Azok, akik figyelemmel kísérték korábbi írásaimat, jól tudják, hogy nem szoktam új filmekkel foglalkozni. Ennek nem annyira a vélt vagy valós sznobizmusom az oka, sokkal inkább az, hogy az internet korában minden érdeklődő nyomon követheti az új filmek megszületésének folyamatát, ezért nem tartom különösebb kihívásnak, hogy sokadiknak megírjam mindazt, ami általában addigra már magyar nyelven is hozzáférhető. Hogy ma mégis kivételt teszek, annak több oka is van. Egy olyan film a téma, amelynek még csak jövőre lesz a világpremierje, ám már idén felkerült a világhálóra egy munkakópia. Korunk egyik legérdekesebb, legellentmondásosabb és legvitatottabb orosz rendezője, Kirill Szerebrennyikov legújabb alkotásáról van szó, amelyet a zseniális orosz zeneszerző, Pjotr Iljics Csajkovszkij tragikus sorsú, nimfomániás feleségéről, Antonyina Miljukováról forgatott. A film annyira friss, hogy jelen sorok írásakor még az IMDb adatbázisában sem szerepel, és mivel a munkakópia sem a mű elején, sem a végén nem tartalmaz stáblistát, így azt egyelőre nem tudom közölni. A téma azonban önmagában is nagyon izgalmas, és a közelmúltban már foglalkoztam is vele Ken Russell hírhedt botrányfilmje, az idén ötvenéves Zenerajongók (1971) kapcsán. Szerebrennyikov nemzetközi hírneve garancia arra, hogy az Antonyina – Csajkovszkij felesége című film a jövő év egyik legfigyelemreméltóbb produkciója lesz (játékideje a jelenlegi formájában három óra!), amely hazájában már azóta a viták kereszttüzében áll, mióta a vele kapcsolatos első elképzelések nyilvánosságra kerültek. Most még egyelőre többet lehet tudni a mű megszületésének nehézségeiről (ámbár ezekben a forrásokban is bőven akadnak ellentmondások), a körülötte dúló indulatokról, mint a tényleges forgatás kulisszatitkairól, ezért nem kizárt, hogy a hivatalos változat premierje után, amikor már több háttér-információ is rendelkezésre fog állni, visszatérek még a filmre.
FIGYELEM! Az alábbi blogbejegyzés több illusztrációja explicit meztelenséget ábrázol. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!
A fiatal Antonyina (Aljona Mihajlova)
A történet
A XIX. század hetvenes éveiben járunk. A nehéz sorsú, de tiszta lelkű, romantikus érzelemvilágú, a zenében tehetséges Antonyina Miljukova szerelemre lobban Pjotr Iljics Csajkovszkij iránt. A zseniális zeneszerző úgy érzi, egyes férfiak iránti vonzalma túllép a barátságon, és szóbeszédekre ad alkalmat. Abban reménykedik, hogy ha megházasodik, vagyis eleget tesz a társadalmi elvárásoknak, kínzó gondolatai is elmúlnak, kiegyensúlyozottá válik, és visszatér az alkotóereje is. Nem érez ugyan testi vonzalmat Antonyina iránt, mégis arra számít, hogy ifjú felesége őszinte szerelme, szerénysége, alázatossága átsegíti a nehézségeken. Antonyina mindent megtesz annak érdekében, hogy férje számára megteremtse a nyugodt alkotáshoz szükséges feltételeket, ám gondoskodó szeretetével, állandó jelenlétével valójában fojtogató légkört alakít ki, amelyből Csajkovszkij akár hazugság árán is menekülni akar. Antonyina, mint egészséges és szerelmes fiatal nő, igényelné a testiséget is, és ezt a vágyát megpróbálja egyértelműen férje tudomására hozni, ezzel is tovább rontva a kényes helyzeten. Fokozatosan rádöbben arra, hogy szerelme Csajkovszkij iránt beteljesületlen marad: a férfi immár hallani sem akar róla, és ez a keserű felismerés nimfomániába és őrületbe hajszolja a szerencsétlen teremtést…
Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840–1893) és a felesége, Antonyina Ivanovna Miljukova (1848–1917)
Antonyina Csajkovszkaja, a nimfomániás feleség
Antonyina Ivanovna Miljukova (asszonynevén: Csajkovszkaja) 1848. július 5-én született (a régi naptár szerint június 23-án). Korai életéről nagyon kevés megbízható adatot lehet tudni, pontos születési helye sem ismeretes. Elszegényedett nemesi családból származó édesapja, Ivan Miljukov (1811–1871) birtoka a Moszkvához közeli klini körzetben volt. Édesanyja neve: Olga Nyikanorovna Jaminszkaja (1821–1881), a szülők 1839-ben házasodtak össze. A házasság boldogtalan volt, sok-sok veszekedéssel, melyek hátterében eltérő nézeteik és szokásaik álltak. Ennek ellenére nem kevesebb, mint tíz gyermekük született: Alekszandr (1840–1885), Jelizaveta (1842–1912), Nyikolaj (1844–1846), Mihail (1845–1869), Antonyina (1848–1917), Olga (1851–?), Marija (1854–?), Aglaida (1855–?), Iván (1857–?) és Anna (1859–?). Nemcsak a gyerekek száma meglepő, hanem az is, hogy közülük négyen 1851 után, a házaspár válását követően születtek. (Egyes források szerint ez a négy gyermek törvénytelen volt, noha a legtöbb biográfia a közös gyermekek között említi őket.) A helyzet akkor mérgesedett el, amikor a pár Moszkvába költözött. A nyüzsgő nagyvárosban Olga – aki nem sokat törődött azzal, hogy mások mit gondolnak róla – belevetette magát a szórakozásokba, bálokra és estélyekre járt, ahol körberajongták a széptevők. Rendszeressé váltak a késői hazaérkezések, férje pedig egyre nehezebben türtőztette magát. Szemrehányásokkal árasztotta el a hitvesét, és miután ezekkel semmit nem ért el, attól sem riadt vissza, hogy bántalmazza, olykor még az öklét is használta. A tetőpont – vagy inkább a mélypont – az volt, amikor egy hideg téli estén a feleségét hiányos öltözékben egyszerűen kitette az utcára. Olgánál egy idő után betelt a pohár, és otthagyta brutális férjét, gyermekei közül csupán Antonyinát vitte magával. Az elhagyott férj magánkívül volt, és pert indított a neje ellen. Olga ekkor viszontkeresetet adott be, amelyben azzal vádolta a férjét, hogy természetellenes gyönyöröknek hódol, és együtt él háztartásuk egyik férfi alkalmazottjával. A korabeli krónikák szerint az illető férfiú a tárgyaláson megerősítette Olga állításait.
Antonyina áhítattal hallgatja Csajkovszkijt a konzervatórium folyosóján (Aljona Mihajlova)
Amikor az anyja elvitte őt a családi otthonból, Antonyina egy moszkvai vendégházba került. Hétéves volt, amikor apja – rendőri segítséggel – visszavitte őt a klini birtokra. A zűrös családi háttér ellenére Antonyina és testvérei kielégítő otthoni oktatásban részesültek, beleértve két idegen nyelv tanulását is. Ivan Miljukov egy parasztzenekart is tartott, így a kis Antonyina meglehetősen korán megszerette a zenét. Hamarosan kiderült, hogy az apa sem képes arra, hogy megfelelően felügyelje gyermekei erkölcseit. Idősebbik lánya, Jelizaveta mindössze tizennégy esztendős volt, amikor az apja által felfogadott házitanító elcsábította. A viszonyból született gyermeket árvaházba adták, a gyerekanyát pedig kolostorba küldték. 1858 és 1864 között Antonyina a bentlakásos moszkvai Szent Erzsébet Intézetben tanult, ahol zongora- és énekleckéket is vett. Az 1873–74-es tanévben a Moszkvai Konzervatóriumban képezte magát, ahol zongoratanára Eduard Langer volt. Az elméletet Karl Albrecht tanította, az egyik professzor pedig Csajkovszkij volt. Nyina állítólag varrónőként dolgozott, így szerzett pénzt a tanuláshoz, amelyet félbe kellett hagynia, amikor a pénze elfogyott. Mivel tanárai tehetségesnek tartották, megpróbálkozott azzal, hogy zongoraleckéket adjon, és így jusson némi pénzhez, de komoly akadályt jelentett, hogy nem volt saját zongorája. Újra varrást vállalt, hogy legalább szűkös megélhetésének anyagi fedezetét megteremtse.
Az első találkozás (Ogyin Bajron és Aljona Mihajlova)
Megoszlanak a források arra vonatkozóan is, hogy mikor találkozott először Csajkovszkij és Antonyina. Ami biztosnak mondható, hogy erre Moszkvában, Anasztaszija Hvosztova énekesnő lakásán került sor. Anasztaszija nem volt más, mint Antonyina egyik bátyja, Alekszandr felesége és mellesleg Csajkovszkij jó barátja. Egyébként Nyina másik bátyjának, Nyikolajnak is volt kötődése Csajkovszkijhoz: a Jogtudományi Iskolában osztálytársa volt Pjotr Iljics fivérének, Mogyesztnek. A leggyakoribb dátum Nyina és Pjotr sorsdöntő találkozását illetően 1872, de találhatunk olyan biográfiát is, amely szerint erre már 1865-ben, Nyina tizenhat éves korában sor került. Állítólag Csajkovszkij később egyáltalán nem emlékezett sem a találkozásra, sem Antonyinára, ugyanakkor a fiatal lányban szerelem ébredt a nála nyolc évvel idősebb férfi iránt. Ez a szenvedély vezette odáig, hogy feladja varrónői állását, és tanulni kezdjen a Moszkvai Konzervatóriumban, ahol Csajkovszkij is oktatta. A naiv fiatal lánynak ekkor még fogalma sem volt imádottja zsenialitásáról és hírnevéről: elsősorban a férfit látta benne, akinek arca, tekintete és barátságos viselkedése rabul ejtette. A krónikák azonban gyakran mint számító fehérnépet írták le, aki piócaként tapadt a zeneszerzőre, mert benne látta a lehetőséget arra, hogy kiszabaduljon addigi nyomorúságos életéből. Úgy vélték, lényegében anyja, Olga példáját követte, aki annak idején mindenáron szakítani akart a szüleivel, és gyakorlatilag azonnal igent mondott az első útjába kerülő férjjelöltnek, Ivan Miljukovnak. Ezeknek a feltételezéseknek ellentmond az a tény, hogy Nyina évekig titkolta Csajkovszkij iránti érzelmeit, feltehetően azért, mert úgy érezte, társadalmi helyzete miatt nem méltó a szerelméhez. Pedig Csajkovszkij már 1872-ben meghívta őt az egyik koncertjére. Ivan Miljukov halála után az örökösök eladták a birtokot, így Nyina is némi pénzhez jutott, amelyre úgy tekintett, mint majdani hozományára. Az anyagi helyzetében beállt kedvező változás bátorította fel arra, hogy végre nyíltan kifejezze Csajkovszkij iránti érzéseit.
Aktfotózás egy pazar polgári lakásban
Antonyina 1877. március 26-án és április 7-én egy-egy levelet írt Csajkovszkijnak, és feltárta előtte az érzéseit. „Amit szeretek Önben, azt soha másban nem fogom megtalálni… Nem akarok egyetlen férfira sem nézni Ön után... Nem tudok Ön nélkül élni, és ezért hamarosan öngyilkos leszek...” Május 20-i és június 1-jei személyes találkozásukat alighanem Csajkovszkij kezdeményezte. Nem valószínű, hogy ebben az öngyilkossággal való fenyegetőzés különösebb szerepet játszott volna. A romantikus regényeken nevelkedett lányok szerelmes leveleiben gyakoriak voltak az ilyesfajta végletes érzelmi fordulatok, melyek mögött nem rejtőzött valódi önpusztító szándék. Csajkovszkij viselkedését fennköltebb és prózai okokkal egyaránt magyarázták. A zeneszerző akkoriban azon dolgozott, hogy operát írjon Puskin Anyegin című regényéből. Mint iskolai tanulmányainkból is tudjuk, a címszereplő szerelmes levelet kap egy fiatal lánytól, Tatjanától, akinek érzelmeit visszautasítja, és csak jóval később, miután egy másik férfi feleségeként látja viszont, döbben rá arra, hogy annak idején rosszul döntött. Csajkovszkij Anyegin helyzetében érezte magát, de nem akarta ugyanazt a hibát elkövetni, vagyis visszautasítani egy rajongó lány szerelmét. A másik magyarázat sokkal prózaibb: Pjotr Iljics abban a korban volt, amikor a férfiak már megnősülnek, és gyermekeik vannak. Szállingóztak már pletykák arról, hogy homoszexuális hajlamai miatt nem lépett a házasság szent kötelékébe. Ezek a híresztelések nem voltak alaptalanok. Csajkovszkij sokat viaskodott a hajlamaival, és nagyon szeretett volna egy házassággal véget vetni a szóbeszédeknek, hiszen nem maradhatott titokban, hogy olykor még egy férfibordélyt is felkeresett. Volt egy szintén meleg barátja, Silovszkij, aki már megnősült, és arról győzködte Pjotr Iljicset, hogy tegye ugyanezt, hogy megtalálja lelki nyugalmát. Csajkovszkij szinte testvéri kötelességének érezte, hogy ezen a téren is jó példát mutasson öccsének, az ugyancsak meleg Mogyesztnek. Nem volt teljesen mellékes szempont Nyina csekély vagyonkája sem, ámbár Csajkovszkij akkoriban már többé-kevésbé rendszeres apanázst kapott dúsgazdag mecénásától, Nagyezsda von Mecktől. Antonyina a kor felfogása szerint a maga huszonkilenc évével már vénkisasszonynak számított, ezért is nagyon vágyott arra, hogy végre boldog feleség legyen.
Esküvő a Szent György-templomban
Miljukova és Csajkovszkij 1877. július 18-án házasodtak össze a moszkvai Szent György-templomban. Az esküvői vacsorát az Ermitázs étteremben rendezték. Hogy Pjotr Iljicsnek igazából csak egy alibifeleségre volt szüksége, annak egyik bizonyítéka, hogy egyik tanújának titkos szeretőjét, egykori tanítványát, Joszif Koteket kérte fel (ámbár titkos viszonyuk néhány héttel korábban állítólag véget ért), a másik tanú pedig egyik öccse, Anatolij (Mogyeszt ikertestvére) volt. Antonyina tanúi közeli barátai voltak, Vlagyimir Vinogradov és Vlagyimir Malama. Egy incidens baljós előjelként szolgált a házasság jövőjét illetően: amikor meg kellett csókolnia a párját, Csajkovszkijt hányinger fogta el, és állítólag közel állt ahhoz, hogy ellökje magától Antonyinát. Az első néhány nap mégis viszonylag nyugodtan telt. A rokonaihoz írt leveleiben Csajkovszkij kifejezte elégedettségét, és dicsérte a feleségét, akinek igazából semmi egyéb vágya nincsen, csak az, hogy férje támasza és vigasza legyen. Mindenhová magával vitte Nyinát, igyekezett mindenkinek bemutatni. Egy héttel az esküvő után a testvéreihez írt leveleiben már drasztikusan megváltozott a hangnem. Kijelentette, hogy fizikailag valósággal irtózik a feleségétől, és gyűlöli őt. Végül bevallotta a nejének, hogy nem szerelmes belé, túl öreg már ehhez az érzéshez, és valójában sose szeretett még nőt. Nem ajánlhat egyebet Nyinának, mint testvéri szeretetet. Nem tudjuk, hogy Miljukova megértette-e, hogy a férje lényegében a homoszexualitását ismerte be neki körülményes módon, vagy egyszerűen nem vett erről tudomást. Mindazonáltal nem érte be a testvéri szerepkörrel, és a zeneszerzőt halálra idegesítette, amikor azokról a férfiakról mesélt neki, akik szerelmesek voltak belé. Talán ez is hozzájárult az asszony nimfomániás hírnevéhez, noha valószínűbb, hogy Nyina csupán féltékenységet akart ébreszteni Csajkovszkijban ezekkel a történetekkel.
Szenvedélyek viharában (Ogyin Bajron és Aljona Mihajlova)
A helyzet később sem javult, miután felkeresték egymás rokonait. Csajkovszkij apja, Ilja Petrovics megszerette a menyét, és eleinte Pjotr Iljics húga, Szása is szimpatizált vele, a fiúk viszont nem szívelték a sógornőjüket. A másik oldalról sem volt jobb a helyzet. Csajkovszkij ellenszenvesnek találta Antonyina családját: különösen az anyósa, Olga taszította, aki nem csinált titkot abból, hogy egyáltalán nem szereti egyformán a gyermekeit, és állítólag ez még finom megfogalmazás volt a részéről. Pjotr és Nyina eltérően élték meg házasságuk ténylegesen együtt töltött hat hetét. Csajkovszkij mentálisan és érzelmileg teljesen szétesett, miközben Antonyina férje puszta közelségétől a hetedik mennyországban érezte magát: „Titokban ránéztem, hogy ne vegye észre, és nagyon csodáltam őt, különösen a reggeli tea közben. Olyan jóképű, kedves szemekkel, amelyektől elolvadt a szívem: olyan frissességet lehelt az életembe! Ott ülsz, nézed őt, és azt gondolod: »Hála Istennek, hogy ő hozzám tartozik és senki máshoz! Most ő a férjem, senki sem veheti el tőlem...«” Állítólag orvosi tanács volt – amelyet barátai lelkesen támogattak –, hogy megrendült fizikai és mentális egészsége helyreállítása érdekében Csajkovszkij egy időre hagyja el a feleségét. Előbb Szentpétervárra hívták, majd hosszabb időre külföldre távozott. Anatolij Csajkovszkijra és Nyikolaj Rubinstejnre hárult a feladat, hogy ezt a hírt tudassák a feleséggel. Mindkét férfi meglepetésére Antonyina türelmesen végighallgatta őket, és kijelentette, hogy mindent megtesz, amit a „kedves Pjotr” kíván tőle. Rubinstejn feszélyezve érezte magát, és a lehető leghamarabb távozott. Anatolij maradt, de miután neki is végig kellett hallgatnia egy ömlengést azokról a férfiakról, akik Pjotr Iljics előtt tették a szépet Miljukovának, és úgy tűnt, hogy az asszony a rokoni érzelmeken túlmutató érdeklődést tanúsít iránta, ő is mielőbb elment. Ezt a találkozást egyes szakértők úgy magyarázták, mint Antonyina mentális labilitásának egyértelmű bizonyítékát. Mások inkább úgy látják, hogy Miljukovát valószínűleg nagyon is megrázta a két férfi által hozott hír, ám a nőktől akkoriban elvárták, hogy tartózkodjanak érzelmeik látványos kinyilvánításától, és minden körülmények között őrizzék meg nyugalmukat és méltóságukat.
El innen! (Aljona Mihajlova)
Csajkovszkij menthetetlennek tartotta a házasságát, ellenszenve a felesége iránt egyre csak fokozódott, és már az esküvőt követő évben, 1878-ban szorgalmazni kezdte a válást. Miljukova – bármennyire alávetette is magát Pjotr Iljics kívánságainak – erről hallani sem akart. Nem teljesen alaptalanul gondolta úgy, hogy a Csajkovszkij család – elsősorban a fivérek – összeesküdött ellene, és azzal tömi a zeneszerző fejét, hogy a házasság elsorvasztja, megöli a tehetségét, felesége parazitaként próbál rátapadni, és valósággal elszívja az alkotó- és életenergiáit. (Ez egyébként nem volt igaz: magánéletének nehézségei ellenére az 1877 és 1880 közötti évek Csajkovszkij pályájának legtermékenyebb időszaka volt.) Szására hárult az a kínos feladat, hogy kamenkai otthonában elmondja az igazságot Antonyinának: a férje sosem fog visszatérni hozzá. Egy másik nő társaságában Miljukova már nem fékezte magát, mint korábban Rubinstejn és Anatolij előtt: a számára tragikus hír az őrület szélére sodorta. Nem találta a helyét, Szásának is folyton arról beszélt, hogy mennyi potentát támogatta őt, akikkel egytől egyig Csajkovszkij kedvéért szakította meg a kapcsolatot. Szását is zavarba hozták ezek a történetek, melyeket a valódi szenvedés és az őszinte érzelmek megnyilvánulásának tartott, és Mogyeszthez írt leveleiben szemrehányásokat tett a fivéreinek amiatt, hogy oly ridegen viselkednek a sógornőjükkel. A testvérek azonban alighanem meggyőzték őt, mert idővel Szása – tapintatosan ugyan, de – távozásra szólította fel Nyinát. Az asszony ekkor megértő apósának írt leveleiben öntötte ki a szívét, és felhánytorgatta, hogy önzetlen és odaadó szeretetét Pjotr Iljics ily kegyetlenül hálálja meg. A Csajkovszkij gyerekek gondoskodtak arról, hogy ezek a levelek ne jussanak el a címzetthez.
A végső összeomlás (Aljona Mihajlova)
Antonyina hódolója, Alekszandr Alekszandrovics Slikov ügyvéd is kísérletet tett arra, hogy elintézze a válást, de eredménytelenül fáradozott. Maga Csajkovszkij 1881-ben letett arról, hogy tovább szorgalmazza a válást, ugyanakkor felesége kiszámíthatatlan viselkedésére hivatkozva megvonta tőle azt a szerény apanázst, amelyet addig folyósított neki. 1880 májusától Miljukova együtt élt Slikovval, akitől az évek során három gyermeke született: Marija Alekszandrovna (1881–1882), Pjotr Petrovics (1882–1890) és Antonyina Petrovna (1884–1887). Mindhárom gyermekét árvaházba adta, ami ellenségei számára rideg természetének egyértelmű megnyilvánulása volt. Antonyinát azonban nem annyira a testi érzelmek, mint inkább a bizonytalan életkörülmények késztették arra, hogy összeálljon Slikovval, bár elképzelhető, hogy a régi reflexek is előjöttek, hogy hátha ezzel féltékennyé teheti a férjét. Az árvaház is kényszermegoldás volt: ott nem kértek vezetékneveket, míg ha magánál tartotta volna a gyerekeket, akkor azzal kínos helyzetbe hozta volna Csajkovszkijt. Tartós betegsége miatt Slikov alkalmatlan volt arra, hogy eltartson egy családot, sőt Nyinának kellett ápolnia őt a férfi 1888-ban bekövetkezett haláláig. A megalázó bánásmód ellenére Miljukova soha nem kísérelt meg bosszút állni a férjén, sőt igyekezett elkerülni, hogy kényelmetlenséget okozzon neki. Pjotr Iljics halála után sem volt hajlandó rosszat mondani róla. Csajkovszkij ugyan mereven elzárkózott attól, hogy visszafogadja őt, vagy legalább találkozzon vele, és nem mutatott hajlandóságot arra sem, hogy esetleg a legkisebb gyereket, Antonyina Petrovnát örökbe fogadja. Ennek ellenére lelkifurdalás gyötörte, és közvetítők útján hajlandó volt megint némi anyagi segítséget nyújtani a nejének. Végrendeletében arról is intézkedett, hogy Miljukovának továbbra is havi száz rubel apanázst folyósítsanak. Ez az összeg segített az asszonynak abban, hogy amikor fokozódó mentális zavarai miatt az ugyelnajai pszichiátriai otthonba került, ott a korabeli hasonló intézmények állapotaihoz képest rendes és figyelmes ellátást kapjon. Antonyina Csajkovszkaja tüdőgyulladásban halt meg 1917. március 1-jén (a régi naptár szerint: február 16-án). A szentpétervári Uszpenszkij-temetőben helyezték örök nyugalomra, sírja azonban nem maradt fenn.
Kirill Szerebrennyikov
A rendező
Kirill Szemjonovics Szerebrennyikov orosz rendező 1969. szeptember 7-én született Oroszország tizedik legnagyobb városában, Rosztov-na-Donuban (Don menti Rosztov). Zsidó családból származik: édesapja Szemjon Mihajlovics Szerebrennyikov urológus, édesanyja, az ukrán Irina Alekszandrovna Litvin az orosz nyelv és irodalom tanára, aki a fiát a hatvanas évek népszerű orosz színésze, Kirill Lavrov után nevezte el. Filmrendezői hajlamait Szerebrennyikov alighanem az anyai nagyapjától, Alekszandr Ivanovics Litvintől örökölte, aki a moldovai filmstúdióban dokumentum- és ismeretterjesztő filmeket rendezett. Kirill már hároméves korában megtanult olvasni, és gyerekként nagyon szeretett festegetni. Az óvodában gyakran szerepelt, a gyerekműsorokban verseket szavalt, sőt olykor táncolt is, ámbár kicsit duci testalkata volt. Később matematikai szakiskolába járt, ahol színházat szervezett, és rendezett is. Egyik iskolai esszéjét Puskin stílusában írta, az Anyegin fontosabb szereplőinek további történetét írta meg. 1992-ben kitüntetéssel szerzett diplomát a Rosztovi Állami Egyetem fizika szakán. 1990 óta rendez igazi színházakban, rendezései számos alkalommal elnyerték az adott évad legjobb előadásának díját, és rangos elismerésekben részesültek az összoroszországi fesztiválokon. 1991 óta dolgozik a televízió számára, videóklipeket is forgatott. 1998 óta operatőrként is ténykedik a szakmában.
Az áldozatkaszkadőr (2006)
Szerebrennyikov első egész estés mozifilmje, a Meztelenül (1998) Joan Casas spanyol író kortárs drámáján alapul. Három epizódból áll, amelyek mintha a valóság három rétegét képviselnék, ahol elmosódnak a realitás és a fantázia határai. A Ragin (2004) kiindulópontját Csehov klasszikus novellája, A 6-os számú kórterem jelentette. Az Ágyjelenetek (2005) körkép az orosz társadalomról: a hét, egymáshoz kapcsolódó minitörténet egyetlen közös vonása, hogy mindegyik egy hálószobában játszódik. Tudomásom szerint Az áldozatkaszkadőr (2006) volt a direktor első olyan alkotása, amely a magyar mozikba is eljutott. A sajátos fekete komédia főszereplője a friss diplomás Valja, aki a rendőrségnél helyezkedik el, ahol különös munkát kap: a bűncselekmények vádlottjainak jelenlétében zajló rekonstrukciók során az áldozatokat személyesíti meg, és különféle abszurd helyzetekbe keveredik. A Téli utazás (2008) középkorú főszereplője, egy opera-énekesnő fiatalon hagyta el az országot a fiával együtt, hogy világkarriert fusson be. Azért tér haza, hogy végleg felszámolja oroszországi életét, és elvigye a fiát a szülőfalujába, egy távoli kisvárosba, hiszen a srácnak szinte semmi emléke sincs a hazájáról. Az utazás váratlan fordulatot vesz… A film a zseniális orosz rendező, Andrej Tarkovszkij hatását tükrözi, aki egyike Szerebrennyikov nagy kedvenceinek, jelenleg épp egy filmet tervez róla. (A másik nagy kedvence nem más, mint a holland Paul Verhoeven, aki Szerebrennyikov szerint minden létező díjat és elismerést megérdemelne.)
Mártírok (2016)
A Hűtlenségben (2012) egy férfi és egy nő a véletlennek köszönhetően összeismerkedik, és hamarosan kiderül, hogy házastársaik viszonyt folytatnak egymással. A megcsalt felek szintén viszonyt kezdenek, de nem egyértelmű, hogy ennek van-e valódi érzelmi alapja, netán csupán a bosszú áll a háttérben, vagy csak az azonos élethelyzet kergette őket egymás karjaiba. A Mártírok (2016) tizenéves főszereplője egyre furcsábban viselkedik, és emiatt azt hiszik róla, hogy drogozik. A fiú valójában a vallás megszállottjává vált, aki a Bibliából vett idézetekkel tart tükröt környezetének, amely tehetetlennek tűnik vele szemben… A filmet hazánkban is bemutatták, akárcsak az alapjául szolgáló, azonos című Marius von Mayenburg-drámát. A Nyár (2018) 1981-ben játszódik, és a korszak leningrádi underground zenei világába enged betekintést két fiatalon elhunyt kultzenész, Viktor Coj és Majk (Mike) Naumenko életének motívumai alapján. Oroszországban éles kritikák érték a filmet – a korszak egyik meghatározó zenésze, Borisz Grebenscsikov is a kifogásait hangoztatta –, Nyugaton viszont elismeréssel fogadták, több mértékadó filmes fórumon az esztendő egyik legjobb filmjének nevezték. Az eredeti változat több mint háromórás volt, ezért a forgalmazó aggályai miatt Szerebrennyikov eltávolította a dokumentumbetéteket, és egy külön filmet állított össze belőlük A nyár után (2018) címmel. A direktor mind ez idáig utolsóként bemutatott alkotása, a Petrovék influenzája (2021) művészi szempontból a legelsőre emlékeztet, főleg a valóság és a fantázia keveredését illetően. Sokan igyekeztek párhuzamot találni a filmbeli influenza és a jelenlegi koronavírus-járvány között.
Nyár (2018)
Szerebrennyikov a kiváló olasz rendezőre, Pier Paolo Pasolinire (1922–1975) hasonlít abban az értelemben, hogy ő is igen megosztó személyiség, aki jobb- és baloldalról bőven kap támadásokat, és ezek igen gyakran politikai színezetűek. Gyakran rámondják, hogy elitrendező, aki egy viszonylag szűk réteg számára alkot, ugyanakkor olyan mértékű privilégiumokra, befolyásra és támogatásra tart igényt, ami nem áll arányban művészete hatókörével. Liberális politikai nézeteket vall, gyakran bírálja az orosz hatóságokat, ellenfelei radikális felforgatónak tartják. 2012 augusztusában a Moszkvai Kulturális Osztály nyílt pályázat meghirdetése nélkül kinevezte Szerebrennyikovot a Gogol Moszkvai Drámai Színház művészeti vezetőjévé. Szerebrennyikov ezt követően bejelentette, hogy a színházat Gogol Központtá alakítják át, amely 2013. február 2-án meg is nyílt. A színházi társulat tiltakozott a kinevezés ellen, mivel az nem szabályosan történt, így nem ismerhették meg előzetesen az új vezető programját sem. Elhangzott az a kifogás is, hogy Szerebrenyikov nem rendelkezik az új pozíciójához szükséges szakmai végzettséggel sem, ráadásul nyíltan a Sztanyiszlavszkij-módszerre épülő hagyományos orosz színházi kultúra szétrombolására törekszik.
Csajkovszkij baráti körben (Ogyin Bajron)
2017 augusztusában a rendezőt 68 millió rubel elsikkasztásával vádolták meg – az összeg később 128,9 millió rubelre emelkedett. A pénzt állítólag egy színházi előadásra kapta. Útlevelét néhány hónappal korábban már bevonták. A művész házi őrizetbe került, ott fejezte be a Nyár című filmjét, és kezdett hozzá a Csajkovszkij feleségéről szóló játékfilm véglegesnek szánt forgatókönyvéhez. A Gogol Központ főkönyvelője, Nyina Maszljajeva terhelő vallomást tett a rendezőre és az ügy többi vádlottjára is. Az eljárás úgy Oroszországban, mint külföldön nagy visszhangot váltott ki. Többen is úgy vélték, hogy a hatalom így kívánja elhallgattatni a Putyin-rendszer egyik legnagyobb hatású bírálóját. Az ellentábor viszont cáfolta, hogy az ügynek politikai háttere lenne, és azt az álláspontját hangoztatta, hogy a támogatásra kapott pénzekkel mindenkinek el kell tudni számolnia. Az Amerikából hazatért világhírű rendező, Andrej Koncsalovszkij sem csatlakozott Szerebrennyikov támogatóihoz. 2020 júniusában a bíróság elmarasztaló ítéletet hozott, amely ellen Szerebrennyikov nem kívánt fellebbezni, így az jogerőre emelkedett.
Elképzelt idill (Aljona Mihajlova és Ogyin Bajron)
Így készült a film
2013-ban az orosz Kulturális Minisztérium Filmalapja bejelentette, hogy 5,3 milliárd rubelt oszt szét különféle filmprojektek között. Szerebrennyikov is benyújtott egy filmtervet Csajkovszkijról, akit egy nyugati sztár játszott volna. A premier időpontjául a zeneszerző születésének 175. évfordulóját, 2015-öt javasolta. A forgatás becsült büdzséje 240 millió rubel volt, a Filmalap viszont csak harmincmilliót különített el erre a célra, mert nem látta biztosítottnak a közönség érdeklődését. Bár Szerebrennyikov az orosz LMBTQ-törvény miatt igazából teljes elutasításra számított, a harmincmillióra mégis nemet mondott, elsősorban azért, mert elfogadhatatlannak találta azokat a feltételeket, melyeket a Filmalap a támogatás fejében megszabott. A rendező a blogjában fejezte ki sajnálkozását amiatt, hogy az egyik legnagyobb orosz zeneszerzőről szóló filmre épp Oroszországban nincs igény, mindazonáltal hozzátette, hogy a tervet nem adja fel, és külföldön próbál támogatókat találni hozzá. Az illetékesek részéről Gyesziszlava Medkova azt nyilatkozta, hogy a bírálat első szakaszában a benyújtott tervezet kedvező fogadtatásra talált, és támogatásra javasolták. A következő fázisban a szintén szakértőkből álló művészeti tanács már a várható közönségfogadtatást is figyelembe vette, és ennek alapján született az a határozat, hogy a Csajkovszkij-projektet támogatják ugyan, de nem kap prioritást a finanszírozásban. Itt jegyezzük meg, hogy a szakértői tanács vezetője Vlagyimir Putyin orosz elnök egyik leghűségesebb támogatója, Nyikita Mihalkov rendező volt, aki a 2010-es évek elején két folytatást (és egy minisorozatot is) készített a Csalóka napfény (1994) című Oscar-díjas filmjéhez: mindkettőt az orosz filmtörténet legdrágább produkciói és legnagyobb bukásai között jegyzik. Ennek ellenére az oroszok az egyik folytatást is nevezték az Oscar-díjra, ami ellen a szintén Oscar-díjas rendező, Vlagyimir Menysov (Moszkva nem hisz a könnyeknek, 1979) éppúgy tiltakozott, mint Mihalkov fivére, a fentebb már említett Andrej Koncsalovszkij.
Antonyina lehetséges szexpartnereinek felsorakozása
A problémák legfőbb forrását Csajkovszkij homoszexualitása jelentette, több okból is. Az orosz LMBTQ-törvény is szigorú szankciók mellett tiltja az ún. melegpropagandát, és erősen valószínűsíthető volt, hogy a Szerebrennyikov-film annak minősül majd. Ezzel kapcsolatban Jurij Arabov író és költő elmondta, hogy öt forgatókönyv-változatot írt. Az elsőben még hangsúlyt kapott volna a zeneszerző vonzalma egy fiatalabb rokona iránt, ám az átdolgozások után a homoszexualitás motívuma végül teljesen kimaradt. Szerinte minden művész – beleértve Csajkovszkijt is – nagy dilemmája, hogy mennyire áll távol egymástól a társadalom által róla kialakított kép és az, hogy milyen is ő valójában. Ugyanakkor Arabov azok közé tartozik, akik nem látják bizonyítottnak Csajkovszkij homoszexualitását, és azt a véleményt képviselik, hogy a homoszexualitást „reklámozó” filmek kívül esnek a művészet szféráján. Hozzátette, hogy sosem adná a nevét egy homoszexualitást népszerűsítő filmhez. A forgatókönyvíró álláspontja belföldön és külföldön nagy visszhangot váltott ki, ámbár voltak olyan feltételezések, hogy Arabov nyilatkozata csak porhintés volt a cenzorok szemébe, hogy elterelje a gyanút a készülő film valódi témájáról. Az ellentábor véleménye sem volt egységes. Arabov nyilatkozatával összhangban sokan képviselik azt az álláspontot, hogy Csajkovszkij homoszexualitása csak egy kellően sosem bizonyított legenda, amely a zeneszerző rossz házasságának, magánleveleinek, valamint annak a ténynek a félremagyarázásából fakad, hogy számos művét nálánál fiatalabb férfiaknak ajánlotta. A „mérsékeltebbek” hajlamosak tudomásul venni a zeneszerző meleg hajlamait, ugyanakkor úgy gondolják, művészetét ez nem befolyásolta, a kettő külön dolog, így amikor Csajkovszkij munkásságát méltatjuk, teljesen felesleges kitérni az intim szférára is. A témában maga Vlagyimir Putyin is megszólalt, aki egy 2013-as tévéinterjúban így beszélt erről: „Mindenki azt mondja, hogy Pjotr Iljics Csajkovszkij homoszexuális volt. Nos, nem ezért tiszteljük őt, hanem mert nagyszerű komponista volt, és mindnyájan szeretjük a zenéjét.”
Mozgalmas utcai kép
Ken Russell Csajkovszkij-filmjéről, a Zenerajongókról szóló korábbi írásomban már beszámoltam a zeneszerzővel kapcsolatos eddigi mozgóképekről. A mind ez idáig meg nem valósult tervek közül figyelemre méltó a Párizsba emigrált ukrán rendező, Igor Minajev 2014-ből származó filmterve, amely szintén Antonyina személyét állítja fókuszba: a szerepet a direktor Isabelle Huppert-nek szánta. Az IMDb szerint a produkció jelenleg előkészületi fázisban van, így könnyen meglehet, hogy jövőre két Antonyina-film is verseng egymással a mozikban. Szerebrennyikovnak állítólag sikerült külföldi támogatókat találnia a maga filmjéhez, ugyanakkor a takarékosság a gyártási folyamat egyik legfontosabb szempontja volt. Épp emiatt merült fel az a lehetőség, hogy az Antonyinát Magyarországon forgatják, mivel hazánk még mindig olcsó forgatási helyszínnek számít, ugyanakkor kiváló szakembergárda áll a külföldi produkciók rendelkezésére. Nincs hiteles infóm arról, hogy miért hiúsult meg a magyarországi forgatás, bár jómagam nem tartom valószínűnek, hogy az oroszhoz hasonló, akkor még egyébként sem hatályos magyar LMBTQ-törvénynek bármi köze lenne ehhez. Sokkal valószínűbb, hogy a sikkasztással kapcsolatos bírósági ügye miatt a rendező egész egyszerűen nem hagyhatta el Oroszországot, ráadásul a koronavírus-járvány miatt utazási tilalom is érvényben volt. Mint forgatási helyszín szóba került Szentpétervár is, ám maga a munka végül a Moszfilm moszkvai műtermeiben zajlott. Ahogy a bevezetőben is említettem, most még annyira kevés konkrétumot lehet tudni a filmről, hogy kategorikusan egyelőre nem merném kijelenteni, hogy egyáltalán nem voltak külső helyszínek, akár Szentpétervár is.
Csajkovszkij a vonaton (Ogyin Bajron)
Szerebrennyikov letett eredeti szándékáról, hogy Csajkovszkij szerepét egy nyugati színésznek adja, ámbár a film külföldi értékesítése szempontjából ez sokat jelenthetett volna. Oka lehetett ennek a takarékosság is, de az a hazafias meggyőződés is, hogy egy ilyen nagy szerepet hazája egyik művészének kell eljátszania. Tavaly nyári sajtóhírek még arról szóltak, hogy az akkor 54 éves Jevgenyij Mironov fogja megszemélyesíteni Csajkovszkijt. Ez egyébként egyszer már megtörtént: Szerebrennyikov 2016-ban bemutatott rövidfilmjében, a Fonográfban valóban Mironov alakította a zeneszerzőt. A mindössze hétperces alkotás 1890 januárjában játszódik, amikor az orosz hangrögzítés atyja, Julius Blok elhozta Edison fonográfját Oroszországba, hogy felvegye Arthur Rubinstejn zongorajátékát. A művész azonban nem volt hajlandó játszani, ezért helyette Csajkovszkij és más muzsikusok vettek részt a felvételen. Több mint száz évig elveszettnek hitték ezt a felbecsülhetetlen értékű, alig egyperces anyagot, amely megőrizte Csajkovszkij hangját: 1997-ben találták meg a szentpétervári Puskin-házban.
Meztelen hölgyek a műteremben
2018-ban Szerebrennyikov egy Csajkovszkijról szóló darab színre vitelét is tervezgette, szintén Mironov főszereplésével, ám az előadás nem valósult meg. Állítólag tavaly nyáron még csak egy másik Csajkovszkij-rövidfilm készült volna Mironovval egy orosz tévécsatorna támogatásának köszönhetően, és annak fogadtatásán múlt volna, hogy egész estés játékfilmmé vagy tévésorozattá fejlesztik-e tovább a projektet. A 2021 őszén kiszivárgott munkakópia szerint végül egy háromrészes, háromórás film született: Csajkovszkijt az orosz kulturális élet egyik legvitatottabb személyisége, Ogyin Bajron, a feleségét Aljona Mihajlova formálta meg. Rubinstejnt a népszerű rapper, Okszimiron keltette életre: az egyik jelenetben Antonyinához intézett búcsúja valójában egy rap-vers. A feltehetően illegálisan publikált kópiát a tsargrad.tv weboldal „egy hírhedt bűnöző perverz életrajzi filmje”-ként minősíti. A cikkíró kikel az ellen, hogy olyan emberek, akik a legszélesebb körű hozzáféréssel rendelkeznek a színházakhoz, a filmekhez és a televízióhoz, saját perverzióikat propagálják, és megpróbálják azokat ráerőltetni a fiatalabb nézőkre. A „bűnöző” minősítés mellett olvasható az is, hogy Szerebrennyikov folyamatosan gúnyolja az orosz kultúrát, az orosz történelmet és az orosz népet. Eme tevékenységében bűntársa többek között a „szodomita” Ogyin Bajron és a „ruszofób” Julija Aug. A kritikus szerint valójában a Szerebrennyikov-féle „kulturális bűnözők”-nek köszönhető, hogy az orosz kulturális életben cenzúrára van szükség a konzervatív többség védelmében, holott „a perverzió propagandistáinak, a ruszofóboknak, az istenkáromlóknak és más tolvajoknak börtönben lenne a helyük”.
Egy befejezetlen képsor: a zöld háttér helyére egy vonat kerül majd
Jelenetek egy házasságból, avagy így láttam én
Nehéz véleményt formálni egy olyan filmről, amely szemmel láthatóan még befejezetlen, és teljes megértését nyelvi nehézségek gátolják. (Bár általános iskolától a főiskoláig jó voltam orosz nyelvből, de azóta szinte mindent elfelejtettem, és e filmhez akkori nyelvtudásom amúgy sem lenne elegendő.) Néhány jelenetnél jól látható a filmtrükkhöz szükséges zöld háttér, máskor meg képbe kerülnek a forgatás technikai kellékei. Biztosak lehetünk abban, hogy a látványvilág a hivatalos bemutatóig valamelyest még változni fog, ám azt már most megkockáztatom, hogy az operatőr (talán Vlagyiszlav Opeljanc, aki több korábbi Szerebrennyikov-film esetében állt már a kamera mögött?) kiváló munkát végzett. Az Antonyina képi megvalósítása tökéletesen tükrözi a film nyomasztó hangulatát, amelyet a hideg-rideg színek (kék, zöld, szürke) határoznak meg: a piros, a sárga és a barna meleg árnyalatai főleg azokra a jelenetekre jellemzők, melyekben a hősnő még bizakodva tekint Csajkovszkijra, boldogságának tárgyát és zálogát látja benne. Ha az ember valamennyire ismeri Miljukova életének fentebb ecsetelt fordulópontjait, akkor nyelvismeret nélkül is nagyjából képben lehet, mert Szerebrennyikov megjeleníti e kulcsfontosságú események többségét. A kitűnő színészi játék is sokat segít: a címszereplőt megformáló Aljona Mihajlova arcjátéka különösen érzékeny, anélkül hogy némafilmes túlzásokba esne. Hiteles portrét fest egy fiatal nőről, aki a boldogság naiv reményével vág bele a házasságba, és bár a csalódások, a nőként és feleségként átélt megalázó élmények keserűvé és megszállottá teszik, a szerelem érzése mégsem múlik el belőle, és akkor sem akar ártani a férjének, amikor már tudja, hogy álmaiból sosem lesz valóság. A szerelem rabja – mondhatnánk róla Szerebrennyikov riválisa, Nyikita Mihalkov egyik korai filmjének címét kölcsönözve.
Régi barát vagy régi szerető tűnik fel a vonaton?
„Perverz, beteges, pornográf melegpropaganda” – ilyesfajta minősítéseket olvashatunk a konzervatív orosz weboldalakon a premier előtt álló műről. Van-e igazság ezekben a sommás megállapításokban? Nos, én úgy láttam, a film háromórás játékidejéből talán ha tíz percet (húszat semmiképpen sem) tesznek ki az úgynevezett „kényes jelenetek”. Merészségüket tekintve szerintem egyikük sem haladja meg a hazánkban (és alighanem Oroszországban) is népszerű, sok meztelenséggel megfűszerezett Netflix-sorozatok vagy az eleve provokatívnak szánt hollywoodi (és európai) botrányfilmek vizuális merészségét. Ezen a téren valószínűleg még a kommunista éra reflexei élnek bennünk, amikor – a régi viccet idézve – a szovjet filmekben tényleg a sapka nélküli Lenin volt a szex netovábbja: talán épp ehhez képest tűnik most ez az új Szerebrennyikov-film is túlságosan bátornak, netán egyenesen pornográfnak. Jómagam például nem háborodtam fel még Slikov maszturbálásának egyértelmű nyíltsággal ábrázolt képsorán sem (mindenkit megnyugtatok: az ejakulációt már nem látjuk), de abban biztos voltam, hogy vitákat kelt majd, hogy kell-e ilyesmit mutatni, és ha igen, nem lenne-e elég utalni rá, nem pedig a maga pőre valóságában elénk tárni. Úgy gondolom azonban, hogy abban a kontextusban ez a (szintén rövid) jelenet is a helyén van: egy nyomorult embert látunk, aki fizikai állapotában már a halálhoz közelít, kétségbeesett erőlködése a gyönyör iránt viszont még az élethez való ragaszkodás szimbóluma.
Antonyina nimfomán víziója
Szerebrennyikov – szerintem teljes joggal – úgy gondolta, hogy Csajkovszkij zenei zsenialitása olyasfajta axióma, amely nem szorul rá egy újabb mozgófilmes megerősítésre. A piedesztálról leemelt embert akarta megmutatni a házasságán keresztül, anélkül hogy művészi nagyságát egyetlen pillanatig is kétségbe vonná. Nem rombolni akarja a mítoszt, hanem árnyalni. Kell-e foglalkozni Csajkovszkij magánéletével, állítólagos homoszexualitásával? Van-e ennek bármi köze a művészetéhez, hiszen tudunk olyan műveiről is, amelyeket húgának, Szásának vagy nagyvonalú pártfogójának, Nagyezsda von Mecknek ajánlott? Egyáltalán, mit is értünk melegpropagandán? Kétségtelen, hogy pusztán a matematika oldaláról nézve Szerebrennyikov több meztelen férfit mutat, mint ruhátlan nőt, de tényleg beszélhetünk-e melegpropagandáról, ha ezek a csupasz férfiak alapvetően nem Csajkovszkij homoszexualitása, hanem Antonyina nimfomániája kapcsán jelennek meg? Ráadásul utolsó megjelenésük remek dramaturgiai ötlet, hiszen szöveg nélkül, csupán a tánc és a mozgás segítségével közvetítik azokat a szélsőséges érzelmeket, amelyeket Nyina az őrület határán él át egyik víziójában. Hasonló dilemma egyébként Csajkovszkij személye kapcsán is felvethető: akkor is homoszexuálisnak mondható-e valaki, ha azonosítja magában a férfiak iránti vonzalmát, vagy csak akkor, ha már a tettek mezejére lépett? Ne folytassuk ezt a gondolatmenetet, maga Szerebrennyikov mondaná rá (és mondta is!), hogy filiszteus megközelítés lenne. Ami szerintem egész biztosan kijelenthető, hogy ez a film nem a homoszexualitás propagandája, sőt igazából pusztító érzelemnek ábrázolja azt, amely tönkreteszi két, jobb sorsra érdemes ember házasságát és egész életét. Pedig mindketten csupán boldogok akartak lenni – a maguk módján. Az Antonyina – Csajkovszkij felesége egyáltalán nem a szőrös férfiszerelem dicshimnuszaként készült, hanem utólag próbál némi elégtételt nyújtani egy meg nem értett-félreértett asszonynak, és a realitás felé közelíteni a Csajkovszkijról mint magánemberről kialakult idealizált képet.
Antonyina a vonaton (Aljona Mihajlova)
Antonyina – Csajkovszkij felesége (Антонина – Жена Чайковского, 2022) – orosz filmdráma. Forgatókönyv: Kirill Szerebrennyikov. Operatőr: Vlagyiszlav Opeljanc. Zeneszerző: Danyil Orlov. Díszlet: Vlagyiszlav Ogaj. Jelmez: Dmitrij Andrejev. Vágó: Jurij Karih. Rendező: Kirill Szerebrennyikov. Főszereplők: Ogyin Bajron (Pjotr Iljics Csajkovszkij), Aljona Mihajlova (Antonyina Miljukova), Okszimiron (Nyikolaj Rubinstejn), Julija Aug (öregasszony), Alekszandr Gorcsilin (Anatolij Brandukov), Filipp Avgyejev (az orvos), Andrej Burkovszkij (Vlagyimir Meserszkij), Jekatyerina Jermisina (Liza), Vlagyimir Misukov (Alekszandr Slikov).
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
Olaszok hihetetlen kalandjai Leningrádban
TEAKBOIS REPERTOÁRJÁBÓL (18+)
Ken Russell: A vadember, aki vibrátort adott Anthony Perkins kezébe
