Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

MovieCops

A VÖRÖS PALÁST

2020. június 01. 06:00 - Field64

A skandináv országok filmművészete közül talán Svédországét ismerhetjük a legjobban, bár a többség számára valószínűleg ez ma is szinte kizárólag Ingmar Bergman munkásságát jelenti. Dánia filmesei közül Lars von Trier neve csenghet ismerősen részben botrányfilmjei, részben bizonyos – nem kevésbé provokatív – médiamegnyilvánulásai miatt. A filmtörténetben járatosaknak nyilván beugrik Carl Theodor Dreyer neve is, akinek a Jeanne d’Arc szenvedései (1928) című némafilmjét 1958-ban a brüsszeli világkiállítás alkalmából beválasztották minden idők tizenkét legjobb filmje közé. A figyelemre méltó dán alkotók sorába tartozik Gabriel Axel is, aki 1989-ben Oscar-díjat kapott a Babette lakomája (1988) című filmjéért, amelyet hazánkban is bemutattak. Nem láthattuk viszont A vörös palást (1967) című történelmi drámáját, pedig a filmbarátok ennek köszönhetően ismerhették meg a nevét Skandinávián kívül is. A romantikus cselekmény alapjául Saxo Grammaticus Gesta Danorum című XII. századi krónikájának egyik meséje, Hagbard és Signe szomorú története szolgált. Dán, svéd és izlandi összefogással valósult meg a maga idejében költségesnek számító filmprodukció, amelynek főszerepeit az akkoriban inkább énekesnőként ismert dán Gitte Hænning és a Szovjetunióból érkezett vendégművész, Oleg Vidov játszotta. Az orosz illetékesek szigorú feltételeket szabtak Vidov nyugati kiutazásához, így például megtiltották neki, hogy testi kapcsolatba kerüljön „kapitalista nők”-kel. A vörös palást Nyugat-Európában kereskedelmi szempontból lényegében megbukott, a Szovjetunióban viszont hatalmas érdeklődést keltett, részben a viking téma, részben a két főszereplő szerelmi jelenete miatt. Egy évvel később már világsikert aratott egy hasonlóan romantikus és tragikus szerelmi történet Franco Zeffirelli rendezésében, a Rómeó és Júlia (1968), amelynek megírásához – bizonyos feltételezések szerint – Shakespeare a Gesta Danorumot, Hagbard és Signe meséjét is figyelembe vette.

FIGYELEM! Az illusztrációk némelyike női és férfi meztelenséget ábrázol. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! 

mantle01.jpg

A történet

A Krisztus utáni V. században járunk. Két király, Sigvor és Håmund katonái harcolnak egymással. Az emberek és a lovak egyaránt elfáradtak mindkét oldalon. Sigvor belátja, hogy a harcnak véget kell vetni, és békét ajánl, hogy megszakadjon a halál és a bosszú örökös körforgása. A béke megkötésére valamennyien Sigvor udvarába mennek, ahol a hazatérő harcosokat a királyné és szépséges lánya, Signe fogadja. Ellátják a katonák sebeit, és folynak az előkészületek arra, hogy a békét egy pazar lakomával ünnepeljék meg. Az udvarban vendégeskedő germán lovag, Hildegisl úgy érzi, most jött el az ideje annak, hogy meghódítsa Signe szívét. A királylány azonban ügyet sem vet rá, csak egyvalakit tüntet ki a figyelmével: Håmund király délceg és bátor fiát, Hagbardot. Az érdeklődés kölcsönös, a fiatalok első látásra egymásba szeretnek, és az éj sötétjében titokban találkoznak. Hildegisl meglesi a szerelmeseket, és elhatározza, hogy örökre elszakítja őket egymástól. Sötét tervébe beavatja Sigvor király tanácsadóját, a vak Bolvist. A cselszövőknek sikerül viszályt szítaniuk Sigvor és Håmund fiai között. Újra kitör a harc, talán még kegyetlenebbül, mint a békekötés előtt. Hagbard természetesen a fivérei oldalán száll harcba, de Sigvor emberei vannak túlerőben, s a királyfinak menekülnie kell. Nem akar azonban lemondani a kedveséről, és az életét kockáztatva a sötétség leple alatt visszatér Sigvor udvarába. A szerelmesek egymáséi lesznek Signe hálószobájában, ám sejtelmük sincs arról, hogy Hildegisl tudomást szerzett Hagbard visszatéréséről. Felébreszti az uralkodópárt, és Sigvor fegyveresekkel indul a lánya szobájába, hogy elégtételt vegyen az őt ért sérelemért…

mantle02.jpg

Saxo Grammaticus (kb. 1160–1220)

Saxo Grammaticus, a „dán Anonymus”

Saxo Grammaticus dán történetíró és teológus a szakirodalomban Saxo cognomine Longus néven is előfordul. E név jelentése: „a hosszúnak nevezett Saxo”, ami nyilván a testmagasságára utal. Sem születésének, sem halálának pontos dátuma nem ismeretes. Feltehetően valamikor 1160 tájékán született, és 1208 után hunyt el. (A Hasznos mulatságok 1828/5. száma és az 1933-ban kiadott Katolikus Lexikon szerint 1204-ben hunyt el, de a legtöbb online forrás 1220 körüli dátumot tart valószínűnek.) Latin nyelven írt, mint abban a korban mindenki, aki értett a betűvetéshez. Latinnyelv-ismerete és az ókori Róma történelmében való jártassága miatt az irodalomtörténészek úgy gondolják, hogy alighanem külföldön tanult, valamelyik nagy franciaországi egyházi iskolában. Műveltségének köszönhetően kapta a Grammaticus melléknevet, amely írásban először az 1342 körül keletkezett Chronica Jutensisben fordult elő. Itt olvasható az is, hogy Sjællandon született. A középkori Dániában még nem használtak családneveket, a Saxo viszont elég gyakori keresztnév volt. Saxo Grammaticus életéről keveset tudunk, és azt is ő írta meg fő műve, a Gesta Danorum előszavában: apja és nagyapja I. Valdemár dán király katonái voltak, ő maga pedig II. Valdemár királyt akarta szolgálni, fegyver helyett „spirituális” módon. Ebből az önvallomásból derül ki az is, hogy Absalon lundi érsek (kb. 1128–1201) biztatta őt fő műve megírására, és feltehetően támogatásban is részesítette. Absalon végrendeletében szerepel az a kitétel, hogy elengedi Saxo két és fél ezüstmárkás adósságát, ugyanakkor felszólítja őt arra, hogy juttasson vissza két kölcsönvett könyvet a sorøi kolostorba. A fennmaradt korabeli írásos emlékek közül ez az egyetlen, amelyben Saxo emlegetése szinte biztosan a történetíróra vonatkozik.

mantle03.jpg

A Gesta Danorum 1514-es párizsi kiadásának borítója

Gesta Danorum

Saxo Grammaticus fő műve, a Gesta Danorum (A dánok cselekedetei) a dán nemzeti irodalom egyik legbecsesebb darabja. Felbecsülhetetlen jelentősége volt a dán nemzeti identitás megteremtésében és megerősítésében, hiszen egyfajta összefoglalója Dánia addigi történelmének, de sokat merített a skandináv mitológiából is. Mindazonáltal a modern korban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy irodalmi jelentősége sokkal nagyobb, mint történelmi értéke, mert jó néhány állításáról azóta már kiderült, hogy nem helytállók. Mint fentebb említettem, Saxo Grammaticus a pártfogója, Absalon lundi érsek – I. Valdemár dán király fogadott fivére – megbízásából látott hozzá összesen tizenhat kötetből álló műve megírásához. Absalon részéről ez nem csupán valamiféle mecénási jótékonykodás volt, hanem végső soron a dán egyház írásbeli állásfoglalása is bizonyos politikai és egyházi kérdésekben. Valdemár trónra lépése előtt ugyanis Dániát polgárháború sújtotta, amelybe a Német-római Birodalom is beavatkozott, s ezzel hozzájárult az ország megosztottságához. A XII. század elején még Dánia volt az önálló skandináv egyházkerület központja, később azonban Svédország és Norvégia független érsekségeket alapított. Valdemár és Absalon gyakorlatilag újjáépítették a polgárháborúban legyengült országot. Tartós és erős szövetség alakult ki az uralkodó és az egyház között, ami átmenetileg Dánia felvirágzásához vezetett. A Gesta Danorum egyik célja az volt, hogy a történelmi példákon át megerősítse azt a tényt, hogy Dánia független ország, ahogyan független a dán egyház is, amely egyébként igen rossz szemmel nézte a német-római császár, Rőtszakállú Frigyes és a római pápa, III. Sándor egyre mélyülő ellentéteit. A viszály hátterében lényegében az a kérdés állt, hogy melyiküké a nagyobb földi hatalom.

mantle04.jpg

Mindkét oldalon kemény férfiak harcolnak egymással

Saxo Grammaticus latin nyelven írt, választékosan fogalmazott, és gazdag szókinccsel rendelkezett. Számos irodalomtörténész biztosra veszi, hogy a Gesta Danorum megírásához használt forrásmunkákat is, de csak találgatások vannak arra vonatkozóan, hogy ezek mik lehettek. Valószínűleg ismerhette az ókori Róma olyan klasszikus szerzőit, mint Vergilius, Ovidius, Horatius, Martianus Capella, Quintus Curtius Rufus és Valerius Maximus. A középkor történészei közül Beda Venerabilis, Paulus diakónus, Salisburyi János és Saint-Quentin-i Dudo hatása a legvalószínűbb. Egyesek azt feltételezik, hogy Saxo rendelkezésére állt a Skjöldunga saga (A Skjöldr-nemzetségről szóló történet) latin nyelvű kiadása és az Angolszász krónika is. Az előbbi egy névtelen izlandi szerző elveszett műve, amely feltehetően 1180 és 1200 között keletkezett, és nagyjából 500-tól 900-ig mondja el a dán királyok történetét. Meglehetősen kétséges azonban, hogy Saxo ezt tényleg használhatta-e forrásként, hiszen a két mű lényegében párhuzamosan íródott, és a Skjöldunga sagát csak a XVI. században fordította latinra Arngrímur Jónsson. A Gesta Danorum hasonlósága Monmouth-i Gottfried Historia Regum Britanniae (Britannia királyainak története) című, feltehetően 1136-ból származó művével a legfeltűnőbb. Saxo fenti életrajzában említettem azt a két könyvet, amelyeket Absalon végrendelete szerint vissza kellett juttatnia a sorøi kolostorba. Feltehető, hogy ezeket is a Gesta Danorum megírásához kérte kölcsön, ám ez az infó szerintem némileg ellentmond a Wikipédia állításának, hogy a saját művét ugyanebben a kolostorban írta, hiszen akkor mi szükség lett volna a kölcsönzésre. A Gesta Danorum első kilenc könyve a mitológiai idők történetét mondja el. A kilencedik kötet III. Öreg Gorm uralkodásával zárul: ő az első olyan dán király, akit a történelemtudomány valóban létezett személynek ismer el, és feltételezhető, hogy elődje-apja, I. Hardeknut is valós személy volt. A Gesta Danorum utolsó hét kötete foglalkozik a középkor dán történelmével.

mantle05.jpg

Christian Bale és Kate Beckinsale a Hamlet-mítoszt feldolgozó Jütland hercege (1994) című filmben 

A Gesta Danorumban két olyan történet is van, amelyekről valószínűsíthető, hogy két klasszikus Shakespeare-dráma forrásául szolgálhattak. Saxo a harmadik és a negyedik könyvben mondta el Amleth, dán királyfi történetét, amelyben a Hamlet számos motívuma felfedezhető. Az irodalomtörténészek szerint mégsem túl valószínű, hogy az avoni bárd olvasta volna a Gesta Danorumot: alighanem többszörös áttétellel ismerte meg a sztorit. Saxo műve ugyanis csak töredékesen maradt fenn, sőt még a Gesta Danorum cím sem tőle származik (az ő címváltozata nem ismeretes). Az 1342 tájékán született latin nyelvű gyűjtemény, a Compendium Saxonis használta először a Gesta Danorum címet, ám az eredeti műnek körülbelül csak az egynegyedét tartalmazza. Thomas Kyd (1558–1594) valószínűleg egy angolra lefordított francia gyűjteményből ismerte meg Amleth történetét. Ebből 1589 körül egy melodrámát írt, amely az évszázadok folyamán elveszett. Feltehetően Shakespeare Kyd nyomán ismerte meg a sztorit, és a XVI. század legvégén írta meg belőle talán legismertebb drámáját, amely a korábbi keltezésű forrásművek ellenére sem plágium, hanem önálló műalkotás. Saxo változatában Rørik dán király két testvérnek, Horvendilnek és Fenginek engedi át a Jütland (Jylland) fölötti uralmat. Horvendil feleségül veszi Rørik lányát, Geruthot (Gertrude), és egyetlen gyermekük születik, Amleth. Fengi egyrészt irigyli fivére boldogságát, másrészt egyeduralomra vágyik, ezért megöli Horvendilt, és feleségül veszi az özvegyet. Amleth bosszút áll apja haláláért, ám a shakespeare-i művel ellentétben életben marad, és ő lesz az új király. Saxo királyfijának semmiféle lelkifurdalása nincs amiatt, hogy megöli testvérgyilkossá lett nagybátyját, míg Shakespeare drámájában Hamlet nehezen szánja rá magát a bosszúra. A Gesta Danorumban Ophelia annyira másodlagos szereplő, hogy a nevét nem is említik, míg Shakespeare-nél nagyobb jelentőséget kapott. Hamlet atyjának szelleme állítólag már Kyd drámájában is szerepelt, szóval ez nem Shakespeare leleménye volt.

mantle06.jpg

Signe és Hagbard egymásba szeretnek (Gitte Hænning és Oleg Vidov)

Hagbard és Signe szerelmének története a Rómeó és Júlia egyik forrása lehetett. Mint minden legendának, valószínűleg ennek is vannak valós alapjai, s az események feltehetően az V. évszázadban játszódtak le. Hagbard és egyik fivére, Haki (bizonyos forrásokban Hake vagy Haco néven is szerepel) híres tengeri királyok voltak. Kemény küzdelmek árán Haki még a svéd trónt is megszerezte, de a bátorságot illetően Hagbardnak sem kellett szégyenkeznie. Hagbard és Signe szerelmi históriája a svéd mitológia egyik legnépszerűbb legendája, amely azonban a népmesékhez hasonlóan folyamatosan változott, beleértve a szereplők nevét is: a középkortól kezdődően például a Habor és a Signhild nevek terjedtek el. Hagbard Håmund király fia volt, Signe pedig az ellenséges uralkodó, Sigvor gyermeke. Egy alkalommal, amikor Hagbard és fivérei rablóhadjáraton voltak, harcba keveredtek Signe fivéreivel. A küzdelemben egyik fél sem kerekedett felül, ezért végül békét kötöttek, és Hagbardék elfogadták az ellenfelek meghívását az otthonukba. A derék harcos itt találkozott először Signével. Azonnal beleszeretett, és valahogy szerét ejtette, hogy kettesben maradjanak. Signe is szerelmet esküdött, ámbár inkább Hagbard fivére, Haki dobogtatta meg a szívét. Sigvor udvarában időzött egy germán lovag is, aki szintén szerette volna meghódítani a szépséges királylányt, ám nem volt nehéz észrevennie, hogy Signe nem őt, hanem Hagbardot tünteti ki a figyelmével. A germán férfiú ekkor felélesztette a viszályt Håmund és Sigvor fiai között: az utóbbiak megölték Hagbard fivéreit, mire a bosszúszomjas fiatalember végzett velük és a germán intrikussal is.  

mantle07.jpg

A daliás Hagbard felfigyel a király szépséges lányára (Gitte Hænning és Oleg Vidov)

Hagbard nem mondott le arról, hogy újra lássa a kedvesét, de ehhez cselhez kellett folyamodnia. Nőnek öltözött, és azt állította, hogy ő Haki egyik harcosa. (A skandináv, sőt a germán mitológiában is szerepelnek női harcosok, ámbár erősen vitatott, hogy a valóságban léteztek-e.) Haki nem volt jelen akkor, amikor Sigvor fivérei megölték Hagbard többi testvérét, és mivel Signe valójában Hakiba volt szerelmes, fogadta a vendéget. Az álcázás egyébként annyira tökéletesre sikerült, hogy a vendégnek felajánlották, aludjon Signe hálószobájában. A cselédlányok viszont, akik lábat mostak neki, felfigyeltek arra, hogy szőrös a lába, és kérges a keze. Hagbard valahogy kimagyarázta magát, Signe azonban rájött, hogy kit is rejt valójában az álruha. A szerelmesek együtt töltötték az éjszakát, örök hűséget és szerelmet fogadtak egymásnak. Hagbard készen állt arra, hogy reggel igazi mivoltában találkozzon kedvese apjával és annak híveivel. Közben a cselédlányok, akik egyáltalán nem voltak olyan ostobák, mint amilyennek a szerelmesek hitték őket, beárulták Hagbardot a királynál. Sigvor emberei megpróbálták elfogni őt. Sokan közülük Hagbard keze által estek el, ám a túlerő győzött. Egyesek úgy gondolták, Hagbardot ki kell végezni, mások szerint szégyen rájuk nézve, ha egy ilyen bátor harcost hóhérkézre adnak. Végül úgy döntöttek, hogy Hagbardnak meg kell halnia.

mantle08.jpg

Hagbard a vesztőhelyen próbára akarja tenni Signe szerelmét a vörös palást fellógatásával 

Miután a királyfit az akasztófához vezették, Sigvor felesége mézsört vitt neki, hogy megitassa, de közben gúnyolódott rajta. Hagbard a halál árnyékában is bátran viselkedett: „Azzal a két kézzel fogom meg ezt az ivókürtöt, amellyel két fiadat a másvilágra küldtem, és nem halhatok meg bosszú nélkül” – és ezzel az ivókürt tartalmát a királyné fejére öntötte. Ezalatt Signe a szobájában megkérdezte a szolgálólányait, hogy készek-e követni őt, bárhová megy is. Zokogva azt mondta nekik, hogy azzal a férfival akar meghalni, akit életében egyedüliként ölelt szerelemmel. Arra kérte a híveit, hogy amint az őrség jelzést ad arról, hogy Hagbardot kivégezték, szolgálói gyújtsanak tüzet a hálókamrájában. A lányok megfogadták, hogy vele együtt mennek a halálba. Hagbard közben amolyan utolsó kívánságként azt mondta a hóhérnak, hogy elsőként a vörös színű palástját akassza fel. Ezt azzal magyarázta, hogy látni szeretné, hogyan fog kinézni akasztott emberként, ám valójában kedvese hűségét akarta próbára tenni. A távolabb tartózkodó őrök a palást láttán azt hitték, hogy az idegen királyfit már felakasztották, és jelt adtak a kivégzésről. Ekkor a szolgálólányok – ígéretüknek megfelelően – tüzet gyújtottak Signe hálókamrájában, és vele együtt haltak tűzhalált. Amikor Hagbard megpillantotta a királyi várból felcsapó lángokat, öröm töltötte el a szívét, hogy kedvese valóban mindhalálig hű maradt hozzá, és immár boldogan ment a halálba. Világgá kiáltotta a boldogságát, mielőtt a kötelet a nyakába akasztották. A tragikus sorsú szerelmesekről nemcsak legenda, hanem népdalok is születtek, amelyek a XIII. században kezdtek széles körben elterjedni Skandináviában.

mantle09.jpg

Gabriel Axel (1918–2014)

A rendező

Gabriel Axel dán filmrendező 1918. április 18-án született Dánia második legnagyobb városában, Aarhusban. Teljes neve: Axel Gabriel Erik Mørch. Három testvére született. A család egy ideig Franciaországban élt, ahol az édesapának egy bútorgyára volt. Amikor a gyár 1935-ben csődbe ment, a família hazatért Dániába. Itt a művészi hajlamokkal megáldott Gabriel bútorasztalosnak tanult, 1942-ben azonban felvették a koppenhágai Dán Királyi Színház színésztanodájába. Miután megkapta a diplomáját, 1946-ban visszautazott Franciaországba. Öt évet töltött a párizsi színpadokon, például a Théâtre de l'Athénée-ben Louis Jouvet igazgatása alatt. Hazatérését követően néhány éven belül rendezőként tett szert országos ismertségre. Színházakban, a televízióban és a filmvilágban is dolgozott. Olyan darabokat állított színpadra, mint például A mások feje (Marcel Aymé), a Cid (Pierre Corneille) és a Miként Lukrécia (Jean Giraudoux). 1951 és 1968 között nem kevesebb, mint 48 tévéjátékot rendezett. 1955-ben kötött szerződést a Nordisk Filmmel, és még abban az évben mozikba került első játékfilmje, az Altid ballade. Ez még nem egészen önálló alkotás, hanem egy előző évben bemutatott norvég film, az Aldri annet enn bråk (1954, Edith Carlmar) remake-je. Egy dán munkáscsalád életébe kapunk betekintést: Otto Nielsen és felesége, Helga öt gyermekükkel Koppenhága egyik külvárosi kerületében élnek. Nem kis erőfeszítésükbe telik a mindennapi betevő előteremtése, mégis sikerül félretenniük annyit, hogy az apa a városon kívül egy kis telket vásároljon, ahol egyszer talán sikerül felépíteni álmaik otthonát, egy saját házat…

mantle10.jpg

Amour (1970)

A kedvezően fogadott debütáló dráma után Axel párhuzamosan forgatott a mozik és a televízió számára, játékfilmes repertoárja pedig vígjátékokkal is bővült. Magyarországon valószínűleg kevesen tudják, hogy elsőként Axel forgatott mozifilmet Claude Magnier Oszkár című színpadi komédiájából: az adaptációt 1962-ben mutatták be. A színdarabot 1967-ben Édouard Molinaro vitte filmre Louis de Funès főszereplésével, míg John Landis 1991-es remake-jében Sylvester Stallone kapta a főszerepet. A skandináv országokban jól futott a Három lány Párizsban (1963) című Axel-vígjáték is. A címbeli ifjú hölgyek alighogy lepakolják csomagjaikat a szállodában, máris felkerekednek, hogy felfedezzék a fények városát. Csak az a bökkenő, hogy a pénzüket a hotelben felejtik, amelynek se a nevére, se a címére nem emlékeznek. A nemzetközi filmvilágban A vörös palást cannes-i bemutatója után figyeltek fel Axelre, aki a skandináv filmművészet figyelemre méltó alkotói közé emelkedett. Amour (1970) című filmje három történetből áll, melyek három különböző korban játszódnak – 1200-ban, 1910-ben és 1840-ben –, és a szerelem fogalmának különféle értelmezését szemléltetik. A hetvenes években Axel elsősorban komédiákat rendezett, némelyiket erotikával is megfűszerezte, végtére is egyike volt azoknak a közéleti személyiségeknek, akik szorgalmazták a pornográfia dániai legalizálását. Jelentős közönségsikert aratott a Familien Gyldenkål (1975) című vígjátéka, amelynek a folytatását (Familien Gyldenkål sprænger banken, 1976) is megrendezte.

mantle11.jpg

Stéphane Audran a Babette lakomája (1987) című filmben

Axel újabb francia korszaka tulajdonképpen egy remake-kel kezdődött, hiszen 1977-es vígjátéka, az Alt på et bræt Jacques Besnard C'est pas parce qu'on a rien à dire qu'il faut fermer sa gueule (1975) című filmjének újragondolása. A történet három idős és állástalan színészről szól, akik úgy akarnak betörni egy bankba, hogy átfúrják a szomszédos pályaudvar egyik vécéfülkéjének a falát. Mondani sem kell, hogy a terv kivitelezése sokkal egyszerűbbnek ígérkezik elméletben, mint a gyakorlatban. 1977 és 1985 között Axel kizárólag francia tévéfilmeket forgatott, melyek közül a legutolsó, az ötrészes Les colonnes du ciel című történelmi sorozat keltette a legnagyobb figyelmet. 1987-ben megvalósíthatta másfél évtizedes álmát, és hazájában filmre vihette Karen Blixen Babette lakomája című írását a francia Stéphane Audran főszereplésével. A hősnő a párizsi kommün elől Dániába menekül, ahol egy lutheránus közösségben lel menedéket: két idős nővér szolgálójául szegődik. Az idegen asszony pozitív változást hoz a zárt közösség életébe. A megejtő szépségű alkotás 1988-ban megkapta a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscart. Axel kései filmjei közül említsük meg a Jütland hercegét (1994) is, amely Hamlet történetét mondja el, szintén Saxo Grammaticus nyomán. A fontosabb szerepeket Gabriel Byrne, Helen Mirren, Christian Bale és Kate Beckinsale játszotta. A rendező utolsó alkotása, a Marokkóban játszódó Leïla (2001) című szerelmi történet sajnos csúnyán megbukott. Élete során Axel huszonhat filmben játszott főleg kisebb szerepeket, olykor a saját munkáiban is. Egyik főszerepét Mac Ahlberg és Peer Guldbrandsen Jeg – en marki (1967) című komédiájában játszotta, egy elegáns sarlatánt. Lucie Juliette Laraignouval (1927–1996) 1948-ban kötött házasságából négy gyermek született. Gabriel Axelt álmában érte a halál 2014. február 9-én, a Koppenhágához közeli Bagsværdben.

mantle12.jpg

Mindig harcra készen

A stáb

A vörös palást párbeszédeit Frank Jæger (1926–1977) írta, aki a második világháború utáni dán irodalom egyik legjelentősebb személyisége. Lírai szerelmes verseket és harsány nyelvezetű, groteszk műmeséket egyaránt alkotott. Néhány versét megzenésítették. Számos rádiójáték szerzője volt, és jó néhány híres külföldi darabot fordított le dán nyelvre. A vörös palást volt az egyetlen mozifilmes munkája, inkább rövidfilmek és tévéfilmek elkészítésében vett részt. 1948-ban vette feleségül Kirsten Voddert, 1972-ben váltak el. Magyar nyelven az Idillország kéklő ege című 2002-es dán antológiában jelent meg néhány verse Sulyok Vince fordításában. Henning Bendtsen (1925–2011) operatőr olyan kimagasló alakja volt a dán filmművészetnek, mint például Sven Nykvist a svédnek. 1948-ban kezdte a szakmát. Két filmet forgatott Carl Theodor Dreyerrel, a filmtörténet egyik legjelentősebb alkotójával: Ige (1955), Gertrúd (1964). „Hamar megértettük egymást művészként és magánemberként is” – emlékezett vissza később az operatőr a közös munkára. 1960-ban Dánia legrangosabb filmdíját, a Bodilt kapta meg a Mancs (1959) című film fényképezéséért, a csodálatos tájfelvételekért: Astrid Henning-Jensen alkotását egyébként Oscar-díjra is jelölték. Az őrült paradicsom (1962) című vígjáték volt az első közös munkája Gabriel Axellel. A vörös palástban végzett operatőri munkáját a rettegett kritikus, Roger Ebert így értékelte: „A fényképezés olyan magabiztosan helyez el bennünket Izland lélegzetelállító, magányos végtelenségében, hogy hajlamosak vagyunk azt hinni, ezt a földet csakis hősök lakhatják”. Bendtsen két filmben dolgozott a dán filmes fenegyerekkel, Lars von Trierrel: Járvány (1987), Európa (1991). Az operatőr ez utóbbival búcsúzott a filmvilágtól.

mantle13.jpg

Sigvor király (középen: Gunnar Björnstrand)

P. A. Lundgren (1911–2002) svéd látványtervező 1944 óta dolgozott a filmvilágban. Szakmai hírnevét elsősorban Ingmar Bergmannal közös filmjeinek köszönhette: munkakapcsolatuk a Mester második filmjével (Eső mossa szerelmünket, 1946) kezdődött, és az amerikai–svéd koprodukcióban megvalósult Érintésig (1971) tartott. Ezt a negyedszázados szakmai együttműködést olyan klasszikusok fémjelzik, mint A hetedik pecsét (1957), az Arc (1958), a Szűzforrás (1960), a Tükör által homályosan (1961), az Úrvacsora (1963), a Csend (1963) és a Szégyen (1968). Dolgozott Bergman legkedvesebb tanítványával, Vilgot Sjömannal is: A szerető (1962), Nővérem, szerelmem (1966), Maréknyi szerelem (1974). A vörös palást esetében Lundgren nem törekedett a történelmi hitelességre, hanem a kortárs művészeti alkotások fantáziavilágából kiindulva próbálta megteremteni a letűnt idők hangulatát. Lundgren 1981-ben egy tévéfilmmel zárta le művészi munkásságát. A 87 esztendős Per Nørgaard 1932. július 13-án született a dániai Gentofte községben. Skandinávia egyik legfigyelemreméltóbb zeneszerzőjét tisztelhetjük a személyében: hat operát, két balettet, nyolc szimfóniát és tíz vonósnégyest komponált, hogy egyéb szerzeményeiről ne is beszéljünk. Az ún. szeriális zene képviselője, vagyis a komponálásban matematikai szabályszerűségeket is figyelembe vesz. Sokak szerint ez a fajta komponálási módszer gyakran az élvezhetőség rovására megy, más vélemények szerint viszont kiválóan alkalmas a modern korra jellemző társadalmi-emberi problémák zenei megjelenítésére. Viszonylag ritkán írt filmzenéket: A vörös palást mellett az ő nevéhez fűződik két másik híres Axel-film, a Babette lakomája (1987) és a Jütland hercege (1994) zenéje is.

mantle14.jpg

Az ingatag békét ármánykodás borítja fel 

Így készült a film

Saxo Grammaticus szövegét Gabriel Axel dolgozta át forgatókönyvvé, a párbeszédeket Frank Jæger írta. A szerzők el akartak szakadni attól a sztereotípiától, hogy a régmúlt emberei faragatlanok és durvák voltak, hiszen „a modern technika előtt is volt civilizáció, volt erkölcs, volt rítus, volt közösségi tudat, életstílus, érzékenység, szemérem.” Axel szerint a munka egyik legnehezebb része a hitelesség megteremtése volt. A múzeumok gyűjteményeiből le tudták ugyan másolni az öltözékeket, az ékszereket, a fegyvereket, de azt már az irodalmi szövegből kellett kikövetkeztetniük, milyen lehetett az élet akkoriban, hogyan használták a régi szerszámokat és háztartási tárgyakat. A hárommillió dán koronás költségvetést csak koprodukciós megállapodás keretében sikerült előteremteni: a vállalkozásba Svédország és Izland is beszállt. A forgatás 1966 júliusától októberig tartott. A külső jeleneteket Izlandon, a belsőket Stockholmban forgatták. Az izlandi forgatás gondos előkészületeket igényelt, hiszen a helyszínek csupán néhány kilométerre voltak az Északi-sarkkörtől. A munka megkezdése előtt egy szakember három hónapig járta Izlandot, hogy megtalálja a szigetország legjobb, legerősebb harminc lovát, melyekre szükség volt a forgatáshoz. A műszaki felszerelést mindig légmentesen zárható ládákban szállították, hogy épek és sértetlenek maradjanak a különleges időjárási körülmények között is.

mantle15.jpg

Sigvor király és a felesége (Gunnar Björnstrand és Eva Dahlbeck)

A koprodukciós megállapodás részeként a szereposztás is nemzetközi volt. Signe szerepét az akkor húszesztendős Gitte Hænning játszotta. Gitte évekig Dánia egyik legnépszerűbb tinisztárja volt, akit filmszerepei ellenére is elsősorban énekesnőként ismertek. Az NSZK-ban különösen nagy rajongótábora alakult ki: német nyelven is énekelt, sőt az 1973-as Eurovíziós Dalfesztiválon ő képviselte az NSZK-t. (Nyolcadik lett.) A királyi párt svéd művészek játszották, Eva Dahlbeck és Gunnar Björnstrand. A magyar közönség mindkettőjüket elsősorban Bergman filmjeiből ismerheti, közösen is játszottak nála. Dahlbeck a Mester korai alkotásaiban szerepelt (Szerelmi lecke, 1954; Egy nyári éj mosolya, 1955; Asszonyi álmok, 1955; Az élet küszöbén, 1958; Valamennyi asszony, 1964), Björnstrand pedig olyan klasszikus Bergman-művekben játszott fontos szerepeket, mint a Fűrészpor és ragyogás (1953), A hetedik pecsét (1957), A nap vége (1957), az Arc (1958), a Tükör által homályosan (1961), az Úrvacsora (1962), a Persona (1966), a Szégyen (1968), a Rítus (1969), a Szemben önmagunkkal (1976), az Őszi szonáta (1978) és a Fanny és Alexander (1982). Hildegisl szerepét az NSZK-ból érkezett Manfred Reddemann alakította, akinek ez volt az első mozifilmje, és a későbbiekben is főleg tévés produkciókban szerepelt. Hagbard a dán nemzeti irodalom egyik legismertebb hőse, és emiatt nem volt könnyű megfelelő színészt találni az eljátszására. Axel minden szóba jöhető skandináv színészt kipróbált, de egyiket sem találta megfelelőnek. Aztán egyik este a családjával épp egy orosz filmet nézett a tévében, és a kislánya hirtelen rámutatott a képernyőn az egyik színészre: „Apa, nézd, ő Hagbard!” Axel jobban megnézte magának a fiatalembert, és hirtelen egyetértett a lányával. Elutazott Moszkvába, és az illetékeseknek előadta, hogy neki mindenképpen szüksége van erre a fiatal orosz színészre, Oleg Vidovra.

mantle16.jpg

Hagbard kész megvédeni magát és kedvesét Sigvor király embereitől (Oleg Vidov és Gitte Hænning)

Ne kerteljünk, a szovjet elvtársak eleinte hallani sem akartak arról, hogy Vidovot kiengedjék Nyugatra. Axel szerencséjére a nagy befolyással rendelkező orosz rendező, Szergej Geraszimov épp akkoriban készült Az újságíró (1967) című filmjének a forgatására, és a fejébe vette, hogy egy cameóra szerződteti Annie Girardot-t is. A francia színésznő ragaszkodott ahhoz, hogy a gázsiját konvertibilis valutában kapja. Az viszont az oroszoknak ilyen célokra nem nagyon volt, ezért megszületett a döntés, hogy Vidov mégiscsak elutazhat Nyugatra forgatni: a gázsiját majd otthon kifizetik neki rubelben, a dánoktól érte kapott valutából pedig megoldották Girardot szerződtetését. Azt persze mondani sem kell, hogy Oleget előzetesen alaposan kioktatták arról, hogy egy öntudatos orosz művésznek hogyan kell viselkednie a kapitalista Nyugaton. Bármilyen hihetetlen, de az utazás előtt Vidovnak alá kellett írnia egy különleges dokumentumot, amelyben kötelezettséget vállalt arra, hogy lojális marad a szülőhazája iránt, nem fog sem félreérthető, sem félreérthetetlen nyilatkozatokat tenni, politikai témákban pláne nem, és nem létesít szexuális kapcsolatot nyugati nőkkel.

mantle17.jpg

A nemrég még egymással harcoló katonák a békekötés után közösen mennek a fürdőházba

Sportolói múltjának köszönhetően Vidov számára nem okozott különösebb problémát sem a lovaglás, sem a vívás. Annál több problémája volt a két meztelen jelenettel, amelyek a forgatókönyvben szerepeltek. Az elsőre akkor került sor, amikor a fiatal harcosok együtt mennek a fürdőbe. A faház előtt levetik az összes ruhájukat, bent pedig tréfálkoznak egymással. A többiekhez hasonlóan meztelen Oleg egy pillanatra szemből is látható. A legnagyobb problémát mégis a szerelmi jelenet okozta. Vidov attól tartott, hogy hazatérése után büntetést fog kapni, ha meztelenül szerepel a partnernőjével, ezért megpróbálta rábeszélni a rendezőt arra, hadd maradjon rajta a nadrágja. Axel azonban barátságosan elmagyarázta neki, hogy a viking korban sem volt szokás nadrágban ágyba bújni azzal a lánnyal, akibe az ember szerelmes volt. Oleg ekkor áthidaló megoldást javasolt a meztelenség érzékeltetésére. Amikor a fegyveresek megzavarják a szerelmeseket, azok kiugranak az ágyból, és a meztelen Hagbard villámgyorsan magára kapja a nadrágját. A rendező elfogadta ezt a megoldást, és Vidov is megúszta az otthoni szankciókat, ámbár visszaemlékezései szerint egy bürokrata megdorgálta azért, mert „pucér seggel rohangált egy kapitalista filmben”. A szintén meztelen Gitte Hænninget ebben a jelenetben úgy filmezték, hogy csupasz testéből csak a feneke és a melle volt látható, utóbbit a hosszú haja részben elfedte. Axel főleg amiatt aggódott, hogy a négy hónapos forgatás közben nyelvi nehézségek léphetnek fel, elvégre Vidov nem beszélt dánul, ezért sem Gittét, sem a többieket nem értette, és azok sem őt. A szerepét viszont mindenki kifogástalanul megtanulta a maga nyelvén, és Hænning évek múlva azt mondta, Oleg tekintetéből mindig kiolvasta, hogy a partnere épp mit mond neki.

mantle18.jpg

Sigvor király in flagranti találja a lányát Hagbarddal, akit fia gyilkosának hisz (Gunnar Björnstrand, Gitte Hænning és Oleg Vidov)

A vörös palástot 1967. január 16-án mutatták be Dániában. Bő egy hónappal később, február 25-én volt a svéd és az izlandi premier. Dánia ezzel a filmmel vett részt az 1967-es cannes-i filmfesztiválon: erről a következő alfejezet szól. Bár a szovjet cenzorok igen szigorúak voltak a mozgóképes meztelenkedést illetően (is), A vörös palást mégis eljutott a Szovjetunióba, ráadásul vágatlanul. Moszkvában és Leningrádban százméteres sorok álltak a mozipénztárak előtt, többször is szükség volt a rendőrség közbelépésére, hogy a jegyekért tülekedő nézők között ne alakuljon ki tömegverekedés. A nagy érdeklődés többféle okkal magyarázható. A Szovjetunióban nem játszottak túl gyakran skandináv filmeket, miközben a viking kor iránt a közönség részéről különösen nagy érdeklődés mutatkozott. Sokan szerették volna látni a bájos Gittét és az orosz lányok és asszonyok körében különösen népszerű Oleget ruha nélkül, és attól tartottak, hogy ha nem szereznek mielőbb jegyet, a cenzorok közbelépnek, és vagy kivágják a pikáns képkockákat, vagy leveszik a műsorról a filmet. (Leningrádban például állítólag csak negyven előadás volt belőle.) Nyugat-Európában sem a viking téma, sem az erotika nem jelentett különösebb vonzerőt, és kereskedelmi szempontból A vörös palást lényegében megbukott. Egy évtizeddel később Axel így nyilatkozott erről: „Húsz-harminc fesztiválon szerepelt még és rengeteg más díjat szerzett, hat hónapig ment New Yorkban, Bostonban – csak otthon nem hatott. Épp ezért a legkedvesebb filmem mindmáig, ahogyan azt a gyerekét szereti az ember a leginkább, akivel mások rosszul bánnak. A cannes-i szereplés azonban a díjnál fontosabbat hozott: ajánlatot a francia televíziótól.”

mantle19.jpg

A királyné megsiratja orvul meggyilkolt fiát

Az 1967-es cannes-i filmfesztivál

A 20. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivált 1967. április 27. és május 12. között rendezték meg. A zsűri tagja volt Jancsó Miklós magyar, Szergej Bondarcsuk szovjet, Vincente Minnelli amerikai, Szamben Uszman szenegáli és Claude Lelouch francia filmrendező, valamint Georges Lourau és René Bonnell francia filmproducerek, Shirley MacLaine amerikai színésznő, Jean-Louis Bory francia filmkritikus, Gian-Luigi Rondi olasz újságíró és Georges Neveux francia író. Az elnöki tisztet a veterán olasz rendező, Alessandro Blasetti töltötte be. Lelouch-t elfogultság miatt kizárták a zsűriből, mert még a fesztivál ideje alatt megvásárolta az egyik jugoszláv film, a Találkoztam boldog cigányokkal is forgalmazási jogát. A nyitófilm Robert Hossein történelmi drámája, a Megöltem Raszputyint volt, amelyet versenyen kívül vetítettek. A hírhedt orosz sarlatánról készült alkotás érdekessége, hogy maga a merénylő, a franciaországi emigrációban élő Feliksz Juszupov herceg vezette be. Különösen nagy érdeklődés fogadta az angol versenyfilmeket, melyek közül kettő is az Arany Pálma legnagyobb esélyese volt. Vicces, hogy az egyiket, a Nagyítást az olasz Michelangelo Antonioni, a másikat, a Balesetet az amerikai Joseph Losey rendezte. A díjat Antonioni alkotása kapta, amely már a maga idejében is élénk vitákat váltott ki, és mindmáig tartja magát az a vélekedés, hogy nem filmtörténeti értékű mesterműről, hanem csak egy ügyesen elkészített blöffről van szó. A versenyprogramban egyébként olyan világhírű alkotók filmjei szerepeltek, mint például Elio Petri, Bo Widerberg, Pietro Germi, Volker Schlöndorff, Robert Bresson, Francis Ford Coppola és Glauber Rocha. Magyarországot Kósa Ferenc drámája, a Tízezer nap képviselte, amely a legjobb rendezés díját kapta. „Füllentenék, ha azt mondanám: nem esett jól. De igyekszem »meg nem történtnek« tekinteni, mert félek, hogy a dicsőség elhályogosítaná a szemem!” – nyilatkozta Kósa néhány nappal a díjkiosztó után.

mantle20.jpg

Az 1967-es cannes-i filmfesztiválon. Olegtől balra: Gitte Hænning, jobbra: Elizabeth Hartman 

A vörös palást cannes-i bemutatóján részt vett többek között Gabriel Axel rendező, a főszereplők közül pedig Oleg Vidov, Gitte Hænning, Gunnar Björnstrand és Eva Dahlbeck. Kiadatlan életrajzában Vidov így idézte fel ott-tartózkodásának egyik érdekes élményét: „Első alkalommal vettem részt a cannes-i filmfesztiválon. A zsűri egyik tagja, Shirley MacLaine odajött hozzám. Ekkor még nem tudtam róla, hogy egy nagyszerű színésznő, csak egy elbűvölő nőt láttam benne. Egy nagyon jóképű, sőt hihetetlenül jóképű férfi kísérte őt. Arra gondoltam: »Nézd csak, ki van vele, neked itt semmi esélyed sincs.« Később megtudtam, hogy ez a férfi Rock Hudson volt, akit egyáltalán nem érdekeltek a nők. Legalábbis nem »olyan« értelemben.” Oleget viszont »olyan« értelemben is érdekelték, és a nyugati bulvársajtó szerint főleg Elizabeth Hartman amerikai színésznő körül legyeskedett. (A depressziós Elizabeth 1987-ben, negyvenhárom éves korában öngyilkos lett.) A magyar médiát Bán Róbert tudósította a fesztiválról. Ő így írt Axel opuszáról: „A fesztivál legrosszabb filmjének címére alighanem joggal pályázik a dán Vörös köpeny. Bemutatója előtt egy cseh rövidfilmet vetítettek a primitív festőkről. Nos, ha egyszer filmet készítenek majd primitív filmrendezőkről is, Gabriel Axel ezzel a színes, szélesvásznú történelmi legendájával alighanem helyet kap majd benne.” Bán nem túl hízelgő kritikájának fényében tulajdonképpen mulatságosnak mondható, hogy A vörös palást épp a legjobb technikai megvalósítás díját kapta, ami arra utal, hogy a szakemberekből álló zsűri feltehetően más véleményen volt Axel „primitívségét” illetően. Mindazonáltal a filmet tudomásom szerint Magyarországon semmilyen formában nem forgalmazták: nem vásárolták meg se mozi-, se video-, se DVD-forgalmazásra, nem láthattuk ilyen-olyan filmnapokon vagy filmheteken sem, és nem sugározta egyik magyar tévécsatorna sem.

mantle21_1.jpg

A vörös palást (Den røde kappe / Den röda kappan / Rauðu skikkjuna, 1967) – dán–svéd–izlandi romantikus történelmi dráma. Saxo Grammaticus Gesta Danorum című krónikájának 7. könyve alapján a forgatókönyvet írta: Gabriel Axel és Frank Jæger. Operatőr: Henning Bendtsen. Zene: Per Nørgaard (és Marc Fredericks, 1972). Díszlet: Walther Dannerfjord, P. A. Lundgren és Niels Wangberg . Jelmez: Ulla-Britt Söderlund. Vágó: Lars Brydesen. Rendező: Gabriel Axel. Főszereplők: Oleg Vidov (Hagbard), Gitte Hænning (Signe), Eva Dahlbeck (a királynő), Gunnar Björnstrand (Sigvor király), Birgitte Federspiel (Håmund király özvegye), Gisli Alfredsson (Sigvald), Borgar Gardarsson (Alf), Frederik Tharaldsen (Alger), Lisbeth Movin (Bengerd), Johannes Meyer (Bilvis), Håkan Jahnberg (Bolvis), Manfred Reddemann (Hildegisl), Henning Palner (Hake), Jørgen Lantz (Håmund király).

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?

Oleg Vidov: Az orosz Robert Redford

Onibaba

Egri csillagok

Macbeth

A három testőr, avagy a királyné gyémántjai

A négy testőr, avagy a Milady bosszúja

A vasálarcos férfi: a történelmi háttér, a regény és a filmek

Özönvíz

Agónia

Margó királyné

Tűzzel-vassal

komment
süti beállítások módosítása