Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

MovieCops

REFLEKTORFÉNYBEN – JEAN SOREL: AZ ELFELEDETT SZÍVTIPRÓ

2022. március 07. 06:00 - Field64

A francia Jean Sorel nevére ma már leginkább csak a korosabb filmbarátok emlékeznek. A hatvanas évek egyik felfedezettje és európai sztárja volt, aki ugyan még pár éve is forgatott, de a hetvenes évek második felétől egyre jobban háttérbe szorult. Oka lehet ennek az évek múlása is, elvégre ellendrukkerei már fénykorában is azt mondogatták róla, hogy nem igazán jó színész, és sikereit elsősorban előnyös külsejének köszönhette, vagyis tapintatlanul fogalmazva: kiöregedett a szépfiú-szerepkörből. Mindazonáltal az nem lehet teljesen véletlen, hogy a szakma olyan nagyjai is gondoltak rá, mint Alberto Lattuada, Mauro Bolognini, Sidney Lumet, Claude Autant-Lara, Carlo Lizzani, Nanni Loy, Luchino Visconti, Luis Buñuel és Fred Zinnemann, nem is beszélve a másodvonal olyan, napjainkra már felértékelődött alkotóiról, mint Sergio Corbucci, Lucio Fulci és Umberto Lenzi. Ha megnézzük az első másfél évtized Sorel-filmjeit, akkor azt valóban kár lenne tagadnunk, hogy mindenekelőtt egy jóképű férfit látunk, ám az már a színész tehetségét dicséri, hogy ezek az fiatalemberek sosem üresfejűek: olykor naivak vagy éppen érzéketlenek, netán cinikusak, sőt az előnyös külső nemegyszer sötét lelket takar. De a látszat még az életben is csal: azt hihetnénk például, hogy ilyen fizikai adottságokkal Sorel magánélete hódítások sorozatából állt, az igazság ellenben az, hogy ötvenhat (!) évig élt boldog házasságban Anna Maria Ferrero színésznővel, aki saját ígéretes karrierjét adta fel azért, hogy a „biztos hátország” legyen népszerű férje számára. Akármit gondolunk is Jean Sorel külsejéről vagy színészi képességeiről, az bizonyos, hogy személye remek ürügy arra, hogy egyszerre nyerjünk betekintést a hatvanas és a kora hetvenes évek európai kommersz és művészfilmjeinek világába.

FIGYELEM! Az illusztrációk némelyike meztelenséget ábrázol. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

jeansorel01_1.jpg

A kezdetek

A nemesi származású Jean Sorel 1934. szeptember 25-én született Franciaország második legnagyobb városában, Marseilles-ben. Eredeti neve: Jean Bernard de Chieusses de Combaud de Roquebrune. Gyermekkora gondtalanul telt. Tízéves volt, amikor édesapja, a Liberté nevű lap társalapítója, Guillaume de Combaud de Roquebrune egy katonai akció közben életét vesztette Sennecey-le-Grand-ban, 1944. szeptember 4-én. Amikor Jean gyerek volt, még autóversenyző szeretett volna lenni, ám az apja hallani sem akart erről. Arra biztatta a fiát, hogy tanuljon szorgalmasan, hogy felvegyék a híres Sorbonne Egyetemre, ahol közgazdászi diplomát szerezhet. Édesanyja állítólag jobban örült volna, ha a fiú inkább diplomata lenne, az idősebb Sorel iránti tiszteletből azonban maradtak a közgazdasági tanulmányoknál. A Sorbonne-on Jean irodalmat és művészettörténetet is hallgatott. Titokban azt remélte, hogy gazdasági témákkal foglalkozó újságíró lesz belőle, és onnan már könnyű lesz átváltania a művészeti témákra. Egyszer beugrott helyettesíteni egyik megsérült színész barátját, és a színház igazgatónője azt ajánlotta neki, hogy próbálkozzon meg a színészettel, mert van hozzá tehetsége. Sorel 1956–1957-ben Algériában teljesített katonai szolgálatot, leszerelése után pedig komolyan foglalkozni kezdett a színjátszással. Első fontos színpadi szerepét Shakespeare máig vitatott darabjában, A velencei kalmárban játszotta. Az IMDb szerint a Robert Montgomery Presents című tévésorozat hatodik évadának tizenhetedik részében (A Night for Dreaming) állt először a kamerák elé, igazi debütálásának mégis a Köpök a sírotokra (1959) című filmet tartják, amely Boris Vian nevezetes regényéből készült. Az adaptáció lényegében a szerző halálát okozta: Viannek annyira nem tetszett a film, hogy vetítése közben trágár szitkok kíséretében állt fel, hogy távozzon. Összeesett, szívrohamot kapott, és a kórházba szállítás közben meghalt. Harminckilenc éves volt. Az Elmert megformáló Sorelre azonban sokan felfigyeltek, és következő filmjében már egyenesen a főszerepet kapta meg.

jeansorel02_1.jpg

Fiatalkori sztárfotó

A tehetséges szépfiú

A Les lionceaux (1960) alapjául Michel Lebrun regénye, a Malin et Demi szolgált. Főhőse a nőcsábász Patrice (Jean Sorel), aki rabul ejti Juliette (Anna Gaylor) szívét. Blanche, a gazdag ruhatervező anya (Suzy Prim) viszont jobban örülne, ha Juliette inkább az ő jobbkeze, Vincent (Roland Rodier) felesége lenne, és a régi trükkel próbál megszabadulni Patrice-tól: tekintélyes summát ajánl neki, ha eltűnik a lánya életéből. Patrice elfogadja a csekket, és Nizzába megy, ahol beleszeret egy másik lányba, Caroline-ba (Michèle Grellier). Igen ám, de Juliette nem akar Vincent neje lenni, ezért kedvese után utazik Nizzába, ahol rövidesen holtan találják a férfi hálószobájában… Az olasz filmművészet egyik fontos alakja, Alberto Lattuada többször is foglalkozott a tinédzserkori szerelem témájával, amikor az érzékiség felébred egy fiatal lányban. Az ötvenes évek Olaszországában azonban ez a téma különösen kényesnek számított, ráadásul akkoriban borzolta a kedélyeket a nemzetközi irodalmi életben Vladimir Nabokov regénye, a Lolita is. Lattuada alkotása, a Dolci inganni (1960) alaposan felháborította a cenzorokat – az első körben nyolc jelenet kivágását rendelték el – és a konzervatív nézőket. Pedig a tizenhét éves hősnőt alakító francia színésznő, Catherine Spaak is hangsúlyozta, hogy ez egy komoly és érzékeny film, és nem idős urak pedofil vágyainak kielégítését szolgálja. A gazdag családból származó Francesca szerelmes a nálánál húsz évvel idősebb, elvált építészbe, Enricóba (Christian Marquand), és a felnőttlét küszöbén álló lány úgy érzi, tennie kellene azért, hogy vonzalma kiteljesedjék… Jean Sorel – nem először és nem utoljára – egy selyemfiút alakított, amely skatulyából már a következő filmjében ki tudott lépni.

jeansorel03_1.jpg

Lea Massari és Jean Sorel a Rómában történt (1960) című filmben

Az olasz cenzorok még ki sem heverték a Lattuada-film „erkölcstelenségeit”, máris megérkezett az újabb botránymű, a Rómában történt (1960). Mauro Bolognini alkotása Alberto Moravia történetein (Racconti Romani; Nuovi Racconti Romani) alapult, a forgatókönyv megírásában az író jó barátja, Pier Paolo Pasolini is részt vett. Egy húszéves fiatalember, Davide egyetlen napját követhetjük végig, és így nyerünk betekintést a római lumpenproletariátus hétköznapjaiba. Pasolini mindezt az ötvenes években a regényeiben, 1961-től pedig korai játékfilmjeiben térképezte fel. Az író-rendező szerette volna, ha barátja és felfedezettje, a valóban ebből a miliőből érkezett Franco Citti alakítja a főszerepet, de a kényes téma mielőbbi megvalósítása érdekében elfogadta Bolognini választását, a szakmában valamelyest már ismert Jean Sorelt. A cenzorok csak az általuk megkövetelt vágások után adtak vetítési engedélyt a filmnek, megtekintését azonban 16 éves korhatárhoz kötötték. (A „Csak 18 éven felülieknek!” kategóriát a következő évben épp Pasolini debütáló botrányfilmje, A csóró miatt vezették be.) Ez mellesleg már a happy end volt, melyet büntetőfeljelentések előztek meg Bolognini, Moravia és Pasolini ellen. Bármennyire ellene volt is egyébként Pasolini Sorel szereplésének, a színész egyik kedvenc saját korai filmje épp a Rómában történt. A másik korai kedvenc az 1961-es keltezésű Pillantás a hídról, amelyet Arthur Miller azonos című drámájából az amerikai Sidney Lumet forgatott: Brooklynban a külső jeleneteket és Franciaországban a belsőket. Egyszerre kétféle változat készült: egy angol és egy francia nyelvű. Jean játszotta a főhősnő, Beatrice (Maureen Stapleton) egyik unokatestvérét, Rodolphót, aki Szicíliából illegálisan érkezett az Egyesült Államokba. Beatrice férje, Eddie (Raf Vallone) nem nézi jó szemmel nevelt lánya, Catherine (Carol Lawrence) és Rodolpho bimbózó szerelmét, amelynek többek között azzal próbál véget vetni, hogy homoszexualitással vádolja meg a fiút. A hamis vád bizonyításaként Eddie megcsókolja Rodolphót: elsőként fordult elő, hogy egy amerikai filmben (európai) férfiak csókját mutatták, és a jelenet csak azért csúszott át a cenzúrán, mert nem romantikus megközelítésben érzékeltette a homoszexualitást. A filmet hűvösen fogadták, az olasz Raf Vallone azonban hazájában David di Donatello-díjat kapott érte, mint az év legjobb férfi színésze.

jeansorel04_1.jpg

Éljen IV. Henrik! Éljen a szerelem! (1961)

Sorel széles körű népszerűségét Claude Autant-Lara vígjátéka, az Éljen IV. Henrik! Éljen a szerelem! (1961) alapozta meg. Ebben Condé herceget alakította olyan neves partnerek oldalán, mint Vittorio De Sica, Melina Mercouri, Bernard Blier és Roger Hanin. A történet szerint IV. Henrik francia király beleszeret a csodaszép tizenöt esztendős Charlotte de Montmorencybe (Danièle Gaubert). Hogy szó ne érje a ház elejét, a látszat kedvéért hozzá akarja adni a lányt a fiatal Condé herceghez, akit a fiaként szeret, sőt talán az is. Condé beleegyezik az alibiházasságba, de magában úgy dönt, nem engedi át hamvas nejét az uralkodónak, hanem megleckézteti jótevőjét… Michel Drach korai alkotása, az Amélie, avagy a szerelem ideje (1961) szintén romantikus húrokat penget. A tizenkilencedik századi árva lány, Amélie (Marie-José Nat) egyetlen reménye a boldog életre egy jó házasság. Titkos szerelme nem más, mint jóképű unokafivére, Alain (Jean Sorel). Carlo Lizzani drámája, a Róma aranya (1961) az Örök Városban játszódik 1943-ban. A német városparancsnok a börtöntől és a biztos haláltól való megmenekülés lehetőségét kínálja a zsidóknak, ám ennek megkéri az árát… Korabeli médiahírek szerint a hatvanas évek elején a nyugatnémet kormány hivatalosan is tiltakozott az ellen, hogy olyan olasz antifasiszta alkotásokat, mint a Nápoly négy napja, a Rovere tábornok és a Róma aranya, külföldön is forgalmazzanak. A rendetlenség (1962) szereposztása igazi sztárparádé: a fontosabb szerepeket Samy Frey, Louis Jourdan, Curd Jürgens, Antonella Lualdi, Tomás Milián, Renato Salvatori, Susan Strasberg, Alida Valli, Georges Wilson, Adriana Asti és persze Jean Sorel játszotta. Franco Brusati alkotása több rövid történetből áll, melyeket a szegénysorból származó Mario személye kapcsol össze. Az iskolázatlan fiatalember megpróbál elegendő pénzt szerezni ahhoz, hogy édesanyját kihozza az öregek otthonából, és valahol békében együtt élhessen vele…

jeansorel05_1.jpg

Lilli Palmer és Jean Sorel, a Csodálatos vagy, Júlia (1962) főszereplői

Csodálatos vagy, Júlia

Somerset Maugham Színház című 1937-es regényét – melyet maga Szerb Antal fordított magyar nyelvre – Guy Bolton adaptálta színpadra. Az ősbemutató 1941. november 12-én volt a New York-i Hudson Színházban. A történet hősnője Julia Lambert, a negyvenes éveiben járó sikeres színésznő. Férje, Michael Gosselyn valaha szintén színész volt, akit épp Julia biztatott arra, hogy legyen inkább színházigazgató. Összeházasodnak, gyerekük is születik, ám az első világháború megváltoztatja az életüket: Julia szerelme a férje iránt elmúlik, de mégis vele marad. Karrierje egy lelkes női rajongója, Dolly de Vries támogatásának köszönhetően újra szárnyalni kezd. Megjelenik a színen egy fiatal könyvelő, Tom Fennel, aki a kora alapján akár Julia fia is lehetne, és az asszony beleszeret. A vonzalom kölcsönös, és szerelmi viszonnyá változik. Aztán bekövetkezik minden középkorú nő rémálma: Tom a vele egykorú barátnőjét bemutatja Juliának, és arra kéri a szeretőjét, hogy szerezzen szerepet a lánynak a következő premierdarabjában… A színház és valóság világának összefüggéseit, valamint az emberi kapcsolatokat szellemesen és szeretettel ábrázoló mű világszerte kedvelt repertoárdarab, amelyet eddig háromszor filmesítettek meg. Az első verziót Alfred Weidenmann rendezte osztrák–francia koprodukcióban: Júliát Lilli Palmer, Michaelt Charles Boyer, Tomot pedig Jean Sorel alakította. A filmet 1961. szeptember 18. és december 15. között forgatták Londonban és Bécsben, ősbemutatója az 1962-es cannes-i filmfesztiválon volt. Magyarországra már a következő év májusában eljutott. Geszti Pál így írt róla korabeli kritikájában: „A »csábító« ifjút Jean Sorel játssza: valóban hódító a maga kamaszos, rámenős, nyers fiatalságával, természetes, őszinte önzésével. A három remek színész, a kulturált rendezés, a sok derűt és meghökkenést okozó kerekded történet bizonyára nagy sikert arat a filmszínházakban.” Az első remake 1978-ban készült a Szovjetunióban, Janis Streics rendezésében. A másodikat Szabó István valósította meg 2004-ben kanadai–amerikai–angol–magyar összefogással, Annette Bening és Jeremy Irons főszereplésével. Beninget Oscar-díjra jelölték alakításáért, de másodszor maradt alul Hilary Swankkel szemben (ez elsőként 2000-ben történt meg).

jeansorel06_1.jpg

Ipnosi (1962)

Valódi és kitalált szörnyűségek

Nanni Loy drámája, a Nápoly négy napja (1962) a világháború olaszországi végnapjaiban játszódik, amikor a német megszállók már készülődnek a város elhagyására, előtte azonban kivégzésekkel fel akarják számolni az ellenállást, a szövetségesek akadályoztatása érdekében le akarják rombolni a kikötői létesítményeket és Németországba akarják hurcolni a férfiakat kényszermunkára. A lakosok is tudnak viszont arról, hogy közelednek a szövetséges csapatok, és megpróbálnak szembeszállni a németekkel… A filmben szereplő művészek – Sorel mellett olyan hírességek, mint például Lea Massari, Gian Maria Volonté és Georges Wilson – egyhangúan kijelentették, hogy a nápolyiak hősiessége iránti tiszteletből nem kérik nevük feltüntetését a stáblistán, mert szeretnék, ha a nézők minden figyelme ezekre a bátor hétköznapi emberekre, és nem az őket megformáló színészekre irányulna. A filmet a harcokban elhunyt tizenkét éves fiú, Gennaro Capuozzo emlékének ajánlották, akit a város vezetősége posztumusz vitézségi aranyéremmel tüntettek ki. A nagy hatású drámát 1963-ban mint legjobb idegen nyelvű filmet jelölték Oscarra, a következő évben pedig a forgatókönyv került díjközelbe, de mindkét esetben más alkotások nyertek. Az IMDb két külön filmként említi a Le Tueur à la rose rouge és az Ipnosi című 1962-es opuszokat, ám a rendező (Eugenio Martín) és a szereposztás alapján valószínű, hogy ugyanarról a műről van szó. Chris Kronberger, a fiatal és ígéretes, ámde pénztelen bokszoló (Götz George) szerelmes Magdába (Eleonora Rossi-Drago), a sikeres bűvész, Georg von Cramers (Massimo Serato) színpadi partnerébe és szívszerelmébe. Az egyik előadás közben bemegy riválisa öltözőjébe, és az asztalon meglát egy köteg pénzt. Kísértésbe esik, hogy eltegye, amikor váratlanul belép Cramers. A pánikba esett Chris leüti a bűvészt, és elmenekül. Valaki azonban kihasználja ezt a helyzetet, és megöli az eszméletlen férfit… Sorel ezúttal egyértelműen negatív szerepet alakít, a hidegvérű gyilkost, aki minden helyzetben megőrzi a nyugalmát, és sikerül is másra terelnie a gyanút. Igen ám, de van valaki, aki viszont az igazi tettes leleplezése érdekében folytat kettős játékot…

jeansorel07_1.jpg

Jean Sorel és Berthe Granval a Germinal (1963) című filmben

Germinal

Émile Zola 1885-ben publikált regényét, a Germinalt az író legjelentősebb művének tartják, amely híres ciklusa, A Rougon-Macquart család tizenharmadik kötete. A történet Franciaország északi részén játszódik, egy távoli bányászvárosban, Montsou-ban. A főszereplő, a fiatal Étienne Lantier sorsán keresztül Zola nemcsak érzékletes korrajzot fest, hanem a társadalmi változásokat is érzékelteti, hogy a befejező sorokban egy szebb jövő képét vázolja fel: „Az égbolton diadalmasan sugárzott az áprilisi nap, melegítette az életadó földet. Termékeny méhéből új élet támadt, zöld zsengébe pattantak a rügyek, sarjadó füvektől reszkettek a mezők. Mindenütt magvak duzzadtak, csíráztak, melegre, fényre áhítozva törték fel a síkság földjét. Tavaszi nedvek áradtak, sejtelmes hangok keltek, a csírafakadás könnyű neszében egyetlen nagy ölelésben forrt össze a táj. S a bajtársak csak dolgoztak, szüntelenül dolgoztak, csákányuk zuhanása egyre tisztábban hallatszott, mintha egyre közelebb törnének a föld felszínéhez. S a lángoló napfényben, ez ifjúi reggelen, e robajjal volt terhes a föld. Régtől érlelődő magvak fakadtak a barázdákban: emberek növekedtek, izmosodtak a jövő század nagy aratására, bosszúálló fekete sereg, zsendülése hamarosan szétveti e földet.” Maga a cím a francia forradalmi naptár hetedik hónapját jelenti, a csírázás, a növekedés és a termékenység szimbólumát. A regényből öt mozifilm és egy tévésorozat készült. A legutolsó adaptáció 1993-as keltezésű, Claude Berri rendezte Gérard Depardieu főszereplésével. A forgatás olyan régióban zajlott, ahol a munkanélküliség és a nyomor kirívóan nagy volt, és Depardieu – filmbeli szerepével összhangban – egy mozgalmat indított ezen problémák felszámolása érdekében.

jeansorel08_1.jpg

Montsou, a bányászfalu lakói

Yves Allégret francia–olasz–magyar összefogással 1963-ban megvalósult alkotása a negyedik volt az adaptációk sorában. Magyar részről a Hunnia Filmstúdió vett részt a produkcióban. A magyar szereplőknek – Krencsey Marianne, Koncz Gábor, Gyenge Árpád, Agárdy Gábor, Pécsi Sándor, Makláry Zoltán, Máthé Erzsi és mások – franciául kellett mondaniuk a szövegüket. Montsou-t Herceghalom határában építették fel, a bányában játszódó jelenetek helyszínei a Pécs környéki bányák voltak. A forgatás a bányászbúcsú jelenetével kezdődött, a nagy sztrájkjelenetben több száz statiszta vett részt. Allégret politikai okokkal magyarázta, hogy a filmet nem teljes egészében Franciaországban forgatta: „Mert nálunk nem lehet. Az államosított francia bányák vezető szervezete megtagadta az engedélyt a forgatásra akár a működő, akár a kiaknázott bányákban. Zola ma is veszélyes, ma is forradalmi, ma is hatni tud, joggal félnek tőle: a bányászsztrájkok a béremelésekért s a jobb munkakörülményekért napirenden vannak ma is.” (Hennebeau úr villáját azonban nem hazánkban, hanem Párizsban rendezték be.) A megfilmesítés gondolata egyébként nem a rendezőtől, hanem Charles Spaak forgatókönyvírótól (a fentebb már emlegetett Catherine Spaak édesapja) származott, aki több jeles alkotónak (köztük Marcel Carnénak) is felvetette a filmváltozat ötletét, ám egyikőjükkel sem sikerült megállapodnia. Az irodalmi alapművet így látta: „Döbbenetes a regény szociális mondanivalója, a bányászok akkori szörnyű helyzete, hősies, de reménytelen harca a legelemibb életfeltételekért. Ugyanakkor rendkívül élő a szerelmi szál, a száz év előtti nő érzelmi világának lefestése. Akkor a nő még szó nélkül szenvedett, még nem volt módja a lázadásra.” Maga Allégret azt állította, hogy őt már az ötvenes években foglalkoztatta a Germinal filmre vitele, a főszerepet Gérard Philipe-nek szánta, a színész váratlan halála miatt azonban a forgatás akkor kútba esett.

jeansorel09_1.jpg

Martin és Étienne (Claude Brasseur és Jean Sorel)

Jean Sorel bizakodással készült a forgatásra: „Szívemhez nőtt a munkásfigura, nagyon szép szerep. Külön érdekesség számomra, hogy Magyarországon forgatjuk, és hogy ilyen neves rendezővel dolgozhatom együtt, mint Yvés Allegret.” Sorel jól kijött a magyar kollégákkal, rokonszenveseknek találta a magyar embereket, és csodálatos városnak Budapestet. Kedvező véleményét a forgatásra ellátogató felesége, Anna Maria Ferrero is megerősítette. Allégret elégedett volt az általa választott magyar színészekkel, ámbár azt sajnálta, hogy csak tolmács útján tudott kommunikálni velük. Különösen jó választásnak tartotta Koncz Gábort, akiről azt mondta, szerinte Franciaországban is jelentős karriert futhatna be. A magyar színész így emlékezett vissza a forgatásra: „Csodálatos volt velük forgatni, Sorel, [Bernard] Blier, [Claude] Brasseur szeretett engem. A Gundel étteremből a fekete ruhás pincérek mindennap külön autóval hozták nekik a finom falatokat. Egyik délben – soha nem felejtem el – sült fácánfartő volt csokoládéöntettel. Ők ilyeneket szeretnek. Mi, magyarok meg jóízűen ettük kettő forint negyvenért a sóletet füstölt hússal. A szokásos filmgyári menzát. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a Bernard Blier állandóan nézeget minket a másik asztaltól. Kíváncsi volt arra, hogy mi mit kaptunk. Felállt, odajött hozzánk a kanalával, és megkért engem, hogy a tányérom széléről vehessen, meg akarta kóstolni. Felragyogott az arca a boldogságtól. Látszott a termetén, hogy imád jókat enni. Leült mellém, ő is ugyanolyat akart enni, mint a stáb magyar tagjai.” Koncz tízezer forint gázsit kapott a filmért, bár szerinte a franciák ennél jóval nagyobb összeget utaltak a Filmgyárnak az ő részére. Ő egyébként tudott franciául, így meg tudta értetni magát külföldi kollégáival. Azon a véleményen volt, hogy a franciák azért hozzánk jöttek forgatni, mert csak nálunk találtak olyan rossz állapotban lévő bányákat, mint amilyenek Zola idején Franciaországban voltak. A filmet 1963. december 26-án mutatták be hazánkban. Kritikai fogadtatása alapvetően negatív volt. Az azóta eltelt közel hat évtized alatt lényegében elfeledték, nem vetíti egyik tévécsatorna sem.

jeansorel10_1.jpg

Jean Sorel és Gina Lollobrigida a Cicababákban (1965)

A szkeccsfilmek

A hatvanas években különösen népszerűek voltak a három-négy csattanós rövid történetből álló szkeccsfilmek, amelyeket főleg olasz filmesek gyártottak olykor a franciákkal, néha a nyugatnémetekkel és a spanyolokkal karöltve. Ezek többnyire valamilyen általános emberi gyengeséget vagy éppen tipikus olasz sztereotípiát figuráztak ki, ugyanakkor készült néhány filozofikusabb, netán egyenesen társadalombíráló darab is, mint az Agymosás/RoGoPaG (1963) vagy a Szerelem és düh (1969). Volt példa arra is, hogy a szerző vagy a főszereplő színész személye kapcsolta össze a történeteket: A boszorkányok (1967) például Silvana Mangano sokoldalú tehetségére épült, a Különleges történetek (1968) alapjául pedig egy-egy Edgar Allan Poe-novella szolgált. Jean Sorel is játszott szkeccsfilmekben, melyek többsége Magyarországra is eljutott. Mondjuk a legelső, az Amori pericolosi (1964) épp nem, legalábbis amennyire én tudom. A három történet közül Sorel a középsőben szerepelt, egy legionáriust alakított, aki elhanyagolja a szolgálatot, mert belehabarodott egy prostituáltba (Ornella Vanoni). Kevésbé köztudott, hogy az Amori pericolosi valójában már 1961-ben elkészült, de három évre dobozolták. A Cicababák (1965) Olaszországban erkölcsbotrányt okozott, ráadásul épp a Monsignor Cupido című epizód, amelynek Gina Lollobrigida, Jean Sorel és Akim Tamiroff játszották a főszerepeit. A történet kiindulópontja Boccaccio egyik Dekameron-novellája volt, amely modern köntösben elevenedett meg. A szépséges fogadósnéban feltámad a vágy a nála elszállásolt, tiszteletre méltó pap fiatal rokona és egyben titkára iránt. A jóképű fiatalember azonban nem reagál a szépasszony csábítási trükkjeire, így fondorlatos módszereket kell bevetni az erényes ifjú meghódítására… Lollobrigidát, Sorelt és a rendezőt, Mauro Bologninit a közerkölcsök megsértése miatt bíróság elé állították: pénzbírságra és felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték őket. A vád szerint az egyik jelenetben Gina túl sokat mutatott meg csupasz bájaiból. A bizonyítási eljárás során a kifogásolt jelenetet gyakorlatilag képkockánként vetítették le, és a tisztes bírák szent borzadállyal nézték a vérlázító látványt.

jeansorel11.jpg

Raquel Welch és Jean Sorel a Tündéri nőkben (1967)

Az Olasz furcsaságok (1965) hat epizódját – melyek egyenként is apró történetekből állnak – Nanni Loy rendezte, a Nápoly négy napja alkotója. Sorel a La donna című epizódban játszott, partnernője az Olaszországban élő horvát szépség, Sylva Koscina volt. A hölgy egy csodás Jaguar kocsival száguldozik egy kisváros, Amalfi utcáin. Hősünk fogad a barátaival, hogy utol tudja érni a nőt a Fiat kocsijával. Ez sikerül is neki, és eléri, hogy a nő megálljon. A hölgynek tetszik a jóképű srác, és nincs ellenére egy könnyű kis kaland, amikor a srác azt mondja neki, hogy semmiképp ne mondjon nemet a kérésére. A pásztorórában reménykedő hölgy meglepetésére azonban a fiatalember csupán annyit kér tőle, hadd vezesse egy kicsit a Jaguart. A film szép sikert aratott az olasz mozikban, az első körben 170 008 000 lírát hozott. „A epizódfilmeket általában hamar elfelejtjük: a legtöbből tizenkettő jut egy tucatra. Az Olasz furcsaságok nem szabványmű. Lehet rajta nevetni, de belénk szuggerálja a meditáció kényszerét is” – írta korabeli kritikájában Veress József. A Tündéri nők (1966) Sorel-epizódját (Fata Elena) ismét Mauro Bolognini rendezte, Lollobrigidát az amerikai Raquel Welch váltotta fel. A szellemes történet a házastársi hűséget figurázza ki. Jóképű hősünk, Luigi meglátogatja a barátját, aki elalszik a kertben, így magára hagyja őt világszép nejével, Elenával. Luigi gyomorégésre panaszkodik, ezért Elena szódabikarbónát keres neki a konyhában, ám ehhez a miniszoknyás bombázónak fel kell másznia egy létrára. Persze, hogy a férfi nem hagyja ki a lehetőséget, és Elena nem is tiltakozik. Aztán Luigi hazamegy, és mit lát otthon? Felesége békésen kötöget, mint nem sokkal korábban Elena, s náluk is épp egy házibarát vendégeskedik, az asztalon pedig ott egy pohár víz, benne szódabikarbónával… A Tündéri nők tetszett a közönségnek, 700 millió líra hasznot termelt. Eredeti változata 111 perc volt, ebből nyolc percet később kivágtak, és mindmáig a rövidebb verzió számít hivatalosnak.

jeansorel12_1.jpg

Luchino Visconti, Claudia Cardinale és Jean Sorel A Göncöl nyájas csillagai (1965) bemutatóján

A Göncöl nyájas csillagai

Luchino Visconti egyik leghíresebb és legnépszerűbb filmje, A párduc (1963) a bemutató évében elnyerte a cannes-i Arany Pálmát. A sikerben oroszlánrésze volt a szerelmeseket alakító Claudia Cardinalénak és Alain Delonnak, akik mindketten sokat köszönhettek Viscontinak, a Maestro pedig atyai gondoskodással figyelte karrierjük alakulását. Örömmel fogadta azt a produceri javaslatot, hogy forgasson még egy közös filmet a két közkedvelt sztárral. Választása az Élektra-mítoszra esett, amelyet modern köntösbe öltöztetett. A cselekmény egy észak-olasz kisvárosban, Volterrában játszódik, a második világháború után. A modern Élektrát Sandrának hívják, aki anyját és annak szeretőjét tartja felelősnek azért, hogy apját megölték Auschwitzban. Bosszút akar állni rajtuk, és ehhez eszközként használja fivérét, Giannit, aki szerelmes belé. A forgatás valóban Volterrában zajlott, kivéve a nyitójelenetet, amelyet Genfben (Svájc) rögzítettek filmszalagra. Delon végül lemondta a filmet, így került a helyére Jean Sorel, akit a korabeli sajtó amúgy is Delon riválisaként emlegetett. A film címe, A Göncöl nyájas csillagai (1965) Giacomo Leopardi Le ricordanze című 1829-es verséből származik, amely a cselekményre vonatkoztatható, Gianni idézi is a verssorokat Sandrának. Magánéleti érdekesség, hogy Visconti a forgatáson találkozott először az osztrák Helmut Bergerrel, aki élete utolsó évtizedében az élettársa és filmjeinek visszatérő színésze volt. A Göncöl nyájas csillagai elnyerte az 1965-ös velencei filmfesztivál fő díját, az Arany Oroszlánt. Szakmai körökben ez nagy megütközést váltott ki, mert sokak szerint a Maestro talán leggyengébb alkotásáról van szó. Értékeit csak később kezdték felfedezni, de mindmáig az életmű egyik alábecsült darabjának számít.

jeansorel13_1.jpg

Jean Sorel és Catherine Deneuve A nap szépe (1967) című filmben

A nap szépe

Két évvel A Göncöl nyájas csillagai után ugyancsak Velencében került először a nagyközönség elé Luis Buñuel egyik leghíresebb filmje, A nap szépe (1967), amely a Visconti-opuszhoz hasonlóan szintén megkapta a fő díjat. Joseph Kessel azonos című, 1928-ban publikált regényéből a forgatókönyvet maga a rendező és állandó munkatársa, Jean-Claude Carrière írta. A történet hősnője, Séverine (Catherine Deneuve) szerelmes ugyan férjébe, a jóképű Pierre-be (Jean Sorel), ám gyerekkorára visszavezethető mazochista vágyait nem tudja kiélni vele. A házaspár egy síparadicsomban találkozik két barátjával, Monsieur Hussonnal (Michel Piccoli) és Renée-vel (Macha Méril), és Séverine általuk szerez tudomást arról, hogy egy közös ismerősük egy bordélyházban dolgozik. A szépasszony arra gondol, hogy a prostitúció segíthetne az ő szexuális problémáin is, ezért munkára jelentkezik Madame Anaïs (Geneviève Page) műintézményében. A nevét nem hajlandó elárulni, így ő lesz „A nap szépe”, s rövidesen a bordély talán legkeresettebb bedolgozója. Úgy tűnik, valóban sikerült megoldást találnia a problémájára, de lesznek újabbak: egy napon ugyanis Monsieur Husson is megjelenik a bordélyban, Séverine állandó kuncsaftja, az erőszakos fiatal gengszter, Marcel (Pierre Clémenti) pedig egyre féltékenyebb lesz a férjre, aki helyette birtokolja a nőt… A nap szépe tele van különféle talányokkal. Ezek egyike maga a cím, amely kettős jelentésű: így hívják azokat a francia prostituáltakat, akik kizárólag napközben dolgoznak, illetve ez a neve egy liliomfajtának is, amely csak a nappali fényben pompázik, miként Séverine, aki este mindig hazatér a férjéhez.

jeansorel14_1.jpg

Ki kit vezet félre? (Jean Sorel és Catherine Deneuve)

A filmben nagy hangsúlyt kapnak a hősnő fantáziái, és emiatt nem mindig egyértelmű, hogy mi az, ami tényleg megtörténik, és mi az, amit csak Séverine képzel el. Buñuel – szokásához híven – nem volt hajlandó magyarázgatni a filmjét, és kijelentette, hogy számára a valós és a fantáziajelenetek együtt alkotnak egy egészet. Helyette a forgalmazók próbálták segíteni a nézőket azzal, hogy a feliratos változatokban a fantáziajelenetek párbeszédeit dőlt betűkkel rendelték meg. Buñuel azt sem magyarázta meg, hogy mit rejtett az a doboz, amelyet az egyik ázsiai vendég mutatott meg az örömlányoknak, és ami miatt csak Séverine volt hajlandó szobára menni vele. A rendező és a forgatókönyvíró állítólag az előkészületi időszakban bordélyokat látogattak, hogy maguktól az örömlányoktól tájékozódjanak a mesterségükről. Noha Buñuel és Deneuve nagy szeretettel nyilatkoztak egymásról, a közös munka mégsem volt gördülékeny. A színésznőnek főleg a meztelenséggel kapcsolatban voltak kikötései, melyeket ugyan figyelembe is vettek, Catherine évek múlva mégis úgy nyilatkozott, testileg és lelkileg többet kellett mutatnia magából, mint amiről előzetesen szó volt. Mindazonáltal megérte, mert ezt tartják a legjobb alakításának. Buñuelnek a kezdet kezdetén Sorellel is meggyűlt a baja, aki a korbácsolási jelenet előtti banális párbeszéd helyett egész egyszerűen új szöveget írt magának. Amikor a rendező ezt számonkérte rajta, Jean elmondta, hogy az eredeti szöveg szerinte nevetségesen közhelyes volt. Buñuel ekkor felhívta a figyelmét arra, hogy éles kontraszként a jelenet nagyon durván folytatódik, és kérte, hogy Sorel az eredeti szövegét mondja, amit a színész meg is tett. Említsük meg, hogy a rendezőnek van egy kis cameója (a herceg érkezésekor egy szabadtéri kávézóban ül), a filmnek pedig egyáltalán nincs kísérőzenéje.

jeansorel15_1.jpg

Jean Sorel A nevető ember (1965) címszerepében

Futottak még… és nem is rosszul!

Egy csokorban említsünk meg néhány olyan filmet, melyek egyáltalán nem érdektelenek, de nem foglalnak el központi helyet a színész életművében. Roger Vadim Arthur Schnitzler-adaptációja a Körbe-körbe (1964), amelyben Sorel egy háborúba készülő, könnyelmű fiatal grófot alakított. Az opusz elsősorban Jane Fonda meztelen jelenete miatt keltett nagy feltűnést, mert akkoriban a mozgóképes vetkőzés még nagy merészségnek számított, és először fordult elő, hogy egy amerikai színésznő egy európai filmben vetkőzött. Stendhal azonos című, önéletrajzi ihletésű műve alapján készült A szerelemről (1964), amelyben Jean egy mellékszerepet alakított Anna Karina, Elsa Martinelli és Michel Piccoli mellett. Dino Risi vígjátéka, A napernyő (1965) egy házasság válságáról szól. Az otthon nyugalmát kedvelő férj (Enrico Mario Salerno) végül mégis kikapós felesége (Sandra Milo) után utazik Riminibe, és a hotelben megismerkedik az asszony új barátaival, köztük a selyemfiú Sergióval (Jean Sorel), akiben riválist sejt. A filmzenét a korszak népszerű olasz slágereiből állították össze. Sergio Corbucci A nevető ember (1965) című alkotása Victor Hugo azonos című romantikus regényének szabad adaptációja, a szerző nevét fel sem tüntették az olasz változat stáblistáján. Sorel formálta meg az eltorzult arcú főszereplőt, akit a szerelem és a féltékenység végzetes tettekre sarkall… Két szélhámosról (Monica Vitti és Jean Sorel) szól Francesco Maselli vígjátéka, a Siess, ölj meg... fázom! (1967). Miután sikertelenül próbálják átverni egymást, szerelem bontakozik ki közöttük, s immár közösen próbálnak becsapható balekokat találni, amihez testvéreknek adják ki magukat. (Ezt az alapötletet a francia Georges Lautner is átvette a Szabadlábon Velencében című 1980-as Belmondo-filmjének első harmadához.)

jeansorel16_1.jpg

Catherine Spaak és Jean Sorel az Una ragazza piuttosto complicata (1969) című filmben

Akár valamiféle magvas művészfilmet is sejthetnénk a Szenzációvadászok (1968) cím mögött, elvégre a rendező, Marcello Fondato mellett a forgatókönyv másik szerzője Ennio Flaiano, aki Federico Fellini számos filmklasszikusának elkészítésében is rész vett: Országúton (1954), Cabiria éjszakái (1957), Az édes élet (1960), Nyolc és fél (1962). Valójában egy Korzikán játszódó vígjátékról van szó, amelyben az izgalomra vágyó turisták némi pénz fejében bejutnak a körözött bűnöző „sasfészkébe”. Váratlanul megjelenik a rendőrség, és a turisták valódi izgalmak között találják magukat. Vagy ez is csak egy színjáték része? Főszereplők: Jean Sorel, Lou Castel, Sylva Koscina, Pamela Tiffin, Luigi Pistilli és Gabriele Ferzetti. A filmet beválogatták az 1968-as cannes-i filmfesztivál versenyprogramjába is, de a diáklázadások miatt a rendezvényt félbeszakították. A magyar kritikusok nem voltak túl lelkesek az 1971-es hazai premier alkalmával: „Van a hétnek még egy bemutatója, amelyet azonban igen röviden, az újonnan is ócskának számító áruk gyűjtőnevével intézhetünk el. A Szenzációvadászok nyilvánvalóan bóvli” – írta például Kürti László a Film, Színház, Muzsikában. Egy szerelmi háromszög története az Adélaïde (1968), Jean-Daniel Simon filmje. A jóképű Frédéric (Jean Sorel) viszonyt folytat egy haldokló férfi feleségével (Ingrid Thulin) és annak lányával (Sylvie Fennec). Miután a férj meghal, hősünk nőül veszi az özvegyet, ugyanakkor nem szakít a lánnyal sem… A bűnügyi filmek olasz mestere, Damiano Damiani rendezte az Una ragazza piuttosto complicata (1969) című thrillert. Alberto (Jean Sorel) egy napon valamilyen technikai malőr következtében fültanúja lesz két nő beszélgetésének, és rájön, hogy intim viszony fűzi őket egymáshoz. Felkelti érdeklődését ez a különös helyzet, és megismerkedik az egyik nővel, a fiatal Claudiával (Catherine Spaak). Viszonyt kezdenek, noha a lánynak van már egy udvarlója, és Claudia bevonja Albertót a játszmáiba. A másik nő – aki nem más, mint Claudia mostohaanyja (Florinda Bolkan) – véget akar vetni ennek az új viszonynak. Mindenáron…

jeansorel17b.jpg

Jean Sorel és Carroll Baker a Deborah édes teste (1968) című giallóban

Deborah édes teste

Jean Sorel igényes és izgalmas giallóinak sorát Romolo Guerrieri 1968-as alkotása, a Deborah édes teste indította. A történet főszereplője, a jó külsejű Marcel (Jean Sorel) épp nősülni készül. Kölcsönösen imádják egymást menyasszonyával, a szépséges Deborah-val (Carroll Baker). Megjelenik azonban egy régi barát (Luigi Pistilli), aki azt állítja, hogy Marcel előző menyasszonyának haláláért valójában a férfi a felelős. Marcel rövidesen fenyegető leveleket kap, és az ismeretlen zsarolótól még Deborah sincs biztonságban. Különös pszichológiai játszma veszi kezdetét, amelyben úgy tűnik, senki nem az, akinek mutatja magát. De ki mozgatja a szálakat, és mi a tét? Az amerikai Carroll Baker nagyot bukott a néhai filmsztárról, Jean Harlow-ról szóló életrajzi filmmel 1965-ben, ezért Európába jött, hogy újra felépítse a karrierjét. Mivel Guerrieri opusza a kontinensen jelentős sikert ért el – Angliában és az Egyesült Államokban viszont hűvösen fogadták –, egymás után kapta a felkéréseket hasonló bűnügyi filmekre. A Deborah édes teste a fordulatos cselekményvezetés, az igényes operatőri munka (Marcello Masciocchi), a hangulatos kísérőzene (Nora Orlandi) és a hatásos színészi játék mellett az erotikának is köszönhette népszerűségét. A maga idejében kifejezetten merész műnek minősült: Carroll Baker és Jean Sorel zuhanyjelenete a film elején azért is számított szenzációnak, mert akkoriban még ritkaság volt, hogy nem a másodvonal képviselői vagy a statiszták, hanem maguk a sztárok vetkőznek. A különféle erotikus magazinok nagy sikerrel hozták le az ominózus jelenet forgatásán készített fotókat, és lényegében többet mutattak, mint ami magában a filmben látható. A fontosabb jeleneteket Genfben (Svájc), Nizzában (Franciaország) és Olgiatában (Olaszország) forgatták. Érdekes, hogy az utókor szigorúbb a filmmel, mint a kortársak voltak: több szakmai oldalon is olyan értékelés olvasható, hogy a Deborah édes teste kifejezetten gyenge giallo, ám jómagam nem osztom ezt a véleményt, bár kétségtelenül nem annyira erőszakos, mint ami ebben a műfajban megszokott.

jeansorel18.jpg

Perverz történet (1969, Marisa Mell és Jean Sorel)

Perverz történet

1969 különösen fontos esztendő volt a sokoldalú, ám alábecsült olasz rendező, Lucio Fulci számára. Egymás után két kitűnő filmet forgatott: pályafutása első giallóját, a Perverz történetet és a Beatrice Cenci című történelmi drámát. A Perverz történet Alfred Hitchcock remekműve, a Szédülés (1958) nyomdokain halad. Forgatókönyvét Fulci és Roberto Gianviti közösen írta. A történet egy orvosról (Jean Sorel) szól, akit azzal vádolnak, hogy megölte asztmás feleségét (Marisa Mell), hogy felmarkolja az életbiztosítást, és boldogan éljen a szeretőjével (Elsa Martinelli). Igen ám, de hamarosan színre lép egy sztriptíztáncosnő, aki feltűnően hasonlít az elhunyt asszonyra… Fulci szerint a szkript az egyik legjobb munkája volt, annak ellenére, hogy Edmondo Amati producer költségkímélő kívánságai miatt bizonyos motívumokon változtatnia kellett. Így például a történet eredetileg Louisianában játszódott, de átírták San Franciscóra, mert ott készült ugyanakkor egy másik Amati-produkció is, a Femmine insaziabili (1969), és gazdaságosabb volt a kettőt ugyanott elkészíteni. Amerikai helyszín volt még New York, Reno és Sacramento is, míg a belső felvételekre már Olaszországban került sor, a Cinecittà műtermeiben. A főhőst  villamosszékben végezték volna ki, amit gázkamrára változtattak az amerikai helyszín, a San Quentin-börtön miatt, ahol a hírhedt Caryl Chessmant is kivégezték. A Chessman kivégzésében részt vevő személyzet közül többen Fulci alkotásában is szerepeltek. A Perverz történet kiemelkedő sikert ért el Olaszországban (869 millió líra bevétel), ahol Una sull'altra (Egyik a másikon) címmel vetítették. A művet több országban is megrövidítették, s csak az új évezredben vált elérhetővé az eredeti, 108 perces változat.

jeansorel19_1.jpg

Lisa Halvorsen és Jean Sorel a Paranoia (1970) című filmben

Paranoia

1968 és 1970 között Umberto Lenzi egy giallo-trilógiát forgatott, melynek epizódjait a női főszereplő, Carroll Baker személye kapcsolja össze: Orgasmo (1969), Olyan édes… olyan perverz (1969), Paranoia (1970). Itt jegyezzük meg, hogy van némi kavarodás a címadásokban, ugyanis az Orgasmo Olaszországon kívül Paranoia címmel került forgalomba, ezért amikor Paranoia címmel elkészült a harmadik rész, azt külföldön A Quiet Place to Kill (Csendes hely a gyilkoláshoz) címmel mutatták be. (Meglehet, Lenzi direkt szopatta a külföldi forgalmazókat, mert 1971-es alkotásának az Un posto ideale per uccidere [Ideális hely a gyilkoláshoz] címet adta, amelyet ezért Olaszországon kívül megint új címmel kellett ellátni.) A Paranoia főszereplőjét, a gyönyörű Helene-t volt férje, Maurice meghívja mallorcai villájába. A helyszínen kiderül, hogy a meghívás valójában az új feleségtől, a Maurice-nál idősebb Constance-tól érkezett. Az asszony meg akarja ölni a férjét, aki Constance lányával csalja őt, és ebben a bűnügyben számít Helene segítségére. Az anyagi nehézségekkel küzdő Helene igent mond a különös ajánlatra. Maurice azonban rájön a két asszony szövetségére, és ő is kitalálja a maga tervét, hogyan szabaduljon meg veszélyessé vált feleségeitől… A filmet Olaszországban és Spanyolországban forgatták: Mallorca szigetén, Monzában és az Incir De Paolis római filmstúdiójában. Az opuszon érződik két kitűnő francia thriller, az Ördöngösök (1955, Henri-Georges Clouzot) és a Ragyogó napfény (1960, René Clément) hatása. Érdekességként említsük meg, hogy a segédoperatőr az olasz B-filmek polihisztora, a kétes hírű Joe D’Amato (Aristide Massaccesi) volt.

jeansorel20_1.jpg

Frank, a jóképű ügyvéd (Jean Sorel) az Egy gyík a nő bőrében (1971) című filmben

Egy gyík a nő bőrében

A fentebb már említett Beatrice Cenci vallásellenessége nemcsak hogy a film bukását okozta, hanem Fulci munkalehetőségeit is leszűkítette. Csak 1971-ben forgathatott újra, viszont rögtön egy újabb mesterművet alkotott Egy gyík a nő bőrében címmel. A Londonban játszódó film hősnője, Carol Hammond (Florinda Bolkan) egy köztiszteletben álló politikus lánya és a sármos ügyvéd, Frank (Jean Sorel) felesége. Carolt rémálmok gyötrik, szex- és drogorgiák résztvevőjeként látja magát. Egyik álmában megöli a szomszédnőjét, aki szerinte nemcsak álmodozik ilyen orgiákról, hanem tevékenyen szervezi is őket. A dolgok akkor kezdenek zavarossá válni, amikor a szomszédasszonyt valaki valóban meggyilkolja, és a gyanú hamar Carolra terelődik… A filmet olyan híres londoni helyszíneken forgatták, mint az Alexandra-palota, az Old Bailey és a Trafalgar Square, a belső jelenetek egy része azonban a római Dear Studiosban került filmszalagra. Bár a film nem mentes a meztelenségtől sem, az igazi botrányt a trükkfelvételek okozták. Az egyik jelenetben Carol a klinikán kísérleti kutyákat lát, amelyek úgy néztek ki, mintha megnyúzták volna őket, miközben még éltek, hiszen a szívük és a beleik még vibráltak. Fulcit állatkínzás vádjával beperelték, és két év börtönbüntetés várt rá. A speciális effektusokért felelős Carlo Rambaldi a védelem tanújaként a bíróságon bemutatta az egyik műkutyát, és szemléltette is a kifogásolt trükköt. Ugyancsak Rambaldi készítette azokat a valósághű denevéreket, amelyek egy másik jelenetben rátámadnak a hősnőre. A szereposztásból két nevet érdemes még kiemelni: Paál Erzsi a hatvanas-hetvenes évek olasz filmjeinek állandó magyar statisztája, Bartha János (John Bartha) felesége volt, a hippi fiút megformáló Mike Kennedy pedig a Black Is Black című örökzöldet készítő Los Bravos együttes énekese. Az Egy gyík a nő bőrében több országban is a cenzúra áldozatául esett: volt, ahol a szexjeleneteket rövidítették meg, máshol a kutyás és/vagy a denevéres epizódot hagyták ki.

jeansorel21_1.jpg

Jean Sorel és Ingrid Thulin az Üvegbabák rövid éjszakája (1971) című filmben

Üvegbabák rövid éjszakája

Olasz–nyugatnémet–jugoszláv koprodukcióban valósult meg Aldo Lado thrillerje, az Üvegbabák rövid éjszakája (1971). Gregory Moore amerikai újságírót (Jean Sorel) holtan találják Prágában, és a tetemet beszállítják a hullaházba. A látszat azonban csal: a férfi fizikai szempontból valóban halott, ám az agya még működik, és lázasan dolgozik azon, hogy visszaemlékezzen, hogyan is került hidegre, és legfőképp hogyan tudassa a környezetével, hogy még él. A kulcsmotívum Gregory szép cseh barátnője, Mira (Barbara Bach) rejtélyes eltűnése. A szereposztásban olyan neveket találunk, mint Ingmar Bergman nagyszerű színésznője, a svéd Ingrid Thulin, a mindig figyelemre méltó (nyugat)német Mario Adorf és a szintén német színész és popsztár, Jürgen Drews. A forgatás is szinte úgy zajlott, mint egy thriller. Bár a forgatókönyvet maga Aldo írta (az áldóját!), a rendezésre előtte Maurizio Lucidi, majd Antonio Margheriti volt esélyes. Mielőtt pofátlanoknak gondolnánk az említett kollégákat, tegyük sietve hozzá, hogy Lado ezt megelőzően nem rendezett, és igazából a producer nyomására adta be a derekát, miután ígéretet kapott arra, hogy nagyjából teljes alkotói szabadságban lesz része. Abban volt is, pénzben már nem annyira, mert koprodukció ide vagy oda, a film (ahogy általában a giallók) majdhogynem nevetséges összegből készült. (Mellesleg sem Lado, sem Jean Sorel nem kapta meg végül a filmért járó gázsiját.) A thrillermotívum akkor lépett be, amikor a csehszlovák hatóságok megtagadták a forgatási engedélyt, így a stáb tagjai dokumentumfilmeseknek adták ki magukat, és így jutottak be az országba. Néhány utcai jelenetet csak teleobjektívvel vagy még úgy sem tudtak leforgatni, ezért Prágát időnként – a jugoszláv partnernek köszönhetően – Ljubljana helyettesítette. Mindkét helyszín történelmi városrésze tökéletes választás volt ehhez a fantázia és a valóság különböző síkjain játszódó, nyomasztó történethez. Külső forgatási helyszín volt még Zágráb is, míg a belsőket a római Incir De Paolis Studiosban vették filmszalagra. A színvonalat emeli a mindig nagyszerű Ennio Morricone zenéje, és a Pasolini-filmekben (Oidipusz király, 1967; Az Ezeregyéjszaka virágai, 1974) is dolgozó Giuseppe Ruzzolini operatőri munkája. Jegyezzük meg még azt is, hogy a főszerepet Lado eredetileg Terence Hillnek szánta.

jeansorel22_1.jpg

Jean Sorel mint Jean-Marie Bastien-Thiry ezredes A Sakál napja (1973) című politikai thrillerben

Amikor a rendőrség nyomoz… és amikor csak áll és néz

Minden idők egyik legjobb politikai thrillerje Frederick Forsyth bestsellere, A Sakál napja, amelyet az amerikai Fred Zinnemann filmesített meg 1973-ban angol–francia koprodukcióban. A történet a francia elnök, Charles de Gaulle elleni merénylet tervéről szól, amelyet a rendőrség megfeszített nyomozással, a legapróbb infómorzsák felhasználásával próbál megakadályozni, mielőtt eldördülne a végzetes lövés. A regényben szereplő merényletkísérletre a valóságban sosem került sor, az viszont történelmi tény, hogy a katonákból alakult szélsőséges terrorszervezet, az OAS többször is megpróbálta meggyilkolni De Gaulle-t, miután az elnök visszaadta az egykori francia gyarmat, Algéria függetlenségét. Talán a leghíresebb próbálkozásra 1962. augusztus 22-én került sor a Párizs központjától délnyugatra fekvő Petit-Clamart-nál. Az akciót az OAS egyik kulcsembere, Jean-Marie Bastien-Thiry ezredes (1927–1963) szervezte – valljuk meg őszintén, nem túl ügyesen. A lesben álló terroristák akkor akartak végezni az elnökkel, amikor a kormányülés után gépkocsijával vidéki rezidenciája felé tart. Azzal azonban Bastien-Thiry nem számolt, hogy a kormányülés jelentős csúszással ér véget, és mire az elnöki konvoj a kiválasztott helyszínre érkezik, már erősen alkonyul. A rejtőzködő terroristák emiatt nem vették észre időben a konvoj érkezését figyelő ezredes jelzését, és csak akkor kezdtek tüzelni, amikor a kocsisor már elhaladt előttük. Még így is több mint kétszáz lövést adtak le, az egyik milliméterekkel kerülte el De Gaulle fejét.

jeansorel23_1.jpg

A rendőrség csak áll és néz (1973)

Bastien-Thiry nem figyelt fel arra, hogy ugyanazon az országúti szakaszon kicsit távolabb forgalomkorlátozó útjavítás folyt, ami miatt a konvojnak le kellett lassítania, így ideális célpontot adhatott volna a merénylőknek. Bastien-Thiry rendőrkézre került, bíróság elé állították, és kivégezték. Hogy megformálását Zinnemann a megnyerő arcú Jean Sorelre bízta, az szerintem annak a jele, hogy nem ellenszenves és erőszakos terroristának akarta láttatni, hanem hazafinak, akiből – talán a fiatal kora miatt is – hiányzott a politikai előrelátás, megragadt a múltban, és nem ismerte fel a jelen és a jövő politikai realitásait. Valós politikai háttere van Roberto Infascelli A rendőrség csak áll és néz (1973) című olasz–francia krimijének is. Ebben Sorel már az igazságszolgáltatás oldalán áll, egy ügyészt alakít. Cardone felügyelő (Enrico Mario Salerno) drasztikus módszerekkel veszi fel a harcot a bűnözők ellen, akik válaszul túszul ejtik Cardone fiát, hogy ezzel gyakoroljanak nyomást rá. Márpedig épp az emberrablási ügyek azok, amelyekben a rendőrség csak áll és néz, és nem avatkozik bele a túszejtők és a hozzátartozók közötti egyezkedésbe… A belsőket a római Dear Studiosban forgatták, a külsőket Milánó és Brescia körzetében. Érdekesség, hogy Cardone fiát Salerno saját fia, a 2007-ben elhunyt Giambattista alakította.

jeansorel24_1.jpg

Gyilkosság a kék világban (1973)

Gyilkosság a kék világban

A spanyol filmművészet egyik legérdekesebb, de Magyarországon csak az elmélyült filmbarátok által ismert alkotója, Eloy de la Iglesia rendezte a Gyilkosság a kék világban (1973) című futurisztikus bűnügyi drámát, sőt a forgatókönyv megírásában is részt vett. A történet főszereplője, az ápolónő Anna fiatal férfiakat csábít el, lefekszik velük, meghallgatja, hogyan változott meg a szívdobogásuk a közösülés után, majd egy szikével mindegyiküket megöli. A film több ponton is megidézi Stanley Kubrickot. Egyrészt Annát Sue Lyon alakítja, a Mester hírhedt műve, a Lolita (1961) címszereplője. Néhány motívum és jelenet viszont a tíz évvel későbbi Mechanikus narancsra (1971) utal, amely erőszakossága miatt akkoriban tiltott mű volt Spanyolországban. A Jean Sorel által játszott orvos például elektrosokk-terápiát alkalmaz az erőszakos bűnözőknél, hogy drasztikus jellemváltozást érjen el náluk, ahogyan ezt a Kubrick-opuszban is láthattuk. Egy orvos házaspár épp a Mechanikus narancsot akarja megnézni a tévében, amikor rajtuk üt egy huligánbanda, amely szétveri a lakást és megerőszakolja a párt. (A homoszexualitás motívuma folyamatosan megjelenik a filmben, sőt De la Iglesia egész életművében is.) A jelenet közben ráadásul az Ének az esőben szól, akárcsak a Kubrick-filmben. Az utalások annyira egyértelműek, hogy az Egyesült Királyságban a spanyol filmet Clockwork Terror címmel forgalmazták (a Mechanikus narancs eredeti címe: A Clockwork Orange). A filmtörténészek azonban hangsúlyozzák, hogy leegyszerűsítés lenne csupán plágiumról beszélni, hiszen a Gyilkosság a kék világban olyan híres sci-fik képi világát is megelőlegezi, mint a később készült Zöld szója (1973) és a Rollerball (1975). Az erőszakos olasz giallók egyébként szintén megihlették De la Iglesiát, ez a gyilkossági jelenetek esetében teljesen egyértelmű. Szomorú kuriózum, hogy az eredeti százperces spanyol verziót külföldön többféleképpen is megvágták, és tudomásom szerint mindmáig nem jelent meg a vágatlan változat se DVD-n, se Blu-rayen.

jeansorel25_1.jpg

Hátborzongató izgalmak az Uccidete il vitello grasso e arrostitelo (1970) című filmben

Néhány filmcsemegéről röviden

Sorel nagy korszakának néhány kevésbé ismert filmje is megérdemel néhány mondatot. A barátnőt (1969) a korábban már említett Alberto Lattuada rendezte. Érdekesség, hogy az egyik forgatókönyvíró Jancsó Miklós olasz élettársa, Giovanna Gagliardo volt. A történet hősnőjét megcsalja a férje, a „hűséges” barátnő pedig megértés helyett inkább gúnyolódik. A megcsalt szépasszony bosszút esküszik: elcsábítja barátnője férjét és fiát. A főszereplők: Lisa Gastoni, Gabriele Ferzetti, Jean Sorel, Elsa Martinelli és Ray Lovelock. Salvatore Samperi különös pszichológiai thrillerje az Uccidete il vitello grasso e arrostitelo (1970): az apja temetésére hazatérő fiatalemberben (Maurizio Degli Esposti) gyanú ébred, hogy bátyja (Jean Sorel) és nővére (Marilù Tolo) el akarják tenni őt láb alól. A forgatókönyvet Samperi és a híres írónő, Dacia Maraini írta. Ramón Fernández vígjátéka, a No desearás al vecino del quinto (1970) több mint harminc évig a legsikeresebb spanyol filmnek számított annak ellenére, hogy forgalmazását a Franco-cenzúra mindössze 35 kópiára korlátozta. A jóképű nőgyógyász (Jean Sorel) rendelőt nyit egy kisvárosban, ám hiába várja a klienseket: a férjek és udvarlók veszélyes konkurenciát látnak benne. Ellenben igen jól megy a meleg Anton közeli butikja. Rövidesen orvosunk egy madridi konferenciára utazik, ahol elviszik szórakozni egy mulatóba. Legnagyobb megdöbbenésére ott Antont látja viszont csinos nők társaságában, igazi macsóként. A butikos bevallja, hogy csak az üzlet érdekében adja ki magát melegnek. A kisvárosba már cimborákként térnek vissza, és hirtelen mindenkit érdekelni kezd, hogy vajon túlléptek-e már a barátságon.

jeansorel26_1.jpg

Anne Heywood, Jean Sorel és Rod Taylor a Trader Horn (1973) című filmben

Szintén spanyol illetőségű film az El ojo del huracán (1971), melynek forgatókönyvét a rendező, José María Forqué írta Marco Ferreri és Carlos Saura állandó munkatársával, Rafael Azconával. Az érzéki és gazdag Ruth (Analia Gadè) elválik a férjétől, Micheltől (Tony Kendall), mert beleszeretett a jóképű Paulba (Jean Sorel). A szerelmesek a Francia Riviérán turbékolnak Ruth pazar villájában, ahová beállít a volt feleségébe még mindig szerelmes Michel. Ruth ezután egyre gyakrabban kerül életveszélybe, látszólag véletlen műszaki hibák miatt autózás, illetve búvárkodás közben. A rejtélyek magyarázata túl kézenfekvő ahhoz, hogy igaz legyen… A spanyol filmek sorát gyarapítja a Mil millones para una rubia (1972, Pedro Lazaga) is, amelynek csábító szőke hősnője (ismét Analia Gadè) óriási értékű ékszerrablást hajt végre, ám alighanem ő sem gondolta komolyan, hogy zsákmányát minden probléma nélkül élvezheti majd. Sorel egyik partnere a Ben-Hur (1959) egykori Messalája, Stephen Boyd volt. A Deborah édes teste rendezője, Romolo Guerrieri 1971-ben is forgatott egy filmet Sorel főszereplésével. A hasonmás alaphelyzete Aldo Lado fentebb említett filmjére, az Üvegbabák rövid éjszakájára emlékeztet: Giovannit (Jean Sorel) egy titokzatos férfi lelövi egy garázsban, és a haldokló Giovanni felidézi azokat az eseményeket, amelyek idáig vezettek. A fontosabb női szerepeket Ewa Aulin, Lucia Bosé és Marilù Tolo játszotta. Egy afrikai kalandorról szól az első világháború idején játszódó Trader Horn (1973), amely hivatalosan egy 1931-es film remake-je, ugyanakkor teljesen eltér az eredeti cselekménytől. A rendezést az iráni (!) Reza Badiyi vállalta. Tiziano Longo melodrámája, a La profanazione (1974) főhőse egy kórházi sebész (Jean Sorel), aki szerelmes lesz az ápolónőként dolgozó apácába (Simonetta Stefanelli).

jeansorel27_1.jpg

Jean Sorel és Lolita Chammah a Furcsa madarak (2017) című filmben

Negyven évről röviden

1975-től Sorel pályája megtorpant. Aktivitása ugyan nem csökkent, egészen 2017-ig forgatott, de leginkább tévéfilmekben és -sorozatokban játszott. Ezek némelyike hozzánk is eljutott, nem is voltak sikertelenek (mint például a Megperzselt szívek), Sorel karrierjében azonban egyik sem számít igazán kiemelkedőnek. Néhány érdekesebb darabot azért említsünk meg ebből a korszakából is. A La muerte ronda a Mónica (1976, Ramón Fernández) ismét egy csalafinta bűnügyi történet, amelyben az életveszélybe került hősnő igazából senkiben nem bízhat. Jean a férjet alakította, a szereplők között pedig ott van a német szexbomba, a később pornókra átváltott Karin Schubert is. A három kiváló főszereplő, Isabelle Adjani, Marie-France Pisier és Isabelle Huppert szereplése ellenére is megbukott A Brontë nővérek (1979, André Téchiné) című életrajzi dráma, amely a három Brontë lány és bátyjuk, Branwell (Pascal Greggory) kapcsolatát állította középpontba. Sorel játszotta a szobrász Leylandot, Branwell barátját. Az eredetileg háromórás opuszt forgalmazási okokból jelentősen megrövidítették. Vidámabb húrokat pengetett két olasz vígjáték, a Bonnie és Clyde olasz módra (1983, Steno) és a Fél lábbal a Paradicsomban (1991, E. B. Clucher). Az előbbi film két, kissé ügyefogyott főszereplőjét (Paolo Villaggio és Ornella Muti) egy rendőrségi tévedés miatt veszélyes bankrablókkal keverik össze, az utóbbiban pedig egy taxisofőr (Bud Spencer) él át vicces, szentimentális és spirituális kalandokat. A Spencer-filmben a másik férfi főszereplő természetesen Terence Hill lett volna, aki azonban egyéb elfoglaltságai miatt nem tudott jönni. Helyette Thierry Lhermitte francia színészt szerződtették. A taxisofőr lányát viszont Bud Spencer igazi lánya, Diamy (Diamante Pedersoli) játszotta. Sorel kései filmjei közül ne maradjon említetlenül Sergio Martino kevésbé sikerült háborús akciófilmje, a Casablanca Express (1989) sem. A színész a Furcsa madarak (2017, Elise Girard) című filmben állt utoljára a kamerák elé: a tragikomédia egy cinikus idős könyvtáros (Sorel) és egy fiatal nő (Lolita Chammah) barátságáról szól, amelyre árnyékként vetül a jámbornak látszó öregúr terrorista múltja.

jeansorel28.jpg

Aktfotó a hatvanas évek végéről

Magánélet

Jean Sorel magánélete mentes volt a zajos botrányoktól. A Róma aranya forgatásán ismerkedett meg Anna Maria Ferreróval: a jóképű pályakezdő színész és a már befutott szép színésznő között fellángolt a szerelem, és 1962-ben házasságot kötöttek. Anna Maria nem sokkal később családi boldogságuk érdekében feladta a hivatását, amely minden évben hónapokra elválasztotta volna őket egymástól. Döntését sosem bánta meg, és a pár boldogan élt együtt 56 évig, Ferrero 2018-ban bekövetkezett haláláig. Persze a férj is tett engedményeket: Anna Maria nem szeretett Rómában élni, gyűlölte az intrikákat, hogy sosem egyértelmű, ki a barát és ki az ellenség. Emiatt Párizsban telepedtek le végleg, pedig Sorel imádta Rómát, a rómaiak szívélyességét, és ő inkább a francia fővárost találta barátságtalannak. Ha valós félrelépésekkel nem is, de egyéb módokon Jean folyamatosan jelen volt a hatvanas évek bulvármédiájában, az epekedő hölgyek vágyainak tárgyaként. Még a jobboldali író-rendező, Giovanni Guareschi is Sorel egyik fürdőnadrágos fotójával illusztrálta az Örök Város erkölcstelenségéről szóló dörgedelmét a baloldali Pier Paolo Pasolinivel közös A düh (1962) című dokumentumfilmben. A Deborah édes teste fentebb már említett zuhanyjelenetére Sorel ráerősített azokkal az aktfotókkal is, amelyek a Libera magazinban jelentek meg róla. A hetvenes évek második felétől már jóval kevesebbet írtak róla, így arról is csak a világhálóról értesülhettünk, hogy felesége halála után, még 2018-ban újra megnősült. Választottja a nálánál huszonhárom évvel fiatalabb francia újságírónő, Patricia Balme.

jeansorel29_1.jpg

Jean Sorel és első felesége, Anna Maria Ferrero

FILMOGRÁFIA
* 2017: Furcsa madarak (Drôles d'oiseaux)
* 2016: Az erőszak eredete (L'origine de la violence)
* 2014: Il teatro dei ricordi (rövidfilm)
* 2014: Egy jó idény (Una buona stagione) (minisorozat)
* 2008: Az utolsó paprikajancsi (L'ultimo Pulcinella)
* 2005: Túl szoros barátság (I colori della vita) (tévéfilm)
* 2001: Tout va bien c'est Noël! (tévéfilm)
* 1998: À nous deux la vie (tévéfilm)
* 1997: Tűzsivatag (Il deserto di fuoco) (minisorozat)
* 1997: Mamma per caso (minisorozat)
* 1997: Smaragdzöld románc (Dove comincia il sole) (tévésorozat)
* 1995: Butterfly (minisorozat)
* 1995: Fils unique (rövidfilm)
* 1995: Il prezzo della vita (tévéfilm)
* 1994: Hélene szeme – Megperzselt szívek (Les yeux d'Hélène) (tévésorozat)
* 1993: Laura (Prigioniera di una vendetta) (minisorozat)
* 1993: A remény kórháza (La scalata) (minisorozat)
* 1991: A pótmama (Come una mamma) (minisorozat)
* 1991: Miliardi
* 1991: Fél lábbal a Paradicsomban (Un piede in paradiso)
* 1989: Casablanca Express
* 1988: A klán (Le clan) (minisorozat)
* 1988: Le crépuscule des loups (tévéfilm)
* 1986: A brummogó medve (Il burbero)
* 1986: Rosa la rose, fille publique
* 1986: Affari di famiglia (tévéfilm)
* 1985: Elisabeth (rövidfilm)
* 1985: Vous êtes avec moi, Victoria? (tévéfilm)
* 1985: A vörös fű (L'herbe rouge) (tévéfilm)
* 1983: Par ordre du Roy (tévéfilm)
* 1983: Bonnie és Clyde olasz módra (Bonnie e Clyde all'italiana)
* 1982: La démobilisation générale (tévéfilm)
* 1982: Le cercle fermé (tévéfilm)
* 1982: Az Aspern-hagyaték (Aspern)
* 1981: Cinéma 16 (tévésorozat, az Une mère russe című epizódban)
* 1981: Aimée
* 1981: Les ailes de la colombe
* 1981: Quatre femmes, quatre vies (minisorozat, a La belle alliance című epizódban)
* 1980: A faláda és a kísértet (Le roman du samedi) (a La naissance du jour című epizódban)
* 1979: A Brontë nővérek (Les soeurs Brontë)
* 1978: A rohanó ember (Der Mann im Schilf)
* 1978: L'affaire Suisse
* 1977: Les enfants du placard
* 1976: La muerte ronda a Mónica
* 1975: Une vieille maîtresse (tévéfilm)
* 1974: La profanazione
* 1973: A rendőrség csak áll és néz (La polizia sta a guardare)
* 1973: Gyilkosság a kék világban (Una gota de sangre para morir amando)
* 1973: Trader Horn
* 1973: A Sakál napja (The Day of the Jackal)
* 1972: Mil millones para una rubia
* 1971: Üvegbabák rövid éjszakája (La corta notte delle bambole di vetro)
* 1971: A hasonmás (La controfigura)
* 1971: A hurrikán szemében (El ojo del huracán)
* 1971: Egy gyík a nő bőrében (Una lucertola con la pelle di donna)
* 1970: No desearás al vecino del quinto
* 1970: Paranoia
* 1970: Uccidete il vitello grasso e arrostitelo
* 1969: A barátnő (L'amica)
* 1969: Perverz történet / Egyik a másikon (Una sull'altra)
* 1969: Una ragazza piuttosto complicata
* 1968: Szerelmi problémák (L'età del malessere)
* 1968: Adélaïde
* 1968: Deborah édes teste (Il dolce corpo di Deborah)
* 1968: Szenzációvadászok (I protagonisti)
* 1967: Siess, ölj meg... fázom! (Fai in fretta ad uccidermi... ho freddo!)
* 1967: A nap szépe (Belle de jour)
* 1966: Tündéri nők (Le fate) (a Fata Elena című epizódban)
* 1966: A nevető ember (L'uomo che ride)
* 1965: A napernyő (L'ombrellone)
* 1965: Olasz furcsaságok (Made in Italy) (a La donna című epizódban)
* 1965: A Göncöl nyájas csillagai / A Fiastyúk szikrázó csillagai (Vaghe stelle dell'Orsa...)
* 1965: Cicababák (Le bambole) (a Monsignor Cupido című epizódban)
* 1964: A szerelemről (De l'amour)
* 1964: Körbe-körbe (La ronde)
* 1964: Amori pericolosi (a La ronda című epizódban)
* 1963: Un marito in condominio
* 1963: Chair de poule
* 1963: Germinal
* 1962: Ipnosi
* 1962: Le Tueur à la rose rouge
* 1962: Nápoly négy napja (Le quattro giornate di Napoli) (nincs feltüntetve a stáblistán)
* 1962: Csodálatos vagy, Júlia (Julia, du bist zauberhaft)
* 1962: A rendetlenség (Il disordine)
* 1961: Róma aranya (L'oro di Roma)
* 1961: Amélie, avagy a szerelem ideje (Amélie ou le temps d'aimer)
* 1961: Éljen IV. Henrik! Éljen a szerelem! (Vive Henri IV... vive l'amour!)
* 1961: Pillantás a hídról (Vu du pont)
* 1960: Rómában történt (La giornata balorda)
* 1960: Dolci inganni
* 1960: Les lionceaux
* 1959: Köpök a sírotokra (J'irai cracher sur vos tombes)
* 1955: Robert Montgomery Presents (tévésorozat, az A Night for Dreaming című epizódban)

jeansorel30_1.jpg

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?

Heinrich George: A kommunista náci

Karin Petersen: A meggyalázott szépség

Danielle Perez és Guilherme de Pádua: Csókoltat a halál

Zoja Fjodorova: Tilos a szerelem

Faye Dunaway: A munkamániás világsztár

Pia Zadora: A többszörös Arany Málna-díjas popsztár

Ena Begović: A halál négy keréken érkezik

Silvana Mangano: A neorealizmustól a dekadens drámákig

Tordai Teri nyugati (erotikus) filmkarrierje

Luc Merenda: A modellből lett akciósztár

Marc Porel: Élj gyorsan, szeress szenvedélyesen, halj meg fiatalon!

Barbara Brylska: A lengyel Brigitte Bardot 

Gojko Mitić és a keletnémet indiánfilmek

Oleg Vidov: Az orosz Robert Redford

Gina Lollobrigida: A világ legszebb asszonya

Jennifer O’Neill: Amerikai szépség

Joe Dallesandro: A biszexuális melegikon

Ornella Muti: A vágy titokzatos tárgya

Ramon Novarro: A némafilmektől a halálsikolyig

Ewa Aulin: A svéd, akinek nyoma veszett

Terence Stamp: A brit filmművészet állócsillaga

Julie Newmar: A tökéletes Macskanő

Helmut Berger: Az egocentrikus életművész

Iain Quarrier: A dandy vámpír bukása

Bartók Éva: Az elfeledett magyar világsztár

Karin Schubert: Pornósztár volt őnagysága

5 komment
süti beállítások módosítása