A hetvenes évek elején tisztes sikert aratott a magyar mozikban az első világháború alatt játszódó brit kalandfilm, A zeppelin (1971), amelyet jómagam 1976-ban láttam először, amikor három hétig a vajtai gyermeküdülőben voltam, ahol hétfő esténként filmvetítést tartottak. Nagyon tetszett a történet, különösen a látványos légi felvételek. Miután hazajöttem, moziban is megnéztem, később a tévében is láttam, utána azonban hosszú évekig nem volt hozzá szerencsém. Persze nem feledtem el, már a Filmbookon is készültem arra, hogy írni fogok róla. Mostanra sikerült ehhez elegendő anyagot gyűjtenem, ráadásul más filmbarátoknak köszönhetően úgy alakult, hogy nemrég a filmet is újra megnézhettem. Remélem, az alábbi írás másokban is felidézi a film emlékét, vagy éppen kedvet csinál a megtekintéséhez.
A cselekmény
1915-ben járunk, egy éve tart az első világháború. Nagy-Britannia lakossága sötétedés után félelemmel fürkészi az eget, vajon nem pillant-e meg a magasban egy német léghajót, egy zeppelint, amely halálos pusztítást képes okozni a bombáival. A brit haderő fiatal hadnagya, a részben német származású Geoffrey Richter-Douglas viszonyt folytat egy gyönyörű német kémnővel, Stephanie-val. A szépasszony azt javasolja neki, hogy a veszély elől meneküljön Németországba, hiszen Richter-Douglas családjának, sőt magának a fiatalembernek is sok ismerőse és barátja van ott, például a kiváló tudós, Altschul professzor. Az Angliához hűséges Richter-Douglas jelentést tesz az ajánlatról a feljebbvalójának, Whitney kapitánynak, ugyanis a fiatalember eddig nem tudta szépséges szeretőjéről, hogy kémnő. Meglepetésére Whitney egyetért azzal, hogy a hadnagy Németországba távozzon. Persze nem menekültként, hanem titkos angol kémként, akinek az lesz a feladata, hogy megszerezze a legújabb zeppelintípus, a Friedrichshafenben még fejlesztés alatt álló LZ 36 tervrajzait. Hogy Németországba távozása dezertálásnak tűnjön, Whitney titokban megszervezi, hogy az éj leple alatt hajóra szálló hadnagyra angol katonák lőjenek, az egyik meg is sebesíti. Maga Richter-Douglas se tudja, hogy a lövöldözés valójában az ő hiteles álcázásának célját szolgálta.
Erika és Geoffrey (Elke Sommer és Michael York)
Németországban a fiatalember találkozik Altschul professzorral, az LZ 36 atyjával. A professzor örömmel üdvözli őt, sőt vacsorázni is meghívja magához. Richter-Douglas túl korán érkezik a megadott címre, és csak a professzor új feleségét, a fiatal és vonzó Erikát találja otthon. Az asszony szintén tudós, aki részt vesz az új zeppelin kifejlesztésében. Hogy a szép nők nem feltétlenül buták is, azt Erika máris bizonyítja, mert hangot ad annak a gyanújának, hogy a Németországban váratlanul felbukkant Richter-Douglas esetleg angol kém. Mindazonáltal átadja neki férje néhány régebbi tervrajzát, hogy tanulmányozza, amíg ő felöltözik. A tervezett vacsora végül elmarad: a professzor hazatelefonál, hogy kötelezettségei miatt nem tud jönni, muszáj Friedrichshafenben maradnia. A városban azt beszélik, hogy problémák támadtak az új zeppelinnel, a tesztrepülést is elhalasztották. Az események azonban rövidesen felgyorsulnak. Richter-Douglast egyik este egyenruhás férfiak betessékelik egy autóba. Irány Friedrichshafen, ahol kiderül, hogy a fiatalember részt vesz az LZ 36 tesztrepülésén. Az ugyanis dezinformáció volt, hogy a léghajóval problémák vannak: valójában minden készen áll a próbarepüléshez.
A zeppelin üzemanyagot vételez a nyílt tengeren
Erika Altschul tiltakozni próbál a váratlan vendég miatt, azt állítja, hogy a pluszsúly gondot okozhat a zeppelin biztonságos működésében. Hirsch ezredes megnyugtatja, hogy a veszély nem áll fenn, mert a személyzet létszámát emiatt egy fővel már csökkentette. A próbarepülés eredményesen zárul, a léghajó parancsnoka már-már visszafordítaná a zeppelint Friedrichshafen irányába, amikor Hirsch ezredes egy lepecsételt borítékban átnyújtja a legfelsőbb vezetés parancsát. Ennek megfelelően az LZ 36 Skócia felé veszi az irányt, hogy a Balcoven-kastélyból megszerezze az angolok féltve őrzött történelmi dokumentumait, köztük a Magna Chartát. A helyismerettel rendelkező és a léghajón (német) őrnaggyá előléptetett Richter-Douglas áll majd a német kommandó élére, hogy irányítsa a katonákat. A brit kémnek egyetlen esélye van arra, hogy értesítse Londont a készülő német támadásról, ha rádión megpróbál kapcsolatba lépni a feletteseivel. Vajon sikerül-e a szükséges időtartamra eltávolítani a rádióst a fülkéből, és főleg sikerül-e elaltatni az éber Erika Altschul gyanúját?
Ferdinand Zeppelin gróf (1838–1917)
Zeppelin gróf, a kormányozható léghajók atyja
Ferdinand Zeppelin gróf 1838. július 8-án született egy Svájchoz közeli német kisvárosban, Konstanzban. Hivatalos neve: Ferdinand Adolf Heinrich August Graf von Zeppelin. Édesapja Friedrich Jerôme Wilhelm Karl Graf von Zeppelin (1807–1886) württembergi miniszter, édesanyja a francia származású Amélie Françoise Pauline Macaire d'Hogguer (1816–1852). Ferdinand két testvérével, Eugeniával és Eberharddal együtt Svájcban nevelkedett, az emmishoffeni Girsberg-kastélyban, ahol magántanárok oktatták őket. A gróf élete végéig itt lakott, otthonát azonban élete során természetesen többször is elhagyta hosszabb-rövidebb időre. Műszaki tanulmányait 1953-ban kezdte meg a stuttgarti műszaki középiskolában. 1855-ben felvételt nyert a ludwigsburgi katonai középiskolába. Leveleiben arról írt az édesapjának, hogy képtelen az iskolai rendszer szerint tanulni. 1858-ban belépett a württembergi nyolcadik gyalogezredbe, ahol hadnaggyá nevezték ki. Parancsnokai engedélyezték, hogy még ugyanabban az évben a tübingeni egyetem hallgatójaként kémiával, gépészettel és államtudományokkal kezdjen foglalkozni. Aligha volt ideje igazán elmélyedni a tanulmányaiban, mert 1859-ben behívták az Ingenieurkorpsba, a porosz műszaki alakulatokhoz. Az 1863-as amerikai polgárháborúban megfigyelőként vett részt. A három évvel későbbi porosz–osztrák háborúban már törzskari tisztként teljesített szolgálatot. 1869. augusztus 7-én feleségül vette Isabella Freiin von Wolffot, aki tíz évvel később egy leánygyermeket szült neki, Hellát (1879–1967). (Érdekességként jegyezzük meg, hogy Zeppelin öccse, Eberhard az előző évben vette nőül Isabella testvérét, Sophie-t.) Zeppelin 1870-ben felderítőként szolgált a porosz–francia háborúban. Hihetetlen ügyességének és leleményességének köszönhetően valóságos legendává vált bajtársai körében, mert az ellenséges területen végrehajtott küldetései közben sose került a franciák kezére. 1882-ben három évre átvezényelték az ulmi lovasság állományába. 1891-ben távozott a hadseregből, mert az a feljegyzése, amelyben élesen bírálta a porosz főparancsnokságot, mélységesen felháborította a császárt. Érdemeit azonban elismerték, és rangjától sem fosztották meg.
Zeppelin második merev szerkezetű léghajója, az LZ 2
Zeppelin érdeklődését már akkor felkeltették a léghajók, amikor Amerikában tartózkodott mint katonai megfigyelő. Naplójában 1874. március 25-én írt először a léghajókkal kapcsolatos nagyszabású terveiről. Katonaember mivolta ellenére nem hadászati célok lebegtek a szeme előtt, hanem a békés polgári hasznosítás lehetőségei érdekelték, főleg az utazások és a postai szolgáltatások vonatkozásában. Miután 1891-ben elhagyta a hadsereg kötelékét, minden idejét és energiáját a léghajóknak szentelte. Sokan kárörvendve figyelték a ténykedését: szerintük a gróf délibábokat kergetett, mert a kormányozható léghajó megvalósíthatatlan és haszontalan találmány. A császár sem reagált Zeppelin leveleire, melyekben a feltaláló részletezte az elképzeléseit, melyekhez támogatást remélt. Zeppelint nem keserítették el a kudarcok, és lelkesedése fokozódott, amikor a Krupp-cég egyik szakembere megerősítette, hogy egy léghajó másodpercenként akár 12,4 métert is megtehet. Az első léghajó megépítéséhez szükséges 800 ezer márkát Zeppelin húszmárkás részvények kibocsátásával próbálta összegyűjteni, de csak százezer márka folyt be. 1898-ban mégis megalakult az első léghajózási részvénytársaság, és 1899-ben elkezdődött az első léghajó, az LZ 1 építése, amely a következő évben készült el. Sajnos már az első repülése előtt egy téli vihar megrongálta, és kijavítása újabb százezer márkába került. A gróf három próbarepülést végzett vele, ám összesen alig három órát töltött a levegőben. Az ellendrukkerek szerint ezzel be is bizonyította az új találmány csődjét. A Pesti Hírlap 1902. április 30-i száma is némi cinizmussal így írt: „Genfből jelentik, hogy Zeppelin gróf elhatározta, hogy a kormányozható léghajó előállítását célzó kísérleteit anyagi eszközök hiánya miatt végleg abbahagyja. Légi járművének alumínium-részeit egy stuttgarti cég vette meg. A szegény gróf okosabban tett volna, ha a meddő kísérletekkel, melyek annyi pénzébe kerültek, előbb hagyott volna föl.” A részvénytársaság a XX. század elején feloszlott.
Könyv Zeppelinről
Többféle forrásból gyűlt össze a pénz az LZ 2-re, amely 1905. november 30-án készült el, és lényegesen nagyobb teljesítményű volt, mint az elődje. A történelem sajnos megismételte önmagát, mert ez a léghajó is megsérült, mielőtt egyáltalán felszállhatott volna. A hibákat kijavították, ám az első repülés során a léghajó túlságosan nagy magasságba emelkedett, kiszolgáltatva a szelek erejének, és komoly sérüléseket szenvedve ért földet az allgäui hegyekben (Svájc). 1906 végére megépült az LZ 3, amely meghozta a sikert és az elismerést a gróf számára. A léghajó két egymást követő napon végrehajtott, összesen alig egy órás repülése alatt száz kilométert tett meg. A közvélemény és a sajtó hirtelen Zeppelin pártjára állt, és azok, akik eddig közönyösen vagy kárörvendően nézték a próbálkozásait, most személyesen vagy levélben gratuláltak neki. Hirtelen állami szinten is érdeklődni kezdtek Zeppelin léghajói iránt, a komolyabb anyagi támogatás elnyerését viszont egy huszonnégy órás, sikeres próbajárattal kellett bizonyítani. Erre az LZ 3 nem volt alkalmas, ezért elkezdődött az LZ 4 építése. Első repülésére 1908. június 20-án került sor. Ezt újabb sikeres repülések követték, köztük egy tizenkét órás út Svájc fölött. Az LZ 4 eredményei láttán maga a császár is táviratban fejezte ki elismerését Zeppelinnek. Sajnos a gróftól megint elpártolt a szerencse: 1908 augusztusában az LZ 4 egy viharban elszabadult, kétszáz méterre emelkedett, majd lezuhant, és hatalmas lángokkal porig égett Echterdingen közelében. A léghajózás sikerének azonban nem vetett véget a szerencsétlen baleset: a felújított LZ 3 lépett az LZ 4 helyére, sőt újabb léghajók tervezése és építése kezdődött meg, elsősorban személyszállítási célokkal. A zeppelinekre épülő új cég, a Német Légiforgalmi Társaság (DELAG) 1914-ig bezárólag 35 000 utast szállított balesetmentesen, 1500 repülés keretében. Az első világháborúban a zeppelineket katonai akciókhoz is használták, amelyek sajnos élesen rávilágítottak a léghajók sebezhetőségére is. Zeppelin gróf nem érte meg a háború végét: 1917. március 8-án Berlinben elhunyt. Mindmáig vita tárgyát képezi, hogy Zeppelin vajon tényleg egy sikertelen magyar feltaláló, Schwarz Dávid (1850–1897) találmányát hasznosította-e. Több forrás úgy tudja, hogy a gróf megvette a jogokat Schwarz özvegyétől. Zeppelin biográfusai szerint viszont valójában egy olyan szerződés megszüntetéséről volt szó, amelynek értelmében a Berg-gyár az alumíniumot kizárólag Schwarz számára biztosította. Több szakember azért is vitatja a Schwarz-féle szál igazságtartalmát, mert állítólag a magyar és a német feltaláló léghajói között a különbségek sokkal nyilvánvalóbbak, mint az azonosságok. (A vitáról lásd például: Magyar Nemzet, 1976. február 20., 9. o.)
A haditengerészet léghajója, az LZ 36 / L 9
Az LZ 36 rövid története
A filmben látható zeppelin az LZ 36-os, amely valóban létezett, az alkotók azonban jelentősen eltértek valós történetétől. Mint a típusszámból sejthető, ez volt Zeppelin gróf harminchatodik léghajója és az első, amelynek zárt gondolái voltak, illetve a két gondola között, a hajó belsejében az átjárást is lehetővé tették. A 161,4 méter hosszú és 16 méter széles jármű 11,1 tonna súlyú volt, másodpercenként 23,6 métert tudott megtenni. Három Maybach motor hajtotta, teljesítményük egyenként 154 kW volt. Hajtógázként 24 900 m3 hidrogén befogadására volt alkalmas. Az LZ 36 1915. március 8-án tette meg első útját. Rövidesen átkerült a Német Császári Haditengerészethez, ahol az L 9 azonosítószámot kapta, ott ugyanis csak a kilencedik léghajó volt. Tizennyolc hónapos létezése során hetvennégy felderítő repülést végzett az Északi-tenger fölött, négy légitámadást hajtott végre Anglia ellen, melyek során összesen 5683 kg bombát dobott le. Legjelentősebb akciójára 1915. június 6-áról 7-ére virradó éjjel került sor, amikor bombatámadást intézett Hull városa ellen. A bombázás következtében huszonnégyen meghaltak, és negyven épület megsemmisült. A városban mintegy ezerfős német kolónia is élt, melynek tagjai később kénytelenek voltak elszenvedni az angol lakosok megtorlását. A zeppelin támadásáról a Magyarország 1915. június 18-án a következő hírt közölte a Frankfurter Zeitung előző napi számára hivatkozva: „Norvég tengerészek közlései szerint, akik éppen most érkeztek meg Angliából Stavangerbe, Hull angol kikötővárost az előző vasárnapon német léghajó támadta meg, amelynek bombái nagy károkat okoztak a városban. Több ház elpusztult és egy hajógyár megrongálódott. A léghajóról ledobott bombák ötven embert megöltek. Mindezt a hatóságok titokban tartják, a lapoknak pedig megtiltották, hogy Hull légi bombázásáról írjanak.” A Sors iróniája, hogy az LZ 36 alias L 9 nem egy bevetés közben, hanem a földön semmisült meg az L 6-tal együtt, amikor 1916. szeptember 16-án a fuhlsbütteli hangárban a szabálytalan üzemanyag-feltöltés következtében tűz keletkezett.
Etienne Périer (középen) a barátaival
A rendező
Etienne Périer belga rendező 1931. december 11-én született Brüsszel Fővárosi Régióban, amelynek maga Brüsszel csak egy része. Életéről keveset tudni, de nyilván már kamaszként nagy filmrajongó lehetett, hiszen nem sokkal középiskolai tanulmányai befejezése után el is kezdődött filmkészítői karrierje. Rövidfilmekkel indult a pályája: La Cité qui there (1952), Ghent (1953), À propos of the Gloutons Optiques (1954), Bernard Buffet (1956), a két utóbbit Franciaországban forgatta. Ő írta Henri Decoin romantikus komédiája, a Charmants garçons (1957) forgatókönyvét. 1960-ban rendezte első egész estés filmjét, a Meurtre en 45 tours című bűnügyi történetet Danielle Darrieux, Michel Auclair és Jean Servais főszereplésével. Pályája során többször is forgatott krimiket. Másik specialitása a háborús történetek voltak, melyek nyitányát a megtörtént esetet feldolgozó francia–amerikai koprodukció, a Híd a Naphoz (1961) jelentette. Az opusz alapjául az amerikai Gwen Terasaki (1906–1990) önéletrajza szolgált, amely 1957-ben jelent meg, és elmondja a szerzőnő házasságkötésének történetét is egy japán diplomatával, Hidenari Terasakival (magyar átírásban: Teraszaki Hidenari). A második világháború kitörése előtt keltek egybe, a háború azonban tönkretette szerelmüket, mert az Egyesült Államok és Japán szembekerültek egymással. Gwent Carroll Baker, a férjét James Shigeta alakította. Ezt követően Périer A Siena-beli kardforgató (1962) című romantikus kalandfilm angol változatát forgatta le. (Az eredeti olasz nyelvű film Baccio Bandini alkotása.) A címszereplőt Stewart Granger játszotta, a fontosabb női szerepeket a horvát Sylva Koscina és az osztrák Christine Kaufmann formálta meg. A Zorro-típusú történetet elmesélő produkció egyes vélemények szerint a korszak egyik legjobb kalandfilmje, amely méltatlanul merült feledésbe.
Stéphane Audran és Jean-Claude Brialy A halott asszony visszatér (1972) című filmben
A Siena-beli kardforgató után egy újabb krimivel (Dis-moi qui tuer, 1965) és két vígjátékkal (Des garçons et des filles, 1967; Le rouble à deux faces, 1968) bővült Périer filmográfiája, majd ismét egy háborús kalandfilm jött, az 1971-ben bemutatott, de két évvel korábban forgatott Az arany rabjai, melynek főszerepét az akkor még szűkebb körben ismert Anthony Hopkins alakította. A zeppelint követően Périer visszatért a krimi műfajához: A halott asszony visszatér (1972) szintén eljutott a magyar mozikba, ahol elég jól futott. A kritikusok persze fanyalogtak, a Film, Színház, Muzsika ítésze például így írt a lap 1974/52. számában: „Az izgalmasság kellékeiben bővelkedik A halott asszony visszatér című francia–olasz film. Étienne Périer rendező igen agyafúrtan csűri-csavarja a sztorit. Amit azonban művel – pszichológiai abszurdum. De van rá egy rövidebb megfogalmazás is: blöff.” Krimi volt az Ujjlenyomat nincs (1974) is, ami után négy év szünet következett. A csendet a La part du feu (1978) című dráma törte meg, amelyet Michel Piccoli és Claudia Cardinale alakítása fémjelez, ám sem kritikai, sem közönségfogadtatása nem volt túl jó.
Michel Piccoli és Pierre Malet az Érzelmek zűrzavara (1981) című filmben
Az Un si joli village... (1979) egy újabb kalandozás volt a krimik világában, de addigra már más szelek fújdogáltak ebben a műfajban is, és az opusz csupán szerény érdeklődést keltett. A nyolcvanas évektől Périer elsősorban a televízió számára forgatott. Tévéfilmjei közül a legfigyelemreméltóbb a legelső, az 1981-es Érzelmek zűrzavara, amelyet két évvel később a Magyar Televízió is bemutatott. Stefan Zweig egyik regényének adaptációjáról van szó, amely egyes vélemények szerint egyfajta variációja Thomas Mann Halál Velencében című művének. Zweig írásának – és a filmnek – egy jóképű egyetemi hallgató, Roland (Pierre Malet) a főszereplője, aki professzora (Michel Piccoli) házában vendégeskedik. A fiatalember az ifjúság hevületével rajong nagy tudású tanáráért, a családos férfi érdeklődése diákja iránt viszont egészen más természetű… Périer 1989-ben forgatott újra mozifilmet. A Velencei karneválban sem tagadta meg önmagát: lényegében megint egy bűnügyi történetet látunk, ezúttal a tizennyolcadik századba helyezve. Ebben a „kosztümös krimi”-ben persze a zene sem mellékes. A fontosabb szerepeket Vincent Spano, Wojciech Pszoniak, Victor Lanoux és Andréa Ferréol alakította. Périer egy 2004-es tévéfilmmel búcsúzott a közönségtől. A megbízható színvonalat képviselő közönségfilmes idén decemberben tölti be a 88. életévét.
Geoffrey, a katasztrófa egyik túlélője (Michael York)
Michael York
Geoffrey Richter-Douglas megformálója, a brit Michael York karrierjének több magyar vonatkozása is van, de ezekről később. A művész 1942. március 27-én született az Egyesült Királyságban, a Buckinghamshire megyei Fulmerben. Eredeti neve: Michael Hugh Johnson. Édesapja Joseph Gwynne Johnson katonatiszt és bolttulajdonos, édesanyja Florence Edith May Chown zenész. Michaelnek egy nővére is van, a két évvel idősebb Penelope Anne, sőt két ikerhúga is született 1947-ben, Caroline és Bridget, ám Bridget pár órával a születése után elhunyt. Michael saját bevallása szerint tízéves kora óta színésznek készült, és bár szeretett sportolni is, a színjátszást mindig előnyben részesítette. A diákelőadásokon rendszeresen nagy szerepeket kapott, még külföldön is vendégszerepelt két Shakespeare-előadással. Ennek ellenére apja hallani sem akart arról, hogy a fia színész legyen, Michael azonban nem adta fel az álmait, s emiatt néhány évig elég rossz viszonyban voltak egymással. York színpadi sikerei egyre gyarapodtak, egyik alakításához maga Laurence Olivier is gratulált. Olivier rögtön le is szerződtette a tehetséges ifjút az általa vezetett Royal National Theatre-hez, ahol egymás után osztotta rá a jobbnál jobb szerepeket. Michael viszont már a következő évben kilépett a társulatból, mert elkezdődött a filmkarrierje, és összeegyeztethetetlennek tartotta a színházat és a filmezést. Bő egy évtizeden át kézről kézre adták az európai és az amerikai filmesek, kiváló rendezőkkel és nagyszerű partnerekkel dolgozhatott együtt.
Egy ágyban az ellenséggel (Alexandra Stewart és Michael York)
A magyar nézők is láthatták például A makrancos hölgy (1967), a Rómeó és Júlia (1968), a Lépj olajra! (1971), a Kabaré (1972), A három testőr, avagy a királyné gyémántjai (1973), A négy testőr, avagy a Milady bosszúja (1974), a Gyilkosság az Orient expresszen (1974) – ebben a magyar Andrényi grófot személyesítette meg –, a Neveletlenek (1975) és a Fedora (1978) című filmjeit. A nyolcvanas években sem csökkent a munkatempója, időközben azonban újabb sztárok kerültek a reflektorfénybe, és őt már ritkábban hívták nagy nemzetközi produkciókba. 1986-ban két magyar vonatkozású filmben is szerepelt: a fogoly brit tisztet alakította Jancsó Miklós A hajnal című francia drámájában és a müncheni olimpián elkövetett merényletet megtorló izraeli kommandó parancsnokát a Gideon kardja című tévéfilmben, amely a magyar származású George Jonas regényéből készült. 1992-ben elvállalta az Oscar-díjas operatőr, Zsigmond Vilmos A tékozló apa című rendezésének főszerepét, partnernője Liv Ullmann volt. Terjedelmes filmográfiájában rengeteg tévéfilmet és -sorozatot is találhatunk. Michael York 1968-ban vette feleségül Patricia Frances Watson McCallum fotóművészt, akivel azóta is boldog házasságban él, gyermekük azonban nem született. 2013-ban nyilvánosságra került, hogy a színész amyloidosisban szenved.
Az Altschul házaspár és Geoffrey a léghajón (Elke Sommer, Marius Goring és Michael York)
Elke Sommer
Erika Altschult a német Elke Sommer alakítja. A színésznő 1940. november 5-én született Berlinben Elke Schletz néven. Édesapja Peter von Schletz báró, lutheránus miniszter, édesanyja leánykori neve: Renata Topp. 1942-ben a családot Erlangenbe evakuálták. Elke ebben a kis egyetemi városban kezdte el gimnáziumi tanulmányait. Édesapja 1955-ben bekövetkezett halála után az Egyesült Királyságba utazott, hogy au-pairként vállaljon munkát, és fejlessze angoltudását. Nem időzött túl sokáig a szigetországban, inkább visszatért Németországba. Eleinte diplomáciai fordítóként akart elhelyezkedni, feltűnő szépségének köszönhetően azonban elhatározta, hogy kipróbálja a modellkedést is. 1958-ban Olaszországba utazott vakációzni, ahol megnyerte a Miss Viareggio Turistica szépségversenyt. Ekkor figyelt fel rá a kiváló színész-rendező, Vittorio De Sica, és őt választotta egyik partneréül az Uomini e nobiluomini (1959, Giorgio Bianchi) című filmjéhez. A gyönyörű német lány a nagyközönségnek is tetszett, ezért Bianchi a Femmine di lusso (1960) című alkotásában már a női főszerepet bízta rá Ugo Tognazzi és Walter Chiari oldalán. Egy francia lányt formált meg a maga idejében jól fogadott nyugatnémet filmdrámában, A halálhajóban (1959). A hatvanas években karrierje nagy lendületet vett: ő lett az egyik ügyeletes nemzetközi szexszimbólum, aki drámákban és vígjátékokban is otthonosan mozgott, és hála nyelvtudásának (no meg szépségének), Hollywoodban is voltak esélyei. Első angol nyelvű filmje, a Nem kell kopogni (1961, Cyril Frankel) című vígjáték volt. A magyar közönség – kisebb-nagyobb késésekkel – szintén nyomon követhette Sommer karrierjének alakulását, hiszen legjelentősebb filmjeit hazánkban is játszották: A lány és az államügyész (1962), Felügyelő életveszélyben (1964), Cicababák (1965), stb.
Elke Sommer szívesen megmutatta a bájait is a médiában
A nemzetközi siker megőrzése és fokozása érdekében Elke mindent bedobott, a férfi magazinokban meztelen fotókat is közöltek róla. Sajnos nem jó lóra tett, amikor a szexszimbólum imázsára erősített rá, mert ebben a szerepkörben nagy volt a konkurencia és bőséges az utánpótlás, így hamarosan azon vette észre magát, hogy jószerivel csak másodvonalbeli produkciókban foglalkoztatják. A hetvenes évek első felében játszott az olasz Mario Bava néhány horrorjában is: a direktort kifejezetten kedvelte, lényegében pótapaként tekintett rá. 1984-ben Christopher Plummer és Maggie Smith partnere volt Makk Károly Játszani kell című magyar–amerikai koprodukciójában. Karrierjének fő csapásiránya egyre inkább a televízió lett, az új évezredben azonban ott is már csak ritkábban vállalt egy-egy szerepet. Életében a festészet került előtérbe, amelyet még gyerekkorában szeretett meg: különösen Marc Chagall művészete hatott rá. Elke Sommer kétszer ment férjhez: először 1964-ben Joe Hyams színészhez, akitől 1981-ben vált el. Másodszor Wolf Walther étterem-tulajdonosnak mondta ki a boldogító igent 1993-ban, s ez a házasság máig tart. Jó ideje nincs már körülötte akkora felhajtás, mint fénykorában, de olykor mégis bekerült a botránykrónikákba. 1993 decemberében megnyerte azt a kétmillió dolláros pert, amelyet a néhai magyar díva, Gábor Zsazsa (1917–2016) és utolsó férje, Frederick von Anhalt herceg ellen indított. A házaspár egy német lap számára különösen sértő módon nyilatkozott róla (Zsazsa például állítólag azt mondta, hogy Elke valójában kopasz, amit parókával leplez), s emiatt Sommert folyamatos álmatlanság, migrén és hányinger gyötörte. Zsazsa tagadta, hogy bármi sértőt állított volna a kolléganőjéről, a herceg viszont elismerte, hogy ő valószínűleg tehetett olyan kijelentéseket, amelyek a vádiratban is szerepeltek.
Tauntler őrnagy és Hirsch ezredes (Peter Carsten és Anton Diffring)
Így készült a film
Az amerikai Fortune magazin 1957-ben a világ leggazdagabb emberének nevezte J. (Jean) Paul Gettyt (1892–1976). Ezzel a kitüntető címmel került be a Guinness Rekordok Könyvébe is 1966-ban: vagyona akkor 1,2 milliárd dollárra rúgott, s ez az összeg Getty egy évtizeddel később bekövetkezett halálakor már kétmilliárdra emelkedett. A legendásan zsugori milliárdos ötször nősült, öt fia született négy asszonytól. (A második felesége nem szült neki gyereket, a negyedik viszont kettőt is.) Második fia, a Berlinben világra jött J. (Jean) Ronald Getty (1929–2009) a hatvanas évek végén elhatározta, hogy kipróbálja magát filmproducerként. Társult Leon Fromkess-szel, és megalapították a Getty & Fromkess Corporation nevű céget, amely három filmre szóló megállapodást kötött az amerikai Warner Bros.-szal. (Getty egyébként 1971 és 1974 között összesen négy film megvalósításában vett részt mint producer.) Az első film volt A zeppelin, mégpedig az egyik társproducer, Owen Crump története alapján, melyből Arthur Rowe és Donald Churchill írt forgatókönyvet. Egy 1969 októberében kelt újsághír szerint A zeppelin az ABC Pictures számára készült volna Thom Keyes forgatókönyvéből, Lewis J. Rachmil produceri felügyelete mellett: a rendelkezésemre álló forrásokból nem derül ki, hogy ez egy konkurens film lett volna, vagy a filmvilágban szokásos huzavonák után ez a projekt kötött ki a Getty & Fromkess Corporationnél. A Getty-féle produkció fiktív cselekménye 1915-ben játszódik, a sztorinak azonban van valós alapja, mert a zeppelinek (beleértve a filmben is látható LZ 36-ot) az első világháború alatt valóban több támadást is végrehajtottak az Egyesült Királyság ellen (is). Ellenben a kémkedés kulisszatitkaira vonatkozó részek egyes szakemberek szerint köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. A rendezésre a belga Etienne Périer-t választották, aki ezt megelőzően forgatta Az arany rabjai (1971) című, szintén háborús témájú kalandfilmjét. A férfi főszerepet a feljövőben lévő brit színész, Michael York játszotta, akinek karrierje a hetvenes évek első felében bontakozott ki. A női főszerepet a német Elke Sommer kapta, aki feltűnő szépségének köszönhetően sokat filmezett külföldön, beleértve az Egyesült Államokat is. A többi szerepre hazánkban kevésbé ismert vagy már elfeledett színészeket szerződtettek, akik közül Alan Rothwell és Frazer Hines hangját mással szinkronizálták.
Támadás a zeppelin ellen
A forgatás 1970 májusában kezdődött, és augusztusban ért véget. A szakemberek – Wally Veevers irányításával – megépítették a zeppelin 11,3 méter hosszú és 5,5 méter magas modelljét és egy körülbelül feleakkorát is (ez utóbbit például a léghajó pusztulásának jelenetéhez használták). Az egyik tanácsadó nem volt más, mint dr. Friedrich Sturm, a Zeppelin-gyár egykori főmérnöke. A makettépítéshez felhasználták az R33 típusú brit léghajó terveit, amihez viszont annak idején figyelembe vették az 1916 szeptemberében sérülten zsákmányolt LZ 76 német léghajó felépítését. A közeli és a belső felvételekhez szintén az R33 alapján rekonstruálták a léghajó gondoláját, más belső tereket azonban a londoni Royal Air Force Museumban (Királyi Légierő Múzeuma) őrzött tervrajzok alapján alakítottak ki. A külső felvételeket a léghajómodellel Máltán rögzítették egy hatalmas víztartály fölött. A zeppelin „otthonául” szolgáló hangár az a cardingtoni (Egyesült Királyság, Bedfordshire megye) épület volt, amely az 1929-ben megépített R100 és R101 típusú brit léghajók hangárjául szolgált. A képzeletbeli Glen Mattockot és a Balcoven-kastélyt mutató légi felvételeket valójában a walesi Carreg Cennen-kastély fölött készítették. Egyes belső jeleneteket a londoni Pinewood Studios műtermeiben vettek fel. Sajnos A zeppelin forgatását egy baleset és egy szomorú tragédia árnyékolta be. A Tauntler őrnagyot alakító Peter Carsten az egyik jelenet forgatásán megsebesült, amikor bajonettet kellett használnia. A légi csata jelenetéhez Lynn Garrison első világháborús repülőgép-másolatait használták, melyek eredetileg az amerikai 20th Century Fox A kék Max (1966) című háborús kalandfilmjéhez készültek. 1970. augusztus 18-án a légi összecsapás forgatása közben az egyik SE.5A EI-ARB típusú kétfedelű repülőgép-másolat az írországi Wicklow közelében összeütközött azzal a helikopterrel, amelyről a jelenetet felvették. Mindkét gép az Ír-tengerbe zuhant. A tragédiában négy ember vesztette életét: Skeets Kelly, a második stáb kameramanja; a hollywoodi producer-rendező, Elmo Williams fivére, Burch Williams; valamint Gilbert Chomat helikopterpilóta és a harci gépet vezető Jim Liddy, az Irish Air Corps pilótája.
Erika a férjével (Elke Sommer és Marius Goring)
Bakik
A zeppelin sem mentes a bakiktól, lássuk tehát, hogy az éber nézők mi mindenen kapták rajta az alkotókat!
* Amikor Erika Altschul kívülről megmutatja a léghajót a főhősnek, azt mondja neki, hogy a megfigyelőkabinban tartózkodók telefonon keresztül tudnak beszélni a legénységgel, a kabinhoz viszont nem csatlakozik telefonkábel.
* Amikor Richter-Douglas a zeppelin fedélzetére lép, Erika Altschul a túlsúly veszélyeire figyelmezteti Hirsch ezredest. Aggodalma valójában alaptalan, mert a zeppelineket több tonnányi pluszsúly (bombák) szállítására tervezték, így egyetlen létszám fölötti utas megjelenése még nem befolyásolhatja a léghajó biztonságos üzemeltetését. Jómagam egyébként ezt nem tartom igazi dramaturgiai hibának. Erika ugyanis kezdettől fogva kémet gyanít Richter-Douglasben, így nem elképzelhetetlen, hogy csupán sebtében keresett valamilyen mondvacsinált ürügyet, hogy a férfi ne juthasson fel a zeppelinre. Egyértelműen megvádolni valószínűleg nem akarta holmi női megérzés miatt, meg azért sem, mert tulajdonképpen megnyerőnek találta a fiatal tisztet. Mellesleg később egy egész rohamosztag száll fel még a léghajóra a titkos akció végrehajtása érdekében, s Frau Altschul ekkor már egy szóval sem aggódik a túlsúly miatt.
* A cselekmény 1915-ben játszódik, a zeppelint megtámadó gépek egyike, az SE.5 viszont 1917-ben állt hadrendbe. Kronológiai hiba az is, hogy a Balcoven-kastély megtámadásakor bevetett mustárgázt szintén csak 1917-ben alkalmazták először. A német katonák a támadás során olyan sisakokat viselnek, melyek valójában néhány hónappal később, az 1916-os verduni csata előtt kerültek az állomány felszerelésébe.
* A misszió egyik célja az egyik legfontosabb brit történelmi ereklye, a Magna Charta megszerzése lenne. A valóságban ez a dokumentum nem egyetlen példányban létezik: már kiadásának évében, 1215-ben is tizenegy darab volt belőle, mindegyiket a király pecsétje hitelesítette, és négy darab fennmaradt az utókor számára. A XIII. század folyamán további hiteles, királyi pecséttel ellátott másolatok kerültek ki az udvarból, s ezekből húsz példány vészelte át a történelem viharait. A németek tehát hiába szerezték és semmisítették volna meg a kastélyban őrzött példányt, mert a másik huszonhárom példány is éppoly hitelesnek minősült.
* Az eredeti angol nyelvű változatban a zeppelin legénysége az angol mértékegységeket (láb, font stb.) használja, holott a németeknél már akkor a metrikus rendszer (kilométer, méter, kilogramm stb.) volt érvényben. Ez feltehetően az angol anyanyelvű nézők kedvéért volt így, s mivel az eredeti nyelvű verzióban a német katonák is angolul beszélnek, felesleges lett volna épp a mértékegységek esetében ragaszkodni a német rendszerhez.
* És még egy nyelvi vonatkozású, a magyar szinkronban azonban értelemszerűen nem érvényesülő baki. Amikor Altschul professzor átadja a léghajót a hadseregnek, ezt mondja: „Ő a mi gyermekünk, bánjanak vele ennek megfelelően.” Az „ő” nőnemű angol megfelelőjét, a „she”-t használja, holott a német hadseregben a léghajókra hímneműként hivatkoztak (vagyis a „he” lenne a megfelelő angol névmás), csak a tengerjáró hajók esetében használták a nőnemet.
Erika és Geoffrey a léghajón (Elke Sommer és Michael York)
A fogadtatás
A zeppelin általában tetszett a nézőknek, bár kiugró kasszasikert sehol sem ért el. Kritikai fogadtatása inkább hűvösnek mondható: a légi felvételeket általában mindenki dicsérte, beleértve a csatajelenetet is, a történettel szemben viszont számos kifogás merült fel. Visszatérő vélemény volt, hogy a melodramatikus fordulatok mellett háttérbe szorulnak a két nagyhatalom szembenállásával kapcsolatos politikai-történelmi vonatkozások, és a kémkedés cselekményszála sem eléggé kidolgozott és meggyőző. A vasfüggöny mögött egyesek túl sokat akartak belelátni a filmbe: voltak olyan ítészek, akik egyenesen a militarizmus dicsőítéseként értékelték, a kevésbé heves vérmérsékletű filmbírálóknak meg az nem tetszett, hogy a hatalmas áldozatokat követelő első világháború ürügyén csupán egy átlagos kalandfilmet kap a néző. A producerek természetesen jelentős anyagi sikerben reménykedtek, sőt a folytatást tervezgették Hell Fire Over London (Pokoli tűz London felett) címmel, a vártnál szerényebb bevételek miatt azonban a projektet ejtették.
Tauntler őrnagy (Peter Carsten)
Így látták ők
„Tulajdonképpen kalandfilm A zeppelin, Etienne Périer új angol filmje is. Ám a rendező érti a mesterségét, tudja, hogyan kell a film eszközeivel megidézni, nem történelmi dokumentum-, hanem játékfilm formájában feldolgozni a huszadik század egyik emlékezetes katasztrófáját, a zeppelin tragédiáját. Alan Hume operatőr hatásos képeivel és Roy Budd zeneszerző emlékezetesen szép kísérőzenéjével kitűnő segítőtársaknak bizonyultak, hasonlóképpen Michael York és Elke Sommer, a film két főszereplője is.”
(Kócsag Piroska: „A zeppelin”. In: Esti Hírlap, 1972. június 15., 2. o.)
A zeppelin parancsnoka (középen: Andrew Keir)
„Az első világháborúban játszódik ez az angol kalandfilm, Etienne Périer rendezésében. S mivel a film angol, az angol nacionalizmust szolgálja, szemben a némettel. A történet hőse is angol, noha német is lehetne, ha akarna, mivel több rokona Németországban él. Ezt a körülményt használja ki a német hírszerzés, de kihasználja ugyanezt az angol hírszerzés is, s az utóbbi, természetesen, ügyesebb. Az ifjú tisztet Németországba küldik a léghajó legújabb típusának kikémlelésére. A küldetés természetesen sikerül. Nem könnyen, de nem is olyan nehezen, mint ahogy a valóságban hajtják végre az efféle feladatokat. A valóság viszont nem kalandfilm, az ilyen történetektől, mint A zeppelin, a nézők nemigen szokták számonkérni a részletek hitelességét. Az alapvetően naiv, de ügyesen szerkesztett és rendezett kalandfilmben több ismerős arc bukkan fel. Az egyik szerepben még a tévé Maigret felügyelője, Rupert Davies is megjelenik a vásznon.”
(–ka–: „A Zeppelin”. In: Magyar Nemzet, 1972. június 15., 4. o.)
A zeppelin pusztulása
„Szabályszerű kémhistóriának indul a film. Sajnos azonban a címszereplő zeppelint a szerzők gyermeteg képzelettel a háborút eldöntő eszköznek, afféle csodafegyvernek állítják be. A naiv mese szerint a német titkosszolgálat tervet dolgoz ki, amelynek során egy kommandóakcióval megkísérlik elrabolni az angol állam legféltettebb történelmi dokumentumait, köztük a híres Magna Chartát. Ekkor ugyanis – a forgatókönyvírók szerint – összeroppan a brit polgári lakosság erkölcsi ellenálló ereje, hiszen Anglia már nem sebezhetetlen. Ekkora ostobaságot nehéz elviselni, még sűrű lövöldözés közepette is. S ami talán ennél is érthetetlenebb: ebben az angol filmben, úgy látszik, a nyugatnémet piac kedvéért megdicsőül a porosz militarizmus.”
(Ábel Péter: „Filmkalauz”. In: Magyar Hírlap, 1972. július 6., 6. o.)
A zeppelin (Zeppelin, 1971) – angol háborús kalandfilm. Owen Crump történetéből a forgatókönyvet írta: Arthur Rowe és Donald Churchill. Operatőr: Alan Hume. Díszlet: Fernando Carrere és Arthur Taksen. Jelmez: Sue Yelland. Zene: Roy Budd. Vágó: John Shirley. Rendező: Etienne Périer. Főszereplők: Michael York (Geoffrey Richter-Douglas), Elke Sommer (Erika Altschul), Peter Carsten (Tauntler őrnagy), Marius Goring (Altschul professzor), Anton Diffring (Hirsch ezredes), Andrew Keir (Von Gorian), Rupert Davies (Whitney kapitány), Alexandra Stewart (Stephanie). Magyarországi bemutató: 1972. július 6.
MÉG TÖBB LÉGHAJÓ!
MÉG TÖBB MICHAEL YORK!
A három testőr, avagy a királyné gyémántjai
A négy testőr, avagy a Milady bosszúja
