Walerian Borowczykról a Képes Film Híradóban olvastam először, amikor 1972-ben bemutatták nálunk a Vér és liliom című filmjét. Megnézni nem tudtam, mert csak 16 éven felülieknek játszották, én meg épp feleannyi idős voltam. A címet persze megjegyeztem, mert olyan érdekesen hangzott: gyermeki eszemmel valahogy megéreztem, hogy ez a két fogalom nem illik össze, talán azért is hangzott annyira izgalmasan. Izgalmasabban, mint az eredeti, a Blanche, a főhősnő neve, amely magában foglalja a francia „blanc” (fehér) szót, ami a szerencsétlen teremtés ártatlanságára, erkölcsi tisztaságára utal. 1977-ben jutott el Magyarországra A bűn története (1975), amelyről a Képes Film Híradót felváltó Filmszemben olvastam, és a cselekményleírás határozottan érdekfeszítő volt. Ezt is 16 éven felülieknek vetítették, de mivel akkor már tizenhárom éves voltam, ezért megpróbálkoztam azzal, hogy megnézzem. Bátraké a szerencse: tudtam rá jegyet venni, beengedtek, és a film nagyon tetszett, mindmáig az egyik nagy kedvencem. Utána sajnos sokáig tényleg csupán olvasni tudtam Borowczykról, mert más filmjét nem játszották hazánkban: csak 1990-ben mutatták be az Erkölcstelen meséket (1974). A kilencvenes években a tévében sugározták néhány filmjét, VHS-en pedig kijött A szerelem művészete (1983). A Perifériát először az Örökmozgóban láttam. Fekete-fehér kópiát vetítettek, de még így is tetszett a film. Később a tévében már színesben láthattam. A bűn története és A romlás démonai (1979) mellett ez a kedvenc Borowczyk-filmem: nagyon hangulatos és nagyon szomorú, engem mégis mélyebben megérintett, mint az Utolsó tangó Párizsban (1972), amelynek hasonló az alaphelyzete. A Periféria egyébként külföldön is mostoha sorsú film: jogai állítólag jó ideje tisztázatlanok, ezért DVD-n csak Japánban adták ki (egyes források francia DVD-kiadásról is tudnak), Blu-rayen pedig annak ellenére sem jelent meg, hogy Borowczyk leghíresebb munkái már ebben a formátumban is elérhetők. (Az eredeti szöveg első megjelenése óta kijött a Blu-ray verzió is, de sajnos csak egy vágott változat.)
FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!
A cselekmény
Sigismond és Sergine boldogan élnek vidéki otthonukban gyermekükkel és idős házvezetőnőjükkel, Féline-nel. Az öregasszony éberen vigyáz a gyerekre, és azonnal közbelép, amint a játszadozó kisfiú túl közel megy az úszómedencéhez. A boldog fiatal házasok megfogadják, hogy sosem csalják meg egymást. Hamarosan látogatójuk érkezik, Sigismond nagybátyja, Antonin, aki arra kéri az unokaöccsét, hogy egy üzleti ügy miatt utazzon helyette Párizsba. A vonakodó férfi magával vinné a feleségét is, de Sergine inkább otthon marad a gyerekkel. Ahogy Antonin megjegyzi, Párizs nemcsak a művészetek, hanem az érzéki örömök városa is. Eleinte úgy tűnik, Sigismond meg akarja tartani a feleségének tett fogadalmát, és ügyet sem vet az örömlányokra, akik annál a régiségboltnál vadásznak kuncsaftokra, ahol a férfi egy kora XIX. századból való távcsövet vásárol. A látszat azonban csalóka. Sigismond betér abba presszóba, amely a környékbeli prostituáltak egyik törzshelye. Itt kikezd vele az arisztokratikus viselkedésű utcalány, Diana, és Sigismond szobára megy vele. A szobában az örömlány előre kéri a tarifáját, 200 frankot. Meg is kapja, és miután megvizsgálja a bankjegyeket a lámpafénynél, azt állítja, hogy hamisak, ezért inkább fémpénzt akar. Az aktust Diana észrevehetően unja, és amikor a férfi beletúr a hajába, szemrehányást tesz neki, hogy a frizurája többe került, mint a kapott 200 frank. A férfi erre egyetlen hang nélkül ismét pénzt ad neki. A szeretkezés után együtt mennek el egy erotikus revübe. Diana ezt az alkalmat is kihasználja, hogy lebonyolítson egy gyors menetet egy váratlanul adódó ügyféllel. Ezalatt a várakozó Sigismonddal kikezd két meleg. A férfi ekkor alkalmi partnernője után megy, és rajtakapja őt az új kuncsaftjával, de nem rendez jelenetet.
Diana és Sigismond (Sylvia Kristel és Joe Dallesandro)
Később Sigismond elmegy a postára a leveleiért. Féline is írt neki, és egy döbbenetes kettős tragédiáról számolt be. A házaspár gyermeke valahogy beleesett a kerti úszómedencébe, és belefulladt. A fájdalomtól megzavarodott Sergine felrohant a közeli széltoronyba, és a mélybe vetette magát. Azonnal meghalt. Sigismond újra elmegy Dianához, aki kedvesebben viselkedik, mint az első alkalommal, sőt úgy tűnik, mintha a szeretkezés most örömet is okozna neki. A férfi megint ad neki pluszpénzt, amelyből Diana finom fehérneműt vásárol magának. A stricije azonban észreveszi, amint magára veszi. A szobájába rendeli, ahol közli vele, hogy ebben a szakmában privát érzelmektől vezérelve senkinek se szabad tetszeni. Hogy Diana egy életre megjegyezze a leckét, leszaggatja róla a fehérneműt, és magáévá teszi a lányt. Sigismond ismét felkeresi Dianát, és már a találka legelején 500 frankot ad neki. A lány kérés nélkül orálisan kielégíti, de aztán elszalad előle. Sigismond visszatér a szállodai szobájába, és megint elolvassa Féline levelét. Kocsijával cél nélkül útnak indul az éjszakai Párizsban. Felidézi néhai felesége arcát és közös otthonukat. Nem érti, miért épp vele történt ez a tragédia, hiszen soha nem ártott senkinek, nem lopott, nem hazudott. Hajnalban egy néptelen helyen leparkol. A kesztyűtartóból egy pisztolyt vesz elő, és rövidesen lövés dördül. Az öngyilkosságról mit sem sejtő Diana éli tovább a már megszokott életét. Egy fiatal srác elmenne vele, de sokallja a 200 frankot, és modortalan megjegyzés kíséretében odébbáll. A közeli asztalnál üldögélő korosabb férfiú ekkor átül Diana asztalához, és átadja neki a tarifa összegét. „Ez persze csak előleg” – jegyzi meg Diana, miközben hidegen előkelő mosollyal elteszi a pénzt, és máris készen áll arra, hogy alkalmi partnerével szobára menjen.
André Pieyre de Mandiargues (1909–1991)
A szerző
André Pieyre de Mandiargues francia író és költő 1909. március 14-én született Párizsban. Már fiatalkorában sokat utazott Keleten, és azt tervezgette, hogy régész lesz. Irodalmi munkássága a harmincas években kezdődött. Eleinte verseket és novellákat írt, ám ezeket csak 1961-ben publikálta a L'áge de craie (Krétakor) című kötetben. A második világháborút Monacóban vészelte át. Itt írta meg 1943-ban megjelent első kötete, a Dans les années sordides (A rút években) szürrealista verseit. A szürrealizmus kezdettől fogva érdekelte, de csak 1947-ben kötelezte el magát az irányzat mellett. A Soleil des loups (Farkasok napja) című 1951-es novelláskötetéért megkapta a Kritikusok díját. E válogatás egyik vezérmotívuma az erotika, amely Mandiargues egész életművére jellemző, ahogyan a gondos írói szerkesztettség, az érzékletes leírások, a miszticizmushoz és a naturalizmushoz való vonzódás is. 1957-ben jelent meg a Le lis de mer (A tengeri liliom) című kisregénye, amely a korábbinál jóval szélesebb körben tette ismertté a nevét. A történet főszereplője Vanina, aki Szardínia szigetén vakációzik a barátjával. Felfigyel egy ismeretlen férfira, aki szintén érdeklődik iránta. Különös erotikus kapcsolat alakul ki közöttük, amelynek végső állomása Vanina ártatlanságának elvesztése. Mandiargues álomszerű hangulatot teremt, amelyet az érzéki feszültség fokozódása jellemez, elsősorban mégis Vanina legtitkosabb érzéseit, vágyait, belső világát és képzeletét tárja fel az olvasók előtt. A hatvanas években jelent meg két legismertebb regénye, a La Motocyclette (A motorbiciklis lány, 1963) – ebből 1968-ban Jack Cardiff forgatott filmet Alain Delon és Marianne Faithfull főszereplésével – és a Periféria alapjául szolgáló A legkülső körön, amely 1967-ben Goncourt-díjat kapott.
Alain Delon és Marianne Faithfull A motorbiciklis lány (1968) című filmben
1971-ben Mandiargues egy erotikus elbeszélésgyűjteményt adott ki Mascarets (Dagályhullámok) címmel, amelyben a tenger egyszerre erotikus szimbólum és a történések egyik helyszíne. Ugyanabban az esztendőben Troisième belvédère (Harmadik kilátó) címmel egy esszékötete is a boltokba került. A 72 tanulmány Mandiargues kedvenc íróiról és festőiről szól. A képzőművészet mindig is érdekelte, felesége is egy festőművész volt, Bona Tibertelli de Pisis (1926–2000). 1979-ben Mandiargues megkapta a Francia Akadémia Irodalmi Nagydíját. Jelentős volt a műfordítói tevékenysége is, így például William Butler Yeats, Misima Jukio és Octavio Paz műveit fordította francia nyelvre. Köztudottan érdeklődött az erotika témája iránt a magánéletben is: lenyűgöző erotikus kollekcióval rendelkezett, amelyet a közönségnek is bemutatott a Borowczyk által rendezett Egy különleges gyűjtemény (1973) című rövidfilmben. A lengyel rendezőhöz szoros barátság fűzte, Borowczyk többször is ihletet merített Mandiargues írásaiból. A Mascarets egyik novellája, a Dagály (La Marée) az Erkölcstelen mesék (1974) első története lett, az 1946-os Le Musée noirban olvasható A bárány vére (Le sang de l'agneau) pedig A romlás démonai (1979) középső részét alkotja. Mandiargues különösen elégedett volt a Dagály filmváltozatával. 1987-es regénye, a Tout disparaîtra jelentette Borowczyk utolsó mozifilmje, a Szerelmi szertartás (1988) kiindulópontját. Mandiargues – aki állítólag különcködésből írta egyik keresztneve, a Pierre helyett, hogy: Pieyre – 1991. december 13-án hunyt el Párizsban. Regényei közül csupán A legkülső körön jutott el a magyar olvasókhoz is, Tellér Gyula fordításában. Néhány novellája a Nagyvilág folyóiratban, illetve antológiákban jelent meg.
A La marge egyik kiadásának borítója
A regény és a film
A legkülső körön Mandiargues talán legismertebb regénye, ámbár egyes irodalmárok szerint korántsem a legjobb munkája. Többen is úgy vélik, hogy A tengeri liliom vagy A motorbiciklis lány sokkal jelentősebb mű, a Goncourt-díjat is jobban megérdemelték volna. A legkülső körön díjazása azonban nem csak ezért váltott ki általános megütközést Franciaországban. Állítólag a zsűri 1967-ben azt fontolgatta, hogy ki sem adja a díjat, mert abban az évben nem született igazán kimagasló színvonalú regény, amely vitán felül megérdemelte volna. Ráadásul a Goncourt-díjjal elsősorban a fiatal írókat szokták elismerni, Mandiargues viszont akkor már 58 éves volt. A díj körüli viták idővel elcsendesültek, végtére is a szerző írásművészetéhez kétség sem férhetett. A regény cselekménye a hatvanas években játszódik a spanyolországi Barcelona városában. Rosszmájúak szerint a szerző azért ezt a helyszínt választotta, mert ez remek ürügyet jelentett neki ahhoz, hogy elmerüljön az örömnegyed érzékletes leírásában. Úgy gondolom azonban, hogy ez tényleg csak rosszindulat, hiszen ha kizárólag ez lett volna a célja, választhatta volna szinte bármelyik nyugati nagyvárost. A valódi magyarázat a főhős, Sigismond Pons helyzetében rejlik: „A legkülső körön futottam teljes életemben” – mondja a történet végén, nem sokkal öngyilkossága előtt. A barcelonai helyszín valójában arra ad lehetőséget, hogy a szerző földrajzi értelemben is „a legkülső kör”-re helyezze főszereplőjét, és párhuzamot vonjon személyes sorsa és a Franco-diktatúra elnyomása alatt élő nép helyzete között.
Sigismond a feleségével (Joe Dallesandro és Mireille Audibert)
A regénynek egyértelműen Sigismond a főszereplője, aki a történet kezdetén otthonról egy levelet kap, amelyet a házvezetőnő, Féline írt. Sigismond megérzi a bajt, hiszen miért is a házvezetőnő ír neki, miért nem a felesége, Sergine. Felbontja a levelet, és csak egy pillanatra néz bele, de épp ezt a részt ragadja meg a tekintete: „Ő erre nem szólt semmit, még csak nem is sírt. Odarohant a széltoronyhoz. Felszaladt a csigalépcsőn. Leugrott. Azonnal meghalt.” Visszazárja a levelet, amely megpecsételte a sorsát, és nemcsak a múltját zárta le, hanem a jövő felé vezető utat is. Két-három nap haladékot ad magának, ezalatt a várost járja, mintegy felfedezi magának az élet megannyi hétköznapi, olykor egészen apró szépségét, azét az életét, amelyet maga mögött fog hagyni. Bolyongásait mindenkor a halál árnya kísérti, amely nemcsak az üvegbúra alá rejtett, otthonról jött levél képében van jelen. Amikor például Sigismond felmegy a város kilátótornyába, nem lehet nem gondolni arra a széltoronyra, ahonnan felesége a mélybe vetette magát. A leírásokban rendre visszaköszön a fekete és a piros szín, továbbá megjelennek az undor és a bomlás képei is. A színek és a fényjátékok érzékeltetésében egyértelműen megnyilvánul a szerzőnek a festészet iránti érdeklődése. Maga a mű kissé távolságtartó, hideg stílusa is az elkerülhetetlen véget előlegezi meg. A barcelonai végnapok közben Sigismond többször is visszaemlékezik a múltra, és nemcsak a Sergine-nel töltött boldog időszakot idézi fel, hanem például apja nyomasztó emlékét is. Mandiargues más műveire is jellemző, hogy a szerző a szerelem boldogságát a halál árnyékában ábrázolja, ami által felértékelődik a testiség mint a beteljesülés szimbóluma, és nagyobb hangsúlyt kap az élet és az érzelmek végessége, fájdalmas rövidsége.
A szép Diana bármikor odaadja a testét (Sylvia Kristel és Joe Dallesandro)
Mint arról lentebb majd részletesebben szó lesz, Borowczyk ezt a nem különösebben cselekményes, de gazdag jelentéstartalmú regényt csak kompromisszumok árán tudta filmre vinni. Szeretett volna az eredeti helyszínen forgatni, ám erre nem volt lehetősége, ezért a cselekményt Párizsba helyezte át. Emiatt le kellett mondania arról a párhuzamról, amely a lét kötöttségei alól felszabaduló Sigismond és az elnyomás alatt sínylődő spanyol nép sorsa között állt fenn, és kihagyta a filmből az apafigurát is. Másik fontos változtatása az volt, hogy főszereplővé emelte a prostituáltat, akihez Sigismond háromszor is ellátogat. A lány neve a könyvben Juanita, a filmben Diana. Biztosra vehetjük, hogy a névcserét nem csupán az indokolta, hogy a Juanita nem igazán illett egy párizsi örömlányhoz, s a Diana név választása egyáltalán nem volt véletlen. Diana a római mitológiában többek között a vadászat istennője volt, és – filmbeli alteregója szempontjából meghökkentő ellentétként – a szüzesség istennője is. Diana kíméletlenül leszámolt mindenkivel, aki az erényére próbált törni. Görög megfelelője, Artemisz például kegyetlen bosszút állt Aktaiónon, aki nem átallotta meglesni a meztelenül fürdőző istennőt, és bűnét még azzal is tetézte, hogy azt állította, jobb vadász nála. Artemisz szarvassá változtatta a merész ifjút, akit Aktaión kutyáival tépetett szét. A filmbeli Diana mint prostituált a férfiakra vadászik, s a pénzüket akarja megszerezni, de mindezért legfeljebb csak a testét adja, a lelkét nem. Anyagi ügyekben a lány annyira gyanakvó, hogy először papírpénz helyett fémpénzt kér Sigismondtól, és nincs ellenére, hogy pluszpénzt kapjon tőle, mert a férfi összekócolta a frizuráját, amiért Diana állítólag sokat fizetett. A filmbeli Diana arisztokratikus viselkedésével kirí ebből a közegből: elkülönül a kolléganőitől, ahogyan a mitológiai istennő is távolságot tart az emberektől és a többi istentől is.
Útban a találkahely felé (Sylvia Kristel és Joe Dallesandro)
Borowczyk filmjében Dianának önálló jelenetei vannak, az ő sorsába is bepillantást nyerünk. Kiszolgáltatott helyzetét az a jelenet érzékelteti igazán, amikor a lány a Sigismondtól kapott pénzen finom fehérneműt vásárol, mert szeretne jobban tetszeni a férfinak. És itt már nemcsak arról van szó, hogy apró női praktikákkal próbál minél több pénzt kicsikarni tőle, hanem már érzelmeket táplál iránta, hiszen Sigismond kedves és gyengéd volt vele, emberi lényként kezelte, és nem megvásárolt szexobjektumként tekintett rá, még akkor sem, ha csupán a pillanatnyi feledést, a múló örömöt kereste a karjaiban. A stricije azonban leszaggatja róla a finom fehérneműt, és a maga durva módján figyelmezteti arra, hogy soha eszébe ne jusson érzelmektől vezérelve lefeküdni bármelyik kuncsaftjával is. Borowczyk alkotásában teljesen egyértelmű, hogy Diana is a létezés perifériáján él. Nem tudjuk meg, legfeljebb csak sejthetjük, hogy ez a törékeny szépség valaha talán más életet élt, és esetleg épp azért került mostani helyzetébe, mert túlságosan odaadó kedvese volt egy férfinak, aki visszaélt az érzelmeivel. Borowczyk még egy harmadik, igen fontos dramaturgiai változtatást is eszközölt: a film elején Sigismond és Sergine megfogadják, hogy sohasem csalják meg egymást. A nagyvárosban azonban a férfi hamar Diana karjaiban köt ki. Megszegte az esküjét, s a bűnt bűnhődés követi: a regénnyel ellentétben a filmben csak a megcsalást követően érkezik meg Féline levele a kettős tragédiáról. A film szomorú melankóliája részben abból fakad, hogy megérezzük: ez a két, egyformán periférikus élethelyzetben lévő ember egymásba kapaszkodva egy új életet kezdhetne, lehetne jövőjük, ám a férfi részéről az önvád, a lány részéről szakmájának ballasztként ránehezedő súlya ezt meggátolja. A kocsijában ülő Sigismond a hajnali derengésben „gondosan mellére szorítja a rövid pisztolycsövet, meghúzza a ravaszt, s jaj, micsoda láng lobban a szívében!” A regény ezzel véget is ér, a film utolsó jelenetében viszont Dianát látjuk a törzshelyén. Egy szemtelen fiú mustrálgatja őt, mint egy árucikket, és sokallja a lány tarifáját, a kétszáz frankot. Egy korosabb szemüveges férfi azonban átül Diana asztalához, és egy hang nélkül leteszi elé a kért összeget. Az üzlet megköttetik, és amíg Sigismond az önként vállalt halállal kilépett „a legkülső kör”-ből, Diana valószínűleg egy életre ottmaradt.
A gyanakvó Diana (Sylvia Kristel)
A szuperintelligens holland szexbomba
A Dianát megformáló Sylvia Maria Kristel 1952. szeptember 28-án született a hollandiai Utrechtben. Szülei, Jean-Nicholas Kristel (1926–1990) és Pietje Hendrika Lamme (1921–2000) egy fogadót vezettek. Bár volt még egy lányuk, Marianne, és egy fiuk, Nicholas is, a házasságuk boldogtalanul telt, főleg az apa alkoholizmusa miatt. Sylvia mindössze kilencéves volt, amikor a fogadó egyik vendége szexuálisan zaklatta őt. Ennél is nagyobb traumát jelentett számára az, amikor a szülei elváltak. Kristel papa egyik nap egy vadidegen nővel jött haza. Közölte, hogy ő lesz az új felesége, a mostani nejének és gyermekeinek fel is út, le is út. A zavaros családi háttér szerencsére nem okozott problémát Sylvia tanulmányaiban: rendkívül értelmes és okos kislány volt, négy osztályt is kihagyhatott az iskolában. Felnőtt nőként már 165-ös IQ-val büszkélkedhetett volna, de ezzel sosem hencegett. Tizenhét éves korában találkozott a Hollandiában vendégeskedő Jacques Charrier-vel, Brigitte Bardot volt férjével, aki azt tanácsolta neki, hogy próbáljon betörni a szórakoztatóiparba, mert szépsége és intelligenciája révén meg tudná állni ott a helyét. Ugyanabban az esztendőben modellszerződést kapott, négy évvel később pedig megnyerte a Miss Tv Europe szépségversenyt. Filmkarrierje csalódással indult: állítólag ő is jelentkezett az Utolsó tangó Párizsban (1972) női főszerepére, ám a próbafelvétele nem győzte meg Bernardo Bertolucci rendezőt. A holland filmesek viszont a szépségverseny után felfigyeltek Sylviára, és 1973-ban már három filmhez is szerződtették. Nemzetközi hírnevét az Emmanuelle (1974) címszerepének köszönhette. Just Jaeckin rendező több tucat jelentkező közül választotta ki Kristelt, mert szerinte csakis Sylvia rendelkezett a figura hiteles megformálásához szükséges kisugárzással. A szerepet a művésznő két folytatásban is eljátszotta, és egy cameo erejéig megjelent a negyedik részben is.
Sylvia Kristel és Nicholas Clay a Lady Chatterley szeretője (1981) című filmben
A Julia (1974, Sigi Rothemund) című nyugatnémet szexfilmje nekünk, magyaroknak azért lehet érdekes, mert a másik női főszerepet Tordai Teri domborította. Sylviát a hetvenes években kézről kézre adták a filmesek, de többségük sajnos csak biodíszletként számított rá. Játszott például Roger Vadim (A hűséges asszony, 1976), Claude Chabrol (Alice utolsó szökése, 1977), Francis Girod (René la canne, 1977), Luigi Zampa (Vad ágyak, 1979) és Ken Annakin (Az ötödik muskétás, 1979) egy-egy filmjében is. Sztárkorszakában is filmezett a hazájában: a Pastorale 1943 (1978, Wim Verstappen) és különösen a Rejtélyek (1978, Paul de Lussanet) életműve nívósabb darabjai közé tartozik. Alain Delon partnere volt az Airport '79 – Concorde (1979) című katasztrófafilmben. Művészi kudarcai közé tartozik, hogy Roman Polański egyetlen forgatási nap után lecserélte őt Isabelle Adjanira A lakó (1976) című filmjében. Sylvia dolgozhatott volna Louis Malle-lal (Csinos kislány, 1978), Richard Donnerrel (Superman, 1978), Tony Scott-tal (Az éhség, 1983) és Sergio Leonéval (Volt egyszer egy Amerika, 1984) is, ám ezek a lehetőségek elúsztak, ahogyan többszöri próbálkozása ellenére sem lehetett Bond-girl. Visszautasított olyan filmeket, mint az Adéle H. története (1975), a King Kong (1976), a Caligula (1979), a Szárnyas fejvadász (1982), A sebhelyesarcú (1983), a Dűne (1984) és a Kék bársony (1986). A nyolcvanas években készült filmjei közül a Lady Chatterley szeretője (1981) volt a legigényesebb, ámbár a Magánórák (1981) sem volt sikertelen. Rossz szakmai döntései mellett alkohol- és kábítószer-függősége is szerepet játszott abban, hogy a nyolcvanas években karrierje végzetesen félresiklott. 1975-ben Hugo Claus belga írótól született a fia, Arthur Kristel. Claust Ian McShane angol színész kedvéért hagyta el, amit később élete legrosszabb döntésének nevezett. A nyolcvanas években kétszer is férjhez ment, de egyik házassága sem sikerült. A kilencvenes években régi szerepe, az Emmanuelle felélesztésével próbálkozott, kevés eredménnyel. Jó barátja, Gérard Depardieu szerette volna, ha Sylvia játszaná Izabella királynét az 1492 – A Paradicsom meghódítása (1992) című filmben, ám a producerek nemet mondtak. Kristelt többször kezelték torok- és gégerákkal, 2012 júliusában pedig szélütés érte. Egy amszterdami kórházban, álmában halt meg 2012. október 17-én. (Az IMDb Utrechtről és október 18-áról, az angol és a spanyol Wikipédia pedig Hágáról tud. A művésznő sírkövére október 17-i dátum került.) Életéről két kötet is megjelent, a Meztelenül (Nue) magyar nyelven is olvasható. Emlékére 2014-ben díjat alapítottak.
(A férfi főszerepet alakító Joe Dallesandro karrierjéről A biszexuális melegikon című életrajzban korábban már részletesen írtam.)
A bűn története (1975, Grażyna Długołecka és Olgierd Łukaszewicz)
Az ötlettől a fogadtatásig
Az animáció műfajának egyik legeredetibb tehetsége, a Franciaországba emigrált lengyel Walerian Borowczyk (1923–2006) 1968-tól rendezett játékfilmeket. Első két mozifilmje, a Goto, a szerelem szigete (1968) és a Vér és liliom (1971) a kedvező kritikák ellenére is kevés nézőt vonzott. Anatole Dauman producer ekkor azt ajánlotta, hogy Borowczyk rendezzen egy erotikus filmet, mivel épp akkoriban enyhültek a műfajra vonatkozó szigorú francia szabályozások. Így született meg az Erkölcstelen mesék (1974), amely kereskedelmi szempontból jelentős sikert aratott, szakmai fogadtatása viszont nem volt egyértelműen lelkes. Azt ugyan még az erénycsősz kritikusok sem nagyon vitatták, hogy Borowczyk kivételes tehetsége ebben a művében is megmutatkozik, mégis többen azt hangoztatták, hogy lényegében beállt az üzleti sikert hajkurászó szexfilmesek közé. A Lengyelországban készült Stefan Żeromski-adaptáció, A bűn története (1975) esetében végre megvalósult a szakmai és a közönségfogadtatás harmóniája: a kritikák többsége kedvező volt, és a nézők érdeklődésére sem lehetett panasz, pedig ez az opusz visszafogottabb volt, mint az előző. A bestia (1975) szürrealisztikus-morbid meséje a párzó lovakkal és a hosszasan ejakuláló, medveszerű szörnyeteggel viszont újfent kiverte a biztosítékot: a legszigorúbb ítészek szerint Borowczyk csupán egy ízléstelen félpornót alkotott, amelyet művészetként akart eladni. A rendező számára ismét létszükségletté vált, hogy egy „mainstream” filmet forgasson, amely visszacsábítja a nézőket a mozikba.
A megalázott Diana (Sylvia Kristel)
Egyik elképzelése az volt, hogy filmet készít Jean Ray (1887–1964, eredeti neve: Raymundus Joannes de Kremer) flamand író A vastemplom című 1933-as regényéből. A kötet „az amerikai Sherlock Holmes”, Harry Dickson kalandjait bemutató ciklus, A sötétség sikátorában részét képezi. A téma ugyan gyökeresen eltér a rendező korábbi műveinek tematikájától, de a fontosabb motívumok – lények a világűrből, aztékok, szörnyetegek, tigrisek és egy Londonhoz közeli rejtélyes templom – Borowczyk szürrealista fantáziájának kiélésére adtak volna lehetőséget. A direktor úgy tervezte, hogy ezt a filmjét is Anatole Dauman cége, az Argos Films számára készíti el, ezért a producer megtette a szükséges lépéseket a filmjog megszerzésére. Borowczyk ekkoriban került kapcsolatba két másik producerrel, a Hakim fivérekkel is. Raymond és Robert Hakim nevéhez olyan filmklasszikusok fűződnek, mint például a Thérèse Raquin (1953, Marcel Camus), A párizsi Notre-Dame (1956, Jean Delannoy), a Tisztes úriház (1957, Julien Duvivier), a Kettős küldetésben (1959, Claude Chabrol), a Ragyogó napfény (1960, René Clément), a Napfogyatkozás (1962, Michelangelo Antonioni), A nap szépe (1967, Luis Buñuel) és az Isadora (1968, Karel Reisz). Borowczyk és a producerek kezdetben Albert Cohen (1895–1981) svájci író 1968-as regénye, a Belle du seigneur filmváltozatáról tárgyaltak. A kötet egy négyrészes ciklus harmadik darabja, amely a harmincas években játszódik, egy zsidó nő és egy házasságban élő svájci arisztokrata férfi romantikus szerelméről szól. Borowczyk inkább egy másik témát ajánlott, Mandiargues Goncourt-díjas regényét, A legkülső körönt. Elmondta, hogy szerinte az Emmanuelle-lel világhírűvé vált Sylvia Kristel tökéletes lenne a női főszerepben. Hakimék elfogadták a témajavaslatot és a színésznőt is, annak ellenére, hogy a merész erotikus témák távol álltak tőlük, addigi ténykedésük alapján meglehetősen konzervatív producerek hírében álltak.
Sergine a tükör előtt (Mireille Audibert)
A férfi főszerepet Andy Warhol felfedezettje, az amerikai Joe Dallesandro kapta, aki a hetvenes években Európában filmezett, mert nagyobb művészi mozgásteret akart, mint amekkorát mentorai (Warhol mellett Paul Morrissey rendező) biztosítottak számára. A két főszereplő nevének kereskedelmi vonzereje, Borowczyk és a díjnyertes regény közismertsége optimista reményeket keltett a Periféria várható sikerét illetően. Az első baljós előjel az volt, amikor a spanyol hatóságok megtagadták a forgatási engedélyt a produkciótól. Spanyolország akkoriban Franco tábornok uralmának végnapjait élte (az államfő 1975. november 20-án hunyt el), de még mindenhol a jobboldali szemlélet uralkodott. A spanyol sajtóban negatív hangvételű cikkek jelentek meg a készülő filmről. Azzal vádolták az alkotókat, hogy Spanyolország rossz hírét próbálják kelteni, bordélyok és kurvák fellegvárának akarják ábrázolni az országot. Emiatt a Hakim fivérek ragaszkodtak ahhoz, hogy Borowczyk helyezze át a cselekményt Párizsba, mert ott sokkal gördülékenyebb lesz a munka. Arra hivatkoztak, hogy az ellenséges spanyol újságcikkek miatt nincs olyan biztosítási ügynökség, amely szerződne a produkcióval. Kiderült azonban, hogy a helyszín megváltoztatása megold ugyan néhány problémát, ám rögvest újakat teremt helyettük. Borowczyk érthetően a saját művészi elképzeléseit kívánta megvalósítani, míg a producerek elsősorban a kereskedelmi szempontokat próbálták érvényesíteni, és ebből óhatatlanul kisebb-nagyobb konfliktusok keletkeztek.
Gyengéd szerelmesek (Sylvia Kristel és Joe Dallesandro)
A Periféria Borowczyk első olyan játékfilmje, amely a jelenben játszódik. Ez szakmai kihívást jelentett a rendezőnek, hiszen korábbi filmjeinek egyik legfőbb erőssége épp a múlt érzékletes felidézése volt, amiben kiemelt figyelmet kaptak a nemegyszer különleges, egyedi tárgyak. Az új film esetében viszont a történések helyszínéül főleg szegényes szállodai szobák, szűk belső terek szolgáltak. Bernard Daillencourt operatőr nagy érdeme, hogy a film képi világa mégis ugyanolyan magával ragadó hatást kelt, mint a korábbi filmeké. A realisztikus stílus és az „éteri lebegés” harmonikus egységet alkot, és merőben eltér attól a vizuális látásmódtól, amely a korszak más erotikus filmjeit jellemzi. Daillencourt 1955 óta dolgozott a szakmában. Az Erkölcstelen mesék egyik története volt az első közös munkája Borowczykkal. Ő fényképezte A bestiát és A romlás démonait is, amelynek három epizódja szintén ragyogó operatőri teljesítmény. Képességeire az erotikus műfaj más ismert alkotói is igényt tartottak, mint például José Bénazéraf és David Hamilton. A Hakim fivérek határozott kívánsága volt, hogy Borowczyk minél jobban alkalmazkodjon a közönség vélt elvárásaihoz. Így például azt akarták, hogy Sigismondnak egy „nagy, fenséges” Citroënje legyen, mert szerintük a nézők egy ilyen kocsit szeretnének látni. Annak az igényüknek is nyomatékosan hangot adtak, hogy Borowczyk a film zenéjéhez a kortárs könnyűzenéből, a divatos slágerekből is merítsen. A rendezőnek állítólag ez utóbbi óhaj egyáltalán nem volt ínyére. Már-már mulatságos, hogy mégis a kikényszerített soundtrack a Periféria egyik nagy erőssége, mert Borowczyk a kortárs szerzeményeket sem hangulatfestő háttérzeneként használta, hanem dramaturgiai funkciót adott nekik. Itt említsük meg, hogy egyes vélemények szerint feltehetően nem tisztázták mindenre kiterjedően a felhasznált dalok szerzői jogait, és ez lehet az egyik oka annak, hogy a Periféria sokáig csak Japánban volt elérhető DVD-n, s a közelmúltban Blu-rayen kiadott Borowczyk-kollekcióban sem található meg.
Diana számára a pénz az első (Sylvia Kristel és Joe Dallesandro)
Charles Dumont gyönyörű dala, az Une femme (Egy asszony) az egyik fontos erotikus jelenet fő zenei motívuma. A brit 10cc együttes ma már örökzöldnek számító felvétele, az I’m Not in Love (Nem vagyok szerelmes) 1975-ben jelent meg. Tudomásom szerint a Perifériában használták először filmzeneként, és az elmúlt négy és fél évtizedben számos más filmben is felcsendült: The Stud (1978), Tisztességtelen ajánlat (1993), A hadszíntér kiterjesztése (1999), Tök alsó (1999), Szeress örökké (2002), Bridget Jones: Mindjárt megőrülök! (2004), Nem kellesz eléggé (2009), Hunky Dory (2011), Jappeloup (2013), A galaxis őrzői (2014). Talán csak Sofia Coppola használta fel a slágert annyira kreatívan az Öngyilkos szüzekben (1999), mint Borowczyk a Perifériában. A lengyel rendező filmjében a dal Diana és Sigismond első szeretkezése közben hallható: a hangulatos zene tökéletesen kifejezi mindazt, ami a két főszereplőt egymás karjaiba vezérelte, az „éteri” képekhez illő hangulatot teremt, miközben a cím egy percnyi kétséget sem hagy afelől, hogy mély érzelmekről (még) nincs szó. Egy másik jelenetben a prostituáltak egy kis teremben megható filmet néznek, melyben egy idősebb hölgy (egy megöregedett énekesnő) az életéről beszél, és egy érzelmes sanzont énekel. Mintha egy másik, nem kevésbé szomorú, de mégiscsak emberibb világ nyílna meg néhány pillanatra az örömlányok előtt. A szomszéd helyiségben azonban az egyik vendég egy harsány diszkóslágert (Afric Simone: Hafanana) indít el a wurlitzeren. A filmvetítés keltette varázslat elillan, a meghitt ábrándozásnak a zajosan rideg valóság vet véget. Diana és Sigismond utolsó találkozásának képsora alatt a Pink Floyd nyugtalanítóan különös zenéje (Shine On You Crazy Diamond) hallható, mintegy előrevetítve a tragikus végkifejletet. Elhangzik egy másik 10cc-dal, a Lazy Ways és Elton John Saturday Night's All Right című felvétele is, az utolsó jelenetben pedig a Sailor slágere, A Glass of Champagne. Némelyik szerzemény a szomszéd helyiségből átszűrődő dallamként hallható, ami dramaturgiailag szintén indokolható megoldás. Borowczyk filmjeiben egyébként a zene mindig is több volt puszta hangulatelemnél: gondoljunk például A bűn történetére, melynek Mendelssohn e-moll hegedűversenye jelenti a visszatérő zenei motívumát, sőt a végkifejletet Borowczyk a zenemű befejező tételének érzelmi ívével összhangban valósította meg. A gyilkossági jelenetben megszólaló gramofonlemez vagy a mulatóban elhangzó vidám kuplé, az Oh, du lieber Augustin szintén plusz jelentéstartalmat adott ahhoz a filmhez.
Heves szenvedélyek (Sylvia Kristel és Joe Dallesandro)
A Periféria forgatása 1975 decemberében kezdődött, és 1976 januárjában ért véget. A jelenetek többségét Párizsban vették fel, elsősorban a rue Saint-Denis környékén. A stáb összetétele némi problémát okozott, hiszen Borowczyk lengyel volt, Kristel holland, Dallesandro pedig amerikai, aki ráadásul nem beszélt franciául, így vele csak tolmácson keresztül lehetett kommunikálni. Joe szerint a Hakim fivérek régimódi producerek voltak, akiktől eléggé távol álltak az olyan filmek, amilyeneket Borowczyk forgatott, illetve amilyenekben Sylvia vagy éppen ő játszott korábban. (Mellesleg a Periféria volt a producerek utolsó filmje.) Partnernőjéhez fűződő viszonya kicsit olyan volt, mint a filmben: rokonszenveztek egymással, de más volt a művészi hátterük, ezért kapcsolatuk lényegében távolságtartó maradt. Dallesandro az underground filmek világából érkezett, míg Sylvia inkább a kommersz filmipar ügyeletes szexcsillagának számított, aki egyébként jobb színésznő volt annál, mint amilyennek a filmjei alapján gondolták. Ami közös volt bennük, az a nehéz gyerekkor, amelyet maguk mögött tudtak hagyni, és önerőből váltak nemzetközi hírességekké. Joe szerint Sylvia igazából torkig volt a szexbálvány imázsával, s állítólag azt tervezgette, hogy kolostorba vonul, és apáca lesz belőle. Dallesandro számára az erotikus jelenetek nem a meztelenség miatt voltak nehezek, hanem azért, mert nem könnyű úgy leforgatni az ilyen képsorokat, hogy a partner igazából nem akarja azokat.
Diana lebukik a stricije előtt (Sylvia Kristel)
Borowczyk ragaszkodott ahhoz, hogy eltakarják a férfi főszereplő karján a „Little Joe” feliratú tetoválást. Joe nem ellenkezett, mert a tetkó szerinte se illett a figurához, és elismerte, hogy egy színész nem feltétlenül teszi jól, ha könnyen észrevehető helyre tetováltat. (Ámbár az ő tetoválása zűrös tizenéveiben készült, amikor még szó se volt filmkarrierről.) Itt jegyezzük meg, hogy ehhez kapcsolódik a film egyik különös bakija: a történet kezdetén Sigismond egyik karja megsérül, ami dramaturgiai ürügy arra, hogy Sergine bekösse a sebet, és így eltakarja a tetoválást. A kötözési jelenetnél azonban egy pillanatra, amikor a férfi leveszi az ingét, észrevehető, hogy a tetoválás valójában a másik karján van, ellenben a későbbi szexjelenetekben tényleg a tetoválást takarja el. A furcsaság az, hogy a kötést mindig a jobb karon látjuk, amire az lehet a magyarázat, hogy a kötözési képsort esetleg a fürdőszoba tükrében mutatták. Joe-nak az a véleménye, hogy párosa Kristellel nem volt annyira ütős, mint amilyennek szánták, de a film tagadhatatlanul érdekes lett. Sylvia így emlékezett a Perifériára a Meztelenül című önéletrajzi kötetében: „Azt hiszem, ez volt a kedvenc munkám. Waleriannak elég élénk az erotikus fantáziája, hajlik a fetisizmusra. […] A film sajnos nem arat túl nagy sikert. Kizárólag a zengzetes elnevezésű »művészmozik« tűzik műsorukra. Keveseknek tudom ebben a minőségemben megmutatni magam. Kár.”
Játék a tojásokkal (Sylvia Kristel és Joe Dallesandro)
A Periféria bizonyos motívumai híres filmtörténeti alkotásokat idéznek. Bernardo Bertolucci már emlegetett botrányfilmje, az Utolsó tangó Párizsban alaphelyzete hasonló: mindkét film főszereplője elveszíti a feleségét, és mindketten a testiségbe menekülnek, de az érzelmeket nem tudják tartósan kizárni az új kapcsolatukból, és a történet végén mindketten meghalnak. Hajlamosak lehetnénk azt hinni, hogy Borowczyk utánozta Bertoluccit, ám ne feledjük, hogy a Periféria alapja egy olyan regény, amely öt évvel az Utolsó tangó előtt jelent meg. Diana a fekete tollboában Sanghaj Lilyre, a kurtizánra emlékeztet, akit Marlene Dietrich alakított a Sanghaj expressz (1932, Josef von Sternberg) című filmben. Egyes vélemények szerint Borowczyk alkotása felfogható úgy is, mint egy másik klasszikus Dietrich-film, A kék angyal (1930, Josef von Sternberg) modern variációja: mindkettőben egy ledér nő romlásba taszítja a tisztességes férfit. A Periféria egyik jelenetében Sigismond ártalmatlan játszadozást folytat két főtt tojással Diana meztelen testén: a tojásokat utána az örömlány megeszi. Ez az egyetlen olyan együttlétük, amelyet mintha Diana is őszintén élvezne. Érdekes véletlen, hogy az ugyancsak 1976-ban bemutatott francia–japán botrányfilmben, Az érzékek birodalmában szintén fontos – és a Borowczyk-filmnél jóval merészebb – szerephez jut egy főtt tojás. (Kuriózumként említsük meg, hogy Az érzékek birodalma is Anatole Dauman cégénél készült, akárcsak az Erkölcstelen mesék és A bestia. Egyébként a tojásmotívum Mandiargues regényében is szerepelt, egyértelműen szexuális szimbólumként.)
Bruno Brive a Perifériában (balra) és a Caligulában (jobbra)
Bennfentesek úgy tudják, hogy a Perifériához állítólag készült egy másik befejezés is, ám végül a rendező által előnyben részesített, a regénynek megfelelő tragikus fináléval forgalmazták a produkciót. Egyesek szerint a filmnek létezik egy szexuálisan merészebb változata is, erről azonban nincsenek hiteles információk. Az tény, hogy néhány évvel később A szerelem művészetét (1983) Borowczyk tudta nélkül a Caligula – Az el nem mondott történet (1982, Joe D’Amato) című filmből átvett rövid pornográf képsorral toldották meg, és mivel a direktor a Perifériában is előszeretettel filmezett meztelen torzókat, ezért a film éppenséggel különösebb dramaturgiai problémák nélkül kiegészíthető lett volna plusz szex-, netán pornójelenetekkel. S ha már Caligula: Tinto Brass 1979-es botrányfilmjében Gemellust játszotta az a Bruno Brive, aki szerintem a Periféria mulatójelenetében az egyik meleg fiatalember szerepében látható. Ez persze csak tipp, mert a stáblistán nincs feltüntetve a színész neve, de a hasonlóság szerintem eléggé feltűnő. (Lásd a fenti illusztrációt: balra a Periféria, jobbra a Caligula. Az IMDb szerint Brunónak csupán egyetlen filmje van, a Caligula.)
Búcsúcsók (Mireille Audibert és Joe Dallesandro)
A Periféria hivatalos változata se Borowczyknak, se Mandiargues-nak nem tetszett igazán. Mindketten úgy érezték, hogy bár vannak benne jól megoldott jelenetek, de sajnos túl sok kompromisszum árán valósult meg. A rendező viszont határozottan elégedett volt Kristellel, és kifejezte reményét, hogy lesz még alkalma dolgozni vele. Erre a hetvenes évek végén nyílt újabb alkalom, amikor Borowczyk Frank Wedekind Lulu című regényének megfilmesítésére készült. Sylviával szerette volna elkészíteni a filmet, aki akkoriban zavaros kapcsolatban élt Ian McShane angol színésszel. A férfi amerikai karrierrel hitegette holland barátnőjét, de egyáltalán nem támogatta ennek megvalósításában. Borowczyk végül a mindössze tizenhét éves svájci Anne Bennentet választotta, akinek öccse, David épp akkoriban vált világhírűvé A bádogdob (1979) című drámában. A Periféria 1976. szeptember 22-én került a francia mozik műsorára. Párizsban 225 438, országosan 725 502 nézője volt. Ez nem sok, ha például az első Emmanuelle nézőszámaival (Párizsban: 3 269 187, országosan: 8 893 996) hasonlítjuk össze, ám jóval több, mint ahányan Sylviának a Vadimmel vagy Chabrollal forgatott filmjére váltottak jegyet. Az NSZK-ban az Emmanuelle-t használták csalinak, és Emanuela 77 címmel forgalmazták a Perifériát. A trükk nem jött be, csak 327 606 néző volt kíváncsi az utcalányként megjelenő Kristelre. (Valószínűleg túl élesnek tűnt a váltás a luxuskörülmények között élő, egzotikus helyszíneken szeretkező diplomatafeleség és az olcsó presszóban kuncsaftokra vadászó, pénzéhes kéjnő figurája között.) A magyar mozik nem mutatták be a filmet. A nyolcvanas évek második felében néhány filmklub műsorában Lapszél címmel szerepelt. A budapesti – sajnos már megszűnt – Örökmozgóban egy erotikus témájú összeállítás részeként két alkalommal vetítettek egy fekete-fehér kópiát A peremen címmel: először 1992. február 19-én este fél 7-kor (ezen magam is részt vettem), majd február 22-én este fél 9-től. (Furcsa véletlen, hogy a második vetítés után, este negyed 11-től épp Az érzékek birodalma volt a program.) A Magyar Televízió szinkronizálva mutatta be a filmet Periféria címmel, színes változatban, először 1995. január 7-én.
Diana az ágyban (Sylvia Kristel)
A magyar szaksajtó nem nagyon foglalkozott Borowczyk alkotásával sem új korában, sem a tévépremier alkalmából. Az 1976-os barcelonai filmhét kapcsán Pongrácz Zsuzsa így említette a művet a Filmvilágban (1976/22): „Valóban elengedhetetlenül hozzátartozik-e a spanyol mozinézők informáltságához a francia La marge (rendező: Walerian Borowczyk) javarészt ágyjeleneteket bemutató pornófilmje, vagy az ugyancsak francia Maitresse, amelyben az inkvizíció kínzókamráihoz hasonlóakban gyötrik az így kielégülést kereső beteges hajlamúakat – nem vagyok hivatott eldönteni.” (Vicces érdekesség, hogy bő tíz évvel később, 1987-ben [!] Ábrahám János ugyanezt a két filmet majdnem ugyanezekkel a szavakkal emlegette – szintén egy barcelonai filmhét kapcsán – az Utunk című lap 1987/5. számában: „A zsűri bizonyára úgy vélte, hogy az átlagos spanyol mozinéző informáltságához elengedhetetlenül hozzátartozik, hogy lássa a nagy Walerian Borowczyk francia rendező ágyjelenetekben bővelkedő La marge című pornófilmjét vagy az ugyancsak francia Maitresse című alkotást, amelynek címét le sem kell fordítani, annyira nemzetközi már maga a szó.”) A francia filmművészet nagy barátja és alapos ismerője, Bikácsy Gergely 1977-ben és 1990-ben is írt egy-egy igényes esszét Borowczykról (szintén a Filmvilágban). Az első, A szürrealizmus kései gyermeke (1977/20) a játékfilmes pályafutás legizgalmasabb időszakában született, közvetlenül a Periféria után. Ebben ezt olvashatjuk: „[Borowczyk] Legújabban mégis egy nálunk is ismert Mandiargues-regény, A legkülső körön sajátos adaptációjára vállalkozott. Női főszereplője Sylvia Kristel, az Emmanuelle giccs-pornó sztárja. Nyilvánvaló, hogy a pornófilmek »szakosodása« idején, amikor a zug-élvezőknek »hard-pomókat«, a középosztály felvilágosultabb tagjainak Emmanuelle-t, meg giccsé silányított O. történetét vetítenek, Borowczyk egyik csapdába sem akar esni, őrizni akarja saját látását, az erotikából nem pornográfiát, hanem valódi értéket akar teremteni.” A második esszé, a Bíbor onánia (1990/8) az Erkölcstelen mesék hazai bemutatója alkalmából íródott, amikor a játékfilmes életmű már lezárult, bár akkor ezt még nem tudtuk. Ebben Bikácsy már csak ennyit írt a Perifériáról: „A dagály [az Erkölcstelen mesék első története] Pieyre de Mandiargues novellája nyomán készült, a »kései« szürrealista író Legkülső körön című könyvéből később önálló nagyjátékfilmet is rendezett Borowczyk, halovány eredménnyel.”
A Pons házaspár (Joe Dallesandro és Mireille Audibert)
Így látták ők
„Mi, akik már tudjuk, hogy melyik film marad hét napig a mozi műsorán, tapasztalatunk birtokában most először azokat a filmeket ismertetjük, amelyekre minden bizonnyal »bejön« a nagyközönség. Első helyen említjük Sylvia Kristel jelentkezését a Lifka moziban. Sylvia szegről-végre Brigitte Bardot kolléganője, de az új sztár jóval többet mutat zsenge testéből, mint hírneves elődje. A famózus Emmanuelle az Utcalány című filmben a címszerepet játssza, persze nem olyan széles szerelmi skálán, mint az említett – s nálunk betiltott – produkcióban, de Walerian Borowczyk rendező tudja, mitől döglik a légy. Mellékesen azért azt is megjegyezzük, hogy a forgatókönyv egy alig ismert francia író Goncourt-díjas regényéből készült.”
(Név nélkül: „Mennyit ér egy utcalány?”. In: Magyar Szó, 1978. december 5., 12. o.)
Sigismond és Diana egymásra talál (Joe Dallesandro és Sylvia Kristel)
„A családos férfi Párizsba megy, és egy bordélyház állandó vendége lesz (miközben súlyos titkot hordoz magában). Találkozgat egy prostituálttal, akibe beleszeret, de a kapcsolatnak semmi esélye nincs a jövőre nézve, és ezt mindketten tudják. Kiváló, remekül játszott melankolikus és nagyon erotikus dráma ez Borowczyktól tökéletes zenei aláfestéssel, bár a közvélemény Kristel jelenléte miatt csak legyintett, mondván tiszta sor, hogy a film csak az Emmanuelle sikerét próbálja meglovagolni, és még egy kis pénzt kipréselni belőle. Nos, teljes tévedés, a forgatókönyv ugyanis rengeteg finomságot tartalmaz, egyúttal elsőrangú karaktertanulmány is. A két főszereplő utolsó szeretkezése például csodálatosan sokatmondó, hiszen végtelen szomorúságot is áraszt egyben. Ez a jelenet a kimagasló színészi alakítások hiányában egyáltalán nem működne. Mindezek ellenére a filmet meg nem értés fogadta, ráadásul volt ország, ahol Emmanuelle-filmként hozták forgalomba, és így a nép némileg más elvárásokkal ült be rá a moziba (és ment haza csalódottan).”
[nicroeg: „Walerian Borowczyk kilenc filmje (1974–1983)”. On-line filmismertetők]
Periféria (La marge, 1976) – francia erotikus filmdráma. André Pieyre de Mandiargues A legkülső körön című regényéből a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Walerian Borowczyk. Operatőr: Bernard Daillencourt. Zene: Frédéric Chopin, Vincent Scotto, Charles Dumont, Elton John, Pink Floyd, Sailor, 10cc, Afric Simone, Fréhel, Square, René Joly és mások. Díszlet: Jacques D'Ovidio. Jelmez: Marie Perochon. Vágó: Louisette Hautecoeur. Főszereplők: Joe Dallesandro (Sigismond Pons), Sylvia Kristel (Diana), André Falcon (Antonin Pons), Mireille Audibert (Sergine Pons), Denis Manuel (a strici), Louise Chevalier (Féline), Norma Picadilly (a sztriptíztáncosnő). Magyarországi bemutató: 1992. február 19. és 22. (Budapest, Örökmozgó, egyszeri vetítések), 1995. január 7. (TV 1, tévépremier), 1995. június 9. (A3), 1999. december 4. (MTV 1), 1999. december 18. (MTV 2).
MÉG TÖBB WALERIAN BOROWCZYK!
MÉG TÖBB SYLVIA KRISTEL!
A vasálarcos férfi: A történelmi háttér, a regény és a filmek
MÉG TÖBB JOE DALLESANDRO!
