„Nemes vendégek, még ne menjetek;
Mit számít, hogy egy apa ősz haja
Zsarnokságot s gyűlöletet takar?
Hogy aki tagjainkat adta, kéjjel
Meg is kínozza őket? Hogy mi, holtak
És elhagyottak, húsa-vére volnánk,
Gyermekei és asszonya, kiket
Szeretni s védni kell? Nem is találunk
E kegyetlen világon menedéket?
Mi irthatott ki egy gyerek agyából
Szeretetet s tiszteletet, leküzdve
Szégyent s félelmet? Gondoljatok erre!
Sokat tűrtem, s csókoltam a kezet,
Mely földre nyomott minket, csak szülői
Fegyelmezésnek gondoltam csapását!
Mind mentegettem, s mikor nem maradt
Kétség, békésen, könnyel, szeretettel
Próbáltam megpuhítani; de nem ment,
S álmatlan éjszakákon térden állva
Küldtem Istenhez, mindenek atyjához,
Forró imát, de nem hallgatta meg,
S tűrtem – míg itt állok előttetek,
Hercegek s rokonok, testvéreim
Halotti torán. Ketten még maradtunk:
Asszonya s én; de ha nem ment ki senki,
Uj mulatságra jöhettek, milyet
Gyermekek sírján tartanak apák.
Colonna herceg, közeli rokon vagy,
Bíboros, te a pápa kamarása,
Camillo, te az állam főbirája:
Mentsetek ki!”
(Percy Bysshe Shelley: A Cenci család
[Jánosházy György fordítása])
Tudomásom szerint a magyar mozik mindössze két filmet mutattak be Lucio Fulci rendezésében. Mindkettőben gyerekkorom egy-egy kedvence játszotta a főszerepet: a Fehér Agyar visszatérben (1974) Franco Nero – partnernője all-time favoritjaim egyike, a csodaszép Virna Lisi volt –, az Ezüstnyeregben (1977) pedig Giuliano Gemma. Mivel már kamaszként filmőrült voltam, így értesültem arról is, hogy Fulci többi filmje hazánkban a „bemutathatatlan” kategóriát képviseli: erőszakos bűnügyi történetek, szexkomédiák, gyomorforgató horrorok alkotójaként emlegették. Utóbbiak közül, azt hiszem, a VHS-korszakban láttam egyet-kettőt, és valóban nem nyűgöztek le túlságosan. Aztán másfél évtizede a Filmvilágban megjelent Orosdy Dániel pályaképe Fulciról, ami felkeltette érdeklődésemet a rendező iránt. Korábbi törzshelyem, a Filmbook néhány kommentelője is erősen ajánlotta, hogy térképezzem fel alaposabban a hatvanas-hetvenes évek másodvonalba sorolt olasz alkotóinak munkásságát – nem fogok csalódni. Igazuk is volt, ráadásul a világhálónak köszönhetően a feltérképezés nem okozott különösebb nehézséget. El kellett ismernem, hogy igazságtalan voltam Fulcival, mert a hatvanas-hetvenes évek fordulóján készült filmjei között sok remek darab is akad. Ezek közül is talán a legjobb a Beatrice Cenci (1969) című történelmi dráma. Mai posztom e hányatott sorsú mű keletkezéstörténetét próbálja feltárni.
A történet
1599-et írunk. Róma kivégzésre készülődik: az előkelő Cenci család tagjai kerülnek a vesztőhelyre. Az emberek hitetlenkedve fogadják a hírt, elvégre nemesemberek kivégzése nem számít mindennapos dolognak, pláne nem az asszonyoké, márpedig a halálra szántak között két nő is van. A bűnösökkel ismertetik az egyházi hatóságok ítéletét, a néző pedig megtudhatja, hogy mi történt korábban, ami a halálos ítéletekig vezetett. Az áldozat nem más, mint a hírhedt nagyúr, Francesco Cenci, akinek kegyetlenségétől nemcsak az ellenségei, de még a saját családja is rettegett, különösen második felesége, Lucrezia és első házasságából származó lánya, Beatrice. Megelevenedik a közelmúlt: a fiatal lány azzal a kérelemmel fordul a pápához, hogy tegye lehetővé zárdába vonulását. A Szentatya támogatja a kérelmet, ami felbőszíti Cenci urat. Az egyházzal azonban nem mer szembeszállni, hiszen már így is szorult helyzetben van: korábbi bűnei miatt vagyona körülbelül egyharmadát kénytelen átengedni a pápai kincstárnak, hogy elkerülje a súlyos felelősségre vonást. Így leányán áll bosszút: kastélyának egyik elhanyagolt szobájába zárja, hogy ha valóban kolostorba vágyik, akkor legyen egy kis előzetes fogalma arról, milyen is ott egy cella. Még attól sem riad vissza, hogy megüsse szépséges lányát, akibe egyik szolgája, Olimpo titokban szerelmes. Mint tudjuk, Isten útjai kifürkészhetetlenek: a zsarnoki apát rövidesen a ravatalon látjuk viszont. Állítólag előző este alaposan felöntött a garatra, ezért kiment a rozoga erkélyre friss levegőt szívni, ám a korhadt gerendák nem bírták el testének súlyát, és lezuhant. Ez igazából nem is meglepő, hiszen Cenci urat a fukarságáról is jól ismerték, nem foglalkozott holmi karbantartási kiadásokkal. Még arra sem adott pénzt, hogy a templom lyukas tetejét megjavítsák, és lám, most épp az ő ravatalára is esővíz csöpög.
Olimpo megkínzása (Tomás Milián)
A Cenci úr haláláról szóló magyarázatnak nem mindenki ad hitelt. Az elhunyt uraság hűséges embere, Gasparro például kételkedve hallgatja Olimpo magyarázatát, ezért a férfi úgy dönt, a biztonság kedvéért örökre el kell hallgattatni a hitetlenkedőt. A gyilkossággal bűntársát, a Katalánt bízza meg, aki segítséget nyújtott Cenci úr meggyilkolásában is. A rettegett nagyúr ugyanis valóban nem balesetben hunyt el. Megtudjuk, hogy Olimpót a szeretője, Beatrice rávette arra, hogy segítsen neki félreállítani az útból az apját. Olimpo régi cimboráját, a mindenre kapható Katalánt bérelte fel, aki egy zacskó aranyért cserébe igent mondott. A döntő pillanatban mégis meghátrált, mert nem akart megölni egy alvó embert. Beatrice megvetően fogadta Olimpo közlését a kudarcról, még szeretője férfiasságát is kétségbe vonta, és kijelentette, hogy akkor majd ő hajtja végre a bűntényt. Szavai hatására Olimpo és a Katalán visszamentek Cenci úr hálókamrájába. Velük tartott Beatrice és Lucrezia asszony is. A Katalán ragaszkodott ahhoz, hogy a gyilkosság elkövetésében Olimpo segédkezzen neki. Az áldozat közben magához tért és védekezni próbált, állapota és a túlerő miatt azonban nem volt sok esélye. A halottat utána lelökték az erkélyről, hogy baleset látszatát keltsék. Olimpo hiába próbálja megakadályozni, hogy mindez kiderüljön: nem tudja elhallgattatni Gasparrót. Feljelentőlevél érkezik Rómába, és a hatóságok nyomozást rendelnek el az ügyben. A gyanú hamar Olimpóra és a Katalánra terelődik, hiszen az utóbbi váratlanul költekezni kezdett, és többen is látták nála Cenci úr díszes kabátját. A Katalán menekülni próbál, de a katonák utolérik és megölik. Olimpót kínpadra vonják, és a kegyetlenül megkínzott fiatalember mindent beismer…
Lucrezia és Beatrice (Mavie Bardanzellu és Adrienne Larussa)
A történelmi háttér
Beatrice Cenci nemes hölgy 1577. február 6-án született Rómában. Édesanyja Ersilia Santacroce (1549–1584) volt, édesapja Francesco Cenci gróf (1549–1598). Francesco nagy természetű férfiú volt, hiszen tizenkét (!) gyermeket nemzett a feleségének, ámbár nem mindegyikük érte meg a felnőttkort. Ez egyébként a középkorra jellemző magas csecsemőhalandóság miatt nem számított ritkaságnak. A gyerekek sorában Beatrice volt a hetedik, a lányok közül a második. Anyja halála után Beatrice és nővére, Antonina a Santa Croce a Montecitorio-kolostorba került. A férfiak a család római palotájában éltek, de volt egy kastélyuk is, a La Rocca egy hegyi faluban, Petrella Saltóban. 1592-ben Antonina és Beatrice hazatértek a családi fészekbe. Apjuk a következő évben újra megnősült, második feleségétől, Lucrezia Petronitól azonban nem született gyermeke. A fösvény Francesco Cenci erőszakos természetétől egész környezete szenvedett, különösen a felesége és a lányai. Cenci úr több csatában is részt vett, ezekben szintén kitűnt különös kegyetlenségével. Bűneinek tetemes listáján a szodómia is szerepelt, amiért akkoriban halál járt. Cencinek nem kevés pénzébe került, hogy elkerülje a kivégzést, amely szinte megváltásnak számított azokhoz az előzetes kínzásokhoz képest, amelyek hatására mindenki mindent beismert, még akkor is, ha ártatlan volt. Antonina és Beatrice apjuk szexuális közeledéseinek is ki voltak téve. Az idősebbik lány kitartóan próbált változtatni a sorsán, és addig könyörgött VIII. Kelemen pápának, hogy küldje kolostorba, vagy engedélyezze, hogy férjhez menjen, amíg a Szentatya teljesítette a kérését. Nem kolostorba küldte Antoninát, hanem férjhez adta Carlo Gabrielli gubbiói nemeshez, sőt kikényszerítette, hogy Cenci úr fényes hozományt adjon a lánynak. Ez volt talán a legsúlyosabb büntetés a zsugori apának, aki el akarta kerülni, hogy Beatrice kövesse nővére példáját, ezért a lányt Lucreziával együtt a La Rocca kastélyba küldte, és szigorú felügyelet alá helyezte.
A kegyetlen Francesco Cenci (Georges Wilson)
1597-ben Francesco egészsége megrendült, bőrbetegség és köszvény kínozta. Ha ez még nem lett volna elég, a hitelezői is zaklatták, és a törvénnyel is újfent meggyűlt a baja. A családfő ezért szintén a La Roccába költözött, személyes jelenléte pedig egyet jelentett azzal, hogy családtagjainak egyébként sem könnyű élete még nehezebbre fordult. Beatrice állítólag egy igen durva szülői verés után határozta el, hogy örökre megszabadul az apjától. Tervébe beavatta mostohaanyját, Lucreziát, valamint két fivérét, Giacomót és Bernardót, továbbá titkos vőlegényét, Guido Guerrát. A krónikások úgy tudják – feltehetően az összeesküvők későbbi, kínzás hatására tett vallomásaiból –, hogy többféle terv is született Cenci meggyilkolására. A legelső az volt, hogy útonállókat fogadnak fel, hogy végezzenek vele. Cenci ugyanis szeretett egyedül lovagolni, olykor még éjszaka is. A bérgyilkosok ugyan kilesték őt, de nem mertek rátámadni, mert megijesztette őket a férfi robusztus külseje. Felmerült a kor gyakori halálneme, a mérgezés is. Cenci azonban sejtette, hogy hozzátartozói forralnak valamit ellene, ezért a neki feltálalt ételeket először velük kóstoltatta meg. Beatrice és Lucrezia ekkor Cenci két szolgája kezébe tette sorsát. Marzio da Fioran és a vár kapitánya, Olimpio Calvetti a saját bőrükön is megtapasztalták uruk szigorúságát, talán emiatt is mindkettőjük szíve megesett a szerencsétlen nőkön. Francesco Cenci csupán négy emeleti szobára korlátozta felesége és lánya mozgásterét, sőt egy idő után az ablakokat is annyira befalaztatta, hogy csak felül hagyott kis nyílásokat a levegőnek és a fénynek. Korabeli feljegyzések szerint a különösen szép Beatrice – amikor még valamelyest szabadabban mozoghatott apja megérkezése előtt – viszonyt kezdett a nős Olimpióval, sőt e kapcsolatból gyermek is született, akit Lucrezia asszony közreműködésével sikerült valahogy elrejteni Cenci elől. (Mások úgy tudták, a gyerek Guido Guerrától született.) Beatrice állítólag kész volt bevetni a bájait Marzio elcsábítása érdekében is, de a szintén nős férfiút nem vitte rá a lélek a hűtlenségre, mindazonáltal az összeesküvők oldalára állt. A gyilkosságot a harmadik próbálkozásra tudták végrehajtani.
Judit lefejezi Holofernészt. Caravaggio festménye (1598–1599)
Az első próbálkozást Lucrezia hiúsította meg, ugyanis az elkövetésre kijelölt időpont Szűz Mária születésnapjára, szeptember 8-ára esett. Az asszony úgy érezte, súlyos vétküket tetézné, ha épp ezen a napon ölnének. Addigra egyébként már kitalálták a végrehajtás módját és az alibit is. Cencit elkábítják, majd az alvó férfit Marzio és Olimpio agyonveri. A testet utána az erkélyről kilökik az udvarra, mintha a férfi részegen kizuhant volna. Az erkély gerendázata korhadt volt, és meglazult, így a magyarázat hihetően hangzott. Kapóra jött, hogy a családfő valamely okból szinte az összes szolgát elküldte, így alig maradt valaki, aki esetleg szemtanú lehetett volna. Szűz Mária ide vagy oda, Beatrice ragaszkodott ahhoz, hogy a gyilkosságot még szeptember 8-án este végrehajtsák. Cenci szobájában azonban Olimpióra olyan erős köhögőroham tört rá, hogy muszáj volt sietve távoznia, nehogy az áldozat felébredjen. Beatrice szemrehányásokat tett a szeretőjének, és kilátásba helyezte, hogy örökre szakít vele. Olimpio hagyta magát meggyőzni, és Marzióval együtt hajnali négykor ismét bement Francesco szobájába, hogy végrehajtsák a tervüket. Az elkövetés módjáról is többféle verzió maradt fenn: a leggyakoribb szerint egyikőjük kalapáccsal több ütést mért az alvó férfi fejére, a másik pedig egy tőrt szúrt a nyakába. Az utána következő események megörökítése sem egybehangzó. Van olyan változat, hogy az eredeti tervnek megfelelően kilökték az erkélyről, más változat szerint a rozogának hitt erkélyt végül mégsem sikerült lerombolni, így a holttestet egy emésztőgödörbe dobták. Lucrezia amatőr módon úgy akart megszabadulni a véres ágyneműtől, hogy darabokra szaggatta, és a darabokat a kastély különböző helyein elrejtette. Mások úgy tudják, Beatrice másnap reggel a mosónőnek adta, hogy mossa ki, és azt állította, hogy menstruációja miatt lett szokatlanul véres az ágynemű.
Összeesküvők (Antonio Casagrande és Tomás Milián)
Rövidesen megindult a szóbeszéd, hogy Francesco Cenci halála nem véletlen baleset volt. Az embereknek szemet szúrt, hogy a család nem sokat foglalkozott a külsőségekkel. Több családtag meg sem jelent a gyászistentiszteleten, és nem imádkoztak apjuk ravatalánál, sőt igyekeztek minél előbb túlesni a temetésen. Az özvegy zavartan viselkedett, és a mosónő is kibökte, hogy a haláleset másnapján véresen kapta meg Cenci úr ágyneműjét. A pletykák Petrella Saltóból idővel Rómába is eljutottak. Az örökösök eleinte nem sokat törődtek ezzel: úgy gondolták, ha gyanúba keverednek, akkor apjuk példáját követik, és pénzzel megváltják a büntetést. Vesztükre azonban VIII. Kelemen pápa épp akkoriban jutott arra az elhatározásra, hogy a bűncselekmények aggasztó növekedését azzal próbálja meggátolni, hogy a törvény teljes szigorával lesújt a bűnösökre, függetlenül azok társadalmi pozíciójától. Így rövidesen megindult a nyomozás a Cenci család tagjai ellen. Az összeesküvők megértették, hogy szorul a hurok a nyakuk körül, ezért megpróbáltak megszabadulni a tényleges gyilkosoktól, Olimpiótól és Marziótól, hogy ne tudjanak ellenük vallani. Ők megneszelték a veszélyt, és igyekeztek felszívódni, nem sok sikerrel. Állítólag Guido Guerra végzett Olimpióval, aki addigra már elárulta a titkot fivérének, Pietrónak, a Minerva-kolostor szerzetesének. Marzio igen rossz néven vette, hogy még csak nem is kapott jutalmat a bűntényért, és erre most még az élete is veszélybe került. Ő a feleségét avatta be a gyilkosság részleteibe. Miután elfogták, kínvallatás hatására mindent bevallott. A felesége és Pietro is vallomást tettek. Cenci úr holttestét exhumálták, és a testen felfedezték a bűncselekmény egyértelmű jeleit. Az özvegyet és a Cenci gyerekeket szintén elfogták, ám nemesi származásuk miatt eleinte nem kínozták meg őket. Beatrice kioktatta a kissé együgyű Lucreziát, hogy minden kérdésre „nem”-mel feleljen. Az özvegy ezt szó szerint vette, és „nem”-mel válaszolt olyankor is, amikor ez a válasz kifejezetten rontott a helyzetén.
Beatrice kínvallatása (Adrien Larussa és Bartha János alias John Bartha)
A korabeli jogrend megkövetelte, hogy a tettes beismerő vallomást tegyen. Ha erre nem volt hajlandó, és bűnössége már egyértelműen bebizonyosodott, akkor a hatóságok kínzás útján is kicsikarhatták belőle a beismerést. Beatrice először mindent tagadott, és kijelentette, hogy apja nem bánt vele rosszul, így nem volt oka arra, hogy megölje. Amikor sor került a kínvallatásra, a vádlottakat derékig lemeztelenítették, és hátrakötözött karjuknál fogva kötélen a magasba emelték őket, és ebben a helyzetben maradtak egy Ave, egy Credo vagy egy Miserere időtartamára. Előbb Giacomo, majd Lucrezia is vallomást tett. Beatrice állítólag gyáván viselkedett, épphogy megemelték hátrakötözött karjánál fogva, és máris könyörgött, hogy engedjék le, mindent beismer. Marzio ellenben bátran tűrte a szenvedést: a kínzásokba végül belehalt, de nem volt hajlandó megismételni a vallomását, amelyet elfogásakor tett. VIII. Kelemen beleegyezett abba, hogy Beatricét ügyvéd védje, a kor híres jogásza, Prospero Farinacci. Egyes történészek szerint Farinacci dobta be a vérfertőzés vádját, hogy megindokolja a kegyetlen bűncselekményt, az áldozatot ugyanis korábban senki nem gyanúsította meg ilyesmivel. A pápa egyik rokona és számos előkelőség is szót emelt Cenciék érdekében. A Szentatya már-már hajlott a kegyelemre, hiszen máshonnan is tudomást szerzett arról, hogy Francesco Cenci egyáltalán nem élt Istennek tetsző életet.
Beatrice feltételezett portréja
Az összeesküvők balszerencséjére újabb bűncselekmények történtek: az arisztokrata Massimo Marcantonio megölte Luca nevű fivérét, Paolo Santacroce pedig az örökség reményében az édesanyját, az idős Costanza márkinét. Kelemen éktelen haragra gerjedt, mert szerinte a közerkölcsök terén az arisztokráciának jó példával kellene elöl járnia, ezért halálos ítélet kiszabását rendelte el Cenciék ügyében. Ezt az elkövetőkkel a kivégzés napján, 1599. szeptember 11-e reggelén közölték. A halálos ítéletet a római Angyalvár melletti piactéren hajtották végre. Elsőként Giacomóval végeztek. Mint felbujtót őt még a vesztőhely felé vezető úton is kínozták, testét tüzes fogókkal tépkedték. A hóhér furkósbottal verte agyon. A holttestet ezután felnégyelték, és a darabokat közszemlére tették. Lucreziát és Beatricét lefejezték. A vallatáskor még gyáva Beatrice az utolsó pillanatokban bátran viselkedett. „Istenem, ártatlanul halok meg, mint a te fiad, Krisztus. Engedd meg, hogy hozzád jöjjek vagy vezess el biztos helyre…” – a krónikák szerint ezek voltak utolsó szavai. A tizennyolc esztendős Bernardónak végig kellett néznie mostohaanyja, bátyja és nővére kivégzését. Ő maga megúszta ugyan a halálos ítéletet, de bűnrészesnek mondták ki, mert tudott a gyilkosságról, mégsem jelentette fel a hozzátartozóit. Gályarabságra ítélték, néhány év múlva azonban kegyelmet kapott, a Cenci-örökség egy részéhez is hozzájutott. Beatrice már kivégzése napján legendává vált, és ma már ártatlan áldozatnak tartják őt. Portréját kortársa, Guido Reni (1575–1642) festette meg. A képről egy ideje azt tartják, hogy valójában nem Beatricét ábrázolja, hanem egy jósnőt. A korabeli feljegyzések szerint a hóhérokat sem kerülte el a végzet: egyikőjük tizenhárom nappal a kivégzések után halt meg, folyamatos rémálmok és gyötrő lelkifurdalások kíséretében, a másikat egy hónappal Beatrice halála után valaki leszúrta.
Lucio Fulci (1927–1996)
A rendező
Lucio Fulci az olasz filmtörténet egyik méltatlanul alábecsült alkotója. Széles műfaji skálán alkotott, még a gyengébb filmjeitől sem tagadható meg a szakmai igényesség és hozzáértés, ám a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján forgatott, kétes hírnévnek örvendő horrorfilmjei árnyékot vetnek az életmű korai, kifejezetten nívós darabjaira is. Fulci 1927. június 17-én született Róma bohém városnegyedében, Trasteverében. Édesanyja, Lucia egy antifasiszta beállítottságú, szegény szicíliai családból származott. Szeretőjével szökött Rómába, itt hozta világra a fiát, Luciót. Az apa lelépett, ezért a gyereket az anya és a házvezetőnő nevelte. Lucio Velencében a haditengerészeti főiskolára járt, majd Rómában, a Julius Caesarról elnevezett oktatási intézményben tanult. A sport és a művészetek egyaránt foglalkoztatták, továbbá érdeklődött a zene, a film, a labdarúgás és a vitorlázás iránt is. Tizenéves korában került kapcsolatba az Olasz Kommunista Párttal, és baloldali aktivistaként tevékeny részt vállalt a háború utáni Olaszország közéletében. Felnőttként politikai aktivitása szinte teljesen megszűnt, de élete végéig szimpatizált a baloldali törekvésekkel. Lucia asszony szerette volna, ha a fia ügyvédnek tanul, Lucio azonban az orvosi pályát választotta. Idővel úgy gondolta, anyagi reményeit a filmvilágban tudná igazán valóra váltani, ezért pályát módosított. Eleinte kritikusként dolgozott, írásait például a Gazzetta delle Arti és az Il Messaggero közölte. Később felvételt nyert a Centro Sperimentale filmiskolába, és az 1940-es évek végén elkezdődött a karrierje is. Kezdetben dokumentumfilmeket készített, forgatókönyveket írt önállóan vagy másokkal közösen, apró színészi feladatokat vállalt, sőt zeneszerzőként is kipróbálta magát. (Kevésbé köztudott, hogy ő az egyik társszerzője Adriano Celentano 24 mila baci című 1961-es slágerének.) A neves rendező, Steno felfigyelt a tehetséges Fulcira, és asszisztensként maga mellé vette, hogy a fiatalember a játékfilmkészítés gyakorlati oldalát is közelről megismerhesse. Steno akkoriban több komédiát is forgatott Totò főszereplésével, és Lucio ezek forgatásán vehetett részt.
Jean Sorel és Marisa Mell a Perverz történet (1969) című giallóban
Fulci első egész estés filmje, a Tolvajok (1959) szintén egy Totò-vígjáték volt. 1969-ig bezárólag nem kevesebb, mint húsz játékfilmet rendezett: többségük vígjáték és zenés film. Nem voltak kifejezetten sikertelenek vagy rosszak, mégis csak A mészárlás ideje (1966) című spagettiwestern emelkedik ki közülük a műfaj egyik sztárja, Franco Nero főszereplésével. 1969-ben kezdődött Fulci nagy korszaka a Perverz történet (más címén: Egyik a másikon) című giallóval. A történet orvos főszereplőjét (Jean Sorel) azzal vádolják, hogy anyagi érdekből megölte asztmás feleségét (Marisa Mell), és máris gyönyörű asszisztensnőjével (Elsa Martinelli) vigasztalódik. Hamarosan azonban feltűnik a színen egy sztriptíztáncosnő, aki erősen hasonlít az elhunyt feleségre… Fulci nagy szakmai tudással elkészített filmjét olyan világhírű erotikus thrillerek előfutárának tartják, mint az Elemi ösztön (1992) és A tanú teste (1993), ráadásul kiemelkedő sikert ért el: 869 millió líra bevételt termelt. Ugyanebben az évben készült a Beatrice Cenci, amely a maga idejében lényegében megbukott, pedig a rendezőnek ez volt a személyes kedvence, és az utókor is az egyik legjobb művének tartja. A fantáziajelenetekben gazdag Egy gyík a nő bőrében (1971) hősnője, Carol (Florinda Bolkan) alvásproblémái miatt pszichiáterhez jár, ahol elmeséli egyik álmát, amelyben megölte szabados életvitelű szomszédnőjét. Igen ám, de a hölgyet hamarosan tényleg holtan találják, és a gyanú természetesen Carolra terelődik… A film nem a meztelen jelenetei miatt kavart igazán nagy botrányt, hanem azon képsor okán, amelyben élő kísérleti kutyákat mutatnak: az állatok testét felnyitották. A jelenet annyira valósághű volt, hogy Fulcit beperelték állatkínzásért, és a kétéves börtönbüntetést csak úgy úszta meg, hogy a trükkmester, Carlo Rambaldi bemutatta a bíróságon a botrányos filmepizód kellékeit. (Rambaldi tervezte E. T. figuráját Steven Spielberg 1982-es filmjéhez.)
Balról jobbra: Marc Porel, Jennifer O'Neill és Bruno Corazzari A médium (1977) című filmben
A direktor egyik mesterműve az erőszakos jelenetekben bővelkedő, Dél-Olaszországban játszódó, megtörtént esetet feldolgozó Ne zaklasd a kiskacsát (1972) című giallo, amelyben egy kegyetlen gyerekgyilkos utáni hajsza ürügyén Fulci megdöbbentő képet rajzol az emberek elmaradottságáról, primitív ösztöneiről, az életüket átható babonákról és előítéletekről. A fontosabb szerepeket Tomás Milián, Barbara Bouchet, Marc Porel, Florinda Bolkan és Irene Papas játszotta. A cenzoroknál ezúttal egy meztelen jelenet verte ki a biztosítékot, amelyben a ruhátlan hősnő kacérkodik egy kiskorú fiúval. Fulcinak bizonyítania kellett, hogy a forgatáskor a színésznő és a gyerek valójában nem találkoztak. A direktor hátborzongató thrillerjei közé tartozik A médium (1977) is, Jennifer O’Neill, Marc Porel és Gianni Garko főszereplésével. A gyönyörű hősnőt, Victoriát látomások gyötrik egy múltban elkövetett gyilkosságról. Rövidesen kiderül, hogy a látomásoknak nagyon is van valóságalapjuk, és Victoriának a saját élete miatt is aggódnia kell… A kiváló giallók mellett Fulci más műfajokba is kiruccant: erotikus töltetű vígjátékát (A szenátor szereti a nőket) az első körben betiltották, de még az erősen vágott változatot is csak 18 éven felüliek nézhették meg. Jack London írásai alapján kétrészes ifjúsági filmet forgatott, melynek csak a második részét (Fehér Agyar visszatér, 1974) mutatták be a magyar mozik. Spagettiwesternjei közül a Giuliano Gemma nevével fémjelzett Ezüstnyereg (1977) jutott el Magyarországra. Sajnos nem láthattuk Az Apokalipszis négy lovasát (1974), amelyet a legjobb olasz westernek között jegyeznek. Az Il cav. Costante Nicosia demoniaco ovvero: Dracula in Brianza (1975) és a La pretora (1976) Fulci vígjátékainak számát gyarapította. (Valaha a Magyar Televízió is bemutatta a Különös pasas és a Szent Péter-hadművelet című filmjét: az előbbiben Adriano Celentano, az utóbbiban Edward G. Robinson játszotta a főszerepet.)
A New York-i Hasfelmetsző (1982)
A Zombi (1978) című filmtől kezdve Fulci főleg horrorokat rendezett, és kultuszát javarészt ezeknek az alkotásainak köszönheti, noha nem ezek az életmű legkiemelkedőbb darabjai. A sorból a leghírhedtebb – egyben talán a legjobb is – A New York-i Hasfelmetsző (1982), amely negatív kritikákat kapott Olaszországban, ugyanakkor jelentős kereskedelmi sikert ért el. Az opusz számos önreflexiót tartalmaz, továbbá annyira erőszakos jeleneteket, hogy jó néhány országban be sem mutatták, vagy csak kisebb-nagyobb vágások után. Eredetileg egy trilógia nyitányának készült a Gyilkos rock (1984) – Magyarországon a MOKÉP forgalmazta VHS-en –, a következő két rész azonban Fulci elhúzódó betegsége miatt nem valósult meg. A tánciskolai helyszín tisztelgés Fulci barátja és kollégája, Dario Argento Sóhajok (1977) című klasszikus horrorja előtt. Az életműből említést érdemel az I guerrieri dell'anno 2072 (1984) című sci-fi-thriller – megtalálható magyar felirattal a Netflix kínálatában –, amely olyan nemzetközi sikerek farvizén született, mint a Mad Max (1979, George Miller) vagy a Menekülés New Yorkból (1981, John Carpenter). A direktor utolsó filmje, a Voci dal profondo 1991-ben készült, de csak három év múlva mutatták be. Fulci több saját alkotásában kisebb szerepeket játszott, általában orvost vagy halottkémet. A művész álmában halt meg 1996. március 13-án, délután 2 óra körül római lakásában, a cukorbetegségével összefüggő szövődményekben. Mindössze 68 éves volt. Sajnos úgy a szakmai, mint a magánélete nem volt felhőtlen. Bár voltak sikeres rendezései, gyakran keveredett összetűzésbe, parttalan vitákba a producerekkel, és emiatt sok filmtervéről kénytelen volt lemondani, vagy súlyos kompromisszumokat kötni. Felesége, Maria 1969-ben öngyilkos lett, miután megtudta, hogy gyógyíthatatlan rákbeteg. Kettő – más források szerint: három – lányuk született, az egyikük a hetvenes években autóbalesetben elhunyt. A biográfusok sem biztosak abban, hogy létezett-e a harmadik lánygyermek, mert még a nevét sem sikerült kideríteni. Bennfentesek úgy tudják, maga a rendező is lényegében öngyilkos lett, mert szándékosan nem vette be a cukorbetegségére kapott gyógyszereit. Fulci temetésének költségeit a hűséges barát, Dario Argento fizette.
Francesco Cenci és Lanciani bíboros (Georges Wilson és Raymond Pellegrin)
Forgatási érdekességek
A Beatrice Cenci ötletét Giorgio Agliani producer vetette fel, aki a negyvenes években még neorealista filmek megszületését támogatta, az ötvenes évektől azonban már a jelentős kereskedelmi sikerrel kecsegtető produkciókat részesítette előnyben. A hatvanas évek néhány divatos „szandálos” filmje is neki köszönhetően valósult meg. Agliani egy középkorban játszódó, romantikus filmnek képzelte el a Beatrice Cencit. Fulci kedvelte a műfaji változatosságot – épp a Perverz történet című giallo befejezésén dolgozott –, ezért elfogadta az ajánlatot. Állandó forgatókönyvírójával, Roberto Gianvitivel munkához is látott, csak éppen nekik egészen más elképzeléseik voltak a film jellegéről. Emiatt két forgatókönyvet írtak: egyet Agliani ízlése szerint, egyet pedig saját koncepciójuknak megfelelően. Fulci jó filmnek tartotta Riccardo Freda 1956-os változatát, ám a hősnőt sokkal ellentmondásosabbnak akarta ábrázolni, akiről nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy angyal volt-e, vagy ördög, bűnös vagy áldozat. Agliani becsületére legyen mondva, hogy áldását adta Fulci és Gianviti értelmezésére, és annak alapján készülhetett el a film.
Olasz filmplakát
A címszerepre Fulci az akkor huszonegy esztendős Adrienne Larussát (egyes webhelyeken: Adrienne La Russa vagy Adrienne LaRussa) választotta, aki ugyan amerikai volt, mégis Olaszországban kezdett filmezni 1968-ban. (És akkor jöjjön egy bulvárpletyka: ő volt az akciósztár Steven Seagal második felesége. Házasságukat érvénytelenítették, mert a színész válását első feleségétől akkor még nem mondták ki hivatalosan.) Fulci meg volt elégedve Adrienne színészi teljesítményével, de mint személyiséget elviselhetetlennek tartotta. A fiatal színésznő például kerek perec kijelentette, hogy nem vállalja a meztelen jeleneteket, ezért testdublőrt kellett szerződtetni mellé. A direktor bosszúja az volt, hogy Adrienne-nél kövérebb helyettest keresett, akinek állítólag még az arca is szőrös volt kissé. Számomra ez csak egy vicces anekdotának tűnik, mert nem hiszem, hogy a rendező szándékosan ártani akart volna a számára oly fontos filmnek. Fulci nem túl hízelgő véleményét Larussáról egyébként a művésznő előző filmje, a Fekete bárány (1968) rendezője, Luciano Salce is osztotta, amikor ezt mondta: „Bárányból hamar vált tigrissé”.
Intim együttlét (Tomás Milián és Adrienne Larussa)
Fulcinak kifejezetten szerencséje volt viszont a két férfi főszereplővel, a francia Georges Wilsonnal és a kubai Tomás Miliánnal. Mindkettőjükkel jól kijött és összebarátkozott. A törvénytelen gyerekként született Wilson (anyai nagyanyja után felvett művésznév, az igazi nem ismeretes) a francia kulturális élet kimagasló alakja volt, aki úgy a színházi világban, mint a filmvásznon gazdag és igényes életművet alkotott. (Egyik örök kedvencemben, A három testőr, avagy a királyné gyémántjai című 1973-as Richard Lester-kalandfilmben a testőrök kapitányát, Tréville urat alakította.) Francesco Cenci megformálása filmes pályafutása egyik legemlékezetesebb szerepe: mindenfajta színészi túlzás nélkül személyesítette meg az erőszakos és öntörvényű zsarnoki apa figuráját. Az Olimpót alakító kubai Tomás Milián filmes karrierje az ötvenes évek végén Olaszországban kezdődött. (A figura keresztneve a valóságban Olimpio volt, ezért olvasható jelen posztban kétféle írásmóddal, aszerint hogy a történelmi személyről vagy a filmszereplőről van-e szó.) A hatvanas években főleg spagettiwesternekben játszott, a hetvenes években pedig különféle zsarufilmekben (poliziotteschi), ezek mellett azonban olykor elfogadott művészfilmes felkéréseket is, például Luchino Viscontitól, Pier Paolo Pasolinitől és Michelangelo Antonionitól. Fulci annyira elégedett volt vele, hogy két másik filmjébe is meghívta: a Ne zaklasd a kiskacsát és Az Apokalipszis négy lovasa mindkettőjük életművében kiemelkedő darabnak számít.
Mindenki a maga pecsenyéjét sütögeti az események sodrában
A produkció munkacíme ez volt: La vera storia di Beatrice Cenci (Beatrice Cenci igaz története). Ennek ellenére Fulci és Gianviti nem törekedtek pontos történelmi hűségre, ami azért is elnézhető nekik, mert az egyház érintettsége miatt feltételezhető, hogy a korabeli források sem pontosak: elhallgatnak vagy megmásítanak bizonyos motívumokat, hogy az összeesküvők bűnösségéhez semmilyen kétség ne férjen. Igazából azt is mondhatnánk, hogy Fulciék az ellenkező végletet képviselik, vagyis filmjük elsősorban az egyház ellen irányul, amely saját érdekei védelmében szemet huny Francesco Cenci nyilvánvaló bűnei fölött, és példátlan szigorral sújt le az elkövetőkre, hogy megszerezze az áldozat megmaradt vagyonát. Az egyházellenesség egyébként Fulci munkásságának visszatérő témája, amire kitűnő példa másik korai remekműve, a Ne zaklasd a kiskacsát: [SPOILER!] ebben a filmjében több olyan szerencsétlen sorsú szereplő is van, akikben előítéleteink alapján a tettest gyaníthatjuk, ám a kegyetlen gyerekgyilkosságok hátterében valójában a megnyerő arcú fiatal pap áll, aki gyilkos ösztönei kielégítésére és fedezésére gátlástalanul kihasználja környezetének elmaradottságát és kiszolgáltatottságát [SPOILER VÉGE!].
A Katalán szökésben (Ignazio Spalla a Pedro Sanchez álnevet használta)
A Beatrice Cenci esetében Fulci és Gianviti a drámai hatás érdekében elvetette a linearitást, ami ugyan akkoriban már nem számított forradalmi filmnyelvi újításnak, de inkább a szűkebb közönséget vonzó művészfilmeket jellemezte, és nem a szélesebb közönségnek szánt produkciókat. A forgatás két fontos helyszínen zajlott. Az egyik, a Braccianóban található Odescalchi kastély volt a filmben Francesco Cenci rezidenciája, a La Rocca kastély. A stáb engedélyt kapott arra, hogy a XV. században épült kastélynak a nagyközönség által nem látogatható szárnyában is forgasson. Az épület egyébként különleges szépsége miatt mindmáig igen népszerű: olyan hírességek tartották itt az esküvőjüket, mint a hollywoodi sztár, Tom Cruise és Katie Holmes, illetve a hazánkban is közkedvelt olasz énekes, Eros Ramazzotti és Michelle Hunziker. A Beatrice Cenci másik fontos forgatási helyszíne a római Incir De Paolis filmstúdió műtermei voltak.
Beatrice a kivégzés előestéjén (Adrienne Larussa)
A filmet 1969. november 14-én mutatták be Olaszországban. Fulci sokat várt tőle, a javarészt negatív kritikák azonban lesújtották, ráadásul egy hónappal korábban elhunyt felesége halálát sem heverte még ki. Sokan kifogásolták a film erőszakosságát, amely akkoriban tényleg kirívónak volt mondható – Fulci egynémely későbbi alkotásának fényében inkább visszafogottnak nevezhető –, ámbár nem öncélú. Sokan azt feltételezik, hogy a Beatrice Cenci nyílt egyházellenessége volt a legfőbb oka annak, hogy Fulci csak két év múlva forgathatott újra. Lehet ebben valami, noha az is tény, hogy a film Olaszországon kívül sem futott túl jól. Érdekes módon a spanyolok még az olaszoknál is hevesebben reagáltak rá, s állítólag előfordult, hogy a feldühödött nézők a rendező fejét követelték. A film viszonylag hamar eltűnt a mozik műsoráról, anélkül hogy átkerült volna a televízióadók kínálatába. Volt egy olyan időszak, amikor maga Fulci is azt hitte, hogy műve elveszett. Ez szerencsére nem történt meg, ellenben az opuszt a VHS- és a DVD-korszakban is viszonylag szűk körben forgalmazták. 2019-ben jelent meg a Blu-ray-verzió.
Az 1926-os filmváltozat plakátja
Egyéb filmek Beatrice Cenciről
A tragikus sorsú Beatricéről számos irodalmi és zenemű született. Olyan szerzőket ihletett meg a személye, mint például Percy Bysshe Shelley, Stendhal, Juliusz Słowacki, id. Alexandre Dumas és Alberto Moravia. Több operát is írtak róla, a zeneszerzők közt olvashatjuk Giuseppe Rota, Guido Pannain, Havergal Brian, Alberto Ginastera és Berthold Goldschmidt nevét is. A filmvilágban főleg az olasz rendezők idézték meg Beatrice alakját. Mario Caserini 1909-es, mindössze tizenkét perces némafilmjében a címszerepet a direktor felesége és filmjeinek állandó szereplője, Maria Caserini alakította. A következő évben szintén egy tizenkét perces némafilm készült Beatricéről, akit Maria Jacobini személyesített meg Ugo Falena rendezésében. A némafilmkorszak egyik legtermékenyebb alkotója mellesleg ugyanabban az évben egy másik hírhedt nőről, Lucrezia Borgiáról is filmet forgatott. Baldassarre Negroni két (néma)filmet is szentelt Beatrice személyének: az 1926-os változat érdekessége, hogy a hősnőt megint az 1910-es filmváltozat címszereplője, Maria Jacobini formálta meg. (A filmet A vérpad szentje címmel 1927 októberében mutatták be Magyarországon.) Az opusz oly nagy sikert aratott, hogy négy év múlva hangosították, és újra forgalomba hozták. A téma első igazi hangosfilmváltozatát Guido Brignone rendezte 1941-ben. A női főszerepre a német Carola Höhnt szerződtette, míg Giacomo Cencit Osvaldo Valenti játszotta. Valenti az olasz fasizmus egyik legdivatosabb és leghírhedtebb színésze volt, akit az olasz ellenállók 1945-ben tárgyalás nélkül végeztek ki élettársával, Luisa Ferida színésznővel. Noha Ferida állapotos volt, a halált mégsem tudta elkerülni. Brignone alkotását hazánkban Szerelem a vérpadig címmel 1942. november 20-án mutatta be elsőként a budapesti Rádius filmszínház (VI., Nagymező u. 22–24., itt működött később a Thália Színház).
Szerelem a vérpadig (1941)
„A vérrel, tőrrel, méreggel, apagyilkossággal, vérfertőzéssel terhes, sötét história egy kiadós grand guignolra való témát adott volna. A film azonban inkább az érdekes bűnügyet domborítja ki. Gerincét a bűnügyi tárgyalás adja, amelyet az olasz rendező és a fotográfus egyaránt kitűnően oldottak meg. Fosco Giachetti, a nyomozást vezető bíró és Carola Höhn, az apagyilkossággal vádolt Beatrice Cenci alakítójának izgalmas párviadala a vallatási jelenet, amelyben mindkét művész remekel. Érdekes és rendkívül hatásos az a fényképezési technika, amellyel ebben a jelenetben hol a vádlott kétségbeesett profilja, hol a bíró kérlelhetetlenül szigorú arcéle jelenik meg a vásznon” – írta a Színházi Magazin kritikusa. Riccardo Freda 1956-os filmváltozata a téma talán legismertebb feldolgozásának számít. Nekünk, magyaroknak azért is érdekes, mert operatőrje egykori hazánkfia, Pogány Gábor. Beatricét ezúttal francia színésznő, Mireille Granelli formálta meg (az opusz egyébként olasz–francia koprodukció), zsarnoki és erőszakos apját pedig Gino Cervi. A film Olaszországban kifejezetten sikeres volt, 223 400 000 líra bevételt hozott.
Mia Farrow és Elizabeth Taylor a Titkos szertartás (1968) című filmben
Érdekes kuriózum, hogy ugyancsak 1969-ben, de még Fulci filmje előtt hírt adott a média egy másik Beatrice Cenci-filmről is, amelyet a színészként ismert hollywoodi sztár, William Holden rendezett volna. A címszerepet az 1963-as Miss Universe olasz résztvevőjének, Gianna Serrának szánták, ám a film végül nem készült el. Marco Leto 1974-es filmje Alberto Moravia 1955-ben publikált tragédiája nyomán készült, elsőként a RAI II tévéállomás mutatta be. Az opusz kedvező fogadtatásban részesült, a kritikák különösen Giuliano Tullio díszlettervező munkáját méltatták igen meleg hangon. Természetesen készültek olyan filmek is, melyek nem Beatrice történetét mondják el, valamilyen formában mégis kapcsolódnak hozzá. A Tábori György (George Tabori) forgatókönyve alapján megvalósult lélektani dráma, a Titkos szertartás (1968) egyik főszereplője, a Mia Farrow által alakított Cenci a történelmi hősnőről kapta a nevét: mindkét nő nemi erőszak áldozatául esett, a filmszereplő esetében azonban az elkövető nem a vér szerinti, hanem a mostohaapa volt. Claudio Di Biagio alkotása, a javarészt közadakozásból forgatott Vittima degli eventi (2014) egy ismert olasz képregény, a Dylan Dog alapján készült. A hősnő lényegében Beatrice Cenci reinkarnációja, sőt levágott fejű szellemként maga Beatrice is megjelenik a történet során.
Francesco Cenci kegyetlen meggyilkolása lehetett Roman Polański Macbeth (1971) című filmjének mozgóképes elődje Malcolm király megölésének képsorához
Így látták ők
„Egészen más azonban a helyzet a szintén 1969-es Beatrice Cencivel, amely művészi szempontból Fulci legkimagaslóbb alkotása, talán legjobb filmje. Ez a régóta dédelgetett, személyes projekt több szempontból is meghatározó alkotás a rendező pályáján. Egyrészt egyértelmű továbblépést jelentett a korábbi exploitation-jellegű opusoktól, másrészt önmagában is komoly remekműnek nevezhető, harmadrészt ez volt az első (de nem utolsó) eset Fulci pályáján, hogy egy filmjével magára haragította a közönséget és a »hivatalos« társadalom bizonyos fórumait (konkrétan: az egyházat és egyes politikusokat). […] A rendező egyre erőteljesebb egyéni stílusa, különleges megoldásai erős filmet eredményeztek. Különösen érdekes az elbeszélésmód ötletessége, amely a forgatókönyvíró Fulcit dicséri: a sajátos szerkezetű szkript egymásba fonódó flashbackekkel meséli el a történetet (Fulci nagy rajongója, Quentin Tarantino is megtekinthette néhányszor ezt a művet). Az eleve erőszakos történetet a rendező nyílt kegyetlenséggel, nyers cinizmussal és rendkívül intenzíven adja elő. Az egyházkritika mellett a korabeli társadalmi viszonyok áthallásoktól sem mentes ábrázolását is nyújtja. Ezt a maga korában sikertelen, nézők és kritikusok által egyaránt lenézett/elfelejtett művet mostanában kezdik újra felfedezni. Igazán ismertnek ma sem nevezhető, de legalább már utalnak rá, és megemlítik Fulci jobb filmjei között.”
(Orosdy Dániel: „Lucio Fulci – Horrorra akadva”. In: Filmvilág 2007/4, 33–35. o.)
Édes élet, 1599
„A később zombijairól elhíresült Lucio Fulci rendezte ezt a 16. századi Itália földjén játszódó filmet, mely besorolható az exploitation-darabok közé, de valójában én inkább drámának nevezném. Drámának, méghozzá egy rendkívül jól megrendezett, tudatosan felépített, a flashbackeket meglepően éretten felhasználó, intelligens drámának. Fulci mindig eltalálja, hogy hogyan adagolja a feszültséget, a történet remekül megírt, és a hangsúly nem blőd középkor-kliséken (minél több szex és vér) van, hanem a színfalak mögött lezajló hatalmi intrikákon és a karaktereken, melyek változatosak és nagyon jól kidolgozottak. Ilyen karakter például a Tomás Milián játszotta szolga, aki élete utolsó percéig sem tagadja meg úrnőjét; a brutális és öntörvényű apa (Georges Wilson), akihez hasonló történelmi figurát nem nagyon látni; vagy itt van maga a címszereplő (Adrienne Larussa), aki kilátástalan helyzetéből egy ravasz terv segítségével próbál kitörni. Mindez persze nem jelenti azt, hogy Fulci filmje nem brutális és véres. Kapunk azért kerékbetörést, meztelen test különböző fogókkal való fogdosását, védtelen ember kutyákkal való széttépetését, de maga Beatrice is kap a fejére valami satuszerűséget a kínvallatása során. Nagyon jók a szereplők: Larussa szépsége és bánatos, sokat megélt és eltűrt szemei tökéletes Beatricét eredményeznek; Milián remek mint önfeláldozó szolga, de az ő segédje, a nagydarab fickó is emlékezetes.”
(nicroeg: „Beatrice Cenci (1969)”. On-line filmkritika.)
Beatrice Cenci (1969) – olasz történelmi filmdráma. Forgatókönyv: Lucio Fulci és Roberto Gianviti. Operatőr: Erico Menczer. Zene: Angelo Francesco Lavagnino és Silvano Spadaccino. Díszlet: Umberto Turco. Jelmez: Mario Giorsi. Vágó: Antonietta Zita. Rendező: Lucio Fulci. Főszereplők: Tomás Milián (Olimpo Calvetti), Adrienne Larussa (Beatrice Cenci), Georges Wilson (Francesco Cenci), Mavi (Lucrezia), Antonio Casagrande (Don Giacomo Cenci), Pedro Sanchez (Katalán), Max Steffen Zacharias (Prospero Fadinacco), Raymond Pellegrin (Lanciani bíboros), Massimo Sarchielli (Gasparro).
MÉG TÖBB TÖRTÉNELMI EROTIKA!
Boszorkányok, amíg a vér hajtja őket
Caligula: Az el nem mondott történet
A VÉGZET ASSZONYAI A RETROKULT BLOGON (18+)
Barbara Carrera és a hibrid érzékiség
Sandahl Bergman: Conan buja harcostársa
Charlie angyala és Hitler autója
