Két évig úgy voltam vele, hogy ha döcögősen is jutottunk el idáig (lásd 7. évad), a vége mindenképpen ütni fog, mert ez lesz a sztori csúcspontja, amit Martin már ezer éve kitalált, meg is osztotta a két showrunnerrel, már csak a drámai potenciál meg a vérprofi stáb miatt is nagy durranás lesz.

Aztán néztem az első részt, és disneys-marveles stílusú cukiskodás ment benne. Na, erre tényleg nem számítottam. Abban a sorozatban, ahol az egyik legszebb szerelem úgy kezdődött, hogy a hős meglátja a lányt, amikor a lány éppen egy másik férfi lábát fűrészeli le. A cukiskodás után ráadásul rögtön alienes-zombis horrorjelenettel akarnak ijesztgetni. Tudják ezek egyáltalán, mit csinálnak?

A második rész lassú, csendes, szomorú felkészülésével önmagában nem lett volna baj, ha leszámítjuk, hogy már csak négy rész van hátra ebből a korábban szinte átláthatatlanul komplex sorozatból, és rengeteg kérdésünkre valószínűleg nem fogunk választ kapni. És leszámítva azt, hogy sosem akartam látni Aryát szexelni. Egyesek szerint ez a gond a mi kultúránkkal; az nem zavart minket, hogy a mi kis Aryánk tizennyolc éves kora előtt már többszörös gyilkossá vált, de az igen, hogy önszántából szeretkezik a jóképű kovácsfiúcskával. Alapvetően igazat is adhatnék ennek az álláspontnak, mert tök jogos lenne ez a megállapítás minden más esetben, viszont Arya a szemünk láttára cseperedett fel, és szerintem mindenki úgy tekint rá, mint a saját lányára. És ki akarná látni szexelni a saját lányát? Oké, ez a Trónok harca, de azért vannak bizonyos határok.

De persze ezzel az epizóddal ez a kisebbik probléma, a nagyobb gond, hogy utólag visszatekintve ennek a résznek a világon semmi értelme sincs, hiszen az ezt követő grandiózus összecsapásban egyáltalán közel sem pusztul el mindenki, igazából csak néhány olyan mellékszereplő, akiket amúgy sem kedveltünk különösebben.

A harmadik rész nekem tetszett. Nem vagyok hadászati szakértő, de gyanítom, a folyamatosan fikázó kommentelők sem azok, vagy ha mégis, akkor teljesen biztos vagyok benne, hogy még sosem védtek egy olyan várat, amelyet élőholt zombihadsereg ostromolt (hacsak nem mediamarktos alkalmazottak black fridayen, de ez megint csak egy kisebbség).

És nem, nem volt túl sötét.

És nem, nem volt követhetetlen.

Egyszerűen arról van szó, hogy ez az epizód fokozottan megkívánta azt, ami amúgy minden egyes résznek kijárna ebből a sorozatból, hogy full hd tv-n, full hd minőségben élvezze az ember, ne pedig egy pici laptopon, vagy neadjisten tablet képernyőjén a reggeli metrón.

Valójában végig látható-követhető volt, hogy mi történt, és nem nehéz belátni, hogy ez egy tudatos rendezői döntés volt, egyrészt azért, hogy még félelmetesebbek legyenek a Mások, másrészt hogy érzékeltessék az apokaliptikus hangulatot, azt a rettegést, tehetetlenséget és káoszt, amit a karaktereink is érezhetnek. Itt, ebben a környezetben nem működhettek volna a Helm szurdok mesés reflektorai. Külön undorító volt, ahogyan a filmes újságírók asszisztáltak a csürhe fröcsögéséhez, mert több lájkot, meg nagyobb olvasottságot hoz, ha kiszolgálják a tömeg butaságát, mintha leírják, hogy ennek bizony oka volt, és nézd csak, amúgy tele van jobbnál jobb filmes jelenetekkel ez a rész, olyanokkal, amiket korábban elképzelni sem tudtunk, hogy egyáltalán lehetséges tévében ilyet létrehozni. Gondolok itt például a lángoló kardokkal rohamozó, majd szépen lassan eltűnő dothraki hordára, vagy a Melisandre szemében lángoló tűzre, amikor az istene begyújtja az árkokat. Nem mellesleg egy olyan karakternek veszik a legnagyobb hasznát, akit amúgy tök jogosan gyűlöl mindenki. A várakozás fenyegető izgalma, Arya horrorisztikus pillanatai, majd a végső elkeseredett mészárlás mind mesterien megrendezett, hihetetlenül profi jelenetsorok, amelyek tényleg blockbustereket kényszerítenek térdre, ha nem is a beleölt pénz mennyisége vagy a látvány, hanem a rendezői profizmus miatt.

Persze, nem hibátlan. Tényleg logikátlan baromság volt egy halottakkal zsúfolt kriptában elbújtatni a nőket és a gyerekeket egy olyan ellenséggel szemben, akinek az a specialitása, hogy holtakat tud életre kelteni.

További probléma, hogy Bran tényleg nem csinál semmit sem azon kívül, hogy üldögél a székében, és megdicséri Theont. De ez sem egy új keletű fejlemény: Scal kétéves kommentje kiválóan érzékeltette, miért is okoz ez gondot:

„Te, Bran, tudod, ki nyeri a háborút?
Persze – válaszolja, és amolyan Ringo Starrosan mosolyog az orra alatt, merthogy van neki nagy.
És mik a jövő heti lottószámok, Bran?
Bran, mé nem segítesz egy kicsit jobban, Bran, ha már te vagy a kikúrt Háromszemű Holló Bran? Mondjuk mikor csapjunk le az Éjkirályra? Mikor megy Cersei WC-re, ahol egyedül lesz? Hol van most Jon? Mikor jön vissza? Válaszoljál már, a kurva anyádat, Bran!”

Visszatérve a problémákra: tényleg sokkal véresebbnek kellett volna lennie, több fontos karakternek kellett volna odavesznie. Nem a vérszomj miatt, nem azért, mert ez a Trónok harca, hanem mert ebben a világban ez a létező legnagyobb veszedelem, amit le kell küzdeni, és muszáj lett volna, hogy több tétje legyen. Ellenben engem nem zavart, hogy a sokéves fanteóriák nem kerültek kibontásra. Sosem vártam, hogy ennél mélyebb hátteret vagy motivációt kapjanak a Mások meg az Éjkirály, a rajongók pedig mintha megsértődtek volna azon, hogy Bran nem egy időutazó, aki egyszerre két helyen, két külön alakban létezik, és nem történik meg a nagy csavar, mely szerint ő az Éjkirály. Amilyen baromságnak hangzott, legalább annyira örülök, hogy a showrunnerek e tekintetben nem akarták kiszolgálni a közönséget. A Mások mindig is egy természeti erőnek tűntek (jobb pillanataikban), ők sosem voltak emberek, hogy akár Martin, akár a showrunnerek mélyebben kibontsák a jellemüket vagy a motivációikat.

De sosem kaptunk még ilyen hosszú csatát, korábban senki sem gondolta volna, hogy Arya fogja elpusztítani az Éjkirályt, vagy hogy Melisandre halála ilyen gyönyörű lesz. Megint más kérdés, hogy ennél a fajta profizmusnál kicsit többet vártam a rendezőtől, Miguel Sapochniktól, aki eddigi rendezései alapján inkább tűnt egy ihletett zseninek.

A negyedik részben meg ott volt egy kávéspohár a képernyő szélén a háttérben, két egész másodpercig, amin megint úgy pörgött mindenki, mintha valami felháborító hanyagság lenne, egy merénylet a közönséggel szemben. A youtuberek, a filmes csatornák, az ún. újságírók pedig megint csak asszisztáltak szépen, mintha nem tudnák, hogy ilyen bakik bizony előfordulnak minden filmben a Gladiátor farmeres statisztájától kezdve a Trója repülőgépéig, mindenhol. És ha már Trója, ritkán esik szó róla, de annak a filmnek a forgatókönyvét egy bizonyos David Benioff írta, aki ugye, az egyik szeretett showrunnerünk. Na most a Tróját amúgy én kifejezetten kedvelem (oké, lehet kövezni), de azért elég vicces pillanat benne, amikor a trójaiak észreveszik, hogy „jééééé, amúgy itt van mellettünk egy többezres létszámú görög flotta”. Kicsiben ez most is megtörténik, Daenerys egy sárkány hátán repülve nem látja meg az alulról rá lövöldöző hajókat. Filmes szempontból próbálták elmismásolni ezt (a kamera szemszögéből nézve, egy szikla mögül tűnnek fel a hajók), de nem kell különösebben intelligens nézőnek sem lenni ahhoz, hogy észrevegyük a turpisságot.

Az ötödik rész megint csak valami fantasztikusra sikerült, az egész bűzlik Martin keze nyomától, de a lehető legjobb értelemben. Évekig vagy akár évtizedekig vártunk Királyvár ostromára. Sőt annak idején a harmadik évad a Vörös Nászt követően úgy fejeződött be, hogy Daenerys lesz a megváltó, Westeros aranyhajú női Jézus Krisztusa, aki majd jól szétcsapja és felszabadítja ezt a mocskos fertőt. Hát megkaptuk, csak nagyon nem úgy, ahogy számítottunk rá. Daenerys jött, látott és kíméletlenül elpusztított mindent. Olyan kegyetlen tömegmészárlást hajtott végre, mint amilyenre sem Cersei, sem Joffrey, vagy akár örök kedvencem, Ramsay Bolton sem vetemedett soha.

És a fanok őrjöngenek.

A fanok a ma már legendásnak számító Vörös Nász után is őrjöngtek.

A nagy különbség igazából annyi, hogy a Vörös Nász bármilyen sokkoló, meglepő, szomorú és lelombozó is volt, valójában tökéletesen beleágyazták a cselekménybe, és utólag tök egyértelmű, hogy nem is történhetett volna másképp. És itt van ezzel a bibi, hogy itt egy kicsit kilóg a lóláb. Daenerys ugyan már a második évad óta fenyegetőzött városok porig égetésével, illetve azzal, hogy tűzzel és vérrel veszi el, ami szerinte őt születésétől kezdve megilleti. Daenerys ugyan becstelenül szerezte meg az első hadseregét, ugyan több száz embert keresztre feszíttetett, de alattvalóitól a tisztelet és a félelem mellett szeretetre is vágyott. Ebben a karakterben éppen ez volt az igazán azonosulható a viszontagságai és az őt ért csapások mellett, hogy jószívűnek bizonyult az elesettekkel, a gyengébbekkel szemben, kicsiben vizet adott a rabszolgának, nagyban pedig eltörölte később a rabszolgaság intézményét. És bár Tyrion és Jorah folyamatosan visszafogta a benne rejtőző tömeggyilkost a korábbi évadok során, és bár mindenki, akit szeretett, vagy elárulta, vagy meghalt, vagy elfordult tőle, mégis ez a gigantikus és – ami különösen fájó – teljességgel értelmetlen mészárlás mindezek ellenére sem tűnik a karakter útját tekintve indokoltnak, hiszen már tökéletes győzelmet aratott, mire a saját otthonát és a saját népét égette porig.

A hetedik évadról írt posztomban említettem, hogy hosszabb távon káros következményei lehetnek annak, hogy Jon és Dany szerelmét nem dolgozták ki rendesen, hogy nem tették igazán átérezhetővé. Talán ha így történik, nagyobb súlya lehetett volna annak, hogy Jon szerelmesként elfordul tőle. Talán Missandei halála megrázóbb lett volna, ha Daeneryssel ők ketten szeretők is egyben. És most nemcsak arról van szó, hogy én amúgy ezt szívesen megnéztem volna (bár tény, hogy szívesen megnéztem volna), hanem arról, hogy Martin eredetijében Daenerys tényleg szexel az egyik szolgálólányával, még mielőtt találkozik Daario Naharissal, és ez a nagyobb fokú intimitás vagy szeretet egy kicsit talán indokoltabbá tette volna ezt a pálfordulást. Vagy ha láttunk volna Daenerysen bármi érzelmi kitörést a sárkányok halálával kapcsolatban, akik elvileg az ő gyermekei, de kettejük halála együttesen nem érdemelt egyetlenegy jelenetet sem. Vagy ha csak egyszer láttuk volna korábban, hogy Daenerys igazán elveszti a fejét, és ha kisebb mértékben is, de vállalhatatlan pusztítást visz végbe.

Összességében tehát nem teljesen előzmények nélküli, légből kapott húzás volt ez az írók részéről, de láttunk már rá példát, hogyan lehet mindezt sokkal szebben végigvinni, akár a Breaking Badre, akár A keresztapa első és második részére gondolunk. Az előbbiben négy évadra, az utóbbiban négy órára volt szükségük a filmeseknek erre a totálisan negatív jellemtorzulás ábrázolására. Mindez itt is megtörténhetett volna, ha nem zombitolvaj kommandóra, jégsárkányokra pazarolják az értékes játékidőt. Vagy ha nem 7+6 részre korlátozzák az utolsó két évadot.

A nevetséges, elkényeztetett, hisztis petíció a Trónok harca újraforgatására vonatkozóan pedig nem a sorozat, vagy pláne nem az írók munkájának színvonaláról szól, hanem sokkal inkább arról, hogy egy nagy kedvenc, egy példakép tömeggyilkossá vált. És ahogy a Michael Jackson-rajongók sem képesek szembenézni azzal, hogy az imádott sztárjuk kisfiúkkal fajtalankodott, ugyanúgy nehéz meggyőzni azokat, akik Denerisznek nevezték el a saját leányukat, hogy hát sajnáljuk, kedves fogyasztó, ez az ő történetének a vége. Mindig is ez volt, szóval kár, hogy nem Józsefnek nevezted el Sztálin után, vagy éppen Adolfnak. Az se baj, ha kislány. És hát könnyen lehet, hogy a következő Hódi Denerisznek kicsit nehéz dolga lesz, amikor meg akar kaparintani magának valami vasalt heréjű vállalkozót, de hát az élet sajnos nem habostorta.

De kicsit elkalandoztunk, térjünk vissza még egy kicsit az ötödik részre, mert ebben a részben csúcsra ért még jó pár korábbi probléma. Például Euron. Illetve Euron teljes kidolgozatlansága. Nem gondolom, hogy alapvetően az őt alakító színésszel lett volna probléma, egyszerűen csak nem volt miből dolgoznia. Annak idején még az abszolút mellékszereplőnek számító, egyévados Oberynt is sokkal jobban felépítették, egy sokkal színesebb, érdekesebb karakter volt. Pedig csak arra a pár részre szánták. Itt meg Euron az egyik főgonosz, és nem hogy Cersei-hez, Joffrey-hoz, vagy Ramsay-hez… vagy igen, Daeneryshez nem lehet hasonlítani semmilyen tekintetben, de még egy egyévados mellékszereplő is messze kidolgozottabb nála.

Miért?

Azokat a regényeket, amelyekben már ő is szerepel, nem olvastam ugyan, de elvileg ő egy ennél sokkal érdekesebb egyéniség. Miért kellett akkor így lebutítani? Ha Martin cselekményszövéséhez vagy párbeszédeihez nem tudnak felérni a showrunnerek, amivel önmagában még nincsen baj, hiszen nagy valószínűséggel senki sem tud – most már ő maga sem –, akkor legalább az adaptálási teendőket elvégezhették volna vele kapcsolatban. És miért van szó akkor egyáltalán Euronról? Mert ő ölte meg az egyik sárkányt, mert elvileg ő az egyik főgonosz, és közben egy totálisan érdektelen, halovány, semmilyen karakter. A sorozatban. A Jaime-párbaj pedig az első pillanattól fogva nem tűnik semmi másnak, mint idegesítő, logikátlan időhúzásnak, amiről rövid úton bebizonyosodik, hogy hát az is. Ha ennyire nem sikerült érdekessé tenni Euront, akkor döglött volna meg a hajóján, vagy égett volna meg akár képen kívül, rohadtul nem érdekelt volna.

És akkor a fő fan service.

A Véreb és a Hegy. Szóval azért kellett mindkettejüket visszahozni a halálból, majd öt éven keresztül a kispadon pihentetni őket, hogy létrejöhessen ez a már nevetségesen epic, minden létező elképzelést túltoló összecsapás? A Véreb tényleg mindig a bosszúnak élt? Ha igen, nem lett volna már rá korábban kismillió lehetősége, hogy összecsapjon a testvérével, vagy meggyilkolja? Ha tényleg mindig a bosszú éltette, miért nem ment vissza már jóval korábban, hiszen eddig azt láthattuk, ahogy céltalanul tengődik jobbra-balra, amióta Arya otthagyta megdögleni az árok szélén.

Valójában azért most ment vissza, mert ez az utolsó évad vége.

Mert ha úgy oldják meg, hogy ezeknek valamiért muszáj párbajozniuk, vagy összekerülnek a csatamezőn, akkor azt mondom, oké. Illetve, akkor is átlátszó lett volna, persze, de még mindig jobb, mint ez a hirtelen a seggükből kirángatott magyarázat. A legjobb pedig nyilván az lett volna, ha hagyják a két testvért békében nyugodni a negyedik évad végén. Nekünk is, nekik is, a készítőknek is, mindenki jobban járt volna. Oldfan kommentje remekül érzékelteti, hogyan bántak el ezzel a két karakterrel a korábbi évadokban:

„»Ja, kérem, én vagyok a mindenkinek beszólogatós ipse, akit azért komálnak, nekem mindent lehet. Csak magam sem tudom, miért nem esnek nekem. Meg miért vagyok itt, amikor igazából semmi dolgom.« Az első évadokban ennél kevesebbért is leépítették volna. Nem járt jobban »A Hegy« sem, aki áll... áll... meg néha kihúzza a kardját. Félig.”

Szóval akkor miért is írtam azt, hogy fantasztikus volt ez a rész, amikor már nyolc bekezdés óta ekézem?

Mert önmagában nem ezzel a résszel van a probléma, hanem az úttal, ami idáig vezetett. Daenerys őrülete elkerülhetetlen volt, ennek az ábrázolásával itt nincsen semmi probléma, nem a rendezőn, és pláne nem Emilia Clarke-on múlt, hogy nem érezzük 100%-ig megalapozottnak. Ezzel szemben pedig ott van maga a tény, hogy olyan igazi martini módon kaptuk meg, amit akartunk: csatát, vért, könnyeket, fájdalmat, csak arra nem gondoltunk, hogy mindezt nem a Hódító, hanem a közember szemszögéből fogjuk látni. Arya vágás nélküli (vagy legalábbis magát annak álcázó) menekülése a sárkány szőnyegbombázása elől valami egészen lenyűgöző, akár a rendezést, akár a koncepciót vesszük figyelembe, még akkor is, ha tudtuk, hogy Aryának nem eshet bántódása. Másképp ugyan, de szintén tökéletes a két Lannister fivér utolsó beszélgetése, Tyrion feláldozása, vagy ahogyan Jaime és Cersei meghalnak. Cersei az ostrom elején olyan, mint Hitler A bukásban: nem tudja elfogadni, hogy már mindennek vége, és elbukott. Jaime karjaiban pedig olyan, mint egy gyerek, egy kislány, aki retteg a haláltól. Nem az a kegyetlen vég, amit megérdemelt volna ennyi gyilkosság és mocsokság után, ez ennél sokkal mélyebb, a mindannyiunkban élő, haláltól rettegő kis lelkünkről szól, amely még a legnagyobb rohadékban is ugyanúgy megvan.

A fináléról pedig:

Nem mondom, hogy egyáltalán nem akadtak benne jó pillanatok. A halott testvérei fölött zokogó Tyrion látványa szívszorító, a népirtó Daenerys beszéde hátborzongató, Brienne megemlékezése könnyfakasztó, Sansa pedig három szóval úgy leoltja balfasz nagybátyját, hogy azt öröm nézni. És pont ugyanúgy 15x lett vége, mint a Gyűrűk Urának. De a Gyűrűk Urának az alkotók odaadó szeretete miatt lett így vége. A Trónok harcának nem tudom, miért. Arya, Sansa, Jon, Daenerys és Davos sorsával elégedett vagyok, de Bran…

Szóval megint ugyanarról van szó, amit már fentebb is fejtegettem, hogy egy korábbi probléma csúnyán visszaüt: nem tudtuk meg a hatodik évadban és azóta sem, kicsoda is az a háromszemű holló, mi a motivációja, mit gondol a világról, mik egyáltalán a képességei, és hol van mindennek a határa. A készítők sajnáltak rá tíz percet, holott elvileg akkor már tudniuk kellett, hogy ő fog uralkodni egész Westeros felett. Pedig akkor még csak azért siránkoztam, hogy három évadon keresztül csak mentek, mendegéltek ehhez a varázslóhoz, akiről a végén nem derül ki semmi. Most meg az a sorozat vége, hogy ez az egész igazából az ő sztorija volt, még úgy is, hogy az ötödik évadból teljesen kihagyták (és senkinek sem hiányzott). Tovább tetézve a problémákat, Bran tesz egy megjegyzést, hogy ő ezért tette meg ezt a nagy utat, hogy királlyá válhasson. Holott sosem vágyott rá.

Na most, akkor Bran, ezért nem segítettél soha semmiben? Ezért hagytad, hogy több százezer ember meghaljon, Bran? Ezért nem figyelmeztettél senkit, Bran, a Broki? És akkor ezentúl a Kistanácsban majd minden problémára ilyen coelhos, álspirituális, mátrixkettős életbölcsességek fognak elhangozni:

– Bran, éhezik a nép!

– Azért éheznek, mert éhezniük kell, hogy ott lehessenek, ahol kell lenniük.

– Hát neked bizony a kurvaanyádat, Bran!

Mindig is a leglassabb, legérdektelenebb, legunalmasabb, legfeleslegesebb sztoriszál az övé volt, amióta megszöktek a második évad végén Deresből. És most komolyan, Hodornak ezért kellett meghalnia? És ha Bran Westeros két lábon járó internete, akkor lényegében az az egész történet legvégső tanulsága, hogy a zinterneté legyen a hatalom? A zinternet a király? Abban az egyben igaza volt Tyrionnak, hogy a népnek szüksége van mesékre, narratívákra. De ahogyan azt a saját jelenlegi kormányunk kapcsán is jól megfigyelhetjük, ennek nem kell feltétlenül igaznak lennie, hogy működhessen. Ennyi erővel a hülye gyerek Robin Arryn is lehetett volna király, akinek bölcs apját meggyilkolták a gonosz Lannisterek, édesanyja Westeros egyik legveszedelmesebb emberének keze által veszett oda, Robin serege mégis felszabadította Derest, és győztesen került ki az összes háborúból.

Szóval ez így kidolgozatlan, elkapkodott, elsietett csakúgy, mint Daenerys és Jon kapcsolata. Annak, hogy Jonnak meg kell őt ölnie, egy katartikusan tragikus, a szívünk legmélyéig hatoló pillanatnak kellett volna lennie. Így pedig, hogy nincsen kellőképpen felépítve, megalapozva, így sajnos nem érzünk semmit. Ugyanez igaz Daenerys pálfordulására vagy rémuralmára, amire szintén nem szántak egyetlenegy részt sem a készítők. Aztán az is leegyszerűsített, lebutított, amikor kitalálják az új társadalmi rendet, meg a királyválasztást. Kellett volna még az a négy rész. Vagy megkérni Martint, hogy tegye félre a soha el nem készülő könyvét, és segítsen bele komolyabban a forgatókönyvekbe.

Mindemellett ennek az utolsó résznek a legtipikusabb momentuma mégis az a jelenet, amikor Tyrion a kistanácsos székeket húzogatja, megidézve ezzel a sorozat egyik legjobb pillanatát, ami egyszerre volt sokatmondó, érdekes és nagyon szellemes. A készítők pedig mintha már nem értenék, hogy miért is írták ezt a jelenetet annak idején. Ennek nem pusztán annyi volt akkor a lényege, hogy ez vicces, hanem az, hogy szavak nélkül is tökéletesen felvázolta a karakterek közötti viszonyrendszert alig két perc alatt. És mellékesen még vicces is volt, igen. Mostanra ebből annyi maradt meg, hogy húzogatja a törpe a székeket, me’ a múltkor is vicces vót, Sanyi!

A mélypontja viszont az évad- és sorozatfinálénak, ahol szó szerint hangosan felröhögtem, az a pillanat, amikor Arya megjegyzi Daenerysre vonatkozóan, hogy felismeri a gyilkosokat, ha lát egyet. No shit, Arya! Biztos te is valami látnok lehetsz, mint a tesód, nem igaz?

Egy ideális világban a Trónok harca 5–6–7–8. évada intellektuálisan és kifinomultságát tekintve megmaradt volna az első négy évad színvonalán, mellesleg pedig megkapjuk a méregdrága, hatalmas, blockbustereket térdre kényszerítő, felejthetetlen csatákat. Így is sorozattörténeti mérföldkő az egész, így is sokáig fogunk emlékezni rá, így is hivatkozási alappá vált, mind a történetmesélés, mind a látvány, mind a kidolgozottság tekintetében, de azért… lehetett volna szebben is, kislovag.

Összességében a rage kommentek és videók többsége erős túlzás. Nem Benioff és Weiss a világ legrosszabb írói. Nem úgy írnak, mint a nyolcévesek. A kommentelők, videósok többsége még soha nem írt semmit, gőzük sincs arról, hogy mit beszélnek, és minden naivitásuk ellenére sem tudták volna még csak ennyire sem megírni ennek a sorozatnak a végét. Könyörgöm, még maga a nagy mester, Martin sem tudja megírni a történetnek a végét, és be kell lassan látnunk, hogy nem is fogja sohasem. Weiss és Benioff valószínűleg elfáradtak, és beleuntak ebbe az univerzumba. De mentségükre legyen mondva, hogy egy tisztes iparosmunkát elvégeztek, ami egy hollywoodi blockbuster szintjén simán megáll. Elég, ha csak a mindenki által örökösen körbedicsért A sötét lovagra gondolunk. Félreértés ne essék, én is szeretem azt a filmet, de például Harvey Dent pálfordulása sokkal kevésbé állja meg a helyét, mint amit itt láthatunk Daenerystől. Harvey Dentnek meghal a barátnője, öt percet beszél egy őrülttel, és ennek hatására a korábbi jófiúból azonnal többszörös gyilkos lesz. Ja igen, meg előtte látjuk, hogy kissé agresszívan próbál kikérdezni egy gyanúsítottat.

A Skorpiók hatékonyságáról, illetve hatékonytalanságáról pedig a szintén körülugrált Végtelen háború jut eszembe, ahol hasonlóan következetlenül bántak bizonyos hősök erejével vagy éppen gyengeségével. De korábban említettem még a Tróját is, bár az nyilván egy vitatottabb ügy. Mindezzel azonban csak azt akarom érzékeltetni, hogy a sorozat sokat kritizált hibái korántsem egyedülállóak, hanem valójában egy átlag sikerfilm szintjére húzzák le a sorozatot.

A kulcs a korábban sosem tapasztalt dühre pedig egyrészt ebben keresendő. Aki régen megszerette a sorozatot, azért szerette meg, mert végtelenül intelligens cselekményvezetés párosult hihetetlenül jól megírt karakterek sziporkázó dialógusaival, nem pedig azért, mert egy évadon belül kapunk két gigászi méretűre duzzadt csatát. Ez lehetett volna a hab a tortán, de így csak a habot kapjuk meg, ami ugyan finom, de nem ezt ígérték nekünk. Aki manapság sorozatokat néz, azért teszi, mert az igényesebb szériák jóval többet tudnak nyújtani intellektuálisan, érzelmileg, karakterábrázolás, illetve dialógusok terén, mint egy átlag hollywoodi sikerfilm, továbbá nem feltétlenül szükséges egy sorozat készítőinek a jól bevált sablonokat követniük. Magyarán, egy igényes alternatívát jelentenek a szórakozni vágyó közönség részére. Erre pont a legnépszerűbb, legintelligensebb kultsorozat válik néhol bután megírt, ám szemet gyönyörködtető blockbusterré. 

Ez a fenti bekezdést lényegében a korábbi 6–7. évados kritikámból emeltem át, szóval megállapíthatjuk, hogy  ha csalódottak is vagyunk sok szempontból, és rengeteg kérdésünkre már sosem kapunk választ, és rengeteg fanteóriánk volt jobb, mint a sorozat tényleges befejezése, azért olyan nagyon nem kéne meglepődnünk, hisztizni pedig pláne fölösleges. Az első négy évadot bármikor újranézhetjük, és még mindig kurvajók lesznek, ugyanúgy, ahogy Martin első három könyve is az. Nagyon úgy néz ki, hogy ebben a sztoriban valójában ennyi volt, és ez sem kevés. Ha pedig, nagyfilmeket megszégyenítő fantasy csatákra, keresztapás leszámolásokra vagyunk kíváncsiak, még mindig ott van a 6. évad utolsó két része, ami a rendezést tekintve egyértelműen az egész sorozat csúcspontja.

Ez meg most olyan, mint egy párkapcsolat vége: az elején kicsit össze kellett csiszolódnunk ugyan, de lényegében hosszú évekig tökéletesen működött minden, majd szépen, lassan, alig érezhetően kezdett szétesni az egész, hogy aztán a legvége csúnya és tüzes legyen, és minden együtt töltött boldog pillanat ellenére keserű szájíz maradjon utána. Ez a tévésorozat. A regényeknél meg Martin csak simán ghostingolt egyet. Ami eddig nem különösebben zavart, de most már annál inkább idegesít, mert így, hogy csalódást okozott a tévésorozat, mostanra már biztosan tudhatjuk, hogy A Tűz és Jég dala sosem kap méltó lezárást.