Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

MovieCops

SZABADLÁBON VELENCÉBEN

2020. november 23. - Field64

Minden idők egyik legnépszerűbb és legrokonszenvesebb francia filmsztárja, Jean-Paul Belmondo öt filmet forgatott Georges Lautner rendezővel. Második filmjük, a Szabadlábon Velencében (1980) elkészítését első közös munkájuk, a Zsaru vagy csirkefogó (1979) nagy sikere tette lehetővé: mindkét bűnügyi vígjáték a Gaumont cég produkciójában valósult meg. A művészpáros további közös filmjei: A profi (1981), Kellemes húsvéti ünnepeket! (1984), Idegen a házban (1992). Az alkotók maguk sem titkolták, hogy a Szabadlábon Velencében elsődleges célja az volt, hogy rendhagyó módon mutassák be a népszerű olasz város nevezetességeit, és lehetőséget adjanak arra, hogy Belmondo egyszerre csillogtassa meg komikusi képességeit és akrobatikus ügyességét. A filmet fanyalogva fogadták a kritikusok, ami szerepet játszott abban, hogy a Szabadlábon Velencében végül nem lett annyira sikeres, mint a Zsaru vagy csirkefogó, mindazonáltal az új évezredben már a legnépszerűbb Belmondo-produkciók között tartják számon.

guignolo01.jpg

A cselekmény

A vagány szélhámost, Alexandre Duprét hétvégi kimenőre engedik a börtönből. Hősünk hasznosan akarja tölteni a gyorsan elröppenő időt, ezért az éjszaka közepén betör egy pompás villába, hogy elraboljon egy értékes festményt. A tulaj felesége ugyan tetten éri, de semmi gond, hiszen a betörő férfias és gáláns, a festmény pedig biztosítva van, így semmi akadálya annak, hogy a páros az ágyban jobban megismerje egymást. Alexandre tisztességes bűnözőtől elvárható módon másnap visszatér a börtönbe. Annyira hihetően ígéri meg, hogy megjavul, hogy hamarosan szabadon is engedik. Hol másutt is pihenhetné ki magát, mint egy milliomosokat szállító luxushajón? Persze úgy izgalmasabb, ha maharadzsának adja ki magát, mert így máris komoly esélye van arra, hogy elsózzon egy kódexmásolatot egy éltes dámának. Megjelenik azonban egy fiatal és gyönyörű hölgy, Pamela, aki egy gyémántbánya tulajdonosa. Alexandre szinte pillanatok alatt meghódítja az elragadó teremtést, és azonnal elválaszthatatlanok lesznek. A harmadik napon viszont egy távirat érkezik: Pamela tönkrement. A drámai hírtől lesújtott hölgy aléltan omlik Alexandre karjaiba, aki segítőkészen felajánlja, hogy megvásárolja kedvese megmaradt értékeit, az ékszereket. Másnap derül ki, hogy mindketten átverés áldozatai lettek: az ékszerek éppúgy hamisak, mint az értük kapott pénz. A két szélhámos először látványosan felháborodik a másik arcátlanságán, majd együtt nevetnek a közös felsülésen, és megállapodnak abban, hogy egy közös akció érdekében egyesítik erőiket.

guignolo02.jpg

Pamela és Helmut von Nassau (Mirella D'Angelo és Pierre Vernier)

A kiszemelt balek nem más, mint a vagyonos, de kissé ügyefogyott Helmut von Nassau (a magyar szinkronban: Helmut von Offenburg), akit elkápráztatnak Pamela valóban megnyerő bájai. A hölgy „fivére”, Alexandre, a daliás katonatiszt persze éberen felügyeli húga erényeit. A fülig szerelmes Helmut meghívja a „testvéreket” a birtokára. Innen már a bevált forgatókönyv szerint zajlanak az események: a kellő pillanatban érkező távirat immár a „testvérek” tönkremenetelének hírét hozza. Pamela ezúttal Helmut karjaiba alél, Alexandre pedig, ahogy egy régi vágású katonatiszttől elvárható, bejelenti, hogy megteszi, ami ilyenkor egy becsületes férfi kötelessége. A szobájába megy, hogy felakassza magát a csillárra. Természetesen ez is a tervük része: Pamela majd a folyosón köhécseléssel jelt ad, mire Alexandre kirúgja maga alól a széket, ám a „húga” és annak udvarlója idejében megmenti. Arra viszont senki nem számít, hogy a folyosón előbb egy alkalmazott kezd el köhécselni, és emiatt Alexandre idő előtt akasztja fel magát. Nagy nehezen sikerül kiszabadulnia szó szerint szorult helyzetéből. Felháborodottan ront be a „húga” szobájába, ahol in flagranti éri őt Helmuttal. Hamar tisztázódik minden félreértés, és megtudjuk, hogy Pamela inkább a megkopasztás törvényes módját választotta: feleségül megy Helmuthoz. Alexandre áldását adja a párra, és útnak indul Velencébe, hogy ott próbáljon szerencsét. S az igazi félreértések és kalandok még csak ekkor kezdődnek…

guignolo03.jpg

Alexandre és Caroline (Jean-Paul Belmondo és Von Gretchen)

Néhány fontosabb mellékszereplő

Georges Lautner rendező karrierjét a Zsaru vagy csirkefogó, Belmondóét pedig a Félelem a város felett című filmről szóló írásomban már ismertettem, szóval most nézzük a fontosabb mellékszereplőket! A Pamelát megformáló Mirella D'Angelo 1956. augusztus 16-án született Olaszország fővárosában, Rómában. 1974-ben kezdett filmezni, a Terminal című giallóban játszotta első szerepét. Ezután Marino Girolami (alias Franco Martinelli) bűnügyi drámája, az Italia a mano armata (1976) következett, majd Sergio Sollima rendezésében egy Sandokan-film, A tigris még él: Sandokan, a felkelő (1977). Nemzetközi hírnevét Tinto Brass botrányfilmjének, a Caligulának (1979) köszönhette. Ebben Mirella alakította a szépséges Líviát: esküvője napján erőszakolja meg őt az őrült császár, aki ráadásul a délceg férjet, Proculust is megbecsteleníti. A művésznő csupán egy parányi szerepet kapott Fellini egyik legvitatottabb filmjében, A nők városában (1980). Mirella hazánkban is járt, mivel Az isztambuli vonat (1981, Gianfranco Mingozzi) című négyrészes tévésorozatot részben Magyarországon forgatták. Filmográfiájából említést érdemel még Dario Argento horrorja, a Tenebre (1982), a Lou Ferrigno és Sybil Danning nevével fémjelzett Herkules, a világ ura (1983), továbbá A nulladik lakosztály (1988) című thriller és A tévedések pápája (1991) című komédia. Mirella 2018-ban állt mind ez idáig utoljára a kamerák elé. A fekete bőrű szépséget alakító Von Gretchen Shepardnek a Szabadlábon Velencében volt az egyetlen filmszerepe. A világháló alapján mindössze annyit lehet tudni róla, hogy 1974-ben ő volt Miss Black America. Tagja volt az 1978-ban alakult Peter Jacques Band nevű együttesnek, amely jelen sorok írójának egyik kedvenc diszkóslágerével (Walking on Music) futott be.

guignolo04.jpg

Alexandre, Gina és Achille (Jean-Paul Belmondo, Carla Romanelli és Michel Galabru)

Egyik nagy kedvencem volt – főleg kamaszkoromban – a Ginát megszemélyesítő göndör fekete hajú, érzéki szépség, Carla Romanelli. A díva 1949. augusztus 23-án született az olaszországi Arezzóban. Színészi karrierje 1968-ban kezdődött. Korai filmjei nem különösebben jelentős alkotások, zömmel erotikus vígjátékok, amelyekben elsősorban külső adottságait tudta kamatoztatni. A televízióban bíztak rá először komolyabb főszerepet: Olenkát játszotta egy 1973-as Csehov-adaptációban. Ezután is igent mondott a kommerszfilmekre – közülük említést érdemel Umberto Lenzi ún. „poliziottesco” filmje, a Milano rovente (1973) és az Ursula Andress bájaira épülő Az ápolónő (1975, Nello Rossati) –, de már művészi igényű alkotásokba is meghívták. Fred Haines igényes Hermann Hesse-filmjében, A prérifarkasban (1974) Max von Sydow, Pierre Clémenti és Dominique Sanda partnereként játszott. Pályájának fontos periódusát jelenti a magyarországi korszak, melyet két tévéfilm keretez: Horváth Z. Gergely Krúdy-adaptációja, a Napraforgó (1976) és Nemere László drámája, a Segítsetek, segítsetek! (1977). Ez utóbbiért Carla az 1978-as Monte-Carlói Nemzetközi Televíziós Filmfesztiválon megkapta a legjobb női alakítás díját. A két tévéfilm között két kiváló mozifilmet is forgatott: Sándor Pál egy tüdőszanatórium olasz betegének szerepét bízta rá a Herkulesfürdői emlékben (1976), míg Makk Károly – Hunyady Sándor novelláját feldúsító – filmjében, az Egy erkölcsös éjszakában (1977) a labilis idegzetű örömlányt, Bellát formálta meg. Érzelmi szálak is fűzték Magyarországhoz: romantikus viszonyt folytatott előbb Ragályi Elemér operatőrrel, majd Lukács Sándor színművésszel. Mozifilmjeivel párhuzamosan a televízióban is dolgozott: a magyar nézők is láthatták az Alfa holdbázis (1976) és Az Angyal visszatér (1979) azon epizódjait, amelyekben szerepelt. Filmográfiájából emeljük ki még a Rendőrgyilkos (1983, Roberto Faenza) című bűnügyi drámát és egykori hazánkfia, Peter Sasdy erotikus drámáját, a Pia Zadora főszereplésével forgatott A magányos hölgyet (1983). Carla Romanelli a nyolcvanas évek második felében felhagyott a filmezéssel, de nem szakított a művészetek világával. Évek óta kultúrmenedzserként tevékenykedik, tavaly például Balatonfüreden láthatták a nézők, ahol magyar verseket mondott olasz nyelven egy nemzetközi költőversenyen.   

guignolo05.jpg

A zenekedvelő Kamal herceg (Paolo Bonacelli)

A Kamal herceget alakító olasz színész, Paolo Bonacelli 1937. február 28-án született Rómában. Számtalan sikeres filmszerepe ellenére elsősorban színpadi színésznek tartja magát, mellesleg a világot jelentő deszkákon gyakrabban is jutott főszerepekhez. 1964-ben kezdett filmezni, tévés produkciókba is gyakran meghívták. Az 1970-es években bontakozott ki a karrierje: jeles filmrendezők híres filmjeiben kapott fontos szerepeket. Liliana Cavani Milarepa (1974) című drámájában Balázsovits Lajos partnere volt, Francesco Rosi pedig két filmben is foglalkoztatta (Kiváló holttestek, 1976; Krisztus megállt Ebolinál, 1979). 1976-ban játszott Ugo Tognazzi Helytelen gondolatok című erotikus vígjátékában és Mauro Bolognini míves drámájában, A Ferramonti-örökségben. Bonacelli a hetvenes évek három hírhedt botrányfilmjében is fontos karakterszerepeket alakított: az Elnököt formálta meg Pier Paolo Pasolini sokkoló alkotásában, a Salò, avagy Szodoma 120 napjában (1975), Rifkit, a besúgót az Éjféli expressz (1978, Alan Parker) című börtöndrámában és Cassius Chaerea testőrparancsnokot Tinto Brass félpornó szuperprodukciójában, a Caligulában (1979). Ez utóbbiban – mint fentebb említettem – Mirella D’Angelo is szerepelt, de a két színésznek sem ott, sem ebben a Belmondo-filmben nem volt közös jelenete. A nyolcvanas években készült produkciók közül feltétlenül ki kell emelni Michelangelo Antonioni Az oberwaldi titok (1981) című kamaradrámáját, Marco Bellocchio Pirandello-adaptációját, a IV. Henriket (1984), Lina Wertmüller maffiadrámáját, a Camorrát (1986) és Liliana Cavani Szent Ferencről készült mozifilmjét, a Francescót (1989). A kilencvenes években Bonacellit már az olasz színjátszás meghatározó egyéniségei között emlegették, aki irigylésre méltó munkabírással játszott filmen, színpadon és a televízióban. Az új évezredben kisebb-nagyobb szerepeket kapott részben Olaszországban forgatott hollywoodi produkciókban is. 2016-ban játszott a Pasolini-gyilkosságot feldolgozó Az összeesküvés című filmben. Idén két filmjét is bemutatták, és javában készül két újabbra.

guignolo06.jpg

Alexandre és Joseph felügyelő (Jean-Paul Belmondo és Georges Géret)

Így készült a film

Belmondo és Georges Lautner első közös filmje, a Zsaru vagy csirkefogó kiugró sikert aratott, közel négymillió (3 950 691) francia nézőt vonzott. Ezen felbuzdulva a Gaumont filmgyártó cég bizalmat szavazott az újabb produkciónak, amelynek forgatása már akkor elkezdődött, amikor a végleges forgatókönyv még el sem készült. Lautner így nyilatkozott Belmondóval való munkakapcsolatáról: „Elég sokat vitatkozunk a forgatókönyv megírása előtt és alatt. Aztán ki-ki megteszi a maga észrevételeit. Amikor Belmondo valamely részletkérdésben nem ért velem egyet, egészen finoman adja tudtomra, mondhatnám, szinte szemérmesen. Jean-Paul Belmondo tartózkodó és szemérmes ember. […] Udvariasak a kapcsolataink, semmi hangoskodás, semmi haszontalan vita. Ha valami nem tetszik neki vagy bosszantja, ki kell találni a mélyebb okait, és eszerint kell változtatni a filmen.” A sikeres csapaton viszont senki nem akart változtatni, így a Szabadlábon Velencében stáblistája majdhogynem megegyezik az előző filmével: a forgatókönyvet ismét Jean Herman és Michel Audiard írta, Henri Decaë volt az operatőr, Philippe Sarde komponálta a kísérőzenét, Paulette Breil tervezte a jelmezeket és Michelle David volt a vágó. A színészek között is voltak visszatérő arcok: Michel Galabru, Georges Géret, Michel Beaune, Charles Gérard, Tony Kendall (róluk a korábbi Belmondo-filmek kapcsán már írtam). Belmondo egy 2014-es L’Express-interjúban azt mondta, hogy színész barátai számára inkább hátrányt, mint előnyt jelentett az, hogy jóban voltak vele: állítólag többször is megesett, hogy azért nem kaptak meg egy-egy szerepet, mert hűségesek voltak hozzá.

guignolo07.jpg

Menekülés egy piros pöttyös alsónadrágban (Jean-Paul Belmondo)

Belmondo visszaemlékezései szerint számos rendezője nem igazán kedvelte a látványos akciójeleneteket, mert túl bonyolult volt leforgatni őket. Lautner viszont kifejezetten szerette, ha ilyen jeleneteket kellett felvenni, és persze Belmondo soha nem fogyott ki az ötletekből. Mindazonáltal a Szabadlábon Velencében esetében Lautner is ódzkodott kissé az akciójelenetektől, mivel a forgatás idején a városban árvíz volt, a Szent Márk tér is víz alá került. A forgatás nehézségeit szemlélteti az utolsó jelenetek egyike, amelyet három részletben vettek fel. A cselekménysor úgy kezdődik, hogy a Belmondo által alakított Alexandre egy száguldó motorcsónakból egy helikopterre kapaszkodik fel, és így menekül az őt üldöző motorcsónakos rendőrök elől. Kezdetként a sztár elrugaszkodott a hajóról. Ehhez a csónak és a helikopter sebességét össze kellett hangolni. Amikor elkapta a helikopter létráját, Belmondónak észrevétlenül rögzítenie kellett magát, nehogy baleset történjen, ha véletlenül elengedné a létrát: a színész csuklójára egy kampót erősítettek, amelyet rá kellett akasztania a létra egyik fokára. Amikor landolt a helikopter, Belmondónak – persze szintén észrevétlenül – ki kellett szabadítania magát a rögzítésből. Szokásához híven kaszkadőr nélkül játszotta végig a jelenet minden egyes mozzanatát. Belmondo szerint a látványos végeredményen felbuzdulva döntöttek úgy Lautnerrel, hogy a Kellemes húsvéti ünnepeket! (1984) című filmjükbe is beletesznek egy hasonló jelenetet, motorcsónak helyett autóval.

guignolo08.jpg

Megérkezés a velencei luxushotelbe

Mivel Velence nem alkalmas helyszín az autós üldözésekhez, ezért Lautner azt javasolta, hogy Dupré úgy érkezzen a hotelbe, hogy motorcsónakja teljes sebességgel becsapódik a szálloda portájára. Ezt a jelenetet is több részletben vették fel. Belmondo jó barátja, az Abdel Fahradot alakító Charles Gérard így idézte fel ezt a munkanapot: „Féltem, amikor a Szabadlábon Velencében egyik jelenetében a hajónak át kellett szakítania a velencei gátat, és egy szállodába kellett érkeznie. A legkisebb hullám is 10-20 cm-re eltéríti a hajót, elég egy semmiség, és a hajó darabokra törik a pontonhídon. Annál inkább féltem, mert hat hónappal ezelőtt részt vettem egy velencei James Bond-forgatáson, ahol már történt hasonló eset. Persze az amerikaiak semmit sem kockáztattak, hiszen kaszkadőrrel csinálták… De mikor a Szabadlábon Velencébent forgattuk, Jean Paul azt mondta: »Majd én megcsinálom…«” (A Gérard által említett Bond-kaland az 1979-ben bemutatott Holdkelte volt, amely egyébként hivatalosan nem amerikai film, hanem angol–francia koprodukció, javarészt európai művészekből álló stábbal. Ennek egyik jelenetében a 007-es gondolája légpárnássá változik a szárazföldön. A felvétel csak az ötödik alkalommal sikerült, mert az instabil járműből a Bondot alakító Roger Moore [vagyis a kaszkadőrje] az első négy alkalommal a vízbe esett.) A Szabadlábon Velencében forgatása 1979 második felében zajlott. A velencei hoteljelenetek helyszínéül a Hotel Danieli szolgált. Bár a cím alapján a tájékozatlan néző hajlamos azt hinni, hogy az egész történet a lagúnák városában játszódik, valójában a cselekmény elején és végén vannak franciaországi helyszínek is. A báljelenetet például a Seine-et-Marne megyei Ferrières-en-Brie csodálatos kastélyában vették fel, amely 1855 és 1859 között épült, és Franciaország legnagyobb és legfényűzőbb XIX. századi kastélyának számít. A tulajdonos, a Rotschild család 1975-ben ajándékozta az épületet a Párizsi Egyetemnek (Université de Paris). Alexandre egy kis francia község, Boissy-L'Aillerie repülőterén mutatta be kaszkadőrmutatványait, a börtönjelenetet pedig Corbeil-Essonnes-ban, a rue Feray 26. szám alatt található börtönben forgatták. Amikor hősünk Velencéből visszatér a francia fővárosba, konvoja végighalad a Champs-Élysées-n, láthatjuk a Diadalívet és az Elysée-palotát is. A kitüntetést Alexandre az Invalidusok háza előtti sétányon kapja meg.

guignolo09.jpg

Alexandre és a miniszter (Jean-Paul Belmondo és Jean-François Calvé)

A fogadtatás

A Szabadlábon Velencében volt Belmondo és barátja, René Chateau 1979-ben alapított közös filmforgalmazó cége, a Cerito–René Chateau Distribution első filmje, amelyet 1980. március 26-án mutattak be a francia mozik. Párizsban egyszerre 40 moziban kezdték játszani, 13-mal többen, mint az előző évben a Zsaru vagy csirkefogót. 274 697 néző váltott jegyet rá, amivel korábban egyetlen Belmondo-film sem büszkélkedhetett, még az olyan kasszasikerek sem, mint a Riói kaland (1964), A nagy zsákmány (1969), a Borsalino (1970), A betörés (1971), a Félelem a város felett (1975), Az állat (1977) vagy éppen a sokat emlegetett Zsaru vagy csirkefogó (1979). Természetesen a premier hetében a Szabadlábon Velencében vezette a francia mozis toplistát, és ezt a pozícióját még három hétig meg tudta őrizni annak ellenére, hogy a nézőszám hétről hétre jelentősen csökkent: mindjárt a második héten több mint százezerrel esett vissza a látogatottság. A visszaesés legfőbb oka a szinte egyöntetű negatív kritikai visszhang volt. Belmondót ugyanis a korai Godard-filmek miatt elkönyvelték új hullámos színésznek, és a kritikusok évek óta fáradhatatlanul azon fanyalogtak, hogy miféle kommerszekben tékozolja el a tehetségét. Számukra a Szabadlábon Velencében jelentette az abszolút mélypontot: a nouvelle vague emblematikus sztárja piros pöttyös alsónadrágban lóg egy helikopterről Velence fölött! Skandalum! Bár a film jobban indult, mint a Zsaru vagy csirkefogó, végül mégis rosszabbul teljesített: összesen 2 876 016 nézőt vonzott, míg az elődje 3 950 691-et. Igaz, ez még korántsem mondható bukásnak, hiszen jó néhány korábbi Belmondo-film teljesített ehhez hasonlóan vagy még gyengébben.

guignolo10.jpg

Szélhámosok találkozása (balra: Jean-Paul Belmondo, jobbra: Mirella D'Angelo)

Az NSZK-ban a két film látogatottsága között a franciánál is nagyobb volt a különbség: ott a Zsaru vagy csirkefogót hárommillióan látták, a Szabadlábon Velencébenre viszont csak 1 073 344 néző volt kíváncsi. Spanyolországban még rosszabb volt a zárómérleg: 374 692 néző. Belmondo kezdetben védte a filmet, és cáfolta azt a gyakran hangoztatott véleményt, hogy vele próbálnak eladni minden mozgóképes gagyit. Azt állította, hogy hatféle verziót találtak ki a történetre, mire megtalálták a legjobbat. (Milyen lehetett az előző öt, mert azért ennek a filmnek tényleg nem a sztori a legnagyobb erőssége?!) Később így fogalmazott: „Rendben, az igaz, hogy a forgatókönyv nem volt valami csodás. Csakhogy míg a kritika és a közönség fantasztikusnak találja, ha egy olasz filmben a főhős az elejétől a végéig gatyában mászkál, addig, ha én teszem ugyanezt, az csaknem felháborító. A franciák szörnyen intoleránsak a saját filmjeikkel…” A Szabadlábon Velencében magyarországi premierje eredetileg 1981. augusztus 27-én lett volna, de november 19-ére halasztották. A csúszás oka az volt, hogy hosszas alkudozás után a magyar fél végül mégis megvásárolta a Zsaru vagy csirkefogót, és célszerűnek látszott előbb azt bemutatni. A Szabadlábon Velencébent 1981-ben a magyar mozik 1289 előadásban játszották, a filmre 467 421 néző váltott jegyet. Magyar kritikai fogadtatását nagyjából ugyanaz a fanyalgás jellemezte, mint a franciát.

guignolo11.jpg

Alexandre akcióban (Jean-Paul Belmondo)

Magyar kritikai visszhang

„Csak nagy ritkán hagyja lankadni nézője figyelmét Lautner filmje. Újra elsülnek a jól bevált patronok (s megint megfájdul tőlük a mozilátogató oldala, oly nevettetőek), s ha éppen fogytán az ötlet, betétként a francia bulvárkomédiák legelcsépeltebb (ám határtalanul kacagtató) eszközéhez fordulnak az alkotók: a quidproquo-jelenethez. Párhuzamosan bonyolódik a színpadon (bocsánat, a vásznon) több szélhámosság, a gyanútlan kívülállók senkiről nem tudják, kicsoda, ki, miért, mit csinál, ki lő kire. A kifáradás jele az ilyen sablon, kérdéses, a következő kaptafafilmre futja-e a lendületből. A Szabadlábon… még nagyon mulatságos, s ebben nagy szerepe van a kiváló magyar szinkronnak. Igazi öröm hallani, mennyire élvezi Sztankay István ezt a Belmondóval közös játékot.”

(józsa: „Szabadlábon Velencében”. In: Magyar Nemzet, 1981. november 19., 4. o.)

guignolo12.jpg

Csoportkép a rosszfiúkról (középen: Charles Gérard)

„Kevesebb több lett volna – így fogalmazhatnám meg elöljáróban a Szabadlábon Velencében című (kérdés a szinkronhoz: mennyivel jobb ez a cím, mint az eredeti, A bohóc?) színes, francia–olasz bűnügyi filmről alkotott véleményemet. Ez a kevesebb pedig az lett volna, ha a rendező, teszem azt, megelégszik azzal, hogy nagystílű francia szélhámosát feltételes szabadlábra helyezése után mindjárt elutaztatja Velencébe, és egyszerűen hagyja, hogy az a mi gyönyörűségünkre – mert hogy gyönyörűség a nézőnek, amit Jean-Paul Belmondo sablonos szerepeiben az arcával, a kezével, a lábával művel, ahhoz nem fér kétség – a hivatásának, értsd: a bűnözésnek éljen. Ám Georges Lautner úgy érezte, a kevesebb nem több, és feltehetően a forgatókönyvíró Michel Audiard-tól és Jean Hermantól is indíttatva, a többet választotta.”

(O. I.: „Szabadlábon Velencében”. In: Film, Színház, Muzsika, 1981. november 21., 11. o.)  

guignolo13.jpg

Monsieur Dupré minden helyzetben gáláns úriember (Jean-Paul Belmondo)

„Elsősorban Georges Lautner a gyanús! Gyors egymásutánban a második hosszan tartó unalmat árasztó és követhetetlenül bonyolult meséjű Belmondo-filmnek, a Zsaru vagy csirkefogó után a Szabadlábon Velencébennek is ő a rendezője. Hallani vélem szinte, amint az ismert rendezői tölcsért a szájához emelve azt mondja: »Jean-Paul, te csak ne csinálj semmit! Azaz csináld ugyanazt, amit eddig, immár huszonhat korábbi filmedben. Csibészes mosoly, könnyed elegancia, csípőből tüzelés, csillárról ugorj a legjobb csajok ágyába, és erkélyről vagy helikopterről a tengerbe, meg ilyenek. Ezt zabálja a közönség, meg a nevedet, csak változtatni ne próbálj, maradj örökre ilyen egyformának, és a kasszát én garantálom!« Ez már olyan sematikussá vált, hogy feltehetően Sztankay István is, a Pannóniában, a hangját küldi csak be a stúdióba a szinkronfelvételre, mert dolgozik az magától is, miközben ő a kávéját kortyolgatja kint a büfében. S voltaképp külön címet is felesleges kiagyalni e filmeknek, annyi elég lenne mindegyiknek, hogy Belmondo, mert erről szól, más nincs benne.”

(Barabás Tamás: „Szabadlábon Velencében”. In: Tükör, 1981. november 29., 3. o.)

guignolo14.jpg

Szabadlábon Velencében (Le guignolo / Il piccione di piazza S. Marco, 1980) – francia–olasz bűnügyi vígjáték. Forgatókönyv: Jean Herman és Michel Audiard. Operatőr: Henri Decaë. Zene: Philippe Sarde. Díszlet: Jean André és Lorenzo Baraldi. Jelmez: Paulette Breil. Vágó: Michelle David. Rendező: Georges Lautner. Főszereplők: Jean-Paul Belmondo (Alexandre Dupré), Michel Galabru (Achille Sureau), Georges Géret (Joseph felügyelő), Carla Romanelli (Gina), Von Gretchen (Caroline), Mirella D'Angelo (Sophie / Pamela), Pierre Vernier (Helmut von Nassau), Paolo Bonacelli (Kamal herceg), Michel Beaune (Louis Fréchet), Tony Kendall (Fredo), Charles Gérard (Abdel Fahrad). Magyarországi bemutató: 1981. november 19.

(Fenti szöveg megírásához felhasználtam azt az ismertetőt is, amelyet évekkel ezelőtt én írtam a Wikipédiára.)

Ha tetszett a bejegyzés, lájkold a szöveget a lap tetején, és lájkolj minket a Facebook oldalunkon is!

MÉG TÖBB BELMONDO!

Kifulladásig

A betörés

Félelem a város felett

Zsaru vagy csirkefogó

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?

Herkulesfürdői emlék

Egy erkölcsös éjszaka

Salò, avagy Szodoma 120 napja: Előzmények és előkészületek

Salò, avagy Szodoma 120 napja: A forgatástól a fogadtatásig

A bejegyzés trackback címe:

https://moviecops.blog.hu/api/trackback/id/tr9616292474

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

scal · http://filmbook.blog.hu/ 2020.11.24. 15:42:11

a piros alsógatya egyértelműen polgárpukkasztás volt, és ahogy látható sikerült is :D ahogy az újságíró megállapította quid pro quo!

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2020.11.24. 15:47:59

@scal:

Nagyon bírom ezt a filmet: minél öregebb, annál jobb.

scal · http://filmbook.blog.hu/ 2020.11.24. 16:55:25

@Field64: én már gyerekként is szerettem, és ez azóta sem változott, külön öröm, hogy nem játsszák agyona tévék. Ha így halad 20 év múlva azt se fogják tudni az emberek kicsoda az a Pót Bemondó

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2020.11.24. 17:57:47

@scal:

Hát igen, nekem is azért lett elegem például A profiból, mert egy időben orrba-szájba azt adták a tévében. (Ezért nem is fogok írni róla.) Jó persze, nem kötelező megnézni, de ugyanúgy idegesített, amikor folyton beleütköztem, mint az, hogy ha kapcsolgatok a csatornák között, 2 percen belül biztosan találok olyat, ahol épp valami Bud Spencer-filmet nyomnak. Miközben annyi rengeteg régi film van még, amelyeket elő lehetne venni, és nem mindig ugyanazokat játszani.

Solo_ 2020.11.26. 11:48:19

Alig voltam 7 éves, amikor ez a film készült és talán 9-10, amikor a szüleimmel először láttam moziban. Akkoriban nem olyan gyorsan kerültek ide a vasfüggönyön túlra a filmek és a többség el sem került ide. De emlékszem ezt véletlenül pont családilag láttuk (szüleimmel) és lenyűgözött az az energia és humor, ami az akkor 47 éves Belmondoból áradt. Az 1980-as évek elejéhez képest gyors tempójúnak számított, sok meztelenséggel, rengeteg szép velencei képpel.

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2020.11.26. 12:52:57

@Zihuatanejo:

Mondjuk ez viszonylag hamar eljutott, mert 80-ban mutatták be Nyugaton, és 81 végén már játszották itthon. Akkoriban 2 vagy 3 év volt a nyugati filmek késési ideje, ami néhány film esetében (pl. Ben-Hur, Most és mindörökké) évtizedekre duzzadt.

Nekem is tetszett a film, akkor is, most is. Egyszerűen lehengerlő a fickó, élvezettel hülyéskedik, és én vevő vagyok erre. Ez a fajta humor nekem jobban tetszik, mint egyes komikusok eltúlzott grimaszolásai, vagy az amcsi filmek fingós-böfögős-hányós poénjai.

Androsz · http://migransozo.blog.hu 2021.09.06. 20:21:03

Ma halt meg Belmondo. Nyugodjon békében.

Nos, ennek a filmnek valóban nem a sztorija az erőssége. Nem is tudom, hány szál tekeredik erre-arra, bevezetőül a szélhámoság a húgocskával, aztán a mikrofilm, ami a komoly vonal a filmben, aztán a képeladás, a volt barátnő felbukkanása is csak bonyolítja a dolgokat, volt valami ékszer-cserebere is, úgy rémlik. Igaz, nem tegnap láttam a filmet utoljára, de amikor láttam, valójában akkor sem a történet szétbogozása foglalkoztatott, mert elég szórakozás egyszerűen élvezni a bohóckodást. Ez tényleg egy bohózatba oltott krimi, amit szerintem nem helyes a Zsaru vagy csirkefogóhoz hasonlítani, mert nem ugyanaz a műfaj. Itt tényleg bohócjáték zajlik, egyszerre több színpadon, és szinte már mindegy is, hogy ki kivel van.

@Solo_: " lenyűgözött az az energia és humor, ami az akkor 47 éves Belmondoból áradt."

Így van, itt egy áradatnak tesszük ki magunkat, és nevetünk, ahogy átgázol rajtunk.

@Field64: "Akkoriban 2 vagy 3 év volt a nyugati filmek késési ideje, ami néhány film esetében (pl. Ben-Hur, Most és mindörökké) évtizedekre duzzadt."

Csak pár évente van elég okom moziba menni, ezért nem tudom, hogy a mozik ma hogyan működnek. Régen elővettek mindenféle régi vagy még régebbi filmeket is, hálistennek, különben egy csomó jó filmet sosem látok. (Igazából én a Csillagok háborúját is azért láttam, mert 1980-ban vagy 81-ben Pesten elővette egy nagyobb mozi, ekkor szántam rá magam, a hype elmúltával, hogy ha már adják, hát megnézem, mire az a felhajtás.) Ha ma minden mozi csak a mainstream újdonságokat vetíti, akkor a mozijárók kimaradnak egy csomó feledhetetlen élményből.
süti beállítások módosítása