Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

MovieCops

AZ UTOLSÓ KANNIBÁL VILÁG

2022. június 15. - Field64

„I eat cannibal
It's incredible
You bring out the animal in me
I eat cannibals”

(Toto Coelo: I eat cannibals)

Ruggero Deodato az olasz filmművészet olyan kétes hírű alkotói közé tartozik, mint például Gualtiero Jacopetti és Lucio Fulci. Hírhedtségét elsősorban kannibáltrilógiájának köszönheti, melynek középső része, a Cannibal Holocaust (1980) a premier óta eltelt bő négy évtized alatt kultfilmmé vált, és komoly szaklapokban is megjelentek már róla elismerő kritikák. A trilógia nyitódarabja, Az utolsó kannibál világ (1977) eredetileg egy öt évvel korábbi Umberto Lenzi-film folytatásaként indult. Lenzi megemelt gázsiigényére azonban az új film producerei nemet mondtak, így került képbe Deodato. Bár a filmet lezáró feliratok és a reklámanyag azt hangsúlyozzák, hogy a cselekmény megtörtént eseményeken alapul, a sztori igazából az írói fantázia szüleménye. Az utolsó kannibál világ a sok meztelenség és erőszak, valamint az állatokkal szemben kegyetlenkedés miatt élénk vitákat váltott ki, és több országban vagy nem engedélyezték a bemutatását, vagy csak kisebb-nagyobb vágások után. Magyarországon tudomásom szerint semmilyen hivatalos formában nem forgalmazták. Noha az általánosnak mondható vélemény szerint nem éri el a Cannibal Holocaust – meglehetősen kétséges – színvonalát, több szakmai folyóirat és weboldal szerint is a kannibálfilmek jobb darabjai közé sorolható, mivel Deodato hiteles atmoszférát teremt, és meggyőzően mutatja be, ahogy főhőséről leválik a civilizáció máza.  

FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit erőszakot és meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

cannibal00_1.jpg

A történet

Két olajkutató, Robert és Rolf egy újabb olajexpedíció előőrseként utazik a Fülöp-szigetek második legnagyobb szigetére, Mindanaóra. Nehéz körülmények között szállnak le, és a repülőgép komolyan megsérül. A két férfi megtalálja az előző kutatótábor romjait, és találnak egy rothadó holttestet is. Nagyon valószínűnek tűnik, hogy elődjeiket lemészárolták a bennszülöttek. Aggodalomra ad okot az is, hogy a négyfős expedíció egyetlen női résztvevője, Swan éjszaka eltűnik. Robert, Rolf és a pilóta, Charlie behatolnak a dzsungelbe. Ez nem bizonyul túl jó ötletnek, mert Charlie-val rövidesen végez egy alattomos csapda. A két túlélő még magához sem tér a döbbenetből, és máris újabb szörnyűség szemtanúi lesznek: látják, amint a kannibálok megeszik éjszaka eltűnt társukat, Swant. Robert és Rolf egy tutajt épít, hogy a folyón lefelé hajózva visszajussanak a repülőtérre. A tutaj megsemmisül, amikor egy vízeséshez érnek, és a két férfi elszakad egymástól. Robert magára marad a dzsungelben, amelyet egyáltalán nem ismer. Éhségét egy gomba elfogyasztásával akarja csillapítani, amitől rosszul lesz, hányni kezd, és elveszíti az eszméletét. Amikor magához tér, már kannibálok veszik körül, akik a lándzsájukkal böködik. Az emberevők a lakóhelyükre, egy barlangba viszik őt. Kikötik egy sziklához, és leszaggatják róla a ruháit. Egy kannibál nő, Pulan odamegy hozzá, és letépi róla az alsóneműjét. Csatlakozik hozzá két férfi, akik erőszakosan ráncigálják Robert hímtagját. Ennél persze nagyobb megpróbáltatásokat is ki kell állnia, mert a többiek is folyamatosan bántalmazzák, undorító belsőségekkel etetik, a gyerekek pedig levizelik és kövekkel dobálják. Csupán Pulan tanúsít iránta némi kedvességet. Tartva attól, hogy előbb-utóbb végeznek vele, Robert megszökik, és magával viszi Pulant is. Az őserdő mélyén kiderül, hogy a fehér férfi és a kannibál nő hiába vannak egymásra utalva, valójában nem tartoznak össze…  

cannibal01.jpg

Kannibál lakoma Tanna szigetén. Charles E. Gordon Frazer (1863–1899) olajfestménye

A kannibalizmus és a kannibálok

A legtöbb ember tisztában van azzal, hogy mi a kannibalizmus, és kik a kannibálok. Néhány részletre talán mégis érdemes kitérni, hogy árnyaltabb képünk legyen erről a két fogalomról. Így például arra, hogy kannibalizmus nemcsak az emberek között fordulhat elő, hanem az állatvilágban is létezik, több mint 1500 fajnál megfigyelték már. Egyes rovarok nőstény egyedei párzás közben vagy után megeszik a hímet. Bizonyos feltételezések szerint a kannibalizmus már a neandervölgyi embereknél is előfordulhatott, de a XVII. században kezdtek gyarapodni az ezzel kapcsolatos feljegyzések. Maga a szó az észak-amerikai West Indies régióban élt karibok spanyol elnevezéséből, a caníbalesből származik, mivel e törzs tagjai állítólag ténylegesen gyakorolták a kannibalizmust. (Újabb keletű régészeti kutatások cáfolni igyekeznek ezt a spanyol gyarmatosítók által elterjedt legendát.) A világjárók, kutatók és felfedezők az európai ember számára távolinak és egzotikusnak tűnő helyeken találkoztak a kannibalizmus jelenségével, például Új-Guineában, a Salamon-szigeteken, az Amazonas őserdeiben, Új-Zélandon, Melanéziában és Kongóban. A Fidzsi-szigeteket egy időben Kannibál-szigeteknek is nevezték. A kannibalizmusnak különféle szempontok szerinti csoportosítása létezik. Endokannibalizmusnak hívják, ha egy közösségen belüli egyedet esznek meg, és exokannibalizmusnak, ha egy kívülállót. Előbbire példa a halottak elfogyasztása, ami a gyászfolyamat része lehet, míg az utóbbi akkor a leggyakoribb, ha egy ellenséges törzs feletti győzelmet ünnepelnek meg.

cannibal02.jpg

Fore harcos az ötvenes években

Ebből máris adódik egy másik felosztás is, vagyis hogy a kannibálok friss halott(ak)at fogyasztanak-e, vagy ebből a célból élő ember(eke)t ölnek meg. Általában mindkét esetben az a cél, hogy az illető szelleme, ereje vagy különleges képessége (bármi, ami okkal vagy ok nélkül neki tulajdonítható) az emberevés által átszálljon a kannibálok testébe. Ez orvosi okokból azért is problémás, mert ilyenkor értelemszerűen kórokozók is átkerülhetnek az élő ember szervezetébe, ami még akkor is veszélyforrást jelent, ha az elhunyt nem a kórokozó által terjesztett betegségben halt meg. Példa erre az ún. kuru, „a nevető halál”, amely az ötvenes években kezdett terjedni a Pápua Új-Guinea keleti részén élő fore törzsnél. Náluk a temetés helyett megszokott volt a holttestek elfogyasztása. Olykor évek is elteltek, amikor a lakoma résztvevőin különös tünetek jelentkeztek. Először csak reszketni kezdtek, minden egyéb tünet vagy fájdalom nélkül. A reszketés az idő múlásával felerősödött, és nevetési kényszer uralkodott el rajtuk. Aztán már csak tántorogni tudtak, elvesztették az uralmat az izomrendszerük fölött, nem tudtak már beszélni, sőt enni sem. Kik rövidebb, kik hosszabb szenvedés után haltak meg. Egy fiatal amerikai orvos, Daniel Carleton Gajdusek próbálta megtalálni az okokat és a gyógymódot. Bár elért bizonyos eredményeket, a betegség igazából csak akkor szorult vissza, amikor a törzsben megszűnt a kannibalizmus, és felváltotta a hagyományos temetés.

cannibal03.jpg

Az Uruguayi Légierő 571-es járatának roncsai az Andokban. Az előtérben az egyik áldozat maradványai

Ha a kannibalizmusra gondolunk, akkor elsősorban még mindig az európai átlagemberek számára egzotikumnak számító őserdők és trópusi szigetek egyes lakói jutnak eszünkbe, miközben ilyesmi az ún. civilizált világban is előfordul, elsősorban sajnos a bűnügyi krónikákban, de vannak speciális elbírálású esetek is. A XIX. században az amerikai pionírokból álló ún. Donner-társaság esete keltett nagy feltűnést. A csoport szekereken utazott középnyugatról Kaliforniába, ám a zord 1846–47-es telet a Sierra Nevada hegységben kellett tölteniük, mert a rossz időjárás miatt nem tudtak továbbmenni. Elfogytak a készleteik, és feszültségek keletkeztek a telepesek között. A túlélés érdekében egyesek a kannibalizmus mellett döntöttek, és fogyasztottak elhunyt társaik húsából. Az Uruguayi Légierő 571-es járata – fedélzetén egy teljes rögbicsapattal – 1972. október 13-án lezuhant az Andokban. Tizenegyen azonnal életüket vesztették, mások néhány nappal később belehaltak a zuhanás során szerzett sérüléseikbe, illetve egy váratlan lavina is áldozatokat követelt. A mentőexpedíció gépei többször is átrepültek a katasztrófa helyszíne fölött, de a fehér tetejű repülőgépet nem látták meg a hóban. A keresést nyolc nap után feladták. A maroknyi túlélő kannibalizmusra kényszerült. Végül két bátor társuk indult el segítségért. Emberfeletti erőfeszítéseiket siker koronázta, és 1972. december 23-án az utolsó túlélőt is lehozták a hegyekből. Közvetlenül a mentés után azonban felröppentek a kannibalizmusról szóló hírek, ráadásul olyan formában, hogy a megmenekültek a még élő társaikat ölték meg, hogy elfogyasszák őket. A katolikus egyház – tekintettel a különleges körülményekre – feloldozást adott a mélyen katolikus túlélőknek az emberevés bűne alól. Itt jegyezzük meg, hogy különleges körülmények ide vagy oda, mindmáig bűncselekménynek számít, ha valaki egy élő embert öl meg azért, hogy a teste elfogyasztása árán ő maga életben maradjon.

cannibal04.jpg

Luka Rocco Magnotta, a melegpornós kannibál

Idézzünk fel néhány híres esetet az elmúlt évtizedekből a civilizációs körülmények között történt kannibalizmusról is! A német Joachim Kroll 1955 és 1976 között több kiskorú lányt és felnőtt nőt gyilkolt meg, többségüket meg is erőszakolta, és testükből darabokat vágott le, hogy azokat megegye. Állítólag a kannibalizmussal élelmiszer-kiadásait akarta csökkenteni. Letartóztatásakor épp egy négyéves kislány testrészeit főzte meg. 1963-ban egy cseh katona, Josef Kulík egy hat- és egy kilencéves kisfiút gyilkolt meg. Az áldozatok beleit egy rúdra döfte, aztán megsütötte és megette. 1964-ben kivégezték. Az amerikai Richard Chase 1977-ben és 1978-ban fél év leforgása alatt hat embert ölt meg, evett a húsukból és ivott a vérükből, mert ily módon akarta kezelni képzelt betegségeit. 1986 novemberében Gary M. Heidnik elrabolt és fogva tartott hat nőt. Amikor az egyik meghalt, maradványait kutyaeledellel keverte össze, és megetette az életben maradottakkal. 1989. augusztus 19-én Daniel Rakowitz halálra késelt egy nőt, megette az agyát, a többi testrészből főtt ételt pedig hajléktalanok között osztotta szét. A szintén amerikai Jeffrey Dahmer 1978 és 1991 között 17 fiatal férfit és fiút ölt meg, és egyes testrészeiket főzés után elfogyasztotta. A börtönben egyik skizofrén rabtársa egy vasrúddal agyonverte. Az ukrajnai születésű sorozatgyilkos, Andrej Csikatilo 1978 és 1990 között legalább ötven nőt és gyereket ölt meg, és a testek többségét evés céljából megcsonkította. Ügyének felderítését erősen gátolta a korabeli orosz hivatali bürokrácia. 2002-ben a Big Lurch művésznéven ismert rapper megölte huszonegy éves szobatársát, és megette egyes testrészeit. 2012-ben az egykori melegpornósztár, Luka Rocco Magnotta megölte egyik kínai barátját, és késsel-villával evett belőle. Tettéről filmfelvételt is készített. A maradványokat kanadai iskoláknak és politikai pártoknak küldte szét. Külföldre menekült, Berlinben sikerült elfogni. A börtönben házasságot kötött egy sorozatgyilkossal. A kannibál gyilkosok fenti felsorolása korántsem teljes, ám alighanem így is épp elég borzalmas.

cannibal05.jpg

John Bradley, a bennszülött törzs fogságába esett fotós (Ivan Rassimov)

A vad szex földje

Az olasz Umberto Lenzi 1972-ben bemutatott alkotása, A vad szex földje (Il paese del sesso selvaggio; további címváltozatok: Man From Deep River, Deep River Savages, Sacrifice!, Mondo cannibale) jelentette a hetvenes években különösen népszerű, kétes értékű műfaj, a kannibálfilmek nyitányát. Lenzi számára az ún. mondo filmek szolgáltatták az elsődleges inspirációt, különösen Gualtiero Jacopetti és Franco Prosperi hírhedt munkái, mint például a Kutyavilág (1962) és az Africa addio (1966). A mondo lényegében az exploitation filmek eszköztárát párosítja dokumentumfilmes módszerekkel, különös tekintettel az erőszak és a szexualitás szélsőséges formáira. A cselekmény alapötlete állítólag a hírhedt erotikus klasszikus, az Emmanuelle (1967) szerzőjétől, Emmanuelle Arsantól származott. A producer, a görög Ovidio G. Assonitis felkérte előző filmje, a Chi l'ha vista morire? (1972, Aldo Lado) két forgatókönyvíróját, a rutinos Massimo D'Avackot és a tehetséges pályakezdőt, Francesco Barillit, hogy Arsan alapötlete alapján írjanak egy olyan forgatókönyvet, amelybe beépítik A sziúk fogságában (1970) motívumait is. Elliot Silverstein kalandfilmje egy angol nemesről (Richard Harris) szól, akit sziú indiánok ejtenek foglyul. Először végezni akarnak vele, de látva a bátorságát, életben hagyják. A férfi arra törekszik, hogy beilleszkedjen a törzsbe, és mindenben alkalmazkodjon az indiánokhoz, mert csak így lehet esélye arra, hogy megszökjön.

cannibal06.jpg

„Megkértem a kezét, de nem adta, ezért elvettem...”

D’Avack korábban már dolgozott Lenzivel: az Olyan édes… olyan perverz (1969) forgatókönyvén munkálkodott. Barilli a hetvenes években két igényes pszichohorrort rendezőként jegyzett: A fekete ruhás hölgy illatában (1974) szintén megjelent a kannibalizmus motívuma, míg A rettegés szállodája (1978) Roman Polański és Pier Paolo Pasolini hatását tükrözi. (Épp mostanság Barilli egy új filmen dolgozik, melyben régi barátja, a hetvenes évek olasz zsarufilmjeinek francia sztárja, Luc Merenda újra visszatér a kamerák elé.) A vad szex földjében egy angol fotós kerül egy bennszülött törzs fogságába. A férfi – mozgóképes elődjét követve – az asszimilációban látja a kiszabadulás esélyét, mígnem különböző drámai fordulatok után, amikor szinte már karnyújtásra lenne tőle a megmenekülés, úgy dönt, hogy a törzzsel marad. Lenzi utólag elmondta, hogy eleve nem volt olyan szándéka, hogy a kannibalizmus legyen a történet fő motívuma, viszont a témát korábban még soha nem ábrázolták ilyen naturalisztikus részletességgel. A filmet Thaiföldön forgatták, a városi jeleneteket Bangkokban, az őserdőben játszódóakat pedig a burmai határhoz közeli dzsungelben. A tizenöt fős olasz stábnak gyakran voltak nyelvi nehézségei a helyi közreműködőkkel.

cannibal07.jpg

Szerelem a dzsungelben (Me Me Lai és Ivan Rassimov)

A férfi főszerepet Ivan Rassimov alakította, aki összesen öt filmet készített Lenzivel, ez volt az első. Ivan ekkor forgatott először partnernőjével, Me Me Lai burmai színésznővel, akivel később még két kannibálfilmben is együtt szerepelt: a második Deodato jelen filmje volt, a harmadik pedig ismét egy Lenzi-opusz, az Élve megzabálva! (1980). A vad szex földje egyik legmeghökkentőbb jelenete, amikor az özvegyet magukévá teszik elhunyt férjének fivérei, egy létező afrikai rítuson alapul. E felfogás szerint az asszony férje halála által „beszennyeződött”, ami veszélyt jelenthet a közösség többi tagjára. A megoldás a három napig tartó, védekezés nélküli szex, amelynek során az asszony megtisztul – legalábbis a babona szerint –, és a férj veszélyt jelentő szelleme is végleg eltávozik. A rituálét az elhunyt fivérének kell végrehajtania. A vad szex világa jelentős kereskedelmi sikert ért el, különösen az NSZK-ban. Csonkítást és állatokkal szembeni kegyetlenséget, valamint meztelenséget tartalmazó jelenetei miatt az Egyesült Királyságban felkerült az obszcén filmek tiltólistájára. Mondani sem kell, hogy a társproducer, Giorgio Carlo Rossi megrendelte a folytatást is. Lenzi nem volt hajlandó megint bagóért dolgozni, és korábbi gázsija háromszorosát kérte. A takarékos Rossi úgy döntött, inkább másik rendező után néz, így került képbe Ruggero Deodato.           

cannibal08.jpg

Gungala la pantera nuda (1968)

A rendező

Ruggero Deodato rendező, forgatókönyvíró és színész 1939. május 7-én született Olaszországban, Basilicata régió székhelyén, Potenza városában. Még kisgyermek volt, amikor a család Rómába költözött. Hétéves korában kijutott Dániába, ahol zongorázni tanult, sőt még egy kis zenekart is vezényelt. Visszatért Olaszországba, ahol egy magántanárnál tanult tovább, aki elküldte, mert Ruggero csak hallás után játszott. Egy tanyán nevelkedett tovább. Tizennyolc éves kora körül visszakerült Rómába, a városnak arra környékére, ahol a legnagyobb filmstúdiók voltak. Összebarátkozott a világhírű filmrendező, Roberto Rossellini fiával, és ennek köszönhetően a filmipar nagy alakjai mellett leshette el a filmkészítés minden fogását. 1959-ben kezdett rendezőasszisztensként dolgozni. Olyan alkotók mellett ténykedett, mint Rossellini, Carlo Ludovico Bragaglia, Sergio Corbucci, Mario Amendola, Antonio Margheriti, Riccardo Freda, Mauro Bolognini, Giorgio Ferroni és mások. Időnként a Roger Drake vagy a Roger Godey álnevet használta. Az Ursus, il terrore dei kirghisi (1964, Antonio Margheriti) című film forgatásán állítólag rendezői feladatokat is megoldott, nevét azonban ebbéli minőségben nem tüntették fel a stáblistán. Első két saját filmjét Roger Rockfeller álnéven rendezte: a Fenomenal e il tesoro di Tutankamen (1968) egy ókorban játszódó kalandfilm és egy szuperhősös sci-fi eszköztárát elegyítette, a Gungala la pantera nuda (1968) pedig egyfajta Tarzan-történet női főszereplővel.

cannibal09.jpg

Zenabel (1969)

Hogy ezek lényegében iparosmunkák voltak, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1968-ban még két filmet tető alá hozott, két zenés vígjátékot. A Donne... botte e bersaglieri főszereplője egy srác, aki a barátaival egy rockzenekart szervez a siker halovány reményében, a Vacanze sulla Costa Smeralda pedig egy üdülőhely rivális hoteltulajdonosairól szól. Mindkét opusz férfi főszerepét a népszerű énekes, Little Tony (Antonio Ciacci) játszotta. Az 1969-es esztendő sem telt eseménytelenül, két játékfilm valósult meg Deodato irányításával. Az I quattro del pater noster című film főszereplői között olyan, akkor még kevésbé ismert komikusokat találhatunk, mint Paolo Villaggio és Enrico Montesano. A történelmi vígjátékként aposztrofált sexploitation, a Zenabel hősnője (Lucretia Love) maga köré gyűjti különc barátait, hogy leszámoljon azzal a nemesemberrel, aki megölte az apját, és elorozta tőle a rangját és a vagyonát. A maga idejében nem különösebben sikeres filmet 1975-ben Franciaországban La Furie du Desir címmel újra bemutatták Claude Mulot által utólag forgatott pornográf jelenetekkel kiegészítve. Ugyanebben az évben Deodato két részt rendezett az Il triangolo rosso című tévésorozat második évadához. Az epizódok valós események alapján készültek, és súlyos közlekedési balesetek kivizsgálásáról szóltak. Ezután fél évtizedre a televízióhoz kötelezte el magát, reklámokat forgatott, és egy három évadot megért tévésorozatot rendezett All'ultimo minuto címmel. Mindegyik epizód szereplői megoldhatatlannak tűnő helyzetekbe keverednek, melyek a címnek megfelelően az utolsó pillanatban mégis megoldódnak.

cannibal10.jpg

Ray Lovelock (hátul) és Marc Porel (elöl) a Zsaruként élj, férfiként halj (1976) című filmben

Deodato 1975-ben tért vissza a mozifilmek világába. Mindjárt első alkotása, az Ondata di piacere című erotikus thriller nagy figyelmet keltett. A cselekmény egy jachton játszódik, ahová egy gazdag házaspár (John Steiner és Elizabeth Turner) meginvitál egy Szicíliában nyaraló párt (Al Cliver és Silvia Dionisio). A fiatalok szemtanúi lesznek a vendéglátók házassági problémáinak, és a fokozódó feszültség váratlan fordulatokhoz vezet… Kiemelkedő sikert aratott Deodato egyetlen, roppant erőszakos zsarufilmje (poliziottesco), a Zsaruként élj, férfiként halj (1976), amely a műfaj specialistája, Fernando Di Leo forgatókönyvéből készült a francia Marc Porel és az olasz Ray Lovelock főszereplésével. A brutális jeleneteket illetően az alkotók nem finomkodtak, amivel kivívták a cenzorok közbelépését, a szexuális motívumokat azonban tompították. Így például a két jóképű főhős között eredetileg homoszexuális kapcsolat állt volna fenn, ám ehelyett egyfajta hedonikus különcökké formálták át a személyiségüket. A hosszas motorkerékpáros üldözés jelenetét a római önkormányzat és a rendőrség engedélye nélkül forgatták. Di Leo elégedett volt a filmmel, amely 741 142 540 líra bevételt hozott. Természetesen szóba került a folytatás ötlete is, amely végül meghiúsult, mert Porel és Lovelock csak a kamerák előtt voltak jó cimborák, a valóságban egyáltalán nem voltak azonos hullámhosszon. Bár az opusz a maga idejében igen sok bírálatban részesült, fasiszta szemlélettel is megvádolták, napjainkban már a műfaj egyik legjobb darabjának tartják. Quentin Tarantino is nagy rajongója, sőt egy brutális jelenetet is kölcsönvett belőle, amelyben széttaposnak egy emberi szemgolyót. Deodato a Zsaruként élj, férfiként halj sikerének köszönhette, hogy rábízták Az utolsó kannibál világ rendezését, amely nagy lökést adott a mondo és a kannibálfilmek műfajának.

cannibal11.jpg

Ruggero Deodato a Cannibal Holocaust (1980) forgatásán

A meghökkentő kannibálfilm után egy dráma következett, a L'ultimo sapore dell'aria (1978), majd az Airport-sorozat sikerét meglovagló katasztrófafilm, a Roger Deodato néven jegyzett S. O. S. Concorde (1979) James Franciscus és Mimsy Farmer főszereplésével. (Franciscusról erősen ajánlott olvasmány még ez is: Killer Fish.) Mellesleg ez a rendező egyetlen olyan filmje, amely a magyar mozikba is eljutott. A hírhedt Cannibal Holocaust (1980) visszatérést jelentett a kannibálfilm műfajához, és szinte hihetetlen, hogy Deodato számára a korszak olasz terrorista mozgalmainak médiavisszhangja szolgáltatta az ihletet. A történet egy New York-i antropológusról szól (a szerepet alakító Robert Kermanról Deodato állítólag nem tudta, hogy Richard Bolla néven jelentős pornós múlttal rendelkezett), aki az amazonasi esőerdőbe utazik, hogy megtalálja egy eltűnt filmes stáb tagjait. Csak az általuk készített filmek dobozait találja meg, és a tekercsek borzalmas dolgokat örökítettek meg. A Cannibal Holocaust óriási botrányt váltott ki több okból is, és számos országban még a vágások ellenére sem kapott bemutatási engedélyt. Kifogásolták a filmben látható szélsőséges erőszakot és a szexuális motívumokat, és felzúdulást váltott ki az is, hogy igazi állatokat öltek meg a forgatás kedvéért, esetenként igen kegyetlen módon. (Ezzel kapcsolatban Deodato utólag a sajnálkozását fejezte ki, mondván, hogy azok más idők voltak.)

cannibal12.jpg

A bennszülött idegenvezetőt, Miguelt alakító Ricardo Fuentes (középen) édesapja a Cannibal Holocaust forgatása közben gyilkosság áldozata lett

A legnagyobb skandalum a főszereplők személyéhez kapcsolódott, ugyanis a filmről elterjedt, hogy valódi eseményeket örökített meg, és a szóban forgó ministáb tagjai valóban meghaltak. A kezdetben csak obszcenitás vádjával bíróság elé citált Deodatót ekkor gyilkossággal is meggyanúsították, s emiatt a rendező kénytelen volt leleplezni az opusz néhány trükkjét, és felkérni a színészeit arra, hogy jelenjenek meg a nyilvánosság előtt annak bizonyítására, hogy élnek. (Eredetileg abban állapodtak meg, hogy egy évre teljesen eltűnnek.) A Sors iróniája, hogy a filmhez tényleg kapcsolódik egy igazi emberölési ügy is: a Miguelt alakító Ricardo Fuentes édesapja a forgatás ideje alatt gyilkosság áldozata lett. A mű hatását fokozta, hogy a megdöbbentő jelenetekhez Riz Ortolani merőben más hangulatú, kifejezetten szép kísérőzenét komponált. Az eredeti elképzelés szerint egyébként még több erőszakos jelenetet forgattak volna. Így például egy olyat, amelyben levágják egy bennszülött lábát, és azt megetetik a pirájákkal. Deodatónak viszont nem volt víz alatti felvételekre alkalmas kamerája, és mi tagadás, a piráják se voltak különösebben fogékonyak a rendezői instrukciókra.

cannibal13.jpg

Barbár fivérek (1987)

Deodato következő filmje, a kis költségvetésű Ház a park szélén (1980) mindössze három hét alatt készült New Yorkban és a római Incir de Paolis stúdió műtermeiben. A filmet Wes Craven hírhedt horrorja, Az utolsó ház balra (1972) egyfajta remake-jének tartják. Deodato először el sem akarta készíteni, mert a forgatókönyv még szerinte is túl erőszakos volt, ám miután találkozott a főszereplővel, David A. Hess-szel – aki a Craven-opuszban is szerepelt –, elvállalta a munkát. Hess később azt állította, hogy szexjelenete Annie Belle-lel igazi volt, nem imitáció. (Egyébként a Cannibal Holocaust egyik jelenetéről is elterjedt, hogy nem imitált szexet mutat be.) A Ház a park szélén szintén próbára tette a cenzorok türelmét, de volt mit vagdosni az Atlantisz ragadozói (1983), a Szállj el messze (1984) és a Camping del terrore (1986) című filmekből is. Hozzájuk képest a testépítő fivérek, Peter és David Paul főszereplésével forgatott Barbár fivérek (1987) című fantasy csupán egy ártalmatlan gyermekmese. Deodato örvendetesnek tartotta, hogy együtt dolgozhatott Donald Pleasance-szel és Michael Yorkkal A halál fantomja (1988) című giallóban, ellenben a női főszerepet alakító Edwige Fenech szerinte csak a producer nyomására került a filmbe, dramaturgiailag nem volt rá különösebb szükség. A direktor Magyarországon forgatta A mosógép (1993) című giallót, amelyben több magyar színész is játszik. A kilencvenes években Deodato főleg tévésorozatokat készített. Színészként kisebb szerepeket is elvállalt, így például egyik tisztelője, Eli Roth Motel 2. (2007) című horrorjában egy kannibált alakított. Utolsó saját filmje, a Ballad in Blood 2016-ban került forgalomba. Deodato 1971-ben vette feleségül Silvia Dionisio színésznőt, aki több filmjében is játszott. Egy gyermekük született, 1979-ben elváltak. Jelenlegi élettársa Micaela Rocco. Hosszabb ideje rebesgetik, hogy Deodato elkészíti a Cannibal Holocaust hivatalos folytatását, és erről a tervéről állítólag még nem mondott le.              

cannibal14.jpg

Útközben Mindanaóra (balról jobbra: Massimo Foschi, Judy Rosly, Ivan Rassimov és Sheik Razar Shikur)

cannibal15.jpg

Egy megnyerő külsejű kannibál

Így készült a film

A vad szex földje nemzetközi sikerének köszönhetően felmerült a folytatás gondolata, amelynek megrendezésére természetesen ismét Lenzit kérték fel. A direktor viszont korábbi gázsijának háromszorosát kérte, amit a producerek nem akartak megadni neki. Lenzi anyagi követelése mindazonáltal nem mondható irreálisnak, tekintve a veszélyes és nomád forgatási körülményeket, illetve azt, hogy az effajta exploitation filmek producerei mindig ott spóroltak, ahol csak tudtak, beleértve a stábtagok fizetését is, ellenben a hasznon nem szerettek osztozni. Lenzi helyére másik rendezőt kerestek és találtak Ruggero Deodato személyében, aki a Zsaruként élj, férfiként halj (1976) című alkotásával jelentős anyagi sikert ért el. A folytatás koncepcióját elvetették ugyan, A vad szex földje két főszereplőjét, Ivan Rassimovot és Me Me Lait azonban megtartották, de már nem az eredeti szerepüket játszották. Deodato elmondta, hogy az új történetet illetően befolyásolta egy újságcikk is, amely a világhírű üzletember és filantróp, John D. Rockefeller egyik unokája, Michael Rockefeller sorsáról szólt.

cannibal16.jpg

Az első gyanús jelek (balra: Ivan Rassimov, jobbra: Massimo Foschi)

cannibal17.jpg

Oszladozó koponya az elhagyatott táborhely közelében

A férfi 1961-ben részt vett egy új-guineai expedícióban René Wassing holland antropológussal és két helyi idegenvezetővel. November 17-én kenujuk a nyílt vízen felborult, és sodródni kezdett. A két idegenvezető segítségért úszott, de nem tértek vissza. November 19-én Rockefeller is úgy döntött, hogy megpróbál kiúszni a körülbelül huszonkét kilométer távolságra lévő partra. Wassingot másnap megmentették, Rockefeller azonban soha többé nem került elő. Egyes feltételezések szerint a kimerültségtől vízbe fulladt, esetleg egy cápa vagy egy tengeri krokodil támadta meg. Több nyomozás is indult, hogy kiderítsék Rockefeller sorsát. Ezek megállapításai szerint a férfi partot ért, ahol a kannibálok megölték és megették őt, bosszúból egy három évvel korábbi incidensért, amikor egy holland járőr (Új-Guinea azon része akkoriban holland fennhatóság alá tartozott) Otsjanep falu több vezetőjét is megölte. Nem tudom, mi lehetett a Deodato által olvasott újságcikkben, de egy 2018-as interjúban a rendező egy egészen más sztorit mondott el: szerinte Rockefeller unokája egy Cessna típusú repülőgéppel lezuhant egy őserdőben az Egyenlítő mentén, és úgy vált a kannibálok áldozatává. Ami bizonyos, hogy Renzo Genta és a producer, Giorgio Carlo Rossi történetének felhasználásával Genta, Gianfranco Clerici és Tito Carpi írta meg a film forgatókönyvét.   

cannibal18.jpg

A kannibálok fogságában

cannibal19.jpg

Tájkép csata után (Massimo Foschi és Me Me Lai)

Deodato a National Geographic magazinban látott néhány képet a mindanaói dzsungelről (Mindanao a Fülöp-szigetek egyik szigete), és azok alapján választotta ki a helyszíneket. Egy 2020-as cikkben viszont már arról beszélt, hogy az egész filmet Malajziában forgatták. Nevetségesnek tartotta a Corriere della Sera újságírójának azt a feltételezését, hogy valójában ki se tette a lábát Olaszországból, mert az opuszt a dél-olaszországi Abruzzo régióban készítették. (Az IMDb Mindanaót és Malajziát is a forgatási helyszínek között említi.) Deodato elmondta, hogy Malajziában abban az ún. szent barlangban is forgattak, ahol később Sergio Martino filmje, A kannibál isten hegye (1978) egyes jelenetei is készültek. Az utolsó kannibál világ főszerepére maga Deodato választotta Massimo Foschit, mert egy olyan színészt akart, aki jó fizikumú, energikus, játszani is tud, de hétköznapi az arca. Szerinte Foschi játékának köszönhető, hogy a figura élővé és hihetővé vált. Előzetesen elmagyarázta neki, hogy a cselekmény szempontjából szükség van a frontális meztelenséget ábrázoló jelenetekre. Foschi megértette ezt, és semmilyen probléma nem merült fel a ruhátlan képsorok felvétele közben.

cannibal20.jpg

A boa és a leguán küzdelme

cannibal21.jpg

A még élő krokodil feldarabolása

A film forgatása 1976 augusztusában kezdődött, és októberben ért véget. A stábra leselkedő veszélyek ellenére Deodato nem félt semmitől, sőt állítólag kifejezetten jól érezte magát az őserdőben a bennszülöttek, a piócák és a vadállatok között, és akkor sem lett tele a gatyája, amikor a közelükben váratlanul kidőlt egy-egy óriás méretű fa. Pedig éppenséggel lehetett volna miért aggódni, mert például a rendezőasszisztensi feladatokat ellátó Lamberto Bavát (a neves rémfilmrendező, Mario Bava fia, 1980-tól önálló játékfilmrendező) megmarta egy kígyó. Bár a hüllőnek nem volt mérge, mégis mindenki megijedt, és a biztonság kedvéért Bavát kórházba szállították. A film nemcsak az erőszakos kannibáljelenetek, hanem az élő állatok lemészárlása miatt is nagy visszhangot váltott ki. Deodato később azt állította, hogy ezeket a jeleneteket Giorgio Carlo Rossi producer utólag illesztette a filmbe, ez viszont nem volt teljesen igaz. A boa és a leguán harcát valóban Rossi vette fel a forgatás legvégén, amikor a stáb már elutazott. Asszisztense egy kígyókereskedésben egy olyan boát keresett, amelyik képes felfalni egy leguánt. Csak egy olyan példányt talált, amely három nappal azelőtt evett utoljára, és jó darabig ingerelni kellett, míg hozzálátott a leguán elfogyasztásához. Azonban nem ette meg teljesen az állatot, így a jelenet is félbeszakad a filmben.

cannibal22.jpg

Menedék egy barlangban (Me Me Lai, Massimo Foschi és a háttérben: Ivan Rassimov)

cannibal23.jpg

A kannibálok megemésztik előbb a hallottakat, aztán a halottakat

A többi állat lemészárlását Deodato stábja vette fel, ahogyan később a Cannibal Holocaust esetében is. A rendező az új évezredben azt nyilatkozta, hogy ma már nem tenne ilyesmit, azóta megváltoztak az idők. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a bennszülöttek a leölt állatok mindegyikét elfogyasztották, hiszen ők egyébként is azokkal az állatokkal táplálkoztak. Különösen szerették a krokodilhúst, főleg a mancsokat, így amikor a stáb végzett a krokodillal, a mancsok tűntek el a leghamarabb. Megették a megölt rágcsálókat és vaddisznókat is. Deodato elismerte, hogy a Cannibal Holocaustban az óriásteknőssel kifejezetten durván végeztek, de az is a bennszülöttek gyomrában kötött ki. A kismajmok halála különösen szívbe markoló volt, mert ha megöltek egy példányt, a fajtársak szó szerint belepusztultak a szívfájdalomba. Robert (Massimo Foschi) a film vége felé legyőzi az egyik kannibált, és megeszi annak máját. Az emberi májat egy pár nappal korábban vásárolt kecskemáj helyettesítette, amelyet szobahőmérsékleten tároltak, de hát sejthetjük, hogy ez a trópusokon hány fokot jelenthetett. Foschi szerint a májnak nagyon kellemetlen szaga volt, ezért egyáltalán nem kellett megjátszania az undort, amikor beleharapott. A filmet 1977. február 8-án mutatták be az olasz mozik. Bár játékfilmnek készült, a reklámok a mondo jellegét hangsúlyozták. A cenzorok természetesen közbeléptek: Nagy-Britanniában például négy, Svédországban tíz percet kellett kivágni belőle. A három évvel későbbi Cannibal Holocaust hírhedtsége és kultstátusza miatt Az utolsó kannibál világ utólag Jungle Holocaust alternatív címmel is forgalomba került, míg A vad szex földjét az Ultimo mondo cannibale miatt Mondo cannibale alternatív címmel is piacra dobták.

cannibal24.jpg

Pulan, a kannibál szexistennő (Me Me Lai)

cannibal25.jpg

Pulan ellenséges kannibál törzs áldozatául esik (jobbra: Me Me Lai)

Me Me Lai halálának jelenetét Umberto Lenzi átemelte az Élve megzabálva! (1980) című saját kannibálfilmjébe. A művésznő az új évezredben elmesélte, hogy Lenzi és Deodato munkastílusa jelentősen különbözött, s a maga részéről nemcsak hogy szívesebben dolgozott Deodatóval, de Az utolsó kannibál világot is jobban kedveli, mint A vad szex földjét. Munkamódszerük leglátványosabb különbsége az volt, hogy Lenzi folyton kiabált, míg Deodato szinte sosem. Me Me egyszerűen nem tudta, mikor jó az, amit csinált, és mikor nem, mert Lenzi mindkét esetben csak üvöltözött, és mivel a rendező angolul, a színésznő meg olaszul nem beszélt különösebben jól, ezért nehezen értették meg egymást. Második közös filmjük, az Élve megzabálva! forgatásán Lenzi már nyugodtabban viselkedett, Me Me szerint talán azért, mert a rendező felesége, Olga Pehar is jelen volt. Ugyanakkor a színésznő elmondta azt is, hogy a kamerákon kívül elég jól kijött Lenzivel, lényegében barátok lettek. Egyik kannibálfilmje esetében sem okozott gondot számára a meztelenség, hiszen általában a partnerei is ruhátlanok voltak, az állatkínzási jelenetek viszont nagyon megviselték. A vad szex földjében a majom megcsonkításának felvételét ott akarta hagyni, ám Lenzi nem engedte. Sokáig rémálmai voltak emiatt, a fülében hallotta a szerencsétlen kismajom visítását. Me Me szerint Deodato volt a jobb rendező, aki mindig nyugodtan elmagyarázta, mi történik az egyes jelenetekben, és azt is, hogy mit vár a színésznőtől. Me Me szerint a békésebb körülményeknek köszönhetően Deodato többet tudott kihozni belőle, mint Lenzi. Az utolsó kannibál világban csupán az a jelenet okozott számára nehézséget, amelyben Massimo Foschi megerőszakolja: „Ruggero, ezt nem veheted fel hátulról, hacsak nem akarod látni, hogy mit ettem aznap!” Végül ezt a helyzetet is sikerült békésen megoldani. A színésznő elárulta, hogy szívesen filmezett volna még Lenzivel és Deodatóval, de haza kellett utaznia Rómából. Utolsó filmszerepét Lars von Trier A bűn mélysége (1984) című alkotásában játszotta.       

cannibal26.jpg

Jelenet Pasolini Disznóól (1969) című filmjéből

Kannibalizmus a filmekben

A kannibálfilm a horror egyik alműfaja, amelynek jegyében elsősorban olasz filmesek ügyködtek a hetvenes-nyolcvanas években, de spanyol, francia, sőt indonéz alkotók is ráharaptak a témára. (Sem módom, sem terjedelmem nincs arra, hogy minden egyes alkotásra külön kitérjek, ezért csak a szerintem legérdekesebbeket emelem ki.) Maga a motívum meglehetősen korán megjelent a filmvilágban. Így például a Johnny Weissmüller nevével fémjelzett, harmincas-negyvenes évekbeli Tarzan-filmek némelyikében kannibál törzs is szerepelt, ám a részleteket még verbálisan sem taglalták, nemhogy vizuálisan. A műfaj egyik elődjének tekinthető a magyar származású Cornel Wilde (Weisz Kornél Lajos) A meztelen préda (1965) című kalandfilmje, amelyben ő játszotta a főszerepet is. A történet részben egy amerikai felfedező, John Colter (1774–1813) expedíciós tapasztalatain alapul. Férfiak kisebb csoportja vesz részt egy afrikai szafarin, ahol konfliktusba keverednek egy bennszülött törzzsel. A törzs tagjai változatos módszerekkel végeznek a szafari résztvevőivel, csupán a vezetőt hagyják életben, aki megkapja a túlélés halovány esélyét: meztelenül és fegyvertelenül elengedik, némi előnyt adnak neki, utána felfegyverzett harcosok veszik üldözőbe. Meglepő módon a kannibalizmus motívuma a művészfilmekben is megjelent. Jean-Luc Godard morbid alkotása, a Weekend (1967) végén a főszereplő házaspár kannibál hippik fogságába kerül, és amolyan zárópoénként az asszony nemcsak falatozik szökés közben lelőtt férje holttestéből, hanem még repetát is kér. A motívum szempontjából az 1969-es esztendő is fontos: Liliana Cavani alkotása, a Kannibálok címe csak szimbolikus, Pier Paolo Pasolini drámájában, a Disznóólban és Federico Fellini mesterművében, a Fellini-Satyriconban viszont ténylegesen megjelenik a kannibalizmus témája. A Pasolini-opusz cselekménye két szálon fut: a sivatagban játszódó történések egy kannibál törzs kialakulását és pusztulását mutatják be. A Fellini-Satyricon dúsgazdag szereplője, Trimalchio azt a feltételt szabja kapzsi örököseinek, hogy fogyasszák el a holttestét, mert csak úgy örökölhetnek. Ha nem is nagy lelkesedéssel, de megvalósul a bizarr lakoma…

cannibal27.jpg

Bodo Staiger és Désirée Nosbusch A rajongó (1982) című filmben

A művészfilmek sorából témánkhoz kapcsolódik a brazil Nelson Pereira dos Santos Milyen ízletes volt az a francia! (1971) című alkotása, amely a XVI. század végén játszódik Brazíliában, ahol két bennszülött törzs rivalizál egymással: az egyiket a franciák, a másikat a portugálok támogatják. Marco Ferreri szatírája, a Milyen jóízűek a fehérek! (1988) tulajdonképpen a nyugati társadalmak álhumánus afrikai segélyakcióit figurázza ki. Ne maradjon említetlenül Peter Greenaway talán legismertebb alkotása, A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője (1989) sem. A gátlástalan gengszter megalázott felesége viszonyt kezd egy antikváriussal. Amikor a férj megtudja, hogy megcsalták, megöleti a riválisát. Az asszony különleges bosszút esküszik, melynek részeként halott szeretője megsütött holttestét feltálalja a férjének…  A populáris filmek vonatkozásában elsősorban a thrillerekben és a horrorokban jelent meg a kannibalizmus motívuma. Az igényesebb opuszok közé tartozik Francesco Barilli mívesen elkészített giallója, A fekete ruhás hölgy illata (1974), a fiatalon elhunyt angol színész, Laurence Harvey rendezésében és főszereplésével készült Welcome to Arrow Beach (1973, lásd Teakbois cimborám felnőtteknek szóló ismertetőjét) vagy az immár legendás antihőst, dr. Hannibal Lectert szerepeltető filmek, különösen A bárányok hallgatnak (1991, Jonathan Demme). A műfaj rajongói zabálni fogják a Scott Glenn nevével fémjelzett Shadowhuntert (1993) is, amelyről szintén Teakbois kolléga írt étvágygerjesztő ajánlót. Szóljunk néhány mondatot azokról az alkotásokról is, amelyek a kannibalizmussal kapcsolatos megtörtént esetek alapján készültek! Ilyen például a Jeremy Renner főszereplésével forgatott Dahmer (2002), melynek címszereplője kizárólag fiúkat és férfiakat gyilkolt meg (ügyéből persze más filmek is készültek), vagy a német Thomas Kretschmann nevével fémjelzett Rohtenburg (2006), amely Armin Meiwes esetét dolgozza fel: Meiwes önkéntes áldozatot keresett és talált kannibál hajlamai kiélésére. Szintén német film a fiktív történetet elmesélő A rajongó (1982), melynek tizenéves hősnője, miután szembesül azzal, hogy imádott popsztárja nem viszonozza az érzelmeit, hirtelen felindulásában megöli a férfit, aztán feldarabolja a testet, és apránként megeszi. A rajongó lányt az akkor még csak tizenhét (!) éves Désirée Nosbusch, a bálványt pedig a Rheingold német új hullámos banda énekese, Bodo Staiger alakította. 

cannibal28.jpg

Ez a szexjelenet a Cannibal Holocaustban (1980) állítólag igazi volt

A legtöbb filmbarát mégsem a fentebb emlegetett alkotásokra gondol a kannibálfilm hallatán, hanem inkább azokra az opuszokra, amelyek tobzódnak az erőszakos és csonkításos jelenetekben (legyen bár az áldozat ember vagy állat), és a szexualitás sem hiányzik belőlük. Az alapsztori szinte mindig ugyanaz: a civilizációból egy kisebb csoport valamely oknál fogva az őserdőbe kerül – ez lehet szándékos elhatározás vagy például egy repülőgép-katasztrófa eredménye –, ahol hőseink kannibálokkal akadnak össze. Előfordul, hogy a fehér emberek passzívan válnak áldozatokká, ám az a gyakoribb, hogy kegyetlenkedésük váltja ki a bennszülöttek erőszakos reakcióját. A műfaj általános megítélése alapvetően negatívnak mondható, a legtöbb darab a cenzúra beavatkozásához vezetett, ugyanakkor például a Cannibal Holocaust az évtizedek alatt egyfajta trash-klasszikussá vált. Több kritikus szerint egyes kannibálfilmek lényegében az imperializmust bírálják, és a harmadik világ kiszolgáltatott helyzetét mutatják be. A zsáner divatját egyes vélemények szerint A vad szex földje, mások szerint Az utolsó kannibál világ indította el. Ebben az érintett művek rendezői sem értettek egyet. Lenzi szerint egyértelműen övé volt a „dicsőség”, hiszen filmje öt évvel előzte meg Deodatóét, aki talán soha nem rendezett volna kannibálfilmet, ha Lenzi elvállalja a folytatást is. Deodato azzal érvelt, hogy ő viszont komoly előtanulmányokat folytatott a témában, amit Lenzi nem tett meg, csupán koppintott egy korábbi filmet. Érvei között szerepelt az is, hogy a kannibálfilmek sorozatgyártása az ő alkotása, és nem Lenzié után indult el.

cannibal29.jpg

A meztelen kannibál férfiak itt még csak a hősnő barátnőjének örülnek: Emanuelle és az utolsó kannibálok (1977)

Említsünk meg néhányat a hírhedtebb művek közül! A trash filmek olasz pápája, Joe D’Amato a részben általa dirigált Fekete Emanuelle-sorozat egyik epizódjaként forgatta le az Emanuelle és az utolsó kannibálok (1977) című alkotását. A fotóriporter hősnő (Laura Gemser) egy elmegyógyintézetben találkozik egy kannibál nővel, és ennek hatására egy professzorral (Gabriele Tinti) útnak indul az Amazonas őserdejébe, hogy megtalálja a kannibál törzset. Eszünkbe ne jusson azt gondolni, hogy az olcsó filmjeiről nevezetes D’Amato eredeti helyszíneken forgatott: szinte az összes jelenetet egy Rómához közeli tó környékén forgatták, a bennszülöttek szerepére pedig Rómában élő vagy éppen ott turistáskodó filippínókat (és filippinákat) kértek fel. Két és fél hét alatt el is készült a film, és oly nagy sikert aratott, hogy D’Amato még néhány művében visszatért a témához. A Papaya, a kannibálok szerelemistennője (1978) sajátos környezetvédelmi filmként is felfogható: egy karibi szigeten egy atomerőművet akarnak létrehozni, ami ellen az őslakosok például úgy tiltakoznak, hogy felfalják a projekten dolgozó mérnököket. D’Amato munkamódszeréhez jellemző adalék, hogy 1979 nyarán egyszerre hat (!) film – Porno Holocaust, Paradiso blu, Sesso nero, Orgasmo nero, Hard sensation, Erotic Nights of the Living Dead – forgatását kezdte meg ugyanazokon a helyszíneken. A szereposztás és az egyes jelenetek között jelentős átfedések vannak, némelyik opuszban a kannibalizmus motívuma is újra megjelent.

cannibal30.jpg

A kannibál becsajozott az El caníbal (1980) című horrorban

Sergio Martino A kannibál isten hegye (1978) című opusza egy jobb napokat is látott, de még akkoriban is roppant dekoratív sztár, Ursula Andress főszereplésével készült, sőt a férfi főszerepet is egy ismertnek mondható színész, az amerikai Stacy Keach játszotta. A hősnő a bátyja és egy professzor társaságában indul Új-Guinea őserdejébe, hogy megtalálja eltűnt antropológus férjét, akit mellesleg a magyar Fellegi Tamás (Tom Felleghy) alakított. Már csak a nemzetisége miatt is kuriózumnak számít az indonéz Primitív (1980), Sisworo Gautama Putra munkája, amelyben antropológushallgatók és kísérőik szenvednek tutajbalesetet az őserdő mélyén, de ennél is nagyobb baj, hogy egy kannibál törzs mindent megtesz annak érdekében, hogy a bajbajutottak bekerüljenek a napi menüsorba. A Joe D’Amatóval összemérhető spanyol Jesús Franco is többször áldozott a kannibálfilm műfajának oltárán. Igaz, azt is hozzátette, hogy csak a pénzért forgatta őket, és nem is érti, az emberek miért néznek ilyen szemeteket. Franco kannibálos sztorijai közül az El caníbal (1980, ismertebb angol címén: Devil Hunter) a leghírhedtebb, amelyben egy színésznő emberrablók fogságába kerül, akik egy olyan szigetre viszik, ahol az őslakosok rendszeresen fiatal nőket áldoznak fel egy ijesztő külsejű szörnyetegnek. Umberto Lenzi Élve megzabálva! (1980) című opusza korábbi filmekből átvett jeleneteket is tartalmaz, szereplői között pedig felbukkan Mel Ferrer és Janet Agren is, valamint két pornós, a Cannibal Holocaust főszereplőjeként ismert Robert Kerman és a Score (1974, Radley Metzger) című erotikus mestermű egyik főszereplője, Gerald Grant. A Cannibal Ferox (1981, Umberto Lenzi) szintén a leghírhedtebb darabok közé tartozik: a főszereplők épp azért indulnak a dzsungelbe, hogy bebizonyítsák, a kannibálok nem léteznek. Mondani se kellene, hogy ebben súlyosan tévednek…

cannibal31.jpg

Mészárlás a hajókiránduláson: Amazónia (1985)

A kannibál ínyencségek egyike a francia színekben forgatott Cannibal Terror (1981, Alain Deruelle), bár ezt nem kell szó szerint érteni, mert a mű elég sok hasonlóságot mutat a spanyol Jesús Franco Mondo cannibale (1980) című filmjével úgy a szereposztást, mint bizonyos jelenetek feltűnő hasonlóságát illetően. Roy Garrett (Mario Gariazzo álneve) Amazónia (1985) című rendezése romantikus (!) húrokat is penget, és azt a látszatot próbálja kelteni, mintha valós történetet mesélne el. A hősnő, Catherine szüleit egy amazonasi hajókirándulás során kegyetlenül lemészárolják, és a hölgy egy kannibál törzshöz kerül, ahol az egyik harcos, Umukai beleszeret. Catherine sokáig a törzset hibáztatja szülei kegyetlen haláláért, mígnem kiderül, hogy téved, és Umukai segítségével bosszút állhat az igazi felelősökön. Szándékosan nem tértem ki az összes kannibálfilmre, sőt alighanem többel foglalkoztam, mint amennyi megérdemelte volna. Említsük meg Antonio Climati Natura contro (1988) című filmjét is, mely lényegében lezárta az irányzat „aranykorát”. Az opuszt Cannibal Holocaust 2 címmel is forgalmazták, ám valójában semmi köze Deodato kultuszfilmjéhez. Az új évezredben több rendező (Bruno Mattei, Eli Roth, S. Craig Zahler és mások) fáradozott azon, hogy újra divatba hozza a kannibalizmus témáját. Ezek az újabb filmek általában jobb anyagi és/vagy technikai körülmények között készültek, mint a „klasszikusok”, de nem idézték elő a műfaj reneszánszát. Sajnos? Hál'istennek?    

cannibal32.jpg

Az utolsó kannibál világ (Ultimo mondo cannibale, 1977) – olasz horrorfilm. Giorgio Carlo Rossi és Renzo Genta történetéből a forgatókönyvet írta: Tito Carpi, Gianfranco Clerici és Renzo Genta. Operatőr: Marcello Masciocchi. Zene: Ubaldo Continiello. Díszlet: Walter Patriarca. Vágó: Daniele Alabiso. Rendező: Ruggero Deodato. Főszereplők: Massimo Foschi (Robert Harper), Me Me Lai (Pulan), Ivan Rassimov (Rolf), Sheik Razak Shikur (Charlie), Judy Rosly (Swan), Suleiman (bennszülött törzsfőnök), Shamsi (bennszülött harcos).

MÉG TÖBB BOTRÁNYFILM! (Csak 18 éven felülieknek!)

A kaland

Halálfejesek

Teoréma

Viszlát, Tamás bátya!

A nagy zabálás

Saló, avagy Szodoma 120 napja 2/1: Előzmények és előkészületek

Saló, avagy Szodoma 120 napja 2/2: A forgatástól a fogadtatásig

Sebastiane / Szent Sebestyén mártíromsága

Magánbűnök, közerkölcsök

Az érzékek birodalma

Portyán

Spetters

BEST OF FIELD64

Az ártatlan (18+)

Rejtélyek (18+)

Szakadt függöny

Jean Sorel, az elfeledett szívtipró (18+)

Beatrice Cenci (18+)

A negyedik férfi (18+)

Száguldás gyilkosságokkal 

Hálószobaablak

A vörös palást

A bejegyzés trackback címe:

https://moviecops.blog.hu/api/trackback/id/tr7017851603

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Teakbois · https://retrokult.blog.hu/ 2022.06.15. 07:37:24

A szokásos alapossággal megírt és érdekfeszítő cikk. Véleményem szerint a teljes kannibál horrorzsánerből ez a legkomolyabb hangvételű mű, akár gyomorforgató dzsungeldrámának is nevezhetjük, a három főszereplő (Massimo Foschi, Ivan Rassimov és Me Me Lai) alakítására sem lehet panasz. Az ismertetőben említett további kannibál filmek közül (a Cannibal Holocaust kivételével) jó néhányról értekezem majd a Retrokult blogon.

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2022.06.15. 10:18:04

@Teakbois:

Teljesen egyetértek veled, a gyomorforgató részletek ellenére ez simán elmegy egy őserdei kalandfilmnek is. Ellentétben a Cannibal Holocausttal, amelyben szerintem túl sok a szenzációhajhászás, a cinizmus, a didaktikus „mondanivaló”, ebben a filmben semmi nincs túlmagyarázva, és ez határozottan az előnyére vált.

Azt nem mondom, hogy ráfekszem erre a tematikára, mert hozzám azért nem áll annyira közel, de lehetséges, hogy visszatérek még rá. Talán a Cannibal Holocaustra is, bár nem soroltam a sürgős témáim közé.

kenyércsücsök 2022.06.16. 06:05:56

Remek cikk. Párat a felsoroltak közül felveszek a megnézendők listájára.
(Az összes, művészet nevében állatokat gyilkoló vadbarmot addig ütném péklapáttal, amíg mozog.)

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2022.06.16. 07:06:51

@kenyércsücsök:

Köszi az elismerést.

Teljesen egyetértek veled, az állatok brutális lemészárlása szerintem a hetvenes-nyolcvanas években is kegyetlen dolog volt, nem csak napjainkban az.
süti beállítások módosítása