Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

ELÁTKOZOTTAK

2019. április 15. - Field64

„Egy olyan család történetét akartam elmondani,
 amelyben minden bűn büntetlenül marad.”

(Luchino Visconti)

Luchino Visconti történelmi miliőbe helyezett családeposza, az 1969-ben bemutatott Elátkozottak az egyik toplistámon is szerepel. Először a tévében láttam: nagyon tetszett az erős atmoszférája, és nyomasztó cselekménye is magával ragadott. Aki viszont a legmélyebb benyomást tette rám, az a Sophie-t alakító csodálatos svéd színésznő, Ingrid Thulin volt (a kitűnő tévés szinkronban Szegedi Erika hangján szólalt meg). Más filmekben is láttam őt, Bergmannál is mindig elsőrangúan játszott, mégis az Elátkozottak miatt került a nagy kedvenceim közé. Lenyűgöző szuggesztivitással kelti életre az anya bonyolult és ellentmondásos figuráját: határozott, nagyravágyó, számító és a hatalomért mindenre képes asszonyból a történet végére egy megtört nő lesz, aki tehetetlen báb csupán a fia, Martin kezében. A fiáéban, akit addig érzelmi függőségben tartott, hogy őt is eszközként használja nagyra törő terveihez, miközben minden igaz szeretetét a szeretőjére, Friedrichre pazarolta. A hatalmi harc veszteseként kénytelen szembesülni azzal, hogy komplexusoktól sújtott, perverzióknak élő fiából nagyobb szörnyeteg lett, mint ő maga. Martin megszemélyesítőjeként az osztrák Helmut Berger szinte a fordítottját játssza el Thulin szerepének: egy önálló akarat nélküli, beteg lelkületű, perverz figurából válik határozott egyéniséggé, aki a mefisztói kulcsfigura, az SS-t képviselő Aschenbach támogatásával lesz az Essenbeck família feje, a hatalom birtokosa. Végleg eltorzult személyiségét szimbolizálja utolsó cselekedete: teljesíti „szeretett” édesanyja régi vágyát, hozzáadja őt a szeretőjéhez, Friedrichhez, de az esküvő napján öngyilkosságra kényszeríti őket, s a holttestek mellett náci üdvözlésre lendíti a karját. Azt hiszem, már ennyiből is sejthető, hogy az Elátkozottak nem egy habkönnyű film, hanem vitákat gerjesztő, ellentmondásos alkotás fél évszázaddal az ősbemutatója után is. Az viszont aligha kétséges, hogy a filmművészet egyik nagy alakjának kimagasló tehetségéről árulkodó mű, a direktor ún. „német trilógiá”-jának első része. Tematikai folytatásai: Halál Velencében (1971), Ludwig (1973).     

FIGYELEM! Az alábbi ismertető egy olyan filmről szól, amelyben szexuális aberrációk is előfordulnak, és egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak. Csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” gombra!

caduta30.jpg

A cselekmény

1933. február 27-ét írunk, a helyszín Németország. A Von Essenbeck famíliánál családi ünnepség zajlik. Mindnyájan az idős családfőt, Joachimot köszöntik, ám a felnőtteket igazából az érdekli, hogy a férfi kit fog kinevezni alelnökké, vagyis kinek adja át a konszern vezetését. A legnagyobb esélyes Konstantin, az SA tagja, de a haladó gondolkodású Herbert is számít a kinevezésre. Joachim fiának özvegye, Sophie viszont a szeretőjét, Friedrichet szeretné a konszern élén látni. Az ünnepségen részt vesz egy távoli rokon is, az SS-ben szolgáló Aschenbach. Az este eleinte idilli hangulatban telik: Herbert kislányai és Konstantin fia, a tehetséges muzsikus, Günther kis műsorral köszöntik Joachimot. Ezután Sophie fia, Martin lép színpadra: Marlene Dietrichnek öltözve egy pikáns dalt énekel A kék angyal című filmből. A többség kínosan feszeng, amikor váratlanul hír érkezik arról, hogy valaki felgyújtotta a Reichstagot. Mindenki a maga politikai meggyőződése és érdeke szerint értékeli az új fejleményt. Az est befejezéseként Joachim megnevezi az utódját: inkább a politikai realitásokat figyelembe véve, semmint személyes meggyőződésből úgy határozott, hogy a konszern irányítását Konstantinnak adja át. Herbert felindultan távozik az ebédlőből, s a megjátszott családi idillnek vége szakad.

caduta02.jpg

A családtagokat felzaklatták az este eseményei, és a szobaajtók mögött mindenki a jövőt tervezgeti. Konstantin ragaszkodik ahhoz, hogy Günther hagyja abba egyetemi tanulmányait és mondjon le művészi ambícióiról, mert az országnak nem érzékeny lelkű ifjakra, hanem kemény férfiakra van szüksége. A fiatalember tiltakozik, végül átmegy Herbert és felesége szobájába: a haladó gondolkodású házaspár mindig megértően viszonyult hozzá. Herbert nem ostoba, tudja, hogy Konstantin végleg meg akar szabadulni tőle mint legfőbb riválisától, és biztosra veszi, hogy rövidesen le fogják tartóztatni. Felesége, Elisabeth megpróbálja megnyugtatni. Sophie sem tudja álomra hajtani a fejét, és arra biztatja Friedrichet, hogy ne habozzon cselekedni, mert itt az alkalmas idő. Ölje meg Joachimot, aki után az unokája, Martin fog örökölni. Tőle viszont nem kell tartaniuk, hiszen a perverz vágyainak élő fiatalember teljesen az anyja befolyása alatt áll, vagyis a hatalom valójában kettőjüké lesz. Sophie szavai nem maradnak hatástalanok, a tétova Friedrich a tettek mezejére lép. Azonnal Herbert szobájába siet, és jó szándékot színlelve arra biztatja őt, hogy meneküljön. Mivel az SS valóban megérkezik, hogy letartóztassa Herbertet, a férfi sietve távozik. Előtte mit sem sejtve átadja a revolverét Friedrichnek. Ez végzetes naivitásnak bizonyul, mert Friedrich azonnal átmegy Joachim szobájába, és agyonlövi az idős férfit. A szökés és a revolver miatt a rendőrség azt hiszi, hogy a bűntényt Herbert követte el. Martin mint örökös még aznap éjjel újabb családi tanácsot hív össze. Ezen bejelenti, hogy megváltoztatja nagyapja döntését, és Friedrichet nevezi ki alelnökké. Konstantin nem nyugszik bele az új helyzetbe, és kezdetét veszi a kíméletlen családi belharc a konszern vezetéséért. A felek semmilyen eszköztől nem riadnak vissza, hogy elérjék céljaikat…    

caduta03.jpg

Gustav Krupp von Bohlen und Halbach

Visconti következetesen visszautasította azokat a feltételezéseket, hogy Joachim von Essenbeck modellje a Krupp-dinasztia feje, Gustav Krupp von Bohlen und Halbach (1870–1950) lett volna, aki egyébként nem született Krupp volt, hanem benősült a családba: 1906-ban egyenesen II. Vilmos német császár határozott kívánságára vette feleségül a hatalmas Krupp-vagyon első számú örökösét, Berthát, és ekkor vette fel a neje nevét. Visconti élénk tiltakozása megerősítette a média gyanúját, hogy valóban Krupp lehetett a modell, hiszen a filmszereplő és a valós személy között tényleg vannak hasonlóságok. A filmben Joachim személy szerint nem szimpatizál a nácikkal, de úgy gondolja, a velük való együttműködés elkerülhetetlen szükségszerűség, ezért nevezi meg utódjául SA-tag rokonát, Konstantint. A valóságban eleinte Krupp sem lelkesedett a nemzetiszocialistákért, idővel azonban megváltozott a véleménye. Kezdetben úgy gondolta, eszközként lehet használni őket a Weimari Köztársaság felszámolásához, hogy megerősödjön a régi elit, és visszaállítsák a császárságot. Krupp aláírta az ún. Gazdaságpolitikai Egyesülés 1931. júliusi beadványát, amelyben a szervezet azt kérte Paul von Hindenburg birodalmi elnöktől, hogy az NSDAP-t (a náci pártot) bízza meg kormányalakítással. Nem írta alá viszont azt az 1932. november 17-én kelt titkos feljegyzést, amelyben 39 nagyiparos kifejezetten azt kívánta Hindenburgtól, hogy nevezze ki Hitlert kancellárrá. Bár Hitler hatalomra jutása nem szerepelt Krupp tervei között, mégsem vonta meg a támogatását a náciktól, hanem gyárait az új rendszer szolgálatába állította. Egészségi állapota 1939-ben romlásnak indult, 1941-ben szélütés miatt részlegesen lebénult, és 1943-ban átadta a Krupp-konszern irányítását a fiának, Alfriednek. Gustav Krupp von Bohlen und Halbach a háborús bűnösök nürnbergi perének egyik vádlottja volt, súlyos egészségi állapota miatt azonban ejtették az ellene felhozott vádakat. Az ausztriai Werfenben hunyt el hetvenkilenc éves korában.

caduta04.jpg

A Reichstag felgyújtása

Az Elátkozottak cselekménye a Reichstag felgyújtásának estéjén, 1933. február 27-én kezdődik. A német Parlament épületében este 9 körül csaptak fel a lángok. A 6. tűzoltóosztag negyed tíz után néhány perccel érkezett a helyszínre. Valamennyi kapu zárva volt, ezért egy ablakon keresztül jutottak be az épületbe. Bent egyértelműen látszott, hogy szándékos gyújtogatás történt, mert több tűzfészket is találtak a termekben. A tűzoltók először a kisebb tűzfészkeket számolták fel, ezalatt viszont az ülésteremben annyira elharapóztak a lángok, hogy a hőség és a nyomás hatására a terem feletti üvegkupola szétrobbant. Mivel a Reichstag viszonylag elszigetelten állt Berlin középpontjában, ezért a tűz továbbterjedésétől nem kellett tartani. Még nem volt fél tíz, amikor a kiérkezett rendőrök a Bismarck Teremben őrizetbe vettek egy zavartan viselkedő, félmeztelen holland fiatalembert, egy bizonyos Marinus van der Lubbét. Kihallgatása során a férfi elismerte, hogy ő gyújtotta meg a tüzet, hogy így tiltakozzon a munkásosztály helyzete ellen, és ellenállásra buzdítsa a munkásokat. Ő is egy ablakon keresztül mászott be az épületbe, ahol körülbelül hatvan helyen gyújtott tüzet, de csak a fabútorzatú ülésteremben tudott nagyobb tüzet okozni, mert ott nagy mennyiségű kartonpapírt talált, melyet az emelvényen szétszórva meggyújtott. Állítása szerint egyedül csinált mindent, és a rendőrség hajlott is erre a verzióra.

caduta05.jpg

Ezzel ellentétben Hermann Göring, a Harmadik Birodalom második embere arról tájékoztatta Hitlert, hogy szervezett kommunista akcióról van szó, és az épületben több kommunista is tartózkodott a tűz idején. Hitler megragadta a kiváló alkalmat arra, hogy leszámoljon a kommunistákkal. Betiltotta a pártjukat, intézkedéseivel felszámolta a weimari demokrácia maradványait, és diktatúrát vezetett be. Az 1933. szeptember 21-én Lipcsében kezdődött perben Van der Lubbe mellett egy német és három bolgár kommunistát is bíróság elé állítottak a Reichstag felgyújtásának vádjával, köztük Georgi Dimitrovot. A bíróság a bolgár vádlottakat felmentette, és kitoloncolta a Szovjetunióba a Gestapo és az orosz GPU (Állami Politikai Igazgatóság) által kötött titkos megállapodásnak megfelelően. A német kommunistát, Ernst Torglert szintén felmentették, Van der Lubbét viszont halálra ítélték, és 1934. január 10-én, három nappal a huszonötödik születésnapja előtt kivégezték. Évtizedeken át vita tárgyát képezte, hogy ki is gyújtotta fel a Reichstagot. A baloldali történészek szerint valójában a nácik álltak a gyújtogatás mögött, hiszen nekik származott ebből a legnagyobb hasznuk. Érveik között szerepelt az a valóban elgondolkodtató tény, hogy bár Van der Lubbe sosem járt az épületben, mégis meglepően jól kiigazodott benne: alig negyed óra alatt mintegy hatvan helyen gyújtott tüzet, és ehhez körülbelül 800 métert is meg kellett tennie. Ráadásul tájékozódását a gyenge látása jócskán megnehezítette. A történészek mindmáig nem jutottak egységes álláspontra a valódi bűnös(ök) személyét illetően. Azt ma már egyre kevesebben vitatják, hogy Van der Lubbe tényleg gyújtogatott, ám mindmáig tartja magát az a nézet, hogy nem egyedül cselekedett, és a pusztító tűzvészt valószínűleg egy néhány fős SA-kommandó okozta, melynek tagjait a hosszú kések éjszakáján meggyilkolták. A parancsnok, Hans Georg Gewehr ugyan túlélte a mészárlást, sőt a világháborút is, bűnösségét azonban mindvégig tagadta, sőt a hatvanas évek végén a gyanúsításokért kártérítést kért és kapott.       

caduta06.jpg

A hosszú kések éjszakája

A történelembe hosszú kések éjszakája néven vonult be az a mészárlás, amely 1934. június 30-án történt, és az Elátkozottak egyik dramaturgiai csúcspontját jelenti. Ernst Röhm, Hitler jó barátja Bad Wiessee üdülőhelyre hívta össze az SA vezérkarát, hogy a parancsnokok megtárgyaljanak a Führerrel néhány kulcsfontosságú kérdést. Egy szervezett akció keretében az SS rohamosztagosai letartóztatták az SA vezetőségét és kísérőiket, a magas rangú foglyokat Münchenbe szállították, és Hitler parancsára kivégezték őket. Röhmnek felajánlották az öngyilkosság lehetőségét, amit ő visszautasított, ezért vele is végeztek a zárkájában. A mészárlás a következő napon folytatódott egy előzetes titkos terv alapján, és nem csak Münchenben. Történészek szerint a leszámolásra a náci rezsim „szalonképessé tétele” miatt volt szükség. Hitler hatalomra kerülésében az SA-nak nagy szerepe volt, lényegében a piszkos munkát végezte el, de utána egyre nagyobb terhet jelentett a Führer számára. A belső terror fenntartására már ott volt az SS, miközben az SA ragaszkodott Hitler forradalmi ígéreteinek betartásához, s akadályt jelentett a Führer és a monopoltőke szövetségében.

caduta07.jpg

Így készült a film

Viscontira nagy hatást gyakorolt Thomas Mann (1875–1955) irodalmi munkássága: több írásából is szeretett volna filmet forgatni, de csak a Halál Velencében valósult meg 1971-ben. Egyik dédelgetett terve A Buddenbrook ház megfilmesítése volt, amellyel kapcsolatban a hatvanas években ígéretes tárgyalásokat folytatott egy angol televíziós társasággal. Közben egyéb impulzusok is érték. Elolvasta például Richard Hughes Róka a padláson című 1961-ben publikált regényét (magyarul 1964-ben jelent meg), amelynek cselekménye 1923-ban kezdődik. A főszereplő egy walesi arisztokrata, Augustine Penry-Herbert, aki egy fiatal lány halála miatt gyanúba keveredik. Németországba távozik, ahol beleszeret az unokahúgába, és szemtanúja lesz a nácik felemelkedésének. Hughes trilógiává akarta bővíteni a történetet, de csupán a második kötet, A fából való pásztorlányka jutott el a megjelenésig. Ebben a hosszú kések éjszakája az egyik kulcsfontosságú esemény, ám a könyv csak 1973-ban jelent meg, így Viscontit ez már nem befolyásolhatta. (A magyar olvasók 1978-ban vehették kézbe a kötetet.) A hatvanas években az NSZK-ban mozgolódni kezdtek a neonácik, és megkezdődött a nagy német ipari konszernek reformja. Mindez főleg a baloldali körökben keltett komoly aggodalmakat arra vonatkozóan, hogy a történelem esetleg máris meg akarja ismételni önmagát. Viscontiban egyre inkább körvonalazódott egy olyan film terve, amellyel erre a veszélyre kívánt reflektálni azáltal, hogy erkölcsi analízis alá veszi a harmincas évek német társadalmát, megmutatva azokat a lélektani-társadalmi tényezőket, melyek elősegítették a nácizmus győzelmét.

caduta08.jpg

Szándékairól így nyilatkozott: „Fel akartam eleveníteni egy korszakot, és napirendre kívántam tűzni egy tragikusan égető problémát. El akartam mondani bizonyos dolgokat, elsősorban azok számára, akik nem élték át azokat. Mert azt akarom, hogy az effajta dolgoktól úgy rettegjenek, mint egy világot fenyegető pestistől. Így talán nem kell majd arról hallanunk, ami sajnos az utóbbi két esztendőben gyakran szerepelt a hírekben, hogy ti. Németországban újjászületik egy náci párt. Ami pedig az Essenbeck család tagjait illeti, az ő történetük csak annyiban érdekel, amennyiben szorosan kapcsolódik – s az ezzel kapcsolatos történelmi dokumentumok cáfolhatatlanok – a hitleri Németország politikai fejleményeihez. Úgy vélem, sokat elárul ennek a nagy német gyáros dinasztiának a sorsa abban a korszakban, amely minden idők legsúlyosabb európai katasztrófájához vezetett. Végül polémikus formában egy teljesen személyes momentumot is szeretnék kiemelni. Én egy bizonyos, világosan meghatározható iskolához tartozom. Mint rendezőnek szilárd meggyőződésem, hogy a filmnek olyan történetet kell előadnia, amely gondolkodásra készteti a közönséget, elsősorban a fiatalokat, és rákényszeríti, hogy levonják a megfelelő következtetéseket. A filmnek egyszóval végső soron morális célkitűzéseket kell tartalmaznia. Nem szeretem azokat a filmeket, amelyek javarészt önéletrajzi, semmitmondó extravaganciák vagy lényegtelen élmények gyümölcseként jönnek létre. Meggyőződésem, hogy az effajta művek nem kelthetik fel a közönség eleven érdeklődését. A világ társadalmi és politikai téren bővelkedik új mozzanatokban. S miközben ezek a mozzanatok nap mint nap hatnak – nem mindig pozitívan – a társadalomra, nekünk, rendezőknek elsőrendű feladatunk, hogy rávilágítsunk a dolgok lényegére, megtanítsuk az embereket gondolkozni és ítélni, és elmélyítsük a közönségben a hitet azon eszmék és rendszerek iránt, amelyek tényleges tartalommal töltik meg a legszebb fogalmat: a szabadságot.”

caduta09.jpg

Nem volt egyszerű feladat egy olyan producert találni, aki felvállal egy ilyen kényes és költséges témát. A rendező egyik állandó munkatársa, Pietro Notarianni egy új céget javasolt, az Italnoleggiót, amely kifejezetten az igényes filmek támogatására jött létre. (Több korai Jancsó-film is az Italnoleggio támogatásával jutott el az olasz mozikba.) Visconti Shakespeare Macbethjének alaphelyzetét akarta átültetni a harmincas évek Németországába. Ebben a koncepcióban Sophie volt Lady Macbeth megfelelője, aki befolyásolja gyenge akaratú, de ha kell, a gyilkosságra is képes szeretőjét, Friedrichet (Macbeth alteregója). A hataloméhes pár számára Duncan király megölését Joachim meggyilkolása szimbolizálja. A háttérben felrémlik egy másik Shakespeare-dráma, a Hamlet is, az incesztus motívuma miatt pedig az antik Oidipusz király Szophoklésztől. Az első szkriptvariáció nem győzte meg az Italnoleggio elnökét, Mario Gallót. Az elnök úr Visconti figyelmébe ajánlott egy kiváló újságírót, Nicola Badaluccót, akinek régi vágya volt, hogy forgatókönyvíróként bekerüljön a filmvilágba. Badalucco nagy tisztelője volt Viscontinak, ráadásul behatóan foglalkozott a harmincas évek Németországának történelmével. Visconti elfogadta a személyi javaslatot, hiszen ezt leszámítva az Italnoleggio szabad kezet ígért neki, a direktor pedig kötelezettséget vállalt arra, hogy 550 millió lírából megvalósítja a filmet. A forgatókönyvön hárman dolgoztak, míg elnyerte végső formáját: Badalucco, Enrico Medioli – aki a Rocco és fivéreitől (1963) Az ártatlanig (1976) a Maestro állandó munkatársa volt – és persze maga Visconti. A rendező barátai közé tartozott a kitűnő újságíró és filmesztéta, Guido Aristarco, akivel állandó levelezésben állt. Egy 1968. február 26-án Rómában kelt levélben Visconti beszámolt a barátjának arról, hogy idejének jelentős részét új filmje, az Elátkozottak forgatókönyvének írása tölti ki. Nagy nehézségek árán megszületett egy olyan változat, amely közel áll ahhoz, amit szeretne, de még nem teljesen elégedett vele. Arra kérte a barátját, hogy olvassa el a szkriptet, és mondjon róla őszinte véleményt. Aristarco részletes válasza Genovában kelt 1968. augusztus 2-án:

caduta10.jpg

„Hiszem, hogy ezzel a témával művészeted egyik legszerencsésebb időszaka tér vissza. Természetesen nem a Vihar előtt korára, hanem az Érzelem idejére gondolok. Mindazonáltal az utóbbihoz képest úgy tűnik, mintha a cselekmény menetéből szerkezeti elemek hiányoznának. Például: Herbert alapvető és esetleg a későbbiekben jobban kifejthető alakjának – bizonyos értelemben Ussonira [az Érzelem egyik fontos szereplője] emlékeztet – elbeszélésbeli és történeti indokai nincsenek eléggé kifejezve: elindul, váratlanul visszatér, de az események kibontakozásában nincs döntő súlya, tehát korlátok közé szorítja az Érzelemnek meghatározó dimenziót adó dialektikát. Mivel teljesen magára marad, semmi kapcsolata az akkori Németországban a családon kívül lejátszódó eseményekkel. Úgy vélem, hogy a filmnek – még akkor is, ha zárt körben játszódik – egyértelműbben kellene utalnia a másik Németországra (hogy értsük egymást: Rosa Luxemburg, Liebknecht, Thälmann stb.). Máskülönben az a veszély fenyeget, hogy mindent az SA és az SS közötti, igaz, tragikus harcra vezetsz vissza. A forgatókönyvbeli utalások nem elegek a mai generáció megvilágítására.” Aristarco kifogásolta Aschenbach figuráját, aki az egész történelmi folyamat kulcsának tűnik, és szóvá tette, hogy Visconti túlságosan egyoldalúan épít William L. Shirer amerikai újságíró meglátásaira – különösen A Harmadik Birodalom felemelkedése és bukása című művére –, noha Shirer inkább krónikás volt, és nem autentikus történész. Vitatta egyes jelenetek felépítését és hatásmechanizmusát is: „A kezdés, bár sejtem, hogyan akarod megcsinálni, kicsit a gengszterfilmek már megszokott tipológiáját idézi. […] 17. jelenet: A Reichstag felgyújtását nem a »tömegnek«, hanem a »tömegben« jelenteném be, az előadást félbeszakítás helyett zátonyra futtatnám, hogy elkerüljem a már megszokott hatás ismétlését. […] 105. jelenet: szükség van a horogkeresztre, hogy nyilvánvaló legyen, ki áll a hosszú kések éjszakája mögött?” (In: Filmkultúra 1986/12, Garami Szilvia fordítása)          

caduta11.jpg

Az egyik hazai filmszaklap, az 1979-ig kéthetente megjelenő Filmvilág többször is beszámolt Visconti készülő filmjéről. A kezdet kezdetén még olyan híreket olvashattunk, hogy a színészek között lesz a Maestro tíz évvel korábbi alkotása, a Fehér éjszakák (1957) két főszereplője, Maria Schell és Marcello Mastroianni, illetve az épp Olaszországban filmező ragyogó angol színésznő, Vanessa Redgrave. Erre végül nem került sor, ennek ellenére rangos szereplőgárda állt össze. Friedrichet a brit Dirk Bogarde játszotta, aki az Elátkozottak előtt épp Magyarországon forgatott Az ezermester (1968) című filmben. Sophie szerepére – mint a bevezetőben említettem – a nagyszerű svéd Bergman-színésznőt, Ingrid Thulint szerződtették. Martint az osztrák Helmut Berger, Visconti felfedezettje és élettársa személyesítette meg, akinek ez volt az első nagyobb szerepe. Aschenbach megformálója a német Helmut Griem, akivel Visconti színházban már dolgozott, ahogyan a Herbertet megszemélyesítő olasz Umberto Orsinivel is. Konstantint a szintén német René Koldehoff, fiát, Günthert a francia Renaud Verley játszotta. Joachim szerepében Albrecht Schoenhals utoljára állt a kamerák elé. Két kisebb, de fontos női szerepben olyan figyelemre méltó tehetségek láthatók, mint a brit Charlotte Rampling és a brazil Florinda Bolkan. Rampling évek múlva azt nyilatkozta, hogy igen mély benyomást tett rá Visconti varázslatos személyisége, hihetetlen szakmai tudása. Az Elátkozottak forgatókönyvét nagyon érdekesnek találta, bár nem teljesen értette. Különösen jó kapcsolatba került Dirk Bogarde-dal, akit egyfajta lelki társának tekintett: csodálta az intelligenciáját, és hasonló érzelmi reakcióik voltak. Bogarde később ragaszkodott ahhoz, hogy Rampling legyen a partnere a szintén náci témájú Az éjszakai portásban (1974) is. Itt jegyezzük meg azt is, hogy Ingrid Thulin és Helmut Berger 1976-ban szintén összekerült egy náci vonatkozású botrányfilmben, Tinto Brass Salon Kittyjében.

caduta12.jpg

Annak idején nem indult túl jól Visconti és Burt Lancaster munkakapcsolata A párduc (1963) forgatásán, végül mégis sírig tartó barátság alakult ki közöttük. Nagyjából ugyanez volt a helyzet Dirk Bogarde-dal is, aki először visszautasította az Elátkozottakat a szerinte valószerűtlen forgatókönyv miatt. A szerzőtrió átdolgozta a szkriptet, amely áttekinthetőbbé vált, és Bogarde a megismételt ajánlatra már igent mondott. Az első leforgatott jelenete az volt, amikor a hosszú kések éjszakáján agyonlövi Konstantint és annak alkalmi fiúszeretőjét. Bogarde egész éjjel utazott, hogy időben odaérkezzen a forgatásra, ahol Visconti közölte vele, hogy körülbelül húsz perc áll rendelkezésre ahhoz, hogy félközeliben felvegyék a gyilkosságtól megdöbbent Friedrich arcát. Bogarde már emiatt nagyon dühös lett, ráadásul Visconti még ötször megismételtette vele a jelenetet, és mindig más-más instrukciókat adott. Később véletlenül találkoztak egy étteremben. Visconti áthívta az asztalához Bogarde-ot, aki kimért udvariassággal viselkedett vele. A Maestro nekiszegezte a kérdést: „Hogy tudtad húsz percen belül hatféleképpen is eljátszani azt a jelenetet?” Visconti hangjából az elismerés érződött. A feszültség pillanatok alatt elillant, a direktor pisztrángot rendelt a főszereplőjének, és közölte vele, hogy számára ő már nem „Signor Visconti”, hanem egyszerűen csak „Luchino”. Ettől kezdve a legnagyobb egyetértésben dolgoztak: a Halál Velencében főszerepét is Bogarde kapta, és a két művész Visconti 1976-ban bekövetkezett haláláig szoros baráti kapcsolatban maradt. Visconti híres volt arról, hogy szereti a színészeket, ért is a nyelvükön, de senkitől nem tűr semmilyen sztárallűrt vagy bármilyen olyan viselkedést, ami veszélyeztetné a rendezői tekintélyét, vagy netán megkérdőjelezné a vezető szerepét. Magánéleti kapcsolatuk ellenére kezdetben Bergerrel is szigorúan bánt, állítólag még kiabált is, mert amikor a színész meglátta magát Lolaként a tükörben, ki sem akart jönni a sminkszobából, annyira kellemetlenül érezte magát transzvesztitának öltözve. A film amerikai premierje után egyébként maga Marlene Dietrich küldött gratuláló táviratot Bergernek A kék angyal-imitációért.

caduta13.jpg

Az Elátkozottak forgatása 1968. július 22-én kezdődött, és október 14-éig tartott. Visconti elképzelése az volt, hogy a Von Essenbeck család belső történetének ábrázolásában szabad teret enged alkotói fantáziájának, a történelmi eseményeket illetően viszont ragaszkodik a hitelességhez és a tényekhez. A rendező a felkészülés részeként elvárta, hogy a színészek, sőt még a statiszták is, vele együtt megnézzék a hitleri korszak filmdokumentumait, hogy még jobban átérezzék azoknak az időknek a hangulatát. Igyekezett eredeti helyszíneken dolgozni, bár erre nem mindig volt lehetősége. A hosszú kések éjszakájának eseményeit két hétig forgatták. Visconti korabeli fényképek alapján rendezte be a helyszínt, hanglemezekről és filmfelvételekről rekonstruálta a náci parancsnokok hanglejtését, a harmincas évek söntéseinek lármáját és egész hangulatát. Nem tudott az eredeti helyszínen, Bad Wiessee-ben forgatni, mert a hely egyrészt igen sokat változott a harmincas évek óta, másrészt a nyugatnémetek nemcsak hogy nem támogatták, hanem olykor egyenesen gátolták a stáb munkáját.

caduta14.jpg

Korabeli sajtóhírek szerint fizikai támadás is érte a filmeseket. Visconti utólag valótlanságoknak minősítette ezeket a tudósításokat, ámbár azt elismerte, hogy a produkció különösen sok akadályba ütközött az NSZK-ban, így például szó sem lehetett arról, hogy bejussanak a Krupp-féle acélművekbe. A hosszú kések éjszakájának jelenetét végül egy osztrák faluban, Unterach am Attersee-ben forgatták, a rendező meglepetésére azonban az osztrákok is elég barátságtalanok voltak velük. Ugyanakkor lelkesen – Visconti szerint túl lelkesen – vállalták, hogy SS- vagy SA-egyenruhákba öltözve statisztáljanak, és nagy átéléssel énekelték a különféle náci indulókat a kamerákon kívül is. Több üzlettulajdonos, akinek boltját a forgatás miatt ideiglenesen be kellett zárni, irreálisan sok pénzt kért ellentételezésként. Mindez jelentősen hozzájárult a forgatási költségek riasztóan gyors emelkedéséhez – a kezdeti limit, az 550 millió helyett a számla végösszege állítólag egymilliárd líra volt –, és a helyzet csak akkor rendeződött, amikor – részben az Italnoleggio közvetítésével – két olasz és egy német cég is beszállt a gyártásba, illetve az amerikai Warner cég előre megvásárolta a világforgalmazás jogát. A pénzügyi bizonytalanság miatt előfordult, hogy a forgatást leállították, és a jelmezeket zárolták. Piero Tosi jelmeztervező visszaemlékezései szerint titokban forgatták le Joachim temetésének jelenetét, s a ruhákat arra az időre egész egyszerűen kilopták a raktárból. Filmtörténészek szerint munka közben a produkció két tűz közé került: a nyugatnémet illetékesek annak nem örültek, hogy Visconti „kiteregeti a szennyest”, a német és az osztrák átlagemberek viszont csak azt látták, hogy náci egyenruhások jelennek meg a környezetükben, és hatalmas horogkeresztes zászlók kerülnek ki az épületek homlokzatára, ami nyomasztó emlékeket hozott felszínre bennük.

caduta15.jpg

Melodráma és opera

Viscontiról köztudott volt, hogy vonzódik a melodrámákhoz és az operákhoz, a melodráma azonban nála nem a giccs szinonimája, hanem a szó eredeti értelmében a zene dramaturgiai célú felhasználását jelenti. Pályafutása során számos nagy sikerű opera-előadást rendezett a világ jó néhány híres színpadán, és oroszlánrésze volt abban, hogy a zseniális görög opera-énekesnő, Maria Callas tehetsége kibontakozhatott. Egyik kedvenc zeneszerzője Verdi volt, aki operát írt a Macbeth alapján, s ahogyan fentebb szó volt róla, az Elátkozottak Shakespeare királydrámájának átértelmezéseként is felfogható. Visconti rajongott Richard Wagner zenéjéért is: az Elátkozottak eredeti címe, a Götterdämmerung (Istenek alkonya) Wagnertől származik, ez az ún. Nibelung-tetralógia utolsó részének címe. Választását a direktor így indokolta: „A Götterdämmerung a szó puszta hangzásával nem csupán a leselkedő végzet érzetét kelti, hanem híven tükrözi a film témáját és alapvető motívumát is.” Ragaszkodott ahhoz, hogy a film alcíme még az olasz változatban is a német Götterdämmerung legyen. Máshol nem nagyon tudta érvényesíteni az akaratát, így végül szinte mindenhol az angol verzió (The Damned) címét vették át, még az NSZK-ban (Die Verdammten) és Magyarországon is (Elátkozottak). A film egész hangulata, színvilága és szimbólumrendszere Wagnert idézi, különösen a tűz visszatérő motívuma: a film elején és végén az acélművek kohóinak lobogó lángjait látjuk. A főcím alatt mintha a pokol tüzét is jelképezné, hiszen amit ezután látunk, az pokoli mélységekbe vezet, míg a film legvégén a megsemmisülést is szimbolizálja: az Essenbeck família erkölcsileg teljesen szétzüllött (egyes családtagok fizikailag is megsemmisültek), ahogyan a Wagner-opera végén a tűz elpusztítja az istenek lakhelyét, a Valhallát. A tűz a cselekmény folyamán is a megsemmisülést jelképezi, akár a Reichstag felgyújtása kerül szóba, akár a könyvégetés képsorát látjuk. Azonban Verdi ide, Wagner oda, Visconti főleg Gustav Mahler zenéjét szerette volna használni, a Warner cég viszont ragaszkodott ahhoz, hogy az Oscar-díjas Maurice Jarre írjon új zenét a filmhez. Szőrszálhasogató kritikusok felemlegették, hogy Visconti angol nyelven forgatott egy német családról, s ezáltal épp a német nyelv zeneiségéről mondott le. Valószínű azonban, hogy ez csupán kényszermegoldás volt a Maestro részéről. 

caduta16.jpg

Az Elátkozottak szerkezete olyan, mint egy háromfelvonásos tragédia. Mindhárom rész egy-egy vacsorajelenet köré épül. Az első vacsorajelenet, Joachim születésnapja jelenti az expozíciót, a szereplők bemutatását, a konfliktusok felvázolását. A második felvonás tetőpontja a hosszú kések éjszakájának féktelen, homoszexuális színezetű orgiája (a piros és a barna szín dominanciájával), amely az egyik legveszélyesebb családtag, Konstantin halálával ér véget. A harmadik felvonás középpontja az utolsó vacsorajelenet, ahol minden és mindenki lelepleződik, Martin diadalt arat, és átveszi a hatalmat. A Von Essenbeck család bukásának históriája valójában azt is szimbolizálja, hogyan hódított tért a nácizmus: első lépésként a régi rendszer híveit állították félre (Joachim meggyilkolása), ezután következett a haladó erők visszaszorítása (Herbert üldöztetése), a nemkívánatos személyek lágerekbe zárása (Elisabeth és gyermekei), leszámolás a teherré vált saját emberekkel (Konstantin megölése), majd azokkal, akik egyéni érdekeiket a náci érdekek fölé akarták helyezni (Sophie és Friedrich öngyilkosságra kényszerítése). Egyes kritikusok dramaturgiai túlzásnak tartották, hogy a film végén az ártatlan, a jövő zálogát jelentő Günther is átáll a nácik oldalára. Visconti azonban ezt nagyon fontos motívumnak tartotta, amivel azt akarta kifejezni, hogy a náci ideológia a legtisztább jellemek lelkét is képes megmételyezni. Günther és Martin rövid összeölelkezésével az utolsó remény vész el, s amikor a fiatalember Aschenbach oldalán eltávozik, a néző azzal a nyomasztó érzéssel kel fel a székéből, hogy egyszer talán még Martinnál is nagyobb szörnyetegként fog visszatérni. Visconti maximalizmusára jellemző, hogy például a Günthert alakító Renaud Verley-től elvárta, hogy legalább alapszinten megtanuljon csellón játszani (ez három hónapos intenzív tanulást jelentett!), annak ellenére, hogy a hangsávban nem a színész csellójátékát halljuk. A rendező viszont azt akarta, hogy a kézmozdulatok, a hangszer tartása akkor is hiteles legyen, ha más művészt hall a néző.  

caduta17.jpg

A fogadtatás

Visconti hírneve és szakmai tekintélye, valamint a téma miatt az Elátkozottak világméretű figyelmet keltett. Több országban kimagasló nézettséget ért el: Franciaországban például 2 638 507 néző látta, és ezzel az eredménnyel ott az 1970-es esztendő tíz leglátogatottabb filmje közé került, Olaszországban 6 187 000 néző váltott rá jegyet, míg Spanyolországban 1 090 719 jegyet adtak el rá. Ez utóbbi szám elsőre nem tűnik túl magasnak, de összehasonlításképp nem árt tudni, hogy a Maestro előző filmje, a Közöny (1967) még százezres nézőszámot sem ért el a spanyoloknál. Az Egyesült Államokban a filmet az „X” kategóriába sorolták, vagyis a kizárólag felnőtteknek forgalmazott filmek közé. A legtöbben ezt a kategóriát a pornográfiával azonosítják, holott eredeti célja az volt, hogy az igényes, ám széles körben nem forgalmazható alkotásokat jelölje. Ennek ellenére egy „X” kategóriás film gyakorlatilag kereskedelmi kudarcra volt ítélve, mivel az ilyen művek bemutatásától számos mozihálózat elzárkózott, és reklámozásuk is szigorú korlátozások alá esett. Pedig az Elátkozottak eleve cenzúrázva jelent meg az amerikai piacon, a hosszú kések éjszakájának kivágott képkockáit például csak a 2004-es DVD-premier alkalmával illesztették vissza a filmbe. Az opusz csupán 1,2 millió dolláros bevételt termelt az Egyesült Államokban, viszont Oscarra jelölték a forgatókönyvírókat (a Butch Cassidy és a Sundance kölyök nyert), Helmut Berger pedig a Golden Globe-ra volt esélyes mint a legígéretesebb új férfi színész (a díjat végül Jon Voight vehette át az Éjféli cowboyért).

caduta18.jpg

A nemzetközi kritikai visszhang meglehetősen vegyes volt. Egyesek mesterműként magasztalták az Elátkozottakat, míg mások alapjaiban elhibázott műalkotásként értékelték. Abban általában egyetértettek a kritikusok, hogy a színészi játék ragyogó (különösen Thulint és Bergert méltatták), Visconti atmoszférateremtő képessége lenyűgöző, s az Elátkozottak hatása alól az is nehezen tudja kivonni magát, aki a mű eszmeiségével nem ért egyet. Immár öt évtizede visszatérő kifogás a filmmel kapcsolatban, hogy Viscontinak nem sikerült megragadnia a nagytőke és a nácizmus valódi összefüggéseit, és igazából csak egy dekadens család perverzióiról nyújt tagadhatatlanul érzékletes képet. Számos kritikus arra figyelmeztetett, hogy a nácizmust nem lehet kizárólag a szexuális devianciák szintjén tárgyalni, mert ez leegyszerűsíti a problémát, és nem ad igazi magyarázatot arra, hogy a hitleri ideológia hogyan tehetett szert jelentős tömegbázisra. Az Elátkozottak kereskedelmi sikere nagyban hozzájárult egy kétes filmes irányzat, a nazisploitation kibontakozásához, amely a nácizmus és a szexuális perverziók (a kínzásokat is beleértve) kapcsolatának hatásvadász megjelenítésére törekedett a mélyebb összefüggések feltárásának szándéka nélkül.

caduta19.jpg

Az NSZK-ban a film különösen élénk vitákat váltott ki. Az ottani kritikusok egy része azzal vádolta Viscontit, hogy gyalázza a németeket, és igazi célja az volt, hogy egyenlőségjelet tegyen a harmincas és a hatvanas évek Németországa közé. Visconti határozottan cáfolta ezeket a vádakat, és kijelentette, hogy rendkívül nagyra tartja a német kultúrát, épp ezért volt kíváncsi arra, hogy miért éppen ebben a magas civilizációjú országban történt meg a huszadik század legnagyobb szörnyűsége. A nagy német rendező, Rainer Werner Fassbinder egyik nyilatkozatában kedvenc filmjének nevezte az Elátkozottakat, és némi barokkos túlzással azt mondta róla, hogy „többet jelent a filmtörténet számára, mint Shakespeare a színház számára”. Fassbinder egyébként maga is foglalkozott a náci Németország erkölcsi analízisével a Lili Marleen (1980) című filmjében, amely éppúgy heves vitákat gerjesztett, mint a maga idejében Visconti opusza. Az Elátkozottak zajos német fogadtatásához azt sem árt tudni, hogy Németország szembenézése dicstelen történelmi közelmúltjával épp azokban az években kezdődött meg, és ehhez a folyamathoz tulajdonképpen a Visconti-mű is hozzájárult a művészet frontján. Rögtön tegyük hozzá, hogy ez a folyamat igazából csak az NSZK-ban ment végbe. Az NDK szinte megalakulása pillanatában antifasisztának nyilvánította magát, és a nácizmussal való szembenézés problémáját lényegében az NSZK-ra hárította. Az ötvenes években az egykori náci párt számos tagja visszatérhetett a nyugatnémet államapparátusba, s 1953-ban például a német parlament, a Bundestag 487 képviselője közül 129-nek náci múltja volt. Bár az NSZK vezetése látványosan demonstrálni akarta, hogy megpróbálja féken tartani a szélsőjobboldal mozgolódásait, továbbá tárgyalásokat kezdett Izraellel, és megszülettek az első jóvátételi törvények, valójában mégis a szőnyeg alá próbálta söpörni a problémát azzal, hogy a múltat kimondatlanul is lezártnak tekintette, és a tanulságok levonása nélkül akart túllépni rajta. A Sors iróniája, hogy a nácizmus előretörésének éveiben született generáció járt élen abban, hogy a nácik által elkövetett bűnök ne kerüljenek az emlékezet süllyesztőjébe, és megtörténjenek a felelősségre vonások. A hatvanas években az NSZK-ban lefolytatott náci vonatkozású perek a nyilvánosság előtt zajlottak, így olyan megdöbbentő információk is széles körben ismertté váltak, amelyekről az állampolgároknak korábban nem volt tudomásuk.

caduta20.jpg

Olaszországban is forrongtak a kedélyek a film ürügyén. Pier Paolo Pasolini például a tőle megszokott kendőzetlen őszinteséggel fejtette ki a véleményét egy Viscontinak írt, 1969. november 22-én kelt levelében: „A filmed teljesen leül a második részben: attól a pillanattól kezdve, amikor egy sötét, a szörnyű hajnaltól alig megvilágított utcácskán villogni kezd egy motorkerékpár reflektora… Attól a pillanattól kezdve elhagy az ihleted: a vérfürdő »filmszerűen«, a titok nélkül, a statisztákra locsolt több liter piros festékkel van megcsinálva. Az SS-Aschenbach szétesik, érdekes figurából ponyvaregényhőssé válik – odáig jut, hogy szőlőt szemezget, miközben a fiú megerőszakolja az anyját –, De Sade akadémikus alakjainak nyugalmával. A többi szereplő is szétesik, elveszti minden titokzatosságát: direktben magyarázzák magukat és érzelmeiket, unalmasan, teljesen egyértelműen és didaktikusan, mint Martin az SS-nek. Vagy saját karikatúrájuk lesznek, mint az anya… A villa ostroma összecsapott: mint a B-szériás filmekben, néhány SS-egyenruhába bújtatott, motorbiciklis vagy gyalogos, karlendítéssel köszönő statiszta jelzi. […] A film első része azonban, egészen a motorkerékpár híres fényszórójáig a tavon, kitűnő, méltó az Érzelemhez (az a legjobb filmed, nem a Vihar előtt). Kitűnő, mert nem régi típusú, a csúcsjelenetekre épülő forgatókönyvből készült, hanem mozaikszerű a felépítése, ami teljes mértékben a Te jövendöléssé vált tapasztalatokon alapuló műveid sajátossága.” (in: Filmvilág 2005/12, Pintér Judit fordítása)

caduta21.jpg

Visconti egyébként maga is gondoskodott arról, hogy az Elátkozottak a támadások kereszttüzébe kerüljön. Olaszországban akkoriban kezdődött a filmes szexhullám, 1968-ban például harminchét „szexfilmet” mutattak be az olasz mozik, és részben e szám növekedésétől, részben a produkciók fokozódó vizuális merészségétől lehetett tartani. (Ami mellesleg be is következett.) A L’Europeo című hetilap a témáról kerekasztal-beszélgetést rendezett, amelyen az olasz filmművészet olyan világnagyságai vettek részt, mint Roberto Rossellini, Vittorio De Sica és Luchino Visconti. Mindhárman lényegében elítélően nyilatkoztak a jelenségről – bár szerintem Visconti volt a legvisszafogottabb –, és pénzsóvársággal, szenzációhajhászással, rosszhiszeműséggel vádolták meg „szexfilmeket” készítő fiatalabb kollégáikat. A L’Europeo természetesen lehetőséget adott a másik oldalnak is, hogy kifejtse az álláspontját. Az ellenvitában részt vett Roberto Faenza, Salvatore Samperi, Ugo Liberatore és Riccardo Ghione (a hatvanas évek végén feltűnt provokatív fiatal filmesek), valamint Pasquale Festa Campanile, aki forgatókönyvíróként korábban még magával Viscontival is dolgozott. Liberatore teljes erőből lecsapta a Visconti által feldobott magas labdát, amikor számon kérte jeles kollégájától, hogy éppen ő vádolja pornográfiával, miközben legutóbbi filmjében (vagyis az Elátkozottakban) még vérfertőzés is előfordul. Liberatore viszont az incesztus miatt sem tartja pornográfnak Visconti alkotását, és eszébe se jutna, hogy saját magát, aki csak egy senki, egy szintre emelje Viscontival, Rossellinivel vagy De Sicával. A pénzsóvárság vádját azzal utasította vissza, hogy ő csupán egy rendező, és nem üzletember, vitatott filmjének (Bora Bora, 1968) bevételei a producert gazdagítják, és nem őt. Az ellenvitában egyébként az is kiderült, hogy a fiatalok korántsem alkotnak olyan egységes frontot, mint a „nagy öregek”, hiszen például Liberatore művét Samperi is otrombának és ordenárénak nevezte.

caduta22.jpg

Bakik

Mint fentebb említettem, Visconti nagy hangsúlyt fektetett a történelmi hitelességre, ennek ellenére becsúszott néhány baki. Íme, a négy legfeltűnőbb!

* A film története a Reichstag felgyújtásának estéjén kezdődik, vagyis 1933. február 27-én. Ugyanezen a napon ölik meg az idős családfőt, Joachimot. Másnap azonban a nyomozó a halál dátumaként 1933. február 18-át diktálja be a jegyzőkönyvbe.

* A film 1933–34-ben játszódik, ennek ellenére a náci egyenruhákon olyan jelvények és jelzések láthatók, amelyek 1938 előtt nem léteztek.

* Aschenbachot a filmben Hauptsturmführernek szólítják, holott a mű cselekményének idején a férfi rangjának hivatalos megnevezése Sturmhauptführer volt.

* A hosszú kések éjszakáján az SS MP 38-as géppisztolyokkal mészárolja le az SA tagjait. Ám az SS-t csak 1938-ban látták el ilyen fegyverekkel, a leszámolás viszont 1934-ben történt.

caduta23.jpg

Az Elátkozottak és a magyar filmforgalmazás

Visconti alkotását 1971. április 13-án tekintette meg a Filmátvételi Bizottság. A vetítésről készült jegyzőkönyv szerint az Elátkozottak amerikai film, holott hivatalosan olasz–nyugatnémet koprodukció. A tévedésnek azonban valós alapja volt, mivel a film részben amerikai támogatással készült, és amerikai cég (a Warner Bros.) forgalmazta. A tízfős bizottságot megosztotta Visconti opusza: öten mellette, öten ellene voksoltak. Azzal nagyjából mindenki egyetértett, hogy szuggesztív hatású műről van szó, amelyen felismerhető a nagy olasz rendező keze nyoma. Volt viszont, aki itt-ott zavarosnak érezte, és attól tartott, hogy nem vonzaná a közönséget. A MOKÉP akkori igazgatója, Bors Ferenc a vásárlás mellett döntött, amelyre 3800 dolláros keretet határozott meg, és előre jelezte a szinkron iránti igényét, ami 1972-ben el is készült. A magyarországi premier 1973. november 1-jén volt. A filmet nyolc darab 35 mm-es kópiával forgalmazták, összesen 690 027 néző tekintette meg, a kihasználtság 47,7%-os volt. Az Elátkozottakat 1979. december 9-én (szombat) este 22.05 perctől sugározta először a Magyar Televízió 1. műsora. Nem a kiváló mozis szinkronnal (Szabó Gyula, Ruttkai Éva, Tordy Géza, Benkő Péter, Bodrogi Gyula és mások) láthattuk, hanem egy új – egyébként szintén remek – szinkron készült hozzá. (Helmut Bergert mindkét verzióban Maros Gábor, René Koldehoffot pedig Mádi Szabó Gábor szinkronizálta.) Második alkalommal egy televíziós Visconti-sorozat keretében tűzték műsorra, 1983. július 16-án. Legutóbb 2006. május 13-án az m2 mutatta be 22.00 órai kezdéssel. A film feliratos DVD-n is megjelent Magyarországon 2004. április 27-én a Warner Home Video forgalmazásában: mi, magyarok is ekkor láthattuk először a teljes változatot.

caduta24.jpg

A színházi előadások

A film eredeti forgatókönyvének felhasználásával színpadi változat készült az Elátkozottakból, amelyet a Comédie-Française és a La Compagnie des Indes közös produkcióként adott elő, elsőként 2016. július 7-én és 8-án az avignoni pápai palota díszudvarán. A provokatív előadást Ivo van Hove rendezte, a díszleteket és a fénytechnikát Jan Versweyveld, a jelmezeket An D’Huys tervezte, a videotechnikáért Tal Yarden felelt. A zene és a hangtechnika Éric Sleichim elképzeléseit tükrözte, fontosabb szereplők: Denis Podalydès (Konstantin), Guillaume Gallienne (Friedrich), Elsa Lepoivre (Sophie), Christophe Montenez (Martin), Loïc Corbery (Herbert), Adeline D'Hermy (Elisabeth), Didier Sandre (Joachim), Clément Hervieu-Léger (Günther) és Jennifer Decker (Olga). A bemutató nagy érdeklődést keltett, ugyanakkor élénk vitákat is kiváltott, mivel az erőszakos és meztelen jelenetek színházi produkciók esetében különösen merésznek nevezhető módon elevenedtek meg a nézők előtt. Az előadásról videofelvétel is készült Don Kent rendezésében, amelyet DVD-n hoztak forgalomba. A polgárpukkasztó francia előadás visszhangján felbuzdulva azóta a német nyelvterületen is különféle színpadi változatokat mutattak be a Visconti-film ihletésére. 2016. november 10-én a bécsi Theater in der Josefstadt tűzte műsorára a maga verzióját Die Verdammten (Elátkozottak) címmel, Elmar Goerden rendezésében. 2018. november 3-án a Berliner Ensemble színpadán elevenedett meg az Essenbeck család tragikus története David Bösch és Sibylle Baschung értelmezésében, Bösch rendezésében, szintén Die Verdammten címmel. Ezzel párhuzamosan az esseni Theater und Philharmonie-ban Hans Peter Litscher átdolgozásában került színpadra az Elátkozottak. Az előadást Jan Neumann rendezte, a címe: Der Fall der Götter (Az istenek bukása). Szlovéniában jelenleg is műsoron van egy színpadi verzió, amelyet Ivor Martinić írt a film forgatókönyve alapján. A szaporodó színházi változatok mintha azt jeleznék, hogy napjainkban különösen aktuális az Elátkozottak problémafelvetése a hatalmi tébolyról és a diktatúrák előretöréséről.

caduta25a.jpg

Így látták ők

„Orgiák és gyilkosságok, iszonyatot keltő haláltáncok teszik megrázóvá Visconti filmjét. Vér csorog a hófehér ingmellekre, géppisztolyt rántanak a kurtizánnak öltözött hivatásos és nem hivatásos gyilkosok. A nehéz bársonyok, a vér, az izzó vas, az alkony festik égő tűzvörösre az Elátkozottak minden kockáját. Hárman írták a film forgatókönyvét: Badalucco, Medioli és Visconti. Az Elátkozottak tehát részben szerzői film, mint a Rocco. Talán ezért olyan hitelesek a dialógusok, ezért fonódnak össze olyan drámai csomópontokba a cselekmény szálai. Az alkotógárdából elsősorban az operatőrök: Armando Nannuzzi és Pasquale de Santis nevét kell megjegyezni, a barokk pompájú, mégis szinte mérnökien pontos képalkotás nem kis mértékben az ő érdemük. Angol színész játssza Friedrichet, Dirk Bogarde. Kitűnő színész, rokonszenves külsejű, látszólag passzív tartása csak drámaibbá teszi az ábrázolt figura bestialitását. Ingrid Thulin, Sophie alakítója, Bergman-filmek hősnőjeként ismert. Szikár keménysége szinte ellenpontja Friedrich lágyságának. Helmut Berger különös, fanyar szuggesztivitással eleveníti meg Martin enervált alakját. A nemzetközi színészgárda minden tagja hiteles, érdekes, egyéni. Szuggesztív, drámai, anélkül hogy tolakodó volna Maurice Jarre kísérő zenéje.”

(Kartal Zsuzsa: „Elátkozottak”. In: Magyar Nemzet, 1973. november 1., 4. o.)

caduta26.jpg

„S ha nem is tagadjuk, hogy az egyén választásaiban, politikai magatartásának kialakulásában ilyesfajta tényezőknek is szerepe lehet – s a fasizmus különösen kedvező talaj számukra –, az az arányvesztés, amellyel Visconti szinte már a történelem alakító erejévé teszi a magánpsziché torzulásait, világnézeti tartalmát illetően is ingataggá teszi a filmet. Nem szólva arról, hogy a valóságérzékünk is berzenkedik ez ellen a család ellen, amelynek mindegyik tagja – a külföldre menekülő antifasiszta kivételével – valóságos vagy potencionális [sic!] gyilkos (még a zenekedvelő, humanista hajlamú Günther is azzá válik, s SS-ként búcsúzik el tőle), és valamilyen értelemben szakorvosra tartozó patológiás eset. Hogy csak egyetlen példát említsünk, »a nagy meccs« nyertese, Martin von Essenbeck, a gyár örököse, nemcsak egy négy-öt éves gyereklány kéjgyilkosa, hanem megerőszakolja saját unokahúgát, sőt – bosszúból – édesanyját is, hogy aztán az utóbbit a leleplezéssel megzsarolt szeretőjével (nagyapja gyilkosával) – együtt esküvőjük napján öngyilkosságba kényszerítse.”

(Gyertyán Ervin: „Elátkozottak”. In: Népszabadság, 1973. november 1., 7. o.)

caduta27.jpg

„Kétségtelen, döbbenetes világot rajzol fel Visconti. Koncepciója azonban alapvetően kétes. Illetve, óhatatlanul is az agyonismételt és elkoptatott tételre szűkíti le a gondolatot. Miszerint: a fasizmus néhány őrültnek, szadistának és vérfertőző legénykének köszönheti létrejöttét. S csak az érzelmi fogyatékosok, a szexuális különlegességeknek hódoló férfiak támogatták Hitler embert, gondolatot pusztító politikáját. És ez a közhely – mert miként is nevezhetnénk másként?! – legalább olyan káros, mint az a nézet, amely egyedül csak Hitlert teszi felelőssé Európa pusztulásáért, ötvenmillió ember haláláért. Kétségtelen az is, hogy Visconti most is felfokozott érzékenységgel, s ugyanakkor ravaszul kieszelt, biztos szakmai tudással építi fel történetét. Képzőművészeti kultúrá­ja, drámai érzéke lenyű­göző. Ám itt-ott mintha elveszítené biztos ízlését – egy-egy jelenet valami sajátos ízlésficamról árulkodik. Ilyenkor szinte ellene játszik önmagának, s a jelenetek fonák paródiaszíneket, már-már nevetséges hangvételt kapnak. Bár a forgatókönyv… nem támaszkodik irodalmi nyersanyagra, mégis irodalmias. Egészen pontosan: a jelenetekben jobbára csak irodalmi és színházi reminiszcenciák mozognak.”

(Gantner Ilona: „Elátkozottak”. In: Népszava, 1973. november 1., 4. o.)

caduta29.jpg

„Ugyanígy merül fel a kérdés, hogy nem szentel-e Visconti az indokoltnál nagyobb figyelmet Martin alakjának. Vitathatatlan, hogy nem szeretetteli vonzódás ez, hiszen Martinban a rendező a gyűlölet önálló életre kelt médiumát testesíti meg. Mindenesetre nyálkás, elfajzott, gyáva és becstelen lényét többször is körüljárja. Helmut Bergert hálás szereppel ajándékozta meg Visconti, amikor ráosztotta Martint, hiszen egy Marlene Dietrich-paródiától az aberráltság riadt bujkálásain át a gátlástalan hatalmi téboly csúcsaira juttatja fel. S a színész kiválóan felel meg sokrétűségében is egységes feladatának. Dirk Bogarde is egy híven alkalmazkodó, szinte akarat nélküli báb figurájából lépteti elő a gyilkos náci akarnok egy típusát. Ingrid Thuliné a parádés nőszerep. Ez a férfias, kemény karakterű ragadozó lobogón és riasztó lárvaarccal áll előttünk szenvedélyeivel és szenvedéseivel. A népes szereplőgárda szintén erőteljes játékstílussal veszi körül őket. Miért, miért nem, néhány éves késéssel jutott el hozzánk Viscontinak ez az izgalmas ellentmondásokat is hordozó remeke. Annyi azonban biztos: ma is megteszi a magáét. Nagy hatású, indulatos és energikus antifasiszta alkotás.”

(Sas György: „Elkárhozás és hősiesség”. In: Film, Színház, Muzsika 1973/44, 5–6. o.)

caduta01.jpg

Elátkozottak (La caduta degli dei [Götterdämmerung] / Die Verdammten, 1969) – olasz–nyugatnémet filmdráma. A forgatókönyvet írta: Nicola Badalucco, Enrico Medioli és Luchino Visconti. Operatőr: Pasqualino De Santis és Armando Nannuzzi. Zene: Maurice Jarre. Díszlet: Enzo Del Prato. Jelmez: Piero Tosi. Vágó: Ruggero Mastroianni. Rendező: Luchino Visconti. Főszereplők: Dirk Bogarde (Friedrich Bruckmann), Ingrid Thulin (Sophie von Essenbeck), Helmut Griem (Aschenbach), Helmut Berger (Martin von Essenbeck), Renaud Verley (Günther von Essenbeck), Umberto Orsini (Herbert Thallman), René Koldehoff (Konstantin von Essenbeck), Albrecht Schoenhals (Joachim von Essenbeck), Florinda Bolkan (Olga), Nora Ricci (nevelőnő), Charlotte Rampling (Elisabeth Thallman). Magyarországi bemutató: 1973. november 1.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkold a szöveget a lap tetején, és lájkolj minket a Facebook oldalunkon is!

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?

Érzelem

Halál Velencében

A kék angyal

Macbeth

Kabaré

Mephisto

Suttogások, sikolyok

Salò, avagy Szodoma 120 napja 2/1: Előzmények és előkészületek

Salò, avagy Szodoma 120 napja 2/2: A forgatástól a fogadtatásig

A bejegyzés trackback címe:

https://moviecops.blog.hu/api/trackback/id/tr2014761632

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

moodPedro · http://ezer1film.blog.hu/ 2019.04.15. 22:46:35

Thulinban érzek valami elemi - szinte állatias - szexualitást. Örülök, hogy a figyelmembe ajánlottad ezt a filmet a tőled megszokott mindenre kiterjedően alapos írással! Valahogy eddig elkerülte a figyelmemet ez az alkotás.

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2019.04.16. 07:02:09

@moodPedro:

Köszi az elismerést.

A szokásos terjedelmi korlátok miatt bizonyos dolgokról nem is tudtam már írni. Például arról, hogy Helmut Berger állítólag személyesen is ismerte Krupp fiát, Alfriedet, és színészi játékához figyelembe vette az ő egyéniségét is. Az is kimaradt, hogy Visconti le akarta forgatni azt a jelenetet is, amikor Herbert távozik az utolsó családi összejövetelről. Egy kutyás SS-osztag várt volna rá: a kutyák rátámadnak és széttépik. A producerek nem tanácsolták ezt a jelenetet Viscontinak (valószínűleg azért sem, mert borítékolható lett volna a cenzúra közbelépése), és Umberto Orsini is habozott, mivel a produkció elmaradásban volt a gázsijával, és ügyvédje azt tanácsolta, hogy amíg a pénzkérdés nem rendeződik, addig függessze fel a munkát.

Egyébként én nagyon szeretem Visconti filmjeit, pedig sokan már a maguk idejében (hát még a mai felpörgetett filmek korában!) unalmasnak tartották őket. Engem viszont szinte „beszippant” filmjeinek a hangulata, az a részletgazdagság, ahogyan megjelenít egy-egy letűnt kort. A Halál Velencében című filmjében például a cselekmény szintjén alig történik valami, mégis szinte látom magam előtt az egész filmet, és amikor újra megnézem, mindig belefeledkezem a strandjelenetek hangulatába.

aCCaTt0nE 2019.04.18. 02:40:32

Nem nevezném ezt a filmet unalmasnak, mert a Halál Velencében jóval...olyanabb. Cselekménytelenebb, de számomra átélhetőbb - részben bizonyára a személyes érintettség teszi. (Nem, nem pedofil a kommentelő, a jelenség neve egyébként is efebofília lenne, ami már rég nem büntetőjogi tétel.) Az a film csak úgy...gyönyörűen folyik.
Pasolini Túrójában van egy párbeszéd a riporter és Orson Welles között:
Riporter: - Mi a véleménye Felliniről?
Welles: - Fellini...ő táncol. Ő táncol.

Az Elátkozottak nekem már alig tudott valami érdekeset felmutatni. Eredetileg azért néztem meg, mert kíváncsi voltam, honnan indult a nazisploitation alműfaj, tudott-e az ősforrása mélyebb, katartikusabb hatást kiváltani. Sajnos nem sikerült. Ez a film nagyon nem "táncol". Fogalmam sincs miért, de ahány Visconti-filmet látok, egyik ridegebb, mint a másik.
Értem, hogy itt milyen konfliktusok mentén bomlik fel a család, mi vezet el a Hosszú kések éjszakájáig, de nem találom azt a kifejezést, amivel megfogalmazhatnám, hogy mennyire hatástalanul festi le mindezt a film. Lehet, hogy én nem találok egyetlen karaktert sem, akivel valahogy azonosulni tudnék. Képileg alig tartogat valami ikonikusat, sőt néha kifejezetten elnagyolt.
Pedig Pasolini még fel is rótta Viscontinak, hogy az Elátkozottak második felében mennyire rámegy a B-filmek vizuális hatásmechanizmusára. (Bagoly mondta verébnek :D ) Hát, akkoriban biztosan nem láthattak a nézők túl sok transzvesztitizmust.

"...a nácizmust nem lehet kizárólag a szexuális devianciák szintjén tárgyalni" - idézed a kritikai reakcióknál. Ez azért érdekes meglátás, mert már alapfelvetésében sem feltétlenül igaz. A szexualitás mint a hatalom eszköze, nem feltétlenül következik az elnyomó fél elfojtott nemi orientációjából. (Miért is feltételezzük, hogy van neki? Sokan esnek abba a hibába, hogy látens b.ziknak titulálják a homofób szélsőjobbos ideológia hangoztatóit.) A hierarchikus dominanciában a szexualitás csak eszköz, az élvezetszerzés nem az elsődleges célja, sőt azt inkább kizárja. A leuralás általában semmilyen módon nem kapcsolódik a kielégüléshez a genitáliák találkozásán kívül. Meghágja, mert megteheti - vagyis megalázza. (A nazisploitation-filmek ezzel ellentétben arra épülnek, hogy a kommandantur szexuális élvezetet lel a foglyok megalázásában.)
Talán ezt is megpróbálta érzékeltetni Visconti... Nála sokkal jobban mutatta be ezt Pasolini - vaskosan B-filmes eszközökkel! - a Salóban.
A hatalom és a homoszexualitás párhuzama megjelenik még a Ludwigban, de az is annyira borzasztóan rideg film, hogy abban legfeljebb Wagnerrel tudnék azonosulni.

Jóval szofisztikáltabban közelítette meg a témát Cavani, de az már a Stockholm-szindróma története.

Nem láttam még minden Visconti-filmet, pl. a neorealista korszakát anno dacból kihagytam, mert volt egy prekoncepcióm, miszerint egy született arisztokrata képtelen hitelesen ábrázolni az alacsonyabb társadalmi osztályba tartozók kiszolgáltatottságát. Alkalomadtán bepótolom, hátha ott volt valami azonosulási pont, együttérzés, ilyesmi.
Táncolás... :D

aCCaTt0nE 2019.04.19. 23:59:26

Nem látom a szerző két részre szedett hozzászólását, amit reggel még elolvastam. Lehet, hogy az én készülékemben van a hiba, lehet, hogy a blogmotorban. Az emlékeim és a belőlük lecsapódott reakcióim alapján ugyan hozzá tudnék szólni, de az nem lenne elegáns.
Kérdés: Field64 csak én nem látom, amit írtál?

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2019.04.20. 08:23:33

@aCCaTt0nE:

Szia!

Cenzúráztam magamat. Már írás közben is pedzegettem, hogy dekoncentrált vagyok az álmosságtól és fáradtságtól, és másnap reggel, amikor elolvastam, hogy miket hordtam össze és mennyi stilisztikai hibával és elütéssel, renomém megőrzése érdekében inkább gyorsan töröltem az egészet. :)

aCCaTt0nE 2019.04.20. 10:46:14

@Field64: Az Ég áldjon meg, nem volt itt semmiféle vállalhatatlan iromány! :) Ez egy blog, jóval népibb műfaj, mint az esszé, vagy a tanulmány, szóval beleférnek kissebb el ütések és hejesirási hibák ;)

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2019.04.20. 11:02:53

@aCCaTt0nE:

Nem igazán tenném már vissza nyilvánossá a törölt kommentjeimet, de privátba áttehetjük a beszélgetést, ha gondolod.

aCCaTt0nE 2019.04.20. 11:14:22

@Field64: Az nem izgalmas :) Természetesen elfogadom a döntésedet. Belegondolva nekem is volt privát művem, amit inkább töröltem a netről (remélem, véglegesen, mert szakmailag kikezdhető).

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2019.04.20. 12:42:42

@aCCaTt0nE:

Igazából csupán arról van szó, hogy a barátok közé besorolt kommentelőknek általában mindenféle kontroll nélkül megírom a gondolataimat, teljesen megfeledkezve minden külső körülményről, és csak utólag jut eszembe, hogy ezeket a hozzászólásokat olyan ismeretlenek is láthatják, akikkel ezeket nem biztos, hogy meg akarom osztani.

David Bowman 2019.04.21. 11:19:10

Milyen lehetett az előző rendszer, ha a németek ezt megváltásként élték meg.