MovieCops

BOSZORKÁNYOK, AMÍG A VÉR HAJTJA ŐKET

2020. április 08. - Field64

Amikor ezt az opuszt bemutatták Nyugat-Németországban és az Egyesült Államokban, az élelmes forgalmazók kis papírzacskókat osztogattak hányás céljára a jegyvásárlóknak, mert a reklámszlogen szerint a néző „vetítés közben garantáltan rosszul lesz”. Ez a tagadhatatlanul eredeti marketingötlet persze már akkoriban is kicsit túlzás lehetett, hiszen Az ördög jele – maradjunk inkább az angol cím (Mark of the Devil) magyar megfelelőjénél, a németé ugyanis túl esetlenül hangzik – megítélésem szerint a rémségek terén nem haladja meg a Beatrice Cenci (Lucio Fulci 1969-es drámája) vagy Az ördögök (Ken Russell 1971-es remekműve) vizuális szörnyűségeit. A különbséget nem a kínzások mennyiségében, hanem inkább az alkotók szándékaiban érdemes keresgélni. Russellnél a test megtörésének gyomorforgató képsorai kétséget sem hagynak afelől, hogy a valódi cél a lélek megtörése. Michael Armstrong alkotásában azonban a kínzások bemutatása nem eszköz, inkább cél a közönség elborzasztására egy alapvetően romantikus történetben. Russell filmjének már a szerkezete is a középkori misztériumjátékok hármas tagolásához igazodik, Derek Jarman (igen, a későbbi filmrendező) díszletei pedig egyszerre idézik az adott történelmi kort, és rugaszkodnak el tőle, kitágítva ezzel a mű értelmezési tartományát. (Nem véletlen, hogy Magyarországon csak jelentős késéssel mutatták be Az ördögöket: 1971-ben még túl közel voltunk az 1950-es évek koncepciós pereihez.) Armstrongnál ilyesmit nem fedeztem fel, ami azt sejteti, hogy – túl a közhelyeken – nem igazán volt érvényes mondanivalója a ma embere számára. Amit Russell csak áttételesen éreztet, azt Armstrongnál kimondják. Csak egyetlen példa: Az ördögök láttán pontosan sejtjük, a verbálisan megfogalmazott vádakon túl valójában miféle komplexusokat él ki a jelentéktelen külsejű, férfiatlan Mignon atya, amikor a Sors a kezére adja délceg felettesét, Grandier atyát. Az ördög jele esetében azonban nem kell a fantáziánkra hagyatkoznunk, a szépséges hősnő ugyanis kínzója arcába vágja, hogy impotens, aki csak ettől tud felizgulni. A maga szempontjából kétségtelenül igaza is van, a film szempontjából azonban szerencsésebb lett volna, ha erre az összefüggésre a néző magától jön rá, főleg ha ennél sokkal többet egyébként sem tud mondanivaló gyanánt kihámozni a műből. 

hexen01.jpg

A színészi játékot illetően szintén messze esett egymástól az angol és a nyugatnémet produkció. Russell zseniális színészvezetésének köszönhetően a színjátszás magasiskoláját látjuk Az ördögökben, Vanessa Redgrave, Oliver Reed és a többiek nem eljátsszák, hanem valósággal élik a szerepüket, annak minden fizikai fájdalmával és lelki terhével együtt. Armstrongnál viszont csak színjátszást látunk, némelyeknél jobban, másoknál kevésbé jól. Olivera Vuco (a Találkoztam boldog cigányokkal is egykori sztárja) a kosztümös filmekben nem ritka módon időnként túljátssza a szerepét, túl látványos érzelmi kitöréseket produkál, ami főleg azért feltűnő, mert Udo Kier viszont inkább visszafogott. Némi túlzással azt is mondhatnám, hogy csupán ott van, és beéri annyival, hogy görögösen szép arca, előnyös fizikai adottságai eleve alkalmassá teszik a romantikus hős szerepére. Az már más kérdés, hogy később a művészfilmek (Fassbinder, Morrissey, Borowczyk, Bódy, Jancsó, Gus Van Sant stb.) felé (is) kanyarodott az útja, bár azokban is gyakran hagyatkozott lényének enigmatikus vonzerejére, mint a tényleges színjátszásra. Persze nem akarok igazságtalan lenni: Az ördög jele mint romantikus történelmi film nézhető, még csak rossznak sem mondható, sőt szomorú befejezése akár katartikusnak is nevezhető, összességében azonban nem emelkedik a művészet szintjére. Az 1980-as években az NSZK-ban még megjelent videón, utána bő negyed századig tiltólistára került – ha valakit esetleg az effajta másodlagos infók ösztönöznek egy-egy film megtekintésére.

hexen02.jpg

Boszorkányok, amíg a vér hajtja őket (Hexen bis aufs Blut gequält, 1970) – nyugatnémet történelmi dráma. Írta: Sergio Casstner és Percy Parker. Operatőr: Ernst W. Kalinke. Zene: Michael Holm. Díszlet: Max Mellin. Jelmez: Barbara Grupp. Vágó: Siegrun Jäger. Rendező: Michael Armstrong és Adrian Hoven. Főszereplők: Herbert Lom (Lord Cumberland), Udo Kier (Christian von Meruh gróf), Olivera Vuco (Vanessa Benedikt), Reggie Nalder (Albino).

A bejegyzés trackback címe:

https://moviecops.blog.hu/api/trackback/id/tr5615583636

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

aCCaTt0nE 2020.04.09. 05:15:59

Ez meglepően rövid ismertető lett, ami számomra azt sejteti, hogy nem igazán érdemes próbálkozni a filmmel :D

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2020.04.09. 10:09:14

@aCCaTt0nE:

Igazából már nem emlékszem a filmre, nem friss az élmény. Ez amolyan szimbolikus poszt akar lenni: évekkel ezelőtt így kezdődött blogszerzői pályafutásom, és – sokadik próbálkozásra – most ezzel akarom befejezni. Bár voltak jó periódusok és jól menő szövegek (nem mindig az arra legérdemesebbek), amit a blogolással szerettem volna elérni, az végső soron nem jött össze.

aCCaTt0nE 2020.04.10. 09:36:33

@Field64: WAS??? Nagyon remélem, hogy ez csak átmeneti visszavonulás. Nem smúzolásból, hanem komolyan: amit évek óta művelsz a blogszférában, az nagyon fontos, pontos, épp ezért ajánlható kultúraterjesztés. (Pl. melyik másik országnak van ennyire részletes Pasolini-blogja?)
Neked biztosan nem kell mondanom, hogy egy szerzői film népszerűsége nem feltétlenül jelenti annak értéktelenségét (sőt a kettő néha fordított arányban áll). Ezt igaznak tartom a blogposztokra is. Az igényes önkifejezést számomra nem tudják letúrni a hevenyészettebben összehozott szövegek - és biztosan vagyunk ezzel így még néhányan. Egy nem túl tág réteg, de mégis létezik.
Most nagyon sok minden arra mutat, hogy egy korszak véget ér mindannyiunk életében. Én remélem, hogy bizonyos dolgok csak takaréklángra kerülnek. Pihenj akár pár évet, ha úgy érzed. Ha aztán egyszer úgy érzed, akkor várunk vissza :)
Tschüss!

Lazók György · http://filmekapolcrol.blog.hu/ 2020.04.10. 22:28:28

@Field64: Nem tudom mennyit vesznek ki belőled ezeknek a monstre cikkeknek a megírásai - gondolom jóval többet, mint amennyit visszakapsz -, de az biztos, hogy sokat veszít veled ez az utóbbi időben egyre feltűnőbben haldokló itthoni filmes blogszféra!

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2020.04.12. 11:12:37

@aCCaTt0nE: @Lazók György:

Ahogy egy James Bond-film címe is mondja: Sohase mondd, hogy soha. :)
Persze most szeretnék erre rácáfolni, mert végtére is a popzenével nagy nehezen sikerült szakítanom (legalábbis azon a szinten, hogy már nem érzek semmi késztetést arra, hogy szerzőként foglalkozzak vele). Remélem, most sokadik nekifutásra a filmmel is eljutok végre idáig. Ennek érdekében jelenleg nagy ívben kerülöm a filmes oldalakat, a Facebookon pedig a filmes témájú megosztásokat. :)

A Pasolini-blogom sajnos torzó maradt. Még a rendezői életművével se végeztem, bár annak örülök, hogy magyar nyelven talán elsőként írtam részletesebben olyan rövid- és dokumentumfilmjeiről (A düh, Helyszínkeresés Palesztinában, Beszélgetések a szerelemről, Szanaa falai), melyek még a legtöbb külföldi oldalon is lényegében a „futottak még; ilyen is volt” kategóriában említés szintjén szerepelnek csak. De egyáltalán nem foglalkoztam például behatóbban a képzőművészettel való kapcsolatával, pedig külön szövegeket akartam írni azokról az alkotókról (Mantegna, Giotto, Caravaggio, Bosch, Brueghel stb.) és műalkotásokról, amelyek hatása felfedezhető a filmjeiben. S persze több teret akartam adni filmjei és a zene kapcsolatának is, bár ebben a témában azért született egy-két önálló blogbejegyzés (Máté-passió, Adagio, Sometimes I Feel Like a Motherless Child).

Magam se vettem észre, hogy egyre több időt szánok a blogolásra, de igazából ez nem volt lényeges. Sok mindent én is e szövegek írása közben tudtam meg: számomra is voltak új infók vagy olyanok, amelyeket elfelejtettem, vagy nem pontosan tudtam. Úgy voltam vele, hogy mások például a bélyeggyűjteményükkel foglalkoznak, vagy totálkárosra isszák magukat valahol, engem meg ez szórakoztat. :)

A MovieCopsszal három fő célkitűzésem lett volna. Szerettem volna már tavaly év végére elérni, hogy az oldalnak legalább 100 lájkolója legyen a Facebookon (most van 78, több mint egy év után), és hogy az egyes szövegeknek ennyi olvasójuk akkor is legyen, ha a az Indexre netán nem kerülök ki. (Bár nem panaszkodhatok, mert általában kikerültem.) S persze makacsul hittem abban, hogy kell kommentelési lehetőség, mert a bolondokat távol lehet tartani, az értelmesebbekkel viszont kialakulhat valamiféle on-line filmes baráti kör.

Talán ez utóbbi téren voltam a legeredményesebb, hiszen a bolondok szerencsére tényleg elkerülik a blogot (most is azért vagyok itt mint admin, hogy legalább ez az állapot fennmaradjon), és sikerült néhány kommentelővel összeismerkednem. Némelyiküket annak ellenére is a barátomnak tekintem, hogy sosem találkoztunk személyesen, és valószínűleg nem is fogunk.

A lájkolás a téma sarkalatos pontja. Megnyomni egy virtuális gombot igazán nem időigényes elfoglaltság, szóval ha a látogatók többsége ezt mégsem teszi meg, abból azért igenis levonhatók bizonyos következtetések. A blog és az egyes cikkek lájkolóinak többsége valójában Facebook-ismerőseim köréből származik. Ők baráti gesztusként hűségesen lájkolnak, bár ők is tudják, én is tudom, hogy e mögött általában nincsen tényleges olvasói érdeklődés. Mindazonáltal a legutóbbi, a Szent Sebestyén-filmekről szóló írásom beharangozójától valószínűleg már ők is besokalltak, mert azt még udvariasságból se nagyon lájkolták. :) Mivel magam se éreztem teljesnek a cikket, ezért inkább visszavontam, és lecseréltem a fentire, de nem hiszem, hogy érdemben foglalkozni fogok már vele.

Igen, többen is győzködtek már, hogy a lájkoknak nincs jelentőségük, de hát minden szerző kíváncsi a (pozitív) visszajelzésekre, és egy blog esetében csak ez lenne, meg a kommentek. S ha nincsenek, akkor ebből nemigen adódik más következtetés, mint az, hogy a szövegek sajnos nem érték el a remélt hatást, hiába volt adott esetben sok látogatójuk, mert szinte senkiben nem alakult ki annyira pozitív összbenyomás, hogy lájkolja az adott cikket, netán magát az oldalt.

Igen, lehet, hogy a blogszakma úgy általában is haldoklik. De ahogy mondani szokták, a közönséget nem lehet leváltani. Meg kéne hallani az új idők új hangját, miközben velem mindig is az volt a gond, hogy mentalitásban-érdeklődésben leragadtam a tizen-huszonéveimben, miközben vészesen közel vagyok már a nagypapakorhoz, sőt egykori osztálytársaim közül páran már benne is vannak egy ideje. Ez a karantén most elég időt adott arra, hogy átgondoljak sok mindent, és megpróbáljak valami olyasmi felé orientálódni, amit (legalábbis egy ideig) hasznosabb tevékenységnek gondolok. Így például ezentúl inkább nézem a filmeket, és nem írok róluk. :)

Sigismundus · https://csakugyirkalok.blogspot.com/ 2020.04.22. 16:37:27

@Field64: Üdv. Szépen leírtad, kifejtetted hogy mit szerettél volna elérni. Sajnálom ha úgy érzed ez nem sikerült, vagy nem úgy ahogy te szereted volna. Azt is sajnálnám, ha ez a filmesblog is leállna, elsüllyedne a Net-Óceán mélyére, mert az írások azok jók.

Ami az olvasói visszajelzéseket, illetve hiányát illeti egyetértek. Tudom, hogy a magam blogja messze nem olyan színvonalú, és témájú mint ez. De azért van több olyan posztom is amibe beleadtam sok mindent, anyagot gyűjtöttem, szívvel-lélekkel, főleg a nagy kedvenceimről. És ha ki is került az ajánlóba (többnyire azért), azt többen olvassák, kevesebben, de lájkolják. De megosztani, pláne hozzászólni, az valahogy rendre elmarad. Próbáltam néha kissé provokatívabbat is beleírni, vagy szándékos hibákat, de semmi, maradt a hozzászólási/véleménynyilvánítási érdektelenség. Ennek az okára még nincs jó elméletem. Talán a mobiltelefonos olvasás, ami nem könnyíti meg a tartalmasabb hozzászólásokat?

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2020.04.25. 12:14:45

@Sigismundus:

Hát valószínűleg változnak az idők, jönnek az új divatok. Sokszor mondják, és ebben talán van is valami, hogy a mai fiatalokat sokkal több vizuális meg egyéb inger éri, mint az én generációmat, ami ahhoz vezethet, hogy egyrészt nincs idő az elmélyülésre (jelen esetben hosszabb szövegek olvasására), és az erősebb ingerek a nyerők, ami nem feltétlenül jár kéz a kézben a színvonallal, bár ez is előfordulhat. Persze most rögtön ellent is tudnék mondani ennek az elméletnek, mert soha ilyen népszerűek nem voltak még a több évados sorozatok meg a több száz oldalas könyvek, szóval azt hiszem, mégis az ingerkeltés (és a kitartó marketingmunka) a kulcsmotívum. :)

Civilben könyvszerkesztőként dolgozom, és emlékszem, hogy amikor az egyik első filmes könyvemet szerkesztettem, a főszerkesztő megjegyezte, hogy szólni kell a szerzőnek, hogy legyen kicsit up-to-date, engedjen nagyobb teret a frissebb filmeknek. Én persze megpártfogoltam az írót, hogy milyen jó és nagyszerű, filmtörténeti értékű filmekkel foglalkozik a könyve, mire a főnököm felvilágosított, hogy ezek bármilyen nagy filmek, már rég leszerepeltek, senkit nem érdekelnek, csak a magamfajta különcöket, akik leragadtak a múltban. :) És mondta mindezt úgy, hogy neki is volt filmes múltja, ráadásul épp a régi filmekhez kapcsolódva. Bármennyire szíven ütöttek a szavai, be kellett látnom, hogy sok igazság van bennük. Sajnos. :)

Ami az írást illeti, lehet, hogy hébe-hóba elpötyögtetek még egy pár szöveget, melyeket a lelkesedés korszakában kezdtem el, és némelyikük teljesen kész, vagy tényleg csak 1-2 bekezdés hiányzik a befejezéshez. De az írás a munkának csak az egyik része, ott van még az illusztrációgyártás, ami néha szintén rengeteg időt visz el, főleg ha fel kell javítani egy-egy rossz minőségű képet. Jövő szerdán lesz Hitchcock halálának 40. évfordulója. Elkészültem a jubileumi szöveggel, ami az idén hatvanéves Psychóról szól, de egyelőre még se kerül ki az oldalra, mert se időm, se kedvem az illusztrációgyártáshoz. :)

aCCaTt0nE 2020.05.08. 17:13:27

@Field64: Azért ezt elég sz@r olvasni! Most lennénk abban a köztes állapotban, amikor a kanonizált alkotások már csak azért érdektelenek, mert kanonizáltak? Az elmúlt években nyugdíjba menő magyartanár-kollégáim közül voltak, akik még élvezettel olvastak Jókait. Mi a 90-es években már nem bírtuk, de fogalmam sincs, mennyivel régebben kezdődött ez a "hátunk közepére kívánjuk a Kőszívűt"-attitűd.
Valami ilyesmit figyelek meg mostanában, amikor vagy a klasszikusokról van szó, vagy egy alkotó olyan filmet készít, amiben "nem történik semmi". Szerintem ha egy középiskolás média szakos diáknak Pasolinit, vagy Antonionit vetítenék, már körbe lennék röhögve - míg én ezeket faltam még a 2000-es évek elején, mert vonzott a film mint nyelv sokszínűsége. Igaz, az osztályból összesen ketten voltunk, akik saját szakállukra művészfilmeket néztek délutánonként a vetítőben, de a többiek is legalább törekedtek rá, hogy megértsék, ami a képernyőn zajlik.
És akkor snitt... tavaly, amikor egy Scorsese és egy Tarantino letett az asztalra egy-egy tőlük szokatlan, cselekmény nélküli filmet, már a rajongóik egy része se tudott mit kezdeni velük. Hiába sorolom fel ellenérvként a fél filmtörténetet, Az Ír, és a Volt egyszer egy Hollywood nekik akkor is sz@r film marad. De ugyanez a helyzet egy-egy nehezebb szerzői horrorral. Egy kicsit el van engedve a néző keze, és már bőg, hogy nem tudja, merre kéne mennie, mint egy gyerek.
Szóval akkor mi most megyünk át a kövületté válás folyamatán? Én egyelőre akkor is kitartok amellett, hogy felőlem mindenki más lehet hülye, de én akkor is helikopter vagyok :)

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2020.05.09. 10:32:59

@aCCaTt0nE:

Nem akarom azt állítani, hogy birtokomban van a bölcsek köve, és tudom a választ erre (is), miközben szerintem elég bonyolult kérdésről van szó, ami nem csak a filmek befogadásáról szól. Elméleteim persze vannak továbbra is. :) A világ az utóbbi évtizedekben kétségtelenül nagyon bonyolult lett, sok mindenből, ami néhány évtizede még szigorúan csak sci-fi volt, mára a hétköznapok valósága lett. Ehhez az új világhoz az ember próbál alkalmazkodni, próbálja befogadni az ingereket, miközben szinte öntudatlanul próbálja a maga szintjére egyszerűsíteni a dolgokat, hogy valamennyire megértse őket. (Klasszikus filmművészeti példa lehetne erre Antonioni alkotása, a Vörös sivatag, melynek hősnője képtelen alkalmazkodni a gyors ütemű iparosodás okozta környezeti változásokhoz, ami lelki labilitást okoz nála.) Az egyre érthetetlenebb és bonyolultabb világot az ember megpróbálja a maga számára érthetővé, értelmezhetővé (és élhetővé) tenni, ami a filmek esetében például azt jelenti, hogy a könnyen befogadható műveket favorizálja, melyeknek lineáris és könnyen követhető a cselekménye, a szereplők könnyen elhelyezhetők a „jó” vagy a „rossz” kategóriájába, és nem kell gondolkodással fárasztani magunkat, mert a mű egyetlen tőmondatban összefoglalható tanulságát általában valamelyik szereplő szinte biztosan ki is mondja. Nem véletlen, hogy korunkban a hollywoodi látványfilmek, a szuperhősfilmek a menők, az intellektuális európai filmművészet haldoklik, vagy már meg is halt, és a kontinens alkotói főleg akkor versenyképesek, ha megpróbálják másolni a hollywoodi sémákat (lásd például Luc Besson munkásságát).

Nekünk, magyaroknak azért is nehéz a helyzetünk, mert miránk ez tényleg óriási, megemészthetetlen dózisban hullik, hiszen igazából még a kapitalista világon se csodálkoztuk ki magunkat, amelytől a kilencvenes évekig el voltunk zárva, és máris szembe kell néznünk a világ globális megváltozásával is. A filmek vonatkozásában itt mutatkozik meg a filmesztétikai oktatás hiánya, hogy az emberek a filmek terén sem tanulnak meg gondolkodni, kérdéseket feltenni, magyarázatokat keresni, hanem arra várnak, hogy a szájukba rágjanak mindent. (Abba most ne menjünk bele, hogy például a politikusok mekkora előnyt kovácsolnak abból, hogy az emberek többsége mindent gondolkodás nélkül bekajál, ha egyszerűen megfogalmazott szlogenekkel bombázzák az agyukat, illetve azt, ami az agyuk helyén van még esetleg.) Vegyünk egy egyszerű filmes példát: egy jó romantikus filmben például már a szereplők tekintetéből ki tudod olvasni, hogy mit éreznek egymás iránt, de sok ember ezt csak akkor érti meg, ha a szereplők ki is mondják, hogy: „Szeretlek”. Márpedig egy művészfilmben ennél azért bonyolultabb dolgokat is a képek, a szimbólumok segítségével kéne megérteni. Persze, most lehet azt mondani, hogy menjen a picsába minden művészfilmes, hát miért nem mondják érthetően, amit akarnak, miért beszélnek rébuszokban? Hát például azért, mert nem mindig lehetett nyíltan szólni: Jancsó Szegénylegények című filmje például látszólag a betyárvilág felszámolásáról szól, de az alkotó valójában az 56-ot követő kegyetlen megtorlásokról beszél, csak ezt 1966-ban nem tehette meg nyíltan. Ahogy Koncz Zsuzsa dalai sem azért voltak a maguk idejében olyan népszerűek, mert a dizőz olyan kiemelkedően jól énekelne (énekhang szempontjából Kovács Kati vagy Zalatnay szerintem simán lekörözi), hanem azért, mert a dalszövegei szimbolikusak, van mögöttes értelmük, és akik képesek gondolkodni (ez akkoriban még sikk volt), azok meg is fejtik őket.

Ami Scorsesét meg Tarantinót illeti: látod, az emberek máris nem tudnak mit kezdeni azzal, ha valaki kilép abból a skatulyából, ahová a közönség (kissé elhamarkodottan) beletette. Az én nagy szívfájdalmam, ami miatt egyébként már csak nagyon kevés társblogot olvasgatok: végigszörfölsz rajtuk, és egyrészt alig van olyan, amelyik a filmtörténettel is foglalkozna, másrészt ha megteszi, gyakran abban sincs köszönet. Ha végignézel a tematikájukon és a kommentjeiken, akkor azt látod (bocs a leegyszerűsítésért), hogy a hetvenes évekből mondjuk Bud Spencer, Terence Hill, Charles Bronson, Clint Eastwood (na jó, Delon meg Belmondo), a nyolcvanas évekből pedig Stalllone, Schwarzenegger, Eddie Murphy meg Ghostbusters a maradandó, a többi tulajdonképpen mind kuka. :) De hát nézd meg a kereskedelmi tévék műsorát: ezt az ízlést, ezt az értékrendet nyomják hétről hétre (Belmondo meg Delon nekik már retró, az ő filmjeik ugyanis elég ritkák a műsorban). Néha persze előtör belőlem a forradalmár, és megpróbálok a széllel szemben vizelni, és csak azért is nyomom a magam kedvenceit a blogjaimban, hogy bebizonyítsam, hogy a kisboltnak is van létjogosultsága a szupermarket mellett, de ebben igazából már több a dac, mint az őszinte hit. Persze nem kizárt, hogy a közeljövőben újra nekiveselkedem egy kicsit, hiszen ahogy Sonka Néri mint James Bond mondta: „Never Say Never Again”. :)

aCCaTt0nE 2020.05.10. 18:56:13

@Field64: Főleg most, hogy áll a filmgyártás, lesz szinte követelmény a stúdiók részéről a minél kevesebb kockázattal minél magasabb profit elve. A Disney-t mondjuk eddig is ez hajtotta, és ahogy olvastam le, nem akarnak leállni a rajzfilmjeik élőszereplős remake-jeivel. Ahogy borítékolom, hogy még több felszínes látványfilm árasztja el a mozikat.
Sokat gondolkodom a nézői igények változásán. Pl. hogy engem mi szakított ki annak idején a "ha film, akkor Amerika" világból. Először az akkori jelen európai filmjei, amik teljesen más színészi eszközökkel és nyugalmasabb filmnyelvvel közöltek valamit. Amiről szerintem érdemes ennek kapcsán, az a midcult, ami talán az 1990-es években és a 2000-es évek elején jól felborította a betokosodott művészfilm kontra közönségfilm felosztást, de belépődrog is lehetett a szerzői filmekhez. Akkor még én sem gondoltam volna, hogy egyszer majd szerzőként tekintünk a már említett Tarantinora, vagy Scorsesére, de elkezdtek áramlani az ún. kultfilmek, amik hordoztak szerzőiséget, de nem távolodtak el nagyon a választott műfajuktól. Így Tarantino újra divatba hozta az exploitation-filmeket, Scorsese tökélyre vitte a maffiafilmes zsánert...Még az olyan kirívónak számító auteur-ök, mint Terrence Malick sem távolodtak el annyira a műfajiságtól (háborús dráma, kosztümös romantikus film, családi dráma), hogy teljesen elidegenítsék a nézőket. Jelenleg képesek a nézők az egekbe emelni egy rendezőt, mert egy kicsit nonkonformabb módon fogalmaztak meg egy problémát. (Ugyanezek le is taszíthatják, ha túl nonkonform irányba merészkedik.)
A nagy filmnyelvi kísérletezős korszaknak mindenesetre vége szakadt a 70-es évekkel (vagy 80-as, ha a videókorszakot is belevesszük, nagy jóindulattal még a 90-es Dogma-mozgalma számítható ide), és úgy látszik, a most 40-es generációt érdekelte utoljára a múzeumba száműzendő, kompromisszummentes filmművészek érája. Illetve minket, 30-asokat még valamennyire. Nem tudom, mi az a módszer, amivel a midcultból tovább lehetne terelni a népeket. Félek tőle, hogy előbb-utóbb már csak a filmtörténészeket fogja érdekelni a film története.

A másik befolyásoló tényező a digitális forradalom lehet. Balázs Béla ügyesen megjósolta: a film valóban népművészet lett - igaz, egy kicsit másképp. Most már telefonnal bárki bármit, bármilyen minőségben képes megcsinálni. Ez újraírja a filmnyelvet, csak született stílusérzék nem társul hozzá. Vagy lehet, hogy igen; lehet, hogy a mozgóképalkotás kulturális evolúciós örökségünk, csak nem tudunk róla :)

Más: tegnap újráztam Tony Richardsontól az Egy csepp mézet, mert kíváncsi voltam, ma is ugyanolyan hatással van-e rám, mint 20 éve. Nos, még olyanabbul hatott! 60 évvel később ez a valóságszagú keserédes film még mindig földszagú, keresetlen, egyszerűen jó nézni. Ez a fajta kisrealizmus legalább nem tűnt el (szerintem), hanem átköltözött a tévéképernyőkre, sorozatnak álcázott 8-10 órás nagyfilmek formájában.

Teakbois 2020.07.18. 07:47:33

Az ördög jele (a boszorkányos címet én is esetlennek érezem) műfajilag legérzékletesebben úgy írható le, hogy brutális exploitation horror-kalandfilm. Ken Russell zseniális, szürrealista megoldásokat és elmés dialógusokat tartalmazó Ördögökjével ellentétben nem kínál lehetőséget intellektuális feltöltekezésre, azonban a maga primitívebb szenzációhajhász módján ugyanazt a célt éri el: a bigottsággal és az álszentséggel kéz a kézben járó ajlasság és korrupció véres tombolását mutaja be a lehető leghatásosabban, tökéletesen elrettentő módon. Nagy kár, hogy pont erről a maga zsánerében kiváló filmről nem született egy "tipikusnak mondhatóan" alapos Field64-féle elemzés, ugyanis rendkívül érdekes a háttértörténete, sőt sokkal érdekfeszítőbb több, ezen a remek blogon "töviről-hegyire kivesézett" klasszikusénál. A színészi alakítások véleményem szerint elsőrangúak a filmben, legfeljebb az angol utószinkron vonhat le az értékükből. A hazánkban csak a Rózsaszín párduc-vígjátékok durcás Dreyfus rendőrfőnökeként ismert, ám roppant sokoldalú Herbert Lom (egyedül ő szinkronizálta saját magát az angol hangsávban) elképesztően jól játssza az egyszerre rideg, perverz és kegyetlen Lord Cumberlandet, a torz arcú Reggie Nalder pedig puszta jelenlétével ráhozza a nézőre a frászt. Lom és Nalder mindketten emigráns színészek, az előbbi a mai Csehország területéről települt át az Egyesült Királyságba, az utóbbi pedig a mai Ausztriából az Egyesült Államokba. Míg Lom tökéletesen elsajátította az angol nyelvet, amelyen élete vége felé egy bestseller könyvet is írt, Nalder sosem tudta levetkőzni erős német akcentusát (ebben a mi Lugosi Bélánkra hasonlított). Ez, valamint az a tény, hogy a rémisztő arcához (amelyet nagy valószínűséggel a nácik Mark Of The Devil-be illő kínzásainak köszönhetett) egyáltalán nem passzoló, kedves és igen magas beszédhanggal rendelkezett, arra kárhoztatta, hogy főleg B-kategóriás horrorokban és független filmekben tűnjön fel, általában kevés szövegű vagy néma szerepekben. Legismertebb alakítása a bérgyilkos Hitchcock A férfi, aki túl sokat tudott című munkájának második, 1956-os változatában, de szexmentes szerepekben feltűnt pornókban is (pl. a hírhedt "horror-hardcore" Dracula Sucks-ban). Azt hiszem, már ennyiből is kiviláglik, hogy érdemes lett volna több figyelmet szentelni a film keletkezésének és készítőinek. Talán megteszem majd én a leendő blogomon, e kommentemet is beemelve az iroányba. :)

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2020.07.18. 08:51:45

@Teakbois:

Évekkel ezelőtt ezzel a szöveggel kezdődött a Filmbookon a blogírói pályafutásom. Akkor még az volt a koncepcióm, hogy 2-3 rövid bekezdésben írom meg a véleményemet az éppen látott filmről, semmiféle komolyabb ambícióim nem voltak még. Talán A düsseldorfi vámpír című Robert Hossein-filmről szóló írásomnál kezdett velem elszaladni a ló: elkezdtem egyre hosszabb szövegeket írni, egyre több figyelmet fordítani a háttérinfókra. Rájöttem ugyanis, hogy megmondogatós, „filmkritikus” blogból van már épp elég, akkoriban viszont (magyar nyelven) még nem nagyon volt olyan, amelyik a művek (pláne a régebbi filmek!) keletkezéstörténetével foglalkozott volna. Kezdetben a fogadtatás elég jó volt, ami miatt rá is álltam erre az irányzatra: kedvem éppen volt, időt meg szakítottam rá. Aztán különböző okokból ez a harmónia az idő, a kedv és a fogadtatás között rendre megbomlott. A régmúltból azért került elő újra ez a villámkritika, mert néhány hónapja szimbolikusan ezzel akartam lezárni blogoló pályafutásomat. Aztán a dolgok megint másképp alakultak. Egyelőre? :) A villámkritikus korszakomnak egyébként áldozatul esett a Richard Lester-féle Királyi játszma is, amit kifejezetten szeretek, mégis kurtán-furcsán elintéztem két bekezdéssel. Lehetséges, hogy alkalmasint azt újra előveszem, és írok róla egy „tipikusnak mondhatóan alapos Field64-féle elemzés”-t. :)
süti beállítások módosítása