Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

MovieCops

AZ UTOLSÓ ASSZONY

2020. december 28. - Field64

A hatvanas-hetvenes években gyakori beszédtéma volt értelmiségi körökben a botrányfilmesnek elkönyvelt olasz Marco Ferreri egy-egy alkotása, pedig igencsak megrostálva láthattuk őket. A méhkirálynő (1963) és a Dillinger halott (1969) meglepően hamar eljutott a magyar mozikba, de például A nagy zabálásra (1973) vagy Az utolsó asszonyra (1976) már hosszú éveket kellett várnunk, és hazai forgalmazásuk nem is volt széles körű. A provokatív életmű több tételét csupán a televízión keresztül vagy DVD-n ismerhette meg a magyar közönség. Ne kerteljünk: a több mint húsz éve halott rendező ma már nem beszédtéma, napjainkban már az értelmiségi filmbarátok is másfajta filmekért, más alkotókért lelkesednek. Manapság gyakran találkozhatunk olyan véleményekkel, hogy az olasz filmművészet számos egykori nagysága, mint például Federico Fellini, Michelangelo Antonioni, Pier Paolo Pasolini, Luchino Visconti, Vittorio De Sica vagy éppen Marco Ferreri már lejárt lemez, sőt fénykorukban is túllihegték őket. Ferreri alkotásai közül Az utolsó asszony a művelt Nyugaton is többé-kevésbé feledésbe merült: még DVD-n se adták ki, nemhogy Blu-rayen. Pedig ez a valaha botrányos alkotás, amely a Mester jó néhány filmjéhez hasonlóan a párkapcsolatokat, a hagyományos nemi szerepek válságát tárgyalja, napjainkban talán még aktuálisabb, mint bemutatása idején volt. Persze Gérard Depardieu és Ornella Muti intenzív szeretkezései az új évezredben már aligha okoznak meghökkenést, a merev hímtag sem szenzáció, ilyesmit már tévéfilmekben és -sorozatokban is rendszeresen láthatunk, ám az opuszt lezáró önkasztráció alighanem még ma is mellbevágó. Nemcsak maga a látvány nehezen emészthető, hanem a mögöttes gondolati tartalom is a több évszázados hímdominancia elmúlásáról, az egyre inkább feminizálódó világról.

FIGYELEM! A blogbejegyzés egyes illusztrációi explicit meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.

ultima00.jpg

A történet

Gérard mérnökként dolgozik egy vegyipari üzemben. A fiatal macsót elhagyta a felesége, a feminista Gabrielle, és a férfi egyedül neveli a kisfiát, Pierrot-t. Mindennap ő megy a gyermekért az óvodába, és így találkozik a gyönyörű óvónővel, Valérie-vel. Gérard másnaptól már nem dolgozik, Valérie pedig korosabb szeretőjével, Michellel Tunéziába készül. Gérard felajánlja a lánynak, hogy a motorján elviszi a kapuig, ahol Michel már vár rá. Valérie meggondolja magát, és mégsem megy el a barátjával Tunéziába, hanem inkább Gérard-ral tart, hogy vele töltse el a szabadságát. A fiatalok között kezdetben „működik a kémia”, és mindketten igénylik a gyakori együttléteket. Valérie-ben anyai érzések alakulnak ki a kis Pierrot iránt, aki számára addig Gérard egy személyben volt az apa és az anya. A férfi igazi macsó módjára viselkedik, állandóan érezteti a dominanciáját, Valérie viszont egyre nehezebben viseli el az alárendelt szerepet, hogy csupán szexuális tárgy legyen a férfi számára. Szimpatizál Gabrielle-lel, aki a gyerek miatt jön el a férjéhez, és rokonszenvesnek találja Gérard barátját, Renét is. Az alávetettség ellen azonban fellázad, ami konfliktusokhoz vezet Gérard-ral. A mérnök azzal akarja bizonyítani nem lankadó férfiasságát a maga számára, hogy megpróbálja újra lefektetni régi szeretőjét, a szomszédasszonyát, aki mellesleg René felesége. Egy Valérie-vel folytatott heves vita után Gérard az elektromos késsel kasztrálja magát.

ultima01.jpg

Marco Ferreri (balra) Az utolsó asszony forgatásán 

A rendező

Marco Ferreri olasz rendező, forgatókönyvíró és színész 1928. május 11-én született Milánóban. Édesapja, Michelangelo Ferreri könyvelőként dolgozott egy biztosítótársaságnál, édesanyja, Carolina Vismara a háztartást vezette. Egy fivére született, Cesare. Marco a szülővárosában tanult, állatorvosnak készült. Egy italcég ügynökeként kapott munkát, egy reklámfilmet is forgatott a munkaadójának. A filmvilágban Cesare Zavattinivel és Alberto Lattuadával kezdte az együttműködést, játszott például A köpeny (1952) és A tengerpart (1954) című Lattuada-filmekben. A Szerelem a városban (1953) egyik szkeccsét szintén Lattuada rendezte, ám Ferreri ezúttal Dino Risi epizódjának (Paradiso per 3 ore) volt az egyik társírója, és a produceri teendőkből is kivette a részét. Nem ért el jelentősebb sikereket a filmiparban, ezért visszatért eredeti szakmájához, a kereskedelemhez. Ez ügyből kifolyólag Spanyolországba kellett utaznia, ahol megismerkedett Rafael Azcona íróval és publicistával, a Franco-rendszer egyik bírálójával. Találkozásuk a filmtörténet egyik hosszú távú és gyümölcsöző együttműködéséhez vezetett. Első három közös filmjüket Spanyolországban készítették: El pisito (1958), Los chicos (1959), El cochecito (1960). Noha a harmadik filmet a kritikusok elég jól fogadták – a velencei filmfesztiválon FIPRESCI-díjat kapott –, Ferreri és Azcona mégis úgy döntöttek, hogy a közös munkát Olaszországban folytatják. A direktor egyedül vett részt A szerelem másik arca (1961) című szkeccsfilm megvalósításában, majd Azconával együtt hozzálátott első olasz filmjük előkészítéséhez.

ultima02.jpg

Dillinger halott (Michel Piccoli)

A méhkirálynő (1963) Goffredo Parise egyfelvonásos színdarabja, a La moglie a cavallo alapján készült. Alfonso, a sikeres negyvenes üzletember (Ugo Tognazzi) feleségül veszi a vallásos neveltetésben részesült Reginát (Marina Vlady). Az ifjú ara szexuális étvágya határtalan, és Alfonso nem bírja sokáig a tempót. Amikor Regina teherbe esik, a férfi magára marad, beteg lesz, és akkor hal meg, amikor a gyermeke világra jön. A film igen hamar, már a bemutató évében eljutott Magyarországra. „Ferreri akkor lesz jó szatírarendező, ha a kezdeti jó ötletekhez megtalálja az egész film szellemét kialakító stílust is” – olvashatjuk egy korabeli kritikában. Az olasz cenzorok hónapokra betiltották a filmet, és csak azzal a feltétellel engedélyezték, ha ezt-azt kivágnak belőle, és az elejére egy nyilatkozatot tesznek, amelyben Ferreri hitet tesz a házasság intézménye mellett. Az olasz címhez hozzá kellett biggyeszteni, hogy: Egy modern történet (Una storia moderna). Az ezt követő alkotások (A majomasszony, 1964; Kontraszex, 1964; A hárem, 1967) A méhkirálynő főbb témáit bontották ki inkább kevesebb, mint több sikerrel. Az újabb mérföldkő, a Dillinger halott 1969-ben jutott el a nézőkhöz, és váltott ki nem csekély felháborodást és értetlenséget – Magyarországon is. A főszereplő ismét egy negyvenes férfi, Glauco (Michel Piccoli), akinek látszólag a legnagyobb rendben van az élete. Aztán egy unalmas estén kezébe akad a régi revolvere, és a férfiben feltámad a vágy a kötöttségek nélküli szabadság iránt. „A szerző föladja a leckét, s a háttérben kuncogva lesi, hogyan magyarázzák meg a kritikusok, hogy ő mégiscsak zseniális. Nem jutott semmi az eszébe? Dehogynem: ez a trükk jutott eszébe, a többi a kritikusok dolga. Bizton számíthat arra, hogy óriási dolgokat fognak találni ott, ahová ő semmit sem tett” – írta a filmről Benedek István a Filmkultúrában (1969/6, 47. o.).

ultima03.jpg

Az ember magja (Marzio Margine és Anne Wiazemsky)

Az ember magja (1969) egy világjárvány idején játszódik: a kevés túlélő egyike egy fiatal pár, akik ebben a szélsőséges helyzetben eltérő nézeteket vallanak a gyerekvállalásról. Ugyanabban az évben Ferreri színészi feladatot vállalt Pier Paolo Pasolini Disznóól (1969) című szimbolikus filmjében. Következő mozifilmje, Az audiencia (1972) főszereplője egy egyszerű kispolgár (Enzo Jannacci), aki belepusztul abba, hogy hasztalan próbál személyesen találkozni a pápával. További szereplők: Claudia Cardinale, Ugo Tognazzi, Michel Piccoli és Vittorio Gassman. A szuka (1972) kettőse, Catherine Deneuve és Marcello Mastroianni a párkapcsolat nehézségeit egy szigeten éli át, ahol a nő legfőbb vetélytársa a férfi kutyája. Ferreri legismertebb alkotásáról, A nagy zabálásról (1973) a linkre kattintva bővebben is olvashatsz. A négy férfi főszereplő – Ugo Tognazzi, Marcello Mastroianni, Philippe Noiret és Michel Piccoli – tért vissza a Ne nyúlj a fehér nőhöz (1974) című szatirikus antiwesternben, amelyben az indiánok kiirtásának története elevenedik meg párizsi környezetben. Partnernőjük Catherine Deneuve volt. Az utolsó asszonyt (1976) követő Szia, majom! (1978) – Az ember magjához hasonlóan – világvégi körülmények között játszódik New Yorkban. A két férfi főszereplő (Gérard Depardieu és Marcello Mastroianni) King Kong teteme mellett egy élő kismajmot talál, és elhatározzák, hogy felnevelik a csöppséget. A Szállást kérek (1979) főszereplője egy fiatal óvó bácsi (Roberto Benigni), aki a gyerekek között próbál menedéket találni az erőszakos külvilág elől, és ahhoz a kisfiúhoz kerül a legközelebb, aki nem eszik, és nem kommunikál a környezetével.

ultima04.jpg

A hús (Francesca Dellera)

Charles Bukowski önéletrajzi jellegű írásából született Ferreri egyik legtöbbet díjazott alkotása, A hétköznapi őrület meséi (1981) Ben Gazzara és Ornella Muti főszereplésével. Magának a szerzőnek viszont egy cseppet sem tetszett a film, ahogyan a Filmvilág (1982/2) munkatársa, Bikácsy Gergely sem rajongott érte: „Az egész film nem mond semmit, de azt roppantul szuggesztíven teszi. Nem a témája, az ábrázolt események teszik gusztustalanná, hanem a rendező végtelenül cinikus blöffje, az »ez kell most a piacon« taszító gesztusa.” Rendhagyó családtörténet a Maestro következő két filmje: a Piera története (1983) Isabelle Huppert, Hanna Schygulla és Marcello Mastroianni, A jövő a nő (1984) pedig Schygulla, Ornella Muti és Niels Arestrup erős színészi jelenlétére épült. Az I Love You (1986) főszereplője, Michel (Christopher Lambert) szerelmes lesz a kulcstartójába, amely egy női fejet formáz, és gazdája füttyszavára engedelmesen ismételgeti: „Szeretlek (I Love You)”. Ez azonban csak az első lépés ahhoz, hogy hősünk teljesen elszigetelődjön a külvilágtól. A Milyen jóízűek a fehérek! (1988) az álhumánus afrikai segélyakciók kifigurázása, míg a Berlinben Arany Medve-díjjal elismert Mosolyotthon (1991) – Ingrid Thulin jutalomjátéka – az élet szeretetének dicsérete a halál árnyékában, sok humorral és iróniával. A hús (1993) megint egy rendhagyó párkapcsolat története: a jelentéktelen külsejű Paolo (Sergio Castellitto) csak egy különös ötlet kivitelezése árán tudja mindörökre maga mellett tudni szépséges alkalmi partnerét (Francesca Dellera). A javarészt régi budapesti mozikban forgatott Ezüstnitrát (1996) e közösségi szórakozási forma ürügyén az emberi kapcsolatok változásairól is szól. Marco Ferreri nős ember volt, gyermeke nem született. 1997. május 9-én szívrohamban hunyt el Párizsban, két nappal a 69. születésnapja előtt.

ultima05.jpg

Családi idill (Gérard Depardieu, David Biggani és Ornella Muti)

Így készült a film

A botrányfilmesként számontartott Marco Ferreri filmjeinek visszatérő témája volt a hagyományos nemi szerepek válsága, a férfi-nő kapcsolat buktatói, a világ elnőiesedése. Egyik korai munkája, A méhkirálynő is már ezt a kérdéskört boncolgatta, amely még hírhedt botrányfilmjében, a fogyasztói társadalom, sőt az egész európai kultúrkör menthetetlen bukását demonstráló A nagy zabálásban is jelen van. A tematika talán legszélsőségesebb feldolgozása Az utolsó asszony, amely azonban legalább annyira belesimul a rendezői életműbe, mint a korszak európai művészfilmjeinek sorába. A hetvenes évek első felében ugyanis egymást követték azok a – főleg olasz és francia – botrányfilmek, amelyek filmvásznon addig sosem látott nyíltsággal tárgyalták az emberi kapcsolatokat a szexualitás oldaláról is, esetenként a kemény pornó eszköztárával is élve. A cenzorok viszont nem igazán ügyeltek a részletekre, és az erotikus vagy éppen pornóba hajló művészfilmeket gyakran egy kalap alá vették a tényleges pornófilmekkel – melyek egyes európai országokban épp a hetvenes évek közepén kezdtek beszivárogni a hagyományos mozihálózatba is –, és igen sűrűn csattogtatták az ollóikat, vagy hoztak betiltó határozatokat. Az utolsó asszony esetében is borítékolható volt a cenzúra közbeavatkozása, noha a filmet eleve a nemzetközi piacra szánták. Az opusz az olasz Flaminia Produzioni Cinematografiche és a francia Les Productions Jacques Roitfeld összefogásával valósult meg, a világforgalmazás jogait az amerikai Columbia Pictures szerezte meg. Olasz részről Edmondo Amati producernek köszönhetjük a filmet: az ő nevéhez fűződik Mario Monicelli remek életképe, az Olcsó regény (1974) és Jancsó Miklós olasz–jugoszláv koprodukcióban forgatott erotikus drámája, a Magánbűnök, közerkölcsök (1976).

ultima06.jpg

Gérard az elektromos késsel (Gérard Depardieu)

Ferreri alaptörténetéből ő maga írt forgatókönyvet a spanyol Rafael Azcona és az olasz Dante Matelli közreműködésével. Azconával már legelső játékfilmje, az El pisito (A kis lakás) óta együtt dolgozott. Alkotói teamjükhöz Matelli másodszor csatlakozott, az első alkalom Az audiencia volt. Bár Ferreri előző alkotása, a Ne nyúlj a fehér nőhöz megbukott, A nagy zabálás hírhedtsége és persze kiugró anyagi sikere miatt különösebb nehézségek nélkül sikerült megteremteni Az utolsó asszony anyagi hátterét. Gérard Depardieu visszaemlékezései szerint Rómában találkozott először Ferrerivel, egy filmprodukciós cég folyosóján. Állítólag rövid, lényegre törő megbeszélést folytattak. Ferreri megkérdezte tőle, hogy vakmerő-e, ugyanis neki egy olyan színészre lenne szüksége, aki a kamera előtt levágja a fütyijét. Depardieu nem jött zavarba a kérdéstől, végtére is már a háta mögött volt Bertrand Blier botrányfilmje, a Herék, avagy a tojástánc (1974), és épp befejezett egy másikat, Bernardo Bertolucci Huszadik század (1976) című eposzát. Ezért csak annyit kérdezett a direktortól, hogy a főhős miért kasztrálja magát, és miután a választ kielégítőnek találta, elfogadta a filmszerepet. Az is sokat nyomott a latban, hogy Depardieu-nek kifejezetten tetszett A nagy zabálás: „Igazi eszmeisége van a filmnek, erős eszmeisége. Ezek a pasik, akik belefulladnak a saját ürülékükbe, akik belehalnak a mértéktelenségükbe »hasak, fingok, izélések« közepette, ahogyan [Serge] Gainsbourg énekli.”

ultima07.jpg

Az együttlét percei (Ornella Muti és Gérard Depardieu)

Az utolsó asszonyban játszott szerepét közel másfél évtized után így látta: „A szereplő többnyire meztelen, szerelmi aktus előtt, után vagy közben látható – ez igaz. Én viszont nagyon szemérmes vagyok. A filmben nem is én jelenek meg, hanem az a figura, akit játszom. Mellesleg azért híztam sokat a forgatás alatt, mert azt akartam, hogy jobban lássák a húst, a férfi elbizonytalanodását, elhagyatottságát. Kisfiának nemcsak az apa, de az anya és a feleség szerepét is biztosítani szeretné – egy személyben. A hízás: jel. Ezt a filmet 1974–76-ban készítettük Marco Ferrerivel. A női egyenjogúságért való harcok, a növekvő munkanélküliség, a pornó korszakának idején. Az utolsó asszonyban a nő dönt a kapcsolat megszüntetéséről. A mérnök férfi felesége után munkáját is elveszti. A munkanélküli segély megalázza, társadalmi kivetettségét érezteti. Mintha fertőző beteg lenne. Azért kap pénzt, hogy ne csináljon semmit. Ez borzalmas. Kiváltképp új barátnőjével szemben. A nő keres – a férfi nem. Így a munkanélküliség már nemcsak pénzkérdés, hanem a kapcsolatteremtésé is. A meztelenség pedig a depresszió jele, azé az egyensúlyát vesztett emberé, aki nagyon gyorsan tör minden felé. Állapota jól mutatja a nyugat-európai nagyvárosok helyzetét, az emberét, érezteti a destabilizációt. […] A szerepem semmiféleképpen nem exhibicionista. Mély gondolat sugallata a kilátástalanságról, a depresszióról, az akkori fiatalságról 1974-ből. Ha ma csinálnánk filmet erről a munkanélküliről: a pasas alkoholista vagy drogos lenne. Esetleg prostituálná magát. Most minden vadabb...”

ultima08.jpg

Fedezzük fel a mamát! (Gérard Depardieu, David Biggani és Ornella Muti)

Az utolsó asszony női főszerepét Ferreri eredetileg Romy Schneidernek szánta, ám amikor felkérte a művésznőt, még nem tudott forgatókönyvet adni neki. Schneider emiatt nemet mondott. A rendező választása ekkor az olasz filmművészet új csillagára, Ornella Mutira esett. A színésznő még csak húszesztendős volt, de már öt éve filmezett. Mindenféle előzetes szakmai képzés nélkül csöppent a filmvilágba. Rajongói szerint ösztönös tehetség, ellendrukkerei szerint tehetségtelen nőstény, aki bájai gyakori megmutatásának köszönhetően vált sztárrá. Nemzetközi viszonylatban Mario Monicelli tragikomédiája, az Olcsó regény tette ismertté, amelyben már nemcsak a szépségére, hanem a jellemábrázoló tehetségére is szükség volt. Ferreri szeretett vele dolgozni, és nem igazán értette a Muti ellen irányuló támadásokat: „Lehet, hogy a szövegmondásnak nem mestere, de szituációban, viselkedésben nincs párja ma a világon. Nagy színésznő” – mondta róla egy évtizeddel később harmadik és egyben utolsó közös filmjük, A jövő a nő bemutatója után. A skandalumra vágyó újságírók szerettek volna legalább Depardieu-ből kihúzni néhány bíráló megjegyzést, amikor a véleményét kérték Ornelláról. A színész diplomatikusan válaszolt: „Nincs véleményem. Ha Ferreri jónak találta Mutit, biztosan jó is volt. Saját magamról, mint színészről sincs véleményem.”

ultima09.jpg

Válsághelyzet (Ornella Muti és Gérard Depardieu)

Ami a bulvárszenzációkat illeti, azokról néha maga Muti is gondoskodott egy-egy nyilatkozatával, amikor például ilyesmiket mondott: „Az összes férfit utálom. Egyedül a testemre gondolnak, különösen a kerek részekre. Az olaszok javíthatatlanok. Azt hiszik, hogy nem tudok gondolkodni, és ez bosszant a leginkább. Hihetetlenül hangzik, de utálom magam meztelenül mutogatni. Apám megtiltotta anyámnak, hogy ruha nélkül, alsóneműben járjon otthon, és ez biztos megmaradt bennem. Szeretném, ha nyolcéves kislányom felszabadultabbnak, fesztelenebbnek érezné magát. A rendezőkről is megvan a véleményem. Majdnem mindegyikük kihasználja a színésznőket, és még jóformán be sem fejezték a filmet, elhajítják őket, mint egy csikket. Talán Marco Ferreri az egyetlen kivétel. Nála nincs pornó, azonkívül imádom a szerepeit.” Rendezőjéről máskor is tisztelettel és szeretettel beszélt: „Hízelgő volt számomra, hogy olyan rendező, mint Marco Ferreri, engem választott filmje címszereplőjének. Ami Valérie-t illeti, akit alakítottam, szerintem sem tehetett mást, mint azt, hogy elhagyta a férfit, aki benne csak szerelmi objektumot látott, s nem törődött a szeretetre, gyöngédségre vágyó asszony érzelmeivel.”

ultima10.jpg

René és Gérard a gyárban (balra: Renato Salvatori, jobbra: Gérard Depardieu)

Az utolsó asszony forgatása 1975. szeptember 1-jén kezdődött, és novemberig tartott. A munkálatok java Párizsban zajlott. Gérard munkahelye, a vegyi üzem viszont a valóságban Carlingban (Moselle megye) volt. A gyárjeleneteket egyébként eredetileg Fos-sur-Merben (Bouches-du-Rhône megye) akarták felvenni, Ferreri az utolsó pillanatban gondolta meg magát. A nyitójelenetet az 1. számú gőzkrakkoló melletti úton forgatták, a hivatásos színészek mellett körülbelül 45 statiszta (25 anya és 20 dolgozó) közreműködésével, akiket két rendezőasszisztens, Bernard Grenet és Alain Etève toborzott a helyszínen és a Carlinghoz közeli Metzben. A gyárjeleneteket állítólag két nap alatt leforgatták. Akármennyire tartózkodó volt is kezdetben Depardieu Mutival szemben, valószínűleg kialakult köztük a szükséges művészi összhang, mert később is játszottak együtt, és Ornella sosem tagadta, hogy Gérard a legkedvesebb partnere. Az intim jelenetek forgatását megnehezítette, hogy bár filmjeikben sokat meztelenkedtek, állításuk szerint mindketten szemérmesek. Ugyanakkor mindketten készek voltak alávetni magukat a rendezői instrukcióknak. Ennek ellenére Ferrerivel való munkakapcsolatuk egészen másképp alakult. A színésznő és a rendező hosszabb távon is egymásra tudott hangolódni, míg Depardieu a Szia, majom! forgatása után megszakította vele az együttműködést. Szerinte Ferreri „kissé elveszett a gondolataiban, a pénzügyi kérdésekben”. Egy magyar nyelven is megjelent kemény hangú levélben azonban alaposan kiosztotta a direktort.

ultima11.jpg

Családlátogatás (Michel Piccoli, Daniela Silverio és Gérard Depardieu)

„Most azt javaslom neked, Marco, hogy olvasd újra, amit eddig írtam, mielőtt tovább haladnál, mert ezúttal felhagyok a gyengéd, hízelgő szavakkal. Szükséged lesz arra, hogy összeszedd magad. Azért ne félj, nem lehet rosszabb annál, mint amit a Corriere della Sera újságírójának nyilatkoztam rólad: »Olyan fösvény, hogy szarni sem tud, minden ürülék a fejébe szorul.« Igaz, ez nem volt valami hízelgő, de álmodni sem mertem volna, hogy nyomtatásba kerül. Mindenesetre nem rejtőztem el, nem változtattam meg a véleményemet. Isabelle Huppert előtt is elismételtem neked, a Piera története idején. Hozzád intézett mondandómat mindazoknak szánom, akik híján vannak az ihletnek, a líraiságnak, mindazoknak a szorulásos embereknek, akik iszonyatos erőfeszítéseket tesznek, hogy az éjjeliedénybe csináljanak, hogy szagos húsvéti tojást tojjanak nekünk. Engem zavar, ahogyan tetszelegsz, kéjelegsz a gyengeségeidben, a hibáidban. Kezdve azzal, hogy játszod a tanár urat, mindenkit kioktatsz, prófétálsz. Meg vagy róla győződve, hogy gúnyos vagy, mert korholod, támadod a készen kapott világeszméket. Csakhogy a világ fütyül rád, nem tart igényt a gúnyolódásodra. Előfutárnak képzeled magad, de az én véleményem az, hogy lekésted az utolsó metrót, hogy mostanság komoly lemaradásban vagy. Láthatod, Marco, beindultam. Kemény szavakat zúdítok rád, de nincs, ami megállítson. Te egyfolytában az embert fürkészed, hogy milyen, milyenné válhat a társadalmi változásokban. Engem untat ez az apokaliptikus ökológia, ez a kissé olcsó filozófia. Az általánosságokat támadod meg, a felületet, ahogy Moravia mondta, ahelyett, hogy a részletek foglalkoztatnának. Tele a hócipőm a lezárt vitáiddal, az örökös kioktatásaiddal. Olyan érzést keltesz bennem, mintha javítóintézetben lennék. Mintha szüntelenül ingadoznál egy látnok és egy kártyavetőnő között. »Az ember ilyen, mert az ilyen azt jelenti, hogy ilyen.« Elegem van az eszmékből. Közös filmjeink nem okoztak csalódást – jók a filmjeid –, nem csalódtam, mert nem voltam szerelmes kettőnkbe.” („Marco Ferrerinek”. In: Gérard Depardieu: Titkos leveleim. Szentgyörgyi Rita fordítása. Budapest, 2001, JOKEREX, 61–65. o.)

ultima12.jpg

Férfias nevelés (David Biggani és Gérard Depardieu)

Utalások

Az utolsó asszony szinte végig szűk terekben, főleg Gérard lakásában játszódik. A történet végkifejletét bizonyos motívumok előre megsejtetik. Így például amikor Gérard először használja az elektromos kést, szalámit szeletel vele. Egy másik jelenetben a fallikus képzetet keltő húsárut saját maga használja péniszként feminista felesége barátnője előtt. Az elektromos kés egyszer megsebzi a főhőst, aki ekkor ráparancsol Valérie-re, hogy nyalja le a vért. A vér motívuma később is megjelenik a cselekmény folyamán. Érdekes véletlen, hogy egy másik 1976-os botrányfilm, Ósima Nagisza Az érzékek birodalma című japán–francia koprodukciós drámája is kasztrációval végződik, ott viszont a hősnő vágja le a szeretője férfiasságát egy késsel, miután szeretkezésük közben megfojtotta a férfit. Ferreri utal saját korábbi filmjére, a Dillinger halottra is, amikor Gérard az ágyban fekvő Valérie fejéhez nyomja a fia játék revolverét, és úgy tesz, mintha lelőné a nőt. (A Dillinger halott főszereplője, Michel Piccoli – aki egyébként Az utolsó asszonyban is játszik – a pöttyösre festett revolverrel valóban agyonlőtte a feleségét.) A filmben gyakoriak a férfiasság és az erőszak szimbólumai: Gérard játék fegyvert ad a fiának, sőt játék ágyút is készít neki, amelynek felfelé meredező csöve egyértelműen a hímvessző jelképe. A macsó imázst szimbolizálja a főhős motorkerékpárja is. Míg az apa aszerint neveli a gyereket, hogy szerinte mit vár a világ egy férfitől, és ennek szellemében választja meg számára a játékokat is, addig Valérie képességfejlesztő játékokat vásárol Pierrot-nak. Gabrielle meg is jegyzi, hogy Pierrot sokkal kiegyensúlyozottabb azóta, mióta Valérie megjelent Gérard életében. Ugyanakkor a gyerek egyfajta tükörképe is az apjának, hiszen gyakran Gérard is olyan, mint egy nagyra nőtt csecsemő, aki mindössze babusgatásra, cirógatásra és női mellekre vágyik. Önkasztrációja szimbolikus felismerése annak, hogy ebben a világban igazából feleslegessé vált: sem férfiként, sem apaként nem nélkülözhetetlen, sőt Valérie a vitáikban azt is a fejéhez vágja, hogy Gérard még a gyereknemzés terén sem lenne pótolhatatlan.

ultima13.jpg

Gérard, a játék pisztoly és Valérie (Gérard Depardieu és Ornella Muti)

A fogadtatás

Az utolsó asszony ősbemutatója 1976. április 21-én volt Franciaországban. 803 133 nézője volt, ami nem sok a Herék, avagy a tojástánc nézőszámához (5 726 031) képest, de még mindig több, mint ahányan a szintén 1976-os Szeretlek, én se tégedre jegyet váltottak (558 318). Április 29-étől Finnországban és Svédországban kezdték játszani, május 10-étől a dán, 13-ától a holland mozik is vetítették. Olaszországban 1976. szeptember 3-án játszották először, méghozzá a velencei filmfesztiválon, a következő naptól azonban már országos forgalmazásban is megtekinthető volt. Ha nem is kavart akkora botrányt, mint A nagy zabálás, mégis eléggé szélsőséges fogadtatásban részesült. Az erénycsőszök természetesen sokallták a meztelenséget, az önkasztrációs jelenet láttán pedig levegő után kapkodtak. A kritikusok viszont gondolatébresztőnek találták Ferreri opuszát, és ha egy részük nem is értett egyet a rendező filozófiájával, de azt mindenképpen vitára érdemesnek tartották. Gérard Depardieu később elmondta, hogy ezzel a filmmel nem tett jót a gyerekeinek: valahányszor értük ment az iskolába, furcsán néztek rá az emberek. Akkoriban egyébként is olyan gondolatok jártak a fejében, hogy nem marad hosszabb távon a filmvilágban: „Úgy érzem, Bertolucci és Ferreri kezében is csak fabábu vagyok. Mindketten azt a figurát alakították, amilyet elképzeltek, s mivel én nem számítok, az én egyéniségem nem számít, nem maradok sokáig ezen a pályán. Talán a színpadon fogom megtalálni a helyem...” (Mint azóta jól tudjuk, ez szerencsére nem így történt.) Magyarországon állítólag elég hamar felmerült Az utolsó asszony bemutatásának gondolata. Bennfentesek úgy tudják, a Filmmúzeum játszotta volna még a hetvenes években, de túl kockázatosnak ígérkezett a premier, ezért jegelték a filmet. Nagyjából egy évtizeddel később, 1989. március 15-étől kezdték vetíteni csak 18 éven felülieknek. Június 14-étől a Helikon Film forgalmazásában országosan is játszották, a korhatárt ekkor már 16 évre mérsékelték. Abban az esztendőben 2361 előadást tartottak belőle, melyekre 153 ezer néző váltott jegyet. Az országos forgalmazás mérlege 5 056 000 Ft bevétellel zárult. Az utolsó asszony a premier óta eltelt évtizedekben a Ferreri-életmű egyik mostohagyermeke lett: mind a mai napig nem jelent meg se DVD-n, se Blu-rayen még külföldön se, csak a művészfilmekre szakosodott tévécsatornák veszik elő hébe-hóba. Egyesek úgy gondolják, eljárt felette – és Ferreri egész munkássága felett – az idő, bár jómagam azt gondolom, a rendező kissé lehangoló világképe mintha az új évezredben kezdene egyre inkább valósággá válni.

ultima14.jpg

Vérre menő vita (Ornella Muti és Gérard Depardieu)

Így látták ők

„Marco Ferreri, a Dillinger, a Majomasszony, A nagy zabálás alkotója keserű, kiábrándult képet rajzol a kor modern kapitalista társadalmáról. Ez a filmje egy mérnökről szól, aki Créteilben, Párizs egyik modern alvóvárosában lakik kétéves kisfiával. Felesége, a harcos feminista otthagyta, és a fiatal férfi (Gérard Depardieu, az egyik divatos sztár játssza) »felszed« egy lányt, aki szép is, kedves is, és megpróbál vele élni. Néhány harmonikus pillanaton túl azonban az együttlét vele sem sikerül, és Ferreri véleménye: a polgári család a tőkés társadalomban válságba került, átalakulóban van, és bár a film Gérard-ja »félúton« van a proletariátus és a burzsoázia között, ez a kívülállás nem teszi lehetővé problémáinak megoldását. A férfi csak a visszautasításig jut el – a film elején helyesli ugyan a sztrájkot, de ezután hazamegy, nem törődik többet társaival. A film vége pedig az önkasztráció, egy másféle visszautasításnak elektromos késsel történő végrehajtása. Ferreri filmje kemény ítélet, e sorok írójának véleménye szerint az évad egyik legjelentősebb filmje.”

(Kézdi-Kovács Zsolt: „Párizsból nézve”. In: Filmkultúra 1976/5, 80–88. o.)

ultima15.jpg

Vágy az anyaöl után (Ornella Muti, David Biggani és Gérard Depardieu)

„Ebben a kifinomult, érzelmes, bőrfelületekkel kommunikáló, nőnemű világban a férfi, ha magáévá teszi a nőt, erőszakot mível. Leszűkíti, korlátozza a személyiségét. De a nő a szexualitást ettől még igényli. A dilemma feloldásának egyetlen módja: az elektromos kenyérvágó kés. Csodálni, simogatni, dédelgetni: ezt kellene megtanulnia a filmben felvonultatott valamennyi hímneműnek, korra való tekintet nélkül. Az egy év körüli Pierre-nek éppúgy, mint harmincas papájának (Gérard Depardieu) és a lány régi, ötven-hatvan közötti barátjának (Michel Piccoli). Az egész annyira kimódolt, szánalmas és gusztustalan, hogy akár undort is kelthetne. De nem így van: végig izgalmas, feszült, valódi élethelyzetekben pergetett képletsor ez, a Ferreri-féle világ- és kapcsolatmagyarázatok illusztrálására. Szellemes, kesernyés, nagyon precíz szimbolikájú filmet készített a feminizálódó világról Ferreri. Főszereplője, Depardieu alakításában robusztus, »igazi férfi«: nemcsak megjelenésében, hanem esetlen otthoni forgolódásaiban, nagyszájúskodásában, önsajnálatában, hódítani vágyásában egyaránt. Vére láttán vérzik az ember szíve: ha az ilyen szép férfipéldányoknak elvesszük az életkedvét és -erejét, nem magunkkal tolunk-e ki? De erről a visszanőiesedett nőknek kéne már filmet csinálniuk.”

(Budai Katalin: „Az utolsó asszony”. In: Film, Színház, Muzsika, 1989. április 22., 9. o.)

ultima16.jpg

Az emancipált Valérie (Ornella Muti)

„A végtelen ürességre, a lehetetlenné vált kötődésre reagál a férfi azzal, hogy megcsonkítja önmagát. Így aztán valóban bevégeztetett a férfi és nő története – nincs már az utolsó kapocs sem, amely azt a látszatot kelthette: egyek lehetnek. Véres nemiszervcsonk egy véres kézben, egy a fájdalomtól és a veszteségtől üvöltő férfi, a vele ordító kisbaba és egy iszonyodó női arc... Ezt a képet és a Ferreri sugallta kiábrándultságot viszi magával Az utolsó asszony nézője. A francia–olasz koprodukcióban készült, világszerte vetített film kapcsán gyakran emlegetik Bertolucci Az utolsó tangó Párizsban című remekművét. Egy tőről fakadtak, ez igaz. Csakhogy Bertolucci főszereplője a zseniális Marion Brando, akinek jelenlététől utolérhetetlen élménnyé válik a kiszolgáltatottság huszadik századi szerelmi tragédiája. Ferrerinek mindjárt két hasonlóan zseniális színészre lett volna szüksége, akik esendőségükben, köznapiságukban is saját maguk megismételhetetlenségének tovább már nem fokozható nagyszerűségét sugározzák. De Ferreri minden igyekezete ellenére világsztárjai, a francia kedvenc Depardieu és az olasz üdvöske, Muti, csak jók – nem zseniálisak. Ez a Gérard fölszínesebb és ez a Valérie közönségesebb annál, hogy sikerületlen küzdelmüket, a tragédiát valóban az esendő emberiség kudarcaként éljük át.”

(Virág F. Éva: „Az utolsó asszony”. In: Magyar Hírlap, 1989. június 1., 9. o.)

ultima16a.jpg

A múlt emlékei (Gérard Depardieu és Ornella Muti)

„Ferreri titka, különös hatásának záloga s egyben legsúlyosabb művészi korlátja szinte páratlan előítélet-mentességében rejlik. Mint a gyermek egy érdekes szerkentyűhöz, úgy nyúl életünk hétköznapi szituációihoz, hogy szétszedje, elemeiben vizsgálja őket, s kapcsolódásukban rátaláljon a modern emberi lét alapkérdésére: egzisztenciánk igazolásának – hiányára. Pillantása miként a gyermeké, aki a felnőttek vérre menő küzdelmén még kívül áll, ösztöneiben azonban már tudja, hogy életbevágóan fontos pontosan rögzítenie a látottakat, játékos, szinte gyengéd, nem vár és nem csodálkozik, nem ítél és nem remél. Mindennapos helyzetek, valamennyiünk számára unalomig ismerős mondatok, mozdulatok szövetét fölfejtve zavarba ejtően könnyed tárgyilagossággal állítja elénk a szétmorzsolódó napjaink hátterében meghúzódó ürességet. Az előadásmód e sajátos eleganciája teszi, hogy filmjeinek megdöbbentő végkifejlete mindig felkészületlenül éri a nézőt, noha utólag, a történetből visszakereshetők azok a konkrét utalások, amelyek a hősök sorsválasztását meghatározzák.”

(Csantavéri Júlia: „A nő egy kedves, de fantasztikus állat”. In: Filmkultúra 1989/3, 70–72. o.)

ultima17.jpg

Szalámiszeletelés (Gérard Depardieu)

Az utolsó asszony (L’ultima donna / La dernière femme) – olasz–francia filmdráma. Marco Ferreri történetéből a forgatókönyvet írta: Rafael Azcona, Marco Ferreri és Dante Matelli. Operatőr: Luciano Tovoli. Zene: Philippe Sarde. Díszlet: Michel de Broin. Jelmez: Gitt Magrini. Vágó: Enzo Meniconi. Rendező: Marco Ferreri. Főszereplők: Gérard Depardieu (Gérard), Ornella Muti (Valérie), Michel Piccoli (Michel), Renato Salvatori (René), Giuliana Calandra (Benoîte), Zouzou (Gabrielle), Nathalie Baye (a meggyel meghódított lány), Daniela Silverio (Marilyn). Magyarországi bemutató: 1989. március 17. (Filmmúzeum), 1989. június 14. (országos premier).

Ha tetszett a bejegyzés, lájkold a szöveget a lap tetején, és lájkolj minket a Facebook oldalunkon is!

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?

A nagy zabálás

Ornella Muti: A vágy titokzatos tárgya

Olcsó regény

A betörés

A vörös palást

MÉG TÖBB BOTRÁNYFILM!

Halálfejesek

Justine

Dekameron

Fellini-Satyricon

Viszlát, Tamás bátya!

Magánbűnök, közerkölcsök

Az érzékek birodalma

Sebastiane

Portyán

A bejegyzés trackback címe:

https://moviecops.blog.hu/api/trackback/id/tr4916357330

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása