Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

SZANDAKAN 8

2019. október 21. - Field64

A filmtörténet vonatkozásában szóra sem érdemes, a Field-történet szempontjából viszont feltétlenül említésre méltó, hogy a japán Szandakan 8 volt életem első, csak 18 éven felülieknek vetített filmje, melyet tizenhárom évesen láttam. Igen gondosan készültem erre a nagy horderejű eseményre, melynek helyszíne a XIII. kerületi Kossuth mozi volt. Számos haditervet kidolgoztam, mert nem akartam úgy járni, mint nem sokkal korábban a Helga című nyugatnémet filmmel, melyet enyhébb korhatárral, csak 16 éven felülieknek forgalmaztak, mégsem engedtek be rá az Ipoly moziban. Még az is megfordult a fejemben, hogy a japán film kedvéért álbajuszt ragasztok, és válltöméseket teszek az ingembe, hogy minél idősebbnek nézzek ki. A termetemmel nem volt gond – azaz dehogynem! Ugyanis már abban az életkorban is túlságosan kimagaslottam a tömegből, szóval beláttam, hogy kár lenne ezt a feltűnést álbajusszal és hasonló marhaságokkal tovább fokozni. Ezért minden reményemet a tömegbe vetettem, mert akkoriban egy vadonatúj, csak 18 éven felülieknek játszott film iránt mindig nagy volt az érdeklődés, tehát jogosan bízhattam abban, hogy a jegyszedő nénik droidként fogják tépkedni a jegyeket, és fel se néznek arra, aki épp eléjük tolja az egyiket. Ez így is történt, szóval sikerült bejutnom a filmre. Főleg arra emlékszem, hogy meglehetősen hosszú volt, és eléggé szomorú. Bár volt olyan kritikus, aki szerint a Szandakan 8 csupán a „rosszlányok” életformáját romantizáló, egzotikus melodrámák közé tartozik, melyekben a hősnőt az ág is húzza, tán még a szelek is bántják, ám jómagam egy cseppet sem éreztem romantikusnak a történetet. Inkább sajnáltam a szerencsétlen Oszakit, akit családja előbb prostitúcióra kényszerített, majd megtagadott, és egész élete boldogtalanul, örökös kitaszítottságban telt. Néhány éve újra láttam a filmet. Több évtizeddel öregebben és rengeteg filmmel a hátam mögött korántsem tartom igazán kimagasló jelentőségű alkotásnak, mindazonáltal szerintem mégis fontos mozgókép, mert az elsők között adott hírt arról, miféle sors jutott osztályrészül japán nők tízezreinek évtizedeken át.

FIGYELEM! A bejegyzés témájául szolgáló film a prostitúcióval foglalkozik. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli látogatóink kattintsanak a „TOVÁBB” gombra!

sandakan01.jpg

A cselekmény

Mitani Keiko, a fiatal újságírónő egy könyvet ír a japán történelem egyik eltitkolt szégyenfoltjáról, a karajuki-szanokról, vagyis azokról a japán lányokról, akiket szüleik a két világháború között ázsiai bordélyokba adtak el prostituáltnak. Évtizedek teltek el azóta: a legtöbb karajuki-szan már nem érte meg a hetvenes éveket, a még élők pedig titkolják múltjuknak ezt a részét. Az Amakusza szigeten Keiko véletlenül találkozik Oszakival, aki valaha maga is karajuki-szan volt, de most egyedül él a macskáival egy rozoga kunyhóban. Az újságírónő kellő empátiával, türelemmel és tapintattal rábeszéli az idős asszonyt arra, hogy mesélje el élete történetét. Az 1920-as évek elejére térünk vissza, amikor a fiatal Oszakit teljesen elszegényedett családja eladja prostituáltnak az észak-borneói Szandakan egyik bordélyházába. A lány azt hiszi, egy hotelbe megy cselédlánynak, hogy keresetével segítsen a családján. A szerető édesanya azonban tudja, miféle keserű sors vár a lányára, akinek búcsúajándékul egy kimonót ad. Éjszakánként titokban szőtte, mert új férje nem engedte meg neki, hogy nappal ezzel foglalkozzon. Ez a kimonó lesz a továbbiakban Oszaki legbecsesebb tárgyi emléke a szülői házból. A lány új otthona valójában egy bordély, amely a 8-as számot viseli. Itt eleinte tényleg csak cselédként kell szolgálnia, ám amikor nagyobb lesz, a tulajdonos rákényszeríti a prostitúcióra. Oszaki kénytelen engedelmeskedni, mert nem tud hová menni, nem tudja kiváltani magát, ezért hosszú évekig a Szandakan 8-ban marad.

sandakan02.jpg

Egy nincstelen fiú beleszeret, és megígéri neki, hogy megteremti közös életük alapjait, aztán visszajön érte. A fiatalember teljesíti is az ígéretét, de épp azon a napon jelenik meg, hogy magával vigye Oszakit, amikor japán tengerészek lepték el Szandakant, és úgy megnőtt a forgalom a bordélyban, hogy a kapzsi tulajdonos még a feleségére is ráparancsolt, hogy álljon be a többi lány közé „dolgozni”, hiszen az asszony valaha maga is prostituált volt. A szerelmes ifjú végleg elhagyja zokogó kedvesét, aki azon az éjszakán több tucat tengerészt volt kénytelen kielégíteni. Amikor Oszaki hazatér Japánba a családjához, újabb keserű csalódás éri. Édesanyja már meghalt, fivére és sógornője pedig földet és házat vett ugyan abból a pénzből, amit Oszaki hazaküldött, mégis a lány értésére adják, hogy nemkívánatos személy lett belőle, a család szégyene. Oszaki kénytelen megint Szandakanba menni, ahol feleségül megy egy japán férfihoz, aki rövidesen meghal. Visszautazik Japánba, és a saját bőrén tapasztalja, hogy a társadalom mennyire megveti a karajuki-szanokat, akik pedig nem tehetnek arról, hogy ilyen sors jutott nekik osztályrészül. Még iskoláztatott fia is szégyelli őt, aki tiszteletre méltó életet él egy nagyvárosban, és csak annyi pénzt küld az anyjának, hogy az éhen ne haljon. Az idős Oszaki magányosan és a társadalom számkivetettjeként él rozoga kunyhójában. A kóbor macskák jelentik számára a társaságot, ő eteti az állatokat. A történet végén a sorsába látszólag fásultan beletörődött Oszaki keserves zokogásban tör ki, mert ekkor érzi át a teljes súlyát annak, hogy egész élete szeretetlenségben telt el, mindenki kihasználta és félredobta, senki nem fogja megsiratni, ha meghal, és csupán egy gyorsan korhadó fakereszt emlékeztet majd egy ideig arra, hogy élt.

sandakan03.jpg

Kik voltak a karajuki-szanok?

Azokat a japán lányokat és asszonyokat hívták karajuki-szanoknak, akik a XIX. század végén és a XX. század első évtizedeiben Japán legszegényebb prefektúráiból kelet-ázsiai, délkelet-ázsiai, szibériai, mandzsúriai és brit indiai bordélyokba kerültek, hogy prostituáltként dolgozzanak. A történészek – főleg Ázsiában – ezt az időszakot gyakran nevezik a „sárga rabszolgaság” korának, hiszen a nők többsége nem szabad akaratából vállalta ezt a munkát, hanem a családjuk eladta őket. Az üzlet általában férfi vagy női közvetítők által jött létre, akik felkutatták a mélyszegénységben élő családokban azokat a lányokat, akik alkalmasak voltak erre a munkára. A közvetítők fizették a lányok utazását, de hasznuk csak akkor volt, ha valóban sikerült értékesíteniük őket. A közvetítésből összegyűlt pénzből egyesek később saját bordélyházat alapítottak. A Meidzsi-korszak végét (a XX. század eleje) tartják a karajuki-szanok aranykorának, miközben maguk a lányok magányos és szomorú életet éltek távol a hazájuktól, és igen sokan már fiatalon meghaltak az ügyfelektől szerzett különféle nemi betegségekben, másokat a sanyarú életmód és az ezzel együtt járó mély depresszió vitt idő előtt a sírba. A tízes évektől kezdődően, amikor Japán kezdett megerősödni, és elindult a nagyhatalommá válás útján – amiben a lányok által hazaküldött pénz is némi szerepet játszott –, a karajuki-szanok az ország szégyeneivé váltak. A japán tisztviselők kísérletet tettek arra, hogy véget vessenek a sárga rabszolgaságnak, ám a karajuki-szanok egy része már nem kívánt visszatérni Japánba: valószínűleg tudták, hogy ott megvetés és kiközösítés várná őket. A második világháború vérzivatara közepette a karajuki-szanok feledésbe merültek, és tragikus sorsuk az agyonhallgatott témák egyike volt. Jamazaki Tomoko először 1972-ben megjelent dokumentumregénye, a Sandakan Brothel No. 8: An Episode in the History of Lower-Class tette közbeszéd tárgyává a sárga rabszolgaságot, és ösztönözte a téma kiterjedt és alapos kutatását.

sandakan04.jpg

A szerző

Jamazaki Tomoko történész és írónő 1932. január 7-én született Japánban, a Nagaszaki prefektúrához tartozó Szaszebo városában. Gyermekkorát Hirosimában és Kuréban töltötte. Édesapja Ohata Tadasi tengerésztiszt volt, édesanyja Vakajama Kosiko énekesnő. Apja 1940-ben egy tengeralattjáró kapitányaként teljesített szolgálatot. A hajó elsüllyedt, Ohata kapitány a legénységgel együtt életét vesztette. Anya és leánya 1945-ben hagyta el Hirosimát, nem sokkal az atombomba ledobása előtt. Tomoko 1952-ben felvételt nyert a Fukui Egyetemre, ahol tanárnőnek készült. Fukui prefektúrában néhány hónapig elemi iskolai tanítónőként dolgozott, s közben arról ábrándozott, hogy Tokióba utazik, és színésznő lesz. Az ötvenes években rövid ideig tartó házasságot kötött egy koreai férfival. Ezután munkát vállalt egy kávézóban, és előnyös külsejének köszönhetően fotómodellként is kipróbálhatta magát. 1958-ban egy rámenős rajongója megsebezte az arcán, és emiatt Tomokónak le kellett mondania színésznői ábrándjairól. Új életcélt választott magának, történészi tanulmányokba kezdett. Kiemelten foglalkozott a nők helyzetével, különös tekintettel a történelem vészkorszakaira. A témában több könyvet is megjelentetett, legismertebbek a The Eighth House of Japanese Prostitutes in the South Sea Islands, a Sandakan Brothel No. 8: An Episode in the History of Lower-Class és folytatása, a The Graves in Sandakan, valamint a Love and Blood-History of Interchange of Asian Women. Különösen a két Sandakan-könyv keltett nagy feltűnést Japánban, mivel a szigetországban korábban nem volt még példa arra, hogy a történelmi múlt legkényesebb időszakait a prostituáltak sorsán és szemszögén keresztül tegyék vizsgálat tárgyává. Kumai Kei filmrendező mindkét regényt felhasználta a Szandakan 8 forgatókönyvéhez. Jamazaki Tomoko 2018. október 31-én cukorbetegségben halt meg.

sandakan05.jpg

A rendező

Kumai Kei japán rendező és forgatókönyvíró 1930. június 1-jén született Japánban, a Nagano prefektúrához tartozó Azumino városában. A macumotói Sinsu Egyetemen irodalmat tanult, 1953-ban kapta meg a diplomáját. Élethivatása mégsem az irodalom lett, hanem a film. Az egyetem után a Nikkacu filmvállalatnál kapott munkát mint rendezőasszisztens. 1959-től írt forgatókönyveket, például Nogucsi Hirosi, Usihara Jóicsi, Jamazaki Tokudzsiró, Maszuda Tosio és mások számára. Önálló alkotóként 1964-ben mutatkozott be a Teigin dzsiken: Sikeisú című alkotásával. A következő évben megkapta a Japán Filmrendezők Szövetségének díját a Nihon rettó (1965) című bűnügyi drámájáért. A történet elején holtan találnak egy amerikai őrmestert, és az ügy kivizsgálása alkalmat adott Kumainak arra, hogy bírálat tárgyává tegye az Egyesült Államok ázsiai politikáját is. A direktor két-három évente forgatott, filmjeiben a nagy történelmi kataklizmákat és a jelen aktuális problémáit a főszereplők személyes sorsán keresztül próbálta ábrázolni. A szocialista filmforgalmazás éveiben viszonylag ritkán játszottak japán filmet a magyar mozik és a televízió (éppenséggel a rendszerváltás sem hozott különösebb változást ezen a téren), így Kumai életművének nagyobb része mindmáig ismeretlen számunkra.

sandakan06.jpg

1972-es alkotása, a Sinobugava részt vett a 8. Moszkvai Nemzetközi Filmfesztiválon. „Ahogyan a szép pincérlány és a rokonszenves diákfiú szerelmi kapcsolata kibontakozik a finom ívű románc történetében, ez önmagában nem hat eredetien, de sokat megéreztet a mélyen gyökerező történelmi-társadalmi kötelmek és az életüket immár saját érzéseik és igényeik szerint felépíteni akaró mai japán fiatalok egymással szembenálló erejéről” – olvashatjuk a műről egy korabeli fesztiválbeszámolóban, ám magát a filmet nem láthattuk. Hazánkba is eljutott viszont jelen ismertető tárgya, a Szandakan 8, amely nemzetközi viszonylatban Kumai legismertebb és legsikeresebb alkotása. Egy svájci apáca és egy japán mérnök szerelméről szól a Kita no miszaki – Cap du nord (1976), amelyben a francia Claude Jade játszotta a női főszerepet. Az 1986-os nyugat-berlini filmfesztiválon Kumai Ezüst Medve-díjat kapott az Umi to dokujaku című drámájáért, amely a második világháborúban játszódik, amikor japán sebészek kegyetlen kísérleteket végeztek a foglyul ejtett amerikai pilótákon. Az opusz megtörtént események alapján készült. Magyarországon DVD-n jelent meg a rendező utolsó munkája, a Figyel a tenger (2002), melynek forgatókönyvét Akira Kuroszava egyik szkriptje alapján maga Kumai írta. A tematika a Szandakan 8-at idézi: a helyszín ismét egy bordélyház, a cselekmény azonban a középkorban játszódik. Kumai Kei 1962-ben nősült meg. Agyvérzésben hunyt el Tokióban, 2007. május 23-án.

sandakan07.jpg

A három főszereplő

Mitani Keikót, a fiatal újságírónőt alakító Kurihara Komaki 1945. március 14-én született Tokióban. Gyerekkorától kezdve színjátszásórákra járt és balettozni tanult. 1963-ban felvették a tokiói Haijuza Színház színészképzőjébe, s három év múlva már a társulat rendes tagja lett. 1967-ben kezdett filmezni. Mi, magyarok elsőként Kobajasi Maszaki Az ördög fogadója (1971) című drámájában láthattuk Omicu szerepében. Hazájában Kumai Kei 1972-es alkotása, a Sinobugava című szerelmi történet tette közkedvelt színésszé. Mint fentebb szó volt róla, az opusz részt vett az 1973-as moszkvai filmfesztiválon. A bájos és tehetséges japán színésznőre felfigyelt a kiváló orosz rendező, Alekszandr Mitta, és rábízta japán–szovjet koprodukciós filmje, a Szerelmem, Moszkva (1974) női főszerepét. Egy fiatal orosz szobrász (Oleg Vidov) és egy japán balett-táncosnő (Kurihara Komaki) romantikus szerelmének történetéről van szó, amelyet közel három évtized után is beárnyékol a hirosimai tragédia. A film nagy tetszést aratott a Szovjetunióban és Japánban, ámbár Mitta nem kedvelte igazán, mert a koprodukció és a kötelezően elvárt közönségsiker miatt több ponton engednie kellett eredeti elképzeléseiből. Következett a Szandakan 8 és egy másik Kobajasi-film, a Magyarországon nem forgalmazott Kaszeki (1974). 1977-ben Komaki ismét egy szovjet–japán koprodukcióban szerepelt: a Fehér éjszaka melódiáiban egy zongoraművészt játszott, aki Leningrádban beleszeret az orosz zeneszerző-karmesterbe. 1980-ban Alekszandr Mitta a Katasztrófa földön-égen egyik parányi mellékszerepére hívta meg, 1989-ben pedig megint főszerepet osztott rá a Shagben. Ez utóbbiban a művésznő egy anyát alakított, aki súlyos beteg fiával a Szovjetunióba utazik abban bízva, hogy a szovjet orvosok által felfedezett gyógyszer megmentheti gyermeke életét. Komaki pályafutása mindig is szorosan kötődött az orosz kultúrához: 1981-ben például Ranyevszkaját alakította Csehov Cseresznyéskertjének tokiói előadásán, és igen kedvező kritikákat kapott. Kétszer is volt zsűritag a moszkvai filmfesztiválon, és rangos kitüntetésekben részesült az orosz és a japán nép közötti baráti és kulturális kapcsolatok fejlesztése érdekében végzett munkájáért. Kurihara Komaki néhány éve saját színházat tart fenn, ahol gyakran játszanak orosz darabokat. A gyerekszerető művésznő a UNESCO egyik jószolgálati nagykövete.

sandakan08.jpg

Az idős Oszakit alakító Tanaka Kinujo 1909. november 29-én született Japánban, a Jamagucsi prefektúrához tartozó Simonoszekiben. Másodunokatestvére volt Kobajasi Maszaki filmrendezőnek. Tanakát a klasszikus japán filmművészet egyik legjelentősebb személyiségeként tisztelik, egy időben Mizogucsi Kendzsi állandó színésznője volt: 1940 és 1954 között a direktor tizenöt filmjében játszott. Itt jegyezzük meg, hogy a művésznő filmográfiája több mint 250 címet tartalmaz, amivel rekordot állított fel, bár nyilván nem ez volt a célja. Először 1924-ben állt a kamerák elé az Egy cselédlány a Genroku-korszakból című filmben. Az opuszt a Socsiku stúdió gyártotta, amely meghatározó jelentőségű volt a színésznő pályáján. Tanaka 1929-ben feleségül ment Simizu Hirosi rendezőhöz. Házasságuk egy évig sem tartott, ennek ellenére jó kapcsolatban maradtak, s többször is dolgoztak együtt. A művésznőt Ozu Jaszudzsiró némafilmje, a Diplomás vagyok, de... (1929) tette igazán ismertté. Játszott az első japán hangosfilmben, A szomszéd feleségében (1931, Goso Heinoszuke), s a harmincas években már az egyik legnépszerűbb japán színésznőnek számított. Természetesen ő kapta a főszerepet a második világháború előtti évek legnagyobb hazai filmsikerében, Nomura Hiromasza Virág a viharban (1938) című drámájában. Első filmje Mizogucsival, az Oszakai asszony (1940) sajnos nem maradt fenn, pályáján mégis kiemelkedő jelentőségű: a rajongott sztárt ez a film tette nagy színésznővé. A második világháború után (1949 októberében) Tanaka volt az első japán művész, aki az Egyesült Államokba utazott, mintegy szimbolizálva a két nép megbékélésének szükségességét. Hazatérése után szakított a Socsikuval, hogy szabadúszóként maga dönthesse el, milyen szerepeket vállal, és kikkel dolgozik. Többször is forgatott Narusze Mikio, Ozu Jaszudzsiró és Kinosita Keiszuke irányításával. Mizogucsival közös tizenöt filmje közül az Oharu élete (1952), az Eső és hold meséi (1953) és a Szansó tiszttartó (1954) a legjelentősebbek. Munkakapcsolatuk akkor szakadt meg, amikor Mizogucsi megvétózta azt a javaslatot, hogy a Nikkacu cég rendezőként szerződtesse Tanakát. A művésznő végül hat filmet rendezett, és ő a japán filmtörténet második rendezőnője. 1977. március 21-én agytumorban hunyt el egy tokiói kórházban.

sandakan09.jpg

A fiatal Oszakit megszemélyesítő Takahasi Joko 1953. május 11-én született Tokióban. Gyerekként állt először a kamerák elé Étienne Périer Híd a naphoz (1961) című francia–amerikai drámájában, amely megtörtént események alapján készült. 1972-ben indult be a karrierje. A női főszerepet játszotta Szaitó Kóicsi Utazás a magányba című drámájában, amely egy tizenhat éves lányról szól, aki egy zarándokút közben felnőtté érik. Ezt követően kapta meg Oszaki szerepét a Szandakan 8-ban. 1977-ig folyamatosan foglalkoztatták, ám a filmjei nem jutottak el Magyarországra. 1971-ben feleségül ment Murakami Haruki íróhoz. (Az IMDb szerint még együtt vannak, más források szerint elváltak, és Joko 1980-ban egy zeneszerzővel házasodott össze.) Valószínűleg férjének köszönhetően fordult érdeklődése az írás felé. A nyolcvanas évektől kezdve több kötete is megjelent, miközben egyre ritkábban állt a kamerák elé. Az IMDb szerint 1992-ben filmezett utoljára.

sandakan10.jpg

Az 1975-ös nyugat-berlini filmfesztivál

A 25. Berlini Nemzetközi Filmfesztivált 1975. június 27. és július 8. között rendezték meg. (A szocialista országok médiája – beleértve hazánkat is – következetesen ragaszkodott a „nyugat-berlini” jelzőhöz, a nyugati országok viszont a hivatalos elnevezéssel is hangsúlyozni akarták, hogy egységesnek tekintik a fallal kettéosztott német fővárost.) A jubileumi rendezvény volt egyébként az első alkalom, hogy szocialista országok is részt vettek a Berlinalén, köztük Magyarország, a Szovjetunió, Lengyelország, Csehszlovákia, Románia és „a másik Németország”, az NDK is, amely Frank Beyer Hazudós Jakab (1974) című drámájával érkezett. Nekünk, magyaroknak azért is érdekes ez a film, mert szereplői között van Garas Dezső, Bara Margit és Gordon Zsuzsa. A versenyfilmek közül később a magyar mozikba is eljutott a francia Szeress engem, Lily! (Maurice Dugowson), a szintén francia Dráma a tengerparton (Yves Boisset), a lengyel Mérleg (Krzysztof Zanussi), továbbá a szovjet Száz nap a gyermekkor után (Szergej Szolovjev) és a már említett Hazudós Jakab. A cseh Jiří Menzel versenyfilmjét (Aki aranyat keres) 1976-ban a tévében láthattuk. Az Egyesült Államok két színész-rendező, Kirk Douglas és Woody Allen filmjeivel versenyzett. (Allen alkotása, a Szerelem és halál forgatása részben Magyarországon zajlott.)

sandakan11.jpg

Hazánkat Mészáros Márta filmje, az Örökbefogadás képviselte, amely megkapta a fődíjat, az Arany Medvét. Ezzel a magyar rendezőnő filmtörténetet írt, mert a Berlinalén addig még nem nyert nő, és először fordult elő az is, hogy egy nagy nemzetközi filmfesztivál nagydíját női rendező kapta. Anélkül, hogy kisebbíteni akarnám Mészáros filmtörténeti érdemeit, a teljes képhez hozzátartozik az is, hogy a díjazásban feltehetően (kultúr)politikai szempontok is érvényesültek. (Ez nem csak a Berlinalén, és nem csak 1975-ben volt így.) A fesztivál vezetősége ugyanis évekig fáradozott azon, hogy a vasfüggöny országait is meghívja a rendezvényre, s törekvéseit 1975-ben végre siker koronázta. (Jugoszlávia már korábban beadta a derekát). Várható volt, hogy a fődíjat egy vasfüggöny mögül érkezett film fogja megkapni, és az Örökbefogadás kétségtelenül a legerősebb mű volt ebben a mezőnyben. A hivatalos indoklás szerint a díj „egy általános érvényű téma nem szentimentális ábrázolásáért és meggyőző, emberi bemutatásáért” járt. (Ne felejtsük el azt sem, hogy az Örökbefogadás még három másik díjban is részesült Nyugat-Berlinben.) Számíthatott esetleg az is, hogy a zsűrielnök is egy nő volt, Sylvia Syms brit színésznő. Az sem lehetett teljesen véletlen, hogy a zsűri az Ezüst Medve-díjak kiosztásakor is nagy figyelmet szentelt a szocialista országok versenyfilmjeinek, és sem az oroszok, sem a keletnémetek nem távoztak üres kézzel. Témánk szempontjából különösen fontos, hogy a Szandakan 8 egyik főszereplője, Tanaka Kinujo kapta a legjobb női alakítás díját.

sandakan12.jpg

Az 1976-os Oscar-gála

A 48. Oscar-gálát 1976. március 29-én rendezték a Los Angeles-i Dorothy Chandler Pavilonban. Az estnek öt házigazdája is volt Walter Matthau, Robert Shaw, George Segal, Goldie Hawn és Gene Kelly személyében. Számunkra se akkor nem volt érdekes, se most nincs jelentősége, az amerikaiakat viszont érintette, hogy az ABC abban az esztendőben vette át a közvetítés jogát az NBC-től. A gála favoritja Miloš Forman drámája volt, a Száll a kakukk fészkére. Az opuszt kilenc díjra jelölték, és „csak” ötöt kapott, ellenben az öt legfontosabbnak tartott kategória aranyszobrát: legjobb film (Michael Douglas és Saul Zaentz producerek), legjobb színész (Jack Nicholson), legjobb színésznő (Louise Fletcher), legjobb rendező (Miloš Forman) és legjobb adaptált forgatókönyv (Ken Kesey regényéből Bo Goldman és Lawrence Hauben). Ilyesmi addig csupán egyszer, 1934-ben történt meg, amikor az Ez történt egy éjszaka című vígjáték söpörte be az öt legfontosabb kategória Oscarját. (1991-ben A bárányok hallgatnak című thriller meg tudta ismételni ezt az eredményt, de közel harminc éve egyetlen más film sem.) Rekordok születtek a színészek között is. A legjobb színésznő kategória egyik esélyese a francia Isabelle Adjani volt az Adèle H. története (1975) című Truffaut-filmben nyújtott alakításáért. Az akkor húszéves művésznő a kategória addigi történetének legfiatalabb jelöltje volt, és a második olyan színésznő, akit francia nyelvű szereplésért neveztek. Adjani nem nyert – ahogyan tizennégy évvel később a Camille Claudel (1988) címszerepéért sem –, viszont díjátadóként is láthatta őt a publikum: Elliott Gould társaságában a legjobb vágásért járó Oscart adta át.

ziemia50.jpg

Amíg Adjani a legfiatalabb jelölt volt a maga kategóriájában, addig a legjobb férfi mellékszereplők között a nyolcvanéves George Burns a legidősebb jelölt rekordját állította fel. Ráadásul a kiváló komikus A Napsugár fiúkban nyújtott alakításáért meg is kapta az Amerikai Filmakadémia aranyszobrát. Egy furcsaság is fűződik a gálához. Az Amarcord (1973) című filmjéért legjobb rendezőnek jelölték az olasz Federico Fellinit (mint fentebb említettem, Miloš Forman győzött), miközben maga az opusz két évvel korábban már megkapta a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscart. Ez utóbbi kategóriában 1976-ban a Derszu Uzala (Szovjetunió, Kuroszava Akira), Az ígéret földje (Lengyelország, Andrzej Wajda), A nő illata (Olaszország, Dino Risi), a Levelek Marusiából (Mexikó, Miguel Littin) és a Szandakan 8 (Japán Kumai Kei) versenyzett. A legnagyobb esélyesnek Wajda eposza látszott, Az ígéret földje, amely a XIX. század végén játszódik a gyors ütemben iparosodó Łódz városában. A filmet azonban az Egyesült Államokban is antiszemitizmussal vádolták, és az ellene indított kampány jelentősen csökkentette győzelmi esélyeit. A Sors iróniája, hogy a díjat ugyan egy japán rendező nyerte, de nem Kumai Kei, hanem Kuroszava Akira a Szovjetunióban forgatott Derszu Uzalával. A Szandakan 8 éppúgy nem számított komoly esélyesnek az Oscarra, mint a mexikói versenyfilm.

sandakan13.jpg

A Szandakan 8 és a magyar filmforgalmazás

A Szandakan 8-at 1976. április 14-én tekintette meg a Filmátvételi Bizottság. A jegyzőkönyv szerint nyolcan voltak jelen a vetítésen, de ezt nem kell készpénznek venni, mert a hozzászólók közül a dokumentum elsőként „Morvay elvtárs”-at említi, akinek a neve azonban nem olvasható a jelenlévők névsorában. (Valószínűleg Morvay Istvánról, az Esti Hírlap egykori újságírójáról van szó.) Morvay elmondta, hogy néhány kollégájával együtt még a nyugat-berlini fesztiválon látta a filmet, és már akkor felfigyelt az idős Oszakit megformáló színésznő nagyszerű alakítására. A Társadalmi Szemle képviseletében Füleki József kifejtette, hogy a Szandakan 8 szerinte ízlésesen megrendezett mű, bár kissé szentimentális és naturalista. Vitatta viszont a befejezést, mert szerinte azt sugallja, hogy a mai Japán megtagadja a múltját. A Pannónia Filmstúdiótól érkezett Kovács Gézát zavarta a film lassú ritmusa és túlzott szentimentalizmusa, de a rendező jó szándékát nem vitatta, ezért az átvételt javasolta, amelyről meg is született a döntés. A megvásárláshoz az illetékes elvtárs szerény valutakeretet szabott meg: mindössze 1500 dollárt és a kölcsönnegatív díját. A magyar mozik 1977. június 23-ától vetítették a filmet, amelyből 6 db 35 mm-es kópia került forgalomba. A Szandakan 8-at összesen 585 849 magyar néző látta, ami 46,3%-os kihasználtságot jelentett.

sandakan14.jpg

Így látták ők

„Kei Kumai az alapos és egyedi elemzés helyett (a társadalom és az egyén szerepét vizsgáló elemzés helyett) csupán csak morálisnak álcázott érzelmes szólamokat kínál. No és némi egzotikumot a borneói japán bordélyházak belvilágáról. Sajnos Kei Kumai (forgatókönyv: Sakae Hirosawa) itt is jobbára hosszadalmas és tartalmatlan képsorokkal részletezi Oszaki életútját. (Ismerős helyzetek az agyonhajszolt, fáradt utcalányokról, a hajcsár, gonosz madámról, a japán hadiflotta »támadásáról« stb.) Az operatőr – Mitsuji Kaneu – sem bizonyult jó társnak. Módszere gyakran a 30-as évek hollywoodi stílusára emlékeztet, mintsem a nagyszerű japán filmiskola hagyományaira. A színészi munka – teátrális. Talán csak Komaki Kurihara – Oszaki szerepében – nyújt többet az átlagosnál. Megfáradt, bölcs arca kifejező. Élmény minden mozdulata, arcjátéka. Szemvillanása, sírása, mosolya.”

(G. I.: „Szandakan 8”. In: Népszava, 1977. június 23., 5. o. – A kritikus tévedett: Kurihara Komaki nem Oszakit alakította, hanem a fiatal újságírónőt.)

sandakan15.jpg

„A hosszú, részletező történetben a hangsúly a prostitúció kényszerítő társadalmi okairól újra és újra áttevődik a bordélyházi élet egzotikumaira, ami ez esetben a témából következik. Találkozunk eközben néminemű naturalizmussal és érzelmességgel is, a kelleténél több eszközzel küzdenek az alkotók azért a sajnálkozó együttérzésért, amelyet az elénk tárt nőalaktól amúgy sem lehetne megtagadni, és olyan ünnepélyességet teremtenek a háborúban lemészárolt prostituáltak dzsungelbeli temetőjének fényképezésével, amely már-már progresszív hősökké lépteti elő azokat, akik valójában mégsem voltak egyebek, mint szerencsétlen áldozatok. Ha a film e problémáival együtt is végig le tudja kötni az érdeklődést, az nem csupán a szokatlan távol-keleti világ varázsának tulajdonítható, hanem Kei Kumai rendező szakmai tudásának, sugárzó emberszeretetének és a színésznők finom, érzékletes játékának is.”

(Kürti László: „A szuperhőstől a balekig”. In: Film, Színház, Muzsika, 1977. június 25., 7. o.)

sandakan16.jpg

„Kei Kumai olyan gátlástalanul halmozza filmjében a téma összes lehetséges közhelyeit, olyan elszántan veti be a könnyfacsaró szentimentalizmus üresen pufogó petárdáit, s a színészek játéka olyan színfalhasogató, hogy mozidarabján – ha nem lenne annyira unalmas – akár jól szórakozhatnánk is, mint a divatos filmtípus persziflázsán. Így inkább csak abban reménykedhetünk, hogy e mai mozi-divathullámból nemcsak a legkorhadtabb darabokat sodorják majd partjainkra a filmátvételi árapály szeszélyei, hanem olyan villódzó mestermunkák is idevetődnek előbb-utóbb a távoli vizekről, mint például Vargas Llosa említett regényének kiváló latin-amerikai filmváltozata.”

(Zsugán István: „Perdita-romantika, japán módra”. In: Új Tükör, 1977. július 3., 31. o. – A szerző Vargas Llosa Pantaleón és a hölgyvendégek című regényének dominikai filmváltozatára célzott, amelyet két és fél évvel a Szandakan 8 után, 1980. január 3-án mutattak be a magyar mozik.)

sandakan17.jpg

Szandakan 8 (サンダカン八番娼館 望郷 / Sandakan hachiban shōkan: Bōkyō, 1974) – japán filmdráma. Jamazaki Tomoko regényéből a forgatókönyvet írta: Hiroszava Ei és Kumai Kei. Operatőr: Kanau Micuji. Díszlet: Kimura Takeo. Zene: Ifukube Akira. Vágó: Nakasizu Tacudzsi. Rendező: Kumai Kei. Főszereplők: Kurihara Komaki (Mitani Keiko), Takahasi Joko (a fiatal Oszaki), Tanaka Kinujo (az idős Oszaki), Mizunoe Takiko (Okiku), Mizuhara Eiko (Ofumi), Todo Joko (Odzsae), Janagava Jukiko (Otake), Nakagava Joko (Ohana), Umezava Maszajo (Jukijo), Tanaka Ken (Takeucsi Hideo). Magyarországi bemutató: 1977. június 23.

(A szövegben előforduló japán neveket és műcímeket saját kútfőből írtam át magyarra. Kivételt jelentettek a kritikaidézetek, amelyekben meghagytam a szerzők által használt írásmódot. Az esetleges hibákért ezúton is elnézést kérek.)

Ha tetszett a bejegyzés, lájkold a szöveget a lap tetején, és lájkolj minket a Facebook oldalunkon is!

MÉG TÖBB BORDÉLY, MÉG TÖBB ÖRÖMLÁNY!

Justine

Fellini-Satyricon

A bűn története

Forró verejték

Az érzékek birodalma

Egy erkölcsös éjszaka

Paprika

A bejegyzés trackback címe:

https://moviecops.blog.hu/api/trackback/id/tr3415223982

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Rozsdalovag 2019.10.23. 08:40:19

Hihetetlen, hogy az ilyen filmekre is van néző, a róla szóló posztra meg 6 ezer olvasó. Le a kalappal. :)

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2019.10.23. 16:26:09

@Rozsdalovag:

Szia!

Köszi az elismerést. Az ilyen típusú régi filmekkel ebben a formában szerencsére nem foglalkoznak az általam ismert blogok, szóval (még) nincs nagy konkurenciám. :)

Ez a blog is addig fog majd élni, amíg megmarad a látogatók érdeklődése. Ez sajnos az egyes szövegek és a teljes blog lájkolását illetően korántsem olyan élénk, mint amilyen a relatíve magas látogatószámok alapján elvileg lehetne. :)