„You can't stop the music, nobody can stop the music.
Take the cold from snow, tell the trees, don't grow,
Tell the wind, don't blow, 'cause it's easier.
No, you can't stop the music, nobody can stop the music.
Take the spark from love, make the rain fall up
'cause that's easier to do.”
(Village People: Can’t Stop the Music)
A hetvenes évek második fele a diszkótól volt hangos szerte a világon. Az irányzat 1979-ben érte el a csúcspontját. Egyik kulcsfigurája Allan Carr volt, aki a színház és a film világában is nevet szerzett magának, új tehetségek felfedezésével és menedzselésével is foglalkozott. Olyan sztárok karrierjét egyengette, mint például Ann-Margret, Mark Hamill, Michelle Pfeiffer, Steve Guttenberg (a Hálószobaablak című 1987-es krimijét épp a múlt héten ismertettük), Dyan Cannon és mások. Robert Stigwood felkérésére olyan világsikerű filmek elkészítését tartotta kézben, mint például a John Travolta nevével fémjelzett Szombat esti láz (1977) és a Grease – Pomádé (1978). Következő nagy dobásának a Zenebolondokat (1980) szánta, amely a meleg szubkultúra első számú diszkósztárjának számító Village People karriertörténetének meglehetősen szabad feldolgozása. A szereposztás számos kompromisszum árán alakult ki, de mire a film a mozikba került, a diszkó népszerűsége óriásit zuhant, ami a kedvezőtlen fogadtatáson is meglátszott. Magyarországon kevésbé köztudott, hogy a Zenebolondok és a hasonlóan nagyot bukott konkurens diszkómusical, a Xanadu (1980) inspirálta John B. Wilson újságírót arra, hogy a legpocsékabb filmes teljesítmények elismerésére megalapítsa az Arany Málna-díjat. A legrosszabb film kategóriájában az első győztes a Zenebolondok volt. A soundtrack album az Egyesült Államokban szintén hűvös fogadtatásban részesült, Európa több országában azonban a Top 5-be is bekerült. A filmet nem mutatták be a magyar mozik, hazánkban videókazettán jelent meg először.
FIGYELEM! Az illusztrációk meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!
A cselekmény
A fiatal Jack Morell eladóként dolgozik egy lemezboltban. Szabadidejében is imádja a könnyűzenét – főleg a diszkót –, dalokat komponál, és erősen bízik abban, hogy egy napon rámosolyog a szerencse. Lehet, hogy ez a nap épp ma jött el? A srác ugyanis úgy érzi, megkapta a nagy lehetőséget: este beugróként ő lesz a DJ a környék menő diszkójában, ahol lehetősége lesz lejátszani saját dalát, a Samanthát is. A főnöke azonban hajthatatlan, zárás után leltárt rendel el, mire Jack végleg otthagyja a munkahelyét. Az este viszont tényleg remekül sikerül. A lakótársnőjéhez, a topmodell Samanthához írt dal mindenkinek tetszik. A bájos hölgy, aki nemrég vonult vissza a szakmából, felajánlja, hogy összeköttetéseit felhasználva segít Jacknek lemezszerződéshez jutni. Első próbálkozásai nem vezetnek eredményre, így Jack unszolására beleegyezik abba, hogy felvegye a kapcsolatot volt barátjával, a Marrakesh Records főnökével, Steve Waitsszel. A férfi folyton nyakig van az üzleti ügyekben – Samantha is emiatt szakított vele –, ellenben szívesen összejönne újra az exbarátnőjével, ezért beleegyezik abba, hogy stúdióidőt adjon Jack alkalmi zenekarának. Közben a modellügynökség vezetője, Sydney Channing azon fáradozik, hogy visszacsábítsa a szakmába Samanthát, és praktikáihoz alkalmazottját, Lulut használja eszközül, aki közeli barátnője a visszavonult topmodellnek. Feltűnik a színen egy kissé ügyefogyott, de jó külsejű ügyvéd, Ron White is, aki a kezdeti félreértések után hajlandó támogatni Samantha és Jack védenceit, a különc barátaikból toborzott Village People-t. Sok vicces kalamajka, gáncsoskodás és szerelmi bonyodalom történik, mire a Village People lehetőséget kap a nagyközönség előtti bemutatkozásra…
Nancy Walker (1922–1972)
A rendező
Nancy Walker amerikai színésznő és rendező 1922. május 10-én született az Egyesült Államokban, a Pennsylvania állambeli Philadelphia városában. Igazi neve: Anna Myrtle Swoyer. Édesapja Dewey Barto (Stewart Steven Swoyer) vaudeville színész volt, édesanyja Myrtle Flemming Lawler táncosnő. Nancynek volt egy húga is, Betty Lou, aki rövid ideig tartó zenei karriert futott be. Nem tudni, mi történt vele: egyes források szerint 2012-ben elhunyt, de ez az infó nem hiteles. Nancy az NBC két műsorában (Coast to Coast on a Bus; Our Barn) mutatkozott be a közönségnek Nan Barto művésznéven, 1941-ben pedig a Broadwayn debütált a Best Foot Forward című musicalben, amely Gene Kelly koreográfiájával 326 előadást ért meg. Walker persze csak egy kisebb szerepet kapott, a fontosabbakat June Allyson, Kenneth Bowers, Maureen Cannon és Danny Daniels játszották. Ellenben ezt a kis szerepet az 1943-as filmváltozatban is eljátszhatta, amelyet Edward Buzzell rendezett. Nancy még ugyanabban az évben szerepelt a Girl Crazy (1943) című romantikus musicalben, amelynek Mickey Rooney és Judy Garland voltak a sztárjai. A Broadway Rhythmben (1944, Roy Del Ruth) a Milkman, Keep Those Bottles Quiet című dalt énekelte Tommy Dorsey és zenekara kíséretében. Ezzel a filmmel azonban le is járt az MGM-mel kötött szerződése, és ezután kereken egy évtizedig nem is játszott mozifilmben. Színházi karrierje viszont nem alakult rosszul: 1944-ben például az On the Town, 1948-ban pedig a Look Ma, I'm Dancin'! című darabokban ért el újabb sikereket. Kitartó munkájának gyümölcse az ötvenes években érett be: 1955-ben a Phoenix '55, 1960-ban pedig a Do Re Mi szereplőjeként jelölték az amerikai színházi élet legrangosabb díjára, a Tonyra. 1954-ben Doris Day partnere volt a Lucky Me című zenés filmben. Második otthonát a televízióban találta meg, ahol az ötvenes évek második felétől kezdve évtizedeken keresztül folyamatosan foglalkoztatták.
Nancy Walker mint süketnéma szakácsnő a Meghívás egy gyilkos vacsorára (1976) című filmvígjátékban
Különösen nagy sikere volt a Rock Hudson nevével fémjelzett McMillan & Wife (1971–1976) című tévésorozatban, amelyben Mildredet, a házvezetőnőt játszotta. Alakításáért három egymást követő évben (1973–1975) Emmy-díjra jelölték. Ezt az eredményt rögvest megismételte, 1975 és 1977 között ugyanis a Rhoda (1974–1978) című sorozatért is nevezték Emmyre – vagyis 1975-ben két különböző szériáért is a jelöltek között volt! –, ám egyszer sem ő nyert. 1976-ban saját tévéshow-t kapott, amely két évadot ért meg. A televíziós szerepek mellett Nancy Walker olykor filmezett is, de csak epizódszerepekben foglalkoztatták. A magyar mozikba két 1976-os filmje jutott el: Michael Winner komédiája, a Won Ton Ton, Hollywood megmentője a húszas években játszódik, és főszereplője egy németjuhász kutya, amely fényes karriert fut be az álomvárosban. A történetet természetesen Rin Tin Tin, a legendás filmsztár kutya ihlette, jogi problémák miatt azonban nem lehetett az ő nevét használni. A másik 1976-os film, a Meghívás egy gyilkos vacsorára című krimiparódia, amelyet Neil Simon forgatókönyvéből Robert Moore rendezett. A történetben egy titokzatos milliomos (a világhírű különc író, Truman Capote alakítja) vendégségbe hívja a kastélyába a világ leghíresebb detektívjeit, akiknek egy bűnügyi rejtélyt kell felderíteniük. Nancy Walker játszotta a néma szakácsnőt olyan világsztárok partnereként, mint David Niven, Peter Sellers, Maggie Smith és Peter Falk. Ez volt egyébként Walker utolsó mozifilmje mint színésznő: ezután már csak tévészériákban játszott, utoljára a True Colorsban (1990–1992) egy szókimondó és kissé régimódi anyát. Rendezőként is a televíziót részesítette előnyben, egyebek mellett a Rhoda négy részét is ő rendezte. Egyetlen mozifilmes rendezése a Zenebolondok. Nancy Walker kétszer ment férjhez. Először 1948-ban mondta ki a boldogító igent Gar Moore színésznek, ám a házasság még egy évig sem tartott ki. Másodszorra már megtalálta élete párját: 1951-ben állt az oltár elé David Craig színészpedagógussal, és Nancy haláláig együtt maradtak. Egy lányuk született, Miranda Craig (1953–2000). Walker szenvedélyes dohányos volt, halálát tüdőrák okozta. 1999. március 25-én hunyt el Los Angelesben. Holttestét elhamvasztották, a hamvakat pedig szétszórták.
A Village People
A Village People „szülőatyja” Jacques Morali (1947–1991) francia zeneszerző és producer volt, aki a hetvenes évek közepén a szintén francia szerző-producerrel, Henri Belolóval Észak-Amerikában próbált szerencsét. Írtak néhány dalt, és megpróbáltak megfelelő előadót találni hozzájuk. Morali egy stúdióban hallotta meg a színes bőrű Victor Willis háttérénekest, és meghívta tervezett albuma, a mindössze négy számot tartalmazó Village People felvételére. Az album egyik szerzeménye, a San Francisco (You’ve Got Me) oly nagy sikert aratott, hogy a két producer elhatározta, hogy zenekart toboroznak Willis köré. A homoszexuális Morali és Belolo (aki viszont hetero volt) gyakran jártak szórakozni a New York-i Greenwich Village divatos melegklubjaiba, ahol a vendégek gyakran mindenféle jelmezekbe öltözve jelentek meg. Innen jött az ötlet, hogy az új együttes tagjai a legnépszerűbb melegfantáziákat testesítsék meg. Újsághirdetés alapján keresték a tagokat, így került Willis (rendőr) mellé Alex Briley (a katona), Mark Mussler (az építőmunkás), David Forrest (a cowboy), Lee Mouton (a motoros), Felipe Ortiz Rose (az indián) és Peter Whitehead. A formáció a Village People nevet vette fel, és már 1977-ben át is alakult: Moutont Glenn Hughes, Musslert David Hodo, David Forrestet pedig Randy Jones váltotta fel. A beazonosítható imázs nélküli Whiteheadet nem pótolták, maga a zenész azonban szövegíróként a háttérből tovább dolgozott a Village People számára. A formáció 1978-ban két albumot is kiadott. A Macho Manről a címadó dal és a Key West, míg a Cruisin’-ről a Y. M. C. A. aratta a legnagyobb sikert. Ez utóbbi például tizenhét (!) országban volt listavezető sláger, de ahol nem került az első helyre, ott is bejutott a Top 5-be. A zenekar egyébként nemcsak a külsejével képviselte a meleg sztereotípiákat, hanem a dalszövegei is a homoszexuális szubkultúrát népszerűsítették. A harmadik album címe, a Cruisin’ például közismert fogalom a melegek körében: az alkalmi szexpartnerek felkutatására irányuló tevékenységet jelenti. (A fogalom William Friedkin 1980-as botrányfilmje, a meleg sorozatgyilkosságokról szóló Portyán – angolul: Crusing – révén tett szert kétes közismertségre.)
Reklámfotó a Village People-ről
Az 1979-es album két nagy slágere a címadó szerzemény, a Go West és a haditengerészeti toborzódalnak indult In the Navy volt. Ez utóbbi klipje a San Diegó-i bázison készült: a haditengerészet egy hadihajót, több repülőgépet és több tucat tengerész statisztát biztosított a felvételekhez. A premiert követően az újságokban több tiltakozó cikk is megjelent, melyek szerzői sérelmezték, hogy a haditengerészet az adófizetők pénzéből videóklipeket finanszíroz, ráadásul egy ilyen „kétes erkölcsiségű” együttesét. A toborzókampányt lefújták, de a botrány csak növelte a dal népszerűségét. 1979 nyarán a frontember, Victor Willis távozott a zenekarból, már a Zenebolondok elkészítésében is csupán szerzőként vett részt. Egyesek úgy tudják, szólókarriert akart kezdeni, mások szerint drogproblémái miatt vált ki, ellenben azt mindkét producer tagadta, hogy kirúgták volna. Helyét Ray Simpson vette át, aki maradt egy ideig azután is, hogy Willis 1981-ben visszatért, így néhány hónapig két zsarujelmezes tagja is volt a csapatnak. A Village People karrierje a diszkózene népszerűségének váratlan visszaesése miatt kezdett hanyatlani. Megpróbálkoztak az imázs- és stílusváltással, de sem a Renaissance (1981), sem a Fox on the Box (1982), sem az In the Street (1983) nem váltotta be a tagok és a producerek reményeit. A Sex over the Phone (1985) címadó felvétele szolid sikert ért el, ám ez nem vethető össze az „aranykor” dalainak népszerűségével. A Village People 1986-ban visszavonult, majd a tagok a következő évben újra összeálltak – Willis nélkül. A felállás azóta időnként változik, az igazán nagy comeback is elmaradt, mindazonáltal a különféle kisebb-nagyobb nosztalgiabulikon a Village People mindmáig szívesen látott sztárvendég. A zenekar jelenleg (2021-ben) öttagú, az őstagokat már csak Victor Willis képviseli, aki 2017-ben csatlakozott újra a formációhoz. Pár éve szóba került, hogy film készül a Village People karrierjének valós történetéről is. Állítólag Robbie Williams érezte szívügyének a projektet, amely mind ez idáig éppúgy nem realizálódott, ahogyan a Milli Vanilliről évek óta beígért film sem.
Forgatási csoportkép néhány fontosabb szereplővel
A kezdeti elképzelések
A Zenebolondok ötlete Allan Carrtól, a világsikert elért Grease – Pomádé (1978, Randal Kleiser) egyik producerétől származott. Carr nagy rajongója és támogatója volt a diszkózenének, amely a hetvenes évek második felének legnépszerűbb és legsikeresebb zenei irányzata volt, sőt hollywoodi otthonában állítólag egy diszkót is berendezett. A diszkózenét mindmáig sok bírálat éri, hogy igénytelen és értéktelen, de ami elvitathatatlan, hogy a hőskorban a kitörés lehetőségét teremtette meg a különféle kisebbségek számára: így például a diszkónak köszönhetően a könnyűzene világában egyre több nő és színes bőrű előadó tűnt fel, és a homoszexuálisok is e műfajban vállalhatták fel először nyíltan a másságukat. Mindez összefüggött az amerikai társadalmi változásokkal is, a „carpe diem!”-életérzés térhódításával, melynek árnyoldalairól már akkor született egy megtörtént esetet feldolgozó bűnügyi dráma, a Nappalok és éjszakák (1977). A melegek körében a Village People volt az első számú kedvenc. A zenekar imázsát a legnépszerűbb meleg szexfantáziák jegyében alakították ki, és a két producer, Jacques Morali és Henri Belolo jóvoltából egymást követték a slágerek, amelyek nemcsak jól táncolhatók voltak, hanem vagy burkoltan, vagy nyíltabban, de a meleg életformát is népszerűsítették.
David Hodo az egyik táncjelenetben
Carr remek ötletnek tartotta, hogy filmet forgasson a Village People megalakulásának történetéről. A valóság alighanem túlságosan provokatív (korhatáros) lett volna, ezért egy fantáziatörténetet képzelt el egy különc zenekar befutásáról. Az volt az elképzelése, hogy egy színtiszta szórakoztatást kínáló, korhatár nélkül megtekinthető filmet hoz tető alá, amely az MGM klasszikus zenés filmjeinek hagyományait követi majd. A Village People egy hangulatos munkavacsorán találkozott először a producerrel, és a tagok örömmel mondtak igent a filmajánlatra. Egy hónappal a találkozás után Bruce Vilanch már le is tette az asztalra a forgatókönyv első verzióját. Az együttes egyik tagja, David Hodo utólag azt nyilatkozta, hogy amikor elolvasta a szkriptet, akkora baromságnak tartotta, hogy nagy ívben a szoba másik sarkába hajította. Szerinte olyan volt az egész, mint azok a divatjamúlt, bugyuta régi filmek, melyeket Judy Garland és Mickey Rooney neve fémjelzett. A társai sem bíztak a filmben, ám hiába mondták el a kételyeiket, senki nem hallgatott rájuk. Az előkészületi munkák folytatódtak, és a produkcióról – amely a Discoland: Where the Music Never Ends (Diszkóország: Ahol a zene sosem ér véget) munkacímet viselte – megjelentek az első figyelemfelkeltő sajtóhírek.
A kissé szórakozott, de jóindulatú mama (Tammy Grimes)
A szereposztás
Az első infómorzsák természetesen a szereposztásról szóltak: a Village People, Valerie Perrine, Tammy Grimes, Chita Rivera, Barbara Rush, Pat Ast és az olimpiai atléta Bruce Jenner szereplését ígérték be, a tervezett filmet pedig így jellemezték: „Ének az esőben a diszkórajongók számára”. Carr két másik zenés film tervét is meglebegtette: az egyik a híres musical, a Chicago filmváltozata lett volna, a másik pedig Josephine Baker élettörténete Diana Ross főszereplésével, ám ezek nem realizálódtak. (Illetve, hogy pontosabban fogalmazzak: évekkel később nem Carr által realizálódtak.) Persze ez a meghirdetett szereposztás már kompromisszum eredményeként alakult ki, és nem is volt végleges. A Broadway-musicalek sztárja, Chita Rivera és Andy Warhol színésznője, Pat Ast végül nem írták alá a szerződést. Samantha szerepére esélyes volt Jacqueline Bisset, Olivia Newton-John, Cher és Raquel Welch is. Bisset nemet mondott, ahogyan Olivia is, aki inkább a konkurens diszkómusicalhez, a Xanaduhoz szerződött. Ebben szerepet játszott az is, hogy Allan Carr és Olivia pártfogója, John Farrar szerző-producer nem tudtak megállapodni abban, hogy ki írja az énekesnő dalait: Farrar nagyobb beleszólást akart mindenbe, mint amekkorát adni akartak neki. Carr szeretett volna filmsztárt faragni Cherből, aki a hetvenes években már sikeres szólista volt, ellenben a filmvilágba akkor még nem sikerült betörnie. 1967-ben már szóba került, hogy ő legyen a Bonnie és Clyde női főszereplője, de a művésznő akkori férje, Sonny Bono kerek perec megtiltotta a nejének, hogy elvállalja az erőszak és a szex újszerű megközelítése miatt problémásnak ígérkező filmszerepet. Nem sikerült kiderítenem, hogy a Zenebolondok esetében vajon a producer vagy az énekesnő gondolta-e meg magát. (Bono véleménye ekkor már nem számított, hiszen ő és Cher 1975-ben elváltak.)
Barátnők (balra: Marilyn Sokol, jobbra: Valerie Perrine)
Raquel Welch nemcsak a filmvásznon hódított, hanem a show-színpadokon is. Szereplése ellen David Hodo tiltakozott a leghevesebben, aki kisebb szerepeket játszott különféle zenés színpadi produkciókban, és a kulisszák mögött számos riasztó pletykát hallott Raquel sztárallűrjeiről. A szerepet végül az egykori Las Vegas-i showgirl, Valerie Perrine kapta, akit korábban a Lenny (1974, Bob Fosse) című film mellékszerepéért Oscar-díjra jelöltek, és a Zenebolondok előkészítése idején a Superman (1978) világsikerének is részese volt. Carr hitt abban, hogy a Village People-film olyasfajta áttörést hoz majd Valerie-nek, mint évekkel korábban a Testi kapcsolatok (1971) Ann-Margret számára, de az Élet nem igazolta ezt a jóslatát sem. (A Perrine által alakított Samanthát egyébként nem halljuk énekelni, míg Olivia Newton-John vagy Cher esetében ez nyilván nem történt volna meg.) A statiszták közül is érdemes kiemelni néhány nevet. Az egyik táncosnő Perry Lister volt, Billy Idol majdani barátnője és fiának édesanyja. A hölgy 1978-ban csatlakozott a Hot Gossip táncegyütteshez, amelynek tagja volt Sarah Brightman is: a formáció leghíresebb felvétele, az I Lost My Heart to a Starship Troooper című diszkósláger Sarah Brightman & Hot Gossip néven jelent meg. Egy másik táncos, Peter Tramm főleg videóklipekben szerepelt, de ő volt Kevin Bacon dublőre is a Gumiláb (Footlose, 1987) című zenés filmben. A Zenebolondokban látható meghallgatáson feltűnik James Marcel, aki utóbb James Wilder néven tett szert némi ismeretségre. Egy időben tűznyelőként kereste kenyerét, és a kilencvenes évek második felében Kirstie Alley vőlegényeként írt róla a média. (Nem házasodtak össze.) Egy diszkófilmben látni Blackie Lawlesst, a glam-punkot játszó New York Dolls korábbi gitárosát és a heavy metalban utazó W. A. S. P. későbbi énekesét, szintén érdekes kuriózumnak mondható.
A meghallgatáson (jobbra: Steve Guttenberg és Bruce Jenner)
Jacket Steve Guttenberg, Ront Bruce Jenner alakította. Carr annak idején azt mondta, ők lesznek a nyolcvanas évek Dustin Hoffmanja és Robert Redfordja, hiszen az eredetiek akkor már túl voltak a negyvenen. Ez a jóslat éppúgy nem vált be, mint az, amely szerint Guttenberg lesz a nyolcvanas évek John Travoltája. Az viszont tény, hogy Guttenberg karrierje a Zenebolondok után, a nyolcvanas években bontakozott ki, pályafutása legsikeresebb filmjeit ekkor készítette: Az étkezde (1982), Rendőrakadémia 1–4. (1984–1987), Selyemgubó 1–2. (1985; 1988), Hálószobaablak (1987), Három férfi és egy bébi (1987). Bruce Jenner a sportvilágban tett szert világhírnévre: az 1976-os montréali olimpiai játékokon a férfi tízpróbában nyert aranyérmet, és mellesleg világcsúcsot is felállított ebben a legkeményebbnek tartott sportágban, nem is egyet. Jenner háromszor nősült, és hat gyermeke született, ám azt sokáig csak nagyon kevesen tudták, hogy problémái vannak a nemi identitásával. 2015-ben vállalta fel a nyilvánosság előtt, hogy transzneműnek tartja magát, és 2017-ben szánta rá magát a nemváltoztató műtétre. Mindez már önmagában elég lett volna arra, hogy pró és kontra állandó témája legyen a bulvármédiának, ugyanakkor amiatt is gyakran emlegetik, hogy Kris Kardashiannal 1991-ben kötött házasságának köszönhetően ő volt a híres Kardashian gyerekek (Kourtney, Kim, Khloé és Rob) mostohaapja is. (Bruce és Kris házassága 2015-ben bomlott fel.) Bruce-nak ez volt az első filmszerepe, amelynek kedvéért lemondta az Airplane! (1980) című komédiát. Nem biztos, hogy jól tette, mert a Zenebolondokkal ellentétben az Airplane! nagy sikert aratott. (A neki ajánlott szerepet átalakították Kareem Abdul-Jabbar számára.) Bruce mindent beleadott a filmezésbe is: a Y. M. C. A.-klipben például fut, úszik, súlyokat emel és tornázik.
Jack Morell, a tehetséges dalszerző (Steve Guttenberg)
A szereposztásnál maradva: a Village People sem volt annyira stabil pont, mint amilyennek gondolnánk. Természetesen eredetileg az együttes frontembere, Victor Willis (a rendőr) vitte volna a prímet. A heteroszexuális Willis azonban nem tudott igazán azonosulni a Village People meleg imázsával, és ragaszkodott ahhoz, hogy a filmben valós szexuális irányultságának megfelelően jelenjen meg. Engedtek a kívánságának, és egy barátnőt írtak a történetbe, akit Willis akkori felesége, Phylicia Ayers-Allen alakított volna. Váratlan fordulattal Willis még 1979-ben, a forgatás kezdete előtt bejelentette, hogy kiválik a Village People-ből. Mint fentebb már említettem, azt rebesgették, hogy kábítószer-problémái miatt kellett mennie, míg mások úgy tudják, szólistaként szeretett volna érvényesülni a továbbiakban. Egyik fél sem adott egyértelmű magyarázatot a távozásra. Utódját Ray Simpson személyében találták meg. Igazából nem is nagyon kellett keresgélni, mert Simpson „házon belül” volt: a zenekar korábbi lemezein mint háttérénekes működött közre. (Nővére, Valerie az Ashford & Simpson duó hölgytagjaként vált ismertté.) Ami a meleg imázst illeti, abban Ray az elődjéhez hasonlított, vagyis nős volt, és heteroszexuális. Willis távozását követően Phylicia Ayers-Allen önként elhagyta a filmprodukciót. Az ő helyét Altovise Davis foglalta el. Egyébiránt nem csak Victor Willis volt az, aki szólókarrierről álmodozott. A cowboy szerepében fellépő Randy Jones nem sokkal a Zenebolondok premierje után lépett ki a Village People-ből. Bár a film nem hiteles története az együttes megalakulásának, ennek ellenére Jacques Morali producert beleírták a sztoriba Jack Morell néven: ezt a figurát alakította Steve Guttenberg. A Village People sikereiben oroszlánrészt vállalt a Casablanca Records, melynek filmbeli megfelelője a Marrakesh Records. (Casablanca és Marrakesh [Marrákes] az afrikai Marokkó két leghíresebb városa.)
Útban a fitneszklubba
A forgatás
A rendezésre Nancy Walkert kérték fel. Mellette szólt, hogy szakmai előéletének köszönhetően otthonosan mozgott a musicalek világában, a hetvenes években pedig a televíziónak köszönhetően nagy népszerűségnek örvendett, sőt a képernyőn rendezőként is kipróbálhatta magát. Ellene szólt viszont az a tény, hogy rendezőként nem volt mozifilmes tapasztalata, és a forgatás idején már az 58. évében járt, vagyis – mondjuk ki nyíltan – öreg volt egy főleg a fiataloknak szóló diszkófilm megrendezésére. Merész újítás volt a szerződtetése azért is, mert Hollywoodban addig nem volt példa arra, hogy egy ilyen költséges musicalt egy nő rendezzen. A producerek azonban annyira bíztak Walker képességeiben, hogy további három filmre szóló szerződést is kötöttek vele, amelyet a Zenebolondok kudarca után felbontottak. A forgatás 1979. július 23-án kezdődött, és októberben ért véget. A tizenegy hétig tartó munka nyolc hétig Culver Cityben (Los Angeles megye), két hétig New Yorkban, egy hétig pedig San Franciscóban zajlott. Culver Cityben található a Metro-Goldwyn-Mayer filmstúdiója, a Culver Studios, ahol számos klasszikus MGM-musical is készült. (A Zenebolondokat hivatalosan a brit illetőségű EMI készítette, amely 1970-ben kötött együttműködést az MGM-mel közös filmgyártásra.) New Yorkban olyan híres helyszíneken dolgozott a stáb, mint a Washington Square, a Wall Street, Greenwich Village, a 42. utca és a Times Square. A probléma csak az volt, hogy a közelben zajlott egy másik meleg témájú film, a Portyán (1980) című krimi forgatása is, amely ellen a homoszexuálisok tüntetéseket szerveztek, és változatos módszerekkel próbálták megzavarni a szerintük homofób produkció munkálatait. A meleg aktivisták egy részének viszont egyik filmstáb olyan volt, mint a másik, így megesett, hogy a protestálók tévedésből a Zenebolondok forgatását próbálták hátráltatni. A film nagy fináléját több mint kétezer közreműködővel forgatták a San Franciscó-i designnegyed egyik nevezetességének számító The Galleria négyszintes átriumában. Szó volt egy egyhetes forgatásról is Fire Islanden, erről azonban a kedvezőtlen időjárás miatt lemondtak. Pedig ami azt illeti, lett volna ehhez illő dal is, hiszen a Village People egyik slágere a Fire Island címet viseli. A sziget egyébként kultikus szerepet tölt be az amerikai meleg szubkultúrában.
Milkshake (a Village People)
A koreográfiát Arlene Phillips tervezte, aki karrierje során a könnyű műfaj olyan sztárjaival dolgozott, mint például David Essex, Leo Sayer, Elton John, Donna Summer, Tina Turner, Olivia Newton-John, Whitney Houston és a Pet Shop Boys. Híres elődje, a harmincas évek számos klasszikus zenés filmjének látványos tánckoreográfiáit kiagyaló Busby Berkeley jelentette a legfőbb inspirációt számára. Arlene egyébként hét hónapos terhes volt, a forgatás időszaka alatt szült, és gyermekének Allan Carr tiszteletére az Allana Roxana nevet adta. A Milkshake című dal klipjéhez a Tony- és Oscar-díjas Theoni V. Aldredge tervezte a Village People fehér és ezüst színű jelmezeit. Theonit a nagy költségvetésű filmek specialistájának tartották, mert pazar jelmezei nem voltak olcsók. Ugyanakkor a színészek szerettek vele dolgozni, mert egyrészt nagyon jól tudta, hogy kinek mi áll jól, másrészt remek humorának köszönhetően jól kezelte a sztárallűröket is. Amikor például egy színpadi színésznő azt mondta neki, hogy nem akar rózsaszínű jelmezt viselni, mert nem szereti ezt a színt, Theoni állítólag így válaszolt: „Hát akkor odahaza ne viselj ilyen színű ruhát. Ez viszont egy színház.” A Milkshake-et amúgy a film egyik nagyjelenetének szánták: két hétig próbálták, öt napig forgatták, és nem kevesebb, mint 57 kamerabeállást használtak. Mint említettem, David Hodo már az előkészületi fázisban is a kifogásait hangsúlyozta, mindazonáltal teljes erőbedobással vett részt a forgatáson. Ennek ékes bizonyítéka, hogy amikor az I Love You to Death klipjének készítése közben elvétette a lépést, lezuhant az állványzatról, és fejsérülését tizenkét öltéssel varrták össze, másnap már állítólag újra munkába állt. Allan Carr annyira a kezében akarta tartani a produkciót, hogy a Y. M. C. A. klipjét ő maga rendezte, sőt személyesen válogatta a férfi statisztákat is. A jelenet helyszíne a kaliforniai Glendale-ben volt. Mellesleg nem Carr volt az egyetlen, aki olykor átvette a rendezést Nancy Walkertől. A rendezőnő és a női főszereplő, Valerie Perrine közötti kezdeti feszültségek annyira elmélyültek, hogy Walker egy idő után nem volt hajlandó Perrine-t rendezni, ezért a művésznő jeleneteit Bill Butler operatőr irányította. Valerie elégedetlenségének legfőbb oka az volt, hogy az egyik táncjelenetét, amellyel ő különösen elégedett volt, kihagyták a hivatalos változatból.
A három lány a film elején
A produkció végül a húzósláger címét kapta: a Can’t Stop the Music (Nem tudod megállítani a zenét) utalás Morali lemezcégére (Can’t Stop Productions). Carr ugyanis úgy gondolta, hogy félrevezetés lenne a Discoland cím, elvégre régi balladák és Broadway-slágerek is elhangzanak a filmben. Rossz nyelvek szerint azonban sokkal prózaibb okok miatt döntött a címváltoztatás mellett. A diszkózene népszerűsége még a bemutató előtt jelentősen visszaesett, a Village People lemezei iránti kereslet is jócskán megcsappant, s emiatt már kockázatosnak tűnt a nemrég még óriási vonzerőt jelentő „disco” szó használata a címben. Carr nem esett kétségbe ettől a váratlan fordulattól sem, mert úgy gondolta, az együttes még így is figyelemre méltó maradt, és magabiztosan kijelentette, hogy a film majd újra divatba hozza a bandát. Érdekes módon a Village People korábbi nagy slágerei közül csak a Y. M. C. A. került be a soundtrackbe. Kimaradt például a Macho Man és a San Francisco (You've Got Me) is, ámbár utalnak rájuk: Valerie Perrine egy „Macho Woman” feliratú pólót visel, amikor keresztülkocog a férfiöltözőn, és a meghallgatáson az egyik férfi jelentkező a Macho Mant énekli, miközben nekivetkőzik, a nyitójelenetben pedig Steve Guttenberg görkorin elgurul három lány mellett, akiknek a pólóján a „San Francisco” felirat virít. Az új dalok közül kimaradt a Ready for the 80’s, ámbár a film népszerűsítésére született tévéshow-ban, a Magic Nightban elhangzott. A Sors iróniája, hogy a Can't Stop the Music mellett épp a kihagyott Ready for the 80’s ért el később számottevő sikert a toplistákon.
Látványos mozzanat az egyik táncjelenetből
A dalok
- Can't Stop the Music
Zene: Jacques Morali
Szöveg: Henri Belolo, Phil Hurtt, Peter Whitehead (Beauris Whitehead néven)
Előadó: Village People
Zene: Jacques Morali
Szöveg: Henri Belolo, Phil Hurtt, Peter Whitehead (Beauris Whitehead néven)
Előadó: Village People
- I Love You to Death
Zene: Jacques Morali
Szöveg: Henri Belolo, Phil Hurtt, Peter Whitehead (Beauris Whitehead néven)
Előadó: Village People
- Y. M. C. A.
Zene: Jacques Morali
Szöveg: Henri Belolo és Victor Willis
Előadó: Village People
Zene: Jacques Morali
Szöveg: Henri Belolo és Victor Willis
Előadó: Village People
- Milkshake
Zene: Jacques Morali
Szöveg: Henri Belolo és Victor Willis
Előadó: Village People
Zene: Jacques Morali
Szöveg: Henri Belolo és a The Ritchie Family
Előadó: The Ritchie Family
- Samantha
Zene: Jacques Morali
Szöveg: Henri Belolo és Phil Hurtt
Előadó: David London
- The Sound of the City
Zene: Jacques Morali
Szöveg: Henri Belolo és Phil Hurtt
Előadó: David London
- Sophistication
Zene: Jacques Morali
Szöveg: Henri Belolo és Phil Hurtt
Előadó: The Ritchie Family
- I'm a Singing Juggler
Zene: Jacques Morali
Szöveg: Henri Belolo és Phil Hurtt
- Danny Boy
Ír népdal
Szöveg: Frederick Edward Weatherly
Előadó: Glenn Hughes
The Ritchie Family
A Samantha című dalt a filmben Jack (Steve Guttenberg) énekli, ám a valóságban Dennis „Fergie” Frederiksen adta elő David London álnéven, akárcsak a The Sound of City című szerzeményt. Frederiksen a hetvenes-nyolcvanas években olyan rockzenekarokban énekelt, mint a Trillion, az Angel, a LeRoux, a Toto és a Survivor. 1979-ben szerződött a diszkózenére specializálódott Casablanca Recordshoz. Szerette volna azonban, ha a rockos és a diszkós imázsa nem keveredik, ezért vette fel a Casablanca-korszakban a David London álnevet, amelytől 1981-ben, a cég csődje és a diszkó népszerűségének óriási zuhanása után vált meg. A Village People és David London mellett az előadók között találjuk a színes bőrű hölgyekből 1974-ben alakult The Ritchie Family triót is, amely a könnyűzene történetének talán legelső diszkóegyvelegét készítette The Best Disco in Town (1976) címmel, amely ráadásul nem régi slágereken alapul, hanem az akkor még új divatirányzat korai világslágereinek felhasználásával született. Jacques Morali 1977-ben vette át a The Ritchie Family menedzselését, ám két közepes sikerű album után szélnek eresztette a három énekesnőt, és új triót toborzott. Erotikus imázst akart ugyanis kialakítani a The Ritchie Family számára, és ehhez szerinte az eredeti énekesnők túl kövérek voltak. Az tény, hogy az újjáalakult trió számos tévéshow-ban falatnyi bikinikben énekelt, és a siker tényleg nem maradt el. A Zenebolondok időszakában a The Ritchie Family már a harmadik felállásnál tartott: Jacqui Smith-Lee, Theodosia „Dodie” Draher és Vera Brown.
A férfi zuhanyzóban
A bemutató és a fogadtatás
Annak ellenére, hogy a forgatás 1979 szeptemberében befejeződött, a filmet csak 1980. június 19-én mutatták be az Egyesült Államokban. A húszmilliós (más források szerint „csak” 13,5 milliós) költségvetés közel felét állítólag reklámra fordították. Erre szükség is volt, mivel – ahogy már többször is szóba került – a diszkózene óriási népszerűsége a premier idejére jelentősen visszaesett. A promóció része volt a Magic Night című egyórás tévéshow, melyet szintén Nancy Walker rendezett, és 1980 májusában került adásba. A házigazdák Valerie Perrine és Bruce Jenner voltak, és persze szerepelt a műsorban Steve Guttenberg és a Village People is. A sztárvendégek is vicces meglepetésekkel szolgáltak: a női főszerepről lemaradt Cher görkorcsolyázva lépett fel, a Playboy híres-hírhedt tulajdonosát, Hugh Hefnert pedig pizsamában láthatták a nézők. Allan Carr nem fukarkodott a hangzatos szlogenekkel sem: a Zenebolondokat úgy hirdették, mint a kezdődő 80-as évek legnagyobb szenzációját a filmmusicalek terén, sőt a producer állítása szerint ez volt az első igazi diszkómusical is. Rossz nyelvek szerint ezzel nagyot lódított, hiszen olyan diszkófilmek előzték meg az övét, mint a Szombat esti láz (1977), a Végre péntek van! (1978) és a Roller Boogie (1979). Szerintem viszont tulajdonképpen igazat mondott, mert az említett filmek ugyan valóban diszkózenei aláfestést kaptak, és vannak látványos táncjeleneteik is, ám a musicaljelleg a Zenebolondokban érvényesül a legjobban. Sajátos rekord is fűződik a filmhez: annak ellenére is megkapta az egyik legenyhébb kategóriabesorolást, a PG-t („A film megtekintéséhez szülői kíséret ajánlott”), hogy a Y. M. C. A.-klipben frontális férfi meztelenség is látható a zuhanyzóban, és ugyanekkor Valerie Perrine csupasz keblében is gyönyörködhetünk néhány pillanatig. A film reklámozásában részt vett a fagylaltokra és süteményekre specializálódott amerikai multicég, a Baskin-Robbins is. „Can't Stop the Nuts” című akciójukkal egyszerre hirdették a filmet és egyik saját terméküket, mely persze a filmben is látható.
Közös móka (Valerie Perrine és a Village People)
A diszkózene iránti jelentősen lecsökkent érdeklődés a kritikák hangvételén is meglátszott. Főleg a színészek játékát érte sok bírálat: a kritikusok szerint úgy a Village People-nek, mint Bruce Jennernek még sokat kell fejlődnie a színészi játék terén, és Valerie Perrine színészi teljesítménye sem mérhető korábbi alakításaihoz. Steve Guttenbergnek különösen kijutott a csípős megjegyzésekből, egyes vélemények szerint nemhogy a film, de az egész filmtörténet legpocsékabb alakítását nyújtotta. Pedig Allan Carr nagy reményeket fűzött hozzá: állítólag olyan szenvedély fűtötte az amúgy heteroszexuális Guttenberg iránt, mint például annak idején Hitchcockot Tippi Hedren iránt. Sokak szerint az is szerepet játszott a Zenebolondok bukásában, hogy akkoriban kezdett terjedni az eleinte csak a melegek betegségének hitt AIDS, ami véget vetett a hetvenes évek szexuális felszabadultságának, amelyet a könnyű műfajban a diszkózene képviselt a legmarkánsabban. Ezt az elméletet azonban cáfolja az a tény, hogy a Zenebolondok igazából elmismásolja a homoszexualitás témáját, és a „meleg” (gay) szó annak ellenére sem hangzik el benne, hogy a homoerotikus szubkontextus teljesen nyilvánvaló. A Village People-nek épp azért nem tetszett a film, mert egyrészt hamis képet adott a megalakulásuk körülményeiről – ámbár sosem állt az alkotók szándékában, hogy hiteles karriertörténetet készítsenek –, másrészt tompította az egész meleg szubkultúra hatását a szórakoztatóiparra. Érdekességként jegyezzük meg, hogy a banda az új évezredben már azt állította egy dokumentumfilmben, hogy a Village People igazából mindig is egy partizenekar volt, semmiféle szexuális kétértelműség nem volt az imázsukban és a dalszövegeikben: nagy botrányt kiváltott slágerük, az In the Navy például valóban egy toborzódal volt, és nem holmi melegpropaganda.
Ron White, a tehetséges üzletember (Bruce Jenner)
Carrt aligha vigasztalta, hogy az augusztus 8-án bemutatott konkurens diszkómusical, a Xanadu is megbukott, akárcsak Menahem Golan jövőben játszódó zenés filmje, az Alma. (A magyar mozikba csak az utóbbi jutott el 1982-ben.) Azt gondolhatnánk, hogy abban az esztendőben a zenés filmek egész egyszerűen nem voltak menők, ám ez nem fedi a valóságot. A Zenebolondokkal egy időben került mozikba a Blues Brothers, amely közel négyszeresét hozta vissza a büdzséjének, és kultuszfilmmé vált, sőt igen jól fogadták Alan Parker Hírnév (Fame) című zenés filmjét is, amely 8,5 millió dollárból készült, és 42 milliót hozott. Az angol illetőségű Üvegtörők szintén jól futott. A Zenebolondok és a Xanadu mégis filmtörténetet írt, mert ez a két produkció inspirálta John B. Wilson újságírót arra, hogy megalapítsa az Oscar ellentétét, a legrosszabb filmipari teljesítmények elismerésére szánt Arany Málna-díjat. Az 1981-es első Arany Málna-gálán a Zenebolondok hét, a Xanadu hat jelölést kapott, és versenyben volt az első amerikai hangosfilmként számontartott A dzsesszénekes (1927) remake-je is öt jelöléssel. A Zenebolondok kettő (legrosszabb film, legrosszabb forgatókönyv), a Xanadu egy (legrosszabb rendező), A dzsesszénekes pedig szintén két Arany Málnát (legrosszabb férfi főszereplő, legrosszabb férfi mellékszereplő) kapott. Jómagam igazságtalannak tartom, hogy a Village People-film címadó dala is a jelöltek között volt, mert szerintem úgy a soundtrackben, mint a zenekar repertoárjában a jobb darabok közé tartozik. Az egyik társproducer, Lew Grade szerint a Zenebolondok bukásának legfőbb oka a rossz időzítés volt, márpedig ebben a szakmában az időzítés különösen fontos. Ami a bukást illeti, az egyébként relatív, mert külföldön úgy a film, mint a zenéje valamelyest kedvezőbb fogadtatásban részesült. A soundtrack album, amely az Egyesült Államokban csak a 47. helyig jutott, kilencedik lett az Egyesült Királyságban, hatodik Belgiumban, ötödik Dániában és vezette a toplistát Spanyolországban és Ausztráliában. A távoli kontinensen a Zenebolondok igazi kultuszfilm lett, amelyet az ausztrál nemzeti televízió, a Channel Nine állítólag minden újévkor műsorra tűz. Idővel az Arany Málna illetékesei is valamelyest megenyhültek a produkció iránt: John B. Wilson például besorolta a díj történetének 100 legélvezetesebb rossz filmje közé.
A fitneszteremben
Így látták ők
„Maga a történet ugyanis a »klasszikus« zenés filmek sablonjait követi. Nem más ez, mint egy karriertörténet: hogyan sikerül az édesanyja által tüneményes tehetségnek tartott fiatal zeneszerzőjelöltnek és az általa és barátai által szervezett együttesnek befutnia. Bevált séma ez, végighúzódik az amerikai film történetén az első hangosfilmtől, a Jazzénekestől a néhány évvel ezelőtti Flashdance-ig. Walker és munkatársai azonban – feltehetően – úgy találták, hogy ez a megoldás, a maga tiszta formájában nem elég modern. Így aztán e sablont teleaggatták a bolondozás különböző elemeivel. Így aztán a film első fele másfelé indít el, mint amilyenné az utolsó fél órában formálódik. Az elején ugyanis a bolondozás dominál, az utolsó harmad viszont szerkezetileg, képi megvalósításban egyaránt visszakanyarodik a közepes színvonalon realizált tradíciókhoz. Ez a zeneszámok elosztása szempontjából is kiegyenlítetlenné teszi a filmet. Az első órában mindössze négy számnak jut hely, az utolsó negyven perc pedig ennek kétszeresét foglalja magában. Ami azonban kétségtelenül jó a Zenebolondokban, az a Village People zenéje (többségében Jacques Morali szerzeményei) és Bill Butler operatőr képei.”
(Bán Róbert: „Zenebolondok”. In: Népszava, 1991. február 22., 6. o.)
Y. M. C. A.
„Megvan: zene és látvány netovábbja itt a zajos, szemkápráztató művészi teljesítmény alfája és ómegája, lényege. Hangerősítőkkel fortissimóra srófolt, decibelekben mérhető-mérendő zene vagy olykor zenebona; olyan, ami a süket Beethoven dobhártyáján sem akadna fenn (s amit még véletlenül sem mernék a szelídebb képzeteket vonzó muzsika névvel illetni). És a hetedik művészet »csodatevő« eszközeit a végsőkig kiaknázó fényképezés, amely egyszerűen ámulatba ejt fantasztikus teljesítményeivel: trükkfelvételek és premier plánok, egymásba olvadó villámképek és lassított szekvenciák, felvillantott meztelenség és tudós előrelátással megtervezett ruhák, jelmezek, hangeffektusokkal felfokozott világítás és reflektorfénnyel a paroxizmusig nekiszabadult hangerő… – ki tudná elmondani, mi mindent vet be a mesterségét maximális hatékonysággal űző Nancy Walker azért, hogy néző-hallgatóit transzba hozza?!”
(o. t.: „Nem némíthatod el a zenét”. In: Népújság, 1991. március 6., 2. o.)
Zenebolondok (Can’t Stop the Music, 1980) – amerikai zenés film. Forgatókönyv: Bronte Woodard és Allan Carr. Operatőr: Bill Butler. Zene: Jacques Morali. Díszlet: Victoria Hugo, Marvin March és Justin Scoppa Jr. Jelmez: Theoni V. Aldredge és Jane Greenwood. Vágó: John F. Burnett. Rendező: Nancy Walker. Főszereplők: Ray Simpson [rendőr], David Hodo [építőmunkás], Felipe Rose [indián], Glenn Hughes [motoros], Alex Briley [katona] (Village People), Valerie Perrine (Samantha), Bruce Jenner (Ron White), Steve Guttenberg (Jack Morell), Paul Sand (Steve Waits), Tammy Grimes (Sydne Channing), June Havoc (Helen Morell), Jack Weston (Benny Murray). Magyarországi bemutató: 1989 (MOKÉP, VHS).
ZENÉLŐ FILMKOCKÁK
Field toplistái 4: A kedvenc filmdalok
Reflektorfényben – Pia Zadora: A többszörös Arany Málna-díjas popsztár
TEAKBOIS-TÓL AJÁNLJUK (18+)
Tina Turner miatt vették őrizetbe David Carradine-t
Ken Russell és a gyönyör szegecses éjszakája
Egy magyar zseni (szex)kalandjai
