Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

ANYU A SZTÁR

2019. március 18. - Field64

Hollywood egyik legnagyobb női sztárja, Joan Crawford (1905–1977) egyszer azt nyilatkozta, ha valaha filmet forgatnának róla, nagyon örülne, ha őt Faye Dunaway játszaná, akit figyelemre méltó tehetségnek tartott. Ez a film 1981-ben el is készült, ám Crawford legrosszabb rémálmában sem gondolta volna, hogy alapjául az a botránykönyv szolgál majd, amelyet egyik örökbe fogadott lánya, Christina írt róla Mommie Dearest címmel. Az 1978-ban megjelent kötet bestsellerré vált, a belőle forgatott film viszont – bár anyagilag nem bukott meg – totális szakmai kudarcnak bizonyult: kilenc kategóriában jelölték Arany Málna-díjra, és ötben győzött is. Magyarországon csak a tévében láthattuk, illetve DVD-n is megjelent Anyu a sztár címmel. Az opusz végzetes törést okozott Faye Dunaway karrierjében, és a korábban oly sikeres Oscar-díjas színésznő a nyolcvanas években bukást bukásra halmozott. Mindazonáltal az ősbemutató óta eltelt közel negyven év alatt az Anyu a sztárból kultuszfilm vált, és egyre általánosabb az a vélemény, hogy Dunaway egyik méltánytalanul alábecsült alakításáról van szó. A film a magyar szakirodalomban A legdrágább anya és Drága anyukám címmel is előfordul.

mommie01.jpg

A cselekmény

A harmincas években járunk. Joan Crawford Hollywood egyik legnagyobb csillaga, aki kitartó munkával jutott fel a csúcsra, és nap mint nap keményen megdolgozik azért, hogy ott is maradjon. Hajnali 4-kor ébred, hogy felkészüljön az aznapi munkára, és reggel 6-kor már bent van a stúdióban, ahol felfrissülve, mosolyogva kezdi a forgatást. Otthon az alkalmazottjától is megköveteli a lelkiismeretes munkavégzést, különösen ha a takarításról van szó, a filmsztár ugyanis tisztaságmániás. Joan tökéletesnek látszó életéből egyvalami hiányzik a boldogsághoz: egy gyermek. Ügyvéd szeretője, Greg Sawitt segítségét kéri, hogy örökbe fogadhasson egyet. A férfi először különféle nehézségekre hivatkozik, ám valahogy mégis elintézi a dolgot, és Joan végre boldogan karjaiba veheti kislányát, akit Christinának nevez el. Megígéri, hogy mindent meg fog adni a gyereknek. Az évek múlásával azonban bebizonyosodik, hogy Joan sajátos gyereknevelési elvei Christina esetében hosszabb távon nem eredményesek, s a gyereket egyre gyakrabban és egyre szigorúbban kell megbüntetnie. Amikor például a kislány először szól vissza a nevelőanyjának, Crawford órákra bezárja a fáskamrába. Egyszer rajtakapja, hogy Christina őt utánozza a tükör előtt: dühében ollóval esik neki a gyerek hajának, és rövidre vágja, hiába sír a kislány, hogy elcsúfítja őt. Joan nehezményezi, hogy Greg nem áll ki mellette az MGM főnökével, Louis B. Mayerrel szemben, és emiatt legutóbb lemaradt egy ígéretes szerepről. Bár az ügyvéd azt mondja, hogy soha nem szól bele Mayer döntéseibe, később valószínűleg mégis szót emelhetett szeretője érdekében, mert Crawfordot értesítik, hogy megkapja a hőn áhított szerepet. A nagy hírt Greggel akarja megünnepelni egy elegáns étteremben, ahol Mayer is jelen van. A filmmogul mások előtt megalázó módon bánik a filmcsillaggal, aki otthon számon kéri Gregtől, hogy már megint miért nem állt mellé. Vitájuk elmérgesedik, és szakítanak. Másnap Joan a házvezetőnő közreműködésével a férfi minden nyomát el akarja tüntetni az életéből, és ollóval vagdossa le őt a közös fényképekről.

mommie06.jpg

Crawfordot a szerelmi csalódás sem töri össze, továbbra is kőkeményen dolgozik azon, hogy megőrizze elsőségét a hollywoodi filmvilágban. Christina viszont egyre több bosszúságot okoz neki: ha megkéri, hogy maradjon csendben, mert pihennie kell egy fontos találkozó előtt, a kislány a hangos játszadozásával idő előtt felébreszti. Ám ez semmiség ahhoz képest, hogy a fontos találkozón Mayer udvarias szavakba csomagolva, de végső soron kirúgja őt az MGM-től, és még a kocsijáig sem hajlandó kikísérni, hogy méltósággal távozhasson a filmgyárból. Odahaza a sztár tehetetlen dühében fejszével esik neki a volt főnökétől kapott rózsabokornak, és még a gyerekeknek is fel kell kelniük, hogy segítsenek neki a pusztításban. (Crawford időközben ugyanis Christina után egy kisfiút is örökbe fogadott, Christophert.) A szerencse rövidesen ismét Joan mellé szegődik: egy ígéretes szerepajánlatot kap a Warnertől, és még próbafelvételre is hajlandó, hogy meggyőzze az illetékeseket arról, hogy őt szerződtessék. Ellenben Christina viselkedése most is feldühíti. A dacos gyerek nem akarja megenni a félig sült bifszteket, mert ha a villájával megnyomkodja, akkor piros lé folyik ki a húsból. Crawford hiába mondja, hogy a hús így egészséges, hiába fenyegetőzik, hogy a gyerek addig fel sem állhat az asztaltól, amíg meg nem eszi, Christina megmakacsolja magát. A gyereknevelés nehézségeit rövid időre elfeledteti, hogy a Warnernál játszott filmszerepért Joan megkapja az Oscar-díjat. Odáig van a boldogságtól, ám amikor este felmegy a gyerekek szobájába, hogy ellenőrizze őket, észreveszi, hogy Christina szekrényében drótfogason lógnak a drága ruhák. Őrjöngve szórja mindegyiket a földre, és a kislánynak büntetésből az éjszaka közepén fel kell súrolnia a fürdőszoba kövezetét. Amikor Christina belép a kamaszkorba, nevelőanyja már riválist is lát benne, ezért egy szigorú bentlakásos iskolába íratja. A problémák azonban így sem szűnnek meg, és Christina egyre többször szembeszáll nevelőanyja akaratával…

mommie07.jpg

Az igazi Joan Crawford

Az 1905. március 23-án a texasi San Antonióban született Joan Crawford élete valóban kész regény volt, hiszen a legnagyobb mélységekből jutott el a legnagyobb magasságokba. (Maga a sztár 1962-ben és 1971-ben is kiadott egy életrajzi kötetet.) Eredeti neve: Lucille Fay LeSueur. Egy nővére és egy bátyja volt, a lány azonban még Lucille születése előtt meghalt. A szülők házassága nem volt boldog, az édesapa néhány hónappal második lánya világrajövetele előtt elhagyta a családot. A későbbi sztár visszaemlékezései szerint gyermekkorát az anyagi és érzelmi szegénység jellemezte, kétségbeesett anyja egyik kapcsolatból a másikba menekült. Crawford életrajzírói szerint Joant már tízévesen dolgozni küldték, és otthon gyakran megverték. Tizenegy éves korában mostohaapja szexuálisan zaklatta. A családi nehézségek ellenére volt alkalma tanulni, több oktatási intézményben is megfordult. A columbiai Stephens College rektora arra biztatta, hogy önsajnálat helyett próbálja megváltoztatni a dolgokat maga körül, megteremteni az előrejutás feltételeit. Ez egy életre szóló tanácsnak bizonyult. Évek múlva az MGM (Metro-Goldwyn-Mayer) egyik szakembere ezt mondta: „Igazából senki nem akarta a cégnél, hogy Joan Crawford sztár legyen. Maga Crawford viszont mindenképpen az akart lenni, és sztár is lett.” Idáig azonban hosszú és göröngyös út vezetett. Crawford félbehagyta a tanulmányait, és táncosnőként próbált érvényesülni. Feltűnően szép lány volt, egyre több helyre hívták, Chicagóban, Detroitban és New Yorkban is fellépett. Később azt rebesgették, hogy ebben az időszakban pornófilmben is szerepelt, de ezt az állítást sosem sikerült egyértelműen bebizonyítani.

mommie08.jpg

1924 decemberében a három kisebb filmvállalat fúziójával létrejött MGM hét hónapra szerződtette a csinos táncosnőt. A cégnek nem voltak különösebb tervei Lucille-lel, csupán statisztaként, esetleg kisebb szerepekben gondoltak rá. Az egyik nagyfőnök, Louis B. Mayer azonban felfigyelt a csinos showgirlre, és úgy látta, többet is ki lehetne hozni belőle. Az ambiciózus lány rögtön megérezte, hogy megfogta az isten lábát Mayerrel, és csak rajta múlik, hogy megcsinálja a szerencséjét. Nem a bevált módszert választotta: nem lett a főnök szeretője, mert valószínűleg sejtette, hogy ebben a szerepkörben állandó és nagyszámú konkurenciája lenne, és Mayer idővel ráunna. Helyette eljátszotta az engedelmes kislányt, aki zokszó nélkül elfogadja az atyai-főnöki tanácsokat, és készségesen aláveti magát a tekintélynek, mert meg se fordul a fejében, hogy valamiben esetleg ne a másiknak lenne igaza. A taktika bevált, Mayer egyre nagyobb figyelmet szentelt arra, hogy a csinos és alkalmazkodó táncosnőből a fiatal filmvállalat egyik sztárja legyen. Eredeti nevét közönségesnek találta, és másikat javasolt helyette. Ravasz üzletemberként ebbe a nézőket is bevonta: a Movie Weekly magazinban névadási versenyt hirdetett ezerdolláros fődíjjal. A Joan Arden lett volna a nyerő, de kiderült, hogy az olvasók is voltak annyira ravaszak, mint Mayer: többen is beküldték ugyanezt a nevet.

mommie09.jpg

Az MGM nem akart többször ezer dollárt kifizetni ugyanarra, ezért inkább házon belül megalkotta a Joan Crawford művésznevet. Maga az érintett állítólag utálta ezt a nevet, mert ő ezt tartotta közönségesnek, de volt annyira bölcs, hogy nem szállt szembe Mayerrel. Lucille Fay LeSueurből így lett Joan Crawford, akinek az Our Dancing Daughters (1928) hozta meg a nagy áttörést. Hála Mayer atyai jó tanácsainak (= főnöki utasításainak), Crawford pár év múlva gond nélkül váltott át a hangosfilmekre, és az új médium egyik első sztárja vált belőle. Eleinte zenés-táncos produkciókban szerepeltették, ám amikor ezek iránt alábbhagyott az érdeklődés, szerepkört váltott. Mayer mellett egyébként még valakinek tartozott köszönettel, és folyamatosan le is rótta háláját: a közönségnek. Joan tisztában volt azzal, hogy karrierje érdekében meg kell őriznie a nézők szeretetét, ezért minden rajongói levélre válaszolt, mindenkinek dedikált fotót küldött, és mindig ügyelt arra, hogy a nyilvánosság előtt a legjobb formáját nyújtsa. Élelmes cégek már Hollywood fénykorában buszos kirándulásokat szerveztek Los Angeles sztárok által lakott negyedébe. A legtöbb filmcsillag ki nem állhatta a kíváncsiskodókat, és a villájába zárkózott a buszos túrák ideje alatt, Joan viszont kötelességének érezte, hogy mindig megmutassa magát az érdeklődőknek, és mosolyogva integetett otthona ajtajából az utasoknak. Az egyszerű emberek odáig voltak a meghatottságtól, hogy az isteni filmsztár tudomást vesz a létezésükről, törődik velük, és a rajongói szeretetnek oroszlánrésze volt abban, hogy Crawfordnak mindig volt ereje megbirkózni a szakmai problémáival.

mommie10.jpg

A harmincas évek végétől Joan népszerűsége csökkenni kezdett. Új filmjei megbuktak, alakításai a kritikusoknak se igazán tetszettek. Hiába hivatkozott a rossz forgatókönyvekre, a nem megfelelő rendezésre, a rosszul időzített premierekre: nem volt mentség számára. 1943. június 29-én Crawford szerződését az MGM-mel a két fél közös megegyezéssel felbontotta – legalábbis a nyilvánosság így tudta. Bármennyire megalázva érezte magát a színésznő, hogy végső soron kirúgták attól a cégtől, amelyért annyi mindent tett, már július 1-jén új szerződése volt, melyet a Warner Bros.-szal kötött három filmre, félmillió dollárért. Mindenre hajlandó volt, hogy karrierjét egyenesbe hozza, ezért beleegyezett abba is, hogy próbafelvételt készítsenek vele a Mildred Pierce (1945) című filmhez. Kertész Mihály rendező ugyanis nem őt akarta, hanem Barbara Stanwycket, ám a Warner ragaszkodott Crawfordhoz. A próbafelvétel meggyőzte a rendezőt, Joan pedig meghálálta a bizalmat: kimagasló alakításáért 1946-ban megkapta a legjobb színésznőnek járó Oscart. Újra sínen volt, ismét jó szerepeket kapott, még kétszer jelölték az Oscarra, és az ötvenes években is sztárként tündökölt, például a Johnny Guitar (1954) című Nicholas Ray-filmben. Három (egyes források szerint: négy) félresikerült házasság után 1955-ben a magánéleti boldogság is rátalált. Előző férjei színészek voltak (Douglas Fairbanks Jr., Franchot Tone és Phillip Terry), negyedszerre viszont Alfred Steele-nek, a Pepsi-Cola cég egyik igazgatójának mondta ki a boldogító igent. Az ambiciózus Joan bebizonyította, hogy üzletasszonynak is van olyan jó, mint színésznőnek. Hírnevét és tekintélyét egyaránt latba vetette férje cége érdekében. Médianyilatkozataiban sosem mulasztotta el megemlíteni, hogy ő természetesen kizárólag Pepsit iszik. Közvetlen környezete titokban jót mulatott rajta, mert ők tudták, hogy Joan leginkább márkás szeszes italokkal oltja a szomját. Pepsi-Colát ritkán ivott, Smirnoff vodkát és Dom Pérignon pezsgőt annál gyakrabban. Steele halála után a Pepsi-Cola cég megpróbált megszabadulni az energikus özvegytől, Crawford azonban nem hagyta magát, és csak a hetvenes évek elején, egészségi problémái miatt vonult vissza az üzleti életből. Bennfentesek szerint egyszerűen megfenyegette a cég vezetőségét, hogy meg ne próbálják kijátszani, mert befolyását, amit addig a Pepsi érdekében hasznosított, a jövőben ellenük fordítja.

mommie11.jpg

Az üzleti világban elért sikerekkel párhuzamosan Joan színésznői karrierje megint hanyatlani kezdett. Crawford lázas igyekezettel próbálta megtalálni az újabb nagy lehetőséget, amelyet végül a Mi történt Baby Jane-nel? (1962) című lélektani horror biztosított számára, melyben Bette Davis volt a partnere. Szakmai és magánéleti okokból a két színésznő hosszú évek óta rivalizált egymással, és legendásan rossz viszonyban álltak. Kettőjük közül a nyilvánosság előtt Crawford viselkedett elegánsabban, Davis gyakran vulgáris stílusban fejezte ki kolléganőjéről alkotott – meglehetősen lesújtó – véleményét. A készülő film érdekében Robert Aldrich rendező ügyesen kihasználta a két sztár személyes konfliktusát, hiszen a cselekmény középpontjában két testvér gyűlöletbe fordult viszonya állt. Jól értesültek szerint a két színésznő valójában irigyelte egymást: Crawford mindig is arra vágyott, hogy színészi tehetségét éppúgy elismerjék, mint Davisét, míg Bette szeretett volna ugyanolyan körülrajongott sztár lenni, mint Joan. A Mi történt Baby Jane-nel? jelentős szakmai és közönségsikert aratott, mindkét korosodó színésznő iránt újra feltámadt az érdeklődés, viszont csak Davist jelölték Oscarra. Joan a maga módján vett elégtételt a sérelemért: megtudta, hogy a díj legnagyobb esélyese, Anne Bancroft nem óhajt részt venni a gálán, ezért rábeszélte, hogy őt bízza meg a díj átvételével, ha nyerne. Számítása bevált: ha csupán meghatalmazottként is, de végül ő mosolyoghatott a pódiumon Oscarral a kezében, és nem a győzelemben reménykedő Bette. A revansra nem kellett sokat várnia: Aldrich következő filmje, a Csend, csend, édes Charlotte (1964) főszerepeire is a két sztárt választotta. A két film között Davis összejött Aldrichcsal, és ily módon lehetősége nyílt arra, hogy Crawfordot háttérbe szorítsa. Joan átlátott a szitán, és beteget jelentett. Sokan azt gyanították, hogy csak bosszúból tette ezt, hogy hátráltassa a produkciót, valójában nem volt semmi baja. Bette unszolására Aldrich lecserélte Crawfordot Davis barátnőjére, Olivia de Havillandra. A direktor arra kérte a szeretőjét, hogy ezt tartsa titokban, míg Crawforddal és ügyvédjével tisztázza a helyzetet, Davis viszont azonnal kiadta az infót a médiának.

mommie12.jpg

A munkamániás Joan a megalázó kirúgás ellenére sem adta fel, újabb és újabb filmeket vállalt el abban a makacs reményben bízva, hogy újra felragyog a csillaga. Keserűen tapasztalta, hogy már egyáltalán nem kezelik sztárként: nemhogy a gázsi vonatkozásában, de még a munkakörülmények tekintetében is súlyos kompromisszumokat kellett kötnie. Ma már ezek a fércművek legfeljebb csak az ő szereplése miatt érdekesek. A hetvenes évek elején Crawford belátta, hogy el kell engednie a múltat, mert soha többé nem lesz olyan sztár, mint amilyen fénykorában volt. Imázsát azonban gondosan őrizte, azt akarta, hogy a közönség emlékezetében az a kép maradjon meg róla, amilyennek mindig is láttatni szerette volna magát. Ezért nemcsak a filmezést hagyta abba, hanem a nyilvánosságtól is visszavonult, amiben egy rosszul sikerült fotó is komoly szerepet játszott. Egy keresztény gyülekezet aktív tagjaként próbálta megtalálni lelki nyugalmát és hátralévő élete értelmét. Hasnyálmirigyrákban hunyt el 1977. május 10-én New York-i otthonában. Halálhíre miatt egy időre ismét reflektorfénybe került. Bette Davis még ekkor sem bocsátott meg neki, és a gyászhírt így kommentálta: „Halottakról vagy jót, vagy semmit. Joan Crawford meghalt. Jó.” Állítólag később megbánta cinikus szavait. A néhai sztárról halála után több mítoszromboló könyv is megjelent. Örökbe fogadott lánya, Christina Crawford regénye, a Mommie Dearest lett a legismertebb, de más szerzők is szorgoskodtak Joan nimbuszának megtépázásában. Egyes írásművekben a színésznőt nemcsak férfifalónak, hanem leszbikusnak is beállították. Persze kellő részletességgel ecsetelték alkoholfogyasztási szokásait is. Művészete azonban túlélte a személyével kapcsolatos botrányokat, és Crawford az új évezredben is Hollywood egyik klasszikus sztárjának számít.

mommie13.jpg

A botránykönyv

Christina Crawford még nevelőanyja életében hozzálátott a róla szóló könyvhöz, amely 1978. október 2-án jelent meg, közel másfél évvel Joan halála után. A kötet hatalmas érdeklődést keltett, ez volt ugyanis az első leleplező botránykönyv egy szupersztárról, ráadásul nem egy kívülálló, hanem az elhunyt egyik közeli hozzátartozója írta. Christina mindent megtett annak érdekében, hogy porig rombolja azt az imázst, amelyet Crawford több évtizedes kemény munkával épített fel magának. Nevelőanyját alkoholista, nimfomániás, labilis idegzetű, kiállhatatlan perszónaként festette le, aki pokollá tette Christina és mostohafivére, Christopher életét. Gyerekkorukban például mindketten szopták az ujjukat, amiről Joan úgy akarta leszoktatni őket, hogy az ágyhoz kötözte mindkettőjüket. A filmsztár nem tűrt semmilyen pocsékolást: ha a gyerekek nem ettek meg valamit, minden étkezéskor ugyanazt tálalták fel nekik, míg el nem fogyasztották. Christina számára különösen traumatikus élményt jelentett, amikor egyszer a nevelőanyja egy félig sült (vagyis kicsit még véres) bifsztek elfogyasztására akarta kényszeríteni, mert szerinte az úgy egészséges. A szegénysorból felemelkedett Crawford rend- és tisztaságmániás volt, s hogy a gyerekek is azok legyenek, rendszeresen felsúroltatta velük a padlót, akár még este is.

mommie14.jpg

Egy alkalommal magából kikelve, hisztérikusan üvöltözött a kislánnyal, amikor észrevette, hogy a gyerek drága pénzen vásárolt ruhái drótfogasokon lógnak a szekrényben. Ahogy Christina növekedett, nevelőanyja egyre szigorúbban bánt vele. Hosszabb-rövidebb időszakokra olyan bentlakásos iskolákba küldte, ahol eleve vasfegyelem uralkodott, ennek ellenére külön kérte az intézményvezetőket, hogy lányával szigorúan bánjanak, mert ő maga egyre nehezebben tudta fegyelmezni őt. Egyszer állítólag szó szerint Christina torkának esett, és kis híján megfojtotta. Christina a könyvben kifejtette, hogy szerinte nevelőanyja valójában egyáltalán nem akart gyerekeket, és csupán azért fogadott örökbe négyet, mert meg akart felelni a róla kialakított „a család sztárja” imázsnak. A hollywoodi villa falai között azonban „a legdrágább anya” (mommie dearest) – Crawford megkövetelte ezt a megszólítást a nevelt gyerekeitől – igen gyakran nézett a pohár fenekére, mohó szexuális étvágya pedig nem csak a férfiakra terjedt ki. A gyerekeknek kötelező volt bácsinak, sőt olykor apukának szólítani a filmcsillag soros szeretőjét.

mommie15.jpg

A Mommie Dearest rövid időn belül a bestsellerlista élére került, több millió példányt adtak el belőle. A jámbor olvasók elborzadva és szánakozva merültek el Christina sanyarú gyerekkorának históriájában, ám voltak olyanok is, akik valótlannak minősítették a leírtakat, és Crawford mellett foglaltak állást, mint például Van Johnson, Cesar Romero, Bob Hope, Barbara Stanwyck, Sydney Guilaroff, Ann Blyth és Gary Gray. A néhai díva hűséges barátnője, a szintén legendás filmcsillag, Myrna Loy határozottan kijelentette, hogy a Christina által megírt incidensek egyikéről sincs tudomása, és a maga részéről Christinánál sokkal inkább tapasztalt kifogásolható viselkedést, mint Joannál. Azt nem tagadta, hogy Crawford ambiciózus nő volt, aki túlságosan szerette az italt, Christina viszont mindent eltúlzott és felnagyított. Crawford első férje, Douglas Fairbanks Jr. filmszínész így nyilatkozott: „Az a Joan Crawford, aki valaha a feleségem volt, egyáltalán nem azonos azzal, aki a Mommie Dearestben szerepel.” Cindy és Cathy, Crawford két másik örökbe fogadott lánya szintén elítélően nyilatkozott Christina könyvéről. Cathy ezt mondta: „Az én anyám nem azonos azzal a nőszeméllyel, akiről az a könyv szól. Azzal a Joan Crawforddal én sohasem találkoztam. Anyám melegszívű, szeretetteljes asszony volt, akit egész életemben hiányolni fogok.” A visszavonultságban élő Marlene Dietrich kijelentette, hogy bár nem ismerte személyesen Crawfordot, mégis mélységesen felháborította, hogy Christina egy ilyen könyvvel hálálta meg, hogy a sztár kiemelte őt a nyomorból, és felnevelte. Azt is vérlázítónak tartotta, hogy a Paramount megvette egy személyes bosszúvágyból született, semmilyen irodalmi értéket nem képviselő könyv filmjogait.

mommie16.jpg

A negyedik testvér, a vietnámi veterán Christopher (1943–2006) viszont megerősítette Christina kijelentéseit, sőt előadta a saját emlékeit is. Állítása szerint egyszer gyufával játszott, mire Crawford büntetésből a tűzbe tartotta a kezét. Hetekig tartott, míg begyógyultak a sérülései. Ötéves volt, amikor Christina játékból ráadta Joan egyik ruháját. A sztár rajtakapta őket, és állítólag katonai derékszíjjal verte össze Christophert. A férfi a botránykönyv megjelenése után így nyilatkozott a nevelőanyjáról: „Gyűlöltem azt a rettenetes némbert! Tudom, hogy borzalmas dolog ilyet mondani, de rászolgált.” Rossz nyelvek szerint Christinának és Christophernek egyébként is minden okuk megvolt arra, hogy gyűlöljék a nevelőanyjukat, ugyanis a díva így rendelkezett a végakaratában: „Christina lányomról és Christopher fiamról nem kívánok gondoskodni az általuk is jól ismert okok miatt.” Egyes biográfusok úgy tudják, hogy Joan tudomást szerzett nevelt lánya készülő könyvének tartalmáról, ami szerepet játszott abban, hogy kizárta őt az örökségből. Ötven évig volt az elhunyt filmsztár titkárnője Betty Barker, aki azt nyilatkozta a médiának, hogy Crawford szigorúan bánt a gyerekekkel, de soha nem verte meg egyiket sem.

mommie17.jpg

Mindazonáltal néhány filmsztár – például Bette Davis, June Allyson, Helen Hayes és Betty Hutton – megerősítette, hogy a Christina által leírt esetek egy része valóban megtörtént. Bette Davis pár év múlva a következőkkel egészítette ki a véleményét: „Nem tagadom, hogy nem én vagyok Joan Crawford legnagyobb rajongója. De azt a rettenetes könyvet, amit a lánya írt róla, nem érdemelte meg.” A színésznőnek személyes oka volt arra, hogy utólag együttérzést tanúsítson legnagyobb riválisa iránt: Crawforddal ellentétben ő a nyolcvanas években megérte, hogy vér szerinti lánya, Barbara Sherry (szerzőként: B. D. Hyman) írt róla két hasonló botránykönyvet, a legelső épp Bette agyvérzésének időszakában került a könyvesboltokba. Betty Hutton egy időben Crawford szomszédja volt, és azt állította, hogy többször is látta a gyerekeket egy-egy incidens után, sőt gyakran áthívta őket magukhoz, hogy Christina és Christopher az ő gyerekeivel játsszanak. Joan egyik legjobb barátnője, Eve Arden színésznő azt mondta, hogy a néhai filmcsillag nagyszerű asszony volt ugyan, ám anyának valóban nem volt tökéletes. Egyes szakemberek szerint Crawford ún. „borderline személyiségzavar”-ban szenvedett, ez okozta kiszámíthatatlan viselkedését, melytől egyébként nem csak örökbe fogadott gyermekei szenvedtek.

mommie18.jpg

1998-ban a Mommie Dearest „jubileumi kiadás”-ban újra megjelent, ám Christina a könyvet – részben a film szakmai kudarca miatt is – jelentősen átdolgozta. Ötven oldalt kihagyott az eredeti szövegből, főleg olyan részeket, melyek egyes kritikusok szerint nemcsak Crawfordra, hanem rá is rossz fényt vetettek. Ugyanakkor százoldalnyi új szöveg került a műbe. Christina szerint ezek olyan anyagok voltak, melyeket különböző okokból kénytelen volt mellőzni az első kiadásból. A Joan halála óta eltelt két évtized nem szépítette meg az asszony emlékeit, az átdolgozások ugyanis egyáltalán nem azt a célt szolgálták, hogy Joan alakját árnyaltabban mutassák be. A jubileumi kiadásban Christina konkrétan megnevezett néhány olyan személyt, akik addig név nélkül szerepeltek a könyvben. A kiegészítésekben a korábbinál részletesebben taglalta nevelőanyjával való kapcsolatát az 1970-es években, illetve bővebben írt Christopher sorsáról, a fiút ért egykori bántalmazásokról. Sérelmei között említette azt is, hogy miközben nevelőanyja a nehezebb időszakokban sem tagadott meg magától semmilyen megfizethető luxust, neki gyakran még a megélhetésére sem adott pénzt, mert álláspontja szerint a nehézségek megedzik az embert, fejlesztik a személyiségét, kitartását és akaraterejét. 2017-ben Christina felvette a kapcsolatot David Nehls zeneszerző-szövegíróval, hogy musicalt készítsenek a Mommie Dearestből. Ez a projekt egyelőre még nem valósult meg, Christina azonban nem tett le róla. 2018-ban, a negyvenedik évfordulón a Mommie Dearest e-book formátumban is megjelent, s a szerző abban reménykedik, hogy egy új olvasónemzedékhez is eljut, mert a gyerekbántalmazás témája sajnos még mindig aktuális.

mommie19.jpg

A forgatási előkészületek

A Mommie Dearest kiugró sikerének köszönhetően hamar elkezdődtek a megfilmesítési előkészületek. Akkoriban egyébként is népszerűek voltak a Hollywood fénykorát drámai vagy éppen komikus szemszögből felidéző alkotások, mint például A sáska napja (1975, John Schlesinger), a Feliratok (1975, John Byrum), a Bombasiker (1976, Mel Brooks), Az ötcentes mozi (1976, Peter Bogdanovich), a Won Ton Ton, Hollywood megmentője (1976, Michael Winner), Az utolsó filmcézár (1976, Elia Kazan), a Valentino (1977, Ken Russell) és a Fedora (1978, Billy Wilder). A Mommie Dearest jogait a Paramount Pictures szerezte meg. Christina Crawford férje, David Koontz volt az egyik producer, így az asszony bele tudott szólni a fontosabb kulcskérdésekbe, ámbár több esetben kénytelen volt engedni. A cég Franco Zeffirellit akarta rendezőnek, és Anne Bancroftot főszereplőnek. Zeffirelli nem egy szörnyeteget látott Joan Crawfordban, hanem Hollywood áldozatát, akinek személyiségét a korabeli könyörtelen stúdiórendszer torzította el. Christina hallani sem akart erről a koncepcióról, ezért a direktor kiszállt a produkcióból. Bancroft elolvasta az éppen aktuális forgatókönyv-tervezetet, utána udvariasan közölte, hogy őt ez így nem érdekli. A színésznő tisztelte Crawfordot tehetségéért és azért, amit hatalmas áldozatok árán elért Hollywoodban, és nem akart részt venni abban, hogy üzleti megfontolásokból a sárba tiporjanak egy idolt. A Paramount mindenképpen egy sztárt akart a főszerepre, rendezőnek viszont olyasvalakivel is beérte, akit jól kézben lehet tartani. Így esett a választás Frank Perryre, akitől elvárható volt, hogy engedelmesen kivitelezi majd a vezetőség elképzeléseit.

mommie20.jpg

A filmvállalat megengedte ugyan, hogy Christina Crawford írja a forgatókönyvet, de azt azonnal félre is dobták, mert használhatatlannak ítélték. A végső szkript megírásában Frank Yablans producer, Frank Perry rendező, továbbá Tracy Hotchner és Robert Getchell vett részt. Getchell volt a nagyobb név, nevéhez fűződött az Aliz már nem lakik itt (1974, Martin Scorsese) és a Dicsőségre ítélve (1976, Hal Ashby) forgatókönyve is. A munka nem ígérkezett egyszerűnek, mert igen sok objektív és szubjektív szempontot kellett figyelembe venni. A játékidő korlátjai miatt a cselekmény Joan második házassága után kezdődik, és nem foglalkozik bővebben a sztár szerelmi ügyeivel. Kihagyták a keresztény szektát is, melynek Joan a hetvenes években aktív tagja volt. Jogi problémák miatt a négy gyermek közül csupán Christina és Christopher személyét emelték át a filmbe is. Szerepösszevonásokra is sor került. Greg Savitt például kitalált figura, alakjában Crawford harmadik férjének (Phillip Terry) és a díva számos szeretőjének bizonyos jellemvonásait gyúrták egybe. Carol Ann, a házvezetőnő személyében azoknak a háztartási alkalmazottaknak a jellemző tulajdonságait egyesítették, akik Crawfordnál dolgoztak 1937 és 1977 között. A lehetetlenség határát súrolta, hogy olyan forgatókönyv szülessen, amely maximálisan megfelel a Paramount, Christina Crawford, Frank Perry és a női főszerepet alakító Faye Dunaway elvárásainak. Mindenkinek engednie kellett bizonyos dolgokban, ugyanakkor mindenki ragaszkodott bizonyos jelenetekhez, és emiatt a végeredmény kicsit olyan lett, mintha belső logikai összefüggés nélkül dobáltak volna egymásra meglehetősen eltérő hangvételű jeleneteket.

mommie21.jpg

Dunaway a sztár

Anne Bancroft után több neves színésznőnek is felajánlották a főszerepet, ám azt mindenki túl kockázatosnak találta. Faye Dunaway azonban olyan színésznő volt, aki nem ijedt meg a kihívásoktól. Soha nem találkozott Crawforddal, de kölcsönösen nagyra becsülték egymást. Faye így nyilatkozott példaképéről: „Joan Crawford volt számomra a mozi királynője, a valaha létezett legnagyobb amerikai filmsztár. Kétségbeesetten szeretett volna anya lenni, és végül adoptált négy gyermeket. Úgy érezte, csak így tudja elviselni a harmincas-negyvenes évek hollywoodi stúdióinak szörnyű hajszáját. Joan és Christina konfliktusa abban gyökerezett, hogy sohasem tudták megérteni egymás világát. Joan szegénységben és bizonytalanságban volt gyermek, Christina pedig a filmsztár gyermekének gazdag világában élt.” Dunaway különösen szerette a Mildred Pierce-t: nemcsak azért, mert lenyűgözőnek tartotta Crawford alakítását, hanem azért is, mert a filmsztár ezzel a szerepével bebizonyította Louis B. Mayernek, hogy túl korán írta le őt. Faye ugyanolyan munkamániás volt, mint Joan, ugyanúgy egy férfiak által uralt világban kellett érvényesülnie, és ugyanolyan makacsul küzdött azért, hogy a vérbeli színésznőt lássák benne, és ne egy kizárólag a külső adottságaival érvényesülő csillagocskát. (Mellesleg épp az Anyu a sztár forgatása előtt Dunawaynek is örökbefogadás útján lett gyermeke, egy Liam nevű fiú.)

mommie22.jpg

Crawford 1971-es önéletrajzában, a My Way of Life-ban ezekkel a szavakkal emlékezett meg fiatal kolléganőjéről: „Szerintem csupán Faye Dunawayben van elegendő tehetség, stílusérzék és kurázsi ahhoz, hogy igazi nagy sztár lehessen.” Egy interjúban azt is mondta, hogyha valaha filmet forgatnának az életéről, örülne, ha őt Dunaway játszaná. Könnyen meglehet, hogy nevelőanyja kedvező véleménye miatt tiltakozott oly hevesen Christina, hogy Faye legyen a főszereplő. Mégis el kellett fogadnia a Paramount döntését, végtére is Dunaway Oscar-díjas színésznő volt, neve megfelelő kereskedelmi vonzerőt jelentett. A „villámhárító” szerepére is alkalmasnak látszott, hiszen várható volt, hogy a könyv után a film is vihart fog kavarni, amelyet azzal az érvvel lehet majd csillapítani, hogy a címszereplőt épp Crawford kívánságának megfelelően választották ki. Köztudott volt Hollywoodban, hogy Faye – Joanhoz hasonlóan – különösen nehéz természetű művész, viszont tíz évvel korábban, a Doc (1971) című westernben már dolgozott Frank Perryvel, ismerték egymás munkamódszereit, ami reményt keltett arra vonatkozóan, hogy az újabb közös munka különösebb problémák nélkül fog zajlani. Perrynek az volt a véleménye, hogy Dunaway méltó utódja Hollywood klasszikus sztárjainak. Így nyilatkozott róla: „Nagyon szerencsés vagyok. Együtt dolgozhattam az összes színésszel, akivel akartam. Faye Dunawayért különösen rajongok. Szeretem őt, és úgy érzem, nem értékelik kellőképpen, pedig szerintem ragyogó színésznő.”

mommie23.jpg

Faye a Hálózat (1976) című drámában nyújtott alakításáért végre átvehette a legjobb színésznőnek járó Oscar-díjat. (Korábban már kétszer jelölték a Bonnie és Clyde, illetve a Kínai negyed női főszerepeiért.) Nehéz természet ide vagy oda, akkoriban szinte mindenki vele akart dolgozni, mert ahogyan Roman Polanski is megfogalmazta viharos együttműködésük konklúzióját: „A ragyogó végeredmény sokkal fontosabb, mint az ahhoz vezető göröngyös út.” Néhány ígéretes projektet Faye visszautasított – például a Júlia (1977) címszerepét, ami aztán Oscart hozott Vanessa Redgrave-nek –, más filmtervek egyéb okokból hiúsultak meg. A szakmai sikereket megelőző megfeszített munka nem tett jót Faye házasságának Peter Wolf zenésszel, s amikor a Laura Mars szeme (1978) című krimi forgatásán összejött Terry O’Neill brit sztárfotóssal, úgy érezte, egy kis szünetet kell tartania, hogy rendezze a magánéletét. A bajnok (1979) és Az első halálos bűn (1980) című filmekben nyújtott alakításaira sok rossz kritikát kapott, sőt utóbbiért Arany Málnára is jelölték. Az Anyu a sztár annak lehetőségét jelentette, hogy Dunaway egy igazán neki való, parádés szerepben újra az érdeklődés középpontjába kerüljön.

mommie24.jpg

Faye a felkészülést azzal kezdte, hogy figyelmesen elolvasott szinte mindent, ami Crawfordról megjelent, megnézte a filmjeit, és gondosan tanulmányozta a róla készült fotókat. Meggyőződésévé vált, hogy az igazi Joan Crawford sokkal összetettebb személyiség volt, mint amilyennek Christina megírta. Bízott abban, hogy sikerül úgy eljátszania Joant, hogy a nézők nem egy hárpiát fognak látni a filmvásznon, hanem egy erős akaratú asszonyt, aki minden áldozatot meghozott a felemelkedésért, álmai megvalósulásáért, ám vele szemben mindig sokkal többen álltak, mint mellette. Tudta, hogy nem lesz könnyű dolga, hogy saját elképzeléseit keresztülvigye, hiszen Christina a férje révén szigorú felügyeletet gyakorolt a produkció felett. Dunaway saját érdekei védelmében elérte, hogy élettársa, Terry O’Neill producerként szintén részt vehessen a munkában. Az érintettek ezzel kapcsolatban elsősorban azt sérelmezték, hogy erre vonatkozóan lényegében ultimátumot nyújtott be, és kijelentette, hogy ellenkező esetben kiszáll a filmből. Addigra viszont annyi időt, energiát és főleg pénzt fektettek a produkcióba, hogy az illetékesek inkább teljesítették a művésznő követelését. Faye-nek mindmáig meggyőződése, hogy Christina mereven egyoldalú látásmódja miatt volt szükség arra, hogy O’Neillt bevonja a filmbe, míg mások csak egy értelmetlen sztárallűrt láttak ebben a cselekedetében, szerintük O’Neill valójában semmit nem csinált.

mommie02.jpg

Dunaway mindent elkövetett annak érdekében, hogy tökéletes illúziót keltsen mint Joan Crawford. A film nyitójelenete akár róla is szólhatna, hiszen a forgatási krónikák szerint Faye minden forgatási napon már hajnali 4-kor megjelent a stúdióban, ahol legalább három órán keresztül készítették a sminkjét és a frizuráját. Elismerésre méltó elkötelezettség ez egy olyan filmsztártól, aki a hollywoodi legendák szerint más filmek esetében olykor órákat késett a forgatásról. Pontos elképzelései voltak a filmben viselt ruháiról is, melyek nem mindenben egyeztek az ötszörös Oscar-díjas Irene Sharaff jelmeztervező elképzeléseivel. Dunaway egyszer állítólag magánkívül őrjöngött, mert valamelyik szoknyájának ráncain akarata ellenére változtatni akartak valamit. Sharaff valaha dolgozott magával Crawforddal is, így nem minden ok nélkül gondolta azt, hogy ő ehhez jobban ért, Faye azonban nem engedett. Sharaff kisétált a díszletek közül, s később az emlékirataiban ironikus megjegyzések kíséretében idézte fel ezt a kínos szakmai élményét. A Carol Annt alakító Rutanya Alda évek múlva egy könyvet írt, amely jószerivel az Anyu a sztár forgatásáról és Faye Dunaway akkori viselkedéséről szól. Alda szerint az egész stáb gyűlölte a színésznőt, és mindenki sokkal felszabadultabban végezte a dolgát, amikor a díva még vagy már nem volt bent a stúdióban. Az igazi Joan Crawford rivalizált ugyan némelyik kolléganőjével, ám a technikai stáb dolgozóival mindig barátságosan viselkedett, keresztnevükön szólította őket, érdeklődött a családjukról, és gyakran kisebb ajándékokat is adott nekik. Vele ellentétben – Alda szerint – Dunaway rettegésben tartotta az egész stábot, és kiszámíthatatlanul viselkedett: vagy keresztülnézett a stábtagokon, vagy üvöltözött velük. Ugyanakkor beismerte, hogy voltak pillanatok, amikor a szeszélyes sztár barátságos volt a környezetével. Így például amikor Alda bevitte a forgatásra néhány ismerősét, az ilyesmit egyáltalán nem kedvelő Faye – aki gyakran a szerződéseibe is belefoglaltatta, hogy a stúdió látogatói nem közelíthetik meg őt – kedvesen elbeszélgetett velük.

mommie26.jpg

Rutanya Alda szerint Dunaway mindenáron azt akarta, hogy a film csakis róla szóljon. Állítólag ragaszkodott ahhoz, hogy amikor valamelyik partnernőjével kerül képbe, akkor az illető háttal álljon a kamerának, vagy olyan helyen, ahol nem tereli el a figyelmet róla. Alda beszámolt arról az esetről, amikor Dunaway leállította az egyik jelenet forgatását, mert Rutanya olyan ruhát viselt, amelyben szerinte túl jól nézett ki. Egyik sztárallűrjeként tartják számon, hogy felvétel közben senkinek nem engedi, hogy a szemébe nézzen, vagy egyáltalán rápillantson, és előfordult, hogy csak a rendező és az operatőr figyelhette őt, mindenki másnak hátat kellett fordítania. Alda úgy látta, Faye majdnem olyan kegyetlenül viselkedett a nevelt lányát kiskorában alakító Mara Hobellel, ahogyan az igazi Crawford bánt Christinával. Jómagam azonban úgy gondolom, ez nem valamiféle negatív emberi tulajdonsága volt Dunawaynek. Gyakori művészi megoldás ugyanis a rendezők részéről, hogy ha a cselekmény szerint egyes szereplők között problémás a viszony, akkor különböző praktikákkal elérik, hogy a színészeknek a kamerákon kívül lehetőleg ne legyen alkalmuk szívélyes kapcsolatot kialakítani egymással, illetve ugyanezen indíttatásból egyes művészek felkészülésük részeként tudatosan kerülik azokat a partnereiket, akikkel szerepük szerint nem harmonikus a viszonyuk.

mommie27.jpg

A film egyik leghíresebb és legvitatottabb jelenete, amikor az éjszakai arcpakolást viselő Crawford késő este bemegy a gyerekek szobájába, és felfedezi, hogy Christina szekrényében drótfogason lógnak a drága ruhák. Őrjöngve szórja őket a földre, miközben artikulátlanul azt ordítja, hogy „No wire hangers!” (Soha többé drótfogasokat!) A színésznő rekedtre üvöltötte magát a próbákon, a torka is bevérzett, mégsem volt elégedett a végeredménnyel. Végül felhívta jó barátját, Frank Sinatrát, akivel Az első halálos bűnben játszott. Sinatra személyesen vitte el egy kiváló torokspecialistához, és megtanította egy olyan hangképzési technikára, melynek köszönhetően Dunaway hangja mélyről jövő és erőteljes lett. Hála a minden részletre kiterjedő előzetes felkészülésnek, Faye annyira azonosult Crawforddal, hogy állítása szerint úgy érezte, mintha megszállta volna őt Joan szelleme. A forgatás végén így nyilatkozott: „Az Anyu a sztár főszerepe olyan volt, mintha egy görög tragédiát játszottam volna. Amióta filmezek, ez volt a legnehezebb szerepem.” Valószínű, hogy kiszámíthatatlan viselkedését a forgatáson az okozta, hogy tökéletesen átlényegült Crawforddá, és a labilis idegzetű filmsztár szerepéből nem tudott egyik pillanatról a másikra kilépni, amint lekapcsolták a jupiterlámpákat. Cinikusok szerint azonban nem a színészi átélés, hanem a kábítószer-fogyasztás volt a legfőbb indoka a sztár szélsőséges hangulatváltozásainak: Faye azokban az években állítólag gyakran élt a kokainnal.

mommie04.jpg

A fogadtatás

Az Anyu a sztár ősbemutatóját 1981. szeptember 16-án tartották New Yorkban. A filmet szeptember 25-étől játszották országosan. A kritikusok nem lelkesedtek érte különösebben, a rettegett Roger Ebert például így kezdte a recenzióját: „El se tudom képzelni, ki akarja kitenni magát annak, hogy ezt a filmet megnézze.” Faye Dunaway játékát illetően megoszlottak a vélemények. Egyesek úgy látták, briliáns alakítást nyújtott Crawford szerepében, különösen azokban a jelenetekben remekelt, melyek a díva érzékenységét és sebezhetőségét, a boldogság és a család iránti őszinte vágyát érzékeltették. Mások szerint túljátszotta a szerepet, és nem megszemélyesítette, hanem inkább parodizálta Crawfordot: ezzel kapcsolatban főleg a drótfogas-jelenettel példálóztak, illetve azzal a képsorral, amikor Joan Christina torkának ugrik. A véleménykülönbségek a szakmai elismerésekben is megnyilvánultak. Csupán néhány szavazaton múlt, hogy Glenda Jackson helyett Dunaway legyen az év színésznője a New York-i filmkritikusok szavazásán, miközben ugyanezért az alakításért Faye – Bo Derekkel megosztva – megkapta a legrosszabb színésznőnek járó Arany Málnát. A hírhedt díjat egy évvel korábban alapították, és az Anyu a sztár máris rekordot állított fel, mert kilenc kategóriában jelölték, és ötben nyert is: legrosszabb film, legrosszabb forgatókönyv, legrosszabb női főszereplő, legrosszabb férfi mellékszereplő, legrosszabb női mellékszereplő. A film rossz híre annyira tartósnak bizonyult, hogy 1990-ben elnyerte az évtized legrosszabb alkotásának járó Arany Málnát is, 2005-ben pedig esélyes volt „Az elmúlt 25 év legrosszabb drámájá”-nak járó díjra is. (Negyed század viszonylatában már a 2000-es Háború a Földön győzött.)

mommie28.jpg

A bemutató óta eltelt közel négy évtized alatt az Anyu a sztár valamelyest átértékelődött, sőt az új évezredben bizonyos értelemben kultuszfilmmé vált. Egyik nagy rajongója például John Waters, a bizarr alkotásairól nevezetes különc rendező, aki elvállalta, hogy audiokommentárt mondjon a film 2001-ben megjelent, ün. Hollywood Royalty DVD-kiadásán. Az IMDb-n 12 829-en szavaztak a filmre, melynek átlagpontszáma: 6,7. Ez egy öt Arany Málnával díjazott produkció esetében meglepően jó érték. Az elmarasztaló kritikák ellenére a film anyagi szempontból nem bukott meg, hiszen ötmillió dollárba került, és csak az Egyesült Államokban tizenkilenc milliót jövedelmezett a moziforgalmazásból, és ehhez később még kilencmillió dollár folyt be a videokazetta-kölcsönzésekből, nem beszélve a DVD-eladásokból befolyt összegről.) Alig egy hónappal a bemutató után az Anyu a sztárnak ugyanolyan fanatikus rajongótábora kezdett kialakulni, mint pár évvel korábban a The Rocky Horror Picture Show-nak (1975). A lelkes rajongók Ajax tisztítóspray-vel (a filmben használt márka) és drótfogasokkal felszerelkezve jártak a vetítésekre. A Paramount illetékesei felismerték, hogy a film akaratlanul is parodisztikus felhangokat kapott, és propagandakampányukat ennek megfelelően átszervezték. Új reklámszlogenjük ez lett: „Meet the biggest MOTHER of them all.” (Találkozzon mind közül a legnagyobb ANYÁ-val.) Ez mind Frank Yablans, mind Faye Dunaway tiltakozását kiváltotta, de megakadályozni nem tudták.

mommie29.jpg

Faye Dunaway nem szívesen emlékszik vissza erre a filmjére. Looking for Gatsby című 1995-ös önéletrajzi könyvében még azt írta, hogy büszke erre az alakítására. (Mondhatnánk, hogy persze, mi mást is írna önmagáról a saját könyvében, pedig az az igazság, hogy a kötet egyáltalán nem a szokásos hollywoodi önfényezés: Faye egynémely alakításáról őszintén elismeri, hogy nem tudta azt nyújtani, amit szeretett volna.) Későbbi nyilatkozataiban árnyalta saját véleményét. Kifejtette, hogy az Anyu a sztár hátrányosan befolyásolta a karrierjét, és a nézők emiatt mintha el is felejtették volna, mi mindent ért el a filmet megelőző másfél évtizedben Hollywoodban. Sajnálattal állapította meg, hogy az Anyu a sztár „nem az lett, amit én akartam. Ez az, amit Christina akart.” Önéletrajzi kötetében említést tett egy olyan filmjelenetről, amely egy tábortűz mellett zajló beszélgetést örökített meg Joan és Christina között, és amely némi magyarázatot adott volna Crawford kiszámíthatatlan viselkedésére. Faye-t megdöbbentette, hogy ezt a kulcsfontosságú jelenetet a forgatás kezdetekor vették fel, holott igazán hiteles eljátszásához olyan fokú érzelmi kapcsolatra lett volna szükség a színészek között, amely néhány nap alatt még nem alakul ki. A jelenetet kivágták a végső változatból.

mommie31.jpg

Méltánytalanság lenne elhallgatni, hogy több szakmabeli őszinte elismeréssel nyilatkozott Faye szerepformálásáról. A Hálózat rendezője, Sidney Lumet szerint például „egy briliáns, rendkívüli alakítás”. A nyolcvanas évek elején befutott színésznő, Debra Winger kijelentette, hogy nyolcszor is megnézte a filmet, hogy színjátszást tanuljon belőle. Évekkel később Edward Norton egy tévéműsorban méltatta Dunaway színészi játékát Joan Crawford szerepében. Ellenben Bette Davisnek valószínűleg dupla élvezetet jelentett az Anyu a sztár szakmai kudarca, mert Joan Crawfordnál már csak Faye Dunawayt utálta jobban. Öt évvel korábban ugyanis együtt játszott vele az Aimée eltűnése (1976) című tévéfilmben, és szerinte a forgatáson Dunaway nem úgy viselkedett, mint egy profi: rendszeresen órákig várakoztatta a munkára kész stábot, és nem tudta a szövegét. Különösen az utóbbi vád meglepő, hiszen Faye különösen szerette azt a szerepét, és egyik legjobb alakításaként tartják számon. Dunaway szerint Bette ellenszenve abból fakadt, hogy valaha ő szerette volna eljátszani Aimée-t, 1976-ban viszont már be kellett érnie egy mellékszereppel, ráadásul a marketingkampányban is a második helyre szorult. Szakmai konfliktusaik dacára Faye nagy tisztelője volt és maradt Davis kimagasló tehetségének. Az Anyu a sztár kínos kudarca ellenére a színésznő később is hajlandó volt arra, hogy megszemélyesítse egy-egy híres kolléganőjét: a The Calling (2002) című filmben Mae Westet alakította, színpadon pedig nagy sikerrel játszotta a kilencvenes években az operadíva Maria Callas, a közelmúltban pedig Katharine Hepburn szerepét. Megvásárolta a Callas-darab filmjogait, és éveken át küzdött azért, hogy filmet rendezhessen a színmű alapján saját főszereplésével, ám a forgatást végül nem tudta befejezni.

mommie32.jpg

Faye-hez hasonlóan Christina Crawford is elégedetlen volt az Anyu a sztárral. Ő természetesen azt kifogásolta, hogy a tömörítések és egyszerűsítések miatt a film nem tükrözte vissza kellőképpen a valóságot, illetve egész pontosan: az ő álláspontját. A filmben például Joan azután esik neki metszőollóval és fejszével a rózsakertnek, miután elbocsátották az MGM-től. Christina szerint viszont ezekben a dühkitörésekben az volt a legijesztőbb, hogy minden megmagyarázható előzmény nélkül jelentkeztek. A híres ruhafogas-jelenetet a film összekapcsolja a fürdőszoba kövezetének felsikálásával, holott Tina szerint ezek időben távolabb történtek. Kifogásolta azt is, hogy a film elején az látható, hogy Crawford a cselédlánnyal együtt súrolja a padlót, noha szerinte ilyesmi soha nem történt. A sztár elvárta a makulátlan tisztaságot, de soha nem állt oda takarítani, többnyire csak ellenőrizte, hogy Tina és Christopher elég alapos munkát végeztek-e. Christina állítólag a bemutató után pár nappal elment megnézni a filmet egy Los Angeles-i mozi délutáni előadásán, ahol ő volt az egyetlen néző. Faye Dunaway alakításáról kijelentette, hogy nevelőanyja nem ezt érdemelte volna. Megítélésem szerint meglehetősen cinikus vélemény ez olyasvalakitől, aki azóta is néhai nevelőanyja befeketítéséből él, és kifogyhatatlannak látszik az ezzel kapcsolatos történetekből és ötletekből. Az elmúlt években elterjedt az a hír, hogy Rutanya Alda után Faye Dunaway is könyvet ír arról, ő hogyan látja az Anyu a sztár megszületésének folyamatát. A kötet iránt nagy az érdeklődés, ennek ellenére frissebb hírek azóta sincsenek róla.

mommie33.jpg

A cenzúra

Az Anyu a sztárt az amerikai televíziós vetítések alkalmával néhány helyen cenzúrázták, ami kicsit meglepő annak fényében, hogy a produkció korábban esélyes volt a legjobb családi filmnek járó Young Artist Awardra. A CBS az 1983-as tévépremier érdekében tíz percet vágott ki a filmből. A tévéváltozatokból hiányzik az opusz egyik leghíresebb szállóigéje, a „Don’t fuck with me, fellas!” (Ne baszakodjatok velem, fiúk!), melyet Joan a Pepsi-cég vezetőségének mond, miután férje halála után ki akarják tenni a luxuslakásból és az igazgatótanácsból. Helyette az hangzik el, hogy „Don’t mess with me, fellas!” (Ne kezdjetek ki velem, fiúk!). Hogy Dunaway szájáról ne lehessen leolvasni az eredeti mondatot, az ominózus helyen a képkockákat is kicserélték, és Crawfordot hátulról mutató snittek kerültek a filmbe. A „fuck” szó helyére azonban olyan ügyetlenül vágták be a „mess”-t, hogy azonnal észre lehet venni, hogy a színésznő eredetileg nem ezt mondta. A legérthetetlenebb változtatás az volt, hogy egyszerűen kihagyták a drámai kísérőzenét abban a jelenetben, amelyben Joan metszőollóval és fejszével esik neki a rózsakertnek. Egyes tévécsatornák megrövidítették azt a képsort is, melyben Joan és Alfred a New York-i lakás költségeiről vitatkoznak.

mommie34.jpg

Érdekességek

* Nem Faye Dunaway volt az első, aki eljátszotta Joan Crawfordot. Egy évvel korábban, 1980-ban mutatták be a The Scarlett O’Hara War című tévéfilmet, amely arról az évtizedekkel korábbi versengésről szólt, hogy ki játssza Scarlett O’Hara szerepét az Elfújta a szél (1939) című legendás produkcióban. Crawford is az esélyesek között volt, a tévéfilmben Barrie Youngfellow alakította őt. A 2017-es szezon egyik tévészenzációja volt a Viszály című sorozat, amelynek első évadja Crawford és Davis évekig tartó viszályát dolgozta fel. Joant Jessica Lange, Bette-et Susan Sarandon alakította. A szériát négy kategóriában jelölték Golden Globe-ra.

* A CBS megtagadta a támogatását a filmtől, ezért nem lehetett cím szerint említeni azt a szappanoperát, amelyben Crawford átvette a lánya szerepét. Az 1954-ben kezdődött The Secret Storm című sorozatról van szó, az ominózus szerepcserére pedig 1968-ban került sor. Az IMDb cáfolja azt a közkeletű feltételezést, hogy az Anyu a sztár ezen jeleneteit egy másik nevezetes amerikai szappanopera, a The Happy Days díszletei között vették volna fel.

* Dunaway emlékezetes mondata, a „No wire hangers!” az Amerikai Filmintézet listáján minden idők 100 leghíresebb filmes szállóigéje között a 72. helyen szerepel, míg a Premiere filmmagazin 2007-es hasonló listáján ugyanez az idézet a 89. helyet foglalja el.

* A Hollywood Royalty DVD egyik interjújában Rutanya Alda elmondta, hogy egyszer belenézett Christina Crawford szekrényébe, ahol drótfogason lógtak a ruhák.

* A Keselyű három napja (1975) című film első magyar DVD-kiadásán, Faye Dunaway filmográfiájában az Anyu a sztár eredeti címét Mommie Dearest helyett Mummy Dearestnek tüntették fel, amit Drága múmiám címre fordítottak le.

mommie35.jpg

Anyu a sztár (1981) – amerikai életrajzi film. Christina Crawford Mommie Dearest című regényéből a forgatókönyvet írta: Frank Yablans, Frank Perry, Tracy Hotchner és Robert Getchell. Operatőr: Paul Lohmann. Zene: Henry Mancini. Díszlet: Bill Malley és Richard C. Goddard. Jelmez: Irene Sharaff. Vágó: Peter E. Berger. Rendező: Frank Perry. Főszereplők: Faye Dunaway (Joan Crawford), Diana Scarwid (a felnőtt Christina Crawford), Mara Hobel (a gyermek Christina Crawford), Steve Forrest (Greg Savitt), Howard Da Silva (Louis B. Mayer), Rutanya Alda (Carol Ann), Harry Goz (Al Steele), Michael Edwards (Ted Gelber), Jocelyn Brando (Barbara Bennett), Priscilla Pointer (Mrs. Chadwick). Magyarországi bemutató: 2005. június 7. (DVD).

Ha tetszett a bejegyzés, lájkold a szöveget a lap tetején, és lájkolj minket a Facebook oldalunkon is!

(A fenti szöveg a Wikipédián évekkel korábban publikált filmismertetőm átdolgozott, javított és bővített változata.)

MÉG TÖBB FAYE DUNAWAY!

Reflektorfényben – Faye Dunaway: A munkamániás világsztár

Bonnie és Clyde

A három testőr, avagy a királyné gyémántjai

A négy testőr, avagy a Milady bosszúja 

Pokoli torony

A szolgálólány meséje

Érett nők dicsérete

A bejegyzés trackback címe:

https://moviecops.blog.hu/api/trackback/id/tr5914693904

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

darlacko 2019.03.18. 14:47:43

Úgy tűnik semmivel se volt rosszabb ember ez a Joan Crawford, mint a mai sztárok, akik sportot űznek az örökbefogadásból: Angelina Jolie, Madonna stb. A sikertelen gyerekei a besározásával akartak pénzt keresni.
Ha leszbikus/biszex is volt, akkor azzal ma különösen népszerű lehetne.

geegee · http://eszakonelunk.blog.hu 2019.03.18. 15:13:17

Csak nekem van olyan érzésem, hogy itt többször is le vannak írva ugyanazok a események?A drófogasos sztori minimum háromszor...Amúgy meg mi a baj a drótfogassal? :D

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2019.03.18. 15:38:22

@darlacko:

Crawford mint színésznő szerintem méltán tartozott a sztárok közé, hiszen ha voltak is gyengébb filmjei, kevésbé sikerült alakításai, tehetségét mégis meg tudta mutatni.

Dunawayjel értek egyet abban, hogy mindenképpen összetettebb személyiség lehetett annál, mint amilyennek a nevelt lánya megírta.

@geegee:

Valószínűleg te más logika alapján írnád meg ezt a témát. A drótfogas-epizód a film talán leghíresebb és legvitatottabb jelenete, rengeteg paródia is készült róla. A cselekmény egyik fontos mozzanata, ezért először a cselekményleírásban kerül szóba. Másodszor akkor, amikor magát a könyvet ismertetem, melyben Christina élete egyik legtraumatikusabb eseményeként írta meg ezt a sztorit. Harmadszor akkor kerül elő, amikor Faye Dunaway felkészüléséről írok, akinek ez a jelenet okozta a legnagyobb gondot. Negyedszer pedig akkor, amikor a film fogadtatását ismertetem, mert az opuszszal szembeni elutasításban, illetve az iránta való rajongásban ennek az epizódnak nagy szerepe van. Nem hiszem, hogy mind a négy helyen mindig ugyanazt olvastad. Olyan irreális elvárás ez, mintha például Joan Crawford nevét nem volna szabad sehol máshol leírni a szövegben, csak ott, ahol konkrétan az életéről van szó. :)

Állítólag Crawford azért utálta annyira a drótfogasokat, mert amikor még otthon élt nagy szegénységben, az anyja egy ideig egy mosodában dolgozott, ahol drótfogasokat használtak, és ez a sztárt a csóróságra emlékeztette, ahonnan ki tudott emelkedni. Azt már viszont én teszem hozzá, hogy emiatt miért a gyerekkel őrjöngött, hiszen nem valószínű, hogy Christina szerezte volna be a drótfogasokat.

geegee · http://eszakonelunk.blog.hu 2019.03.18. 16:09:03

Akkor a drótfogas más szóval a válldrót, ugye?
Vajon hogy reagálhatott volna a magyar, kisipari, piaci forgófejes vállműanyagra?
:D
Ami még elképesztő, hogy egy ilyen törtető, karrierista perszóna mi a brének vállalt be gyereket, és ráadásul négyet is...Rettenetes anya volt, ebből a sztoriból legalább is nekem ez jön le.

kiskutyauto 2019.03.18. 17:01:26

Biztosan kiváló írás... beleolvastam (és amíg jutottam, ami nyugi nem csak a lead... addig nagyon tetszett, nyilván tovább is szuper végig) de erre normál halandónak nincs se ideje se idege, se energiája... (ha csak nem ezt a tananyaga a suliban) szóval könyvjelzőzöm az egyszer majd végigolvasandó tíz-száz-ezernyi hivatkozás közé...

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2019.03.18. 17:10:39

@geegee:

Nem tudom, hogy reagált volna.:)

Szerintem mindenkinek vannak a gyerekkorából rossz emlékei (személyek, tárgyak, szófordulatok), melyeket szeretne örökre elfeledni, és amikor újra előkerülnek az életünkben, hajlamosak vagyunk túlzóan reagálni ezekre. Én például roppantul utáltam, amikor valamelyik tanárom következetesen a családnevemen szólított, miközben másokat a keresztnevükön emlegetett. Ebből rögtön levettem, hogy nem kedvel, és ezért én se kedveltem, sőt a magam gonosz módján rögvest igyekeztem is bosszút állni. A szóban forgó tanárnőnek például mindig azt mondtam (roppant udvariasan!), hogy „tanító néni”, és amikor a tekintetén láttam, hogy ez talált, onnantól kezdve állandó szófordulatommá vált. :) Szerintem ő is levette, hogy direkt csinálom, és érdekes módon egy idő után elkezdett a keresztnevemen szólítani. Onnantól kezdve én is a „rangjának” megfelelően szólítottam. :) Ettől függetlenül ma is jobb szeretem, ha a keresztnevemen szólítanak.

Biztos, hogy Crawford nem volt tökéletes szülő. Ám ne feledjük el azt sem, hogy Christina könyve a sztár halála után jelent meg, amikor már senkinek nem kellett a retorziójától tartani, mondhatták volna az „igazat”, mégis sokan cáfolták Christina állításait Joan közvetlen környezetében is, köztük a négy nevelt gyerek közül kettő.

Még ősellensége, Bette Davis szerint se érdemelt ilyen könyvet, pedig ő aztán ilyesmiket mondott Crawfordról, hogy „Minden hímneművel lefeküdt az MGM-nél, Lassie-t (a kutyát) kivéve”, meg olyat, hogy „Ha Miss Crawford kigyulladna, még csak le se pisilném”, és ehhez hasonlók. :)

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2019.03.18. 17:14:24

@kiskutyauto:

Tovább is szuper. :)

Kösz az eddigi és az esetleges későbbi érdeklődést is.

Semmi gond, ez egyéni ízlés kérdése, hogy kinek mihez van ideje és kedve. Van, mikor nekem sincs időm vagy türelmem egy hosszabb szöveghez, viszont a rövidek gyakrabban untatnak, mert ritkábban találok bennük valóban érdekes, számomra még új infókat.

verschränkung 2019.03.18. 23:54:26

@Field64: A szegenyebb sorbol szarmazo noknel gyakori eszkoz volt a drotfogasbol hajtogatott kampo a hazilag elvegzett terhessegmegszakitasokhoz, szal konnyen lehet, hogy ilyesmi szemelyes kellemetlen emlekeket kavart fel benne a latvanyuk. ;)

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2019.03.19. 00:00:44

@verschränkung:

Zűrös élete volt szegény Joannak, szóval sok minden elképzelhető. Elvégre egyáltalán nem biztos, hogy csak a karrier miatt választotta az örökbefogadást, lehet, hogy valami kellemetlen korábbi dolog miatt nem lehetett saját gyereke.

A munkahelyemen egyébként régebben volt drótfogas. Egyszer elüvöltöttem magam, hogy „No wire hangers, ever!”, de mindenki azt hitte, hogy meghibbantam (ennek állítólag már egyéb tanújeleit is adtam), mert senki nem ismerte ezt a filmet és ezt a szállóigét. :)

aCCaTt0nE 2019.03.23. 07:15:07

-1-

Köszönöm, hogy felhívtad a figyelmemet a filmre. A Feud-sorozat után direkt nem akartam megnézni egy manipulatív mocskot, de ha már Field64 is "ajánlja", akkor biztosan van benne valami.
Végülis úgy érzem, hogy a Mommie Dearestből is egyfajta hatásos hagsploitation lett. A kifejezést maga Jack Warner használja a Feudban, amikor definiálja a Mi történt Baby Jane-nel? zsánerét. (Egyik kedvenc filmem egyébként.) A körülbelüli jelentése: korosodó színésznők olyan szerepet vállalnak, amiben megmutatják a sötét oldalukat egy mentálisan instabil karakterben.

A Mommie Dearest a túljátszás példája is lehetne. Én igazán próbáltam komolyan venni, de már az első érdekes egysorosnál megakadtam. Megtudjuk, hogy Crawford tisztaságmániás, Greg leveti a cipőjét, és megkérdezi, hogy a zokni maradhat-e. "I can handle the socks" - feleli Crawford. Mi van??? Olyan kifejezőerővel adja elő, mintha lenne valami mögöttes jelentése a mondatnak. Még a házvezetőnő is zavartan tekintget össze-vissza, leképezve a néző valószínűsíthető reakcióját. Nézegettem az internetes fórumokat, de igazából senki sem tudja, mit akar jelenteni a mondat. (Sock - suck? Khm... sz0pás? Vagy az óvszert jelképezné, mint a mi idiómánkban: "Nem szoktam zokniban lábat mosni"?)

Ezt követően, a film első felében Lucille mondatai olyan teátrálisak voltak, mintha a filmkészítők arra számítottak volna, hogy az utókor majd lelkesen idézi őket. Én még úgy tanultam, hogy a rossz forgatókönyv egyik ismérve, ha a legjelentősebbnek szánt gondolataiban túltengenek az idézhető egysorosok, és egysorosnak szánt képsorok. Lsd. Bohém Rapszódia. A camp-rajongók viszont imádják az ilyesmit, ha túlzásba van víve. Én is azon vettem észre magam, hogy együtt mondom ezeket a nagy, teátrális színvallásokat Faye Dunawayjel. Egyet-kettőt vissza is pörgettem, hogy na még egyszer! Túlzásvívésbe helyeztem magamat már az elején.
(Borzasztóan hangzik ez az anglicizmus, ugye? Na ez már camp.)

A kis Christinával előadott jelenetek lehettek volna életszagúbbak, pl. amikor Crawford a tükör előtt durván vágja-tépi a kislány haját. Egy ilyen esemény után a kislány biztosan nem zárkózna be egy fürdőszoba-helyiségbe bármilyen felnőttel. Erről eszembe jutott a Fanny és Alexander lelkésze, aki megfontolt, hideg perfekcionizmussal szabadítja meg a gyerekeket a "földi hívságoktól". Tűri, mert nincs más lehetősége. Dehát Frank Perry nem Ingmar Bergman. Néha-néha törekszik rá, de ritkán sikerül.
***Update: az új Michael Jackson-dokumentumfilm miatt időközben átgondoltam, hogy egy felnőtt személyiség akkor is hatással van a kiskorúra, ha ezt a felnőtt nem tudatosítja magában. A legapróbb kétértelmű behatás is zavart kelt a másikban, korosztálybeli rangtól függetlenül. Lehet, hogy Lucille már felnőtt, de sokszor utal rá, hogy nem volt gyerekkora, ezért fogalma sem lehet, mi az az abúzus. Nem akarja, hogy "A Crawford lányaként" gondoljanak a kívülállók Christinára. Lehet, hogy inkább a felnőtt korába ékelődött idősebb gyerek-énjének hatalommániáját használja fel, fogadott kislánya személyiségének megacélozása érdekében (pl. az úszómedencés jelenetben).

Greg és Joan veszekedési jeleneténél (az L.B. Mayer-vacsora után) már elszakadt a cérna, ott már csak röhögni tudtam. Illetve nekem ott kattant be az a nehezen megfogalmazható nézői attitűd, amikor egyszerre élem bele magam a feszült szituációkba, de már alig várom az újabb, attrakciónak szánt kizökkentő exploitation-camp kisülési pontot.
Hadd illusztráljam ezt az egyik híres jelenetezéssel.
Az adott szekvenciában L.B. Mayer elbocsátja Joant az MGM-től egy amúgy kitűnő, feszültségteli jelenetben - ott minden klappol dialógus szempontjából is, színészileg is. Majd a következőben már jön a rózsavágós "Box office poison!" és a "Tina! Bring me the axe!", a túladaptált szituáció és a túlreagált színészi játék állatorvosi lova. Mára már mém.
Fel kell hoznom még egyet, mert nem bírok magammal. Rögtön a következő szekvencia: Christina nem akarja bevacsorálni a véresre sült steaket, erre anyja azzal pszichoterrorizálja, hogy még az ágya melletti éjjeliszekrényen is bűzölögteti a hússzeletet. Ismét tökéletes pszichopata thriller, megidézi a Baby Jane-t, de Polanski Iszonyatát is. Utána viszont kitör belőlem a röhögés, mert ahogy Crawford-Dunaway teátrálisan levonul a rohadt steakkel a lépcsőn egy testhezálló, csillogó ezüstszín estélyiben, nem tudok másra gondolni, mint Frank N. Furter sokadik campy-számára a Rocky Horror Picture Show-ból: "What Ever Happened to Fay Wray..."
www.youtube.com/watch?v=6I8g7IQgHrM
Fogalmam sincs, hogy ezt egy vicces kedvű forgatókönyvíró lopta-e bele a filmbe (a Rocky Horror 1980-ra már kultfilmmé vált, erről a Fame c. Oscar-díjas zenés film tudósította először a nagyközönséget), vagy teljesen véletlen volt, de annyira összepasszol a Baby Jane, a Fay (-e Wray helyett itt Dunaway), meg Frank N. Furter pózerkedése, hogy eldobom az agyam.
Faye Dunaway a dühkitöréseiben tulajdonképpen egy Bette Davies-karikatúrát játszik.

aCCaTt0nE 2019.03.23. 07:17:36

-2-

"Then something's went wrong when Faye" Dunaway annyira túljátszotta a szerepét, hogy azért ma már nem díjat kapna, hanem minimum egy éveken át húzódó peres eljárást, melynek következtében azon élvezkedne a sajtó, ahogy romokba dől a karrierje. (A blogposzt alapján amúgy is ez történt.)
A Meleg férfiak, hideg diktatúrák c. pár évvel ezelőtt megjelent interjúkötet alanya megjegyzi, hogy az Indul a bakterház az ő számára nem vicces, hanem inkább szomorú, mivel hasonló tanyasi környezetben nőtt fel az Átkos kezdetén, így átélte a filmben viccesnek ábrázolt, valójában még csak nem is tragikomikus, hanem inkább tragikus szituációkat. Hasonlóan éreztem most, amikor először néztem meg a Mommie Dearestet.

Harsányan röhögök a filmen belüli rövidfilmen, a "NO WIRE HANGERS!"-epizódon, mert tényleg annyira abszurd, amilyennek beharangozták...aztán olyasmi jön a fürdőszobában, ami lesokkol. Faye Dunaway kétszer is tényleg elég jól láthatóan hátba b@ßta a megalázott kislányt a vimes dobozzal. Ez nem csak a method acting miatt sok nekem, hanem mert tapasztaltam, milyen egy tisztaságmániás anya viselkedése. Nekem testi fenyítésből tudtommal nem jutott, de most már el tudom képzelni, milyen lett volna, ha ezt tudatosan megélem.

Érezhetően ennek a központi traumának az utóhatására próbál építkezni a film második fele. Itt már nehezen tudok elfogulatlanul ítélkezni, mivel a poszttraumás szindrómák alapjai Christina esetében mindvégig relevánsak. De csak az alapjai. Hideg fejjel azt érzem, hogy a forgatókönyv exploitálja, torzító nagyító alá rakja ezeket, a Joan Crawford felé tett minimális empátia nélkül. Diana Scarwid, a fenőtt Christina alakítója szörnyen hiteltelen az anya és lánya közötti szembesítő jelenetekben (sajnos Faye Dunawayjel egyetemben). Ha a filmszüzsén belül egy felnőtté vált áldozat négyszemközt beszéli ki a problémáit az elnyomó szülővel, a szituáció akkor sem lesz ennyire explicit. Lehet, hogy egyikük az elkésett lázadás, másikuk a kései klimax fázisában van, de a személyiségrajzból akkor sem feltétlenül következik felnőttkorban a fojtogatás. Sokkal inkább a csendes szégyenérzet lenne a jellemző.

Szerencsére ez volt az a momentum, ami annyira el volt rontva, hogy végre ismét hatalmasakat röhögtem. Joan nekiugrik Christinának, ledönt egy hitchcocki asztali lámpát? (Sir Alfred Hitchcock mániákusan szeretett kelléklámpa mögül fényképezni.)
Egy órányi játékidőn belül ilyen szerencsétlenül - esetemben szerencsésen - keverni a tragédia és az olcsó B-film hatásmechanizmusait akkora művészet, hogy bizonyára Lars von Trier és Quentin Tarantino is tanult belőle. (Meglepően sokszor volt a film trieresen melodramatikus, vagy tarantinosan posztmodern thriller-ízvilágú.) Faye Duanaway vagy kapott egy jó és egy rossz rendezőt egy személyben, vagy a jó rendező a forgatási szünetekben annyira bedrogozott, hogy a second unitnak kellett megcsinálni az explicit/exploitation jeleneteket. De lehetséges, hogy az első óráért felelős forgatókönyvírók felosztották egymás között a komoly drámai és a tét nélküli exploitation-jeleneteket, majd a második órában költséghatékonyság miatt kirúgták az előzőeket, hogy immár egyetlen író rázza gatyába a történetet. Ő pedig megragadta a kettéosztottság alapélményét, de az addigi duplazsáner-stílusból tragikus személyiség alapú közhelyes drámává transzformálta ezt a két vonalat saját művészi késztetései, és a producerek útmutatásai mentén.

Felnőttségétől kezdve már végig váltakozik Tina belső, hanyagul felvázolt nézőpontja a külső, szenzációhajhász, média-újságírói rálátással. Igazából az utóbbi szót sem érdemel, de az előbbi aspektusnak sincs létjogosultsága, mert a fogadott leány éveket töltött a konventben, nevelőanyjától távol, a józan életvitel jegyében minden hírforrástól elzárva. (A fogadott kisfiú pedig a fene se tudja, hol jár, eltűnt a dramaturgia útvesztőiben.) Talán a felnőtt Christina szecessziós lakberendezése (J. C. karrierje a 20-as években, a stílus virágzásakor indult) adhat némi támpontot a felnőttségről, a szülő és gyerek közti immár egyenlőnek tűnő erőviszonyokról.

De Dunaway legalább megint eljátszhatja Bette Daviest Joan Crawford bőrében: "Don't fuck with me fellas!".

aCCaTt0nE 2019.03.23. 07:18:51

-3-
< ez már az utolsó! :) >

Az egész filmben feltűnik, hogy a sok forgatókönyvíró csak a saját rész-megbízásaiban jeleskedik, de nincs egy script doctor, aki képes volna közös platformra helyezni az egészet. Mégis ezekből a szándékolatlanul (?) eltérő előjelű stílusütközésekből áll össze egy új minőség, a maradandó exploitation- és camp élmény. A legjobb camp klasszikusokban a drámaiság és a túldramatizálás együtt lélegzik, áthatják egymást, mint pl. Ken Russell Lisztomániájában. Szégyen, hogy Russell filmje nem áll közvetlenül Sharman-O'Brien Rocky Horrorja mellett.
Még azért is válhatott camp klasszikussá a Mommie Dearest, mert ha ezt a talán valamennyire megfontolt forgatókönyvet átlagos, vagy netán közepes, esetleg visszafogott színészvezetéssel vitték volna vászonra, akkor teljesen érdektelen lenne a végeredmény. A fentebb felsorolt szélsőségekkel váltja ki a filmtörténet érdeklődését (legalábbis a camp szcénában).

P.S.
Az out.com LMBTstb. webmagazinon, a "22 filmidézet, amelyet minden melegnek ismernie kell" c. listában a 12. helyen szerepel a Mommie Dearest a következővel:
"I should have known you'd know where to find the boys and the booze."
www.out.com/popnography/2016/4/15/22-movie-quotes-every-gay-should-knowbooze-drugs#slide-12

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2019.03.23. 08:40:55

@aCCaTt0nE:

Köszi a részletes elemzést, nagyon érdekes volt. Határozottan kedvet kaptam ahhoz, hogy eme új szempontok alapján megint megnézzem a filmet. Meg a Rocky Horror Picture Show-t Bette Davisszel, akarom mondani, Susan Sarandonnal. :) Egyszer láttam, amikor nálunk bemutatták, és akkor nem tett rám különösebben mély benyomást, de lehetséges, hogy akkoriban másfajta filmekért lobogtam.

Igen, az teljesen egyértelmű, hogy ezt a filmet mint művészi alkotást nem lehet komolyan venni. Annyi mindenki bábáskodott körülötte, és mindenki mást akart: Christina Crawford, gondolom, még egy kicsit megforgatni a kést halott nevelőanyjában, Dunaway egy összetett színészi alakítást, a producerek pedig alighanem csak egy csomó lóvét. Valószínűnek tartom, hogy Frank Perry egy puha pöcs volt, akit tényleg mindenki úgy ugráltatott, ahogy akart. Abszolút osztom a kedvező véleményét Faye-ről, mindazonáltal ő lett volna a rendezője, neki kellett volna irányítani a színésznőjét, itt meg mintha kicsit fordítva történt volna a dolog. Érdekes, hogy ezt maga Faye is szóvá tette a könyvében.

Dunaway szerintem tökéletesen alkalmas volt Crawford szerepének eljátszására úgy külsőleg, mint színészileg. Annyira alaposan készült erre a szerepre, hogy egész biztosan komolyan vette a munkát, és nem paródiát, hanem igazi drámát akart volna játszani. Rutanya Alda szerint Faye sosem volt képes feldolgozni ezt a kudarcot, nem tudta átértékelni magában a filmet, így amikor az Anyu a sztár camp classiccá vált, akkor sem tudott osztozni a film népszerűségében. Mint a cikk végi ajánlóból látszik, már nekikezdtem, hogy feldolgozzam Dunaway életművét, de persze csak a fontosabb filmek (a szerintem fontosak) kapnak önálló szöveget. Szívemben az állandó helyet Miladyként vívta ki A négy testőrben, objektíven nézve azonban a Kínai negyedben nyújtott alakítását tartom a legjobb színészi teljesítményének.

Ken Russell! Hát már tényleg bele kéne kezdenem az életművébe, mert alig van olyan tétele, amely ne érdemelne egy önálló blogbejegyzést!

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2019.03.23. 12:00:23

@aCCaTt0nE:

És még valamit Faye alakításáról, mégpedig azt, amit már a szövegben is pedzegettem. Vagyis hogy egy határozottabb rendezés és a többi szerepben egy erőteljesebb színészgárda szerintem más megvilágításba helyezné az ő alakítását is. (Na, és persze egy átgondoltabb koncepció!) Oké, lehet azt mondani, hogy a többi színész tette, amit mondtak neki, engedelmesen alávetették magukat Dunaway állítólagos sztárallűrjeinek. De sajnos mindenki halovány mellette, és ily módon időnként tényleg az az érzésünk, hogy egy kiszámíthatatlan, idegesítő hisztérikát látunk, aki jó dolgában már azt se tudja, miért őrjöngjön.

A valóság viszont szerintem az lehetett, hogy Crawfordot hozzá hasonló erős akaratú, befolyásos személyiségek vették körül, akikkel keményen harcolnia kellett – ha az eszközei nem is mindig lehettek helyesek –, nem uralkodhatott felettük, miközben a filmből az az érzésünk, hogy igazából ez a nő ural mindent még akkor is, amikor látszólag vesztes helyzetben van. Jessica Lange egyébként remek alakításával épp ellentétes szemszögből volt némi bajom a Viszályban: az ő játéka mentes volt a camp szélsőségeitől, viszont bennem gyakran keltett olyan benyomást, hogy ez a nő nem valódi ellenfél, ezt bármelyik riválisa simán lenyomja. Jessica játékában sokszor nem éreztem elég nyomatékosan Crawford nagyon is határozott egyéniségét. Azt, hogy ő és Davis viszályában igazából nem az ellentétek csapnak össze (nőiesen lágy Crawford vs. a szinte maszkulin Davis), hanem inkább a „két dudás nem fér meg egy csárdában” elve érvényesül.

aCCaTt0nE 2019.03.23. 13:44:56

@Field64: Éppen az volt a Feud alapja, hogy korántsem hihetünk el mindent szóról szóra a hollywoodi legendákból. Ott arról van szó, hogy egy másfajta alapállásból tekintünk a két karakterre, tulajdonképpen két hétköznapi személyiséget látunk, akiknek borzasztó erős érdekérvényesítő képességük van, ugyanakkor igenis sebezhetőek. Én el tudtam hinni mind Lange mind Sarandon játékát (bár Susan szerintem túl szép volt Bette-nek :) ). Jessica L. legfeljebb Faye Dunawayhez képest visszafogott. A sorozathoz egy introvertáltabb terrorista Joan Crawfordra volt szükség. Viszont én is azon az állásponton vagyok, hogy kettejük közül Dunawaynek állt jobban a szerep, már alkatilag is tökéletes választás - viszont objektív mércével nézve is jó sok komolynak szánt jelenetet elripacskodott, nem kellett ahhoz a többi színész halovány teljesítménye.

Nem nagyon olvastam a kritikákban, hogy a sorozat is elég vonalas, ugyanis felvesz egy erős feminista nézőpontot, és áldozat-aspektusból kiindulva igazából több alkalommal visszamocskol, "antiférfiista" propagandát folytat, nem pedig igazságot szolgáltat. Jack Warner karakterében éreztem némi antiszemita ízt (Stanley Tucci sokszor a pénzéhes kapitalista zsidó archetípusát hozta), ami különösen érdekes napjaink Hollywoodjában.
Viszont maximálisan hű az alapelveihez, és színészileg/rendezésileg/dramaturgiailag kifogástalan.

+ pont a sorozat hatására néztem meg a Trogot. Szerintem egyáltalán nem akkora katasztrófa, mint amekkorának megpróbálják beállítani :D Oké, egy nyavalyás B-film, de meglepően okos.

Valószínűleg nem fogunk már ebben az életben hiteles képet kapni Bette Davisről és Joan Crawfordról... Valahol a Feud és a Mommie Dearest szempontjai között lehet az igazság.

Arról egyébként lehet tudni valamit, hogy a Christinát alakító kislányt mennyire viselte meg a forgatás? Dunaway TÉNYLEGESEN széjjelveri a hátán a vimes dobozt!

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2019.03.23. 14:32:44

@aCCaTt0nE:

Igen, így van, ahogy mondod: kétféle nézőpontot jelent a film is, a sorozat is. Jessica remek színésznő, ezt számtalan filmből tudjuk, és Crawfordként is emlékezni fogunk rá. Mindazonáltal szerintem annyiban könnyebb dolga volt, hogy mégis csak könnyebb egy nyolcrészes sorozatban (durván négy hagyományos terjedelmű játékfilmben) alaposan, finom részletekbe menően felépíteni egy karaktert, mint egyetlen játékfilmben. Az sem mellékes tényező, hogy az 1981-es film idején a Crawford-téma nagyon benne volt az amerikai show-business levegőjében, nagyok és sokfélék voltak az elvárások. Negyven évvel Crawford halála után viszont lecsillapodtak az egykori kedélyek – a játékfilm körüli indulatokat is beleértve –, ma már szabadabban lehet közelíteni a néhai sztár emlékéhez, sem pró, sem kontra nincsenek diktátumszerű elvárások. Ma már legfeljebb az az elvárás, hogy csak ne úgy, mint Faye Dunaway! :)

Bár nekem sem ez a kedvenc Dunaway-alakításom (igaz, a jelentősebbek közé sorolom), azt is érdemes figyelembe venni, amire a cikkben is utaltam: hogy bizonyos jelenetek, melyek fontosak lehettek volna, kimaradtak, holott a színésznő feltehetően azokra is támaszkodva építette fel alakításának az ívét, illetve – ami szintén szóba került –, hogy nem akkor vesznek fel egy-egy jelenetet, amikor a színésznő ahhoz a legihletettebb állapotban van. Elszalasztott lehetőség ez a film, abban viszont őszintén hiszek, hogy Faye abszolút komolyan vette, és a legjobb formáját akarta nyújtani, de széllel szemben ő se tudott vizelni. :)

Nem hiszem, hogy Faye igazi VIM-es dobozt vert szét a gyereken. Nyilván valami preparált anyag volt, ahogyan a színészek se igazi üvegen esnek keresztül egy-egy filmben. :) Azt is valószínűnek tartom, hogy Diana Scarwidet sem akarta tényleg megfojtani, bármennyire úgy látjuk a filmben. (Vele egyébként évek múlva egy másik filmben is szerepelt.)

„bár Susan szerintem túl szép volt Bette-nek”

:)

Nos, ahogyan valaha Crawford mondta azt, hogy szeretné, ha őt majd Faye Dunaway játszaná egy életrajzi filmben, nos, úgy Bette Davis állítólag a nyolcvanas években mondott olyasmit, hogy ha egyszer film készül róla, szeretné, ha őt Susan Sarandon alakítaná. S ahogyan Joan és Faye, úgy állítólag Bette és Susan se találkoztak soha személyesen.

Egy olyan film, melyben Faye játszaná Joant, és Susan pedig Bette-et, pontosan az lenne, ahogyan én látom a két öreglányt: gigászok harca. :) Persze ilyen film már sose lesz.