Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

ŐRÜLT NŐK KETRECE

2019. december 30. - Field64

CHARRIER: (Maga elé emelve, hunyorogva nézi a tányérját.)
Milyen különös tányérok ezek…
ALBIN: (Ránéz az övére, és ő is meglátja a frivol díszítést.) Óóó!
CHARRIER: (Továbbra is eltartja magától a tányérját.)
 Ahogy elnézem, játszadozó fiatalok, nem? Vagy nem?
ALBIN: Tudja, annyi a tányér ebben a házban, hogy fogalmam sincs,
 melyik mit ábrázol. (Kényszeredetten felkacag.)
CHARRIER: (Még mindig hunyorogva nézi a tányérját.)
 Ezek görögök… Bizony, görög gyerekek.
ALBIN: Á, való igaz, ezek görög gyerekek.
 Csak kérdés, hogy kerülnek görögök a tányérjainkba? Igazán különös!
CHARRIER: Szörnyű, szemüveg nélkül nem látok semmit!
ALBIN: (Nézegeti a saját tányérját.) Hah!
CHARRIER: Úgy tűnik, hogy ezek fiúk… Úgy tűnik, fiúk… Bizony, fiúk.
ALBIN: Hogy fiúk? Vannak fiúcskák,
de bizonyára akad egy-két lány is, vagy a magáéra nem fért?
ANDRÉA: Az én tányéromon van lány, határozottan látok egyet.
ALBIN: Óóó, hogy milyen cuki ez a kölyök, és milyen jó a szeme!
Ráadásul igaza is van, nézze, ott látszik, ott a ficakban, ott kandikál ki egy lányfej.
CHARRIER: (Lesújtó pillantást vet Albinre.) Meglehetősen régen láthatott lányt,
különben nem mondaná… Hát tudja, ezek fiúk… Nem lányok, hanem fiúk,
könnyű rájönni. Anyaszült meztelenek… De hát hol a szemüvegem?

Szinte mindig sikerre számíthatnak azok a filmvígjátékok, amelyekben férfiak bújnak női ruhába. Gondoljunk csak olyan klasszikusokra, mint például a Van, aki forrón szereti (1959), az Aranyoskám (1982), a Mrs. Doubtfire (1993) vagy – hogy hazai példát is említsek – az Egy szoknya, egy nadrág (1943)! Ezeknek a filmeknek közös jellemzőjük, hogy férfi szereplőiknek valamilyen kényszerhelyzet miatt muszáj női ruhát ölteniük. A hetvenes évek egyik legsikeresebb és legjobb vígjátéka, az olasz–francia koprodukcióban megvalósult Őrült nők ketrece (1978) főszereplője, Albin viszont életvitelszerűen él nőként. Ő nem egyszerűen nőimitátor, hanem belülről is nőnek érzi magát, úgy viselkedik és úgy érez. Édouard Molinaro komédiájának talán legnagyobb érdeme az, hogy miközben számtalan humoros helyzetet teremt a figura másságából, Albin mégsem ellenszenves, hanem szerethető személyiség. A szerepet zseniálisan alakító francia Michel Serrault úgy képes eljátszani a melegekkel kapcsolatos kliséket, hogy közben megmutatja a mulatságos külső mögött az érző, érzékeny és sebezhető embert is, aki igazából ugyanarra vágyik, mint minden más ember: boldogan élni a párja mellett, aki viszont az ő esetében vele azonos nemű. Albin élettársát, Renatót az olasz Ugo Tognazzi alakítja visszafogottabb játékstílussal, de szintén szellemesen és emlékezetesen. A két színész között állítólag nem volt teljesen harmonikus a munkaviszony, mindazonáltal a nagy sikernek köszönhetően mindketten vállalták a folytatásokat is. A magyarországi sikerben a ragyogó szinkron is döntő szerepet játszott: Sinkovits Imre és Márkus László brillíroznak a külföldi sztárok magyar hangjaként. A film alapjául szolgáló színdarab nyomán 1983-ban egy musical is született, melynek leghíresebb betétdala, az I Am What I Am olyan könnyűzenei sztárok repertoárján is szerepel, mint Shirley Bassey, Gloria Gaynor és Amanda Lear. 1996-ban Madárfészek címmel forgatták le az eredeti film amerikai remake-jét Robin Williams és Nathan Lane főszereplésével.

A film magyar plakátját Plakátfiú bocsátotta rendelkezésemre. Hálás köszönetem önzetlen segítségéért. A film cselekménye szorosan kapcsolódik a homoszexualitás témájához, ezért csak az kattintson a „TOVÁBB” linkre, akinek az érzékenységét ez a motívum nem sérti.

orult_nok01.jpg

A cselekmény

A francia üdülőváros, Saint-Tropez egyik legnépszerűbb mulatója az Őrült nők ketrece, ahol nőnek öltözött férfiak lépnek színpadra. A frivol szórakozóhely sztárja a korosodó Zaza Napoli, akinek igazi neve Albin, és együtt él a tulajdonossal, az olasz származású Renato Baldival. Esti fellépése előtt Albin bezárkózik a szobájába, és senkit sem hajlandó fogadni. Nincs semmi komoly baja, csupán az öregedéstől fél, és attól, hogy Renato elhanyagolja. Párja már nem is törődik vele, pedig ő két hónapja kíméletlenül fogyókúrázik, hogy jól nézzen ki. Még az új kombinéját sem vette észre, vagyis alighanem van valakije. Zaza valósággal kiprovokálja, hogy Renato megüsse, utána viszont boldogan készülődik a fellépésre, hiszen a párja mégiscsak szereti őt. Vagy mégsem? Ugyanis miközben Zaza a színpadon szórakoztatja a publikumot, Renatóhoz titokban egy fiatalember érkezik látogatóba. Kétség sem férhet hozzá, hogy gyengéd érzelmek fűzik őket egymáshoz, de mielőtt bármi rosszra gyanakodnánk, kiderül, hogy a látogató nem más, mint Laurent, Renato fia abból az időszakból, amikor Baldi úr „félrelépett” egy nővel. Az ifjú azért jött, hogy bejelentse közelgő esküvőjét. Renato kitagadással fenyegeti a fiát, ha képes megnősülni, Laurent-t azonban nem rettentik el a beígért szankciók. Baldi úr sem tehet egyebet, mint magához öleli gyermekét, és áldását adja a frigyre. A menyasszony, Andréa már sokkal nehezebben boldogul az apjával, aki nem más, mint Charrier képviselő, az Erkölcsvédő Liga oszlopos tagja, kinek felesége szintén elég sznob és maradi. Szerencsétlen lány be sem meri vallani vőlegénye családi hátterét. Hogy felháborodott szüleit megnyugtassa, azt hazudja, hogy jövendőbeli apósa kultúrattasé az olasz követségen, a mama pedig jó és erkölcsös családanyához illőn otthon neveli a gyerekeket. A Charrier szülők kicsit megnyugodnak, hogy az új rokonság megfelelőnek ígérkezik.  

orult_nok02.jpg

Az igazi nehézségek persze még csak ezután következnek. Saint-Tropez-ban Albin újabb jelenetet rendez amiatt, hogy Renato eddig eltitkolta előle a fiát, aki ráadásul tragikus hírt tudatott velük: nősülni akar! Döbbenet! Charrier úr problémái sem kisebbek, az Erkölcsvédő Ligát ugyanis súlyos csapás érte: váratlanul elhunyt az elnök. Ilyen tragédia sajnos bárkivel megeshet, az elnök urat viszont nem a saját, hanem egy kiskorú néger örömlány ágyában érte a halál. A Liga alapjaiban rendült meg, és úgy tűnik, össze is fog omlani, amikor Madame Charrier előáll egy ragyogó ötlettel: rendezzenek fényes esküvőt a lányuknak, hogy a vőlegény feddhetetlen családi háttere elfeledtesse az elhunyt elnök erkölcsbotrányát. Egy ilyen pompás, a hagyományos erkölcsöket szimbolizáló frigyre érdemes még a pápától is áldást kérni! Közben Zazából előtörnek primadonnához illő sztárallűrjei, mert az mégiscsak hallatlan, hogy Renato egy faragatlan kezdővel akarja színpadra küldeni, aki még rágózik is! Baldi úr nem tud kellő figyelmet fordítani párja panaszkodására, mert Laurent megint egy döbbenetes hírrel állít be. Menyasszonyának szülei látogatóba szeretnének jönni, hogy megismerjék új rokonaikat, vagyis a kultúrattasét és családanya feleségét. Renato meggyőződése, hogy leendő menye nem normális, hogy ilyesmit lódított, Laurent-nak azonban van ötlete a helyzet megoldására. Albint arra az időre el kéne küldeni, a lakást pedig egy kicsit átrendezni, és eltüntetni a szeméremsértő berendezési tárgyakat. Az apa kelletlenül beleegyezik a lakás átalakításába, de azt már nem vállalja, hogy Albint elküldje. Pedig meg kell tennie, mert Charrier úr közli a sajtóval a küszöbön álló lagzi hírét, és utasítja sofőrjét, hogy készülődjön az utazásra. A szófukar alkalmazott némi kenőpénz fejében elárulja egy újságírónak, hogy a Charrier házaspár Saint-Tropez-ba megy.     

orult_nok03.jpg

Renato megkísérli, hogy rávegye Albint az ideiglenes távozásra. Nem meri megmondani neki az igazat, ezért azt hazudja, hogy párja nem néz ki jól, ráférne néhány nap pihenő. Albin persze rögtön megragadja az alkalmat, hogy újabb jelenetet rendezzen. Látványosan megsértődik, hogy Renato épp a kapcsolatuk évfordulóján akarja kidobni őt közös otthonukból. A férfi kénytelen bevallani az igazat, és még abba is beleegyezne, hogy Albin maradjon. Amikor azonban a hazatérő primadonna meglátja, hogy a türelmetlen Laurent máris hozzálátott a lakás átrendezéséhez, egy színpadias búcsújelenet után mégis elmegy. Renato követi, és kibékülnek egymással. Beülnek egy vendéglőbe, hogy megbeszéljék, hogyan oldhatnák meg a vendéglátás súlyos problémáját. Albin boldogan eljátszaná, hogy ő Laurent bácsikája, Renato szerint viszont ez egy halva született ötlet, mert párjának egyetlen férfias gesztusa sincs. Megkísérel megtanítani neki néhány férfias mozdulatot, ám egyrészt Albin tényleg reménytelen eset, másrészt ezen a téren még Baldi úrnak is volna mit tanulnia. Amikor az egyik vendég sértő megjegyzést tesz Albinre, Renato kiáll mellette, már csak azért is, hogy megmutassa a párjának, mit tesz egy ilyen helyzetben egy igazi férfi. Odahaza Albin odaadóan borogatja Renato homlokát, és elmondja, mennyire büszke rá a viselkedéséért: szinte már megsajnálta azt a nagy melákot, aki ráült Renatóra, hogy megpróbálja beleverni a fejét a padlóba. Baldi úr csüggedten közli a fiával: nincs mese, Albin marad, elvégre a barátja, s mellesleg a mulató részvényeinek nyolcvan százalékát is ő birtokolja.  

orult_nok04.jpg

Albin persze szívén viseli Laurent boldogságát, és belátja, hogy a reménytelennek látszó helyzeten tényleg sokat javíthatna egy igazi nő. Beleegyezik abba, hogy Renato felkeresse Laurent édesanyját, egy nagy cég elnökasszonyát, és felkérje, hogy fia érdekében jelenjen meg a vendégek fogadására. Persze rajta akarja tartani a szemét a párján, nehogy megint félrelépjen, ezért ragaszkodik ahhoz, hogy elkísérje. Laurent nem lelkesedik azért, hogy az igazi anyját is meghívják, aki annak idején lemondott róla, de nincs jobb ötlete. Hamar kiderül, hogy Albin aggodalma nem teljesen alaptalan: Simone Deblon, az elnökasszony valóban kísérletet tesz arra, hogy ismét elcsábítsa Renatót. Albin rájuk nyit, és a látvány annyira megdöbbenti, hogy feldúltan távozik, hogy öngyilkos legyen. Renato szerencsére lebeszéli őt a szándékáról, és együtt térnek vissza a mulatóba, hogy túlessenek a Charrier família látogatásán. Albin férfiruhát ölt, ám ő is érzi, hogy nevetségesen fest benne, és immár önként hajlandó arra, hogy eltűnjön a látogatás idejére. Deblon asszony telefonál, és bejelenti, hogy a délutáni kínos incidens ellenére Laurent érdekében este mégis elmegy Renatóék otthonába. Később újra telefonál, hogy sajnos késni fog. A Charrier házaspár közben megérkezik, és első benyomásaik nem is rosszak. A helyzet akkor kezd megváltozni, amikor meglátják a meglehetősen feminin néger inast, Jacobot. És aztán megérkezik Laurent édesanyja, kinek láttán a színes bőrű alkalmazott harsány kacajra fakad. A vendégek persze nem tudják, hogy nem Simone az, hanem Albin öltözött be nőnek. Mi tagadás, a Charrier házaspár egyáltalán nem ilyennek képzelte Laurent édesanyját. A vendéglátás egyre kínosabb meglepetéseket hoz, aminek tetőpontjaként megérkezik az igazi édesanya is. A Charrier szülők ennyi erkölcstelenség láttán természetesen azonnal távozni akarnak, ám erre nincs módjuk. Sofőrjük indiszkréciójának köszönhetően ugyanis az újságírók körbevették a házat, eltorlaszolták a lakás bejáratát, és a foglyul ejtett vendégek csakis a mulatón keresztül tudnának elmenni. A médiahiénák alig várják, hogy lekapják az Erkölcsvédő Liga új elnökét, amint épp kilép egy ilyen kétes hírű mulatóhely ajtaján… 

orult_nok05.jpg

A szerző

Jean Poiret (eredeti családneve: Poiré) francia színész, rendező, író és forgatókönyvíró 1926. augusztus 17-én született Párizsban. Édesapja Georges Poiré üvegfúvó mester volt, édesanyja Anne-Marie könyvelőként dolgozott. Gyermekkorát a Párizshoz közeli Villejuifben töltötte. A párizsi rue Blanche-on található drámaiskolában tanulta a színészi mesterséget. Ekkoriban ismerkedett meg Michel Serrault-val, akivel közkedvelt duót alkotott hosszú éveken át. Filmszínészi karrierje 1953-ban kezdődött: kisebb szerepeket játszott olyan filmekben, mint például A három testőr (1953, André Hunebelle), Az élet szép (1956, Roger Pierre és Jean-Marc Thibault) és A hölgyek uralma (1956, Jean Boyer). Az Átkozott kölyök (1956) című komédia tette igazán ismertté a mozinézők körében. Ebben Serrault mellett olyan partnerei voltak, mint Brigitte Bardot, Françoise Fabian és Jean Lefebvre. Nemzetközi szinten nem lett belőle annyira közismert sztár, mint barátjából, ugyanakkor hazai népszerűségét és jellemábrázoló tehetségét bizonyítja, hogy többek között Sacha Guitry, Henri Verneuil, Michel Boisrond, Marcel Camus, François Truffaut, Claude Chabrol és Claude Pinoteau is számított rá a filmjeikben. Utoljára 1987-ben állt Serrault-val a kamerák elé a Papu, a csodás (1987, Jean-Pierre Mocky) című vígjátékban, a női főszerepet Jeanne Moreau alakította. Élete vége felé megpróbálkozott a filmrendezéssel is: a Zebra (1992) című alkotását Alexandre Jardin regénye alapján készítette, a forgatókönyv is javarészt az ő munkája. Három hónappal a premier előtt, 1992. március 14-én szívrohamban hunyt el a Hauts-de-Seine megyei Suresnes-ben. Poiret úgy színészként, mint szerzőként a francia színházi élet egyik jelentős személyisége volt, két leghíresebb színműve az Őrült nők ketrece és a Kellemes húsvéti ünnepeket! Kétszer nősült. Első felesége Françoise Dorin forgatókönyvíró és színésznő volt, akitől Sylvie nevű lánya született. A hetvenes évek második felétől Caroline Cellier színésznővel élt, akit 1989-ben vett feleségül. Tőle egy fia született, Nicolas.   

orult_nok06.jpg

A színdarab

Az Őrült nők ketrece alapötlete Charles Dyer Staircase (Lépcsőház) című 1966-os színdarabjából származik, amelyet a következő évben mutattak be Franciaországban Paul Meurisse és Daniel Ivernel főszereplésével. A darab egy korosodó homoszexuális pár történetét mondja el, akik egy fodrászatot üzemeltetnek Londonban. A filmváltozatot Stanley Donen rendezte 1969-ben, a két főszerepet Richard Burton és Rex Harrison játszotta. Az Őrült nők ketrece esetében nem fodrászüzletről van szó, hanem egy Saint-Tropez-i lokálról, ahol transzvesztita előadók lépnek színpadra. A szórakozóhelyet Georges (a filmben: Renato) és élettársa, a mulató sztárja, Albin alias Zaza vezeti, akik a magánéletben együtt élik olykor viharossá forduló hétköznapjaikat. Poiret magának írta Georges szerepét, Albinét pedig Serrault-nak. (Nem először fordult elő, hogy a két művész homoszexuális párt játszott: 1959-ben a La Clé des champs című tévéshow-ban is meleg párként láthatta őket a közönség.) A fergeteges komédiát Pierre Mondy rendezte meg a párizsi Théâtre du Palais-Royalban, a premiert 1973. február 1-jén tartották. Az előadás óriási sikert aratott, a színház öt évig tartotta műsoron, s a közel 1800 előadást több mint egymillió néző látta. Albin szerepét 1977-ben a belga Jean-Jacques (Jean Guillaume) vette át. 1978 októberében az előadás átkerült a szintén párizsi Théâtre des Variétés repertoárjába, ahol 1980 februárjáig maradt műsoron. Serrault visszavette Albin szerepét, Georges-ot viszont már nem Poiret, hanem Michel Roux alakította. A hatalmas siker ellenére az előadást állítólag sosem vették teljes egészében filmre, és a sikamlós téma miatt nem akadt francia producer, aki vállalta volna a mozifilmre adaptálást. A film az olaszok bevonásával készülhetett el, akik persze ragaszkodtak ahhoz, hogy olasz művészek is játsszanak benne. Az Őrült nők ketrece világszerte meghódította a közönséget, és bebizonyította, hogy a mozinézők sokkal nyitottabbak voltak az egyébként jó ízléssel ábrázolt provokatív témára, mint ahogyan azt a francia producerek feltételezték.

orult_nok07.jpg

Magyarországon csak a film premierje után jöhetett szóba a színdarab bemutatása. A budapesti Vidám Színpad 1984. május 19-én tartotta a hazai ősbemutatót. A művet Hársing Lajos fordította, az előadást Horváth Tivadar rendezte, a díszleteket és jelmezeket Vogel Eric tervezte. A két főszerepet vendégművészek játszották, Agárdy Gábor (Georges) és Gálvölgyi János (Albin). Barchét képviselőjelöltet Csákányi László, a feleségét Kállai Ilona (mint vendég), a lányukat Nyertes Zsuzsa alakította. Georges elvált feleségét Faragó Vera, fiát ifj. Pathó István, Jakabot Böröndi Tamás személyesítette meg. Agárdy nem sokkal a premier után megbetegedett, szerepébe ideiglenesen a rendező, Horváth Tivadar ugrott be. „Engedjük át magunkat az előadás varázsának. Horváth Tivadar rendezte, remek ritmusban, a nevettetés minden lehetőségét kihasználva, a kényesnek vélt és pikáns részeket is a jó ízlés kordájában tartva” – írta Barabás Tamás az Esti Hírlap kritikájában (1984. jún. 14.). A szintén budapesti Karinthy Színház 1997. április 22-én mutatta be Poiret színművét Karinthy Márton rendezésében. Hársing mellett Vinkó József nevét is feltüntették fordítóként. Az első félévben Georges-ot Helyey László játszotta, a szerepet októberben Kerekes József vette át. További szereplők: Cseke Péter (Albin), Makay Sándor (Barchét), Lehoczky Zsuzsa (Madame Barchét), Ábel Anita (Muriel), Csizmadia Gergely (Laurent) és Tallós Rita (Simone). Egy hentes szerepében Klapka György lépett színpadra. „Napjainkban is hasonló érzéseket, véleményt vált ki a nézőből a konfliktus: a meleg páros szembetalálja magát egy mai Le Pen-gondolkodású képviselővel és családjával” – nyilatkozta Karinthy Márton a premier előtt. 2006. december 16-án a fővárosi Játékszín újította fel a darabot Vinkó József szövegével, Garas Dezső rendezésében. Főszereplők: Tordy Géza (Georges), Balázsovits Lajos (Albin), Kiss Mari (Simone), Babicsek Bernát (Laurent), Besenczi Árpád (Barchét), Tóth Enikő (Madame Barchét) és Bordán Lili (Muriel). A komédiát az új évezredben Győrben Ács János, Miskolcon Korcsmáros György állította színpadra.         

orult_nok08.jpg

A rendező

Édouard Camille Molinaro francia filmrendező és forgatókönyvíró 1928. május 13-án született a franciaországi Bordeaux-ban. Korán feltámadt érdeklődése a filmkészítés iránt, rövidfilmjeivel már ifjúkorában jó néhány amatőr szakmai versenyen részt vett. Profi karrierje kezdetén André Berthomieu, Maurice de Canonge és Robert Vernay asszisztenseként is dolgozott. 1946 és 1957 között rövidfilmeket és dokumentumfilmeket rendezett. 1958-ban forgatta első egész estés filmjét, a Háttal a falnak című bűnügyi drámát Jeanne Moreau és a színészként is ismert rendező kolléga, Gérard Oury főszereplésével. Eleinte krimiket készített, 1960-ban rendezte első vígjátékát Egy lány nyárra címmel, a női főszerepeket Pascale Petit és Micheline Presle alakította. A krimi és a vígjáték műfaját az Arsène Lupin (1962) című alkotásában párosította először, a főszerepeket Jean-Claude Brialy, Jean-Pierre Cassel és Françoise Dorléac kapta. A következő évben szóba került, hogy egy magyar–francia koprodukciós filmet fog készíteni, amely az 1930-as években játszódott volna hazánkban: a főszerepet Serge Reggianinak szánta. Az Aludj csendben, Catherina munkacímet viselő szatíra végül nem realizálódott. Brigitte Bardot és Anthony Perkins állt a kamerája elé A bájos kis ostoba nő (1964) című kémkomédiában. Úgy volt, hogy a filmet Londonban forgatják, a brit főváros polgárai azonban megrohanták a forgatás helyszínét, hogy minél közelebbről láthassák a szexszimbólum Bardot-t. A producer egy idő után megelégelte, hogy a rámenős rajongók miatt nem kezdődhet el az érdemi munka, ezért inkább egy francia műteremben építették meg London utcáit.

orult_nok09.jpg

Még 1964-ben a mozikba került Molinaro másik vígjátéka, a Férfivadászat (1964) is. Ez utóbbiban Jean-Paul Belmondo, Jean-Claude Brialy, a közelmúltban elhunyt Marie Laforêt, Bernadette Lafont és a két testvér, Françoise Dorléac és Catherine Deneuve játszotta a fontosabb szerepeket. Molinaro nevéhez fűződik Louis de Funès két közkedvelt filmje, az Oszkár (1967) és a Heves jeges (1969). Filmográfiájából említést érdemel még a Nagybátyám, Benjámin (1969) és A bajkeverő (1973) című komédia – mindkettőben Jacques Brel játszotta a főszerepet –, továbbá két dráma, A sors iróniája (1974) és A férfi, aki mindig sietett (1977): az előbbiben Pierre Clémenti, az utóbbiban Alain Delon volt a sztár. Legnagyobb sikerét az Őrült nők ketrecével érte el, melynek második részét is ő rendezte. 1974-ben forgatott először a televízió számára, s a nyolcvanas években egyre inkább ennek a médiumnak szentelte magát. Ebben a korszakában készült mozifilmjei közül ne maradjon említetlenül a Sok pénznél jobb a több (1982) és A magas szőke + két szőke (1988). Egyik legigényesebb munkájának Az arcátlan Beaumarchais (1996) című kosztümös vígjátékot tartják. A Le tuteur című tévésorozattal búcsúzott a közönségtől. Molinaro háromszor nősült, első felesége 1969-ben légi katasztrófa áldozata lett. Első házasságából egy lánya, a harmadikból két fia született. Légzési elégtelenség miatt hunyt el 2013. december 7-én Párizsban.   

orult_nok10.jpg

A fontosabb szereplők

A Renatót megformáló Ugo Tognazzi 1922. március 23-án született az olaszországi Cremonában. Eredeti neve: Ottavio Tognazzi. Már négyéves korában színpadra lépett. Szülei hegedűművészt szerettek volna faragni belőle, Tognazziból azonban hiányzott a zenetanuláshoz szükséges kitartás és erőfeszítés, míg a színészethez ösztönös tehetséget érzett magában. Karrierje az ötvenes években kezdett kibontakozni, duója Raimondo Vianellóval nagy népszerűségre tett szert az olasz televízióban, ámbár szókimondó műsorukat olykor cenzúrázták. 1950-ben kezdett filmezni. Megtanulta, hogy előbb népszerűvé kell válni ahhoz, hogy maga választhassa meg a szerepeit, ezért pályája első évtizedében kevésbé igényes, de gyors sikereket hozó filmeket is elvállalt. A szövetséges (1961, Luciano Salce) című drámában egy meggyőződéses fasiszta szerepében bizonyította először, hogy nemcsak nevettetni tud, hanem drámai szerepekben is megállja a helyét. Ettől kezdve az olasz filmművészet jó néhány nagy egyénisége is foglalkoztatta őt, mint például Marco Ferreri, Dino Risi, Pier Paolo Pasolini, Pietro Germi, Luigi Zampa és Mario Monicelli, ugyanakkor a művészfilmek mellett továbbra is szerepelt vígjátékokban, melyekkel évtizedekre konzerválta a népszerűségét. Több-kevesebb késéssel láthattuk szinte minden fontos filmjét: Római menetelés (1962), Becsületbeli ügy (1966), Egy erkölcstelen férfi (1967), A karbonárik (1969), Jöjjön el egy kávéra hozzánk! (1970), A nagy zabálás (1973), Az ezredeseket akarjuk (1973), Olcsó regény (1974), Férfiak póráz nélkül (1975), Narancsos kacsasült (1975), Fehér telefonok (1976) A terasz (1980). Rendezőként is kipróbálta magát, négy filmje közül az Éjszakai utazók (1979) jutott el a magyar mozikba. Tognazzi híresen jó szakács és nagy nőfaló hírében állt. Gyermekei közül nemzetközi viszonylatban Ricky Tognazzi rendező a legismertebb. Ugo Tognazzi 1990. október 27-én Rómában hunyt el.

orult_nok11.jpg

Az Albint megszemélyesítő Michel Serrault 1928. január 24-én született a franciaországi Brunoy-ban. Kisfiúként először bohóc akart lenni, amikor azonban ministránsként egy templomban teljesített szolgálatot, érdeklődni kezdett a vallás iránt. 1941-ben közölte az anyjával, hogy pap szeretne lenni, néhány hónapig papi szemináriumra is járt. Megértő lelki atyja inkább a színészi pályát tanácsolta neki, mondván, hogy ott jobban tudja szolgálni az Urat. Serrault megfogadta a jó szándékú tanácsot, és élete végéig hithű katolikus maradt. A negyvenes évek második felében aktivizálta magát a színjátszás terén. Az első években csak színházban szerepelt, 1954-től már filmszerepekben is foglalkoztatták. Bár karrierjének első huszonöt évéből is több filmjét láthattuk a magyar mozikban, hazánkban igazából az Őrült nők ketrece tette ismertté. Ennek szerzőjével, Jean Poiret-val az ötvenes években ismerkedett meg. Úgy színpadon, mint a kamerák előtt gyakran játszottak együtt. Serrault a folytatásokban is eljátszotta a hisztis Albint (Zazát), ugyanakkor arra törekedett, hogy ne szoruljon e népszerű filmszerep skatulyájába. Claude Miller Őrizetbevétel (1981) című bűnügyi drámájában egy gazdag ügyvédet alakított, akit két kislány megerőszakolásával és meggyilkolásával vádolnak meg. A beismerő vallomást a nyomozást vezető felügyelő egyre vitathatóbb módszerekkel próbálja kicsikarni belőle. Robert Merle magyarul is megjelent regénye, a Malevil (1981, Christian de Chalonge) rosszul fogadott filmváltozatában Serrault volt az egyik főszereplő. Erőszakos módszerekkel dolgozó, önbíráskodó rendőrt alakított az Alain Delon főszereplésével készült Ne ébreszd fel az alvó zsarut! (1988) című akciófilmben. Az IMDb valamiért A szabad gondolkodó (2000) címmel tartja nyilván azt a filmet, melyet a hazai mozik A vágy forradalma címmel vetítettek. Ebben Serrault formálta meg a bigott kardinálist, aki előtt nemcsak a francia forradalom eszméit terjesztő nyomda létezését, hanem a szereplők kissé szabados életvitelét is el kell titkolni. A művész 1958-ban vette feleségül Juanita Saint-Peyront, akitől két lánya született, Caroline és Natalie. Caroline 1977-ben egy közúti balesetben életét vesztette. Michel Serrault rákban hunyt el 2007. július 29-én Vasouy-ban.

orult_nok12.jpg

Michel Galabru rövid életrajzát a Zsaru vagy csirkefogó (1979) című filmje kapcsán korábban már megírtam. A Louise Charrier-t alakító Carmen Scarpitta (1933–2008) a film fővárosában, Hollywoodban született, művészi karrierje azonban Olaszországhoz kötődik. Színpadon és filmekben egyaránt játszott, filmográfiájából a magyar nézők számára a Fellini-Casanova (1976) a legismertebb, amelyben Madame Charpillont keltette életre. Mexikói otthonában gázszivárgás következtében vesztette életét. Andréa Charrier-t az 1960-ban született Luisa Maneri személyesítette meg. 1975-ben kezdett filmezni, javarészt másodvonalbeli filmekben foglalkoztatták. 2012-ben egy saját maga által írt és rendezett színdarabban láthatta az olasz közönség. Laurent szerepét Rémi Laurent (1957–1989) formálta meg. Filmkarrierje 1976-ban indult, filmográfiáját javarészt a maguk idejében divatos, de nem túl jelentős filmek alkotják. Az Őrült nők ketrece folytatásait nem vállalta, ezért az általa játszott figurát a második részből kihagyták, a harmadikban pedig másik színészre bízták. Magyar nőt vett feleségül, Masznyik Enikő táncosnőt. Rémi Laurent AIDS-ben hunyt el. A Jacobot alakító Benny Luke (1942–2013) születési évszáma bizonytalan, egyes forrásokban az 1939-es évszám található. (Az IMDb nem közli a születési dátumát.) Kaliforniában látta meg a napvilágot, de Franciaországban élt. Mindössze öt filmben szerepelt, s elsősorban táncosként dolgozott különféle párizsi kabarékban. Charrier sofőrjét az olasz Venantino Venantini (1930–2018) személyesítette meg. 1954 óta filmezett, egyike volt a legfoglalkoztatottabb olasz epizodistáknak, számos filmben láthatta őt a magyar közönség is. Gyakran játszott bűnözőket: erőszakos nehézfiúkat éppúgy, mint peches gazembereket, ugyanakkor drámai szerepekben is megállta a helyét. Egy combcsontműtétet követő váratlan komplikációk következtében hunyt el.

orult_nok13.jpg

Így készült a film

Mint fentebb már szó volt róla, a kényes téma miatt a francia producerek nem tülekedtek a színdarab filmjogainak megvásárlásáért. Egyedül Christan Fechner mutatott némi érdeklődést a megfilmesítés iránt, Poiret viszont vele nem akart megegyezni. Nem volt ugyanis túl jó véleménnyel a Fechner által gyártott vígjátékokról, különösen azokról, melyekben a Les Charlots komikusai játszottak. 1977-ben egy olasz producer, Marcello Danon szerezte meg a jogokat. Danon ragaszkodott ahhoz, hogy olasz színészek is játsszanak a filmben, s az egyik főszerep is olasz művészé legyen. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy a zseniális Michel Serrault-t vétek lenne másra cserélni, ezért Georges szerepét adták egy olasz színésznek, a nagyszerű komikusnak, Ugo Tognazzinak. A figurát Renatóra keresztelték át, és mint megtudjuk róla, olasz származású. (Ennek a második részben lesz nagy jelentősége.) A könnyebb megjegyezhetőség érdekében a bigott erkölcscsősz, Dieulafoi (Istenhit) nevét Charrier-re változtatták. A menyasszony keresztneve a színpadi változatban Muriel volt. A filmben ő tulajdonképpen két keresztnevet is kapott: a francia és a nemzetközi változatban Andréának hívják, ám ez Olaszországban férfinév is lehet, ezért az olasz változat az Adrienne nevet használta. Említsük meg azt is, hogy Serrault mellett a Jacobot alakító Benny Luke is a színházi előadásból került át a filmbe.

orult_nok14.jpg

A rendezésre Édouard Molinarót választották, aki korábban már három filmet is forgatott Michel Serrault-val. A direktor azt javasolta, hogy Poiret vele együtt írja meg a forgatókönyvet. A szerző kezdeti lelkesedése hamar alábbhagyott, amikor világossá vált számára, hogy forgatókönyvet írni merőben más, mint színdarabot. Molinaro szerint Poiret különösen érzékeny és sebezhető személyiség volt, aki egy napon sírva közölte vele, hogy sose lesz képes sikeresen elvégezni ezt a munkát. Molinaro ekkor a francia filmvígjáték ügyeletes írózsenijéhez, Francis Veberhez fordult. Veber előbb egy Saint-Martin szigeti szállodában, majd Rómában, végül Deauville-ben dolgozott a szkripten. Molinaro szerint Veber is ugyanazokkal a nehézségekkel szembesült az adaptáció során, mint Poiret, de benne megvolt a kellő kitartás és türelem ahhoz, hogy addig kínlódjon a szöveggel, amíg nem érzi azt tökéletesnek. Itt-ott Marcello Danon is beleszólt az írásba, míg megszületett a végső változat. A forgatás Rómában kezdődött, a Cinecittà és a Dear Studios műtermeiben. A külső jeleneteket természetesen Franciaországban, Saint-Tropez-ban vették fel.

orult_nok15.jpg

Michel Serrault visszaemlékezései szerint párosa Ugo Tognazzival igazán remekül működött. Szerinte Tognazzi az első percben megértette, hogy Renato nem olyan excentrikus személyiség, mint Albin, és mint minden nagy színész, azonnal felismerte, hogy óriási hiba lenne, ha versenyezni próbálna a partnerével, és nem engedné, hogy Albin személye maradjon a középpontban. Francis Veber szerint azonban a két művész munkakapcsolata korántsem volt olyan harmonikus, mint amilyennek Serrault utólag látta. Tognazzi kezdetben még vállalta, hogy franciául mondja a szövegét, hiszen ismerte a nyelvet, de Serrault sziporkázó alakítása láttán meggondolta magát, és ragaszkodott ahhoz, hogy olaszul beszéljen. Serrault viszont nem tudott olaszul, ezért úgy a forgatáson, mint az utószinkron közben nagyon figyelnie kellett partnere olasz végszavára. Ráadásul Tognazzi – rosszmájúak szerint gonoszkodásból – hajlamos volt arra, hogy improvizáljon, és megváltoztassa a végszót. Ha például azt kellett mondania, hogy „lekvár” (marmellata), akkor azt mondta, hogy „dzsem”. Molinaro megkísérelte megmagyarázni neki, hogy az ilyesmivel milyen nehéz helyzetbe hozza a partnerét és őt, a rendezőt is. Veber szerint ez csak olaj volt a tűzre, és Tognazzi pokollá tette a forgatást. Nap mint nap olaszos szitokáradatot zúdított a rendezőre az egész stáb füle hallatára, sőt nemi szerve megmarkolásával szimbolikusan is tudatni kívánta mindenkivel, minek tartja Molinarót. Gyakran rendezett jelenetet, például lapokat tépett ki a forgatókönyvből, ha valami nem tetszett neki. Mondhatni, a forgatáson ő viselkedett olyan hisztisen, mint a filmben Zaza, és állítólag nem volt egyetlen forgatási nap sem, ahol a légkör a film műfajának megfelelően felhőtlenül derűs lett volna.

orult_nok16.jpg

Tognazzi helyett Serrault Armando Nannuzzi operatőrben találta meg ideális partnerét. Elmondása szerint tulajdonképpen neki játszott, és a Nannuzzi szemében megjelenő huncutság vagy éppen a megcsillanó könnycseppek jelezték számára, hogy alakítása eléri a remélt hatást. Ha egy-egy jelenet végén nem volt elégedett magával, az operatőr ráérzett erre, és tapintatosan megkérdezte, hogy nem akarja-e újra megcsinálni a jelenetet úgy, hogy kizárólag neki játszik. Michel Galabru sem őrzött szép emlékeket Tognazziról. Elmondása szerint hajnali négykor kellett kelnie azon a napon, amikor az a jelenet került sorra, amelyben Charrier nőnek öltözik, hogy megtévessze az újságírókat, és kijusson az Őrült nők ketrecéből. Amikor Tognazzi meglátta a végeredményt, kijelentette, hogy Galabru külseje egyszerűen visszataszító, és szó sem lehet arról, hogy megcsókoljon egy ilyen rémséget, ahogyan az a forgatókönyvben eredetileg szerepelt. Mindazonáltal valahogy mégis rendeződtek a konfliktusok, hiszen mindhárom művész vállalta a folytatásokat, sőt Tognazzi és Serrault 1984-ben A pajzán Dagobert király című vígjátékban is együtt szerepelt. Mellesleg Tognazzi szinkronizálása is komoly problémákat okozott, többen is próbálkoztak vele. A nehézségek főleg a két nyelv különbségeiből fakadtak, mert a szavak olaszul többnyire hosszabbak voltak, mint franciául. Az előzetest még úgy hozták forgalomba, hogy Renato olasz akcentussal beszéli a franciát. Végül Pierre Mondy, a színpadi változat rendezője szinkronizálta Tognazzit (akcentus nélkül), de mindkét folytatásban más-más színész váltotta fel őt.

orult_nok17.jpg

A folytatások

Az Őrült nők ketrecét 1978. október 25-én mutatták be Franciaországban, ahol 5 406 614 nézője volt. Michel Serrault 1979-ben megkapta a legjobb színésznek járó César-díjat. (A produkciót más kategóriában nem is jelölték). A filmet külföldön is jól fogadták, Magyarországon 1980. március 27-étől játszották: abban az évben 5224 előadáson 762 909 néző látta. 1980-ban az Őrült nők ketrece nyerte el a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Golden Globe-díjat, ám ugyanebben a kategóriában Oscarra már nem nevezték, három másik kategóriában (legjobb rendező, legjobb forgatókönyv, legjobb jelmez) viszont bekerült az esélyesek közé. Ahogy az lenni szokott, a sikernek köszönhetően hamar hozzáláttak a folytatás elkészítéséhez. A győztes csapaton senki nem akart változtatni, vagyis a forgatókönyvet ismét Francis Veber, Marcello Danon (a producer) és Jean Poiret írta, a filmet Édouard Molinaro rendezte, a zenét Ennio Morricone szerezte, s a kamera mögött megint Armando Nannuzzi állt. Természetesen a két főszereplő is ugyanaz volt, Ugo Tognazzi és Michel Serrault, sőt Charrier szerepében visszatért Michel Galabru is. Nekünk, magyaroknak érdekes lehet, hogy egy kisebb szerepet idegenbe szakadt hazánkfia, Tom Felleghy játszott. A bonyodalmak persze ismét Albin alias Zaza körül keletkeznek, aki megsértődik azon, hogy Renato egy fiatalabb riválisának akarja adni a mulató műsorában a Marlene Dietrich-számot. A sértett díva be akarja bizonyítani, hogy igenis tud még hódítani, ezért női ruhában nyakába veszi a várost. Renato követi őt, nehogy párja valami kínos helyzetbe keveredjen. Albin épphogy helyet foglal egy presszóban, amikor egy jól öltözött fiatalember leül mellé, hozzábújik, majd magával vonszolja egy hotelbe. A féltékeny Renato követi az alkalmi párt, és hőseink rövidesen egy gyilkossággal tarkított kémkedési ügy kellős közepében találják magukat, és életük egy pillanatig sincs biztonságban… Az Őrült nők ketrece 2 – amely Magyarországon a Kémek a lokálban alcímet kapta – már szigorúbb kritikákban részesült, mint az előzménye. Humorát kevésbé találták kifinomultnak, többen is úgy gondolták, hogy a két főszereplő kapcsolatáról már nem tudunk meg semmi újat, az egész film csupán Serrault jutalomjátéka, Tognazzi teljesen háttérbe szorul mellette. A közönség érdeklődése is kissé szerényebb volt, Franciaországban például „csak” 3 015 152 néző volt kíváncsi a folytatásra. A magyar premier 1983. szeptember 15-én volt: a filmet 3249 előadáson 500 413 néző tekintette meg. Hazánkban ez volt az esztendő harmadik legnézettebb francia filmje. (Az első helyen A profi áll l 043 818 nézővel, a második az Egy zsaru bőréért, amelyre 928 701-en váltottak jegyet.)

orult_nok18.jpg

A francia mozik 1985. november 20-án mutatták be a harmadik, befejező részt, amely a magyar házimozi-forgalmazásban Őrült nők ketrece 3 – Az esküvő címet kapta (a hazai filmszínházak nem tűzték műsorra). A rendezői székben ezúttal Georges Lautner ült, aki az előző évben nagy sikert könyvelhetett el Poiret másik színműve, a Kellemes húsvéti ünnepeket! (1984) filmváltozatával. A forgatókönyvet ezúttal hatan hozták össze – köztük Lautner –, az eredeti szerzőgárdából egyedül Marcello Danon maradt meg. Az operatőr személyében is változás történt, Nannuzzit Luciano Tovoli váltotta fel. Tognazzi és Serrault újra eljátszották a „furcsa pár”-t. A női főszerepet az olasz Antonella Interlenghi alakította, kinek szülei népszerű színészek, Antonella Lualdi és Franco Interlenghi. Az új történet szerint a mulató a csőd szélére kerül. Szerencsére megérkezik a hír, hogy Albin nagy vagyont örökölt skót nagybácsikájától. Az örökség átvételének azonban szigorú feltételei vannak: a tízmillió font csak akkor lehet Zazáé, ha megnősül és gyermeke születik. Albin emiatt már-már lemond a pénzről, az élelmes Renatónak viszont megvan a terve arra, hogyan jussanak az örökséghez… A harmadik rész még a másodiknál is keményebb kritikákat kapott, és a közönség érdeklődése is jócskán visszaesett: Franciaországban 1 693 055 nézője volt, míg Spanyolországban csupán 61 378-an voltak kíváncsiak rá. Végül említsük meg, hogy Danny Arnold amerikai producer már az első rész után, 1979-ben azt tervezte, hogy tévésorozatot rendel a témából az ABC számára. A szériának a provokatív Ádám és Yves címet szánta – a homofóbok ugyanis Ádám és Éva mintájára gyakran gúnyolták így a melegeket –, ami mellesleg egy öt évvel korábbi, pornográf jelenetekkel megtűzdelt híres melegfilmre is utalt. Az előkészületi fázisban kiderült, hogy túl nagy a bukás kockázata, ezért a sorozat ötletét elvetették.    

orult_nok19.jpg

A musical

1978-ban világsikert aratott a Grease (Pomádé) című musical filmváltozata, amelynek Allan Carr volt az egyik producere. Carr felfigyelt az esztendő másik nagy filmslágerére, az Őrült nők ketrecére, és úgy gondolta, remek alap lehetne egy musicalhez, amellyel meghódíthatná a Broadway-t. Nem volt elegendő pénze a filmjogok megszerzésére, viszont ki tudta fizetni az eredeti Poiret-darab jogdíját. A tervezett musicalnek a The Queen of Basin Street címet adta. A szövegkönyv megírására Jay Presson Allent, a dalok megkomponálására Maury Yestont kérte fel. A rendezésre Mike Nicholsot választotta, a koreográfia megtervezését pedig Tommy Tune-ra bízta. Ezután befektetőket keresett és talált Fritz Holt és Barry Brown személyében. Ők rögtön azzal kezdték, hogy kirúgtak mindenkit, akivel Carr megállapodott. A sértett művészek mindegyike pert indított, ám csupán Yeston nyerte meg az övét, és később némi részesedést kapott a bevételből. Holt és Brown kiszemeltje a rendezésre Arthur Laurents volt, akivel 1974-ben már eredményesen együttműködtek a Gypsy című klasszikus musical felújításán. Laurents viszont egyáltalán nem érdeklődött egy meleg témájú musical iránt, és azt gondolta, az AIDS terjedése miatt megnövekedett homofóbia sem kedvez a sikernek. Mégsem mondott határozott nemet, mert jó viszonyban volt a két producerrel, és amikor megtudta, hogy a darab szövegkönyvének megírását a rangos szakmai díjakkal elhalmozott Kakukktojás (Torch Song Trilogy) szerzője, Harvey Fierstein vállalta, a zenét és a szövegeket pedig a zenés műfaj egyik legnagyobb személyisége, Jerry Herman fogja írni (mindketten közismert homoszexuálisok), végképp eloszlottak a kételyei. Fierstein és Herman első dolga az volt, hogy visszatértek a színmű eredeti címéhez és ahhoz, hogy a helyszín a kétes hírű mulató legyen.

orult_nok20.jpg

Ami a leghamarabb megvolt, az Herman szerzeménye, az I Am What I Am, amelyet Laurents az első felvonás nagy hatású érzelmi lezárásaként képzelt el, és lényegében az ő rendezői koncepciója adta az ötleteket ahhoz, Fierstein hogyan dolgozza ki a történet részleteit. Herman szerint viszont a dal csak akkor született meg, amikor Fierstein felolvasta neki az első felvonás zárójelenetét, amelyben szerepelt a dal címéül szolgáló öt szó. A két művész egyetértett abban, hogy nem provokatív módon fogják feldolgozni a témát, mert nem megbotránkoztatni, hanem szórakoztatni szeretnék a közönséget, hogy a nézőkben erősítsék a meleg közösség iránti szimpátiát. Az angol Wikipédián azt olvashatjuk, hogy a musicalből azért maradt ki Simone Deblon személye, mert a figurát kifejezetten a film számára találták ki, amelynek jogaival a musical alkotói nem rendelkeztek. Ez a magyarázat azonban számomra érthetetlen, mert a vér szerinti anya az eredeti színpadi műben is szerepel, így mellőzésének más oka lehetett. Helyette új szereplő került be a történetbe, Jacqueline, egy elegáns étterem tulajdonosa, Albin és Georges jó barátja. Egyébként az eredeti színdarabból csak a két főszereplő és az inas, Jacob nevét hagyták meg. Laurent-ból Jean-Michel lett, Murielből, a menyasszonyából Anne, a Dieulafoi házaspár megfelelője pedig a musicalben Edouard és Marie Dindon. Az előbemutatót a kissé konzervatívnak tartott Bostonban rendezték meg. Az alkotók előzetes aggodalmai ellenére az előadás hatalmas sikernek bizonyult. 1983. augusztus 21-én került sor a Broadway-premierre, a két főszerepet Gene Barry (Georges) és George Hearn (Albin) játszotta. A musical négy évig volt műsoron, utoljára 1987. november 15-én adták elő. Összesen 1761 előadást tartottak, közben persze színészcserékre is sor került. Az eredeti előadást kilenc kategóriában jelölték az amerikai színházi szakma legrangosabb díjára, a Tonyra, és hatban győzött is.

orult_nok21.jpg

Magyarországon elsőként a Fővárosi Operettszínház mutatta be a musicalt 1991. szeptember 20-án. A szövegkönyvet Kállai István, a dalszövegeket G. Dénes György fordította, az előadást Vámos László rendezte. Albint Haumann Péter alakította mint vendég, Georges-ot Németh Sándor, akitől 1992. május 6-án Farkas Bálint vette át a szerepet. További szereplők: Király Attila f. h. (Jean-Michel), Csere László (Jacob), Simonyi Krisztina (Anne), Makay Sándor és Lehoczky Zsuzsa (a Dindon házaspár), valamint Felföldi Anikó (Jacqueline). Mint fentebb már szó volt róla, Lehoczky Zsuzsa az eredeti színdarabban is eljátszotta a bigott feleséget a Karinthy Színház 1997-es bemutatóján. „Ez egy mulattató, ám érzelmes, moralizáló emberi darab. Nem szól másról, mint a másságról, éppúgy, mint a Hegedűs a háztetőn vagy a Piros karaván. Egyik sem zsidó vagy cigány témájú mű, hanem a kisebbség drámája, sorsa. Nekünk, akik színpadra visszük ezt a musicalt, arról beszél, hogy az embereket nem hajlamuk, fajuk és hovatartozásuk szerint kell megítélni, hanem emberségük, jellegük alapján” – nyilatkozta Vámos László néhány héttel a premier előtt. 2003. december 13-án a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház tűzte műsorára a musicalt, 2004. április 16-án pedig a szolnoki Szigligeti Színház. 2014. július 12-én a budapesti Átrium Film-Színházban került színpadra az Őrült nők ketrece a Kultúrbrigád előadásában. Az előadást Alföldi Róbert rendezte, a két főszerepet Hevér Gábor (Georges) és Stohl András (Albin) játszotta. A rendező szokása szerint provokálni is akart, és itt-ott direkt politikai utalásokat is elhelyezett az előadásban. Az Index kritikusának, Kalas Györgyinek tetszett a darab, többek között emiatt: „Nagyon jók a zenei betétek, és hogy élő zenekar játszik a színpadon, amitől még nagyobb ereje lesz a darabnak. Stohl nemcsak zseniális színész, hanem eszméletlen hangja is van, amit jó párszor ki is enged.”  

orult_nok22.jpg

A remake

Az Őrült nők ketrece amerikai remake-jének gondolata már a nyolcvanas évek közepén felmerült, amiben alighanem a musical nagy sikere is szerepet játszott. A két főszerepre Frank Sinatrát és Dudley Moore-t szemelték ki. A közismerten nőcsábász Sinatra kész volt arra, hogy eljátssza a homoszexuális lokáltulajdonost, Moore-t viszont nem érdekelte a projekt, ezért a remake-et tíz évre jegelték. Az új változat munkacíme Birds of a Feather volt, ez később változott The Birdcage-re. Poiret színdarabja és az eredeti film forgatókönyve alapján a szkriptet Elaine May, az amerikai filmvígjáték egyik kulcsfigurája írta. Több hónappal a forgatás megkezdése előtt Mike Nichols rendező szerződtette Rick McKay-t, hogy Párizsban, Londonban, San Franciscóban és Atlantában forgasson egy dokumentumfilmet a nőimitátor előadóművészekről. A leforgatott anyagot elsősorban a két főszereplő, Robin Williams és Nathan Lane felkészítéséhez használták. A kezdeti elképzelés az volt, hogy Steve Martin játssza Armand (az eredeti filmben: Renato), Robin Williams Albert (az eredetiben: Albin), Diane Keaton pedig Louise Keeley (az eredetiben: Madame Charrier) szerepét. Keaton nemet mondott a felkérésre, mert úgy érezte, hasonló figurát játszott A menyasszony apja című vígjáték mindkét részében is, ráadásul szintén Steve Martin partnereként. (Végül Dianne Wiest kapta a szerepet.) Martin egyeztetési problémák miatt lépett vissza. Williams ekkor bejelentette, hogy szívesebben játszaná Armandot, mert számára az jelentene nagyobb szakmai kihívást. Nichols beleegyezett ebbe, és Albert szerepét Nathan Lane-nek adta, aki ezzel az alakításával vált ismertté a filmvilágban. Lane egyébként a magánéletben is meleg, de ezt a film forgatásának idején még nem hozta nyilvánosságra.

orult_nok23.jpg

Robin Williams és Nathan Lane játékstílusának egyik fő jellemzője az improvizáció, és ennek Nichols sem akart mindenáron gátat szabni. Ahhoz viszont ragaszkodott, hogy egy-egy jelenetet először a forgatókönyv szerint forgassanak le, és csak ezután improvizáljanak, hogy mit lehetne esetleg még jobban. Szó volt arról, hogy a remake-ben is benne lesz Jacob, a hímnemű néger szobalány, sőt a szerepre ki is választották David Alan Griert. Az amerikai miliőben azonban a figura egészen más hatást váltott volna ki, mint az eredeti darabban és filmben, s emiatt lemondtak róla, ugyanakkor bizonyos jellemvonásait beépítették az új szereplő, Agador Spartacus, Albert öltöztetőjének személyiségébe. Erre a szerepre Nichols Hank Azariát szerződtette, miután látta őt a Kvíz-show (1995, Robert Redford) című filmben. A Madárfészekkel párhuzamosan készült Azaria egyik barátja, Billy Bob Thornton Pengeélen (1995) című filmje. Mindkét színész olyan figurát alakított a maga filmjében, aki különösen viselkedik és sajátosan beszél, ezért együtt dolgozták ki a szerepeiket. Azaria kétféle hangot talált ki Agador Spartacus számára: egy férfias hangszínűt és egy magasabb hangfekvésűt. Utóbbiról azt gondolta, a meleg sztereotípiákat erősítené vele, ám egy meleg barátja szerint a figurához az illett jobban. Csak később tudatosult benne, hogy tulajdonképpen saját nagyanyja hangját utánozta.

orult_nok24.jpg

Keeley szenátort Gene Hackman alakította, aki a Képeslapok a szakadékból (1990) című filmben is dolgozott Nicholsszal. Hackman a hetvenes években Richard Nixon egyik legkérlelhetetlenebb bírálója volt, s a film létrajelenetében Nixonra utalva mutatja a béke szimbolikus jelét. (Az utolsó híres kép Nixonról az volt, amint bukása után a béke jelét mutatva beül az elnöki helikopterbe, és elhagyja a Fehér Házat.) Barbara Keeley-ről elhangzik a filmben, hogy még nincs tizennyolc éves, ellenben az őt megformáló Calista Flockhart már a harmincegyedik évében járt a forgatáskor. Nichols egy off-Broadway-darabban nyújtott alakítása miatt választotta őt. Barbara szerelme, Val húszéves volt a történet szerint, az őt alakító Dan Futterman viszont akkor már a huszonnyolcadik évét is betöltötte. Armand és Katharine (az eredetiben: Simone Deblon) a nő irodájában a Love Is in the Air című dalt énekli, ami Stephen Sondheim Őrület vagy más – mi történt a Fórumon? című 1962-es musicaljéből származik. Szintén Sondheim szerzeménye a Can That Boy Foxtrot című dal, amely a Follies című musicalből való. A vendéglátás jelenetében a szereplők a My Fair Lady népszerű betétdalára (Ma éjjel táncolnék) táncolnak, a dal szerzői: Frederick Loewe és Alan Jay Lerner. Operatőri bravúr, hogy a film kétperces nyitójelenete olyan, mintha folyamatosan vették volna fel Steadicammel, holott valójában három részletben rögzítették. A Madárfészek költségvetése 31 millió dollár volt, és több mint 185 milliót jövedelmezett, ennek ellenére a remake-et nem folytatták. Magyarországon 1996. június 20-án mutatták be: 2443 előadáson 200 063 néző látta, ami közepes sikernek mondható. (Az év legsikeresebb külföldi filmje a magyar mozikban A függetlenség napja volt, amelyet három hónappal később mutattak be, mégis több mint háromszor annyi, összesen 727 000 nézőt vonzott, mint a Madárfészek.)           

orult_nok25.jpg

Így látták ők

„Tempós cselekmény, remek poénok, kifejező, találó verbális humor és mulatságos színészi játék jellemzi É. Molinaro filmjét. (Kitűnő a magyar szinkron is. Ugo Tognazzi »magyar hangja« Sinkovits Imre, Michel Serrault szerepét pedig Márkus László szinkronizálta.) Tanulság? Talán annyi, hogy az »egyneműek« házassága is olykor pont olyan unalmas, csupa veszekedés, csupa kudarc, mint az igazi házasság. No meg talán az, hogy felettébb kellemetlen az Erkölcsvédő Liga szempontjából, ha a tisztes korú elnök egy rossz hírű házban »veszti életét« – a kiskorú prostituált néger lányka karjaiban…”

(Gantner Ilona: „Őrült nők ketrece”. In: Népszava, 1980. március 29., 8. o.)

orult_nok26.jpg

„Egyszóval: a homoszexualitás az alapmotívum, talán először a mozijainkban, de tegyük hozzá mindjárt, hogy a mulattatást szolgáló ironikus megközelítésben, nemigen lépve át a jó ízlés határait. A majdhogynem cselekmény nélküli történet humorforrása egyrészt az a fura féltékenykedésekkel tarkított »családi« élet, amelyben a két férfi főszereplő (a homokosok bárjának tulajdonosa és »primadonnája«) él, másrészt az a szemforgató erkölcsösködés, amely éppen az előbb említettek jó szándékú, de kétbalkezes segítségével lepleződik le. Szellemes megoldások váltakoznak közepes színvonalú szokványötletekkel, olykor, például a film elején még a rokoni kapcsolatokra vonatkozó késleltetett információ félrevezető hatását is felhasználja a rendező, Édouard Molinaro, akinek legnagyobb érdeme a jó színészválasztás és a találó környezetábrázolás.”

(K. L.: „Őrült nők ketrece”. In: Film, Színház, Muzsika, 1980. március 29., 12. o.)

orult_nok27.jpg

„Tulajdonképpen könnyűszerrel vethetném oda, hogy az Őrült nők ketrece című színes, szinkronizált francia–olasz vígjáték művészileg alig értékelhető, könnyen felejthető film. De nem mondanék vele igazat. S itt nem csupán az olyan nézők haragjától rettenek vissza, akik e film láttán gurulni fognak a nevetéstől, már amennyire egy mozi nézőterén gurulni lehet, hanem józan megfontolás alapján jelentem ki, hogy ez a frivol – vagyis: könnyűvérű, léha, ledér, sikamlós, szeméremsértő és így tovább – játék az utóbbi idők egyik legjobb mozimulatsága. Nem állítom persze, hogy különösebb propagálásra, népszerűsítésre lenne érdemes nálunk egy olyan típusú éjszakai mulatóhely, mint ahol, s amelynek a környékén ez a film játszódik. […] Annyit azonban meg kell hagyni, hogy Michel Serrault remekül helytáll Zaza némileg természetellenes, de ellenállhatatlanul kacagtató figurájának életre keltésében. Itt van aztán mellette a nálunk is méltán népszerű olasz jellemszínész, Ugo Tognazzi kevésbé fergeteges, de finoman komikus vonásokban bővelkedő alakítása Zaza »férjének« szerepében. […] Emeli a film báját, humorát, hogy az eredeti főszereplőkhöz Márkus László és Sinkovits Imre ragyogó szinkronhangja kitesz magáért.”

(Sas György: „Őrült nők ketrece”. In: Szabad Föld, 1980. május 4., 12. o.)

orult_nok28.jpg

Őrült nők ketrece (La cage aux folles / Il vizietto, 1978) – francia–olasz filmvígjáték. Jean Poiret azonos című színdarabjából a forgatókönyvet írta: Francis Veber, Édouard Molinaro, Marcello Danon és Jean Poiret. Operatőr: Armando Nannuzzi. Zene: Ennio Morricone. Díszlet: Mario Garbuglia és Carlo Gervasi. Jelmez: Ambra Danon. Vágó: Monique Isnardon és Robert Isnardon. Rendező: Édouard Molinaro. Főszereplők: Ugo Tognazzi (Renato Baldi), Michel Serrault (Albin Mougeotte, művésznevén: Zaza Napoli), Claire Maurier (Simone Deblon), Rémi Laurent (Laurent Baldi), Carmen Scarpitta (Louise Charrier), Michel Galabru (Simon Charrier), Luisa Maneri (Andréa Charrier), Benny Luke (Jacob), Venantino Venantini (Charrier sofőrje). Magyarországi bemutató: 1980. március 27.

Madárfészek (The Birdcage, 1996) – amerikai filmvígjáték. Jean Poiret Őrült nők ketrece című színdarabja és az 1978-as film szkriptje alapján a forgatókönyvet írta: Elaine May. Operatőr: Emmanuel Lubezki. Zene: Stephen Sondheim. Díszlet: Bo Welch és Cheryl Carasik. Jelmez: Ann Roth. Vágó: Arthur Schmidt. Rendező: Mike Nichols. Főszereplők: Robin Williams (Armand Goldman), Gene Hackman (Kevin Keeley szenátor), Nathan Lane (Albert Goldman), Dianne Wiest (Louise Keeley), Dan Futterman (Val Goldman), Calista Flockhart (Barbara Keeley), Gank Azaria (Agador Spartacus), Christine Baranski (Katherine Archer), Kirby Mitchell (Keeley sofőrje). Magyarországi bemutató: 1996. június 20.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkold a szöveget a lap tetején, és lájkolj minket a Facebook oldalunkon is!

MÉG TÖBB JÓKEDV, MÓKA, KACAGÁS!

Aranyláz

Ninocska

Hyppolit, a lakáj

Mici néni két élete

Butaságom története

12+1

Magas szőke férfi felemás cipőben

Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban

Csúfak és gonoszak

Zsaru vagy csirkefogó

Kéjutazás Las Palmasba

Szexmisszió

A bejegyzés trackback címe:

https://moviecops.blog.hu/api/trackback/id/tr2115356610

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Lazók György · http://filmekapolcrol.blog.hu/ 2019.12.30. 11:44:10

Nem is olyan rég, egy-két hónapja néztem újra. Be kell vallanom, hogy én a folytatást jobban szeretem, mint az alapfilmet, viszont a harmadik rész emlékeim szerint borzalmas. Az amcsi remake szerintem feledhető. Pár mellékszereplő, főleg Hackman dobta fel számomra.

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2019.12.30. 12:37:38

@Lazók György:

Nekem is tetszett a folytatás, de az eredeti az igazi kedvencem. Egyetértek a korabeli kritikákkal, hogy a második rész humora már nem annyira kifinomult, semmi újat nem tudunk meg a pár kapcsolatáról (az első részben viharos kapcsolatuk a hetero házasságok paródiájaként is felfogható), és főleg Michel Serrault jutalomjátékát élvezhetjük, aki ismét sziporkázik.

A harmadik rész valóban elég bágyadt, a remake-en pedig én egyszer sem mosolyodtam el. Pedig sok helyzet és párbeszéd egy az egyben az eredeti filmből való, de abban működött, az amcsi verzióban meg nem. Nathan Lane-nek csak önmagát kellett volna adnia, végtére ő is meleg, ehhez képest az ő játéka szerintem csupán a meleg klisék halmozása, Serrault játéka viszont nemcsak Albin paródiáját, hanem egy alapvetően szerethető figura emberi portréját is nyújtja.

Amit pedig az amerikai változat pluszban tesz hozzá a filmhez, az tipikus amcsi hülyeség. Mi a francnak kezd Armand és volt nője táncolni a nő irodájában? Az meg végképp hihetetlen számomra, hogy az ultrakonzervatív politikus és hasonlóan bigott neje csak úgy táncra perdülnek a vendéglátás közben. Valamiért azt hitték az alkotók, ez baromi vicces, pedig szerintem nagyon erőltetett volt. Elaine Mayről mindenhol azt írják, hogy ő az amerikai filmvígjáték anyja, de szerintem kb. annyira vicces, mint idehaza... Na, inkább nem írok nevet, nehogy megsértődjön valaki! :)

aCCaTt0nE 2019.12.30. 20:18:08

Micsoda meglepetés! :)

Ez egyike azoknak a filmeknek, amiket magyar szinkronnal szeretek megnézni. Sinkovits (Renato) finom úriember, pont annyi "melegséggel" a hangjában, amennyi kell a karakter érzékeltetéséhez. Márkus László (Albin) pedig egyszerűen lubickol a szerepben, IMÁDOM! Hozzáteszem, hogy Márkus állítólag "hazabeszélt", Czeizel Endre állítása szerinte ugyanis nem a fia volt az első, aki coming outolt neki. Hogy ebből mi igaz, nem fogjuk megtudni, az én gaydarom szerint a pletykák igazak...Nem olvastam olyat sehol, hogy Márkus László nyíltan vállalta volna a melegségét, ellentétben p. Gobbi Hildával. Az is azért mókás, hogy a Három nővér-adaptációjában mennyire jól állt neki a "Tengerparton áll egy tölgyfa"-szerep :D (A szereplők nevét már sose fogom tudni megjegyezni. Csak Versinyin ezredes ugrik be.) Fun fact: később Haumann Péter eljátszotta Albint a musicalváltozatban, azt hiszem, egy elég rossz felvétel még mindig van fent róla a youtube-on.

A film maga kortalan. Bármikor ül az üzenete, a színészi játékról te is írtad, mennyire kifinomult, a filmes megoldásai (operatőri munka-vágás) csak olyan átlagosak, mint bármelyik korabeli filmé. A zene: a 70-es évek a meleg lokálokban már a funkyról és a disco-ról szóltak, ezt sajnos nem ragadta meg Ennio Morricone. Valamint érthetetlen módon hirtelen elvágódik a jelenet, amint Zaza belekezdene a műsorszámába :( Sose látom már Serrault-t énekelni, vagy playbackelni.
A második és a harmadik rész...nem kellett volna.

Ami az USA-beli remake-et illeti, tettem vele egy próbát, amikor a 90-es évek vége felé a tévében is vetítették, de annyira irritált Nathan Lane magyar hangja, hogy kibírhatatlanságra hivatkozva kikapcsoltam a fenébe. Ezek szerint a színész az eredetiben is túlzásba vitte. Zeneileg viszont jobban hozza az LGBT-szellemet. Volt benne Donna Summer, a We are Family, és többre nem emlékszem.

aCCaTt0nE 2019.12.30. 23:49:15

@Field64: Nehéz bármit mondanom a Madárfészekről, de amit arról írtál, hogy kizárólag egy LGBTstb.-közösség reprezentációjáról szóljon egy film, részben igaznak tartom. Ez egy necces téma, párszor már kitárgyaltuk :)
Kellett neked odaírni, hogy "Lehet, hogy nem örülsz neki, de...", most megint késztetést érzek a grafomániám kiélésére :D

Igen, elveimmel ellentétben áldozathibáztattalak.

A melegfilmek 90%-a hulladék (korábban lehet, hogy magasabb százalékok írtam). A legvadabb önreprezentációk vagy az LGTBstb. közösségnek szólnak, vagy a velük alapból szimpatizálóknak. Lényegében egy LGBTstb.-barát szubkultúrának, s véletlenül sem azoknak a nézőknek, akik az elutasítás, vagy az elfogadás/el-nem-fogadás határmezsgyéjén húzódnak. Ezért nektek nincs dolgotok az ilyenekkel. Bár összeszorul a gyomrom, amikor leírom, hogy "nektek", mert ezzel is a megosztottságot erősítem. Lentebb próbálok majd magyarázkodni.
Az ilyen, kizárólag a szubkultúrának szóló filmek között vannak egyesek szerint megosztó, mások szerint kiváló filmek. Biztos vagyok benne, hogy a jellemzően queer camp filmek közül pl. egy korai Waters-t, mondjuk a Pink Flamingost, vagy a Female Trouble-t te nem tudnál szeretni, mert nincs azonosulási pontod. (Amúgy lehet, hogy rossz példa, mert ezek inkább anarchista alkotások, viszont számon tartja őket a radikalista gyökerű queer cinema. És hát mea culpa, én tudok azonosulni Divine-nal.) Ugyanez áll a már egyszer átbeszélt Fiúk a klubból-ra: az ellenségesnek beállított heteró villain-nel egy külsős nem képes azonosulni, mert a parodisztikus hangvétel inkább őt célozza.
(Mostanában látom bizonyos kisebbségi szélsőjobbos radikális csoportosulásoknál, hogy ők viszont ezekből a heteró-kifigurázásokból szeretnének identitást csinálni, csakhogy ezzel pont kioltják a törekvésüket, mert önkénytelenül a maguk paródiáivá válnak. Ez itt nem a napi politika blogszíntere, úgyhogy nem részletezem, kikre gondolok.)
Az ezredfordulón önmaguk paródiáit megjelenítő melegek viszont már sok évvel azelőtt átmentek azon a folyamaton, hogy a gegek halmazából identitást alkossanak. Ennek volt szerintem az egyik első 2000-es évekbeli mainstream megnyilvánulása a Fiúk a klubból. Abban aztán mindenféle "szexuális tévelygésen belüli tévelygés" megmutatkozott. Gondolj bele, hogy a Portyán (Cruising) c. 1980-as Friedkin-film BDSM-fetisizmusának (köznyelvben szado-mazo) a korhoz képest túl nyílt megjelenítése ellen 1980-ban Stonewall veteránjai tüntettek! Mégpedig azért, mert a kiábrázolás szerintük teret nyitott az egész meleg közösség sztereotipizálásának. Akkor még talán joggal féltek, de kb. egy évtizeddel ezelőtt az LGBTstb. szervezetek számára is letisztult, hogy Friedkin egyáltalán nem volt homofób; kizárólag azért használta fel a BDSM-szegmenst villanásnyi pornó-betétekkel, hogy a cselekmény szolgálatába állítsa azt a bizonyos bűnhelyszínt.

A mainsteambe áramlott LMTBstb.-filmek mellett egyszerűen kitörölhetetlenül ott vannak szubkulturális filmek: punk-filmek, afro-amerikai hősfilmek (blaxploitation), drogos hippifilmek (hippie-exploitation)... Mindegyikben megfordul a Mi és az Ők szembenállása a kisebbségi reprezentáció javára. És igen, az ellenszenves színezetet a többségi társadalom egyes tagjai kapják. Mert ha már évszázadok óta buziztak, niggereztek; évtizedek óta punkoznak, akkor miért is ne venné fel a kesztyűt a kisebbség, és csinálna magának inverz hősmítoszokat?
Ezt nem akarom tovább görgetni, de még annyit tennék hozzá, hogy ezektől a megosztó rétegfilmektől nem csak "ti", hanem még a melegek többsége is undorral fordul el.
Nem úgy én :)
A PC miatt a történetbe gyúrt, de semmilyen súllyal nem bíró LGBTstb. karaktereket egy mainstream filmben-sorozatban amúgy én sem szeretem. Ez a különbözőség konzumálása, a fogyasztói társadalom uniformizáló törekvése - Pasolini is valahogy így írta le. Ebben a témában ő az én azonosulási pontom.

aCCaTt0nE 2019.12.30. 23:49:49

@Field64:

2.

Térjünk vissza.
Molinaro filmje szerintem is remekül szólítja meg a köztes állapotban lévő nézőket - ha ez nem sértés. Fentebb már céloztam rá: a "Ti" egy részére. Azokra gondolok, akik bizonyos aspektusokban elfogadják az azonos neműek önreprezentációját (pl. heteró külsőségek szerint együtt élő párok), másokban viszont nem (pl. gyermeknevelés). Ez Alain Delon kapcsán került elő legutóbb. Megint csak bocs, hogy "Ti" és "Mi" relációban taglalom a gondolataimat, de ebben a tárgyban nem tudom másként. Ha elkezdeném a Ti-1., Ti-2... mentén rangsorolni a Kinsey-skála nullpontjától a heteró felé tartó orientációkat, azzal csak azt a hibát követném el, amit az LGBTstb. mozgalom belülről: minden egyes viszonyulásra új betűt kéne ráragasztanom, ezzel belső vitát váltanék ki, és már magam sem tudnám, hogy a Júdeai Nemzeti Fronthoz, vagy a Júdea Népe fronthoz tartozom-e. Tényleg van egy ilyen belső terminológiai vita: maradjunk az LGBT-nél, vagy bővítsük? Ha igen, hogyan? LGBTQ - de mit jelent a Q betű Queerje? LGBTQIA - de miért vannak megkülönböztetve az I mint interszexuálsiok és A mint aszexuálisok, ha a Q mint Queer mindent magába foglal? Ez minden egyes Pride alkalmával elő szokott kerülni a workshopokon, ezért én inkább kimaradok belőlük, nem is untatlak ezzel tovább. Én jobb híján az LGBTstb.-t használom, most már ironikusan.

Na megint térjünk vissza.
Az Őrült nők ketrece megszólíthatja akár a homofóbokat is, kivéve a legbigottabbakat. Mert van azonosulási pont: ahogy te is írtad, a működő házassági melodráma, ami szexuális orientációtól független. És még ki is lehet ezeket nevetni - csak a homofóbok nem tudják, hogy ezzel önmaguk polgári degenerációit is kinevetik. (Ismét Pasolini: a házasság egy polgári csökevény :) )
Ugyanígy működik a Szólíts a neveden!, ami ugyanolyan sémák mentén gerjeszt konfliktusokat, mint amik nemektől függetlenül egy heteró tinédzser és egy harmincas ember kapcsolatára volnának jellemzők. Itt is van azonosulási pont. Melyik tinédzsernek nem volt idősebb szerelme, és vice versa?
(Mellékes megjegyzés: ha még nem láttad a filmet, inkább olvasd el a könyvet, mert Luca Guadagnino indokolatlanul primitív filmezési technikája felháborító!)

De ha már nálam sem találnak be a poénok, én sem tudok röhögni rajtuk, az gyanús. Legutóbb a mainstream piacra szánt I Love You, Philip Morrisnál találkoztam ezzel - Ha nem érzek katarzist a hihetetlenül drámaiasan előkészített plot pointokon, akkor gond van. Azt hiszem, ez a másik véglet: amikor az elfogadás leple alatt igenis a kiröhögés metódusa működik.
Az Őrült nők ketrece is egy szélesebb piacra szánt műremek volt, de európai érzékenységgel előadva.

P.S.
Nahát! Annyira örülök, hogy rajtam kívül más is lakott a régi Baszmannaja utcában!!! :)

aCCaTt0nE 2019.12.31. 17:02:02

@Field64: Akkor mégsem fogalmaztam világosan :-/ Csakis olyan relációban használtam a "ti"-t és a "mi"-t, hogy egyszerűen vannak olyan művek, amiknek a célja csak a mi-csoport identitáserősítése, vágykielégítése, ilyesmi. Pl. egy punk-film, vagy egy nunsploitation, de akár a pornó esetében én is a "ti"-kategóriába tartozom, nem nekem szól... De hasonló a Pride felvonulás is. Szerintem már írtam ezt is, de semmi különbséget nem látok eközött és egy szüreti felvonulás, motoros felvonulás, vagy karneváli menet között. Na mindegy, ebben úgysem fogunk egyetérteni :)

A Philadelphia biztosan jelentős film, holott semmire nem emlékszem belőle Tom Hanksen kívül. A Túl a barátságont szerettem, mert teljesen atipikus amerikai film egy tajvani rendező panteista szemléletén keresztül (ez sajnos azóta kiveszett belőle). A Szólíts a neveden!-ről már írtam, hogy vizuálisan egy nulla, a rendezője színészt tud vezetni, de az operatőrével nem tud mit kezdeni. Guadagnino a Suspiriában is sokszor biztonsági játékot játszott a különböző pontokra lerakott húsz kamerával: "majd bevágom, amelyik jó lesz" :D
Viszont az a "melegfilm", ami óriási hatással volt rám, aminél különb drámát én még nem láttam a témában, az Oscar-díjas Holdfény volt.

Várom a Portyán és a Sebastiane ismertetőket is. Részemről megértek már az újranézésre.

aCCaTt0nE 2019.12.31. 21:55:09

@Field64: Ja, még azt akartam megkérdezni, hol olvashatnék utána annak, amit Márkus Lászlóról írtál. Mármint hogy valami szervi rendellenességből kifolyólag inkább aszexuális volt.