Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

A RETTEGÉS SZÁLLODÁJA

2019. augusztus 05. - Field64

Pár évvel ezelőtt egy on-line ismerősöm javaslatára kezdtem elmélyedni a hatvanas-hetvenes évek olasz B-filmjeinek világában. Bár jó néhány közepes, sőt kifejezetten rossz filmet is láttam, alapvetően mégis kellemes meglepetéseket okozott ez a filmes kalandozás. Megismertem például a kicsit elhamarkodottan ostoba zombifilmesként elkönyvelt Lucio Fulci több korai, valóban figyelemre méltó alkotását, Fernando Di Leo egyenetlen színvonalú, de izgalmasan sokszínű munkásságát vagy éppen Francesco Barillit, aki mindössze két egész estés játékfilmet rendezett, ám azok érdekesebbek voltak számomra, mint némely termékenyebb alkotó teljes életműve. A négy év különbséggel bemutatott két opusz (A fekete ruhás hölgy illata, 1974; A rettegés szállodája, 1978) között sok hasonlóság figyelhető meg. Mindkét film főszereplője egy zavart lelkületű fiatal lány: zavarodottságuk hátterében a szülőkhöz fűződő bonyolult kapcsolat, illetve a szexualitástól, vagyis a férfiaktól való félelem áll. Mindkét film esetében egyértelműen felismerhető Roman Polański alkotásainak hatása, A rettegés szállodája esetében különösen az Iszonyaté (1965) és A lakóé (1976). A címbeli szállodát éppoly különös emberek lakják, mint a párizsi bérházat Polański 1976-os művében, és a furcsa lakók mindkét filmben mintha valamilyen titkos összeesküvést szőnének a főszereplő ellen, akinek személyisége végül darabokra hullik. Az Iszonyat Catherine Deneuve által megformált hősnője egy vízzel teli fürdőkádba süllyeszti áldozatának holttestét, míg Barilli filmjének főszereplője, Rosa egy iszappal megtöltött, alagsori fürdőkádat használ arra, hogy megszabaduljon a szobájukban lemészárolt erőszaktevők tetemétől. (Talán nem erőltetett képzettársítás Hitchcock Psychojának mocsarára is gondolni.) A rettegés szállodája még Pasolini hírhedt filmjével, a Salò, avagy Szodoma 120 napjával (1975) is párhuzamba állítható, hiszen mindkettő a negyvenes években játszódik, a fasizmus idején, egy festői szépségű tó közelében lévő épületben, és mindkét műben fontos szerephez jut a teljes testi-lelki kiszolgáltatottság. A színvilág időnként Dario Argento híres horrorjára, a Sóhajokra (1977) emlékeztet, ámbár Barilli – saját bevallása szerint – nem igazán kedveli kollégája filmjeit. A direktor több interjúban elmondta, hogy a teljes művészi önállóság híve, és ha ezt nem kapja meg, akkor inkább nem is forgat. A rettegés szállodája forgatásakor rákényszerült néhány kompromisszumra, ami annyira mély nyomot hagyott benne, hogy bő negyven éve nem készített újabb egész estés filmet. Jelen mű természetesen nem filmtörténeti mérföldkő, még a saját műfajában sem, de aki szereti a nyomasztó hangulatú, erős atmoszférájú lélektani horrorokat, annak valószínűleg nem fog csalódást okozni.

FIGYELEM! Az alábbi ismertető egyes illusztrációi explicit meztelenséget ábrázolnak. Csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” gombra!

pensione01.jpg

A cselekmény

A második világháború idején járunk Olaszországban, a helyszín egy tó partján álló vidéki szálloda. A középkorú tulajdonosnő, Marta, félénk lánya, a szemrevaló Rosa és egy alkoholista pincér segítségével próbálja elvezetni a kissé lepukkant, de még működő intézményt. Lakóit nem nagyon tudja megválogatni, valószínűleg örül, hogy egyáltalán vannak: mindenféle különc figurák, kétes alakok sötét titkokkal. Az egyik éjszaka sajnálatos tragédia történik: a sötétben Marta lezuhan a lépcső tetejéről, és nyakát szegi. A szálloda vezetése a gátlásos Rosa nyakába szakad, aki nem képes uralni a helyzetet, és a furcsa vendégek se könnyítik meg a dolgát. A nehézségeket fokozza, hogy akadozik az élelmiszer-utánpótlás, és a szánalmat és megértést nem ismerő vendégek egyre követelőzőbbekké válnak. Rosának csupán egy társa van a bajban, egy hozzá hasonlóan érzékeny fiú, Guido, aki többször is felajánlja a segítségét, és akinek a társaságában Rosa olykor kis időre elfelejtheti a problémáit. Pedig a neheze még csak ezután következik! Rosa számára különösen nagy veszélyt jelent a jóképű playboy, Rodolfo, aki már többször is rámenősen próbálkozott nála. A férfi szemmel láthatóan idősebb szeretőjével él a szállodában. A nimfomániás asszony egy ízben a szobájába csalja a gyanútlan Rosát, akit Rodolfo állati módon megerőszakol a nő szeme láttára. A meggyalázott lány az erőszak után felzaklatva elrohan, és bezárkózik a szobájába, egyébként is labilis idegállapota tovább romlik. 

pensione02.jpg

Éjszaka zuhog az eső, amikor egy feketébe öltözött férfi jelenik meg, aki kegyetlenül lemészárolja Rodolfót és a szeretőjét. Rosa találja meg a hullákat, a meztelen testeket az éj leple alatt levonszolja a pincébe, és egy iszappal teli fürdőkádba süllyeszti őket. A lány abban bízik, hogy apja hamarosan visszatér a háborúból, és minden jóra fordul. Ehelyett a rémségek folytatódnak: a többi vendég egy orgiába akarja belerángatni a szerencsétlen teremtést, aki kétségbeesetten küzd és segítségért kiáltozik. Ebben a pillanatban belép egy titokzatos alak, és egy géppisztollyal megöli a támadókat. Rosa azt hiszi, az apja tért vissza, de csalódnia kell. Egy számára idegen ember az, aki rossz hírt hozott: a lány apja elesett a háborúban. Arra kéri Rosát, hogy jöjjön vele, hagyja itt a szállodát, ő majd gondoskodni fog róla, elhunyt bajtársa lányáról. A sokkoló események hatása alatt álló lány képtelen elhinni, hogy apja nincs többé. Kiderül, hogy valójában ő volt az, aki megölte Rodolfót és a szeretőjét, hogy bosszút álljon rajtuk az elszenvedett nemi erőszakért. A férfi nem törődik ezzel, kitartóan kérleli Rosát, hogy jöjjön vele. Az erőszak és rettegés örvényében vergődő lány azonban már képtelen a józan belátásra, és inkább lelövi a megmentőjét, hogy bezárkózhasson a házba, és magányosan megvárja, amíg apja visszatér hozzá…

pensione03.jpg

A rendező

Francesco Barilli olasz rendező, forgatókönyvíró, színész és festőművész 1943. február 5-én született Parmában. Művészfamília leszármazottja, aki Antonio Pietrangeli (1919–1968) jóvoltából került kapcsolatba a filmvilággal. Pietrangeli a Barilli család házában szerette volna leforgatni A parmai lány (1963) című filmjének néhány jelenetét, de kiderült, hogy a szobák túl kicsik a stáb helyigénye szempontjából. A szívélyes rendező összebarátkozott a Barilli szülőkkel, akik egyszer meghívták vacsorázni. Francesco is részt vett a vacsorán, és lelkesen mesélt a vendégnek kedvenc rendezőjéről, az amerikai John Hustonról. A dolog vége az lett, hogy Pietrangeli asszisztensként maga mellé vette Francescót, sőt még egy kis szerepet is adott neki a filmben. A következő évben Barilli egyik barátja, a szintén parmai Bernardo Bertolucci Forradalom előtt (1964) című alkotásában már a főhőst, Fabriziót alakította. Összebarátkozott a kameramanokkal, Camillo Bazzonival és Vittorio Storaróval. A három cimbora 1966-ban egy sci-fi témájú rövidfilmet forgatott L’urlo címmel: közösen írták a forgatókönyvet, Bazzoni volt a rendező, Storaro az operatőr és a producer, Barilli pedig a főszereplő. A történet egy diktatórikus társadalomban játszódik, ahol tilosak az érzelmek, a főhős azonban nem akarja alávetni magát az uniformizálásnak. A rövidfilmet bemutatták az 1966-os cannes-i filmfesztiválon is, és tulajdonképpen ekkor figyelt fel a világ Storaro kivételes vizuális tehetségére. Barilli szerint Storaro nem lett volna az, akivé vált, a zseniális Bazzoni nélkül, aki mindent megtanított a barátjának az operatőri munkáról. Ugyanabban az évben Francesco már Pasolini egyik assziszisztense volt a Madarak és madárkák (1966) című tragikomédiában. 1968-ban szintén asszisztensként dolgozott Bazzoni két játékfilmjében, és megrendezte első saját alkotását is Nardino sul Po címmel.

pensione04.jpg

1972-ben Barilli két forgatókönyvéből is játékfilm készült. A Chi l'ha vista morire? című giallót eredetileg maga Barilli rendezte volna, ám Enzo Doria producer megvette tőle a szkriptet, és Aldo Ladónak adta. A Franciaországban kezdődő, de javarészt Velencében játszódó történet brutális gyilkosságok kapcsán bontakozik ki. Az egyik áldozat szülei, egy közismert szobrászművész és felesége, nyomozni kezdenek az elkövető után, aki újabb kegyetlen bűncselekmények árán próbál megszabadulni azoktól, akik túl sokat tudnak… A főszerepeket az ex-James Bond George Lazenby, Anita Strindberg és Adolfo Celi játszotta. Barillinek nem tetszett a film: ő Hitchcockot tekintette példaképének, Lado viszont a vizuálisan sokkal erőszakosabb Dario Argentót másolta, mellőzve minden eredetiséget. Rossznak tartotta a szereposztást is, szerinte különösen Lazenby lógott ki a velencei miliőből. Nem volt megelégedve másik forgatókönyve filmváltozatával sem: a Man from the Deep Rivert (eredeti címe: Il paese del sesso selvaggio) a B-filmek elismert olasz mestere, Umberto Lenzi rendezte. A mintát a Richard Harris nevével fémjelzett A sziúk fogságában (1970, Elliot Silverstein) szolgáltatta: mindkét műben egy fehér ember bennszülöttek fogságába esik, akik idővel befogadják őt maguk közé, ő pedig beleszeret egy bennszülött lányba, ám az igazi konfliktusok egyáltalán nem emiatt keletkeznek… A Harris-opusz mellett Lenzi követendő példának tekintette Gualtiero Jacopetti ún. mondo filmjeit is, amelyekben nagy szerepet kaptak egyes primitív népek szexuális rítusai, az erőszak és az állatokkal szembeni kegyetlenség. Lényegében a Man from the Deep River indította el a kannibálfilmek hetvenes évekbeli divatját, noha kannibalizmus csak egyetlen jelenetben fordul elő benne. A kétes értékű mű oly nagy sikert aratott, hogy a producerek mielőbb egy újabb hasonló filmet, egy folytatást szerettek volna látni. Ez lett Az utolsó kannibál világ (1977), amelyben az eredeti film két főszereplője, Ivan Rassimov és a burmai Me Me Lai is látható, ámbár a vezető szerepet ezúttal Massimo Foschi játszotta. A Lenzi által kért gázsit sokallták a producerek, és inkább Ruggero Deodatóra bízták a „folytatás” megrendezését, aki később a Cannibal Holocaust (1980) című filmjével a műfaj leghírhedtebb darabját forgatta le.

pensione05.jpg

Barilli 1974-ben rendezte meg első egész estés mozifilmjét A fekete ruhás hölgy illata (1974) címmel. Nagyon kedvelte Roman Polański munkáit, különösen az Iszonyatot (1965), és annak hatására ő is írt egy forgatókönyvet egy skizofréniás fiatal nőről. Ezzel párhuzamosan írt egy másikat is egy bankárokból álló titkos genfi szektáról, amely éjszakánként a város alatt húzódó csatornákban a kannibalizmus szenvedélyének hódol. Elvitte mindkét szkriptet az Euro International Filmshez, hátha ráharapnak valamelyikre. A cég illetékesei érdekes ötlettel álltak elő: Barilli egyesítse a két történetet egyetlen filmben. Ennek eredményeként – Mimsy Farmer főszereplésével – egy meglepően igényes alkotás született, amely a véres rémségek halmozása helyett ötletes cselekményvezetéssel, finom lélekrajzzal, figyelemre méltó színhasználattal és operatőri munkával teremt feszültséget. A fekete ruhás hölgy illata Olaszországban 582 674 000 líra bevételt hozott, ellenben a négy évvel későbbi A rettegés szállodája sajnos megbukott, pedig színvonalában nem sokkal marad el az elődje mögött. Barilli egyik meghiúsult forgatókönyve, a L’occhio (A szem) alapötletéből kiindulva született meg Giuseppe Patroni Griffi filmje, a La gabbia (A ketrec, 1985). Barilli eredeti szkriptje olyasmi lett volna, mint A lepkegyűjtő (1965), csak éppen a lelkileg zavart főszereplő nem férfi, hanem egy nő. A La gabbia csupán távolról emlékeztetett az ő elképzeléseire, mert hárman is ügyködtek azon, hogy az egészet teljesen átírják, köztük Lucio Fulci. A főszerepeket Laura Antonelli, Tony Musante és Florinda Bolkan játszotta. 1980 és 2015 között Barilli két-három éves szünetekkel dokumentumfilmeket és tévés produkciókat forgatott, például az olasz jobboldal egyik emblematikus alakjáról, Giovanni Guareschiről. A filmcsemegék kedvelői már nagyon várják a direktor új rövidfilmjét, amely nem más, mint Camillo Bazzoni 1966-os klasszikusa, a L’urlo remake-je: Barilli egykori szerepét Luca Magri alakítja.

pensione06.jpg

A fontosabb szereplők

A Rosát megformáló Leonora Fani 1954. február 18-án született az észak-olaszországi Crocetta del Montellóban. Művészneve hivatalos neve, az Eleonora Cristofani rövidítéséből származik. Egyes angol nyelvű on-line életrajzok szerint 1971-ben megnyerte a Miss Teenager nevű olasz szépségversenyt, bár ezzel kapcsolatban ellentmondó infók találhatók a világhálón. 1973-ban kezdett filmezni, a Metti... che ti rompo il muso című bűnügyi filmben még igazi nevén szerepelt. Főleg erotikus színezetű filmekben játszott. Egyik szerepskatulyája volt az ártatlan és valamilyen pszichés zavarban szenvedő fiatal lány figurája, aki sokkoló módon találkozik az érzékiség, a gátlástalan szexualitás világával, amiből különösen drámai helyzetek adódnak. A rettegés szállodájában is ezt a típust alakította. Az Agresszió (1975, Gérard Pirès) című francia–olasz bűnügyi drámában Jean-Louis Trintignant és Catherine Deneuve partnere lehetett. Bűnügyi dráma volt a Die Hinrichtung (1976, Denis Héroux) is, amelyben egy vietnámi veterán egy nővérszálló lakóit tartja rettegésben. Leonora a Calde labbra (1976, Danilo Dani) című erotikus drámában játszotta első nagyobb szerepét: a főszerepet alakító francia pornószínésznővel, Claudine Beccarie-vel közös leszbikus jeleneteinek nagy visszhangja támadt, s Fani iránt hirtelen a legkelendőbb férfimagazinok (Playboy, Playmen, Lui) is nagy érdeklődést mutattak. Pályafutásának egyik leghíresebb és legigényesebb szerepe Nenè megformálása volt Salvatore Samperi 1977-ben bemutatott azonos című alkotásában. Bájai megmutatására persze ebben a produkcióban is szükség volt. Játszott még néhány kultikus B-filmben (Giallo a Venezia, 1979; Eden no sono, 1980 stb.), de idővel egyértelművé vált számára, hogy jelentősebb szakmai feladatokkal már nemigen számolhat. Egy 1984-es minisorozat után hátat fordított a filmezésnek, és visszavonult a civil életbe.

pensione07.jpg

A Rodolfót alakító francia Luc Merenda karrierjével korábban egy külön blogbejegyzésben már foglalkoztam. A Marta szeretőjét játszó spanyol Francisco Rabal (1926–2001) jó barátja volt Luis Buñuelnek, aki több filmjében is szerepeltette őt, ugyanakkor más nagynevű alkotók is számítottak a tehetségére. Pedig eleinte nem sok jele volt annak, hogy van keresnivalója a pályán. 1942-ben kezdett filmezni, de csak 1950-ben kapott először szöveges szerepet. Ezt követően viszont beindult a karrierje, és az ötvenes években már külföldre is hívták dolgozni, leggyakrabban Olaszországba. Játszott Gillo Pontecorvo (A nagy kék országút, 1957), Michelangelo Antonioni (Napfogyatkozás, 1962) és Luchino Visconti (Boszorkányok, 1967) egy-egy filmjében, míg a jeles spanyol alkotók közül például Juan Antonio Bardem (Délután ötkor Madridban, 1960) és Carlos Saura (Banditasirató, 1964) is szerződtette. Nemcsak művészfilmekben, hanem szórakoztató produkciókban is foglalkoztatták: a Sándor Mátyás (1963, Georges Lampin) és Az inkák kincse (1965, Georg Marischka) annak idején a magyar mozikban is látható volt. Dom Morelt alakította a francia Jacques Rivette betiltott botrányfilmjében, Az apácában (1966). 2001-ben bekövetkezett haláláig folyamatosan dolgozott, a hetvenes évektől azonban ritkább vendég volt a magyar filmszínházakban. Ebből az időszakból a Nézd a bohócot! (1975, Alberto Bevilacqua), A tatárpuszta (1976, Valerio Zurlini), A vasprefektus (1977, Pasquale Squitieri), A méhkas (1982, Marcel Camus), az Aprószentek (1984, Marcel Camus) és a Kötözz meg és ölelj! (1989, Pedro Almodóvar) emelkedik ki. Az amerikai William Friedkin eredetileg őt akarta szerződtetni a Francia kapcsolat (1971) című Oscar-díjas filmjéhez Alain Charnier szerepére. Ez a szándéka meghiúsult, 1977-ben viszont A félelem bére remake-jében együtt dolgoztak. Francisco Rabal 1950-től haláláig élt boldog házasságban Asunción Balaguer színésznővel, akitől két gyermeke született.

pensione08.jpg

Rodolfo szeretőjét az olasz Jole Fierro (1926–1988) személyesítette meg. Jole azon művészek sorába tartozik, akiknek színpadi és televíziós pályafutása szerencsésebben alakult, mint a filmkarrierje. A világot jelentő deszkákon olyan nagyságokkal dolgozott együtt, mint Dario Fo és Eduardo De Filippo. A mozivásznon 1950-ben mutatkozott be a Capitan Demonio (1950) című kosztümös kalandfilm egyik mellékszerepében. Mauro Bolognini valaha Magyarországon is bemutatott drámája, A szép Antonio (1960) egyike filmográfiája maradandó tételeinek. Érdekességként említsük meg, hogy a Dürrenmatt-mű alapján forgatott A gyanú (1972) című tévéfilmben egy Klári nevű nőt játszott. Hosszú évekig tartó romantikus viszony fűzte Arnoldo Foà színművészhez, akitől 1951-ben egy lánya született, Annalisa. A leányzó édesanyja nyomdokaiba lépett, 1995-ben azonban, mindössze negyvenöt éves korában, rákban elhunyt. A Marta szerepében látható Lidia Biondi (1941–2016) szintén olyan színésznő volt, aki nem a mozgóképek világában aratta legnagyobb sikereit, mindazonáltal 1967-től haláláig – olykor néhány éves kihagyásokkal – rendszeresen kapott feladatokat a kamera előtt is. Anyaszerepet alakított a francia Robert Bresson Egy álmodozó négy éjszakája (1971) című drámájában, és egy terhes nőt személyesített meg Maurizio Nichetti Ratataplan (1979) című vígjátékában, hogy csak kettőt említsek az epizódszerepei közül. Aldo Moro feleségét, Eleonorát játszotta egy 2008-as tévéfilmben, és kicsiny mellékszerepeket alakított olyan sikerfilmekben, mint például a Casanova (2005), a Levelek Júliának (2010) és az Ízek, imák, szerelmek (2010). A Piccoli segreti, grandi bugie (2016) című tévéfilmben forgatott utoljára. Tehetsége elismeréseként egy színészek számára alapított olasz szakmai díjat is elneveztek róla.

pensione09.jpg

Így készült a film

A fekete ruhás hölgy illata sikere után Barilli azt gondolta, hogy könnyen fog támogatókat találni a következő filmjéhez, ám csalódnia kellett. Egyre újabb és újabb forgatókönyvekkel próbálkozott, de a megvalósításig egyikkel se jutott el, pedig volt olyan, amelyiknek már a gyakorlati előkészítésén fáradozott. Az Il vento nei cespugli di rose (Szél fúj a rózsabokrok között) című giallo egy Pó menti kis faluban, Gualtieriben játszódik, ahol titokzatos gyilkosságok történnek. A film egy születésnapi bulival kezdődött volna, amelyet egy telefonhívás szakít félbe: a vonal túlsó végén egy olyan nő hangja szólal meg, aki tíz évvel azelőtt meghalt. A főszerepet Ornella Muti játszotta volna. Barilli elutazott Gualtieri környékére helyszíneket keresni, amikor csörgött a telefonja. A vonal másik végén nem egy tíz éve halott nő jelentkezett (kicsit gonoszul azt mondhatnám: pedig ez lett volna a szerencsésebb variáció), hanem Goffredo Lombardo producer, és közölte, hogy kipattant a fejéből az isteni szikra: ebbe a történetbe kell egy pap is. Barilli nem értette, hogy miért, Lombardónak viszont csak annyi érve volt, hogy ő mint producer ezt így akarja. Szó szót követett, jól összevesztek, és az izgalmasnak ígérkező film sose valósult meg. A direktor egy másik forgatókönyvét Kafka Az átváltozás című műve inspirálta, az ő főszereplője azonban nem szörnyű féreggé, hanem tengeri sünné változik.

pensione10.jpg

Sajnos a producerek nem egy kafkai dráma lehetőségét látták a történetben, hanem egy amerikai típusú szuperprodukcióét. Amerikaiakat akartak bevonni a projektbe, mondván, hogy sok költséges speciális effektusra lesz szükség, és az ilyesminek a tengerentúli szakemberek az igazi specialistái. Barilli hiába bizonygatta, hogy szó sincs semmiféle speciális effektusról, az ő koncepciója egész más. Végül ez a terv is kútba esett. A direktor Vento rosso (Vörös szél) címmel írt egy szerelmi történetet is, amely a húszas években játszódott a marokkói Tangerben: az inspirációt Jean Gabin klasszikus filmje, Az alvilág királya (1937) jelentette. A producereknek éppenséggel tetszett ez is, majd megint előálltak azzal, hogy amerikai befektetők támogatásával, amerikai színészekkel kéne megcsinálni a filmet, ami viszont újfent nem jött össze. Barilli egy évig dolgozott a forgatókönyvön abban bízva, hogy A rettegés szállodája áhított sikere után talán megvalósíthatja, ám az Euro International Films csődje minden reményét meghiúsította. Egyébiránt maguknak a producereknek is voltak ötleteik a következő filmre: egyik nagyobb blődség volt, mint a másik, de mindegyikben lett volna kannibalizmus, mivel A fekete ruhás hölgy illata azzal végződött, és a téma épp kezdett divatba jönni. Az egyik variáció a középkorban játszódott volna, a másik politikai horrornak íródott, amelyben kommunisták esznek fasisztákat, és fordítva. A rendező nem volt hajlandó ilyen ostobaságokkal foglalkozni: makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a saját elképzeléseit valósítsa meg, és ha ezekhez nem talál támogatót, inkább nem forgat.

pensione11.jpg

Barilli már a hetvenes években megírta a fenti életrajzában említett L’occhio (A szem) című lélektani horror forgatókönyvét, amit a legjobban szeretett volna megfilmesíteni az összes szkriptje közül. Felajánlotta a történetet Tommaso Dazzi producernek, és külön kihangsúlyozta, hogy a díszletre például egyetlen lírát se kéne költeni, mert az egészet le lehet forgatni egy lakásban. Dazzi szerint még így is túl költségesnek ígérkezett a produkció, ráadásul a különleges téma nem garantálta a széles körű érdeklődést. A csalódott rendezőnek ekkor A rettegés szállodája forgatókönyvét javasolta. Barilli elolvasta, de nem igazán tetszett neki: túlságosan komplikáltnak találta a cselekményt, és mellesleg szerinte ennek megvalósítása sem lett volna olcsó. Ám nagyon kellett neki a pénz, ezért végül igent mondott. Az egyetlen, ami valóban tetszett neki az ajánlott történetből, az a címadó helyszín volt, a komor hotel: arra gondolt, ha már a L’occhio-t nem tudja leforgatni, akkor készít egy másik, szintén klausztrofóbiás hangulatot árasztó filmet. Az eredeti szerzőkkel, Barbara Albertivel és Amedeo Paganivel együtt írta meg az új forgatókönyvet. Az volt a szándéka, hogy a maga képére formálja a sztorit, és csupán azokat a motívumokat tartja meg, amelyeket érdekesnek, használhatónak talál. A szerzőkkel nem is volt különösebb problémája, a producerrel viszont annál több, mivel Dazzi – mint a producerek általában – természetesen egy jól eladható filmet akart, és ennek érdekében igyekezett határokat szabni a direktor gazdag fantáziájának, és ráerőltetni a saját ötleteit. Hallani sem akart például arról, hogy Barilli olyan jeleneteket is leforgasson, amelyek nem szerepeltek az általa jóváhagyott forgatókönyvben. A rendező elengedte a füle mellett a producer fenyegetőzéseit, és ment a maga feje után. A szkript megírásába egyébként Francisco Ariza és José Gutiérrez Maesso, sőt Barilli szerint maga Dazzi is besegített, ám az ő nevüket nem tüntették fel a stáblistán. (Dazzié mint forgatókönyvíróé még az IMDb-n se szerepel.)

pensione12a.jpg

Barillinek nagy szerencséje volt a színészekkel, akikkel kapcsolatban semmiféle kompromisszumra nem volt hajlandó: ragaszkodott ahhoz, hogy ő ossza ki a szerepeket. Jó munkakapcsolatot alakított ki mindenkivel, különösen a két főszereplővel. Leonora Fani esetében azt tartotta a legérdekesebbnek, hogy a színésznő olyannak tűnt, mint egy félénk kislány, a testét viszont egy igazi bombázó is megirigyelhette volna. Szerinte Leonora sokkal jobb színésznő volt, mint amilyennek az addigi filmjei alapján gondolta az ember, és igazán sajnálatos, hogy idejekorán visszavonult. Ugyanakkor tudott arról, hogy a művésznő magánélete kicsit zavarosan alakult: könyvelő barátja őrülten szerelmes volt Leonorába, és persze féltékeny is, elvégre a színésznő főleg erotikus produkciókban szerepelt. Emiatt folyton a nyakára járt jövendőbeli anyósával – vagyis Leonora édesanyjával – együtt, aki a rendező szerint úgy viselkedett, mint egy kerítőnő. A férfi főszereplővel, a francia Luc Merendával Barilli különösen jól kijött, és a forgatás ideje alatt a színész olaszországi otthonában lakott. Merenda akkoriban igen nagy népszerűségnek örvendett Itáliában, szériában játszotta a kemény fiúkat az ún. poliziottesco filmekben. Rengeteg hölgyrajongója akadt – a sztár persze ki is használta ezeket a lehetőségeit –, akik akár az éjszaka közepén is felhívták őt, hogy szerelmes szavakat suttogjanak a vonal túlsó végén. A kagylót olykor Barilli vette fel, aki általában nem leplezte le magát, és jókat mulatott a hölgyek gátlástalanságán: állítólag volt olyan nő is, aki önkielégítést végzett, miközben azt hitte, Merendával beszél telefonon. Luc az elkészült film megtekintése után köszönetet mondott Barillinek, hogy a megszokott skatulyájától eltérő, színészileg is érdekes szerepet adott neki. A rendező szerint Merenda tökéletes volt mint erőszakos gigolo: fekete bajszával, hátrazselézett hajával pontosan úgy nézett ki, mint a negyvenes évek olasz selyemfiúi, egyszerre vonzó és taszító.

pensione13.jpg

A forgatás 1977 augusztusában kezdődött. A bevezető jeleneteket a Lazio megyei Bracciano-tó mellett forgatták, ámbár a film cselekménye Észak-Olaszországban játszódik. Maga a hotel a Braccianótól körülbelül húsz kilométerre található kis faluban, Manzianában volt. Az alacsony költségvetés miatt gyakran kellett improvizálni, amiből többnyire mégis hatásos jelenetek születtek, például amikor a szállóvendégek a légitámadás jól hallható hangjai mellett étkeznek, ami a háború fenyegető közelségét éreztette. Az egyik helyi uzsorás egy ügyes trükkel szórakoztatta a stábot a forgatási szünetekben. A direktornak az az ötlete támadt, hogy az illető öltözzön be papnak, és a filmben is mutassa be a trükkjét, miközben perverz tekintettel fürkészi Rosát. A rettegés szállodája megbukott az olasz mozikban, de ennek nem a film, hanem a katasztrofális forgalmazás volt az oka. Barilli évekkel később azt állította, hogy előre lehetett látni az Euro International Films csődjét, ezért kifejezetten kérte Tommaso Dazzi producert, hogy inkább egy másik forgalmazóval állapodjon meg. Dazzi nem hallgatott rá, és amikor a cég csődje a premier után nem sokkal valóban bekövetkezett, A rettegés szállodája eltűnt az olasz mozikból. A direktor nem harcolt érte tovább, egyrészt azért, mert már torkig volt azzal, hogy értelmetlen vitákat folytasson Dazzival, másrészt ezt a filmjét nem szerette annyira, mint az előzőt, leginkább csak a helyszín és a hangulat tetszett neki. Kifejezetten nem kedvelte a befejezést, ami Barbara Alberti eredeti forgatókönyvében is szerepelt, mégis rákényszerült arra, hogy leforgassa. Néhány év múlva a spanyol televízióban látott egy minisorozatot, amely egyértelműen A rettegés szállodája koppintásának tűnt. A helyszín egy nagy szálloda volt, melyet furcsa vendégek laknak, akiket egy titokzatos ismeretlen megtizedel, s a történet kulcsfigurája a hotel tulajdonosa, egy fiatal hölgy. Barilli kénytelen volt tudomásul venni, hogy lemásolták a filmjét, de nem tudott mit tenni, mert kiderült, hogy A rettegés szállodája koprodukciós szerződésében szerepelt az a kitétel, hogy a spanyoloknak jogukban áll saját filmet is forgatni a szkript alapján. (Sajnos nem sikerült részleteket kiderítenem a spanyol miniszériáról, még a címét se.)

pensione14.jpg

Az olasz televíziópremier érdekében negyedórát kivágtak a moziváltozatból. Teljes egészében kimaradt például az egyik kulcsjelenet, amikor Rodolfo a szeretője jelenlétében – sőt annak segítségével! – megerőszakolja Rosát, és a középkorú asszony azzal próbál pluszélvezetet okozni a férfinak (és saját magának), hogy felnyomja az ujját annak ánuszába. (Ezt a mozzanatot a moziváltozat is csupán félreérthetetlenül sugallta, de ténylegesen nem mutatta.) Egy másik jelenetet csak részben csonkítottak meg. Ebben az epizódban Rodolfo és két bűntársa arról állapodnak meg, hogy ellopják a selyemfiú szeretőjének a gyémántjait. Rosa a másik helyiségből kihallgatja a beszélgetésüket, ám óvatlanul zajt csap, amire Rodolfo felfigyel. A férfi átmegy a szomszéd szobába, és azt mondja a bűntársainak, hogy csak egy egér van ott. A tévéváltozatban a jelenet itt véget ért, és éles vágással egy másik kezdődött. A moziverzióban viszont Rodolfo megtalálja Rosát, felemeli a lány szoknyáját, és lehúzza róla a bugyit. A megalázott Rosa egy szót sem mer szólni, nehogy a másik két bűnöző a szomszéd szobában meghallja őt. A kamera lassan haladt felfelé a lány lábától kezdve az altestén keresztül az arcáig: nyomasztóan erotikus hangulatú képsor volt, de Barilli szerint nem ízléstelen. A rendező cáfolta azt a pletykát, hogy az erotikus jeleneteket kétféle verzióban forgatták: az egyiket az olasz, a másikat a spanyol közönség számára. Noha az ilyesmi tényleg bevett gyakorlat volt akkoriban a koprodukciók esetében, Barilli azt állítja, hogy ez eszébe se jutott, és nem is kérték erre. A tévéváltozatból kimaradt egy kifejezetten erőszakos jelenet is, amelyben Rodolfo és bűntársai brutálisan megverik az útleveleket hamisító férfit: összevissza rugdalják a tehetetlenül a földön heverő áldozatot, miközben odakint vihar tombol. Barilli elsősorban azt nehezményezte, hogy amíg A fekete ruhás hölgy illata tévéváltozatának elkészítésébe őt is bevonták, addig A rettegés szállodáját nélküle rövidítették meg, ráadásul mindenféle szakértelem és logika nélkül.

pensione15.jpg

Így látta ő

„Dráma van, némi meztelenség van, ellenben túl sok véres jelenettel nem találkozhatunk, ami valahol ugyan nekem is hiányzott, végül csak megvoltam nélküle, bár nem mondom, hogy zavart volna pár látványos csonkítás, kivégzés. Ezzel együtt elmondható, hogy a PP a meglehetősen erős képekkel éri el azt, amit más film a hiányolt elemekkel: ahogy a kamera végighalad a folyosókon, és be-betér a szobákba, az már maga a horror, legalábbis atmoszféra tekintetében, ami ugye a rendező előző alkotására is meglehetősen jellemző volt. A Pensione paura tehát mindenképpen ajánlható a filmek kedvelőinek, főleg akkor ha nem zárkóznak el a művészibb iránytól, és elsősorban nem a gore-t keresik egy moziban, hanem inkább a feszültséget és a minőségi hozzáállást. No meg akkor, ha tudnak olaszul, ugyanis a paura csak ezen a nyelven elérhető (hivatalosan). Én mondjuk nem értem a nyelvet (sajnos), de a másfél óra így is maximálisan lekötött, elvégre a neten megtaláltam a rövid tartalmat, a párbeszédeket és egyebeket meg a verbális kommunikáció helyett elmesélték a képek és a hangulat.”

(Böjtös Gábor: „Pensione paura”. On-line filmkritika)

pensione16.jpg

A rettegés szállodája (Pensione paura / La violación de la señorita Julia, 1978) – olasz–spanyol lélektani horror. Barbara Alberti és Amedeo Pagani történetéből a forgatókönyvet írta: Barbara Alberti, Amedeo Pagani, Francesco Barilli, Francisco Ariza és José Gutiérrez Maesso. Operatőr: Gualtiero Manozzi. Zene: Adolfo Waitzman. Díszlet: Vincenzo Dazzi és Francisco Canet. Jelmez: Paola Rossetti. Vágó: Amedeo Salfa. Rendező: Francesco Barilli. Főszereplők: Leonora Fani (Rosa), Luc Merenda (Rodolfo), Francisco Rabal (Marta szeretője), Jole Fierro (Rodolfo szeretője), Josè Maria Prada (szállóvendég), Lidia Biondi (Marta), Francesco Impeciati (Guido), Máximo Valverde (Rosa apjának barátja).

Ha tetszett a bejegyzés, lájkold a szöveget a lap tetején, és lájkolj minket a Facebook oldalunkon is!

MÉG TÖBB SOROZATGYILKOS!

A düsseldorfi vámpír

Rillington Place 10.

Téboly

Farkasok gyengédsége

Félelem a város felett

Defekt

Éjféli leszámolás

A bejegyzés trackback címe:

https://moviecops.blog.hu/api/trackback/id/tr6614982296

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Lazók György · http://filmekapolcrol.blog.hu/ 2019.08.06. 09:33:05

A filmhez nem jött meg a kedvem, de a cikk érdekes volt! Az olasz thrillerekkel és horrorokkal én viszonylag ritkán találtam meg a számításomat, pedig mindkét műfajt kedvelem. A kultikusnak számító Ne zaklasd a kiskacsát!-ban meg a Lámpalázban is leginkább csak az atmoszféra jött be. Argento filmjei azok, amiket a leginkább élveztem, egy időre rájuk is kattantam, de így visszagondolva még ezek között is kevés akadt, amit újranéznék.

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2019.08.06. 11:01:03

@Lazók György:

Tudod, hogy én aztán nem vagyok egy nagy horrorrajongó, de Barilli filmjei bejöttek, éppen azért, mert nem a gusztustalanságokban tobzódik, hanem odafigyel az igényes körítésre.
Ennek a filmnek is tetszett a hangulata, a színvilága, a színészi játék, bár nyilván nem ez az évszázad sztorija.

Argentót nem nagyon kedvelem. A korai filmjei közül volt egy-kettő, amelyik elszórakoztatott, de a legtöbb filmje (nem láttam az összest) nekem túl erőszakos, itt-ott unalmas és zagyva, néhol tolakodóan művészieskedő. Bízom benne, hogy on-line barátaim majd kiképeznek, és adnak majd ötleteket, hogy miket és milyen sorrendben nézzek tőle, mikre figyeljek stb., de túl sok reményt nem fűzök a dologhoz.

Ami a kiskacsát illeti, közel ötven év távlatából azt mondhatom, ha Fulci beérte volna annyival, hogy csinál egy bűnügyi filmet társadalombíráló háttérszándékkal, akkor most egy még mindig ütős és hatásos filmről beszélhetünk. Sajnos azonban ragaszkodott a horroreffektekhez, melyek ma már nagyon elavultak, és szinte már a nevetségesség irányába viszik a filmet.

Lazók György · http://filmekapolcrol.blog.hu/ 2019.08.06. 13:49:38

@Field64: Argento munkásságának a színvonala szélsőségesen ingadozik. Voltak filmjei, amiket végig se bírtam nézni annyira zavarosak és fárasztóak voltak. A Mélyvörös és a Sóhajok volt a két legjobb azok közül, amiket láttam. Fulcitól A pokol hét kapuját rövid úton feladtam. Gusztustalan volt. A Kiskacsában akadtak jó részek, a gyilkos motivációja is érdekes volt, de a kiakasztóan elnyújtott lincselést meg a gyilkos halálát én is feleslegesen eltúlzottnak éreztem.

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2019.08.06. 14:53:14

@Lazók György:

Úgy emlékszem, számomra az olyan Argentók voltak nézhetők, mint A kilencfarkú macska, Négy molylepke a zöld bársonyon (vagy mi a tököm) és A kristálytollú madár. A többit vagy nem láttam, vagy nagyon nem jött be.

Fulci zombis baromságait egyáltalán nem nekem találták ki. A bűnügyi filmjei (A Perversion Story, A médium) viszont tetszettek, a kiskacsa is összességében bejött, és a kedvencem a Beatrice Cenci című történelmi dráma. Ez utóbbi esetleg külön cikket is kap majd a MovieCopson. Ez a kiskacsa esetében is megtörténhet még. Ja, és A New York-i Hasfelmetszőben voltak jó ötletek, de alapvetően az már az én ízlésemnek túl véres, túl szélsőséges.

ilya 2019.08.07. 18:08:18

Tetszett az írás. Én Pupi Avati rendezéseit is nagyon szeretem, olyan különös hangulatú filmeket láttam tőle. Nagy kedvencem a Bűvös árkánum, ezt sokszor megnéztem már, de a Nevető ablakos ház és a Rejtekhely is jó. A Bűvös árkánum egy misztikus, 18. századi itáliai történet, elég hátborzongató fordulatokkal. Ezt a filmet látva kezdtem én is érdeklődni az olasz horrorfilmek iránt.

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2019.08.07. 23:04:55

@ilya:

Szia!

Köszi az elismerést, és az ajánlót is.
Pupi Avatira korábban már mások is felhívták a figyelmem, de bevallom, elfeledkeztem róla. Az általad említett filmek viszont érdekeseknek tűnnek, ha valamelyik különösen megfog, talán még külön írás is lesz belőle a MovieCopson.

ilya 2019.08.08. 19:40:59

@Field64:
Szia! Szerintem Pupi Avati nem sorolható valójában semmilyen műfajhoz sem, de a filmjei olyan nagyon varázslatos hangulatot árasztanak, ez közös bennük. Az ódon, különleges Itália, elképesztően jó filmeket láttam tőle. Nagyon kedvelem általában a spanyol horrorfilmeket is, náluk érdekes, és valahogy elképesztően vicces is, hogy a szürreálist mennyire természetesen, valóságként kezelik. A francia horrort viszont nem bírom, az emberi természet egészen szörnyű oldalát mutatja meg, rendkívül naturális és megalázó módon. Persze ez csak az én szubjektív véleményem.
De Pupi Avati nagyon jó, nézzétek!

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2019.08.09. 08:18:24

@ilya:

Oké, engem meggyőztél Pupi Avatiról, hamarosan elkezdem nézni a filmjeit.
A spanyol horrorok számomra még felfedezésre váró terület. Néhányat láttam, de nem voltak igazán meggyőzőek, pedig erre nagy szükség lenne, mert azért a horror nem a legkedvesebb műfajom.
De persze próbálkozni fogok még, hátha...