Bár nekem örök szerelmem a mozi, de az elmúlt tíz évben nagy eséllyel jobban jártam, ha otthon maradtam sorozatot nézni, videojátékkal játszani, vagy képregényt olvasni, mintha elhúztam volna a legközelebbi multiplexbe. Akár a sorozatokat, akár a játékokat, vagy a képregényeket nézzük, sokkal változatosabb, érdekesebb, izgalmasabb dolgok játszódtak le ezekben a médiumokban, mint a nagyvásznakon.

Mégis az elmúlt egy hónapban kicsit félretettem minden más elfoglaltságot, és szépen sorban megnéztem újra azokat a filmeket, amelyeket a legjobban szerettem 2010 óta. Sok minden átértékelődött bennem, sok mindenben én is változtam, néha pedig egyszerűen csak jobb a hype és más vélemények nélkül, önmagában nézni egy alkotást.

10.

Fekete hattyú

Csak most, sokadszorra tűnt fel, hogy a történet legelején a Natalie Portman által alakított balerina a tökéletesen tiszta ruhácskájában utazik a tökéletesen tiszta New York-i metrón. New Yorkban garantáltan nincsen egy darab ennyire tiszta metrókocsi a rengeteg vonal egyikén sem. A kérdés csak az, hogy ez pusztán esztétikai döntés volt-e, vagy ezzel a rendező, Aronofsky már rögtön a történet elején mondani akar nekünk valamit? Szerintem az utóbbi. Már a film elején az elnyomott, meggyötört, de belül a tökéletességre vágyó, skizofrén balerina fejében vagyunk, és sohasem kerülünk ki onnan. Fájdalmas testhorror, thrillerelemek, a történet szürrealitásának alárendelt CGI-trükkök és egy lenyűgöző finálé, ahol megszületik a valódi művészet. Csak az a kérdés, hogy mi a tökéletesség ára.

9.

Hajsza a győzelemért

Nem szeretem se a sport-, se az életrajzi filmeket, nem érdekel a Forma–1, és a rendező, Ron Howard munkásságát sem tartom kiemelkedőnek. Aztán a valós események drámaiságának, a forgatókönyvíró végtelen profizmusának, a színészek kimagaslóan jó játékának, Howard dinamikus, biztos kezű rendezésének és végül – de nagyon nem utolsósorban – Hans Zimmer gyönyörűséges, ihletett, heroikus kísérőzenéjének köszönhetően az egyik legnagyobb kedvencem lett, amit már jó párszor újranéztem 2013 óta. A Ferrarikat megszégyenítően gyors történetmesélési tempó miatt nem untam soha a filmet egyetlen pillanatra sem, sőt minden egyes alkalommal a székbe szegeztek a lehengerlően izgalmas autóversenyzős jelenetek, és kivétel nélkül mindig meghatódtam az utolsó pillanatokon. Ugyan a kritika dicsérte annak idején a Rusht, de a díjátadókon tökéletesen figyelmen kívül hagyták (valószínűleg egyszerűen azért, mert a Forma–1 nem különösebben népszerű sportág az USA-ban), és azóta sem igazán érzem azt, hogy különösebben népszerűvé vált volna. Egy igazán alulértékelt filmről van szó, amellyel mindenkinek érdemes tennie egy próbát. A hollywoodi profizmus az esetek többségében a megbízható középszert nyújtja már évtizedes viszonylatban, de néha a sors különös szeszélye folytán, a véletlenek szerencsés összjátékának köszönhetően valódi remekművekkel gazdagodhatunk, amelyek messze túlnőnek alkotóikon, ahogy az ebben az esetben is történt.

8.

A szobalány

Ízig-vérig feminista alkotás még a #metoo előttről, Dél-Koreából. Itt minden férfi kegyetlen, hazug, érzéketlen, önző, perverz mocsadék, így a nők csak egymás karjaiban, egymással összefogva győzhetnek a beteg állatok ellen. A szobalány minden ízében csodálatos, akár a gyönyörű fényképezésre, akár a történet sodrására vagy a fantasztikus zenére gondolok. Itt láthatjuk például a filmtörténet egyik legindokoltabb szexjelenetét, ami talán a leginkább erotikus is egyben. A forgatókönyvbe annyi csavart írtak, hogy csak az állunkat keresgéljük: már rögtön az ötödik percben megváltozik minden, majd ez még megismétlődik háromszor-négyszer. A történet mégsem válik hiteltelenné, mint a hasonló filmeknél oly gyakran, és a különféle nézőpontokból elmesélt jelenetek sem unalmasak. Bravúros film, azoknak is bátran ajánlom, akik amúgy idegenkednek a távol-keleti alkotásoktól, ugyanis az elborzasztóan beteg felszín mögött felsejlik a valódi szeretet és a gyengédség felszabadító ereje, ami így, leírva nyálasnak tűnhet, de A szobalány nagyon nem az. Inkább katartikus élmény.

007.

Skyfall

Egyre inkább hajlok afelé, hogy a Skyfall minden idők legjobb James Bond-filmje. Tökéletesen sikerült ötvöznie a 007-es ügynök régi kalandjaira jellemző hagyományokat a Daniel Craig által alakított ügynök modern oldalával. Ez a Bond olyan kemény, hogy hónapokig bent hagyja a vállában éktelenkedő töltény darabkáit, de amikor szükség van rájuk, a tükör előtt vágja ki saját magából. Miközben ennyire tökös, szemmel láthatóan érzékenyebb, öregebb, megtörtebb, mint bármikor korábban. Sam Mendes ráérős, méltóságteljes tempóban meséli el nekünk a szokásosan nem túl eredeti történetet, Roger Deakins képei olyan elképesztően gyönyörűek, hogy legszívesebben másodpercenként megállítaná az ember, csak hogy még jobban elmerülhessen abban a vizuális orgazmusban, amit a Skyfall jelent. Na és persze Javier Bardem kissé feminin kiugrott ügynöke a valaha volt egyik legjobb Bond-gonosztevő. A nők veszélyesek, gyönyörűek, bár kissé a háttérbe szorulnak, ami csak azért nem baj, mert Judi Dench olyan gyönyörű búcsút kapott, amilyet a színésznő és a karaktere egyaránt megérdemel. Ja, és Adele betétdalát fogalmam sincs, hány százszor hallgattam meg 2012 óta.

6.

Mad Max – A harag útja

Újabb #metoo előtti feminista film a toplistán. A feminizmusát tekintve kicsit visszafogottabb, mint A szobalány, mert itt férfiak és nők együttműködhetnek az elnyomók elleni embertelen harcban. A 70 éves George Millerből senki sem nézett ki ilyen féktelen, lélegzetelállító, megállíthatatlan akcióorgiát. Igazából reménytelennek látszott, hogy elkészüljön ez a film: Miller már a ’90-es évek második fele óta tervezgette az elkészítését, de mindig közbejött valami, például szeptember 11., máskor meg a teljes díszletet pusztította el egy vihar, vagy éppen Mel Gibson írta ki magát az amerikai közéletből. Aztán évekig mindig bejelentették, hogy na most már tényleg jön a Mad Max, de sose jött. Igazából csak Miller emberfeletti akaraterejének, makacsságának köszönhető, hogy évtizedes viszonylatban sem tántorította el semmi attól, hogy megvalósítsa a vízióját. Végül amikor elkészült, valósággal berobbant közénk: tökéletes jelenetek váltakoznak ebben a végtelenül beteg világban, ahol autószörnyek falják fel egymást, ahol végig követhetőek maradnak a csodálatosan megkoreografált akciójelenetek, ahol a CGI nem zökkent ki ebből a világból, hanem magával ragad, ahol meg tudjuk bocsájtani, hogy a címszereplő csak egy mellékalak, és ahol egy utolsó féreg is elnyerheti a megváltást.

5.

Eredet

Christopher Nolan A sötét lovag mindent elsöprő sikere után bármit csinálhatott, bármennyi pénzből. Kevés rendezőnek adatik meg ez a lehetőség, és még kevesebben tudnak élni vele, Nolanen kívül egyedül talán csak Kubrickot tudom mondani. Nolannek kétségtelenül ez az egyik legjobb filmje, azon ritka esetek egyike, amikor a szerzői koncepciót maradéktalanul sikerül végigvinni egy nagy költségvetésű, hollywoodi film keretein belül. Az Eredetnek teljesen önálló világa van, ami minden percben igyekszik valami újjal elvarázsolni a nézőt, valamilyen új álombeli csodát alkotni, ami számomra néha már kicsit sok és néhol fárasztó, különösen amikor az amúgy csodálatosan megkonstruált forgatókönyv már a saját maga által alkotott szabályokat sem tartja be maradéktalanul. Ahogy a Hajsza a győzelemért esetében, úgy itt is Hans Zimmer minden szuperlatívuszt teljesen megérdemlő zenéje emeli még egy szinttel magasabbra ezt az elképesztően, végtelenül profi munkát. Az Eredet kiállta az idő próbáját, és bebizonyította, hogy egy sokszor újranézhető, élvezetes, intelligens alkotás, melyet Nolannek sajnos azóta sem sikerült megugrania.

4.

A Wall Street farkasa

Korunk legnagyobb rendezőóriása, Martin Scorsese itt fejlesztette tökélyre azt a filmnyelvet, amelyet ő talált ki még anno a Nagymenőkhöz, csiszolt tovább a Casinoban, majd csúcsra járatta a kapzsi, drogfüggő, kurvázós, alkoholista szélhámos brókerek valóságos meséjéhez. Három óra még sosem volt ennyire vad, féktelen, vicces, gyors és pörgős, mint ebben a filmben. Ráadásul közben mintha parodizálná is saját magát, elvégre itt egyáltalán nem olyan véresen komoly az egész, mint a korábbi maffiafilmekben, nem hullanak fejek, nincsenek brutális kivégzések, nem folyik a vér. Ezek a csávók nem kemények, csak keménykednek, amitől csak még frenetikusabb lesz az összkép, de közben ez a film legnagyobb hátránya is, hogy a témából fakadóan nincs és nem is lehet akkora tétje, mint a klasszikussá nemesedett gengsztereposzoknak. Viszont ez egyáltalán nem árt az újranézhetőségnek, és ettől még nem lesz kevésbé remekmű sem.

3.

A régi város

A leginkább életszerű film, amit valaha láttam. A dialógusok olyanok, akár az életben, az emberek elbeszélnek egymás mellett, dadognak, hülyeségeket mondanak, félreértik egymást, nem tudják kifejezni magukat, hülyeségeket csinálnak. Hogy lesz a profán valóságból film? Persze, az elképesztően jó színészeken és a maga letisztultságában gyönyörű fényképezésen túl. Úgy, hogy egy apró, félrészeg ember hibájából megtörténik az elképzelhető legszörnyűbb, legkegyetlenebb tragédia. Olyan szinten taglózott le A régi város, hogy onnan már nehéz felkelni. Ettől a bizonyos jelenettől kezdve értelmet nyer a játékidő első fele, főhősünk viselkedése, és ez determinálja az egész alkotást, ami következetesen végigmegy a saját útján. Nincs hazug katarzis, nem is létezhet megváltás. Az életet alapjaiban megrázó csapás után sok évvel legfeljebb egyetlen fél lépést tehetünk előre. Ha szerencsénk van. Közben amúgy mellékesen helyenként elég szórakoztató film ez a maga módján, amit a fentiek alapján nem feltétlenül gondolnék. Egy ennyire erőteljes, megrázó, őszinte, vicces és a maga egyszerűségében mégis szép filmet alkotni csak a legnagyobbak sajátja, és nekik is csak nagyon ritkán adatik meg.

2.

Három óriásplakát Ebbing határában

Martin McDonagh ismét megalkotta az évtized egyik legjobb filmjét. Háromdimenziós, egyszerre szerethető és visszataszító, rendkívül komplex karakterei nemcsak frappáns-pergős-vicces dialógusokban osztják egymást, hanem mindeközben egy kemény drámát is láthatunk, ahol semmi sem úgy működik, ahogy manapság a filmekben szokott.

McDonagh teljesen magától értetődő természetességgel fogalmaz meg olyan dolgokat, amiket mostanában az amerikai filmekben nem szoktak, például ott van a rasszista, bunkó, erőszakos white trash rendőr, aki bármilyen visszataszító is, lehet, hogy igazából belül ő is egy ember? Talán neki is meg lehet bocsátani, és talán ő is meg tud bocsátani? Vagy az önzőnek tűnő fiú, akit az zavar a legjobban a testvére halála kapcsán, hogy meg kell tudnia a kegyetlen gyilkosság mocskos részleteit, aztán ő az, aki gondolkodás nélkül az apja torkának szegezi a kést, amikor a faszfej bántani akarja az anyját. Vagy az anya, aki a lányával történt szörnyű tragédiát úgy próbálja feldolgozni, hogy ezzel egy haldokló ember utolsó napjait keseríti meg, de nem tudunk nem együtt érezni vele, bármennyire nincs igaza.

Aztán ott van Willoughby seriff. A vért köhögős jelenete önmagában az évtized legerősebb filmes pillanatai közé tartozik. És ha valahogy el kell menni, akkor így kell elmenni. Mosollyal a szád szélén, bátran szembenézni a halállal, és még a síron túl is jót tenni azzal, aki rászorul a segítségedre.

1.

Kaliforniai álom

Vidám film szomorú befejezéssel. Nosztalgiamozi, ami a jelenünkben játszódik.

A valóságba folyamatosan beszivárog az álom, az álmot pedig mindig félbeszakítja a valóság. Főhőseink valódi tehetségek, ezért megvalósítják az álmaikat, de a végén egy olyan álmot álmodnak közösen, ami már sosem válhat valóra. Musical, ahol a két főszereplő nem képzett énekes vagy táncos, de ez szintén a filmet minden ízében átható álom-valóság koncepció része. Egyszerre a legcukibb és a legarrogánsabb mozi, mert magában foglalja a saját kritikáját, és a véleményét erről a kritikáról: pisikaka.

Az ifjú író-rendező annyira magabiztosan ellenpontozza szerelemprojektjét, hogy a rengeteg hommage mellett a giccset szimpla eszközként használja egy olyan műfajban, ami már az ő születése előtt 30 évvel halott volt. Egy olyan világban, ahol a hollywoodi filmek képi világának 90%-a vagy szürke szar, vagy narancssárga-kék szűrős robbanás, a La La Land élénk színeiről külön cikket lehetne írni, mikor mit jelent benne a piros, a fekete, a kék vagy a sárga. Damien Chazelle korunk ihletett zsenije, aki olyan tudatosan beszéli a film nyelvét, mint rajta kívül kevesen. Nem most, hanem a filmtörténetben. 

A többi lista

Kérlek, Kedves Olvasó, vedd figyelembe, hogy a te listádat én nem tudom megírni, részint azért, mert nem ismerlek, de leginkább azért, mert senki sem fizet érte. Egyvalaki tudja megírni a te listádat, és az te magad vagy. Így a kommentek között a szokásos felháborodás-anyázás helyett szívesebben látnám mondjuk a te listádat, különösen akkor, ha hozzám hasonlóan esetleg te is rendeztél önmagadnak egy hasonló időutazós hónapot. Tapasztalataim szerint – bár sosem próbáltam, de – még egy adott év vonatkozásában sem lehetséges olyan toplistát írni, amivel mindenki egyetértene, nemhogy egy egész évtized kapcsán, amikor több ezer film közül lehet választani.

Éppen ezért ha a te személyes toplistádat nem is tudom megírni, azért mégiscsak össze tudok még dobni 1-2 listát, aztán kiválaszthatod, hogy melyik a szimpatikusabb. És nagyon fontos, hogy a következő két listára felkerült filmek alapvetően nem az én ízlésvilágomat tükrözik, viszont a sorrendet a saját szájam íze szerint alakítottam. Magyarán: egy-egy szűkös kosárban a szerintem legszarabbtól haladunk a szerintem legjobb felé.

A mezei kritikus listája

A mezei kritikus gondolkodás nélkül követi a külföldi trendeket: amit odaát dicsérnek, azt bizony ő is dicséri. Nagyon fontos neki, hogy a véleménye ne tűnjön mainstreamnek, úgyhogy nem az első vonalból válogat kiváló filmeket, hanem amikre a „kollégák” azt mondták. A listája az alábbi:

10.

A közösségi háló

A Facebookról valószínűleg ma már kurvajó filmet lehetne csinálni, ez a téma az oldal indulása után 3 perccel még nagyon kevés volt, különösen Finchertől.

9.

Zero Dark Thirty

Száraz, hazug mozi, de legalább a legvége ér valamit.

8.

Sosem voltál itt

Az antiszociális Joaquin Phoenix az anyukájával él együtt, és gyilkolászik. És nem, ez nem a Joker, úgyhogy a kritikusokon kívül senkit sem érdekelt, de nem is kár ezért a lila ködös művészkedésért.

7.

Érkezés

Érdekes sci-fi koncepció, ami a végére szennylapokat idéző, drámaiatlan bulvárgiccsé redukálódik.

6.

Az élet fája

Oké, ez egy gyönyörű költemény, valós mondanivalóval, jó nézni, de azért ha lett volna története, meg rövidebb lenne, tényleg olyan remekművé válhatna, mint amilyennek egyesek tartják.

5.

Örökség

Na, ennek az első fele tényleg annyira jó, mint amilyennek mondják, a végére viszont sajnos elképesztően gagyivá aljasodik.

4.

Szárnyas fejvadász 2049

Az első rész szellemiségéből semmit, a külsőségeiből viszont mindent átemelő, gyönyörűséges, hangulatos pózőrködés.

3.

Sráckor

Ez már tényleg egy jó film, annak ellenére, hogy az élet nem ennyire drámamentes és eseménytelen.

2.

Volt egyszer egy… Hollywood

Nem mondom, én tök szívesen lógok együtt DiCaprióval, Pitt-tel és az isteni Margot Robbie-val a ’60-as évek Hollywoodjában, de Tarantinótól azért szeretnék történetet is kapni. Meg jó dialógusokat. Vagy valamit.

1.

Dunkirk

Hasonló, mint az előző: ha Nolan, akkor már kötelező dicsérni. Amúgy, persze, nem rossz, főleg erről a listáról.

A lippsi kritikus listája

A lippsi vagy social justice warrior kritikusnak – hasonlóan a mezei kollégájához – nemigen van saját véleménye,  a filmeket nem esztétikai szempontból, hanem kizárólag azok témája alapján értékeli, illetve hogy az adott alkotás mennyire biztosít táptalajt az ő baloldali meggyőződéseinek. Nagyon vigyázz, ha nem tetszenek ezek a filmek, mert akkor egy homofób, rasszista, nőgyűlölő náci vagy, és pont. A nagy számok törvénye alapján természetesen ide is becsúszott pár kiváló alkotás. 

10.

A víz érintése

Del Torótól megtudhattuk, hogy a fehér férfi azért gonosz, mert fehér és mert férfi. De legalább állást foglal abban a kérdésben, hogy ha egy férfi fekete, attól még hitvány, hisz hiába fekete, azért mégiscsak férfi. Úgyhogy hölgyeim, a tanulság, hogy maradjatok inkább a hüllőlényeknél, mindannyian jobban jártok, mert ez a szörny nem zaklat, nem fogdos, nem erőszakol, ellentétben a valódi, köztünk élő szörnyetegekkel. 

9.

Blackkklansman

Spike Lee az USA lelkületét feltáró, mély drámákból, komplex tablókból a korszellemünknek megfelelő kétbites egyszerűségű bohóckodásra váltott. 

8.

Az utolsó Jedik

Most mit is mondhatnék? Mind tudjátok. Nemrég Rian Johnson azt nyilatkozta, hogy nem mindig jó, ha ki akarjuk szolgálni a rajongókat. De azért talán torkon szarni, majd síkosítás nélkül, posztmodern értelmetlenséggel sem kéne megerőszakolni a gyerekkorunkat. 

7.

Tűnj el

Fekete testvéreim, óvakodjatok a gonosz, szektás fehérektől, akik úgy csinálnak, mintha elfogadóak lennének, holott valójában halálra akarnak kínozni! Horrornak gyenge, drámának kevés. 

6.

Fekete párduc

Nagyon vártam ezt, mert a Polgárháborúban a Fekete párduc szála volt talán a legjobb, aztán végül az egyik legközépszerűbb Marvel-gagyit kaptam. Ryan Cooglertől ennél bármi jobb, a rendkívül szimpatikus és tehetséges színészek, Chadwick Boseman és Michael B. Jordan ennél sokkal többet érdemelnének. De legalább a Disney vezetőjétől, Bob Igertől megtudtuk azóta, hogy ez a mozi egyenértékű Scorsese és Coppola a filmtörténetet megváltoztató remekműveivel, szóval úgy nézzük. Nem mellesleg megvan az első fekete szuperhősünk, Penge meg forog a sírjában, hogy húsz évvel ezelőtt még önmagáért, nem pedig a bőrszínéért szerettük.

5.

Sicario

Roger Deakins operatőri munkája miatt azért ezt már érdemes megnézni. Maga a forgatókönyv életszerűtlen álproblémákkal foglalkozik egy nagyon is valóságos helyzetben. Emily Blunt viszont csodálatos színésznő. 

4.

Nader és Simin – Egy elválás története

Az iráni Aszhar Farhadi rendezte, szóval ez a film jó, akkor is, ha amúgy nem igazán, mert baromi unalmas, akár a forgatókönyv, akár a rendezés szempontjából. És nem is arról szól, amit ígér nekünk, de attól még jó, és kész.

3.

Holdfény

Oké, ez a film viszont már tényleg jó, fantasztikus színészi teljesítménnyel, hatalmas drámai potenciállal, lírai hangvételben szóval ha nem vagy rasszista és homofób, akkor érdemes tenni vele egy próbát. Persze én azt nem mondom, hogy ha nem tetszik, akkor rasszista vagy, és homofób, de ez csak én vagyok.

2.

Szólíts a neveden

Szintén egy csodálatosan elkészített mozi, minden egyes képkockája maga a gyönyör. Talán a legjobb meleg tematikájú, és az egyik legszebb szerelmes film, amit valaha láttam.

1.

12 év rabszolgaság

Ez pedig egy tökéletesen giccsmentes, megrázó, szikár, erőteljes, rabszolgatartós dráma, valós események alapján, szintén csak ajánlani tudom.  

Az átlagnéző listája

Sajnos mind közül ez a legszomorúbb lista. Megnéztem az évtized legtöbb bevételt hozó filmjeit, és gyakorlatilag úgy néz ki, hogy vagy képregényfilm, vagy animációs film, vagy Star Wars, vagy folytatás, vagy ez mind. Ebből nem jön össze egy változatos 10-es lista, úgyhogy marad egy Top 6. Viszont nem akarok álszentnek tűnni, ezek közül kettőt én is moziban néztem meg.  Itt a sorrendet a bevételek alapján állítottam fel.

6.

Jumanji – Vár a dzsungel

A mozipénztár előtt a plakátokat figyelve:

– Te, Sanyi, nézd má’ van, új Jumanji.

–  De hát a Robin Williams meghalt, nem?

– Igen, de ebben a Rock van.

– Ki?

– Tudod, a kopasz, vicces izmos.

– Ja, a Halálos iramban a Vin Diesel, ő jó arc, nézzük meg!

5.

Oroszlánkirály

Elfogtunk egy beszélgetést a Disney-nagyfőnök és két asszisztense között:

– Készítsünk élőszereplős Oroszlánkirályt!

– De uram, az Oroszlánkirályban nincsenek emberi szereplők.

– Tim, ki van rúgva!

Fél évvel később:

– Uram, baj van, megkaptuk az első musztereket az Oroszlánkirályból: nagyon szürreális, ahogy a fotorealisztikus állatokról nem David Attenborough magyaráz, hanem totál érzelemmentesen a semmiből elkezdenek énekelni. Egyáltalán nem működik az egész, és már ráköltöttünk száz milliót.

– Hagyjad, jóvanazúgy, úgyis megnézik, nem? Hülye vagy, mit idegeskedsz?

– Igenis, uram.

– Jut eszembe, megkaptad a memót?

– Igen, uram, Favreau már ki is húzta az eredeti egyik legjobb mondatát.

– Nagyon jó. És szóltatok Hansnak, hogy ne erőlködjön, így is, úgy is megkapja a csekkét?

– Ó, ezt elfelejtettem, uram, nagyon sajnálom, uram.

4.

Hihetetlen család 2

Oké, ide nem akarok semmi rosszat írni, mert tényleg egy nagyon jó animációs cucc, én is szerettem, meg a 2018-as toplistámon is fent van.

3.

Jurassic World

– Uhhh, diíííínóóóók, geehhci!

2.

Star Wars – Az ébredő erő

Itt nem is annyira a nézőket akarom bántani, mert tök rendben van, hogy kíváncsiak voltatok… na jó, senkit sem akarok átverni, voltUNK az új Star Warsra. Inkább a kritikusokat, akik önként és dalolva, ujjongva ültek fel sorban lelkendezni a hype vonatra, hiába volt tök egyértelmű, hogy csak középszert kaptunk. Ami még nagyobb baj, hogy Az utolsó Jediknél se hagyták abba a lelkendezést, zúdult is a népharag, és csak most jöttek rá arra, amit sokan már négy évvel ezelőtt is tudtunk, hogy a Disney ezt bizony csúnyán elbaszta.

1.

Bosszúállók – Végjáték

Tehát közel 20, valódi téteket nélkülöző, öncélú látványpornó után tényleg történik végre valami olyasmi a hőseinkkel (meghalnak, megváltást nyernek stb.), ami tényleg filmre kívánkozik, és akkor ennek annyira örülünk, hogy ez lesz minden idők legsikeresebb mozija. Gratulálok a Marvelnek és a Disney-nek, sikerült megalkotniuk a létező legjövedelmezőbb franchise-modellt a mozi történetében. Ez kurvajó, csak bár ne hinnék azt, hogy ettől ők máris művészek.

Utószó

Remélem, mindannyian találtatok a különféle listákon kedvetekre valót. És félreértés ne essék, a világon semmi baj nincs azzal, ha az elmúlt tíz évben megnéztétek a fenti filmeket, és azzal sincs, ha szerettétek ezeket. Én is megnéztem mindet: volt, hogy jól szórakoztam, máskor meg kevésbé.

És akkor most jöjjön végül a magyar kommenthuszár toplistája, amit már neked kell összeállítani, de előtte szeretnék mindenkinek Boldog Békés Új Évtizedet kívánni!