Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

KLEIN ÚR

2019. június 03. - Field64

„A közöny olyan, mint a mozdulatlan, sima tenger egy fuldokló körül.
Olyan, mint egy birkanyáj, amely lelegeli a füvet.”

A május 25-én befejeződött cannes-i filmfesztiválon életműdíjat kapott a nyolcvanhárom éves Alain Delon. Egy amerikai feminista szervezet az ünnepséget megelőző napokban aláírásgyűjtést kezdeményezett, hogy megakadályozza a „rasszista, nőgyűlölő, homofób” francia filmsztár díjazását. A fesztivál vezetősége nyilatkozatban állt ki Delon mellett, és hangsúlyozta, hogy egy több mint hat évtizedes művészi pályát kívánnak elismerni a díjjal, ami nem jelenti azt, hogy egyetértenek a színész minden szavával és cselekedetével, a szabad véleménynyilvánítás joga azonban őt is megilleti. Delon végül megkapta a díjat, és akaratlanul is frappáns választ adott a rasszizmus vádjára. Ugyanis kifejezetten az ő kívánságára vették fel a fesztivál programjába – még jóval a tiltakozó kampány előtt – a Klein úr című filmet, amelynek nemcsak a főszereplője, hanem az egyik producere is volt. A francia történelem egyik legsötétebb korszakában játszódó nyomasztó dráma annak idején hűvös fogadtatásban részesült az 1976-os cannes-i filmfesztiválon, és a mozikban is megbukott, miközben antiszemita színezetű vita bontakozott ki körülötte. Sokan nem nézték jó szemmel, hogy Delon szembesíti a franciákat a német megszállás idején tanúsított közönyös viselkedésükkel, amely miatt lényegében a népirtás hallgatólagos cinkosaivá váltak. Jó lenne arról írni, hogy mindaz, amit a filmben látunk, és ami az opuszt 1976-ban fogadta, már rég mögöttünk van, de a Klein úr napjainkban talán még aktuálisabb, mint valaha. A film rendezője, az amerikai Joseph Losey már a forgatás időszakában hangsúlyozta, hogy a Klein úr igazából nem az antiszemitizmusról szól, hanem a közönyről, ami viszont nem tipikusan francia tulajdonság, hanem bármely más nemzetre is sajnos jellemző. Nézzünk csak körül szűkebb hazánkban vagy a nagyvilágban! Az egyre ijesztőbb méreteket öltő elszegényedéstől a bevándorlás kényes kérdéséig számos olyan égetően súlyos társadalmi probléma vesz körül bennünket, amelyekre semmiképpen nem a közöny a helyes reakció. Viszonylag friss hír az is, hogy Németországban – amelyet hosszú évekig pozitív példaként állítottak az európai nemzetek, így Magyarország elé is a dicstelen történelmi múlttal való szembenézést és az azzal való leszámolást illetően – oly mértékben növekszik az antiszemitizmus, hogy a zsidó férfiaknak már az antiszemitizmus elleni kormánybiztos sem tanácsolja, hogy nyilvános helyeken kipát viselve mutatkozzanak. Egy szó mint száz, jómagam azt hiszem, jócskán volna min elgondolkodni Klein úr különös története ürügyén.   

klein01.jpg

A cselekmény

Párizs, 1942, a német megszállás időszaka. Egy orvosi rendelőben vagyunk: egy meztelen középkorú asszonyt vizsgál az orvos, és szenvtelen hangon megállapítja róla, hogy valószínűleg a sémi fajhoz tartozik. A megalázás mélypontjaként az asszonynak tizenöt frankot még fizetnie is kell ezért a faji színezetű vizsgálatért. Az elegáns lakásban élő műkereskedő, Robert Klein számára viszont a német megszállás üzlete felvirágzását jelenti. A francia kormány diszkriminatív törvényei miatt ugyanis a zsidók kénytelenek olcsón megválni az értékeiktől, és így Klein úr is potom pénzért jut értékes művészeti alkotásokhoz. Egy nagy értékű festményért a szorult helyzetben lévő eladó hatszáz Lajos-aranyat szeretne kapni, de Klein csak háromszázat hajlandó adni érte. Még nyugtát is kér az eladótól, amelybe belefoglaltatja, hogy a vételárban közös megegyezéssel állapodtak meg. Az eladó kér egy névjegyet Kleintől, hogy hasonló helyzetben lévő barátainak is ajánlhassa őt. A műkereskedő szabadkozik, hogy igazából nem is nagyon akar vásárolni, amúgy is túl sok az eladó. Klein kikíséri a vendégét, és az ajtó előtt, a lábtörlőn egy zsidók számára terjesztett folyóiratot talál. A férfi azt hiszi, hogy az újságot a vendége ejtette el, amikor megérkezett, ám ő megmutatja a maga példányát. A gazdátlan újságon ráadásul Klein neve és címe szerepel. A műkereskedő elmegy az újság szerkesztőségébe, hogy tisztázza a félreértést. Közli, hogy nem fizetett elő a lapra, és ez nem is áll szándékában. Az ügyintéző nem tartja kizártnak, hogy egy barát vagy valaki más fizetett elő Klein úr helyett. A műkereskedőt természetesen nagyon érdekli, vajon ki vetemedett erre a morbid tréfára, hogy előfizessen a nevében, választ viszont csak akkor kaphat, ha majd a prefektúráról visszaérkezik az előfizetők névsora. Klein megdöbben azon, hogy a rendőrség nyilvántartja az előfizetőket. Az ügyintéző szerint ez így helyes, a hatályos törvények értelmében ugyanis a rendőrség engedélyezi a zsidó lap terjesztését. Klein a prefektúrát is felkeresi, ahol valóban találnak az előfizetők között egy Robert Kleint, de az illetőnek más a lakcíme. A hivatalnok nem hajlandó megadni a névrokon címét, mert szerinte az előtte álló Klein se örülne annak, ha az első érdeklődőnek kiadnák az adatait.

klein02a.jpg

Klein megpróbál a névrokona nyomára bukkanni, aki alighanem zsidó származású, és emiatt bujkál. Elmegy az általa megtudott címre, ahol épp két rendőr érdeklődik a másik Klein iránt. A gondnoknő nem sokat tud róla, de a rá várakozó Klein úrban felismerni véli a lakóját. Kiderül, hogy az alakjáról és a járásáról azonosítja őt, az arcát igazából nem nagyon látta. Klein ki akarja venni a piszkos, elhanyagolt lakást, ami egyébként nem is annyira olcsó (havi ötven frank). A gondnoknő szerint ez a hely nem illik a férfihoz, bár neki tulajdonképpen mindegy. Beszélgetésük közben megtudjuk, hogy a gondnoknő férje meghalt Németországban. Klein később találkozik a szeretőjével, az elegáns Nicole-lal – jó barátja, Pierre feleségével –, aki a férfi lakásán találta fiatalabb riválisát, Jeanine-t, azt a „kis kurvá”-t. Kleint az otthonában ugyanaz a két detektív várja, akikkel a gondnoknőnél már találkozott. Udvariasan viselkednek vele, de be akarják vinni őt a kapitányságra. Klein azt mondja, épp onnan jön, ezért azt javasolja, hogy hívják fel a prefektúrát. Kiderül, hogy a rendőrség nyomozást rendelt el a másik Klein ügyében, és a műkereskedőnek most mégsem kell bemennie. A rendőrség mindenesetre egyre nagyobb figyelmet tanúsít hősünk iránt, aki kénytelen az őt addig kevésbé érdeklő származásával foglalkozni. A másik Robert Klein mintha fantom lenne, sehol nem található meg, ismerősei szerint viszont meglehetősen hasonlít a műkereskedőre. Klein úr kitartóan próbálja felkutatni a névrokonát, hogy tisztázza a félreértést, és legfőképpen saját magát, hiszen a tévedés miatt a hatóságok rá is kiterjesztik a diszkriminatív törvényeket…

klein03.jpg

Joseph Losey a Klein úrról

„Természetesen tragikus eseményekről van szó. A film nem optimista. A franciaországi megszállás korszakáról nagyon sok franciával beszéltem és sokat gondolkodtam. Azt hiszem, hogy filmemet úgy lehet a legjobban meghatározni, hogy egy figyelmeztetésül szolgáló mese… Nem hősöket akartam alkotni, hanem azokat a társadalmi erőket illusztrálni, amelyek a fasizmus összetevői voltak, vagy amelyek ellenálltak a fasizmusnak… Az volt a célunk, hogy szembehelyezzük a nézőket az emberek közömbösségével, azzal a közömbösséggel, amit a legtöbben tanúsítanak a kisebbség szenvedései láttán.”

klein04.jpg

A rendező

Joseph Losey amerikai rendező 1909. január 14-én született az Egyesült Államokban, a Wisconsin állambeli La Crosse-ban. Hivatalos neve: Joseph Walton Losey III. Édesapja Joseph Walton Losey (1879–1925), édesanyja Ina Higbee (1880–1958). Született egy húga is, Mary Louise Losey Field (1911–1995). Joseph egyik középiskolai osztálytársa a későbbi világhírű filmrendező, Nicholas Ray volt. A Dartmouth College elvégzése után felvételt nyert a Harvard Egyetemre, ahol először orvostudományt tanult, idővel viszont átment a dráma tagozatra. A harmincas évek elején már a New York-i színházi élet egyik figyelemre méltó fiatal tehetségeként emlegették: a Nobel-díjas író, Sinclair Lewis kifejezetten őt kérte fel első színpadi műve, a Jayhawker megrendezésére. 1935-ben Losey több hónapra a Szovjetunióba utazott, hogy az orosz színjátszást tanulmányozza. Moszkvában részt vett egy olyan filmrendezői kurzuson is, melyet a híres orosz rendező, Szergej Eisenstein vezetett. Hazatérése után színpadi munkáiban igyekezett hasznosítani külföldön szerzett szakmai tapasztalatait. 1946-ban kezdett együtt dolgozni a Németországból Los Angelesbe emigrált Bertolt Brechttel, akit Berlinből (ahol korábban szintén megfordult) és Moszkvából már jól ismert. Közösen állították színpadra Brecht Galilei élete című drámáját, amelyet az irodalomtörténet a szerző legszemélyesebb művének tart. A premier 1947. június 30-án volt a Beverly Hills-i Coronet Színházban, a címszerepet Charles Laughton alakította. Még abban az évben, szintén Laughton főszereplésével, Ruth Berlau és Losey rendezésében egy harmincperces filmváltozat is született a dráma alapján. Losey egyébként 1939-től rendezett mozgóképeket, eleinte csupán rövidfilmeket és televíziós produkciókat. 1948-ban forgatta első egész estés filmjét, A zöld hajú fiú című politikai allegóriát. 1951-ben megrendezte Fritz Lang húsz évvel korábbi klasszikusa, az M – Egy város keresi a gyilkost (1931) Los Angelesbe áthelyezett remake-jét, az eredeti film producere, Seymour Nebenzal felkérésére. Az operatőr egykori hazánkfia, Ernest Laszlo volt.

klein05.jpg

Losey baloldali elkötelezettsége – beleértve más baloldali művészekkel való szoros együttműködését és azt a tényt, hogy 1946-ban belépett a kommunista pártba – felkeltette az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság figyelmét. A szervezet beidézte Losey-t, a rendező azonban nem tett eleget az idézésnek, mert nem kívánt terhelő tanúvallomást tenni senkire sem. 1953-ban önként hagyta el az Egyesült Államokat, és Angliában telepedett le, ahol eleinte álnéven dolgozott. A hatvanas években kezdte megtalálni a hangját, és élete utolsó bő húsz évében forgatott filmjei – ha nem is mindig képviseltek egyenletesen magas színvonalat – szinte kivétel nélkül komoly nemzetközi figyelmet keltettek. Új hazájában sem adta fel társadalombíráló szándékait, s legtöbb filmje olyan emberekről szól, akik nem találják a helyüket a látszólag olajozottan működő társadalom gépezetében. Különösen nagy érdeklődés kísérte Harold Pinter forgatókönyvírói közreműködésével született filmjeit. A legelsőben, A szolga (1963) című különös pszichológiai drámában az arisztokrata fiatalember (James Fox) felfogad egy alázatos és engedelmes szolgát (Dirk Bogarde), a kettőjük közötti hatalmi felállás azonban idővel kezd megfordulni. A Balesetben (1967) Bogarde egy oxfordi professzort alakít, akit egyik tanítványának halálos autóbalesete késztet az önmagával és helyzetével való őszinte szembenézésre. Az 1971-es cannes-i filmfesztiválon Arany Pálmát nyert a harmadik Losey–Pinter-film, A közvetítő, amely a huszadik század hajnalán játszódik, vidéki helyszíneken. A címszereplő kisfiú rajongásból lesz egy titkos szerelmi kapcsolat küldönce, a kor idejétmúlt erkölcseibe ütköző botrányos viszony azonban idővel kitudódik, és a súlyos következmények nem maradnak el. A hatvanas évek terméséből említsük meg az első világháború borzalmait felidéző A királyért és a hazáért (1964) című drámát Bogarde és Tom Courtenay főszereplésével, illetve a szintén Bogarde, valamint Monica Vitti és Terence Stamp nevével fémjelzett Modesty Blaise (1966) című paródiát „a női James Bond”-ról.

klein06.jpg

A közvetítő után forgatott dráma, a Trockij meggyilkolása (1972) különösen szigorú vélemények szerint nemcsak Losey életművének, hanem az egyetemes filmtörténetnek is egy különösen rosszul sikerült darabja. Az 1973-as cannes-i filmfesztiválon versenyen kívül mutatták be a Babaház című filmet, amely Ibsen klasszikus színműve, a Nóra alapján készült Jane Fonda főszereplésével. Két évvel később ugyanott két Losey-filmet is vetítettek: az Egy romantikus angol nőt (1975) és a Galilei életét (1975). Az előbbit elkönyvelték stílusosan előadott, tartalmilag viszont nem igazán érdekes melodrámának, és elsősorban a címszerepet alakító Glenda Jackson remek alakítását méltatták, míg utóbbiról az a vélemény alakult ki, hogy ugyan több, mint egy lefilmezett színházi előadás, de kevesebb, mint egy mozifilm. (Ne feledjük, Losey vitte színpadra először a darabot még 1947-ben!) Nagy várakozás előzte meg a Mester operafilmjét, a Don Juant (1979), amely a legnagyobb kortárs operasztárok közreműködésével valósult meg. Sokan az operafilm műfajának megújulását várták tőle, ám a csalódott kritikusok szerint csupán egy szép képeskönyv (stílszerűen: leporelló) lett belőle, amely művészi szempontból alulmarad Bergman tévés Mozart-filmjével, A varázsfuvolával (1974) szemben. Érdekes pszichológiai dráma A pisztráng (1982), amely a Klein úrral megkezdett „francia korszak” zárófilmje Losey életművében. A filmet Isabelle Huppert, Jeanne Moreau, Jean-Pierre Cassel és Daniel Olbrychski alakítása fémjelzi. A direktor utolsó alkotása a nálunk is jól ismert színdarab, a Gőzben (1984) filmváltozata Vanessa Redgrave, Sarah Miles és Diana Dors főszereplésével. Az opuszt Losey még be tudta fejezni, bemutatóját azonban már nem érte meg. 1984. június 22-én hunyt el Londonban, egy rövid lefolyású betegségben. A rendező összesen négyszer nősült, első és harmadik feleségétől egy-egy gyermeke született.

klein07.jpg

Az előzmények

Mint oly sok más film, úgy a Klein úr keletkezéstörténete is ellentmondásokkal terhes, leginkább arra vonatkozóan, hogy ki írta a forgatókönyv első változatát, és főleg kinek. A legvalószínűbb variáció szerint az olasz Franco Solinas írta az eredeti szkriptet a világhírű olasz rendező, Gillo Pontecorvo számára. Ők ketten összeszokott párosnak számítottak, nevükhöz olyan filmtörténeti klasszikusok kapcsolódnak, mint A nagy kék országút (1957), A kápó (1960), Az algíri csata (1966) és a Queimada (1969). A munkába bekapcsolódott Fernando Morandi, Az algíri csata rendezőasszisztense is. Egyes források szerint Pontecorvót nem érdekelte a téma, valószínűbb azonban, hogy nem talált hozzá támogatót. A másik variáció szerint az eredeti forgatókönyv a görög származású francia Costa-Gavras munkája volt, aki Jean-Paul Belmondónak szánta a címszerepet. (Itt jegyezzük meg, hogy Franco Solinas az Ostromállapot című 1972-es filmben dolgozott Costa-Gavrasszal, aki állítólag 1974-ben foglalkozott a Klein úr filmrevitelének gondolatával.) A lehetséges támogatók között nézeteltérések keletkeztek, és mivel Belmondót épp akkoriban egy kisebb balesetet érte, a projektet ejtették. Mondani se kéne, hogy a történetnek van egy olyan verziója is, hogy Belmondo nem vállalta a szerepet, mert nem érezte magához illőnek. A forgatókönyv ezután Alain Delonhoz került. A források itt megint ellentmondanak egymásnak: egyesek szerint Delont kezdetben csupán producerként érdekelte a Klein úr, mások úgy tudják, mindenképpen ő szerette volna eljátszani a főszerepet, a jogokat is ezért szerezte meg. Costa-Gavras ragaszkodott Belmondóhoz, és nélküle inkább visszalépett a rendezéstől, sőt a nevét sem adta a szkripthez. Egyes mendemondák szerint csak Costa-Gavras távozása után került a képbe Solinas, Morandi és Pontecorvo. Ezt a verziót alátámaszthatja az a tény, hogy Pontecorvo 1969 és 1979 között nem forgatott játékfilmet, és lehetséges, hogy az idő egy része a Klein úrra ment el. (A megvalósult film kizárólag Solinas nevét tünteti fel szerzőként.)

klein08.jpg

Delon így idézte fel a film megszületésének körülményeit: „A Klein úr a legjobb film, amit producerként valaha is készítettem, a legszebb szerep, amit valaha is játszottam. A forgatókönyvet egy producer barátomtól kaptam, miután vagy egy évig feküdt nála. Két éven keresztül hiába kerestem rá rendezőt, és lassan feladtam a reményt, hogy valaha is meg tudom csinálni a filmet. Nagyon szeretem Losey-t, és amikor egyszer együtt ebédeltünk, elmondtam neki, mennyire sajnálom, hogy nem tudok megvalósítani egy bizonyos tervet. Szívesen elolvasta volna a forgatókönyvet, de mivel nem tud franciául, először le kellett fordíttatnia. Nem sokkal ezután felhívott, és közölte velem, hogy meg akarja csinálni a filmet.” Maga Losey kicsit másként emlékezett a kezdetekre: „A Klein úr létrejöttét egy véletlen indította el. Már hat éve próbálom filmre vinni Proust Az eltűnt idő nyomában című könyvét. Amikor ez a terv újra elnapolódott, elmentem Olaszországba, hogy kipihenjem magam, s ott megmutatták nekem ezt a forgatókönyvet azzal, hogy érdekli Alain Delont. Megtetszett a gondolat, hogy Delonnal dolgozzam, s rögtön fel is hívtam. Kérdésemre, hogy érdekli-e ez a film, így válaszolt: »Igen, uram, ha önt is.« Hogy pontosan miért vonzott ez a téma? Nem szokásom kategóriákban gondolkodni. Csak azt tudtam, hogy olyan dolgokat mond el a könyv, melyeket én is szeretnék közölni az emberekkel, s tudtam azt is, hogy Delon nagyon jó erre a szerepre.”

klein09.jpg

A két művész négy évvel korábban már dolgozott együtt, s bár a Trockij meggyilkolása (1972) csúfosan megbukott, Delon nagyszerű filmnek tartotta, amelynek értékeit szerinte egyszer még általánosan is el fogják ismerni. (A mű megítélése 2019-ig bezárólag nem változott jelentősebben.) Delon alakította Trockij merénylőjét, Ramón Mercadert (1913–1978), akinek identitása sokáig éppúgy tisztázatlan volt, ahogyan jelen filmben Klein úré. (A gyilkosság idején Mercader a Frank Jackson álnevet használta.) A francia filmsztár korábban is játszott már identitásproblémákkal küzdő szereplőket. A Ragyogó napfény (1960, René Clément) című lélektani krimiben például az általa megformált Tom Ripley annyira szeretne aranyifjú ismerőse helyzetében lenni, hogy meggyilkolja őt, sőt egy időre át is veszi a személyazonosságát. A Poe-novellák alapján készült Különleges történetek (1968) című szkeccsfilm középső részében, a Louis Malle által rendezett William Wilsonban Alaint mint címszereplőt saját hasonmása kísérti gyermekkora óta, és közbelép, valahányszor hősünk valamilyen szörnyűséget akar elkövetni. Wilson megöli a hasonmását – tulajdon lelkiismeretét –, ám a rettenetes tettől remélt megkönnyebbülés elmarad, és a főhős öngyilkosságot követ el. Klein úr alakjában azonban nemcsak Delon korábbi szerepeinek bizonyos jellemzői köszönnek vissza, hanem a történet párhuzamot mutat Joseph Losey személyes életútjával is: mint fentebb szó volt róla, a direktort baloldali elkötelezettsége miatt zaklatta az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság, és a művész az üldöztetések elől Európába emigrált, Klein úr pedig zsidó névrokona miatt válik üldözötté, és kerül fel a biztos halálba vezető vonatra. 

klein10.jpg

Így készült a film

Delon ötlete, hogy Joseph Losey rendezze a filmet, egyszerre váltott ki lelkesedést és aggodalmat a társproducerek és a stábtagok körében. Természetesen mindenki nagyra becsülte az emigrációban élő művészt, és megtiszteltetésnek vette, hogy dolgozhat vele. Ugyanakkor kételyek merültek fel arra vonatkozóan, hogy egy kifejezetten francia témát hogyan fog filmre vinni egy amerikai rendező. Akkor ez egy amerikai film lesz? Vagy angol, mert Losey épp az Egyesült Királyságban élt? És milyen nyelven forgassanak? Losey nem beszélt franciául, és emiatt ő maga sem örült annak, hogy egy számára idegen nyelven forgasson egy idegen ország történelméről. Delon meggyőzte arról, hogy épp a téma kívánja meg, hogy a francia legyen a forgatás nyelve, és ígéretet tett arra, hogy át fogják hidalni a nyelvi nehézségeket. Ez így is történt. A stáb nagy felkészültségű, szívélyes embernek ismerte meg Losey-t, aki oldott hangulatot tudott teremteni munka közben. A direktor részletes angol nyelvű jegyzeteket készített a fontosabb szereplőkről, a díszletekről és a megvilágításról. Ezeket a feljegyzéseket francia nyelvre fordították, és szétosztották a stábtagok között. Ez a módszer megkönnyítette a munkát, mert mindenki úgy érezte, hogy kellő művészi szabadságot kap azokon a kereteken belül, amelyeket Losey írásba foglaltatott. A rendező maximálisan elégedett volt Delonnal, a színésszel, de többször is kisebb-nagyobb konfliktusokba keveredett Delonnal, a producerrel. Alain az előző években a francia filmgyártás egyik meghatározó alakjává nőtte ki magát, aki karrierje építése érdekében nem habozott élni sztárstátusza kiváltságaival, pláne egy ilyen esetben, amikor producerként is érdekelt volt. Például mindig is hajlamos volt arra, hogy beleszóljon a rendezésbe, és ezzel a Klein úr forgatása közben is megpróbálkozott. Losey viszont az értésére adta, hogy itt ő a rendező, és ragaszkodik a saját elképzeléseihez. Egy ízben annyira elmérgesedett közöttük a helyzet, hogy Losey meg akart válni a produkciótól. Szerencsére Raymond Danon társproducer közvetítésével rövid időn belül sikerült tisztázni a nézeteltéréseket.    

klein11.jpg

Losey a színekkel, a képekkel és a díszletekkel azt próbálta érzékeltetni, hogy a luxuskörülmények között élő Klein urat hogyan szippantja magába egy másik, párhuzamos valóság, amelyről addig nem akart tudomást venni. A film nyomasztó hangulatának megteremtésében különösen nagy feladat hárult Losey állandó munkatársára, Gerry Fisher operatőrre (a Baleset óta dolgoztak együtt) és a magyar származású díszlet- és látványtervezőre, Alexandre Traunerre (Trauner Sándorra). A legnehezebb feladatot a hiteles helyszínek megtalálása jelentette, mert a negyvenes évek elején Párizsban még sok macskaköves utca létezett, bő harminc év elteltével azonban ez már egyáltalán nem volt jellemző a fővárosra. A párizsi helyszínek közül az egyik legfontosabb a 7. kerületben található rue du Bac volt: ennek egyik épületében rendezték be Klein úr otthonát, és itt forgatták azt a jelenetet is, amikor a címszereplőt követni kezdi egy kutya. A 14. kerületben, a Boulevard Montparnasse 102. szám alatt mindmáig üzemel a La Coupole söröző, ahol Klein urat a telefonhoz hívja a londiner, ám ő nem megy azonnal, és csak utólag tudja meg, hogy valójában a hasonmása várta őt a pultnál. A 20. kerületben, a rue Gasnier-Guy-nál vették fel azt a jelenetet, amikor a főszereplő késő este a névrokona házához siet, de késve érkezik, mert a férfit éppen elhurcolja a rendőrség. Az úrvacsora jelenetét az 1. kerületben forgatták, a gótikus stílusban épült St. Eustache-templomban, amely az egyik legnépszerűbb párizsi templom. Egy másik templomnál, az Eglise Notre Dame de la Croix-nál (20. kerület) játszódik az a rövid képsor, amikor Klein úrnak sikerül kidobnia egy cetlire firkantott üzenetet a rendőrségi buszból. A 15. kerületi Place Balard-on került filmszalagra az a jelenet, amikor a főhős a fotón lévő lányt keresi. Az egyik rendőrségi razzia helyszíne a Place Lucien Herr (5. kerület) volt. A prefektúra főhadiszállását a párizsi tűzoltóság épületében alakították ki, a Boulevard de l'Yser 3. szám alatt (17. kerület). Klein úr apja Strasbourgban élt, és a látogatás jeleneteit valóban ott forgatták. Charles és Florence kastélya az Eure-et-Loir megyei Bleury-Saint-Symphorienben található D'Esclimont-kastély volt.

klein12.jpg

A film drámai csúcspontját, a zsidók deportálásának jelenetét a Bois de Vincennes-i Jacques-Anquetil Kerékpárstadionban vették filmszalagra. Ez egy nyitott stadion volt, míg a valós történelmi események helyszínéül a fedett Téli Kerékpárstadion (Vél d'Hiv) szolgált. 1975-ben azonban már nem lehetett fedett kerékpárstadiont találni – a Téli Kerékpárstadiont leromlott állapota miatt 1959-ben lebontották –, megépíteni viszont túl drága lett volna. A Pierre-t alakító Michael Lonsdale szerint ez teljesen elfogadható eltérés volt a tényektől, végtére is egy játékfilmet forgattak, és nem egy dokumentumfilmet. A színész az egyik forgatási napon együtt ebédelt Margot Capelier szereposztó rendezővel, aki a drámai képsorokhoz válogatta a statisztákat. Felfigyeltek két nőre, akik csendben üldögéltek az egyik sarokban. Megkérdezték őket, hogy miért nem esznek valamit, mire ők azt felelték: „Mi nem enni jöttünk ide, hanem tanúskodni”. Lonsdale szerint a statiszták között nem ők voltak az egyetlenek, akik személyesen vagy családtagjaik révén érintettek voltak az 1942-es tragikus eseményekben. Egy férfi statiszta ideg-összeomlást kapott, amikor azt látta, hogy a filmesek nem pontosan rekonstruálják az egykori történéseket, és felidézte saját legszemélyesebb emlékeit. Az Austerlitz pályaudvaron forgatták azt a jelenetet, amikor Klein a hamis személyazonossági papírjaival el akarja hagyni Párizst, és elbúcsúzik ügyvéd barátjától, Pierre-től. A szoros vasúti menetrend miatt viszonylag kevés idő állt rendelkezésre a forgatáshoz. Fél 9-kor kellett volna kezdeniük, ám Delon elkésett, és negyed 10-kor érkezett meg. Igen ingerült lett, amikor megtudta, hogy a jelenetet aznap már nem tudják felvenni, mert a vonatnak el kellett indulnia. Az eredménytelenül zárult forgatási nap ugyanis tetemes anyagi veszteséget okozott, s a jelenetet csak egy hét múlva tudták leforgatni.

klein13.jpg

Delon híres volt arról, hogy nagyon komolyan veszi a munkáját, és ezt a hozzáállást a stáb minden tagjától szigorúan megköveteli. Alighanem Visconti mellett tanulta meg, hogy egy komoly színész nem lehet fegyelmezetlen. Éppen ezért valószínű, hogy késedelmének nyomós indoka lehetett. Nem is a késés volt a legfontosabb oka annak, hogy a stábtagok tisztelték ugyan, de nem igazán kedvelték. Ahogy hatalma növekedett, úgy szaporodtak Delon furcsa sztárallűrjei. Így például elvárta azoktól a munkatársaitól, akikkel korábban még tegező viszonyban volt, hogy immár Monsieur Delonnak szólítsák őt. A két hónapos forgatás egyes közreműködők szerint valóságos rémálom volt, mert Delon kifejezetten barátságtalanul, majdhogynem agresszíven viselkedett azokkal, akiktől állítólag nem kapta meg a kellő tiszteletet. Egy nézelődőt, egy fiatal srácot például igen nyers hangon utasított rendre, amikor a fiatalember az egyik szünetben megpróbált autogramot kérni tőle. Egy húszéves férfi statiszta volt annyira figyelmetlen, hogy az egyik jelenetben öltözete súrolta a sztárét. Delon ráordított, és később a sofőrjét küldte hozzá azzal a figyelmeztetéssel, hogy még egy hasonló eset, és a fiatalember repülni fog a forgatásról. Delon többször is nyilatkozott arról, hogy igen nagy stressz nehezedik rá a forgatásokon, és olyankor valóban előfordul, hogy túlságosan idegesen és ingerülten reagál valamire. Mindenesetre az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy számos más világsztárról is mesélnek hasonló anekdotákat. Az átlagember hajlamos úgy reagálni az ilyesmire, hogy a sztár túl sokat képzel magáról, és úgy érzi, felette áll másoknak. Azt viszont nem árt tudni, hogy a színész számára az átélés nem megy gombnyomásra, nem tud azonnal a megfelelő lelkiállapotba kerülni a szerephez, amint a kamera elé áll. Ha valaki megzavarja az átlényegülés folyamatában – pláne, ha nem szorosan a munkához kapcsolódó dolog miatt teszi –, akkor gyakran megesik, hogy a máskor barátságos és közvetlen sztárok is elutasítóan, sőt durván reagálnak.    

klein14.jpg

A fogadtatás

A Klein úr ősbemutatójára 1976. május 22-én került sor a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában. Jelentős érdeklődés kísérte a premiert, hiszen a nagy szakmai tekintélynek örvendő Losey 1966 óta rendszeresen részt vett a filmes seregszemlén, műveit olykor a versenyprogramban, máskor versenyen kívül játszották. Az érdeklődést fokozta a téma is, a franciák viselkedése a német megszállás idején. A francia történelem e különösen problematikus korszakát a filmesek általában vagy elkerülték, vagy az ellenállás hazug mítoszát táplálták. Az olyan tényfeltáró alkotások, mint korábban például Marcel Ophüls 1969-es dokumentumfilmje, a Bánat és irgalom vagy Louis Malle provokatív drámája, a Lacombe Lucien (1974) alaposan felkavarták a kedélyeket: konzervatív körök éles kirohanásokat intéztek a bátor művészek ellen, Malle épp ezek hatására hagyta el a hazáját. Valószínűleg nem tévedek túl nagyot, ha úgy gondolom, elsősorban a kényes téma az oka, hogy sokáig nem akadt olyan producer és rendező, aki fel merte volna vállalni ezt a filmet. Losey a kívülálló többé-kevésbé objektív szemszögét jelentette, Delon pedig mindig is fittyet hányt az elvárásokra, ment a maga feje után, és a szerinte fontos filmek mellett akkor is teljes mellszélességgel kiállt, ha az üzleti siker bizonytalannak látszott. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy a dicstelen történelmi múlttal való szembenézés még az NSZK-ban is csak pár évvel korábban kezdődött meg. Nagy számban voltak még jelen a társadalomban olyanok, akik átélték azokat az éveket, és nem szívesen emlékeztek vissza arra a korszakra, vagy hajlamosak voltak rózsaszín szemüvegen keresztül nézni egykori önmagukat, és nagyon nem örültek neki, amikor egyes filmesek akkori közönyükkel, cinizmusukkal vagy éppen embertelenségükkel szembesítették őket.

klein15.jpg

A Klein úr díjesélyeit növelte az a tény, hogy bár az 1976-os fesztiválon nagy nevű alkotók is képviselték magukat, igazán kiemelkedő színvonalú film nem vett részt a versenyben. A látnok szerepkörében szívesen tetszelgő kritikusok még a fesztivál utolsó napjaiban is teljesen tanácstalanok voltak arra vonatkozóan, hogy ki a legesélyesebb az Arany Pálmára. Őszinte meglepetést váltott ki, hogy az elismerést az amerikai Martin Scorsese nagyvárosi drámája, a Taxisofőr kapta, amelyet sokan a teljesen esélytelenek között jegyeztek. A Klein úr bemutatása sajnos nem váltotta valóra az alkotók vérmes reményeit, mert a kritikusok és a nézők hűvösen fogadták a filmet. A sajtótájékoztatón állítólag senki sem tett fel kérdéseket, ami a rendezőt különösen megdöbbentette. Losey alkotása nemhogy a nagydíjat nem kapta meg, de semmilyen elismerésben nem részesült, noha bennfentesek szerint Delon biztosra vette legalább a legjobb férfi alakítás díját. Később a témafelvetés kapcsán kibontakozott sajtóvita antiszemita felhangokat kapott. Sajnos a Klein úr országos bemutatóját is rosszul időzítették. A film 1976. október 27-én került a francia mozikba, ugyanazon a napon, mint Louis de Funès új vígjátéka, a Szárnyát vagy combját?, és a francia középosztály egyik kedvenc rendezője, Claude Lelouch Ha újra megtörténik című drámája, illetve versenyeznie kellett az egy héttel korábban felújított amerikai filmklasszikussal, a Némó kapitány (1954) című Verne-adaptációval is. A Klein úr tizennyolc párizsi moziteremben startolt, és 58 326 néző váltott jegyet rá. Ez a szám a heti toplistán mindössze a kilencedik helyre volt elegendő. A nézőszám folyamatosan csökkent, s a filmet országosan mindössze 711 752 néző látta. Raymond Danon szerint lehetséges, hogy a nézőket a film eredeti – egyébként általa is jóváhagyott – plakátja riasztotta el (a franciát felhasználó német verziót lásd legalul), amely Delon arcát ábrázolta egy Dávid-csillag által keretbe foglalva.

klein16.jpg

Külföldön se volt sokkal jobb a helyzet: Spanyolországban például a Klein úr mindössze 193 782 néző érdeklődését keltette fel, a nyugatnémet mozik pedig be sem mutatták, csak az egyik tévécsatorna tűzte műsorára. A mű végül mégsem maradt hatástalan, és jelentőségét egyre többen felismerték. „A francia Oscar”, a César-díj 1977-es gáláján a Klein úr hét jelölést kapott, amelyből hármat tudott díjra váltani: az év filmjének járó elismerés mellett Joseph Losey lett az év rendezője, Trauner Sándor pedig a legjobb díszletért járó díjat vehette át. Delon esélyes volt a legjobb férfi alakítás díjára, de azt Michel Galabru kapta A bíró és a gyilkos című drámáért. A legjobb operatőr, a legjobb vágás és a legjobb hang kategóriájában sem a Klein úr alkotói nyertek. Az elmúlt bő negyven év alatt – a Trockij meggyilkolásával ellentétben – a Klein úr jelentősen átértékelődött, és az új évezredben a korszak legfontosabb és legjobb francia filmjei között tartják számon. 2014-ben felújított változatban újra moziforgalmazásba hozták. Az idei cannes-i filmfesztiválon – egy amerikai feminista szervezet által gerjesztett műbotrány kíséretében – Delon életműdíjat kapott. Szélsőséges magyar weboldalak már évekkel korábban arról írtak, hogy a nyolcvanas évektől szélsőjobboldalinak elkönyvelt sztár „szeme végre kinyílt”, és megbánta, hogy megcsinálta ezt a „zsidópárti” filmet. Ehhez képest Delon maga kérte, hogy gazdag életművéből épp a Klein úr legyen látható ismét a fesztiválon, mert továbbra is nagyon büszke rá.

klein17.jpg

Bakik

Tapasztalataim szerint a bakivadászok kevésbé fogékonyak a művészfilmek tévedéseire, mint a szuperprodukciók melléfogásaira. Pedig a művészfilmesek is legalább annyiszor hibáznak, mint a kommerszben érdekelt kollégáik. A Klein úrban is találunk kisebb-nagyobb bakikat, bár valószínűleg nem ezekkel magyarázható a film korabeli hűvös fogadtatása. A tévedésekre némi magyarázatot adhat az a tény, hogy e tipikusan francia történetet olaszok írták, és egy Angliában élő amerikai művész rendezte meg.

* A valóságban Klein úr nem tudott volna elutazni az apjához Strasbourgba, mert Elzászt 1940-ben Németországhoz csatolták, és 1945-ig nem volt Párizs irányából szabadon megközelíthető.

* Klein úr aggódik amiatt, hogy nem kapta meg Algírban született nagyanyja keresztlevelét, mert szerinte csak ezzel tudná bizonyítani, hogy nem zsidó. Az akkoriban érvényben lévő törvények szerint Franciaországban az minősült zsidónak, akinek legalább három nagyszülője zsidó volt, vagy két zsidó nagyszülő mellett zsidó volt a házastársa. Pierre-nek, az ügyvédnek ismernie kellett ezt a törvényt, és tudnia arról, hogy Klein nem esik a hatálya alá, a főszereplőt a hatóságok mégis zsidónak minősítik, lefoglalják az értékeit, és végül deportálják.

* Az Ivry-la-Bataille-i vonat vagonjain az SNCF logó látható, amelyet azonban csak 1972. január 11. és 1984. december 31. között használtak, vagyis a film forgatásakor igen, de a cselekmény időpontjában még nem. 

* Az úgynevezett Vél d'Hiv-razziát a franciák hajtották végre a németek parancsára: több mint tizenháromezer párizsi zsidót – köztük négyezer gyermeket – gyűjtöttek össze a fedett Téli Kerékpárstadion (Vél d'Hiv) területén, ahonnan deportálták őket. A lágerekből száznál is kevesebben tértek haza, s egyetlen gyermek se volt közöttük. Az akcióra a valóságban a nyári kánikula idején, 1942. július 16-án és 17-én került sor. A filmben a razzia és a deportálás szemmel láthatóan télen történik: a fák lombtalanok, a szereplők téli öltözéket viselnek, és az egyik üzleten a „Januári jegyeket elfogadunk” felirat olvasható. A Téli Kerékpárstadiontól a valóságban nem indultak vasúti szerelvények, ám valószínűsíthető, hogy ebben az esetben Losey a drámai hatás érdekében tért el a tényektől.     

klein18.jpg

Így látták ők

„A kevés, valóban értékes versenyfilm közé tartozik Joseph Losey filmje, a Klein úr, ez a megrendítő vádirat az emberi közömbösség és az egoizmus ellen. E realitást és irrealitást, a konkrétat és az absztraktot mesteri stílusegységbe összeolvasztó film középpontjában egy XIV. Lajosig visszamenő francia és katolikus Klein nevű úr és (név- vagy valóságos) rokona áll. Sorsuk, az Auschwitzba vezető vonaton tragikussá váló egybemosódásig, nemcsak egy társadalmi réteg önzésének és cinizmusának mélyreható ábrázolása, de bravúros lélekrajz is, amely a lelkiismeret-furdalás megrendítő mélységeit tárja fel, helyenként kafkai eszközökkel.”

(Gyertyán Ervin: „Cannes-i filmfesztivál”. In: Népszabadság, 1976. május 28.)

klein19.jpg

„Szórakoztató tanmesének szánta filmjét Joseph Losey, az évtizedek óta Európában élő amerikai. E szándék vezette bizonyára, hogy a történetet olykor detektívmesébe öltöztesse, a kettős nyomozás fordulataival és gyakori homályaival. Ezeket – közöttük Jeanne Moreau-nak egy epizódját – a rendező kitűnően ötvözi az olykor reális, máskor absztrakt jelenetekkel, feszült érdeklődést keltve, de a gondolatot, a mondanivalót sosem takarva el. Alain Delon a címszerepben a magabiztosságnak és az élet császára magatartásnak hiteles és érzékletes ábrázolását adja. Nagyszerűen oldja meg azt a kettős feladatot, hogy se rokonszenvet, se idő előtti ellenszenvet ne keltsen Klein úr iránt. Ha megmenekednék, ez leleplezné őt, de ha áldozattá válik, sajnálatra mégsem érdemes. Hiszen a maga hibájából válik áldozattá, közönyből, önzésből, de anélkül, hogy náci és kollaboráns ellenfeleinek vétkét kisebbítené.”

(Zay László: „Klein úr”. In: Magyar Nemzet, 1978. április 13., 4. o.)

klein20.jpg

„A Klein úr (1976) – bár őseit XIV. Lajosig visszavezetni tudó elzászi francia, zsidóként bevagonírozzák – ugyancsak józanul ironikus példázat. (Mint ahogy ironikus mindaz a történet, amelyik a dialektikát nem hanyagolja el, és nem hajlandó hősét csakis egyetlen szemszögből szemlélni.) Klein úr önelvesztéséből cseppet sem hiányzik a tragikum. De a komikum sem. Ez brechti történet, ha hajlandók vagyunk végre elfogadni, hogy Brecht nem fölszabdalt epikus történetkezelést és logikai szárazságot kínált nekünk, hanem körmönfont körültekintést. Losey történetein fölszínes pillantásra nem látszik meg rögtön a brechti iskolázottság és a politikai dráma burjánzó évtizedének színházi és agitációs gyakorlata. Mégis, a Klein úr egybevethető azokkal a brechti drámapéldázatokkal, amikben egy küzdésképtelen megalkuvót »átszerelnek« társadalmilag másvalakivé.”

(Molnár Gál Péter: „A brechti filmelbeszélő”. In: Filmvilág 1980/11, 18–19. o.)

klein21.jpg

Klein úr (Monsieur Klein / Chi è Mr. Klein?, 1976) – francia–olasz filmdráma. Forgatókönyv: Franco Solinas, Fernando Morandi és Costa-Gavras. Operatőr: Gerry Fisher. Zene: Egisto Macchi és Pierre Porte. Díszlet: Alexandre Trauner, Pierre Charron és Gérard James. Jelmez: Colette Baudot és Annalisa Nasalli-Rocca. Vágó: Marie Castro-Vazquez, Henri Lanoë és Michèle Neny. Rendező: Joseph Losey. Főszereplők: Alain Delon (Robert Klein), Jeanne Moreau (Florence), Francine Bergé (Nicole), Juliet Berto (Jeanine), Jean Bouise (az eladó), Suzanne Flon (a gondnoknő), Massimo Girotti (Charles), Michael Lonsdale (Pierre), Michel Aumont (a prefektúra tisztviselője). Magyarországi bemutató: 1978. április 13.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkold a szöveget a lap tetején, és lájkolj minket a Facebook oldalunkon is!

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?

Egy romantikus angol nő

Különleges történetek

Sokkos kezelés

Lacombe Lucien

A düsseldorfi vámpír

A Sakál napja

Félelem a város felett

Zsaru vagy csirkefogó?

Magas szőke férfi felemás cipőben

Az 51-es dosszié

A bejegyzés trackback címe:

https://moviecops.blog.hu/api/trackback/id/tr9214863526

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Sigismundus · http://csakugyirkalok.blog.hu/ 2019.06.03. 19:16:59

Érdekes egy film lehet, kösz a figyelemfelhívást Delontól nem számítottam ilyen filmre. És teljesen jogosak a megjegyzések a közönyre, ezt én is így érzem.

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2019.06.03. 19:56:21

@Sigismundus:

Az elmúlt évtizedekben többször is láttam ezt a filmet, és mindig hatott rám. A hangulata, a képi világa, a színészek játéka. Losey-tól egyértelműen ez a film a kedvencem, és a kedvenc öt Delon-filmem között is megtalálható.

Egyébként szerintem megérdemelte volna Delon legalább a César-díjat. Nem láttam azt a filmet, amelynek címszerepéért José Luis Gómez elhappolta a díjat Delon elől Cannes-ban, viszont A bíró és a gyilkost láttam. A díjazott Michel Galabru igazán jó színész volt, de azt hiszem, az ő esetében is leginkább azt méltányolták, amit Delon esetében is lehetett volna, vagyis hogy a megszokott szerepköréből kilépve nyújtott hatásos alakítást. Galabru filmjét viszont szinte teljesen el is felejtettem, Deloné viszont állja az idő próbáját. Szerintem.

MAXVAL bircaman közíró · http://bircahang.org 2019.06.04. 08:38:38

A mai liberális agytrösz számára az antiszemitizmus kisebb bűn, mint a genderfasizmus, a femninácizmus elutasítása.

szepipiktor 2019.06.04. 09:58:14

Nem ismertem a filmet, igyekszem megnézni.
A franciáknál nem csak a közöny az egyik legnagyobb bűn a múltból, hanem a ipari szintű kollaboráció is.
És hogy Delon szélsőjobbos lenne? A büdös életben nem hallottam erről.
Az azonban reménykeltő, hogy aljadék feministaaktivista szektáknak most nem sikerül a #metoo-t kiterjeszteni Delonra is. Láthatóan azonnal ráhúzták az összes szabvány-jelzőt és ezt elégnek gondolták a színész lejáratásához, meghurcolásához.

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2019.06.04. 10:18:39

@szepipiktor:

Szerintem figyelemre méltó film, és nem csak a témája miatt, hanem művészi kidolgozottsága miatt is: a helyszínek, az öltözékek, a színvilág mind-mind hatásos.

Igen, a kollaboráció témáját a másik botrányfilm, a cikkben is említett Lacombe Lucien igencsak húsba vágóan dobta be a (francia) köztudatba.

Delon azóta számít szélsőjobboldalinak, mióta (a nyolcvanas évektől) a szélsőjobboldalinak aposztrofált Jean-Marie Le Pent támogatja, és a bevándorlás kérdésében nagyjából Brigitte Bardot-val van egy platformon.

Teljesen egyetértek a cannes-i fesztiválvezetőség véleményével: nem kell egyetérteni mindennel, amit Delon mond vagy csinál, azzal, ahogy a magánéletét éli (bár abba egyébként se kéne másnak, pláne egy amerikai szervezetnek beleszólnia!), de akkor és ott csak a művészi pályájáról volt szó. Ami tiszteletre és figyelemre méltó, nincs mit szégyellni rajta.

Fikalnyik Eugén 2019.06.04. 16:35:04

"Egy amerikai feminista szervezet az ünnepséget megelőző napokban aláírásgyűjtést kezdeményezett, hogy megakadályozza a „rasszista, nőgyűlölő, homofób” francia filmsztár díjazását"

Ez a szervezet ugye csinált aláírásgyűjtés a Polanski kiadatására is?
Ja.
Nem.

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2019.06.04. 16:59:28

@Fikalnyik Eugén:

Nem tudom, de lehet, hogy része volt abban, hogy a rendezőt kitették az Amerikai Filmakadémiáról. Aminek egyébként, ha jól tudom, Polanski az erőszakügy UTÁN lett a tagja.
Akkor ez még nem volt gond az Akadémiának, most meg már igen, annak ellenére, hogy az egykori áldozat is jó ideje azt nyilatkozta, hogy megbocsátott a rendezőnek, le kéne már végre zárni ezt az egész ügyet, és Polanski filmalkotói tevékenységét egyébként sem a magánéleti botrányai szemszögéből kéne megítélni.

szmakarov 2019.06.04. 20:38:27

@MAXVAL bircaman közíró: Milyen liberális agytröszt te Fidesz troll? :))

medium size devil 2019.06.04. 22:32:49

@MAXVAL bircaman közíró: Teged mar csak elektrosokkal lehetne kezelni monomanias elborult agyu szerencsetlen barom.

Kovacs Nocraft Jozsefne 2019.06.05. 02:03:28

"A szélsőjobboldalinak tartott sztár egyik legjelentősebb filmje antiszemita vitákat gerjesztett."

Minden film antiszemita vitákat kelt, amely a zsidókat nem kivétel nélkül ártatlan áldozatokként tünteti fel. Pedig köztük is voltak gazemberek, sőt olyanok, akik a saját népüket elárulták - pénzért vagy kedvezményekért.

Maga a film kiváló alkotás, nálam 10/10-es. Én kétszer láttam, mindkét alkalommal mély hatást tett rám.