Ákos, Donát és Zoli barátomnak
A filmtörténet egyik legrokonszenvesebb sztárja, a francia Jean-Paul Belmondo épp holnap tölti be 86. életévét. Hogy mégis egy nappal előbb jelenik meg ez az írás az egyik legsikeresebb filmjéről, annak egyetlen oka az, hogy három jó barátommal közös privát filmklubunk ma esti műsorán a Zsaru vagy csirkefogó? is szerepelni fog. Ez a fordulatos bűnügyi vígjáték egy rendkívül gyümölcsöző alkotói együttműködés kezdetét jelentette Bébel és Georges Lautner rendező között. Csak Párizsban több mint egymillió nézője volt, és nagy sikert aratott külföldön is, különösen Spanyolországban és az NSZK-ban. Ezen felbuzdulva Belmondo és Lautner még négy filmet készített közösen: Szabadlábon Velencében (1980), A profi (1981), Kellemes húsvéti ünnepeket! (1984), Idegen a házban (1992). A Zsaru vagy csirkefogó? már a címében is Belmondo imázsával játszik, hiszen a sztár leggyakrabban kemény öklű rendőröket vagy vagány széltolókat alakított. Ebben a filmjében mindkét oldaláról bemutatkozik, és veszélyes jeleneteinek többségét – ahogyan tőle megszokhattuk – ezúttal is kaszkadőr nélkül játszotta. A kiváló magyar szinkronban Belmondo Sztankay István hangján szólal meg, ami jelentősen hozzájárult a film hazai népszerűségéhez.
A cselekmény
Nizzában vagyunk, az egyik leggyönyörűbb francia tengerparti városban, amely a történet elején nem éppen a legszebb arcát mutatja nekünk. A város egyik lakásában ugyanis meggyilkolják Bertrand felügyelőt és alkalmi barátnőjét. Az elkövetők egy kocsiba ültetik a felügyelőt, a járművet pedig egy szakadékba lökik. Az elhunyt rendőr özvegyénél rövidesen megjelenik egy férfi, aki Antonio Cerutti néven mutatkozik be. Azt állítja, ő az áldozattal együtt meggyilkolt prostituált fivére, és nemrég szabadult a börtönből. Madame Bertrand egy épp nála tartózkodó barátjára bízza a vendéget, aki kissé szemtelenül megjegyzi, hogy szerinte nem túl valószínű, hogy a megboldogultnak a rendőri fizetésből futotta ilyen luxusra. Kilátásba helyezi, hogy a közeljövőben újra tiszteletét teszi. Az özvegytől egyenesen Cerutti mamához megy, hogy elbeszélgessen vele. A férfi ugyanis valójában nem Antonio Cerutti, de még nem tudjuk, hogy kicsoda. Mint az öregasszonyok általában, Cerutti mama locsog-fecseg, örül, hogy valaki meghallgatja. Elmeséli, hogy meggyilkolt lányát egy Mario nevű alak bolondította. Az ál-Ceruttinak Langlois úr vendéglőjében a maga sajátos módszereivel – néhány pofonnal és ökölcsapással – sikerül szóra bírni Mariót, aki igazából nem tud túl sokat. Amikor a vallatáskor Langlois úr és neje kerülne sorra, a trió inkább elárulja, hogy mi történt: a gyilkosság helyszínén két rendőr, Rey és Massard jelent meg elsőként, ők tüntették el Bertrand felügyelő hulláját.
Cerutti a bűnözők között (balról jobbra: Tony Kendall, Jean-Paul Belmondo és Jean-François Balmer)
Az ál-Cerutti ezután hozzálát ravasz terve kivitelezéséhez. Egyik este elrabolja Musard urat, a nizzai alvilág egyik fejesét, aki a szerencsejáték-üzletet tartja kézben. A férfit anyaszült meztelenül kiteszi az utcára egy telefonfülke közelében. Ily módon néhány órára kivonja őt a forgalomból, ami épp elegendő idő arra, hogy elmenjen Musard úr kaszinójába, és ott robbanószert helyezzen el. A detonáció óriási pánikot vált ki. Az ál-Cerutti arra számít, hogy az akció hátterében mindenki bandaháborút gyanít majd, hiszen Musard úr érdekeltségeire a nizzai alvilág másik nagykutyája, Achille Volfoni is feni a fogát. Hősünket azonban ezek a nagy horderejű ügyek se akadályozzák meg abban, hogy igazi lovagként a segítségére ne siessen egy elegáns nőnek, akinek lerobbant az autója. A probléma orvoslása után a hölgy házába mennek, ahol rövidesen az ágyban kötnek ki. A delnő nem más, mint Edmonde Puget-Rostand írónő, aki szintén jelen volt a kaszinóban, amikor a robbanás történt. Másnap az alkalmi pár reggeli közben együtt olvassa a merényletről szóló híreket, utána ki-ki megy a maga dolgára. Az ál-Cerutti – ígéretének megfelelően – újra felkeresi Bertrand özvegyét, akinek ezúttal is van egy másik vendége, mégpedig Musard riválisa, Achille Volfoni. A férfi nem hajlandó fizetni az ál-Ceruttinak. Hamarosan megjelenik a két korrupt zsaru, Rey és Massard. Rey leüti az ál-Ceruttit, akit egy pisztollyal a kezében kitesznek az országútra, nem messze Mario hullájától. Nem meglepő, hogy a kiérkező rendőrök őt hiszik a tettesnek. Beviszik az őrszobára, hogy némi verés árán szóra bírják.
Meghitt vacsora (balra: Nicolas Vogel és Julie Jézéquel, jobbra: Marie Laforêt és Jean-Paul Belmondo)
A kihallgatás után hősünket épp a fogdába viszik vissza, amikor a folyosón egy fiatal lány megszólítja, és apjának nevezi. A Charlotte nevű kamaszlányt Grimaud felügyelő sebtében az irodájába tereli, és soron kívül összehozza őt az ál-Ceruttival. Kiderül, hogy Charlotte eddig Angliában nevelkedett, de elege lett a suliból, az ál-Cerutti pedig valóban az apja, aki igazából zsaru, és nem csirkefogó. A férfi biztonságban szeretné tudni a lányát, ezért Edmonde-hoz küldi őt. Most már Grimaud előtt is ki kell terítenie a kártyáit: titkos szövetséget ajánl neki, hogy közösen juttassák rács mögé Musard-t és Achille-t. Egy gyilkosság miatt őrizetbe vett férfit azonban nem lehet csak úgy szabadlábra helyezni, ezért Mario meggyilkolásának helyszíni rekonstrukciója közben az ál-Cerutti megszökik, és egy autós hajszában sikerül egérutat nyernie. Ő is Edmonde-hoz megy, akinél valóban ott van Charlotte, sőt jelen van az írónő férje is. Nem tör ki semmiféle parázs vita a furcsa helyzet miatt, békésen vacsorázgatnak mind a négyen. Charlotte próbálja magára terelni a figyelmet, és azt állítja, hogy állapotos, apja és Edmonde viszont tudják, hogy csak blöfföl. Az ál-Cerutti este megint akcióba lép. Felkeresi Langlois úr vendéglőjét, ahonnan hazaküldi a kuncsaftokra váró kurvákat, majd benzint locsol szét a helyiségben. Ezt követően telefonál, és úgy tesz, mintha Musard úrral beszélne, és az ő utasítását követné, amikor felgyújtja a vendéglőt. A Langlois házaspár bekapja a horgot, és később buzgón bizonygatják Achille-nak, hogy Musard úr parancsára történt a gyújtogatás.
Borovitz felügyelő akcióban (Jean-Paul Belmondo)
Achille nem olyan naiv, mint a vendéglősök, és Langlois egyik véletlenül elejtett megjegyzése gyanút ébreszt benne. Rey és Massard a helyzet tisztázása érdekében felkeresik Cerutti mamát, és megtudják, hogy az asszonynak nincs is fia. Közben az ál-Cerutti a repülőtéren elfogja azt a kábítószer-szállítmányt, amely egy játékmaciban érkezett Musard úr részére. Most már valóban felhívja őt, és úgy tesz, mint aki Achille parancsait követve cselekszik. Azt is elárulja, hogy néhány perc múlva újra felrobban Musard úr irodája, ami be is következik. Grimaud felügyelő látható örömmel az arcán olvassa a bandaháborúról szóló újsághíreket. Massard és Rey Cerutti mamától már tudják, hogy hősünk nem az, akinek mondja magát, de az igazi személyazonosságáról még sejtelmük sincs. Hamarosan erre is fény derül: az ál-Cerutti nem más, mint egy párizsi felügyelő, Stanislas Borowitz, a korrupt zsaruk esküdt ellensége. Massard úgy gondolja, a leghelyesebb, ha Velencébe menekül a lebukás elől, és ott várja ki a bandaháború végét. Rey szerint viszont Borowitz megölése árán kikerülhetnének a csávából. Nyomába ered, hogy egy alkalmas pillanatban végezzen vele, Borowitz azonban résen van. Csapdába csalja Reyt egy szaunában, bezárja egy fülkébe, és forró gőzt enged rá. A hullát egy liften felküldi Achille lakásába, és egyúttal a rendőrséget is kihívja hozzá. A bűnözőt letartóztatják. Massard menteni próbálja a saját bőrét. Megérti, hogy Achille hatalma immár a múlté, ezért felkeresi Musard urat, hogy szövetséget kössön vele.
Irány hazafelé! (Jean-Paul Belmondo és Julie Jézéquel)
Amikor álarcosok egy presszó teraszáról elrabolják Charlotte-ot, Massard felajánlja Borowitznak, hogy visszaszerzi a lányt, ha a felügyelő tisztára mossa őt. A meglehetősen háládatlan Grimaud felügyelő megtagadja a segítségét Borowitztól, mire a férfi ismét magánakcióba kezd. Saját szakállára kiviszi Achille-t a rendőrségről, és a szaunában megpróbálja kiszedni belőle, hogy hol van Charlotte. Kiderül, hogy a férfi semmit nem tud a lány elrablásáról. Hallat magáról viszont Musard úr, aki találkára hívja a felügyelőt. A megbeszélt helyen Massard jelenik meg, vele van Charlotte is. A zsaru kinyírta a lány őrzőit, sőt magát Musard urat is, hogy Charlotte visszaadásával elnyerje Borowitz bizalmát. A felügyelő hálát színlel, és végrehajtja következő nagy dobását. Odaadja saját kocsija kulcsát Massard-nak, hogy a „rehabilitált” zsaru vigye vissza a rendőrségre Achille-t. Massard kimondhatatlanul boldog, hogy ügye ezek szerint rendeződött, és az autóban visszautasítja Achille ajánlatát, hogy közösen szökjenek meg. Ezzel nagy ostobaságot követ el, mivel Borowitz a rendőrségi rádión azt a felhívást teszi közzé, hogy Massard megszöktette Achille-t. A rendőrök megpróbálják megállítani a „szökevények” kocsiját, mire Massard valóban menekülni próbál. Idegességében karambolozik, és a kigyulladt jármű egy hídról a közeledő vonat elé zuhan. Ezzel a nizzai alvilág fejesei végleg kikerültek a képből. Borowitz felügyelő és Charlotte búcsút vesznek Edmonde-tól, hogy visszatérjenek Párizsba…
A film alapjául szolgáló regény borítója
A szerző
Michel Grisolia francia író és forgatókönyvíró 1948. augusztus 12-én született Franciaország ötödik legnagyobb városában, a Földközi-tenger partján fekvő Nizzában. (A francia Wikipédián 1948. augusztus 18-i születési dátum található.) Tanulmányait Nizzában, Sceaux-ban és Senlisban folytatta. Iskolái elvégzése után gyerekkori barátja, Marie-Paule Belle számára írt dalszövegeket: első közös munkájuk, a négy felvételt tartalmazó Le Judas című EP 1971-ben jelent meg. Legismertebb daluk, a La Parisienne 1976-ban született. A hetvenes években Grisolia másoknak is írt dalszövegeket, például Demis Roussosnak. 1975-ben társszerzője volt egy Juliette Grecóról szóló életrajzi kötetnek. A hetvenes évek második felében barátja, Jean-Louis Bory felkérésére kezdett újságokban publikálni: ajánlói, filmkritikái, bűnügyi tudósításai jelentek meg olyan lapokban, mint például a Le Nouvel Observateur, a La Nouvelle Revue française, a Positif, a Le Nouveau Cinémonde, a Les Lettres françaises, a Mystère Magazine és a L'Evénement du jeudi. 1977-ben jelent meg első regénye, a L'Inspecteur de la mer (A tenger felügyelője), amely a következő évben megkapta a népszerű bűnügyi kiadvány, a Mystère Magazine díját. E könyv alapján készült a Zsaru vagy csirkefogó?. 1980-ban a regényt immár a sikerfilm címével (Flic ou voyou) újra kiadták. Grisolia az évek múlásával elismert bestsellerszerző lett, kisebb-nagyobb szünetekkel, de egészen az új évezred elejéig folyamatosan publikált. Novellái és ifjúsági könyvei is megjelentek. Tudomásom szerint egyetlen művét sem adták ki magyar nyelven, és csak a legelsőt filmesítették meg. 1980-tól forgatókönyvíróként is ténykedett: a Szeretlek benneteket (1980, Claude Berri), A fegyverek választása (1981, Alain Corneau) és Az egyiptomi utas (1982, Pierre Granier-Deferre) a magyar közönség előtt sem ismeretlen alkotások. Grisolia 2005. március 29-én Párizsban hunyt el szélütés következtében.
Georges Lautner (1926–2013)
A rendező
Georges Lautner francia filmrendezőt az új évezredben sokkal jelentősebb alkotónak tartják, mint életében. Néhány filmjét immár a kultklasszikusok között jegyzik, illetve akadnak köztük olyanok is, amelyekkel kimagasló üzleti sikert ért el. Lautner 1926. január 24-én született Nizzában, akárcsak Michel Grisolia. (Ugye, most már senki nem csodálkozik azon, hogy miért épp ebben a nagyvárosban játszódik a Zsaru vagy csirkefogó? cselekménye?) Édesapja egy bécsi ékszerész volt, Leopold Lautner (1893–1938), aki pilótaként harcolt az első világháborúban, mégis békeidőben lett egy repülőgép-katasztrófa áldozata, mindössze negyvenöt éves korában. Édesanyja, Marie-Louise Vittore Renée Saint-Cyr (1904–2004) színésznő fia tizenegy filmjében játszott. A szülők Georges születése előtt egy évvel, 1925-ben házasodtak össze. A kisfiú élete első hét évét Dél-Franciaországban töltötte, édesanyjával 1933-ban költözött Párizsba. Georges gyermekkora apja haláláig boldogan telt, szabadidejében szívesen járt moziba. A második világháború éveiben a párizsi Lycée Janson-de-Sailly intézményében tanult. Karrierje segédrendezőként kezdődött a negyvenes évek végén. Volt olyan ambíciója, hogy színész legyen, 1951 és 2014 között tíz filmben kapott parányi szerepeket, de hamar rájött arra, hogy túl gátlásos erre a pályára, és sokkal jobban érzi magát a kulisszák mögött, mint a kamerák előtt. A filmvilágban eltöltött első évtized lehetőséget adott neki arra, hogy szinte észrevétlenül megtanulja a rendezői szakma minden csínját-bínját a technikai dolgoktól kezdve a stábtagokkal való kommunikációig.
A hetedik esküdt (1962)
1958-ban mutatkozott be önálló alkotóként a La môme aux boutons című vígjátékkal, amelyet egy hónap alatt forgatott le. Nagyot bukott vele, mégsem írták le, hanem új lehetőséget kapott. A Bernard Blier főszereplésével forgatott Marche ou crève (1960) volt az első igazán jelentős alkotása, bár ekkor még csak a szakma figyelt fel rá. Az első közönségsikert Gilbert Renault (Rémy ezredes) kémregénye, a Le monocle noir (1961) filmváltozata hozta meg számára, amelyből nem hiányzott a humor sem. A kedvező fogadtatásnak köszönhetően később két folytatást is forgatott hozzá. A szintén Blier főszereplésével megvalósult pszichológiai drámája, A hetedik esküdt (1962) volt az első olyan alkotása, amelyet Magyarországon is bemutattak. A hatvanas években Lautner kimunkált egy rá jellemző vizuális stílust, amelyben a mélységélességgel való játék és a gyakori közelik egyaránt fontos szerephez jutottak, s ezáltal a színészek és az általuk mondott szövegek még hangsúlyosabbá váltak. Néhány művész (említsük meg Bernard Blier és Mireille Darc nevét) könnyedén tudott alkalmazkodni a direktor munkamódszereihez, míg másoknak ez nehezebben ment. Például Jean Gabinnek, aki a főszerepet játszotta volna a Lövöldöző taták (1963) című bűnügyi komédiában, de annyira nem volt egy hullámhosszon Lautnerrel, hogy inkább kiszállt a produkcióból. (Szerepét Lino Ventura vette át.) A filmet a nézők és a kritikusok egyaránt jól fogadták, ezért Gabin adott még egy esélyt a rendezőnek, és elvállalta a Pasas a tönk szélén (1968) főszerepét is. Először azt hitte, helytelenül döntött, ám amikor megnézte az első jelenetek zenével ellátott változatát, ráérzett a stílusra, és elhatározta, hogy a továbbiakban ellenkezés nélkül aláveti magát Lautner instrukcióinak. Bár a cenzorok kiköveteltek bizonyos változtatásokat, az opusz mégis elnyerte a közönség tetszését, és a kritikusok sem voltak szőrösszívűek. Magyarországon kevésbé ismert, ellenben a filmcsemegék kedvelői körében igen nagyra tartott pszichológiai dráma az Út Salinába (1970), amely olyan kultszínészeket vonultat fel, mint Rita Hayworth, Mimsy Farmer és Marc Porel.
Stéphane Audran, Maurice Ronet és Alain Delon az Egy gazember halála (1977) című filmben
Lautner pályájának legsikeresebb szakaszát a következő másfél évtized (1970–1984) jelentette. Közkedvelt színészekkel (Alain Delon, Jean-Paul Belmondo, Pierre Richard, Mireille Darc, Jean-Pierre Marielle) és tehetséges fiatal kezdőkkel (Gérard Lanvin, Miou-Miou) egyaránt forgatott, egyike volt a közönségfilmek megbízható színvonalon dolgozó mestereinek. Valaha a magyar mozikban is sikert aratott két bűnügyi vígjátéka, a Volt egyszer egy zsaru (1971) és a Már ez is probléma? (1975). Az előbbiben egy nizzai (!) zsaru egy meggyilkolt díler öccsének adja ki magát, hogy veszélyes bűnözőket leplezzen le, a mogorva agglegénynek azonban a tökéletes álcázáshoz egy alibi feleséggel és annak gyerekével kell együtt élnie. A Már ez is probléma? bájos hősnője (Miou-Miou alakításában) örökösen bajba kerül, legutóbb azért, mert egy számára ismeretlen férfi épp az ő lakásában leheli ki a lelkét, ám különböző okokból nem lenne jó, ha a hullát nála találnák meg. Lautner két filmben dolgozott Alain Delonnal, együttműködésük nem volt mentes a konfliktusoktól. Ennek feltehetően Delon lehetett az oka, aki híres volt arról, hogy sztárstátusát kihasználva folyton magát akarta rendezni. A két krimi közül a pszichologizáló Jégkebleket (alternatív cím: Különös háromszög, 1974) tartják jelentősebb alkotásnak, de az Egy gazember halála (1977) sem érdektelen mű, mert a külsődleges krimiizgalmak mögött társadalomkritikai szándék húzódik meg. Lautner összesen ötször forgatott Belmondóval, közös munkáik közül az első négy kasszarekordokat döntött Franciaországban: Zsaru vagy csirkefogó? (1979), Szabadlábon Velencében (1980), A profi (1981), Kellemes húsvéti ünnepeket! (1984). A négyből három opusz könnyed vígjáték, a legnagyobb sikere mégis a negyediknek volt, A profinak. (Az ötödik közös munka az 1992-es Idegen a házban című lélektani dráma.) Lautner kései alkotásai Magyarországon kevésbé ismertek – némelyiket be sem mutatták –, s bár az Őrült nők ketrece 1985-ös harmadik része kereskedelmileg nem volt sikertelen, színvonalában viszont nyomába sem ért az előző két filmnek. A direktor pályája utolsó aktív éveiben már csak a televízió számára dolgozott. 1947-ben vette feleségül Caroline Lautner jelmeztervezőt, akivel közel ötven évig élt boldog házasságban, az asszony 1995-ben bekövetkezett haláláig. Egy fiuk és egy lányuk született. Georges Lautner 2013. november 22-én rákban hunyt el Neuilly-sur-Seine-ben.
Musard úr, a fehér galléros bűnöző (Georges Géret)
A partnerek
Belmondo életével részletesebben foglalkoztam a Félelem a város felett (1975) című filmjéről írt ismertetőmben, ezért most csak a fontosabb partnereire térek ki. A Musard urat alakító Georges Géret (1924–1996) apa nélkül nőtt fel szülővárosában, Lyonban. Elemi iskolai tanulmányai után szerelőként kezdett dolgozni, és tagja volt a helyi színjátszó körnek. Huszonnyolc éves korában Párizsba költözött, ahol Léo Joannon rendező-producer fedezte fel, aki több filmjéhez is szerződtette. Luis Buñuel híres alkotása, az Egy szobalány naplója (1964) tette ismertté a nevét: Josephet játszotta, a kertészt, akinek egy kislány megbecstelenítése és meggyilkolása szárad a lelkén, a címszereplő szobalány (Jeanne Moreau) mégis feleségül megy hozzá, és kész követni őt a bűn világába. Innentől kezdve a francia filmművészet nagy egyéniségei is előszeretettel foglalkoztatták, és Géret sokféle műfajban bizonyíthatta tehetségét, sőt megkedveltette magát a tévénézőkkel is. Alain Cavalier A szökevény (1964) című filmjében Alain Delon, Henri Verneuil Két nap az élet (1964) című Robert Merle-adaptációjában pedig Jean-Paul Belmondo partnere volt. Vele a magánéletben is összebarátkozott, és később is volt alkalmuk együtt játszani. Géret szerepelt olyan figyelemre méltó alkotásokban is, mint a Közöny (1967, Luchino Visconti), az Egy nyugodt vidéki helyecske (1968, Elio Petri), a Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája (1969, Costa-Gavras), A kalóz menyasszonya (1969, Nelly Kaplan) és a Hajtóvadászat (1975, Serge Leroy). Cimborája, Belmondo oldalán állt utoljára a kamerák elé az Idegen a házban (1992) című filmben. Rákban halt meg.
Grimaud felügyelő (Michel Galabru)
Grimaud felügyelőt Michel Galabru (1922–2016) játszotta. Marokkóban született, teljes neve: Michel Louis Edmond Galabru. Volt egy bátyja, Jean, aki tizennyolc éves korában elhunyt, és egy öccse, Marc, akiből orvos lett. Michel kisfiúként még arról ábrándozott, hogy focista lesz, végül mégis a színészet mellett döntött. Filmkarrierje a negyvenes évek végén kezdődött. Egyike volt a francia filmművészet legkiválóbb karakterszínészeinek, vígjátéki szerepei éppoly emlékezetesek, mint drámai alakításai. Színpadi színészként is gazdag és igényes életművet alkotott, 1950 és 1957 között a világhírű Comédie-Française művésze volt. A magyar közönség is számos mozifilmben láthatta, mint például a Gombháború (1962, Yves Robert), a Konyhai csetepaték (1963, Gilles Grangier), a Vidám hétvége (1965, Roland Quignon), A legszebb hónap (1968, Guy Blanc), A tojás (1972, Jean Herman), a Saint Tropez-ba költözünk (1972, Pierre Tchernia), az Üdülők (1974, Michel Gérard), a Duroc, a katona (1975, Michel Gérard), A bíró és a gyilkos (1976, Bertrand Tavernier), A macska rejtélyes halála (1977, Luigi Comencini), az Őrült nők ketrece (1978, Édouard Molinaro), az Éretlenek (1980, Claude Zidi), az Őrült nők ketrece 2. – Kémek a lokálban (1980, Édouard Molinaro) és a Metró (1985, Luc Besson). Gyakran volt Louis de Funès partnere, többek között a Magyarországon is népszerű Csendőr-sorozat filmjeiben. Noha gyakran és eredményesen nevettette meg a nézőket, állítólag egész élete során tüske maradt benne, hogy komikusként könyvelte el őt a szakma és a közönség. Kétszer nősült, első feleségétől két fia, a másodiktól egy lánya született. Kilencvenhárom éves korában álmában érte a halál: két évvel élte túl az öccsét, egy évvel a második feleségét.
Borovitz felügyelő Madame Puget-Rostand pihepuha ágyikójában (Jean-Paul Belmondo és Marie Laforêt)
Edmonde Puget-Rostand szerepében Marie Laforêt látható. A művésznő 1939. október 5-én született Franciaországban, a Gironde megyei Soulac-sur-Merben. Eredeti neve: Maïténa Marie Brigitte Doumenach. Énekesnőként került a show-business világába, egy 1959-es tehetségkutató verseny győzteseként irányult rá a reflektorfény. Nyitott volt minden igényes zenei stílusra, a dél-amerikai és a kelet-európai népzene éppúgy hatott rá, mint a legdivatosabb amerikai és angol könnyűzenei stílusok, sőt a reneszánsz és a barokk zene. Tehetsége elismeréseként a francia könnyűzene legnagyobb egyéniségei írtak neki dalszövegeket. Kevesen tudják, hogy fél évvel a The Animals előtt lemezre énekelte a The House of the Rising Sun (A felkelő nap háza) című balladát. A hetvenes évek elején – miután megízlelte a sikertelenséget is – elhatározta, hogy jobban figyel a közönség igényeire, és a korábbi önállóság helyett a sztárcsinálásban jártas szakemberek kezébe teszi karrierje irányítását. Ebben a korszakában is születtek nagy slágerei, mindenekelőtt az 1973-as Viens, viens, amelyről kevésbé köztudott, hogy valójában egy kortárs német dal feldolgozása. Marie koncertjeire mindig érdemes volt ellátogatniuk azoknak, akik tehették, hiszen élőben a művésznő olyan dalokat is elénekelt, melyekből nem készült lemezfelvétele. Laforêt évek óta visszavonultan él Svájcban. Énekesnői pályafutása mellett filmszínésznőként is igényes karrierrel büszkélkedhet. Nemcsak zenés filmekben, hanem drámákban és vígjátékokban is játszott. Emlékezetes alakításai voltak olyan filmekben, mint René Clément kitűnő lélektani krimije, a Ragyogó napfény (1960), amelyben Alain Delon partnere volt, Valerio Zurlini háborús drámája, a Katonalányok (1965), vagy éppen a Belmondóval forgatott három vígjáték. (A Zsaru vagy csirkefogó? mellett két, 1984-ben bemutatott film, a Kellemes húsvéti ünnepeket! és Az arany bűvöletében.) Marie Laforêt magánélete nem alakult túl szerencsésen, mind az öt házassága zátonyra futott. Második férjétől kettő, a harmadiktól egy gyermeke született.
Massard és Rey, a korrupt zsaruk (Jean-François Balmer és Tony Kendall)
A Charlotte-ot megformáló Julie Jézéquel 1964. március 26-án született a franciaországi Boulogne-Billancourt-ban (Hauts-de-Seine megye). A Zsaru vagy csirkefogó? volt az első filmje, amelynek köszönhetően a nyolcvanas évek egyik legkeresettebb fiatal francia színésznőjévé vált, bár filmjeinek többsége elkerülte a magyar mozikat. A kilencvenes évektől kezdve főleg a televízió foglalkoztatja. Nemcsak színészként ténykedik, hanem bő húsz éve forgatókönyveket is ír. 2009-ben megjelent első regénye, a Retour à la ligne, s azóta gyerekkönyveket is publikált. Massard nyomozót Jean-François Balmer alakította. 1946. április 18-án született egy svájci faluban, Valanginban. Szülei kereskedelmi pályára szánták, őt viszont a színészet sokkal jobban érdekelte. A színésziskolában olyan osztálytársai voltak, mint Isabelle Adjani, Francis Huster és Jacques Villeret. 1973-ban kezdett filmezni. Belmondóval már a Félelem a város felett című krimiben is együtt szerepelt, ő volt a sorozatgyilkosságok egyik gyanúsítottja. A francia filmművészet mesteremberei osztottak rá fontos karakterszerepeket: játszott Jacques Rozier, Alain Corneau, José Giovanni, Pierre Granier-Deferre, Philippe de Broca, Claude Chabrol, Robert Enrico, Claude Zidi és mások filmjeiben, de külhoni direktorok is gondoltak rá, mint például az olasz Franco Brusati és a német Volker Schlöndorff. Hazájában színpadi színészként is tekintélyt vívott ki magának, művészi munkásságát rangos szakmai és állami díjakkal is elismerték. Rey nyomozó megszemélyesítője az olasz Tony Kendall (1936–2009). Eredeti neve Luciano Stella, amelyet a neves színész-rendező, Vittorio De Sica javaslatára változtatott meg. Az ún. fotoromanzákban (valós modellekkel készített képregények) vált ismertté. 1957-ben kezdett filmezni, leghíresebb alakítása X felügyelő egy több folytatást megért koprodukciós akciófilmben. Spagettiwesternekben, horrorokban és kalandfilmekben egyaránt a kamerák elé állt. Egyike volt a Magyarországon is vetített Lángoló sivatag (1977) című román–olasz katasztrófafilm nyugati szereplőinek. A nyolcvanas években olykor eredeti nevén filmezett. Rákban hunyt el.
Cazauban, Borovitz segítője (Charles Gérard)
A többi epizódszereplőről remélhetően lesz módom írni más filmek kapcsán. Még kettőről azonban ejtsünk néhány mondatot, hiszen ők ketten Belmondo közeli barátai közé tartoztak. A Cazaubant alakító örmény származású Charles Gérard 1926. december 1-jén született Marseille-ben. Eredeti neve: Naubar Agjenor. 1946-ban kezdett filmezni, karrierje első huszonöt (!) évében szinte csak statisztaszerepeket kapott. Igaz, eleinte nem annyira a színészet érdekelte, mint inkább a rendezés. 1954 és 1979 között rövidfilmeket, dokumentumfilmeket és játékfilmeket forgatott: utóbbiak főleg bűnügyi történetek voltak, melyeknek olykor ő írta a forgatókönyvét is. A hetvenes években váltak rendszeressé a filmszereplései, jellegzetes külseje miatt azonban csak kisebb-nagyobb epizódszerepeket osztottak rá. A javíthatatlanban játszott először Belmondóval. Közös volt bennük a sportok – különösen a boksz és a tenisz – iránti érdeklődés, sőt fiatalkorukban mindketten bokszoltak is. A nyolcvanas évek elején barátságuk zátonyra futott, mivel Gérard egy újságinterjúban azt állította, hogy igazából ő nevelte fel Belmondo három gyermekét, ő járt a szülői értekezletekre, és a gyerekek is hozzá fordultak a problémáikkal, nem az apjukhoz. Belmondo beperelte a lapot és a barát-kollégát: mindkét pert megnyerte. A peres ügy miatt hosszú évekig nem tartották a kapcsolatot, az új évezredben azonban kibékültek, és olykor együtt jelennek meg a nyilvánosság előtt is. Achille Volfoni szerepét egy másik jó barát, Claude Brosset (1943–2007) játszotta. Húszévesen kezdett filmezni, karrierje során összesen 112 produkcióban láthatta a közönség, kisebb részüket Magyarországon is bemutatták. Többször is filmezett Belmondóval, például A fejvadász, az Ellenségem holtteste (mindkettő 1976-ból) és A kívülálló (1983) című krimikben. Brosset-nek két fia született: Antoine 1987-ben és Jules 1988-ban. Rákban hunyt el.
Borovitz egymásnak ugrasztja a nizzai alvilág urait (Jean-Paul Belmondo)
Az ötlettől a bemutatóig
1977-es filmje, Az állat kiugró sikere után Belmondo visszavett a tempóból, és a következő évben nem jelent meg a mozivásznakon. A háttérben persze folytak az előkészületek egy újabb nagy dobásra. A legígéretesebbnek A testőr című projekt tűnt, amelynek forgatókönyvírója és rendezője egyaránt Francis Veber lett volna. Veber mint forgatókönyvíró akkoriban igen menőnek számított – az 1978-as év egyik legnagyobb mozisikere, az Őrült nők ketrece szkriptjének megírásában is részt vett –, mint rendező viszont csalódást okozott A játékszer (1976) című debütáló filmjével, pedig annak is ő írta a forgatókönyvét. Belmondo figyelmét felkeltette a veszedelmes francia bűnöző, Jacques Mesrine (1936–1979) önéletrajzi regénye, a L'instinct de mort. Felhívta Philippe Labro rendezőt, hogy tárgyalásokat kezdjen vele a megfilmesítésről, de az élet közbeszólt. Mesrine épp körözés alatt állt – 1979-ben egy rajtaütés során a rendőrök agyonlőtték –, mégis volt ideje arra, hogy fenyegető levelet írjon a kiadójának, mert szerinte nem részesült megfelelően a könyve anyagi sikeréből. A kockázatos Mesrine-projektről végül letettek, Belmondo azonban ragaszkodott ahhoz, hogy következő filmjét is egy jó nevű rendező készítse, mert ebben látta a siker egyik zálogát. Barátja, Michel Audiard hozta össze a közönségfilmek egyik legkiválóbb mesterével, Georges Lautnerrel. Mi tagadás, a direktornak épp jól jött volna egy sikerfilm, mivel legutóbbi alkotása, az Ils sont fous ces sorciers (1978) csúnyán megbukott, a több mint hatvanmilliós Franciaországban még egymillió nézőt sem vonzott a mozikba. Szerencsére a találkozó remek hangulatban telt, Belmondo és Lautner hamar szót értettek egymással, és kinyilvánították óhajukat a közös munkára. Lautner állandó producere, Alain Poiré jóvoltából a Gaumont is bekapcsolódott a projektbe. Az alapanyagot Michel Grisolia divatos bestsellere, a L'Inspecteur de la mer szolgáltatta. Állítólag elsősorban a regény egyik hatásos jelenete és a főszereplő mozgatta meg az alkotók fantáziáját. A Belmondo-stáb egyik tagja, a marketingben érdekelt René Chateau javasolta a Flic ou voyou (Zsaru vagy csirkefogó?) címet, amely szerinte sokkal figyelemfelkeltőbb, mint a regény címe.
Cerutti rövidesen nem bankot, hanem kaszinót robbant
A Zsaru vagy csirkefogó? költségvetése tizenöt millió frank volt, tízmillióval kevesebb, mint Az állaté, de elegendő arra, hogy egy látványos és hatásos film születhessen. Mint említettem, kisebb-nagyobb szerepekben Belmondo régi barátai is láthatók, mint például Georges Géret, Charles Gérard és Claude Brosset. Lautner javaslatára szerződtették Grimaud felügyelő szerepére Michel Galabrut, Mario megformálására pedig az olasz Venantino Venantinit, a direktor ugyanis korábban már dolgozott mindkét művésszel, és igen elégedett volt velük. A női főszerepet az énekesnőként és színésznőként egyaránt sztárnak számító Marie Laforêt kapta, aki annyira jól kijött Belmondóval, hogy még két filmben játszottak együtt. A forgatás vidám hangulatban telt, Belmondo valósággal sziporkázott a kettős szerepben. Egyébként Az állatban is kettős szerepet alakított, ám egybehangzó vélemények szerint Georges Lautner ügyesebben tartotta kézben a saját filmjét, és instruálta a sztárját, mint Claude Zidi. Pedig a klisékkel neki is meg kellett küzdenie, hiszen a bűnözők közé beépülő zsaru, aki mellesleg leszámol korrupt kollégáival is, már akkoriban sem számított különösebben eredeti dramaturgiai ötletnek. Nem hiányoznak a szokásos nagyjelenetek, például Belmondo szökése – egy drótkötélpályán függeszkedve menekül több tízméteres magasságban – vagy a befejező epizód, amikor a lángoló gépkocsi a hídról a közeledő vonat elé zuhan. Mindazonáltal Lautner kifejezetten azt kérte Belmondótól, hogy ezúttal fogja vissza magát a lélegzetelállító kaszkadőrmutatványok terén, és inkább a színészi eszköztárát csillogtassa meg.
Megrendezett gyilkosság (Venantino Venantini és Jean-Paul Belmondo)
A film külső jeleneteinek többségét valóban Nizzában vették fel. Többször is látható például a Promenade des Anglais sétány, amely Nizza jelképének és legkedveltebb találkahelyének számít. A város főterén, a Place Massénán forgatták azt a jelenetet, amikor Borowitz kiteszi az autójából a meztelen Musard urat. Az óvárosban (Vieux Nice) található Langlois bárja. Rey és Massard beszélgetését Borowitzról a nizzai kikötőben vették fel. A stáb forgatott még a Saint-Maurice kerületben, a városi prefektúra területén (a prefektúra gyönyörű palotája valaha a savoyai hercegeké volt) és a Zygofolis szabadidőparkban. A tesztvezetést a George Sand sugárúton, a lépcsőn lefelé guruló gépkocsikat pedig a Chateaubriand sugárúton filmezték. A történet elején a gazfickók máshová viszik Bertrand felügyelő holttestét: ezt a képsort Èze településen vették fel, míg Borowitz rövid autózását a sziklás úton Cap-d’Ailben forgatták; mindkét helyszín Alpes-Maritimes megyében van. A Le Pylone kemping Antibes-ben volt, Musard kaszinója pedig Juan-les-Pinsben. A belső jeleneteket a nizzai La Victorine stúdió műtermeiben rögzítették. Lautner több motívummal is utal fentebb már emlegetett klasszikus filmjére, a Lövöldöző tatákra. Egy moziban Edmonde és Charlotte megtekintik a Le Terminus des prétentieux (Az elbizakodottság vége) című filmet, és ez lett volna a Lövöldöző taták eredeti címe. A filmbeli filmből bemutatott jelenet azonban nem a Lövöldöző tatákból, hanem a Már ez is probléma? című Lautner-vígjátékból való. A Zsaru vagy csirkefogó? egyik bűnözője a Volfoni nevet viseli, akárcsak a Lövöldöző tatákban Bernard Blier és Jean Lefebvre. Borowitz felügyelő és Mario „találkozásának” jelenete szintén a Lövöldöző taták egyik képsorát idézi fel: Mario kinyitja az ajtót, és a vászon jobb oldalán megjelenik Borowitz ökle, amely lesújt a bűnöző arcára.
Camille és Madame Bertrand (Michel Peyrelon és Juliette Mills)
A Zsaru vagy csirkefogó? franciaországi premierje 1979. március 28-án volt, pedig a kora tavasz nem a legszerencsésebb időpont a nagy sztárok filmjeinek eredményes forgalmazásához. Éppen ezért ütős marketingkampányra volt szükség, melyhez a plakátot René Chateau tervezte, aki a Félelem a város felett óta dolgozott Belmondóval. A szempontok ugyanazok voltak: szinte az egész plakátot Belmondo uralta. A felső sávban nagybetűkkel szerepelt a neve (ezt Chateau a következő években egyfajta logóként használta a sztár filmjeinek plakátjain), a képmező javát pedig az arcképe foglalta el. Noha a cím választási lehetőséget sugall (zsaru vagy csirkefogó), Chateau mellőzte ennek grafikai érzékeltetését: a rajz egyértelműen a csirkefogó imázst erősíti, hiszen Belmondo korábbi zsaruszerepeire is egyfajta kópés vagányság volt jellemző. A kép alján piros színű nagybetűkkel olvasható a cím, a plakát alsó sávjában pedig Lautner, Audiard, Poiré és Chateau neve kapott helyet. A hivatalos plakát Belmondón kívül nem emeli ki más színész nevét, pedig Galabru és Laforêt Franciaországban szintén sztárnak számított. A legtöbb országban részben vagy teljes egészében átvették a hivatalos francia plakátot, de az olasz plakáton (lásd lejjebb) például a Belmondo-fejet kissé jobbra tolták, és kétoldalt további rajzok láthatók a filmjelenetek alapján (Marie Laforêt arca is megjelenik), az alsó rész pedig a francia plakátnál részletesebb adatokat közöl a filmről. A magyar plakátot teljesen Belmondo arca uralja, a nyakába viszont a lazaság imázsát erősítő színes kendőt rajzoltak, ami a francia poszteren nem volt látható. Belmondo neve a plakát felső harmadáról a jobb alsó sarokba csúszott, ám a címet, a nemzetiségi és műfaji meghatározást (francia bűnügyi film), valamint a főszereplő vezetéknevét leszámítva semmilyen más infó nem olvasható: se a rendező, se a forgatókönyvíró, se a fontosabb partnerek neve.
Cazauban és Borovitz (Charles Gérard és Jean-Paul Belmondo)
A reklámkampány várakozáson felüli eredményt hozott. Az 1971-ben bemutatott A betörés után ez volt Belmondo kereskedelmileg legsikeresebb filmje: igaz, nem egész kétezer fővel előzte meg csupán a Félelem a város felettet (3 950 691 vs. 3 948 726). Az első héten huszonhét párizsi moziteremben 238 518 néző látta. A következő három hétben huszonnyolc helyen játszották, s bár nézőszáma folyamatosan csökkent (171 199, 132 060, 82 259), az első négy hétben mégis vezette a francia nézettségi toplistát. Az ötödik héten a látogatottság ismét megugrott, 101 826 nézője volt a filmnek, de ez akkor már csak a toplista második helyére volt elegendő. Ez volt egyébként az első olyan Belmondo-film, amelynek látogatottsága Párizsban és külvárosaiban meghaladta az egymillió főt. A külföldi fogadtatásra sem lehetett panasz: Németországban hárommillióan nézték meg a Zsaru vagy csirkefogó?-t, míg Spanyolországban – ahol Belmondo különösen népszerű volt – nyolcmillió néző volt kíváncsi rá. A győztes csapaton természetesen senki nem akart változtatni, ezért Belmondo, Lautner és Audiard a következő évben a Szabadlábon Velencében című filmmel jelentkezett, amely egy későbbi blogbejegyzés témája lesz majd.
Simone Langlois, a „nyanya” (Catherine Lachens)
A Zsaru vagy csirkefogó? magyarországi bemutatásáról már 1979-ben tárgyalások folytak a milánói filmvásáron. A francia forgalmazó, a Gaumont International huszonötezer frankot kért a Hungarofilm képviselőjétől, és nem volt hajlandó engedni az árból. Arra hivatkozott, hogy egyik legsikeresebb produkciójáról van szó, míg a magyar fél azzal az érvvel próbált árengedményt elérni, hogy hazánkban az utóbbi években a francia filmeknek nem volt igazán nagy sikerük, ezért csak tizennyolc ezer frankot ajánlott. Az alkudozás néhány hét múlva Párizsban folytatódott. Újabb filmek megvásárlása is szóba került, és a magyar fél immár húszezer frankot kínált a Belmondo-filmért. A Gaumont nem változtatott az álláspontján, nem engedett az eredeti árból, és a magyar partner megismételt érveit azzal hárította el, hogy nem kötelező francia filmeket vásárolni, vagy pedig az olcsóbb árfekvésű produkciók közül kell válogatni. Mindkét fél keménykedett egy kicsit, mindkét oldalról közvetítők is bekapcsolódtak a tárgyalásokba. Végül létrejött a megállapodás, és a Zsaru vagy csirkefogó?-t 1981. augusztus 27-én a magyar mozik is bemutatták: 2663 előadáson összesen 779 581 néző látta. Hogy mennyire az utolsó pillanatban sikerülhetett megegyezésre jutni, annak egyik bizonyítéka, hogy a havonta megjelenő filmmagazin, a Filmszem 1981. augusztusi száma a jelzett időpontra a következő Belmondo-opusz, a Szabadlábon Velencében premierjét hirdette, amit a Zsaru vagy csirkefogó? soron kívüli bemutatása miatt november 19-ére időzítettek át.
Madame Puget-Rostand nem a Mária Valéria-telepen tengeti napjait
Így látták ők
„A francia újságok állandó támadási területe a párizsi rendőrség egyik különítménye, a brigade antigang. Mindenre elszánt tagjai maguk sem riadnak vissza a gengsztermódszerektől, olykor a nyílt utcán keverednek lövöldözésbe ellenfeleikkel, s az eltévedt golyó ilyenkor nem kérdezi, kit talál. (Egy ilyen antigengszterrel ismerkedhettünk meg a Félelem a város felett című filmben.) Ezúttal ismét Jean-Paul Belmondo indul bevetésre: Marseille-be érkezik, hogy leszámoljon a magas kapcsolatokkal rendelkező maffiabandákkal. Őt nem kötik olyan megfontolások, mint a helyi felügyelőt (Michel Galabru), ha kell bombamerényletet követ el, felgyújtja a gengszterek kocsiját, mulatóját, habozás nélkül agyonlövi az egyik banda tagját, egy korrupt helyi detektívet, hogy aztán a másik maffiózóra kenhesse a gyilkosságot. Kellemes szórakoztató, humorban sem szűkölködő ez a francia film. Belmondo ismét a régi: bájos, férfias, szeretetre méltó. Muszáj drukkolni neki, még ha tudjuk is, a szuperfelügyelő módszerei nem a legtisztábbak, s csak egy jogot ismer: az öklökét.”
(j. gy.: „Zsaru vagy csirkefogó” In: Magyar Nemzet, 1981. augusztus 27., 4. o. – A kritikus két dologban téved: Borowitz felügyelő nem Marseille-be, hanem Nizzába érkezik, a korrupt helyi detektívet, Rey nyomozót pedig nem golyó által küldi a másvilágra.)
Achille Volfoni, az egyik nizzai fő gengszter (Claude Brosset)
„Persze minden akciót, még a véres jeleneteket is játékossággal, bő humorral fűszerezi. Ez Belmondo titka. Személyisége legendává vált, s csak egyetlenegy műfaj érdekli: a vígjáték. A sok-sok fordulat, a kaland, hogy a néző figyelme egyetlen pillanatra se lankadjon. No, és persze mindez pazar, nagystílű környezetben. A Zsaru vagy csirkefogó? című film sem fukarkodik a bevált fordulatokkal. Staniszlawot most is (mint az egykori Arséne Lupint) befogadják, imádják, dédelgetik a nők, cinkosaivá, segítőtársaivá lesznek. Itt történetesen a gazdag és csinos írónő, Charlotte veszi pártfogásba, aki természetesen nem lakhat másutt, mint Nizzában, egy tengerparti luxuspalotában. Olykor Belmondo szemére vetik: nem elég »bensőséges«, miért csak kalandfilmeket vállal, s jó lenne, ha politikailag elkötelezett filmet is csinálna stb. De ő valószínűleg csak legyint. Nyilván úgy véli, hogy amíg képes szemet kápráztató ügyességgel és hidegvérrel hegycsúcsok felett, kötélhágcsón lebegni, addig minket, nézőket sem foszthat meg az efféle élményektől.”
(L. Gy.: „Zsaru vagy csirkefogó?” In: Magyar Ifjúság, 1981. augusztus 28., 5. o. – A kritikus két dologban téved: Belmondo filmbeli keresztneve nem Staniszlav, hanem Stanislas, Charlotte pedig a lányának a neve, és nem a csinos írónőé, akit Edmonde-nak hívnak.)
Borovitz-Cerutti mesterien szövi a szálakat (Jean-Paul Belmondo)
„A 20-as vagy 30-as évek autósdivatja szerint öltözve és egy iszonyatos méretű forgótáras pisztollyal felszerelve csak be kell ülnie egy ódivatú sportkocsiba, Párizsból (ha nem tévedünk) Nizzába hajtania, és ott mindenféle izgalmas kalandba (beleértve a gálánsakat is) keveredve azt kell tennie, amit semmilyen forgatókönyv nem tud előírni, amire senki rendező, tehát maga Georges Lautner sem tud utasítani, vagyis Jean-Paul Belmondónak lennie, aki öltönyöket (és barátnőket) váltogatva, roppant balegyeneseket osztogatva, a pácból mindig kimászva, a kellő pillanatban a ravaszt meghúzva, kedvesen pimaszkodva, dögletes bon-mot-kat ontva és fapofával mosolyogva képes a közönség kegyeibe férkőzni, és két teljes órán át ottmaradni. És mivel így áll a dolog, határozottan állítjuk, hogy az alaphelyzet meglehetős valószerűtlensége ellenére (vagy éppen azért) jól szórakozunk, és eszünk ágában sincs azon törni a fejünket, mi a helyes válasz a címbeli kérdésre, amelyet feltehetően a film készítői (vagy magyarországi forgalmazói) sem gondoltak komolyan.”
(O. I.: „Zsaru vagy csirkefogó?” In: Film, Színház, Muzsika, 1981. augusztus 29., 5. o.)
Ki és miért ölte meg Bertrand urat és a szeretőjét?
„Jean-Paul Belmondónak teljesen mindegy, mindkettőt nagyszerűen játssza el. A párizsi főfelügyelőt is, aki a gyönyörű Riviérán, igaz, télidőben, két befolyásos gengszterbanda felszámolásán fáradozik, és ellenfeleinek módszereihez folyamodván, csirkefogóként csal, lop, hazudik, zsarol. Teszi mindezt olyan charme-os bájjal, szellemes könnyedséggel, ahogyan ezt tőle megszoktuk. Először összeugrasztja a két lebuktathatatlannak vélt bandavezért, módszeresen morzsolja fel idegeiket, és közben mindig jut ideje arra, hogy vacsorára invitálja a szép lányokat, elcsavarja az elegáns villa elegáns tulajdonosnőjének fejét. Muskátlit tűz a szmokingjának gomblyukába, és felrobbantgatja a játékkaszinót. Rendezőjének, Georges Lautnernak egyébként nincs különösebben jó véleménye a francia rendőrségről, a riviérai kapitányság nyomozóiról, akik fizetéskiegészítésüket a bandavezérektől kapják. Csak Belmondóban bízik, és nem csalatkozik. Szerencsére mi sem.”
(Sz. G.: „Zsaru vagy csirkefogó” In: Tükör, 1981. augusztus 30., 3. o.)
Zsaru vagy csirkefogó (Flic ou voyou, 1979) – francia bűnügyi vígjáték. Michel Grisolia L'Inspecteur de la mer című regényéből a forgatókönyvet írta: Jean Herman és Michel Audiard. Operatőr: Henri Decaë. Zene: Philippe Sarde. Díszlet: Alain Gaudry. Jelmez: Paulette Breil, Marie-Françoise Perochon és Andrèe Ramos. Vágó: Michelle David. Rendező: Georges Lautner. Főszereplők: Jean-Paul Belmondo (Antonio Cerutti / Stanislas Borowitz), Georges Géret (Theodore Musard), Michel Galabru (Grimaud felügyelő), Marie Laforêt (Edmonde Puget-Rostand), Julie Jézéquel (Charlotte), Jean-François Balmer (Massard nyomozó), Claude Brosset (Achille Volfoni), Michel Beaune (Marcel Langlois), Tony Kendall (Rey), Catherine Lachens (Simone Langlois), Juliette Mills (Madame Bertrand), Venantino Venantini (Mario), Charles Gérard (Cazauban), Michel Peyrelon (Camille). Magyarországi bemutató: 1981. augusztus 27.
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
Magas szőke férfi felemás cipőben
Marc Porel: Élj gyorsan, szeress szenvedélyesen, halj meg fiatalon!
