A történet egyik főszereplője, Tolen (Ray Brooks) előszeretettel henceg a nőknél elért sikereivel – persze kicsit kiszínezi a sztorikat –, ami miatt környezetének kevésbé szerencsés hímneműi egyszerre utálják és irigylik. A félénk Colin (Michael Crawford) szívesen ellesné Tolen technikáját, hogy meghódítsa a vidékről érkezett Nancyt (Rita Tushingham), akit érdekes módon hidegen hagynak Tolen praktikái, ahogyan a körülötte legyeskedő Tomot (Donal Donnelly) sem méltatja túl sok figyelemre. Lehet, hogy Colin mégsem teljesen esélytelen? Talán ebből a pár mondatból is sejthető, hogy igazából nem a sztori az érdekes, hanem ahogyan azt Lester előadja, bőségesen adagolva a tipikus angol humort. A csábítás trükkje ugyanakkor érzékletes képet fest a hatvanas évek Londonjáról is, ahogyan Antonioni is tette a Nagyítás (1966) című alkotásával – amely a következő évben nyert Arany Pálmát Cannes-ban –, de a két művész más társadalmi osztály szemszögéből ábrázolja a világvárost, mások a művészi eszközeik és céljaik. Hogy Lesternek nagy érzéke volt a tehetségek felfedezéséhez is, arra az egyik bizonyíték, hogy A csábítás trükkjében három olyan kiváló színésznő debütált kisebb szerepekben, mint Charlotte Rampling, Jane Birkin és Jacqueline Bisset. Birkin és a film zeneszerzője, John Barry egymásba szerettek, és még 1965-ben össze is házasodtak. Jegyezzük meg azt is, hogy a művésznő a Nagyításban is szerepelt, ottani pucér epizódalakításával filmtörténetet írt.

lester08.jpg

Ez mind megtörtént útban a Fórum felé

Angol–amerikai koprodukcióban valósult meg az Ez mind megtörtént útban a Fórum felé (1966) című zenés komédia, amely egy négy évvel korábbi sikeres Broadway-musical alapján készült. Mivel a filmmusicalek iránti érdeklődés akkoriban visszaesett, ezért a darab hét betétdalát kihagyták, hogy jobban érvényesüljön a történet humora. A cselekményt az ókori drámaíró, Plautus (kb. Kr. e. 254 – Kr. e. 184) művei ihlették, különösen A hetvenkedő katona, a Pseudolus és a Kísértetek. A történet főszereplője egy Pseudolus nevű római rabszolga, aki bármire hajlandó, hogy visszaszerezze szabadságát, és ügybuzgalma rengeteg félreértést, humoros helyzetet és kalandot eredményez. Egyes vélemények szerint a film a Monty Python abszurd humorát előlegezi meg. A komikum és a zene iránti fogékonysága alapján azt gondolhatnánk, hogy azonnal Richard Lester neve merült fel rendezőként, de ez nem így volt. A munkát felajánlották Charlie Chaplinnek, Orson Wellesnek és az akkor még pályakezdő Mike Nicholsnak is, ám különböző okokból egyikükkel sem jött létre megállapodás. A forgatás Spanyolországban kezdődött 1965 szeptemberében, és novemberben ért véget, a költségek kétmillió dollárt tettek ki. Pseudolust az eredeti Broadway-verzió sztárja, Zero Mostel alakította. Lester alkotásában játszott utoljára a legendás komikus, Buster Keaton. A művész ekkor már igen beteg volt, a számára komoly fizikai igénybevételt jelentő futási jelenetekben kaszkadőr helyettesítette. A film vége felé látható kergetőzési jelenet lezárását, a fenékre esést viszont személyesen hajtotta végre, mert ennek mozdulatsora annyira jellegzetesen keatoni volt, hogy senki nem tudta hitelesen utánozni. A szereplők között felbukkannak Lester kedvenc színész barátai is, mint Roy Kinnear, Michael Crawford és Michael Hordern. A technikai stábnak több olyan tagja is volt, akik a színpadi musicalben is dolgoztak. A film operatőrje nem más, mint az inkább rendezőként ismert Nicolas Roeg. Az Ez mind megtörtént útban a Fórum felé 1967-ben Golden Globe-jelölést kapott, a zene adaptálását végző Ken Thorne pedig Oscar-díjat. Kritikái is jók voltak, bő négyszeresét hozta vissza gyártási költségeinek, mégsem lett belőle igazi klasszikus.

lester09.jpg

Hogyan nyertem meg a háborút?

A Hogyan nyertem meg a háborút? (1967) című fekete komédiát Lester előszeretettel nevezte „anti-háborúellenes film”-nek. Szerinte ugyanis a háborúellenes filmek valójában komolyan veszik a háború fogalmát, különbséget tesznek „jó” és „rossz” háború között, ezzel a szemlélettel viszont ő nem tud egyetérteni. A kiindulópontot Patrick Ryan azonos című regénye szolgáltatta. A második világháború idején játszódó történet főszereplője a kétbalkezes Goodbody főhadnagy (Michael Crawford), aki tökéletesen alkalmatlan a katonai pályára. Tulajdonképpen beosztottja, Transom őrmester (Lee Montague) rátermettségén múlik a katonák élete, hacsak Goodbody merő szórakozottságból le nem lövi őt… A forgatás helyszíne Spanyolország, az NSZK és London volt. Egy Gripweed nevű katonát John Lennon játszott, akinek ez az egyetlen játékfilmes prózai szerepe. A forgatás időszakában éppen nem volt semmilyen kötelezettsége a Beatles felé, ezért tudta elvállalni a munkát. Lester alkotásában viselt először olyan fémkeretes szemüveget, amely később imázsának részévé vált. Zenész mivoltát persze a forgatás alatt sem tagadta meg, akkor írta a Strawberry Fields Forever című dalát. Állítólag gyakran unatkozott, ezért olyankor is kijárt a forgatásra, amikor nem lett volna rá szükség, és rávette George Harrisont, hogy látogassa meg őt Spanyolországban. A filmet meglehetősen hűvösen fogadták a kritikusok, akik egyáltalán nem értették vagy félreértették Lester szándékait, a cselekményvezetést és a színdramaturgiát. Az elmúlt öt évtized alatt valamelyest átértékelődött, mégsem tartozik a széles körben ismert klasszikusok közé. Az opusz spanyolországi forgatása jelenti David Trueba 2013-as spanyol komédiája, a Könnyű csukott szemmel élni hátterét: a Javier Cámara által játszott Beatles-rajongó angoltanár elhatározza, hogy meglátogatja Lester stábját, hogy személyesen találkozzon Lennonnal.

lester10.jpg

Petulia

Richard Lester egyik legambiciózusabb vállalkozása a Petulia (1968) volt, amely John Haase Me and the Arch Kook Petulia című regényéből készült. Az opuszt Nicolas Roeg fényképezte, képi világa Roeg saját későbbi mozifilmjeit előlegezi meg: váratlan vágások, a zoom gyakori használata, flashbackek és mozaikos szerkesztésmód jellemzi. A legtöbb jelenetet San Franciscóban forgatták, a három főszerepet Julie Christie, George C. Scott és Richard Chamberlain játszotta, bár a Scott által alakított szerepet Lester valójában Lee Marvinnak szánta. A film zenéjét John Barry szerezte. Két betétdalt (Road Block, Down on me) a Big Brother and the Holding Company kíséretében Janis Joplin énekel, egyet (Viola Lee Blues) pedig a Grateful Dead: nemcsak halljuk, hanem látjuk is őket. A történet címszereplője, a különös szépasszony megismerkedik egy orvossal, Archie-val. A férfi szerint Petulia miatt nem fordult komolyra alkalmi ismeretségük, ám a nő a szakítást követően újra és újra megjelenik Archie életében… A Petulia az 1968-as cannes-i filmfesztivál egyik angol versenyfilmje volt, de a rendezvény a francia diáklázadások és tüntetések miatt félbeszakadt. Nemzetközi forgalmazásban a Petulia nem lett ugyan blockbuster, kereskedelmi szempontból mégsem volt sikertelen, a kritikusok pedig elismeréssel szóltak Lester ironikus humoráról, Roeg operatőri bravúrjairól és a színészek játékáról.

lester11.jpg

A szoba-konyha

A Petulia után Lester ismét a Beatlesszel szeretett volna dolgozni: az Up Against It forgatókönyvét Joe Orton (1933–1967) kezdte el, de befejezni már nem tudta, mert féltékeny élettársa, Kenneth Halliwell egy kalapáccsal agyonverte, utána magával is végzett. Ezt a tervezett harmadik Beatles-filmet is a United Artists finanszírozta volna. Lester felajánlotta a cégnek Spike Milligan és John Antrobus A szoba-konyha című szatíráját, amelyet angol színpadokon már sikerrel játszottak. A United Artists elfogadta a cserét, és 1968 első felében Lester leforgatta a filmet a következő angliai helyszíneken: St. Austell, a Chesil-part, a Chobham Common természetvédelmi terület, Weldon, Staffordshire és Weymouth. A főszerepeket Rita Tushingham, Dudley Moore, Harry Secombe, Arthur Lowe, Roy Kinnear és Spike Milligan alakította, egy kisebb szerepet a brit színészlegenda, Ralph Richardson alakított. A történet Londonban játszódik egy nukleáris támadás után. Az életben maradottak a romok között folytatják életüket, miközben egyes honfitársaik azt is el akarják pusztítani, ami megmaradt – még mielőtt az ellenség tenné meg ugyanezt. A nyomasztó alaphelyzetből egy gyilkos szatíra bontakozik ki, melynek célkeresztjében az angolok képmutatása áll. A United Artists illetékeseinek annyira nem tetszett a film, hogy egy évig dobozban tartották. Az 1969-es nyugat-berlini filmfesztiválon volt az ősbemutatója, ahol Lester megkapta a C. I. D. A. L. C. Gandhi-díját, ennek ellenére sem a kritikusok, sem a nézők nem fogadták túl nagy lelkesedéssel. Az ősbemutató óta eltelt öt évtized alatt viszont felértékelődött, ma már a Monty Python komédiáival egyenértékűnek tartják.

lester12.jpg

Filmtervek

A szoba-konyha kedvezőtlen fogadtatása miatt Lester évekig nem kapott újabb lehetőséget a rendezésre, pedig ötletekben továbbra sem szenvedett hiányt. Harold Pinter forgatókönyve alapján szerette volna filmre vinni Joseph Conrad Győzelem című regényét. Jurij Krotkov írásai nyomán tervezett egy vígjátékot is, amely a Szovjetunióban játszódott volna Sztálin idején, és egy színész volt a főszereplője. Ezt a szerepet Robin Williamsnek szánta, és meg is tervezte az egyik kelléket, egy egyedi járművet, de a projekt nem jutott el a forgatásig. Ugyanez lett a sorsa az Eff Off! című filmtervének is, amely egy londoni tanárról szólt volna. Afrikai helyszíneken készült volna a Send Him Victorious című thriller, melynek főszerepére a direktor Jeanne Moreau-t és Ralph Richardsont szemelte ki. Ez a projekt különösen közel állt a szívéhez, többször is nekifutott a megvalósításának, saját pénzét is befektette, ám ő csődbe ment, s a film sem realizálódott. Filmet szeretett volna forgatni George MacDonald Fraser nagy sikerű szatirikus regényéből, a Flashmanből is. Ez sem jött össze, ellenben következő filmjei, A három testőr (1973) és A négy testőr (1974) kapcsán együtt dolgozhatott Fraserrel, és ha a Flashmanből nem is, annak folytatásából, a Királyi játszmából 1975-ben filmet készíthetett. No de ne vágjunk az események elébe, nézzük, hogyan születtek meg a muskétásfilmek!

lester13.jpg

A három testőr

Id. Alexandre Dumas népszerű kalandregénye, A három testőr egyike a filmesek örök kedvenceinek, számtalan mozis és tévés feldolgozásáról tudunk. A hatvanas évek közepén két orosz származású producer, Alexander és Ilya Salkind (apa és fia) kezdett tervezgetni egy újabb változatot: Tony Richardsontól Roman Polanskiig több lehetséges jelöltjük is volt a rendezésre, sőt még az az elképzelés is felvetődött, hogy a testőröket a Beatles tagjai játsszák el. A részben Magyarországon forgatott Salkind-produkció, a Kékszakáll (1972) anyagi sikere tette lehetővé a testőrfilmek elkészítését. Addigra már lemondtak a Beatles szerepeltetéséről, mert az együttes közben feloszlott, és Ilya Salkind azt szerette volna, ha a nézők a történetre koncentrálnak, és nem a gombafejűekben gyönyörködnek. Richard Lester először azzal hárította el a producerek ajánlatát, hogy nem akar ifjúsági filmet rendezni. Miután elolvasta a regényt, mégis igent mondott. A forgatókönyvet George MacDonald Fraser írta, aki saját Flashman-regényei ironikus humorával ötvözte Dumas romantikus történetét. Fraser kivételes bravúrt vitt véghez, mert sikerült viccessé varázsolnia a klasszikus sztorit, miközben megmaradt annak romantikája és kalandossága is. Jó érzékkel hagyta el a kevésbé fontos szereplőket és cselekményszálakat, hogy ezáltal nagyobb hangsúlyt kapjon a két legfontosabb bonyodalom: az első részben a királyné gyémántjai körüli cselszövés, a második részben pedig a veszedelmes szépasszony, a Milady bosszúja.

lester14.jpg

Apropó: első és második rész! Az eredeti terv egy kétrészes, egyetlen mozijegy áráért megtekinthető szuperprodukció volt, melyet a premier előtt a producerek bontottak szét két önálló filmre. Arra hivatkoztak, hogy a felvételek annyira jól sikerültek, hogy minél többet szerettek volna felhasználni belőlük. A megnövekedett játékidő miatt célszerűbbnek látták, ha két külön filmet állítanak össze az anyagból. Nem is lett volna ezzel semmi baj, csak éppen a színészek egyetlen film után kaptak gázsit, miközben valójában kettőt forgattak le velük. A becsapott művészek perre vitték a dolgot, nyertek is, de csupán pürrhoszi győzelmet arattak, mert a kártérítésként megítélt összeg kevesebb volt, mint ha eleve két külön filmre szerződtek volna. S ha már a szereplőkről beszélünk: a hetvenes évek egyik legnagyobb sztárparádéját sikerült összehozni, amihez persze kellettek a kompromisszumok is: hol a producerek, hol a rendező engedett a másik fél kedvéért. Ilya Salkind ragaszkodott Michael Yorkhoz (D’Artagnan), Raquel Welchhez (Constance) és Simon Wardhoz (Buckingham herceg), míg helyettük Lester inkább Malcolm McDowellt, Julie Christie-t és Christopher Cazenovét szerette volna szerződtetni. Cserébe Salkind elfogadta a direktor jelöltjeit a három testőr szerepére: Oliver Reedet, Richard Chamberlaint és Frank Finlay-t. Az amerikai Charlton Heston eredetileg Athot vagy Aramist játszotta volna, Lester viszont rábeszélte Richelieu bíboros szerepére. A sztár soha nem bánta meg, hogy engedett, mert a ravasz kardinális egyike lett legkedvesebb szerepeinek. A sztárparádé tagja volt Christopher Lee (Rochefort gróf), Faye Dunaway (Milady de Winter), Jean-Pierre Cassel (XIII. Lajos) és Géraldine Chaplin (Anna királyné) is. Fontos szerep jutott két jó barátnak is: Roy Kinnear alakította D’Artagnan pufók szolgáját, Planchet-t, Spike Milligan pedig Monsieur Bonacieux-t, a szépséges Constance öregecske férjét. A spanyolországi forgatás rekkenő hőségben zajlott, kisebb-nagyobb sérülések is történtek, a siker azonban feledtetett minden megpróbáltatást, noha a gázsi körüli praktikák miatt a színészek rossz szájízzel fejezték be a munkát.

lester28.jpg

Egyik kedvenc kommentelőm, aCCaTt0nE írta a (már nem elérhető) filmbookos ismertetőkhöz, hogy szerinte Lester klipszerűen építette fel a muskétásfilmeket, s a kettő közül – az általános értékítélettel szemben, viszont velem tökéletes egyetértésben – a második rész a dramaturgiailag összeszedettebb, mert abban a rendező kevesebbet poénkodik, s a „humorpetárdák”-kal nem tereli el a figyelmet a cselekmény fordulatairól. A négy testőrben mélyül el igazán a jellemábrázolás. Ahogyan aCCaTt0nE megfogalmazta: „A kevésbé jelentős testőrök is végre megkapták a maguk emlékezetes momentumait, igaz, hogy inkább csak a harci jelenetekben. Porthos pojácás szerencsétlenkedése, vagyis a »Porthos-féle önlefegyverzés« poénja, és Aramis kifinomult mozgáskultúrával véghezvitt bombahatástalanítása nagyszerű volt. Az első részben feldobott, de ott funkciótlannak érzett karakterjellemzéseket itt csapja le a rendező. Nem győzöm dicsérni Oliver Reedet. Számomra az ő karakterének csalódása, tragédiája köré szőtt szál volt az etalon színészileg, forgatókönyvileg, rendezésileg, mindenhogy. (Még akkor is, amikor D'Artagnant biztatja a háttérbe húzódásra a kocsmában, és folyamatosan pislog, mert az alkoholisták nem bírják az erős reflektorfényt.) Ő az abszolút Athos. […] Faye Dunaway Miladyje végre hangsúlyossá vált. Már nem csupán egy bábnak éreztem, hanem számító, önálló akarattal és célokkal rendelkező személyiségnek. Egy érdekes, modern előrevetítését a törtető, minden megpróbáltatást túlélő, a pillanatnyi hátrányaiból előnyt kovácsoló karrierista nőnek, aki emellett hétköznapi emberi minőségében is képes szánalmat, együttérzést gerjeszteni. […] Nem, a 2003 óta köztudottan homoszexuális Richard Chamberlain nem volt rám hatással. Ő nagyon is helyesen tette a dolgát: alakította a kifinomult urat. Abban viszont van egy apró nüansz, hogy az első részben megemlítik Aramis nőügyeit, de ebből semmit sem látunk. A modern »queer-alapú« filmkritikában van erre egy terminus: »gay coded«. Ez olyasmit jelent, hogy rejtetten, szóban vagy vizuálisan kódolva van a karakter vagy az őt játszó színész szexuális orientációja. Ezt viszont csak azok veszik észre, akik otthon vannak a témában. […] Chamberlain gay-coded értelmezés szerinti Aramisa egy feminin vonásokkal felvértezett figura.”

lester16.jpg

Pénzt vagy életet!

A hetvenes években igen divatos katasztrófafilmek sorába tartozik a Pénzt vagy életet! (1974), amely a Britannic nevű óceánjárón játszódik. A hajón ismeretlen tettes időzített bombát helyezett el, melyet távirányítással kíván működésbe hozni, amennyiben nem fizetik ki neki az általa követelt tekintélyes összeget. Tűzszerészek egy csoportja az idővel versenyezve megpróbálja hatástalanítani az ördögi szerkezetet. A főszerepeket Omar Sharif, Richard Harris, David Hemmings és Anthony Hopkins játszották. A forgatókönyv alapjául egy valóban megtörtént eset szolgált. 1972. május 17-én az egyik leghíresebb óceánjáró, a Queen Elizabeth 2 a nyílt tengeren hajózott, amikor az illetékesek bombafenyegetést kaptak. A különleges körülmények miatt nem volt más megoldás, mint repülőgéppel a hajó közelébe szállítani egy bombakereső osztagot, melynek emberei ejtőernyővel a vízbe ugrottak, ahonnan felvették őket az óceánjáró fedélzetére. A bombariadó végül vaklármának bizonyult, a tűzszerészek nem találtak semmit. Az igaz történetből Richard Alan Simmons írt egy forgatókönyvet, amelyet a United Artiststól kilépett producer, David V. Picker akart megvalósítani. Az eredetileg kiszemelt rendező, Bryan Forbes még a forgatás megkezdése előtt kiszállt a projektből, akárcsak a másodiknak felkért Don Taylor. Picker ekkor Lesterhez fordult, akit még a United Artistsnál töltött években ismert meg. A direktor vállalta a beugrást, ám ragaszkodott ahhoz, hogy Alan Plater átírja a forgatókönyvet. Emiatt Simmons úgy megsértődött, hogy csak álnéven (Richard DeKoker) volt hajlandó a stáblistán szerepelni. A forgatáshoz egy igazi óceánjárót használtak, a TS Hamburgot, melyet nyugatnémet tulajdonosai eladtak a Szovjetuniónak, ahol a hajót Makszim Gorkij névre keresztelték át. Még mielőtt az oroszok átalakították volna a saját céljaikra, a filmprodukció kibérelte a Makszim Gorkijt a forgatásra. Az oroszok végül pórul jártak az előnyösnek hitt üzleten, mert fix összegért vállalták a hajó üzemeltetését, az 1973-as olajpiaci árak drasztikus emelkedése miatt azonban ráfizetéssel ért véget számukra a forgatás. A filmstáb újsághirdetések útján keresett statisztákat, akik szívesen utaznának ingyen az Északi-tengeren, ugyanakkor figyelmeztették őket, hogy a filmesek a hajóval szándékosan a kedvezőtlen időjárási körülményeket keresik. A Pénzt vagy életet! megbukott, a közönség nem találta eléggé izgalmasnak, Anthony Hopkins szerint viszont pályafutása leginkább alulértékelt filmjéről van szó.

lester17.jpg

Királyi játszma

Mint azt fentebb említettem, Lester A szoba-konyha után többek között megpróbálta megfilmesíteni George MacDonald Fraser első Flashman-regényét is. A főszerepet John Aldertonra osztotta, a forgatókönyvet Charles Wood és Frank Muir írta. A költségesnek ígérkező produkciót néhány nappal a forgatás megkezdése előtt fújták le. A muskétásfilmek világsikere azonban bebizonyította, hogy Lester és Fraser értenek egymás nyelvén, ezért a direktor újra nekiveselkedett a Flashman-sztorinak. Időközben megjelent a regény folytatása is, a Royal Flash, és Lester úgy gondolta, két okból is érdemesebb ezzel próbálkoznia. Egyrészt olcsóbb filmnek ígérkezett, mint a lefújt produkció, másrészt kicsit emlékeztetett A zendai fogolyra, amelyet többször is sikerrel vittek filmre. A történelem megismételte önmagát, mert a United Artists ebből a projektből is kihátrált az utolsó pillanatban, ám a 20th Century Fox átvette a produkciót, így 1974 októberében az NSZK-ban elkezdődött a Királyi játszma forgatása. A történet főszereplője, Harry Flashman egy nagyszájú brit katona, aki a XIX. századi Európában különféle vicces kalandokba bonyolódik. A szerepet Malcolm McDowell alakította, partnerei között olyan sztárokat láthatunk, mint Britt Ekland, Florinda Bolkan, Oliver Reed és Alan Bates. A Bolkan által játszott Lola Montez szerepét először Brigitte Bardot-nak ajánlották fel, de a francia szexbomba épp az előző évben jelentette be a visszavonulását, és Lester kedvéért sem gondolta meg magát. Jelen sorok írójának véleménye szerint a Királyi játszma éppoly pergő, szellemes, látványos és fordulatos kalandfilm lett, mint a Dumas-adaptációk, mégis megbukott úgy a kritikusoknál, mint a nézőknél. A rendezői változatot több mint húsz perccel megrövidítették, így számos neves színész cameója kimaradt a hivatalos változatból, például Roy Kinnear jelenetei is. Bár Fraser személyesen adaptálta filmvászonra a regényét, a végeredménnyel mégis annyira elégedetlen volt, hogy soha többé nem adott engedélyt egyik Flashman-sztori megfilmesítésére sem.

lester18.jpg

Robin és Marian

Az oroszlán télen (1968) című emlékezetes történelmi dráma Oscar-díjas forgatókönyvírója, James Goldman írta a Robin és Marian (1976) szkriptjét. A történet alapjául Robin Hood legendája szolgált. A korosodó főhős hosszú távollét után tér haza, ahol ismét szembekerül Nottingham urával. Természetesen találkozik Mariannal is, aki kedvese távollétében apáca lett. Még nem volt kész a forgatókönyv, amikor Richard Lester elvállalta a rendezést, előtte szóba került Lindsay Anderson is. Az eredeti elképzelés szerint Albert Finney játszotta volna Robin Hoodot és Sean Connery Little Johnt. Végül Conneryé lett a főszerep, Little Johnt pedig Nicol Williamson alakította. A produkció legnagyobb szenzációját Audrey Hepburn visszatérése jelentette: a közkedvelt színésznő a Várj, míg sötét lesz! (1967) című krimi után nyolc évig nem fogadott el semmilyen szerepet sem, mert a családjának akarta szentelni magát. Lesternek sem akart igent mondani, de amikor a fiai meghallották, hogy Sean Connery lesz Robin Hood, valósággal könyörögtek az anyjuknak, hogy vállalja el a szerepet, és forgasson „James Bond”-dal. Audrey sose bánta meg, hogy engedett fiai kívánságának, noha a film kereskedelmi szempontból megbukott. Richard Harris szintén Connery kedvéért vállalta el Oroszlánszívű Richárd rövid szerepét, mert a két színész a Viszontlátásra a pokolban (1970) forgatásán összebarátkozott. (Kuriózum, hogy maga Connery a Robin Hood, a tolvajok fejedelme című 1991-es filmben játszotta el Richárd királyt.) A női nézők nagy örömére az egyik jelenetben a csuhát viselő Robin Hood leugrik egy fáról, és néhány pillanatra feltárul a pucér valóság, Conneryn ugyanis nem volt alsónemű. A pár másodperces képsort nem vágták ki a hivatalos változatból. A Skarlát Willt alakító Denholm Elliott özvegye szerint a spanyolországi forgatáson Conneryvel és Hepburnnel nem volt semmilyen probléma, Robert Shaw, Nicol Williamson és Richard Harris között viszont vibrált a feszültség, mert mindhárman híresen nagyivók voltak, és bizonyos személyes ellentétek is voltak közöttük. A Robin és Marian eredeti kísérőzenéjét az Oscar-díjas Michel Legrand írta, ám Lester nem fogadta el a szerzeményét. Az új zenét a direktor régi barátja, John Barry komponálta, s bár a filmben végül ez hallható, Lesternek igazából ez sem tetszett. A produkció munkacíme The Death of Robin Hood (Robin Hood halála) volt, amit a Columbia Pictures kívánságára kellett megváltoztatni. A cég illetékesei egyrészt nem találták eléggé közönségvonzónak ezt a címet, másrészt a reklámban nagy hangsúlyt szántak Audrey Hepburn szereplésének, amire a címmel is utalni akartak.

lester19.jpg

A Ritz fürdőház

Tíz évvel az Ez mind megtörtént útban a Fórum felé után Lester ismét egy Broadway-sikerdarabot vitt filmre A Ritz fürdőház (1976) címmel. A cselekmény helyszíne – ki hinné a cím alapján? – egy homoszexuális férfiak által előszeretettel látogatott fürdőház. Ide menekül az életét féltő főszereplő a haldokló apósa által rászabadított bérgyilkosok elől. Vígjátékról lévén szó a végén persze minden jóra fordul, de addig a rendező mindent megtesz, hogy állandó működésben tartsa a nézők rekeszizmait. Terence McNally eredetileg prózai színművet írt a történetből Tubs címmel 1974-ben, a musicalek egyik szupersztárjának számító Rita Moreno kérésére azonban átdolgozta a darabot, és így született meg a zenés verzió, amely a The Ritz címet kapta. Mindazonáltal a különc énekesnő, Googie Gomez szerepét Moreno csak akkor játszotta el, amikor a New Haven-i előbemutatók után az előadás 1975-ben a New York-i Broadway műsorára került. Itt 398-szor adták elő nagy sikerrel, Moreno pedig megkapta a legjobb színpadi színésznőnek járó Tony-díjat. Az eredeti előadásból nem kevesebb, mint nyolc színészt szerződtettek a filmváltozathoz, ami rekordnak számít, mivel a hollywoodi hagyományok szerint a színpadi sztárok általában nem jelentenek elég nagy vonzerőt a mozinézők számára. Moreno mellett F. Murray Abraham, Jerry Stiller, Jack Weston, Paul B. Price, Tony De Santis, Christopher J. Brown és John Everson is megismételhette színpadi alakítását. Lester különösen a Morenóval és Westonnal való munkát élvezte. Noha a stáb amerikai színészekből állt (ne feledjük, hogy maga Lester is amerikai!), a filmet mégis Angliában forgatták, a londoni Twickenham Filmstúdió műtermeiben. Meglehetősen vegyes fogadtatásban részesült: egyesek mulatságos vígjátéknak tartották, mások ízléstelen komédiázásnak. Kifogásként hangzott el az is, hogy a homoszexuálisokat a szokásos klisék alkalmazásával nevetség tárgyává teszi. A filmet 1977-ben Golden Globe-díjra jelölték, akárcsak Jack Westont és Rita Morenót, de egyik kategóriában sem győzött.

lester20.jpg

Butch és Sundance – A korai évek

George Roy Hill immár klasszikus westernjét a vadnyugat két legendás banditájáról, Butch Cassidyről és a Sundance kölyökről 1969-ben mutatták be Paul Newman és Robert Redford főszereplésével. Mindkét bűnöző esetében álnévről van szó: Robert Leroy Parker (1866–1908) valaha egy hentesnél (angolul: Butcher) dolgozott, míg Harry Alonzo Longabaugh (1867–1908) egy alkalommal Sundance-ben került rendőrkézre. Hill filmje kiugró kasszasikernek bizonyult. Mivel a történet vége a két főszereplő halálát sugallta, ezért folytatásként csakis egy előzményfilm jöhetett szóba. Newman és Redford viszont kijelentette, hogy nem szándékoznak még egyszer eljátszani ezt a szerepüket. William Goldman, az 1969-es film forgatókönyvírója szorgalmazta ugyan a vállalkozást, ám igazán tevékenyen nem vett részt benne. Adott pár ötletet és javasolt néhány jelenetet is, melyeket valójában Hill filmjéhez talált ki, de ott mellőzték azokat. Az új produkció szkriptjét Allan Burns írta, aki korábban kizárólag a televízióban dolgozott. Ez volt az első filmes munkája, Hollywood szeszélyei viszont úgy hozták, hogy a második, az Egy kis romantika (1979) hamarabb a mozikba került. Amikor Richard Lester igent mondott a rendezésre, azt állította, hogy sosem látott még egyetlen westernt sem, a forgatás megkezdése előtt azonban megnézte Hill filmjét. A sajátját egyébként nem tartotta westernnek, inkább „viktoriánus kalandfilm”-ként emlegette. A fiatal Butch Cassidy szerepére Harrison Fordot kérték fel, aki nemet mondott, mert nem akarta, hogy Paul Newmannel hasonlítsák össze. A figurát végül Tom Berenger játszotta, akit a Nappalok és éjszakák (1977) című bűnügyi drámában nyújtott alakítása miatt választottak, és akkor épp Kanadában forgatott az Érett nők dicsérete (1978) című magyar vonatkozású erotikus filmben. A Carrie (1976) című horrorban ismertté vált William Kattet az Első szerelem (1977) című romantikus filmje után úgy emlegették, hogy ő lesz az új Robert Redford, így kézenfekvő volt, hogy őt választották Sundance kölyök szerepére. Az eredeti filmből csupán egy színész játszott az előzményben is, mégpedig a Bledsoe seriffet alakító Jeff Corey. A kilencmillió dollárból forgatott Butch és Sundance – A korai évek (1979) anyagilag egyértelműen bukás volt, alig több mint ötmilliót hozott be a költségeiből.

lester21.jpg

Kuba

Egyik életrajzírója szerint Lester – aki nagy rajongója Kertész Mihály klasszikusának, a Casablancának (1942) – egy alkalommal egyik barátjával a XX. század nagy vezéregyéniségeiről beszélgetett, és természetesen szóba került Fidel Castro is. A direktorban e beszélgetés hatására kezdett körvonalazódni egy olyan film terve, amely kombinálná ezt a két témát: a kubai forradalom hajnalán játszódna és egy Casablanca-szerű szerelmi történetet mondana el. A direktor később így definiálta saját alkotását: „A Kuba egy olyan politikai film, amelyben szó sem esik a politikáról, és egy olyan szerelmi történet, amelyben senki sem beszél a szerelemről.” A főszerepet ismét Sean Connery vállalta, ám a Robin és Mariannal ellentétben ezúttal nem tudott jól együttműködni Lesterrel, és a forgatás végén haragban váltak el egymástól. A hősnő szerepét a színésznőként is ténykedő világsztár énekesnőnek, a színes bőrű Diana Rossnak ajánlották fel, de ő nem vállalta. Brooke Adams lépett a helyére, aki nem sokkal korábban Az első nagy vonatrablás (1978) című filmben is forgatott Conneryvel, bár abban csak egy parányi szerepe volt. A két film között azonban bemutatták Terrence Malick Mennyei napok (1978) című drámáját, amelynek női főszerepe keresett színésznővé tette Brooke-ot. A szerelmi háromszög harmadik tagját Chris Sarandon alakította. A filmet két okból sem Kubában forgatták: egyrészt a stáb valószínűleg engedélyt se kapott volna rá a kubai hatóságoktól, másrészt a filmesek szerint a kubai forradalom óta eltelt két évtized alatt Havanna és az ország túlságosan megváltozott. A forgatás ezért Spanyolországban zajlott, ahol Jerez de la Frontera, Cádiz és Sevilla régi szépségükben pompáztak, s egykor ezek a városok ihlették a kubai építészeket is. A filmhez egy boldog és egy szomorú befejezést is felvettek, s az utóbbit választották a hivatalos változathoz. A Kuba annak idején megbukott a mozipénztáraknál, de számos filmtörténész szerint a direktor egyik alábecsült alkotásáról van szó. Mellesleg bő tíz évvel később Sydney Pollack is megbukott hasonló témájú és ugyanakkor játszódó filmjével, az 1990-ben bemutatott Havannával.

lester22.jpg

A Superman-folytatások

Lestert régi ismerősei, Alexander és Ilya Salkind, felkérték, hogy vegyen részt a Superman (1978) című szuperprodukciójuk elkészítésében mint producer. Állítólag Lester közvetített Richard Donner rendező és Salkindék között. Noha a muskétásfilmekkel a producerek egyszer már megjárták, a Superman esetében mégis újra megtették, hogy tulajdonképpen egyszerre két filmet forgattak ugyanazzal a stábbal. Alighogy az első rész mozikba került, a producerek váratlanul kirúgták Donnert, és Lesterre bízták a folytatás megrendezését, ámbár annak körülbelül háromnegyedét Donner addigra már leforgatta. Lester szinte semmit nem használt fel a kollégája irányításával felvett anyagból, mert azokat a jeleneteket, amelyekre szüksége volt a saját elképzeléseihez, inkább újraforgatta. Bennfentesek szerint ennek nem az volt az oka, hogy Donner csapnivaló munkát végzett, hanem az, hogy üzleti szempontok miatt muszáj volt mielőbb piacra dobni a folytatást, a producerek és Donner között támadt feszültség miatt azonban erre a közeljövőben nem sok esély látszott. A szerzői jog miatt arról szó sem lehetett, hogy a Donner által felvett anyag Lester nevével jelenjen meg, emiatt volt szükség a megismételt jelenetekre. Mivel a Lex Luthort alakító Gene Hackman ilyen körülmények között nem volt hajlandó tovább dolgozni, Lester kénytelen volt a sztár helyett dublőrt alkalmazni, illetve a korábban rögzített anyag egyes részeit ismét felhasználni. 2006-ban Richard Donner visszaadta a kölcsönt Lesternek. Forgalomba került ugyanis a Superman II Donner-féle változata, amelyhez viszont a direktor a Lester-féle felvételek felhasználását korlátozta minimálisra. Ennek ellenére a két rendező állítólag kölcsönösen tisztelte és nagyra becsülte egymás munkásságát, s Donner valójában nem Lesterre haragudott, hanem a két producerre. Az alkotói feszültségek ellenére a Lester-féle folytatás alapvetően jó kritikákat kapott, és jelentős kereskedelmi sikert ért el: ötvennégymillió dollárba került, ellenben több mint százkilencvenmilliót termelt.

lester23.jpg

A Superman II bemutatóját követően Gene Hackman és a Loist alakító Margot Kidder a nyilvánosság előtt is elítélően nyilatkozott Salkindékról, mert szerintük méltatlanul bántak Richard Donnerrel, sőt Hackman kijelentette, hogy emiatt nem hajlandó Lex Luthort újra eljátszani. Negatív véleménye ellenére Margot Kidder kész volt arra, hogy Loisként újra a kamerák elé álljon a Superman 3-ban (1983), ám kínos meglepetés érte. Szerepe ugyanis jelentősen lecsökkent, amit a producerek azzal magyaráztak, hogy szerintük a Superman és Lois közötti kapcsolat lehetőségeit az előző két filmben már kimerítették, és emiatt egy új női szereplőt vezettek be a sztoriba: Lana Langot, akit Annette O'Toole alakított. Egyesek úgy gondolták, hogy Salkindék így akarták megbüntetni Kiddert, mert nem velük volt lojális, hanem Donnerrel. Az érdekelt felek évek múlva azt állították, hogy ezekből a híresztelésekből semmi sem volt igaz. Hackman azt nyilatkozta, hogy igazából azért mondott nemet, mert akkoriban egyéb színészi kihívások foglalkoztatták, és nem akart örökösen feltámadó szereplő lenni egy többrészesnek ígérkező sorozatban. Szavainak némileg ellentmond, hogy a negyedik részben, amely Salkindék nélkül realizálódott, hajlandó volt újra Lex Luthor bőrébe bújni. A két producer cáfolta, hogy büntetésből csökkentették volna Margot Kidder szerepét. Álláspontjuk szerint a kreatív team javasolta, hogy a szerelmi szál vonatkozásában merész változtatásokat eszközöljenek. Ez akár még igaz is lehet, mert Ilya Salkind állítólag több új figurát is szeretett volna behozni a történetbe, a Warner Bros. azonban mérsékletre intette a radikális újítások vonatkozásában. Lana Lang mellett volt még egy fontos új szereplő, Gus Gorman. A figurát az akkoriban különösen népszerű színes bőrű színész, Richard Pryor játszotta. A Warner Bros. idegenkedését az újításoktól a fogadtatás is igazolta, mert a Superman 3 korántsem lett akkora siker, mint két előzménye: harminckilencmillió dolláros költségvetésből forgatták, de „csak” ötvenkilencmilliót hozott össze. Rajongók tömegei gondolják azt, hogy a Superman-sorozat a harmadik résszel rossz irányba kanyarodott, és Lester tehet arról, hogy kedvenc képregényhősük népszerűsége jelentősen megcsappant.

lester24.jpg

Utazó koporsó

Az Utazó koporsó (1984) A Ritz fürdőházra emlékeztető „tévedések vígjátéka”: egy dúsgazdag üzletember lánya – barátja segítségével – kipakolja apukája széfjét, majd a zsákmányt egy koporsóba rejtik, és irány az ország másik vége. Közben azonban egy állástalan görkorcsolyaedző is kénytelen menekülőre fogni, és mondani sem kell, hogy hőseink útjai találkoznak… A sztori alapjául Charles Dennis tíz évvel korábban megjelent könyve, a The Next-to-Last Train Ride szolgált. A megfilmesítés jogát egy új filmes cég, a Soundcross Film Ltd. tulajdonosai, Terence és Sandra Marsh szerezték meg. Tisztában voltak azzal, hogy önerőből nem tudják megvalósítani a filmet, ezért felajánlották a projektet a Warner Bros.-nak. A szkriptet maga a szerző, Charles Dennis írta Terence Marsh és Ronny Graham közreműködésével. Marsh úgy tervezte, hogy az Utazó koporsóval debütál mint rendező, a Warner Bros. viszont egy tapasztaltabb direktort akart, így esett a választás Richard Lesterre. A mamutcég Dudley Moore-nak szánta a főszerepet, Marsh és Lester azonban tiltakozott. Szerintük ugyanis egy sztár főszereplő óhatatlanul a többiek fölé magasodna, miközben itt egyenrangú szerepekről van szó. A Warner Bros. ekkor visszalépett a projekttől, melyet némi bizonytalanság után a CBS Theatrical Films vett át. A fontosabb szerepekben Michael O'Keefe, Beverly D’Angelo és Louis Gossett Jr. látható, kisebb szerepeket alakít Ed Lauter, Brian Dennehy és az akkor még pályakezdő Jim Carrey. O'Keefe lemondta a Papi védőbeszéd (1984) című filmet, melyben Jack Lemmon partnere lehetett volna, hogy Lesterrel dolgozhasson. A forgatás 1983 augusztusában kezdődött. Kilenc hetesre tervezték a munkát, de hat hét is elegendőnek bizonyult. A jeleneteket a kanadai Alberta tartományban található helyszíneken vették fel: Calgary, Lethbridge, Vulcan, Strathmore, Red Deer és High River városában. A Warner Bros. és a CBS Theatrical Films közötti megállapodás értelmében az előbbi cég intézte a hazai, az utóbbi pedig a külföldi forgalmazást. Nem voltak túl eredményesek: a hétmillió dollárból forgatott film kevesebb, mint kétmilliót hozott vissza.

lester25.jpg

A testőrök visszatérnek – Lester elbúcsúzik

Tizenöt évvel A három testőr kétrészes adaptációja után, 1988-ban, Lester leforgatta a regény folytatását is, amely magyar nyelven Húsz év múlva címmel jelent meg. A filmet A testőrök visszatérnek (1989) címmel mutatták be. A forgatókönyvet ismét George MacDonald Fraser írta, Ezúttal jóval nehezebb dolga volt, mert a Húsz év múlva semmivel sem vékonyabb kötet, mint az előzménye, viszont kettő helyett most egyetlen filmbe kellett sűríteni mindent. Emiatt a Fronde eseményei, az angliai történések és a Beaufort herceg körüli bonyodalmak nagyon leegyszerűsödtek, s aki nem olvasta a könyvet, az valószínűleg nem sokat ért az összefüggésekből. A regényben a Miladynek fia volt, Mordaunt, míg a filmben lánya van, Justine. Fraser megpendíti egy románc lehetőségét a Milady lánya és Athos fia, Raoul között, de a cselekményszálban rejtőző lehetőségeket szerintem nem sikerült kiaknáznia. Teljesen feleslegesen került be a filmbe Cyrano figurája Jean-Perre Cassel megformálásában, aki az előzményfilmekben XIII. Lajos királyt alakította. Charlton Heston is szeretett volna játszani a folytatásban, ám az általa alakított Richelieu a sztori szerint addigra már meghalt. A színész végül modellt ült egy Richelieu-t ábrázoló festményhez, melyet a forgatás után Lester neki ajándékozott. A korábbi pereskedés ellenére az előzményfilmek mindegyik – a cselekmény szerint még élő – szereplője vállalta a folytatást. Oliver Reed addigra viszont már annyira meghízott, hogy a vívójelenetekben dublőrrel kellett helyettesíteni.

lester26.jpg

Három fontosabb új szereplő lépett be a történetbe, de csupán a Mazarint alakító francia Philippe Noiret mondható szerencsés választásnak, bár a forgatókönyv elnagyoltsága miatt ő sem tudott igazán kibontakozni. Az Athos fiát megformáló C. Thomas Howell teljesen érdektelen figura marad, a Milady lányát játszó Kim Cattrall pedig halovány utánzata (cinikusok szerint: paródiája) Faye Dunawaynek. A spanyolországi forgatás hangulatára rányomta bélyegét a Planchet-t alakító Roy Kinnear halála. A köpcös színész az egyik jelenetben leesett a lóról, és másnap a kórházban szívinfarktus következtében elhunyt. Állítólag korábban kaszkadőrt kért maga helyett a lovas jelenetekhez, Ilya Salkind producer azonban elutasította ezt a kérést. Richard Chamberlain annyira felháborodott Salkind viselkedésén, hogy kiszállt a produkcióból, s ez az oka annak, hogy az általa alakított Aramis alig szerepel a filmben. Christopher Lee is hajlott arra, hogy távozzon. Végül a kollégái iránti lojalitásból maradt, de utólag kijelentette, hogy nem lett volna nagy veszteség, ha a film befejezetlenül marad. Lester sem szerette ezt a munkáját, interjúiban nem is hajlandó beszélni róla. Barátja halála miatt ő is, Fraser is szakított a filmvilággal. A testőrök visszatérnek első kritikái kedvezőek voltak ugyan, a közönségsiker mégis elmaradt. A film számos országban a mozikat megkerülve videón jelent meg először, vagy a helyi televízió játszotta, mint például Magyarországon.

lester27.jpg

A visszavonulás után

Lester 1991-ben elvállalta Paul McCartney koncertvideója, a Get Back megrendezését, mert mint mondta, őt a Beatles tette világhírűvé, ezért ennyivel tartozott régi barátjának. 1993-ban Lester ajánlásával mutatták be a BBC ötrészes sorozatát, a Hollywood UK-t, amely az 1960-as évek brit filmgyártásáról szólt. 1999-ben az ismert amerikai rendező, Steven Soderbergh Getting Away With It címmel egy könyvet jelentetett meg, amely a Lesterrel készített hosszú, szakmai témájú beszélgetéseit tartalmazza. Soderbergh nagy tisztelője idős kollégájának, akit a hatvanas években Orson Welles is a kortárs filmművészet egyik legfigyelemreméltóbb alkotójának nevezett. 

lester30.jpg

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR? 

Federico Fellini: A született hazudozó

Orson Welles: Egy zseni megpróbáltatásai

Patrice Chéreau: Egy polihisztor filmrendező

Liliana Cavani: Provokáció és művészet

Paul Verhoeven: Az erőszak és a szex apostola

Tinto Brass: Az avantgárdtól az erotikáig

Franco Zeffirelli: Film, színház, muzsika

Dušan Makavejev: Az örök provokátor

Walerian Borowczyk: Művészet vagy luxuspornó?

A bejegyzés trackback címe:

https://moviecops.blog.hu/api/trackback/id/tr7214680066

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Terézágyú 2019.03.12. 09:08:53

"Capital Records"

CapitOl

"A film először 1965-ben került a magyar közönség elé: a budapesti Filmmúzeum egyik bérletes sorozatában vetítették Orangutánok menekülése címmel."

??????? Eztet még sosem hallottam... ez télleg????????

"Egyes vélemények szerint a film a Monty Python abszurd humorát előlegezi meg."

Szerintem már a két Bitlisz-film is pont ezt teszi, főleg a Help. Azért is ilyen elborultak a szövegek néha.

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2019.03.12. 09:23:06

@Terézágyú:

Szia újra!

Capitol Records: Igen, igazad van, ezt elbandzsítottam. Már írattam magamnak új optikát (komolyan!), csak össze kéne gyűjteni a rávalót. :) Köszi az észrevételt, javítottam.

Orangutánok menekülése: Igen, ez is igaz. Gál Mihály remek könyvéből, a FÁB munkájáról szóló „A vetítést vita követte” című kötetből való az infó. A szerző igen alapos munkát végzett, nagyképűen úgy is mondhatnám: rokon lélek. :)

Beatles vs. Monty Python: Lehetséges, biztos vagyok abban, hogy te ezt jobban meg tudod ítélni, mint én. Mint kőkemény discofan, a Beatles tőlem kicsit távolabb áll, és a Monty Python munkásságából is leginkább csak a mozifilmeket ismerem kicsit jobban.

Terézágyú 2019.03.12. 09:31:12

@Field64:
"Orangutánok menekülése: Igen, ez is igaz. Gál Mihály remek könyvéből, a FÁB munkájáról szóló „A vetítést vita követte” című kötetből való az infó. A szerző igen alapos munkát végzett, nagyképűen úgy is mondhatnám: rokon lélek. :)"

Nahát... de mire föl éppen "orangutánok"??? Ezek a gombafejűek ilyen majmok??? Négy évvel a világhír után is még itt tartottak az illetékes elvtársak....???

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2019.03.12. 10:21:01

@Terézágyú:

Azt hiszem, inkább megtévesztésről lehet szó. A régi Filmmúzeum zárt körű, bérlettel látogatható vetítésein olykor az egyszerű halandó számára elérhetetlen, félig-meddig tiltott gyümölcsnek számító filmeket is vetítettek, melyeknek a kópiája éppen rendelkezésre állt, mert például átvételi céllal (vagy csak annak ürügyén!) bekértek külföldről egy munkakópiát. Úgy tudom, ezeket tilos volt nyilvánosan vetíteni (pláne pénz ellenében!), szóval el tudom képzelni, hogy valamiféle szándékos megtévesztés volt az eredetitől ennyire eltérő cím. De az is lehet, hogy az illetékesek is megelőlegezték a Monty Python abszurd humorát, azért választották ezt a különös címet. :)