Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

MovieCops

REFLEKTORFÉNYBEN – JULIE NEWMAR: A TÖKÉLETES MACSKANŐ

2022. augusztus 16. - Field64

Julie Newmar amerikai színésznő, táncosnő és médiaszemélyiség különleges helyet foglal el a szívemben. Ő volt ugyanis az első „színésznő szerelmem”, akibe nyolcévesen habarodtam bele, miután láttam őt a Mackenna aranya (1969) című westernben. Sajnos szerelmünk nem tudott igazán szárba szökkenni, mert a hazai mozikba nem érkeztek újabb filmek a művésznővel, jöttek viszont a riválisok, akik közül a legtartósabban két másik amerikai színésznő – előbb Jennifer O’Neill, aztán Faye Dunaway – csavarta el a fejemet. Persze Julie-t sem feledtem el teljesen, hiszen az ember sose felejti el az első szerelmét még a mozik álomvilágában sem. Mindenkori lehetőségeimhez képest igyekeztem tájékozódni róla. Akkor jött el számomra a Kánaán, amikor állandó internetkapcsolathoz jutottam, és nemcsak Julie életének számomra addig ismeretlen időszakait térképezhettem fel, hanem megnézhettem néhány olyan filmjét is, amelyektől a szocialista filmforgalmazás megkímélt. (Egy-két mű esetében azt kell mondanom, teljes joggal.) Így megtudhattam azt is, hogy a Mackenna aranya – bármilyen kiemelt jelentősége is van kettőnk plátói viszonyában – Julie karrierje szempontjából kevésbé meghatározó alkotás. Az egzotikus szépség az ötvenes évek elején kezdte a pályát, a Hét menyasszony hét fivérnek (1954) című zenés vígjáték volt az első jelentősebb filmszerepe. Gyakran szerepelt a televízióban, leghíresebb alakítása is a „doboz”-hoz kapcsolódik: ő domborította a Macskanőt a Batman hatvanas évekbeli tévészériájában. A hetvenes évektől egyre ritkábban – és egyre kevésbé érdekes filmekben – jelent meg a mozivásznakon, de persze tudta a módját annak, hogy a neve így is megmaradjon a közönség emlékezetében. A kilencvenes években már a show-business egyik élő legendájaként emlegették, aki megjelent George Michael Too Funky című világslágerének klipjében is, és cameoszerepet játszott a Wong Foo, kösz mindent! Julie Newmar (1995) című kultfilmben, amelyben három igazi macsó (Patrick Swayze, Wesley Snipes és John Leguizamo) nőimitátorokat alakított. A MovieCops hónapok után feléledő sorozata, a Reflektorfényben mai írása Julie színes karrierjének legérdekesebb állomásait idézi fel.  

FIGYELEM! Az illusztrációk némelyike női meztelenséget ábrázol. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

julie01_1.jpg

A kezdetek

Julie Newmar 1933. augusztus 16-án született Los Angelesben. Hivatalos neve: Julia Chalene Newmeyer. Édesapja, Don Newmeyer a Los Angeles-i Főiskola Testnevelés Tanszékének vezetője volt, aki a húszas években profi szinten űzte az amerikaifutballt. Az édesanya, a svéd–francia származású Helen Jesmer divattervezőként dolgozott, aki a szakmában a Chalene művésznevet használta, később azonban ingatlanbefektetőként talált magának új hivatást. Julie-nak két öccse született: 1935-ben Peter Bruce Newmeyer – huszonöt éves korában életét vesztette egy síbalesetben –, 1940-ben pedig John A. Newmeyer, aki íróként, epidemiológusként és borászként egyaránt nevet szerzett magának. A testvérek mindig is remekül kijöttek egymással, aminek egyik megható bizonyítéka, hogy egyes biográfusok szerint Julie épp azért lett aktív képviselője az LMBT-mozgalomnak, mert öccse, John meleg. A Newmeyer szülők korán felfigyeltek lányuk tehetségére, és már gyerekkorában táncórákra járatták. A szorgalmasan tanuló Julie tizenöt éves korában már a Los Angeles-i Opera primabalerinája volt. 1952-ben kezdett filmezni, néhány filmben táncoslányként jelent meg pár pillanatra. Ekkor még a Julie Newmeyer nevet használta, bár ezt többnyire nem tüntették fel a stáblistán, hiszen szerepei annyira aprók voltak.

julie02.jpg

Egy sztárfotó Julie-ról

Az időszámításunk előtt 586-ban játszódó Slaves of Babylon (1953, William Castle) című Technicolor-kalandfilmben nemcsak táncolt, hanem szerepe szerint a tánc leple alatt gyilkos terveket forgatott a fejében. A Serpent of the Nile (1953, William Castle) szintén az ókorba kalauzolta a nézőket, s lényegében Antonius és Kleopátra szerelmének történetét mesélte el. Julie ekkor még nem volt elég nagy sztár ahhoz, hogy Kleopátrát alakítsa. (A szerepet Rhonda Fleming kapta, aki ugyan egyáltalán nem volt ronda, mégis lényegében elfelejtődött az elmúlt évtizedekben). Egy olyan lányt játszott, akinek testét tetőtől talpig arannyal festik be. Erről sokaknak valószínűleg az egyik leghíresebb Bond-film, a Goldfinger (1964) jut eszébe, ami bő tíz évvel a Serpent of the Nile után készült, sőt az alapjául szolgáló Fleming-regény is csak 1959-ben jelent meg. Az ókori Rómában, a hírhedt Caligula császár uralma idején játszódott a Demetrius és a gladiátorok (1954) című kalandfilm, amelyben Julie ismét táncosnőként jelent meg a vásznon néhány pillanatra. Kiemelkedő tánctudásának egyik ékes bizonyítéka, hogy tizenkilenc éves korában a Universal nemcsak táncos statisztaszerepeket osztott rá, hanem koreográfusként is foglalkoztatta. Dublőr szerepkört is betöltött: előfordult, hogy a nehezebb táncjelenetekben ő helyettesítette valamelyik fontosabb női szereplőt.

julie03_1.jpg

Hét menyasszony hét fivérnek (1954)

Hét menyasszony hét fivérnek

1954-ben mutatták be az Egyesült Államokban a Hét menyasszony hét fivérnek című zenés filmet, amelyet a műfaj egyik nagy egyénisége, Stanley Donen rendezett, két évvel a legendás Ének az esőben (1952) után. A westernkörnyezetben játszódó film hét fivérről szól, akik közösen vezetnek egy farmot Oregonban. A legidősebb testvér egy napon asszonyt hoz a házhoz. A fiatal feleség elhatározza, hogy úriembereket farag neveletlen sógoraiból, akiknek egy idő után szintén megjön a kedvük a nősüléshez. Micsoda véletlen, épp akkortájt hat szépséges hölgy érkezik a városba, a fiúknak azonban fogalmuk sincs arról, hogyan hódítsák meg őket. Bátyjuk az ókori rómaiak módszerét javasolja: a szabin nőkhöz hasonlóan el kell rabolni az arajelölteket… Julie a hat menyasszony egyikét, Dorcast játszotta, s a többi lányt is képzett táncosnők személyesítették meg. Newmar balszerencséjére az alkotók az egykori baseballjátékossal, Jeff Richardsszal párosították össze, akinek nem volt különösebb tehetsége a tánchoz, úgy is mondhatnám, botlábú volt. Emiatt a táncjelenetek közben gyakran ülve vagy állva látható, s hogy ez ne legyen annyira feltűnő, ilyenkor Newmar is kicsit háttérbe szorul. Említsük meg, hogy Dorcas dalait valójában nem Julie, hanem Betty Allen énekelte. A film legtöbb közreműködője szép emlékeket őrzött a forgatásról, a férfi főszerepet alakító Howard Keel szerint valóban olyanok voltak, mint egy nagy, boldog család.

julie04_1.jpg

Li'l Abner (1959)

Színpad és film

1955. február 24. és 1956. április 14. között 478-szor játszották a Broadwayn a Selyemharisnya című zenés komédiát, amely a klasszikus Greta Garbo-film, a Ninocska (1939) Lengyel Menyhért által írt forgatókönyve alapján született. A betétdalok Cole Porter szerzeményei. Garbo egykori szerepét a német Hildegard Neff (eredeti neve: Hildegard Knef) alakította, akiről a legendás Ella Fitzgerald egyszer azt mondta: „Ő a legjobb énekesnő azok közül, akiknek nincs hangjuk”. Julie az egyik mellékszereplőt, Verát személyesítette meg. A musicalből 1957-ben film készült Rouben Mamoulian rendezésében. A Broadway-előadás szereplői közül csupán a Vaszilij Markovicsot megformáló George Tobiast szerződtették a filmhez is, aki annak idején a Ninocskában még csak egy kisebb epizódszerepet kapott. 1956. november 15. és 1958. július 12. között 693-szor adták elő a Broadwayn a Li’l Abner című zenés vígjátékot. A Stupefyin' Jonest megszemélyesítő Julie Newmar állítólag mindössze három percig volt a színpadon, mégsem cserélték le a filmváltozatban sem, amelyhez egyébként más művészeket is szerződtettek a színházi előadásból. A musical és a film alapjául Al Capp (Alfred Gerald Caplin, 1909–1979) azonos című kultikus képregénye szolgált, amelyet furcsa karakterek és szokatlan helyzetek jellemeztek, ironikus-szatirikus humorába pedig csipkelődő társadalomkritika is vegyült. Érdekességként említsük meg, hogy Julie a darab negyvenkét (!) évvel későbbi, 1998-as színpadi változatában is látható volt.      

julie05_1.jpg

Még egy sztárfotó

Leslie Stevens The Marriage-Go-Round című vígjátékát 1958. október 29-én mutatták be a Broadwayn. 431 előadást ért meg, az utolsót 1960. február 13-án tartották. A történet főszereplője egy floridai professzor (Charles Boyer) és felesége (Claudette Colbert), akik vendégeket várnak Svédországból: Sveg professzort és a lányát, Katrint. Végül csak Katrin (Julie Newmar) érkezik meg, s a floridai professzor csodálkozva látja, hogy az egykori lázadó kamaszból szőke bombázó lett. Nem ez az egyetlen meglepetés, amit Karin okoz: a svéd szépség közli, hogy gyermeket szeretne a professzortól, mert abban bízik, hogy közös utódjuk az apja eszét és az anyja szépségét fogja örökölni. (Állítólag a valóságban Albert Einsteinnel történt hasonló eset, aki az ajánlatra egy frappáns kérdéssel válaszolt: „És mi lesz akkor, hölgyem, ha a gyermek az én szépségemet és az ön eszét örökli?”) Ebből persze mindenféle vicces bonyodalmak származnak, ám a végén minden megoldódik. Julie alakítását nagy tetszéssel fogadták: nemcsak hogy megkapta a legjobb színésznőnek járó Tony-díjat, hanem az 1961-es filmváltozatban is eljátszhatta a szerepet. Boyer és Colbert helyére James Mason és Susan Hayward lépett, a filmet Walter Lang rendezte. Newmar a filmmel is szép sikert könyvelhetett el: alakításáért Golden Globe-ra jelölték mint a legígéretesebb fiatal színésznőt, és a Golden Laurel díjra is esélyes volt mint a legjobb női epizodista. Öt nappal a The Marriage-Go-Round utolsó színházi előadása után Julie egy újabb Broadway-darabban lépett fel: 1961. február 18-án mutatták be Sam Spewack Once There Was a Russian című színművét, amely Nagy Katalin cárnő kegyeltjéről, a hírhedt Patyomkinról szól. A mű már a premieren akkorát bukott, hogy második előadás már nem is volt belőle, pedig Patyomkint Walter Matthau, a cárnőt pedig a nagy francia színésznő, Françoise Rosay játszotta. Newmar később is vállalt színházi szerepléseket, karrierjének súlypontja azonban – a filmszerepek mellett – áthelyeződött a televízióra.

julie06_1.jpg

Julie nem utasította vissza az ízléses aktokat sem

A televíziós színésznő

Jó néhány ismert színész karrierje indult a televízióban, hogy aztán filmsztárként hódítsa meg a nézőket. Julie Newmar ebből a szempontból is a kivételek számát gyarapította: ha piciny szerepekkel is, de filmszínésznőként kezdte, és csak ezután került képbe a televízió, ahol talán legemlékezetesebb sikereit aratta. Nem fogok valamennyi sorozatra kitérni, melyekben hosszabb-rövidebb ideig szerepelt, mert ezek egy része vagy ismeretlen a magyar nézők számára, vagy Julie nem kapott bennük jelentősebb feladatokat. Általában szexszimbólumként foglalkoztatták a televízióban: gyakran alakított csábítókat és olyan asszonyokat, akik szépségükkel és bájaikkal érik el a céljaikat, és néha egyáltalán nem olyan buták, mint amilyennek a környezetük hiszi őket. A The Phil Silvers Show harmadik évadjának egyik epizódjában, a The Big Scandalben (1957) debütált a képernyőn: egy szexi szobalányt játszott. Az Adventures in Paradise című 91 részes (!) sorozat egy amerikai katonáról szól, aki a koreai háború után is a Csendes-óceáni térségben marad, és hajójával különféle kalandokba keveredik. Julie az 1960-ban sugárzott Open for Diving című epizódban egy Vénusz nevű kagylókereskedőt alakított, aki veszélyes játékra hívja ki a helyi búvárokat.   

julie07_1.jpg

Julie, a dekoratív szépség

116 részből állt a Route 66 című sorozat, amelyben két fiatalember autózza keresztül az Egyesült Államokat a címbeli legendás országúton. Newmar a motorozó Vicki Russellt, a szabad szellemű örökösnőt formálta meg két epizódban: a How Much a Pound is Albatross az arizonai Tucsonban játszódott, a Give the Old Cat a Tender Mouse helyszíne pedig Tennessee volt. Julie egy-egy epizód erejéig felbukkant olyan népszerű sorozatokban is, mint The Twilight Zone, az F Troop és a The Beverly Hillbillies. A My Living Doll című szériában már visszatérő szereplő volt: huszonhat részben játszotta Rhoda Miller szerepét. A történet szerint csak nagyon kevesen tudják, hogy az elképesztően szexi Rhoda valójában egy robot, az AF 709, akit eredetileg a légierő számára terveztek. A találmány különféle bonyodalmak után egy pszichiáterhez kerül, aki megtanítja az androidot arra, hogyan viselkedik egy igazi nő. Ez az ő életfilozófiája szerint természetesen azt jelenti, hogy mindent megtesz, amit a férfi mond neki, és nem felesel. Tulajdonképpen a Pygmalion-mítosz variációjáról van szó: a CBS két évi keresgélés után ezt a sorozatot találta megfelelőnek arra, hogy főszerephez juttassa Julie Newmart. A művésznő oly nagy sikert aratott robotnőként, hogy Golden Globe-ra is jelölték mint a legjobb televíziós színésznőt.    

julie08_2.jpg

A tökéletes Macskanő

Newmar leghíresebb televíziós szerepe a Macskanő a hatvanas évekbeli Batman-szériában, melyben a denevérembert Adam West alakította. Bár a sorozat készítői igyekeztek elkerülni, hogy az öltözékek túlzottan szexuális töltetűek legyenek – Batman és Robin például bő alsót viseltek feszes dresszükön, nehogy férfiasságuk túlságosan kidomborodjék –, Julie mégis elérte, hogy jelmezén az öv ne a derekán, hanem a csípőjén legyen, mert így érvényesült a legjobban csodálatos „homokóra” alakja. A hatvanas évek egyik sztereotípiája volt, hogy a negatív szereplők többnyire zöld ruhát viseltek, így a Macskanő öltözékére is ez a szín volt jellemző. Newmar két évadon át, összesen tizenhárom részben játszotta a figurát. A Monsieur Lecoq című film kedvéért mondta le a harmadik évadot, amelyben a színes bőrű Eartha Kitt lépett a helyére, míg a széria alapján készült 1966-os filmben egy volt szépségkirálynő, Lee Meriwether kapta meg a lehetőséget. Julie 1998-ban a Maggie című sorozat egyik epizódjában (hatvanöt évesen!) újra belebújt a Macskanő jelmezébe, s az új évezredben három alkalommal is a hangját kölcsönözte a figurának. Noha a híres képregényhősnőt az elmúlt évtizedekben olyan sztárok is eljátszották már, mint Michelle Pfeiffer és Halle Berry, számos rajongó szerint Julie volt a legtökéletesebb Macskanő: kecses alkatához igazi macskatermészet társult, s ha kellett, hízelegve dorombolt, máskor dühösen karmolt – persze csak képletes értelemben.     

julie09_1.jpg

William Shatner és Julie Newmar a Star Trek egyik epizódjában

Newmar 1967-ben Eleent, egy állapotos hercegnőt alakított a kultikus sci-fi sorozat, a Star Trek második évadjának egyik epizódjában. Két évvel később egy Susannah Sutton nevű bérgyilkosnőt formált meg egy másik széria, a Robert Wagner nevével fémjelzett It Takes a Thief egyik részében. Nem csinálhatta rosszul, mert tizennégy év (!) múlva, 1983-ban egy másik Wagner-szériában, a Hart to Hartban is egy bérgyilkosnő szerepét bízták rá: a hölgyet ott Eve-nek hívták. Mindkét sorozatban közelharcot folytatott Wagnerrel, aki – a közönség vélt elvárásainak megfelelően – rendre le is teperte a szépséges bűnözőt. Julie tévés szereplései közül feltétlenül említsük meg a Columbo második évadjának Kettős ütés című epizódját, amely 1973. március 25-én került adásba először. Az egykori fitneszbajnok, Clifford Paris (Paul Stewart) tekintélyes vagyon birtokosa. Unokaöccsei (Martin Landau kettős szerepben) között ugyan nem túl jó a viszony, ám abban egyetértenek, hogy mihamarabb szeretnék rátenni a kezüket a nagybácsi pénzére. A jó kondiban lévő öregúr azonban nem meghalni, hanem nősülni készül, szóval mielőbb át kell segíteni őt a túlvilágra. A gyilkosságot a tettes szívrohamnak próbálja álcázni. Columbo (Peter Falk) viszont szokása szerint bűncselekményre gyanakszik. Az elkövető gondjait tetézi, amikor kiderül, hogy az elhunyt férfiú a szerelem hevében már az esküvő előtt végrendelkezett szíve hölgye (Julie Newmar) javára… A gyönyörű Julie a hetvenes években olyan közismert sorozatokban is vendégszerepelt, mint például a The Bionic Woman, a Szerelemhajó és a Buck Rogers in the 25th Century. 2016 májusában Newmar volt az egyik sztárvendége a The Home and Family Show-nak, ahol találkozott Camren Bicondovával is, aki a 2014-ben indult Gotham című tévésorozatban a fiatal Selina Kyle-t, vagyis a későbbi Macskanőt alakította.

julie10.jpg

Zero Mostel és Julie Newmar a Monsieur Lecoq (1967) című befejezetlen filmben

A mozifilmek

A tévés karrier mellett ne feledkezzünk meg Julie mozifilmes szerepeiről sem, noha ezek többségével nem ért el akkora sikereket, mint Macskanőként. A For Love or Money (1963, Michael Gordon) című vígjáték arról szól, hogy egy dúsgazdag asszony egy ügyvéd segítségével próbál megfelelő férjeket találni három csodaszép lányának, kiknek egyikét, Bonnie-t Julie Newmar személyesítette meg. Az ügyvédet Kirk Douglas játszotta, aki először szerepelt egy romantikus vígjátékban: egyesek szerint ez a szerepkör egyáltalán nem állt jól neki, mások dicsérték színészi sokoldalúságáért. Newmar egyik testvérét Mitzi Gaynor alakította, aki ezt követően egyetlen mozifilmben sem játszott, mert szerinte ő túl hétköznapi jelenség volt a filmvásznon. A harmadik leányt megformáló Leslie Parrisht Golden Globe-díjra jelölték mint a legígéretesebb új színésznők egyikét. 1967-ben Julie szerepet vállalt a Monsieur Lecoq című filmben, amely egy közel százéves, 1868-ban publikált detektívregény alapján készült… volna, de a forgatást leállították. Newmar sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy a film befejezetlen maradt, mert nagyon élvezte a munkát partnerével, a kettős szerepet játszó Zero Mostel komikussal. Ráadásul épp a Monsieur Lecoq kedvéért mondta le a Macskanő szerepét a Batman harmadik évadjában, és már nem volt lehetősége arra, hogy visszakozzon. A félbehagyott mozifilmben ő játszotta volna a címszereplő összes szerelmét, vagyis több különböző nőtípust is életre kelthetett volna. A produkciós fotók szerint a művésznőnek meztelen jelenete is lett volna a filmben: egy habfürdőben áztatta ingerlő idomait. A jelenetről készült fotókat elsőként a Playboy magazin közölte. Julie utólag azt állította, nem volt tudomása arról, hogy a felvétel helyszínén egy fényképész is elrejtőzött, és elkészítette ezeket a lesifotókat. Szerinte akkoriban a producerek megtehették (és meg is tették), hogy ily módon is kizsákmányolják a színészeket, anélkül hogy a beleegyezésüket kérték volna ehhez. Mint utólag kiderült, a képeket a neves brit fotós, Terry O’Neill készítette, és mivel Newmar végeredményben elégedett volt velük, az incidensből nem lett pereskedés.   

julie11_2.jpg

Hachita és Hesh-Ke, a két apacs a Mackenna aranyában (1969, Ted Cassidy és Julie Newmar)

Nehéz körülmények között készült a Mackenna aranya című western is, melynek forgatása már 1967-ben elkezdődött, de a kész filmet csak 1969-ben mutatták be. Will Henry bestselleréből eredetileg egy olyan nagyszabású szuperprodukciót akartak készíteni, mint amilyen például A vadnyugat hőskora (1963) volt. A westernek népszerűsége azonban a hatvanas évek második felében visszaesett, ezért a két producer, Carl Foreman és Dimitri Tiomkin átgondolta a koncepciót. Csökkentették a játékidőt, lemondtak arról, hogy szélesvásznú szuperprodukciót gyártsanak és különleges hangtechnikát alkalmazzanak. Takarékossági okokból felvetődött az az ötlet, hogy esetleg Európában vagy Afrikában forgatnak, ám a hitelesség miatt mégis megmaradtak az amerikai helyszíneknél. Mint szinte minden hollywoodi film, a Mackenna aranya is szereposztási kompromisszumok árán valósult meg, Mackenna szerepét például féltucat színésznek is felajánlották, míg végre Gregory Peck igent mondott. Ő sem azért, mert annyira tetszett neki a seriff figurája, hanem inkább azért, mert sokat köszönhetett Foremannek és J. Lee Thompson rendezőnek, s abban bízott, hogy szakértelmüknek köszönhetően a végeredmény egy nívós produkció lesz. A másik főszerepet Omar Sharif kapta, a többi fontosabb szereplőt Telly Savalas, Ted Cassidy és Camilla Sparv keltette életre. Julie játszotta a sebhelyes arcú, néma indián lányt, Hesh-Két. Az egyik jelenetben anyaszült meztelenül próbálja vízbe fojtani a riválisát. A forgatókönyvben nem szerepelt, hogy Hesh-Ke meztelen ebben a jelenetben. A legenda szerint Newmar maga ajánlotta fel, hogy hajlandó évakosztümben megcsinálni a jelenetet, és visszaemlékezései szerint erről senki nem is próbálta lebeszélni. Látható a filmben Eli Wallach, Raymond Massey, Burgess Meredith, Lee J. Cobb és Edward G. Robinson is: feltehető, hogy a koncepció drasztikus átdolgozása miatt rövidült le a szerepük. A Mackenna aranya az Egyesült Államokban megbukott, nagy sikert aratott viszont a vasfüggöny mögött, illetve Indiában is, ahol egészen az 1993-as Jurassic Parkig egyetlen nagy hollywoodi sikerfilm sem döntötte meg a nézettségi rekordját.

julie12.jpg

Reklámfotó a The Maltese Bippy (1969) című filmhez

Norman Panama The Maltese Bippy (1969) című vérszegény horrorkomédiájának főhőse arra gyanakszik, hogy nemrég vásárolt házát nemcsak hogy farkasemberek kísértik, hanem még egy vámpírcsalád is él a szomszédban. A két férfi főszerepet egy akkoriban népszerű komikuspár, Dan Rowan és Dick Martin játszotta, Julie mellett pedig egy másik szépséget is megcsodálhattunk Carol Lynley személyében. Meglehetősen halovány horrorvígjáték Don Joslyn opusza is, az Up Your Teddy Bear (1970), amely a direktor saját forgatókönyvéből készült. A történet főszereplője, Clyde King (Wally Cox) két szenvedélynek hódol: a fajátékok készítésének és a nők iránti érdeklődésének, ám ez utóbbit lopva űzi, mert nem kimondottan szívdöglesztő típus. Mégis felfigyel rá a világ egyik legnagyobb játékgyártó vállalatának gyönyörű tulajdonosnője (Julie Newmar, ki más?), akit lenyűgöztek a férfi által készített játékok, és szeretné őt a saját cégéhez csábítani. Kingnek viszont esze ágában sincs elfogadnia az ajánlatot, mert a gazdag dáma az anyjára emlékezteti, és a múlt rossz emlékei különös fantáziaképekkel keveredve idéződnek fel benne… Mozifilmjeinek bukása után a hetvenes években Julie kizárólag a televízió számára dolgozott, legérdekesebb tévés szerepeiről fentebb már szó volt. 1983-ban kezdett el újra mozifilmekben játszani, de ezek többsége szintén annyira jelentéktelen produkció volt, hogy a legtöbb országban a mozikat kikerülve rögtön videokazettán jelentek meg.

julie13.jpg

A Playboy-fotók egyike

A Hysterical (1983, Chris Bearde) ismét egy horrorparódia volt, annak ellenére, hogy az ilyesmi korábban sem hozott szerencsét Newmarnek. Az alkotók egyszerre több híres filmet is kifiguráztak, legfőképpen John Carpenter A köd (1979) című klasszikusát. Julie egy Venetia nevű kísértetet alakított. A három férfi főszerepet a Hudson fivérek (Bill, Mark és Brett) játszották, akik korábban a könnyűzenében jeleskedtek (triójuk 1965 és 1980 között létezett). Bud Townsend erotikus drámája, a Love Scenes (1984) egy sikeres színésznőről szól, aki elvállalja egy pikáns film főszerepét. A produkciót az egocentrikus férj rendezi, ami remek ürügyet szolgáltat arra, hogy a művésznő megcsalja a párját a férfi szeme láttára. Vagy ez csak egy játék, amelyben nem egyértelmű, hogy ki keveri a lapokat? A színésznőt egy Playboy-modell, Tiffany Bolling játszotta. A mellékszerepben megjelenő Julie mellett felbukkant még a hetvenes évek egyik szexidolja, Britt Ekland is, illetve Monique Gabrielle, aki e filmet követően kapta meg Emmanuelle szerepét az erotikus széria ötödik, Walerian Borowczyk által rendezett részében. A Streetwalkin’ (1985, Joan Freeman) című dráma egy testvérpárról szól, akik elszöknek otthonról rideg anyjuk és erőszakos mostohaapjuk elől. A lány, Cookie (Melissa Leo) a vasútállomáson megismerkedik egy jóképű stricivel, Duke-kal (Dale Midkiff), aki elcsavarja a fejét. Hősnőnk hamarosan a prostituáltak között találja magát, akikkel Duke egyáltalán nem bánik kesztyűs kézzel… Az Evils of the Night (1985, Mardi Rustam) egy újabb horror volt Julie filmográfiájában. A történet főszereplői nyaraló tinédzserek, akiket ismeretlenek egymás után elrabolnak, és egy különös vidéki kórházba visznek, amelyet orvosoknak álcázott űrvámpírok irányítanak. Közéjük tartozik a Newmar által megformált dr. Zarma is. A produkció ledorongoló kritikákat kapott, amelyekben szóba került az is, hogy a néző csupán a valaha jobb napokat látott filmcsillagok (Newmar, John Carradine, Neville Brand, Tina Louise) lezüllésének szomorú illusztrációját láthatja. 

julie14_2.jpg

A nőiesség tökéletes megtestesítője

A horrorfilmek Ed Woodja, Fred Olen Ray rendezte a Deep Space (1988) című opuszt. Az igazi főszereplő egy olyan szörnyeteg, amely egy félresikerült katonai kísérlet következtében elszabadul, és rettegésben tartja egy amerikai város lakóit. A szörnyet McLemore detektívnek (Charles Napier) kellene megállítania. Julie egy Lady Elaine nevű látnokot alakít, aki képes érzékelni a rémséget, és elárulja annak rejtekhelyét a nyomozónak. A Dance Academy (1988, Ted Mather) egyfajta variációja az egy évvel korábbi Dirty Dancingnek, még a plakátjuk is hasonló. Julie a címbeli tánciskola egykori tulajdonosnőjét, Miss McKenzie-t játszotta, aki növekvő ellenszenvvel figyeli az intézmény munkásszármazású új tehetségét, Vince-t (Steve LaChance), és mindenben megpróbál keresztbe tenni neki. A tehetséges srácnak persze akadnak pártfogói is… A film néhány betétdalát az olasz Guido és Maurizio De Angelis írta és adja elő, akik Oliver Onions néven a hetvenes-nyolcvanas években saját slágereiknek és a Bud Spencer-filmekhez írt szerzeményeiknek köszönhetően nagy népszerűségnek örvendtek Európában. Bo Derek egyik legrosszabb filmje (tudna egyáltalán valaki egy valóban jót is mondani?), a Szellemképtelenség (1989) természetesen megint a férje, John Derek alkotása. Bo ismét egy vonzó szépasszonyként látható, aki beutazza a földet, hogy találjon egy tökéletes férfitestet, amelybe szellemként megjelenő néhai férje (Anthony Quinn) szeretne mielőbb beköltözni. Előtte persze a víg özvegy teszteli a lehetséges jelöltet, elvégre a megboldogult urával mozgalmas és boldog szerelmi élete volt, amelyet szintén fel kéne éleszteni. A filmet nem kevesebb, mint hét kategóriában jelölték Arany Málnára, köztük Julie Newmart mint legrosszabb mellékszereplőt, Sofia Coppola azonban rosszabbnak bizonyult nála A Keresztapa 3-ban. Említsük meg, hogy az egyik epizódszereplőt – saját magát! – a jelenlegi amerikai elnök, Donald Trump játszotta, méghozzá annyira rosszul, hogy ő viszont megkapta a legrosszabb férfi epizodistának járó Arany Málnát, amelyre egyébként a produkció csődöre, Leo Damian is esélyes volt – ő sem érdemtelenül. A filmről egyébként érdemes elolvasni Teakbois barátom remek ismertetőjét: a cikkben megcsodálhatjuk Bo Derek bő derekát és vitathatatlanul rokonszenves csupasz kebleit is. 

julie15_1.jpg

Julie, a fotogén szépség

Az IMDb 1990-re, a Wikipédia 1988-ra datálja a Nudity Required című erotikus komédiát, melyet John Bowen rendezett. A történet két jó barátról szól, akik filmproducereknek adják ki magukat, és így próbálják lefektetni a nekik tetsző hölgyeket, akik – ezt sajnos a való életből is nagyon jól tudjuk – túl sok mindenre hajlandók a karrierért, és túl könnyen elhisznek mindent, ami tetszetősen hangzik. A western és a sci-fi párosításából született az Oblivion (1994) című fekete komédia, amelyből egy füst alatt két részt is leforgattak, de csak videón hozták őket forgalomba. A cselekmény 3031-ben játszódik, ám akkora marhaság, hogy nem érdemes belemerülni a részleteibe. Említsük meg viszont, hogy az egyik mellékszerepet a jó nevű amerikai színes bőrű zenész, Isaac Hayes játszotta. S ha már a zene került szóba: Julie is látható volt a fiatalon elhunyt tehetséges énekes és dalszerző, George Michael Too Funky című 1992-es klipjében olyan szupermodellek között, mint Eva Herzigova, Linda Evangelista, Nadja Auermann, Emma Sjöberg, Estelle Hallyday, Shana Zadrick, Tyra Banks és Beverly Peele.

julie16.jpg

Ama bizonyos dedikált fotó a Wong Foo, kösz mindent! Julie Newmar (1995) című filmből

A világsikerű ausztrál road movie, a nőimitátorokról szóló Priscilla, a sivatag királynőjének kalandjai (1994) farvizén született Beeban Kidron alkotása, a Wong Foo, kösz mindent! Julie Newmar (1995), amelyben Patrick Swayze, Wesley Snipes és John Leguizamo bújt női ruhába. A történet egyik fontos kelléke egy régi fotó, amelyen a címbeli dedikáció olvasható, maga Julie pedig a film végén személyesen is megjelenik mint a pucckirálynő-választás díjátadója. Az alkotók állítólag nem tervezték meg előre ezt a cameót, Julie azonban váratlanul meglátogatta a forgatást, és hajlandó volt egy rövid szerepben megjelenni a kamera előtt. Kezdetben egyébként még az is bizonytalan volt, hogy megkapják-e a művésznő engedélyét neve és fotója felhasználásához, ezért az illetékesek fontolóra vették, hogy nemleges válasz esetén Carol Lynley-vel fognak megállapodni. (Mint fentebb szó volt róla, Newmar és Lynley 1969-ben együtt játszottak a The Maltese Bippy című filmben.)  Julie az If… Dog… Rabbit… (1999) című bűnügyi drámában szerepelt utoljára a filmvásznon, a produkciót a jól ismert színész, Matthew Modine rendezte. A történet nem túl eredeti: a börtönből szabadult főhős, Johnnie Cooper (maga Modine játssza) új életet akar kezdeni, és munkát vállal egy benzinkútnál. Hamarosan feltűnik a színen a bátyja, Jamie, aki az apjával együtt benne volt abban a bizonyos bankrablásban, amely miatt hősünk hűvösre került. A zűrös hozzátartozók miatt Johnnie ismét egy sötét ügybe keveredik. Newmar alakította Jamie barátnőjének az anyját.    

julie17.jpg

Julie mindig ügyelt formás idomai megőrzésére

Az üzletasszony

Az 1970-es években Julie Newmar üzletasszonyként is kamatoztatni kezdte hírnevét. Nudemar fantázianéven szabadalmaztatott harisnyanadrágját úgy reklámozták, hogy „elbűvölő segítség a (női) popsinak”, amin azt kellett érteni, hogy csábítóan hangsúlyozza ezt a testrészt. A legjobb reklám persze maga a művésznő volt, aki tökéletes alakját évtizedeken át megőrizte, és terméke meggyőzően hangsúlyozta formás idomait. Julie egy újfajta melltartót is piacra dobott, amely Marilyn Monroe stílusát idézte, és reklámszlogenje szerint „szinte láthatatlan”. A melltartó viselői egybehangzóan állították, hogy a ruhadarab annyira kényelmes, hogy szinte nem is érzik, hogy rajtuk lenne. Newmar – feltehetően édesanyja tapasztalataira támaszkodva – a nyolcvanas években mint befektető jelent meg a Los Angeles-i ingatlanpiacon, és ezen a területen is bizonyította rátermettségét.

julie18_2.jpg

Jó testvérek: Julie Newmar és John Newmeyer

Magánélet és közélet

A szexi szépség óvatosnak bizonyult a szerelemben, s bár valószínűleg megismételhette, netán felül is múlhatta volna Elizabeth Taylor vagy Jennifer O’Neill férjhez menési rekordját, csupán egyszer mondta ki a boldogító igent. Minderre 1977. augusztus 5-én került sor, a remélhetően boldog férj J. Holt Smith ügyvéd volt. A lagzi után a pár a texasi Forth Worthbe költözött. A színésznő ekkor már a negyvennegyedik évében járt. Négy évvel később, 1981 februárjában hozta világra egyetlen gyermekét, John Jewl Smitht, aki sajnos halláskárosodással született, és Down-szindrómában szenved. Julie anyaként is bebizonyította, hogy egyáltalán nem az az üresfejű, csak önmagával és a léha élvezetekkel foglalkozó, szeszélyes teremtés, mint akinek sokan gondolták. Megtehette volna, hogy fogyatékos fiát bedugja egy intézetbe, és azzal nyugtatja meg önmagát, hogy mindezt a gyerek érdekében tette, ehelyett azonban magánál tartotta őt, és arra törekedett, hogy békés, szép és szeretetteljes környezetet biztosítson neki. John mindmáig Julie-val él, aki 1984-ben vált el a férjétől. A művésznőről egy ideig az a hír járta, hogy az örökölhető Charcot–Marie–Tooth-betegségben (a sokideggyulladás egyik formája) szenved, amely viszonylag gyakorinak mondható, 2500 amerikai állampolgár közül 1-et biztosan érint. A Duke Egyetemen elvégzett genetikai teszt szerencsére megállapította, hogy Newmar nem örökölte a betegséget. Az amerikai média annak idején részletesen foglalkozott azzal a vitával, amely Julie és híres szomszédja, James Belushi színész között alakult ki, és végül jogi útra terelődött. Belushi sajátos módon vetett véget a viszálynak: meghívta excentrikus szomszédnőjét jól menő sorozata, a Jim szerint a világ egyik epizódjába, és a kamerák előtt lényegében önmagukat alakítva békésen véget ért a konfliktusuk. Szűkebb hazájában Newmart lelkes és szorgalmas kertészként ismerik, aki a Los Angeles-i városvezetésnél ideiglenes tilalmat harcolt ki a levélfújók ellen, mivel zajszintjük komoly halláskárosodást okozhat, s erre a témára a színésznő – halláskárosult fia miatt – különösen érzékeny. Mint arról fentebb már szó volt, a meleg fivére iránti szeretettől vezérelve Julie aktívan részt vesz az LMBT-mozgalomban is, támogató tevékenységét a melegszervezetek több díjjal is elismerték.

julie19_1.jpg

Túl a nyolcadik X-en Julie még mindig egy igazi díva

FILMOGRÁFIA

* 2017: Batman Kétarc ellen (Batman vs. Two-Face) (videó) (csak hang!)

* 2016: Batman: Return of the Caped Crusaders (csak hang!)

* 2010: Batman: A bátor és a vakmerő (Batman: The Brave and the Bold) (tévésorozat, a Chill of the Night! című epizódban) (csak hang!)

* 2006: Jim szerint a világ (According to Jim) (tévésorozat, a The Grumpy Guy című epizódban)

* 1999: If... Dog... Rabbit

* 1998: Maggie (tévésorozat, az If You Could See What I Hear című epizódban)

* 1997: Lands of Lore: Guardians of Destiny (videó) (Julie Neumar néven)

* 1996: Oblivion 2: Backlash

* 1995: Wong Foo, kösz mindent! Julie Newmar (To Wong Foo, Thanks for Everything! Julie Newmar)

* 1994: Oblivion

* 1990: Nudity Required

* 1989: Szellemképtelenség (Ghosts Can't Do It)

* 1988: Dance Academy

* 1988: Deep Space

* 1985: Evils of the Night

* 1985: Streetwalkin'

* 1984: Love Scenes

* 1984: High School U.S.A. (tévéfilm)

* 1983: Hart to Hart (tévésorozat, A Change of Hart című epizódban)

* 1983: Hysterical

* 1983: Fantasy Island (tévésorozat, a King of Burlesque és a Death Games című epizódban)

* 1982: CHiPs (tévésorozat, a This Year's Riot című epizódban)

* 1982: The Powers of Matthew Star (tévésorozat, a The Triangle című epizódokban)

* 1980: Buck Rogers in the 25th Century (tévésorozat, a Flight of the War Witch című epizódban)

* 1979: Szerelemhajó (The Love Boat) (tévésorozat, a The Reunion, a Haven't I Seen You? és a Crew Confessions című epizódokban)

* 1978: Jason of Star Command (tévésorozat, az Escape from Kesh és a The Haunted Planet című epizódokban)

* 1977: Terraces (tévéfilm)

* 1976: The Bionic Woman (tévésorozat, a Black Magic című epizódban)

* 1976: Monster Squad (tévésorozat, az Ultra Witch című epizódban)

* 1976: Good Heavens (tévésorozat, a Superscoop című epizódban)

* 1975: McMillan & Wife (tévésorozat, az Aftershock című epizódban) (Julie Neumar néven)

* 1975: The Wide World of Mystery (tévésorozat, The Black Box Murders című epizódban)

* 1974: Fools, Females and Fun (tévéfilm)

* 1973: Columbo (tévésorozat, a Double Shock című epizódban)

* 1972: A Very Missing Person (tévéfilm)

* 1970–1972: Love, American Style (tévésorozat)

* 1971: Bewitched (tévésorozat, a The Eight Year Itch Witch című epizódban)

* 1971: The Feminist and the Fuzz (tévéfilm)

* 1970: Up Your Teddy Bear

* 1970: McCloud (tévésorozat, a Portrait of a Dead Girl című epizódban)

* 1969: The Maltese Bippy

* 1969: Mackenna aranya (Mackenna’s Gold)

* 1969: It Takes a Thief (tévésorozat, a The Funeral Is on Mundy című epizódban)

* 1968: A balfácán (Get Smart) (tévésorozat, a The Laser Blazer című epizódban)

* 1967: Monsieur Lecoq

* 1967: Star Trek (tévésorozat, a Friday's Child című epizódban)

* 1967: The Monkees (tévésorozat, a Monkees Get Out More Dirt című epizódban)

* 1966–1967: Batman (tévésorozat)

* 1966: F Troop (tévésorozat, a Yellow Bird című epizódban)

* 1966: The Beverly Hillbillies (tévésorozat, a The Beautiful Maid című epizódban)

* 1965: Vacation Playhouse (tévésorozat, a Three on an Island című epizódban)

* 1964–1965: My Living Doll (tévésorozat)

* 1964: The Greatest Show on Earth (tévésorozat, az Of Blood, Sawdust, and a Bucket of Tears című epizódban)

* 1963: For Love or Money

* 1963: Alkonyzóna (The Twilight Zone) (tévésorozat, az Of Late I Think of Cliffordville című epizódban)

* 1962: Route 66 (tévésorozat, a Give the Old Cat a Tender Mouse és a How Much a Pound Is Albatross? című epizódban)

* 1961: The Defenders (tévésorozat, a Gideon's Follies című epizódban)

* 1961: The Marriage-Go-Round

* 1960: Adventures in Paradise (tévésorozat, az Open for Diving című epizódban)

* 1959: The Rookie

* 1959: Li'l Abner

* 1959: Omnibus (tévésorozat, a Malice in Wonderland című epizódban)

* 1957: The Phil Silvers Show (tévésorozat, a The Big Scandal című epizódban)

* 1954: Deep in My Heart (nincs feltüntetve a stáblistán)

* 1954: Hét menyasszony hét fivérnek (Seven Brides for Seven Brothers) (Julie Newmeyer néven)

* 1954: Demetrius és a gladiátorok (Demetrius and the Gladiators) (nincs feltüntetve a stáblistán)

* 1953: The Eddie Cantor Story (nincs feltüntetve a stáblistán)

* 1953: Slaves of Babylon (Julie Newmeyer néven)

* 1953: A zenevonat (The Band Wagon) (nincs feltüntetve a stáblistán)

* 1953: The Farmer Takes a Wife (nincs feltüntetve a stáblistán)

* 1953: Serpent of the Nile (Julie Newmeyer néven)

* 1953: Call Me Madam (nincs feltüntetve a stáblistán)

* 1953: The I Don't Care Girl (nincs feltüntetve a stáblistán)

* 1952: Just for You (nincs feltüntetve a stáblistán)

* 1952: She's Working Her Way Through College (nincs feltüntetve a stáblistán)

julie20.jpg

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?

Heinrich George: A kommunista náci  

Karin Petersen: A meggyalázott szépség  

Danielle Perez és Guilherme de Pádua: Csókoltat a halál  

Zoja Fjodorova: Tilos a szerelem  

Faye Dunaway: A munkamániás világsztár  

Pia Zadora: A többszörös Arany Málna-díjas popsztár  

Ena Begović: A halál négy keréken érkezik  

Silvana Mangano: A neorealizmustól a dekadens drámákig   

Tordai Teri nyugati (erotikus) filmkarrierje  

Luc Merenda: A modellből lett akciósztár  

Marc Porel: Élj gyorsan, szeress szenvedélyesen, halj meg fiatalon!  

Barbara Brylska: A lengyel Brigitte Bardot    

Gojko Mitić és a keletnémet indiánfilmek   

Oleg Vidov: Az orosz Robert Redford   

Gina Lollobrigida: A világ legszebb asszonya   

Jennifer O’Neill: Amerikai szépség   

Joe Dallesandro: A biszexuális melegikon   

Ornella Muti: A vágy titokzatos tárgya   

Ramon Novarro: A némafilmektől a halálsikolyig

Ewa Aulin: A svéd, akinek nyoma veszett

Terence Stamp: A brit filmművészet állócsillaga

Helmut Berger: Az egocentrikus életművész

Iain Quarrier: A dandy vámpír bukása

Bartók Éva: Az elfeledett magyar világsztár

Karin Schubert: Pornósztár volt őnagysága

Jean Sorel: Az elfeledett szívtipró

100 éve született Ugo Tognazzi

Eleonora Giorgi: A félig magyar szexbomba

Danuta: Lengyel kebelcsoda a filmvásznon és a popvilágban

A bejegyzés trackback címe:

https://moviecops.blog.hu/api/trackback/id/tr4815513530

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

zord íjász · zordidok.blog.hu 2020.03.17. 06:12:52

"Ő volt ugyanis az első „színésznő szerelmem”, akibe nyolcévesen habarodtam bele, miután láttam őt a Mackenna aranya (1969) című westernben."

Attól tartok, ezzel nem voltál egyedül. Egy nemzedéknyi vasfüggönyön túli kiskamasznak miatta lett nedves a lepedője. Egy szexállat volt, ahogy nézett, mozgott, létezett abban a filmben. Kigyulladt tőle a vászon. Utáltam, hogy lezuhant, és amilyen profi volt a csaj, elég valószínűtlen is volt az a jelenet. Szerintem Gregory Peck legnehezebb szerepe volt, amikor kikötözve zaklatja őt, és ő nem tehet vele semmit. :-) Javasolni kellett volna forgatókönyv átírását, ugye.

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2020.03.17. 07:15:41

@zord íjász:

Igen, ez így lehetett. A Mackenna aranya életem egyik nagy moziélménye volt (még ha öregebb és sznob énemmel nézve én se mondanám különösebben jelentős műnek), ugyanakkor mindmáig úgy gondolok rá, hogy mit nekem Gregory Peck, meg Omar Sharif, meg a világsztár mellékszereplők, meg a szöszi leányzó, meg a Grand Canyon, mikor ott van Julie Newmar?! :)

kissiú 2020.03.17. 13:43:29

Érdekes, hogy a Mackenna aranya nekem is mennyire meghatározó filmélmény volt gyerekként. Még arra is emlékszem, hogy a Klinika Moziban láttuk. Igaz, akkor még nem a női karakter(ek) miatt tetszett. Máig emlékszem a sivatagi napkelte-jelentere. Nagy csalódás volt, amikor rájöttem, hogy az árnyékok összemennek, nem megnyúlnak napkelte után.
Ez is olyan film nekem, mint a Kelly hősei: nem merem másodszor is megnézni, nehogy felnőtt fejjel csalódjak benne.

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2020.03.17. 14:06:41

@kissiú:

Igen, szuper jelenetek voltak benne, amik abban az időben nagyon korszerűek voltak, de hát eljárt felettük az idő. A természeti környezet viszont ma is hat, hiszen az eredeti, nem stúdióhelyszín, nem CGI. S persze a történet vadromantikája még mindig megérinti az embert.

Abban is egyetértek veled, hogy a régi kedvencek néha nagy csalódást okoznak. A Mackenna vagy a Lester-féle muskétásfilmek, vagy a Sivatagban, őserdőben 1973-as változata azonban újranézve is élmény volt számomra. Persze főleg nosztalgia, de mégis megértettem, hogy miért tudtam én ezeket a filmeket akkor annyira szeretni. És persze jó néhány újranézésnél meg az a kérdés merül fel bennem, hogy „Ebben meg vajon mi a franc tetszett annak idején?” :)

aCCaTt0nE 2020.04.19. 10:02:17

Egy fajsúlyos középfelnémet filmdráma után úgy döntöttem, kell egy levezetés, ezért megnéztem a Wong Foo, Kösz mindent! Julie Newmar-t. A tárgyalt színésznőt igazából nem is ismerem, de a filmet megnézve most már szinte szégyellem magam. Az 1966-os Batmant, azt a vérbeli camp movie-t ismerem és szeretem, de abban pont nem ő alakította Mrs. Catwomant, hanem csak a tévésorozatban. Szóval vannak hiányosságaim.
(És sorry, hogy ide írtam, de sem a Priscillához, sem a Wong Foo-hoz nem volt külön bejegyzés :) )

Ahogy szokják mondani, az első negyed óra döntő fontosságú. Én Patrick Swayze, de főleg a szinkronhangja, Szakácsi Sándor miatt vártam ki az első fél órát. Olyan furcsa volt, hogy Szakácsi komolyabban vette a szerepet, mint Swayze, az viszont a színész játékából is rögtön lejött, hogy ő lenne itt az amerikai Bernadette (a Priscillából).
Laklóth Aladár is simulékonyabban hozta a Penge megnyilvánulásait. Bár amikor először megláttam Wesley Snipest, azt mondtam, nincs az az isten, hogy egy ennyire kigyúrt férfiállat nyerjen a "pucckirálynő" választáson. Aztán meggyőzött, mert emlékeztem, hogy anno pont ezért voltam szkeptikus a szálkásan izmos Guy Pearce-féle Feliciával kapcsolatban. A forgatókönyvíró bizonyára számított erre az ambivalenciára, ezért is tett bele egy hősi jelenetet a vége felé, amikor a feka drag queen lezseren felemelte az ágyneműtartót. Nekem késő-harminconévesen ebbe bele szokott fájdulni a derekam :D
Leguizamo magyar hangja viszont nem tetszett: ez a latino sokkal kikapósabbat érdemelt volna, mondjuk egy Alföldi Robihoz hasonlót (a Priscillában Felicia). De meg lehetett szokni.

Direkt meghallgattam a jeleneteiket két különböző nyelven, és az eredeti hangok számomra inkább tűntek karikatúrának, mint komolyan vett szerepnek. Mármint így első blikkre. Úgyhogy végül a magyar szikronnál döntöttem, és végül nem bántam meg.

Baromi érdekesnek találtam, hogy míg általában a műfaji filmek a középrésznél ülnek le, a Wong Foo pont pont akkor vált érdekessé. Lerí az egészről, hogy a road movie-szál csak egy beetetés volt. Gyanítom, hogy az eredeti szinopszis ott kezdődött, hogy "Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer, hogy Redneckfalván (félhivatalos neve Snájdigville) megjelent három nőimitátor, akik humoros jelenetek során megtanították a falu népét a női emancipációra".
Ezek a jelenetek sokszor gyomorszorítóan indie-drámásnak tűntek, rendezés szempontjából némelyik a mai napig nem megszokott akármelyik hollywoodi Oscar-aspiráns műben. Mintha ezek közé vegyültek volna az "ami a Priscillából kimaradt", és az "amit a Priscillából újrahasznosíthatunk" - jelenetek. Utóbbiak sajnos elég feltűnőek voltak, és ezeken a helyeken tűntek a leggyengébbnek.

Kifejezetten izgalmas volt Swayze és Snipes karakterfejlődése - azok a mozis utalások! Leguizamo figurája viszont olyan jobb híján Rómeó és Júliásra lett írva - ezt a Priscilla nagyon ügyesen elkerülte a független komikus karakterrel.

Nem gondoltam volna, hogy a nyomozati szálból egy ennyire parádés western-karikatúra lesz. Sajnálom, hogy nem mertek rátromfolni, és meglépni a sheriff és a nőbántalmazó bunkó összejövését. Pedig mennyi előjele volt!

A betétdalok nem voltak annyira ikonikusak, mint a Priscillában. Az USA-beli LGBTstb. közösségnek lehet, hogy jelentett valamit a 90-es évek elején a soundtrack, és lehet, hogy a mai napig jelent, viszont a Priscillában sokkal jobban eltalált, nemzetközileg a mai napig elismert örökérvényű buzislágereken lehetett megrökönyödni, bulizni, vagy andalogni.

Még egy coming out a végére:
ez az első film, amiben értékelni tudtam Patrick Swayze színészi teljesítményét, mert amúgy egy borzalmasan túlértékelt alaknak tartom.

Szóval, Vaya con dios, Miss Chi Chi :)

(Erről jut eszembe, miért nem volt egy Ne-na-na-na a végére??? OK, a Cyndi Laupert is elfogadjuk. Meg azt a Salt N Pepát is.)

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2020.04.19. 10:58:03

@aCCaTt0nE:

Ha a fajsúlyos középfelnémet filmdráma Fritz Lang kétrészes Nibelung-filmje volt, akkor azt nekem is ideje lenne már megnéznem. :) Automatikusan hozzátenném, hogy ha elnyerné a tetszésemet (és egy Fritz Lang-film vajon miért ne nyerné?) , akkor téma is lehetne a MovieCopson. De épp most jövök a másik blogomból (Régi idők mozija), ahol egy több éves (!!!) cikkemben véletlenül kiböktem egy szerintem nagyon durva hibát, szóval megint azon vagyok, hogy nem kellene rúgkapálni a saját döntésem ellen, és bizony, abba kell hagyni, mert bármennyire szeretnék, sajnos már nem tudok valóban mindenre odafigyelni.

A Priscilla is régóta tervezett téma, Terence Stamp publikált életrajzában kicsit el is merültem már benne, de nyilván megérdemelne egy önálló blogbejegyzést is. A Napnál is világosabb, hogy jobb film, mint a Wong Foo, utóbbiról viszont az a véleményem, hogy kellemes csalódás, ami nem kis részt a főszereplőknek köszönhető. Az is igaz, hogy a Priscilla soundtrackje sokkal jobb: bármennyire „gay classic” is manapság egy-két betétszám, a maguk idejében ezek igazi világslágerek voltak, nem csak egy szubkultúra favoritjai. A Wong Foo esetében hirtelen egy betétdal se jut eszembe. (Oké, most megnéztem a Wong Foo-tracklistát: pár számot ismerek, de gőzöm sincs, melyik résznél hallhatók. Mellesleg most fedeztem fel, hogy magyar művészek lemezfelvétele is a soundtrack része!)

Én mindig is grafomán műkedvelőnek tartottam magamat, szóval nem vállalkoznék arra, hogy véleményt mondjak Patrick Swayze színészi képességeiről. Számomra viszont ő egyértelműen a szerethető sztárok sorába tartozik, amit egynémely, elismerten nagyobb tehetséggel megáldott kollégájáról már nem mernék ilyen határozottan kijelenteni. Viszonylag kevés filmjét láttam, egyikben sem volt bajom a játékával, és bármekkora B-movie volt az Országúti diszkó, részben miatta nekem kifejezetten tetszett. A Dirty Dancing pedig az utolsó olyan zenés amerikai film volt, amelyet igazán szerettem. Bár már túl voltam a tizenéveimen, amikor először láttam, mégis az jutott az eszembe, de jó lenne, ha én is meg tudnám úgy táncoltatni a barátnőmet, mint Patrick a filmben Jennifer Grey-t. A barátnő ugyan már rég nincs meg (és nem azért, mert netán egy merész táncfigura közben úgy dobtam a magasba, hogy utána nem tudtam elkapni), de a film hangulatos emlék maradt.

aCCaTt0nE 2020.04.22. 21:31:58

@Field64: Kicsit hagytam ülepedni az élményeket :) Bizony, Hosszú Frigyesben meg lehet bízni, ha minőségre vágysz. Ma szemmel nézve hosszú és vontatottnak tűnhet a Nibelungok I-II., és kicsit már outdated, ahogy szokták mondani: pl. Attila és hunjai konkrétan majomemberekként vannak ábrázolva. De azért Lang dicséretére legyen mondva, az ős-árják sem jobbak az olvasatában, sőt. Döbbenetes a drámaisága.
Érdemes azért elolvasni előtte Márton László fordítását a kommentárokkal együtt, hogy mennyire kedélyesen gúnyolta már a névtelen Szerző is a burgund udvartartást, amikor a feudalizmus még élt és virult.
Én utána még elolvastam a sztori ősibb elemekkel tarkított izlandi verzióját, a Völsunga sagát, hogy mitológiailag jobban képben legyek... az a Nibelungokhoz képest egy horror-elemekkel tűzdelt mese, de legalább jobban a lényegre koncentrál. És most megpróbálkozom Wagnerrel :D Az Operában egyszer már sikerült NEM bealudni a Parsifalon! Nincs kifogásom az operák ellen, csak sikerüljön ráhangolódnom.

Ha már ilyen nagyszerűen átkötöttem a zenéhez, a Wong Foo-ról szerintem most már be fog ugrani a Girl Just Wanna Have Fun, ha más nem is :) Priscilláék tényleg jobban válogattak. Lehet, hogy több pénzük volt jogdíjra? A Madárfészeknél is csak a We Are Familyre emlékszem mint ikonikus számra, de ezt szerintem már beszéltük is.
Valószínűleg minden férfi arra vágyott a 80-as években, hogy olyan stílusosan emelje föl a párját, mint a Swayze a Dirty Dancingben... Én nem bírom elviselni azt a filmet, de általában a táncfilmekkel így vagyok. A Szombat esti lázban annyi érdekesség volt azért, hogy valamennyire tudta érzékeltetni Tony szociokulturális hátterét, plusz Travolta impulzív színész volt. (Elvileg volt egy közvetlen folytatása is, na azt nem láttam, szerintem nem is szeretném, viszont közben Brian De Palma Antonioni-koppincsában, a Blow Outban ügyesen ugrott be Travolta egy jó kis főszerepre.)
A Flashdance megint csak pillanatokat villantott fel a hősnő életéből, a többi nagyon nem érdekelt... Érdekes, mennyire divatban voltak ezek a táncfilmek, és mennyire letűntek. Egyedül Ettora Scola A bál c. filmjét szerettem, de az nagyon más kategória, ahogy a Ginger és Fred c. "táncfilm" :)

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2020.04.25. 12:56:31

@aCCaTt0nE:

Azért megnézem a Lang-filmet, akármennyire outdated is. :) Emlékszem, gyerekkoromban odáig voltam az operákért, betéve tudtam Tótfalusi Operamesék című könyvét, és egyik kedvencem a sztori alapján Wagner Nibelung-tetralógiája volt.

Érdekes, hogy épp az izlandi mítoszkincset említed, mert a múlt hétről elmaradt publikációm szintén ehhez a mítoszkörhöz kapcsolódott volna. Egyszer talán majd közzéteszem, a franc tudja, mikor, mert most nem érzek erre semmilyen ingert, ámbár a szöveg kész, sőt ehhez még az illusztrációkat is legyártottam. :)

Ismerem a Cyndi Lauper-számot, meg volt egy-két más ismerős dal is a soundtrackben, csak ezek számomra nem kapcsolódnak annyira szorosan egyik jelenethez sem, mint a Priscilla betétdalai az adott filmjelenetekhez. A Dirty Dancing szerintem a maga nemében kedves film volt, ami elvárható volt tőle, azt számomra nyújtotta is. A Szombat esti láz esetében magam is azt tartottam érdekesnek, hogy miközben ütre-faszra azt hallja az ember, hogy a diszkó ilyen meg olyan igénytelen és üres zenei irányzat volt, a film a műfaj fénykorának kezdetén nagyon is tűpontosan a helyére tette ezt a zenei stílust. Travolta szerintem is jobb színész annál, mint amilyennek egynémely filmje alapján gondolnánk, de amibe beletrafált, ott jó is volt. Tudom, most a Ponyvaregénnyel kéne jönni, de nekem elsősorban olyan filmjei tetszettek, mint a Szombat esti láz, a Grease, a Carrie, a Halál a hídon, a Nicsak, ki beszél! (csak az első rész!) vagy a Rés a pajzson.

A Flashdance engem nem igazán érintett meg, sose gondoltam arra, hogy írnom kéne róla, de ez alkotója bármelyik filmjére igaz. :) Scola viszont nagy kedvenc, ő épp a közeljövőben került volna sorra a blogban az Egy különleges nap című filmjével, de szerettem volna külön cikket szentelni A bál, a Szerelmi szenvedély, A postakocsi és A család című alkotásainak is. Fellininek pedig a teljes életműve terítékre került volna, Az édes életen már javában dolgoztam (idén hatvanéves a film!), amikor beütött az újabb alkotói válság, amely még most is tart. :)

aCCaTt0nE 2020.04.26. 03:00:25

@Field64: A Tótfalusira pont nem gondoltam, pedig annyira adta volna magát! Mondjuk évekkel ezelőtt eladtam a példányomat pénzhiány miatt... Azt az egyébként nagyon jó kis könyvet inkább akkor szoktam volt elővenni, amikor utólag vissza akartam keresni egy opera cselekményét. Előre soha nem olvastam el, mert máig sem szeretem a spoilereket, még az operákban sem. Lepjen meg az a szerző! És nekem is kihívás, hogy ismeretlenül mit fogok fel az egész dalműből.
Most is csak azért tettem kivételt, mert mégis egy 14 órás monstre ciklusról van szó, ami Márton László szerint olyannyira saját mitológiát teremt, hogy a feldolgozások körében is külön kezelendő. Én elolvastam a próza Eddát, a Völsungát, a Nibelungokat (a Thidreks- vagy Thedriks sagát nem, mert nincs magyar fordítása), és ha ez a nagypofájú Wagner nekem a saját képére formálja a mitológiát, akkor kell egy vezérfonal. Teszem azt, Komjáthy Mondák könyvéhez nem kell, mert nála otthon vagyok, bár ő is Wagnerhez hasonlóan jár el, csak nem olyan heroikus módon.
De hogy a jó életbe nem jutott eszembe Tótfalusi? Na mindegy. Utólag el fogom olvasni, valahol a neten biztos fönn van. Szerencsére találtam egy nagyon jó Wagner-képregényfeldolgozást P. Craig Russelltől, aki úgy látszik, a fél életét arra tette föl, hogy lelkiismeretesen operákat ültessen át a képregény közegébe. Nem tudom, hogyan lehetséges, de innen szabadon letölthető:
getcomics.info/other-comics/the-ring-of-the-nibelung-book-i-iv-collection-2000-2001/

És tényleg, a maga médiumában legalább olyan jól csinálja, mint Fritz Lang. Ha zenetanár lennék, én ezeket (is) tanítanám. Érdekes, hogy Wagner zenei motívumait képregénykockákkal fogalmazza meg. Kiváló kiindulópont volt az operához a szintén Rheingoldnak nevezett első része. Ami operaként szépen el van nyújtva. Pedig csak 2 és fél órás. A Metropolitan Opera 1990-es felvételét gyűrtem le, mert ahhoz volt magyar felirat.
Szerintem ha nem olvasom el a képregényt, akkor egy óráig azon gyötrődök, hogy ki az a Gollam-figura, aki megjelenik a víz alatt ;) Mert kb. egy óra után kap nevet.
Erről jut eszembe, Tolkien utálta Wagner ideologizált művét, ennek ellenére több lényeges motivikus átvételt véltem felfedezni A Gyűrűk Urához. És ezek biztosan nem származhatnak a Wagner által is használt forrásművekből. (Már tuti, hogy egy könyvtárfalnyi szakirodalmat szültek meg erről a zenetörténészek.)
Önmagában a játékidő kb. második aranymetszésénél elhangzó átok is harsog a "plágiumtól". Alberich szájából hangzik el, miután Wotan erőszakkal elvette tőle a Gyűrűt:

"Dem Tode verfallen, feßle den Feigen die Furcht:
solang er lebt, sterb' er lechzend dahin,
des Ringes Herr als des Ringes Knecht:
bis in meiner Hand den geraubten wieder ich halte!"

Nyersfordításban, bár nagyon sokat kopott a németem, és ez ráadásul 19. századi szöveg, én meg nem vagyok egy Nádasdy:
"(Ha) közeleg a halála, ízlelje meg a félelem gyümölcsét:
Míg életben van, küzdjön a halálfélelemmel
a Gyűrű Ura - inkább a Gyűrű Szolgája,
Amíg az Elraboltat
Én ismét nem tartom a kezemben!"

Alberich eredeti áriájának librettoja (majd kijavít, aki jobban bírja a nyelvet):
www.aria-database.com/search.php?individualAria=860

Nagyon elkanyarodtunk, de az eredeti témához igazából nincs több hozzáfűznivalóm...

Viszont az alkotói válságra van két jó gyógyírem: Az egyik Gertler Viktor rendezésében a szerintem nagyon alulértékelt, vagy keveset emlegetett És akkor a pasas...
A másik természetesen a Nyolc és Fél :)

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2020.04.26. 18:18:18

@aCCaTt0nE:

Nekem sajnos nem volt meg a Tótfalusi-könyv, anno a Gyerekkönyvtárból kölcsönöztem ki. Hallatlanul élveztem, a lexikai részét külön füzetekbe másoltam át. Operai műveltségemet (ha ugyan van ilyenem) 90%-ban innen szereztem: akkoriban még nemcsak azt tudtam, hogy melyik operának ki a szerzője (viszonylag ez a tudásom kopott meg a legkevésbé), hanem azt is, hogy melyik szereplő melyik operából való (ezek az ismereteim már jobban fakultak az évek múlásával), sőt azt is, hogy melyik szerep milyen hangfekvés. (Na, ezek az ismereteim azóta szinte teljesen elvesztek, bár megtanultam a szerzők fejével gondolkodni: a főhős többnyire tenor, a főhősnő szoprán, az idősebb férfi vagy gonosz férfi szereplő basszus, az anyuka vagy a gonosz nő alt, a jó barát vagy hűséges szolga bariton, a jó barátnő vagy lánytestvér mezzoszoprán stb. Ez persze leegyszerűsítés, de többnyire tényleg így van.)

Az utóbbi időben a barátaim rendszeresen elvisznek az Erkel Színházba, operákat és baletteket is láttunk. Talán csak a Porgy és Bess volt az, amelyik nem igazán tetszett. Nem azért, mert nem négerek játszották, hanem inkább az összhatás miatt: inkább volt az az érzésem, hogy a Hair világa elevenedik meg, mint az, hogy a kilátástalan, nagy néger nyomor. :) De az előadások többségét nagyon is élveztem. A baletteknél szeretem előre tudni a sztorit, mert sok minden persze a táncból is átjön, de ez azért nem annyira egyértelmű, mint a feliratozott áriák.

Köszi, meg fogom nézni azt a képregényes linket. Régi tervem volt az is, hogy operafilmekről is írok ebben a blogban, három kiszemeltem volt az első körben: a Don Juan (Joseph Losey), A varázsfuvola (Bergman) és a Carmen (Francesco Rosi). Titokban azt reméltem, hogy felfrissíthetem ilyen irányú ismereteimet is. :)

Eladott könyv. Nekem a régi Filmlexikonom (Ábel Péter) miatt fáj néha a szívem, amit én is egy olyan időszakban adtam el, amikor kellett a pénz. Nagyképűen már akkor azzal vigasztaltam magam (és ezt tkp. most is így gondolom), hogy ami fontos és érdekes volt benne a számomra, az itt van már a fejemben, sőt talán még több is. De ugyanakkor az is eszembe jut, hogy néhai édesanyámtól akkor kaptam, amikor elég szűkösen éltünk (ami azt illeti, igazából mindig is úgy éltünk), szóval tőle nagy anyagi áldozat volt, hogy filmőrült fiacskáját meglepte ezzel a kétkötetes lexikonnal. Az érzelmi érték miatt ma már sajnálom, hogy eladtam, bár ő biztosan azt mondaná, hogy ne sajnálkozz, végtére is csak egy könyvről van szó, és akkor azt gondoltad helyesnek, hogy eladod.

Érdekes, Wagner-operát szerintem még nem láttam, a Lóheringet se, pedig az különösen érdekelt volna a Tótfalusi-könyv miatt. Meg az Istenek alkonya a Visconti-film miatt. :) Wagnert főleg azért szokás utálni, mert Hitler kedvenc zeneszerzője volt, és ő kicsit ugyanaz a (német) zenetörténetben, mint Nietzsche a filozófiában. Pedig ezen az alapon a svéd Greta Garbót is lehetne utálni, mert ő meg Hitler kedvenc színésznője volt.

Az eredeti témától tényleg elkanyarodtunk, de hát Miss Newmart ez valószínűleg egyáltalán nem zavarja. :)

A Gertler-filmet még nem láttam, pedig Sinkovits miatt illene megnézni. Az alkotói válságra lehet, hogy nem is a Fellini-film a legjobb gyógyír, hanem csak egy kis on-line eszmecsere egy filmes cimborával. :)

Androsz · http://migransozo.blog.hu 2022.08.17. 06:59:05

Úgy látom, vagyunk itt néhányan veled egyívásúak, akik fiúkorunk egyik emlékezetes filmjének tartjuk a Mackenna aranyát. "hajlandó évakosztümben megcsinálni a jelenetet, és visszaemlékezései szerint erről senki nem is próbálta lebeszélni." :-D Elég furcsa, mivel a besoroló bizottságok bigottizmusa semmivel sem volt a mai mögött, és ha csak dermedt másodpercekre is, de bizony mégiscsak meztelenül dulakodik a szöszivel, látványosan. Amikor sokkal később valamelyik tévében bemutatták, jellemző módon inkább az egész dulakodós jelenetet kivágták, ez eldönti, hogy a bizottságnak lett volna-e oka a kifogásra.

Kétségtelenül fiúgyermekek ezrei voltak lelki terrornak kitéve a mozinézők között, igaz-e? Hát ezt mi nem úgy gondoltuk. Egyszer egy nagykamasz rokon lánytól megkérdeztem, hogy tudja-e, hogyan kell az ellenségnek hátulról elvágni a torkát úgy, hogy ne kiálthasson. Aha, mondta, és mutatta, hogy kell. Ezután valami szexszel kapcsolatos, kicsit meredek dolgot kérdeztem, amire az anyja felháborodottan hápogni kezdett. Figyelj, mondtam, épp most tudtad meg, hogy a lányod jól ismeri az emberölés egyik módozatát, és akkor te egy kis szextől félted? Döbbenetes, hogy ebben az álszent világban az erőszak és a szex mennyire nincsenek helyükön kezelve. Én mindenesetre jól emlékszem, hogy izgalmas volt a tüzes Hesh-ke ciciit látni, és kijelentem, hogy az egészségemet nem rendítette meg a jelenet.

Egyébként értem valamennyire, hogy a film az amerikaiaknak nem nagyon tetszett, de valójában egész jó stúdiófilm volt. A legendás árnyékkergetős jelenet nagyon megfogta az én fantáziámat is, de mivel gyerekfejjel kicsit már csillagászkodtam is, hosszú fejtöréssel sikerült rendbe tenni magamban a dolog valóságtartalmát, ennek ellenére látványos jelenet volt. :-)

A Columbóban nagyon érezhető volt, hogy mennyire hiú a kiváló alakjára. Ez a Playboy-fotó nagyon szép. Tényleg gyönyörű alakja volt, és színigaz, a macskanőt nem tudták volna rajzon sem nőiesebben ábrázolni.

Szóval a Too Funkyban ő látható. Azt hiszem, ezt még sosem hallottam. Meglepetés. De olyan bitang látványos leosztás van abban a klipben, így ő a hölgykoszorú legrangosabbja.

Mindig nagyon érdekes a cikkeidet böngészgetni, a rengeteg ide-oda utalás, oldalági kapcsolatok, a filmek között talált ismerős címek bogarászása jó szórakozás. (Legutóbbi, tegnapi eset: most jöttem rá, hogy az egykor olyan ismert olasz énekesnő, Romina Power annak az amerikai Tyrone Powernek a lánya, aki emlékezetes főszerepet játszott A vád tanújában.) És most a Too Funky. Jó móka. Köszi.

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2022.08.17. 08:07:31

@Androsz:

Nagyon köszönöm a kommentedet. Nagyon jó volt erre ébredni, és ez a nap máris jobban indul, mint a tegnapi.

Közhelyes vagyok immár, mégis így igaz: minden szavaddal egyetértek.

Ahogy Teakbois barátomnak is írtam privátban: lehet, hogy a Mackenna aranya westernnek nem túl jó, ez inkább egy kalandfilm. Engem kisfiúként lényegében átvezetett a Grimm-mesék világából a férfias kalandok világába. És micsoda szereposztás!

Julie Newmar! Mi újat is mondhatnék róla? Ott van a szőke lány (Camilla Sparv), aki szintén szép volt, ráadásul a jó oldalt képviselte, mégsem hatott rám. Persze, izgultam érte, meg minden, hiszen elemi igazságérzetem is ezt kívánta, de mint nő nálam labdába se rúghatott Julie mellett.

Amikor Hesh-ke először kerül fókuszba, és játszadozik a késsel a főhős arcán, mielőtt eloldaná a köteleit! Szavak nélkül tökéletesen hozta a karaktert: megéreztük, hogy ez egy szenvedélyes és veszélyes lány, aki odavan a seriffért. Kevés olyan színésznőt tudnék mondani abból a korból, aki szavak nélkül, lényegében a kisugárzására hagyatkozva ennyire erős jelenlétet tudott produkálni egy mellékszerepben.

És az a vetkőzés! Milyen remekül ki van találva. Úgy mozog a víz alatt, úgy filmezték, hogy látod, hogy meztelen, de csak a feneke és a keble kerül a képmezőbe, a Vénusz-domb nem. És az is érdekes dramaturgia, hogy bár a meztelenség általában a kiszolgáltatottságot szokta szimbolizálni, vagyis itt inkább a szőke csajtól várnánk, mégis az indián lány a ruhátlan. :)

Nagyon sajnálom, hogy nem volt látványosabb Julie karrierje, de valahol az is jellemző rá, hogy ezen nem siránkozott, hanem mindig megpróbálta kihozni az adott helyzetből, amit tudott. Szeretem az ilyen nőket, akik nem csajok, libák, tyúkok, nőcik voltak, hanem igazi nők. Volt tartásuk, volt méltóságuk, és úgy tudták megmutatni szépségüket, hogy abban nem volt semmi hivalkodás, közönségesség vagy fennhéjázás. Julie egy olyan világ utolsó mohikánja (vagy inkább apacsa), ahol a nők tudtak és mertek nők lenni, és nem akartak a férfiak helyébe lépni, mert nem az volt a dolguk és a sorsuk.

Ami a bukást illeti: azt is Teakboisszal beszéltem nemrég, hogy Amerikában akkoriban kezdtek divatba jönni a realisztikus, „piszkos” westernek, abban a mezőnyben a Mackenna aranya már a múlt volt, nem a jelen vagy a jövő, de amikor hozzánk eljutott, nálunk még maga a műfaj is szinte új volt. Imádtam minden jelenetét, és a fene se figyelte a háttérvetítéseket, vagy foglalkozott azzal, hogy mi a realisztikus, és mi nem. Egy magamfajta kölyök simán beszopta, hogy egy olyan távoli és vadregényes tájon, mint a Sziklás-hegység, az árnyékok egyre nagyobbak, és aztán hirtelen eltűnnek. Persze a valóságban ez nem így van, de épp azért lettem a mozi szerelmese, hogy kiszakadjak a valóságból. :)

Nagyon örültem annak, amit a cikkeimről általában írtál. Igen, valahol ez lenne a cél, hogy minél több ismeretet, érdekességet átadni a filmvilágból mindazoknak, akik fogékonyak erre, és ehhez hol egy amerikai, hol egy nyugat- vagy kelet-európai, hol egy japán film, vagy egy-egy színész vagy rendező életművének ismertetése ad alkalmat.

P. S.: A vád tanúja is téma lesz majd. Romina Power úgyszintén, hiszen a minap Danutával megkezdtem a könnyűzenei vonatkozású posztokat is.

Androsz · http://migransozo.blog.hu 2022.08.17. 22:29:12

@Field64: "bár a meztelenség általában a kiszolgáltatottságot szokta szimbolizálni, vagyis itt inkább a szőke csajtól várnánk, mégis az indián lány a ruhátlan."

Hah, micsoda különbség. Ez a meztelenség egy vad, zabolázhatatlan indián istennő incselkedése a seriffel, a régi szeretővel. Egy apró bosszúállás. És amikor a seriff nem hajlandó elcsábulni, akkor támadja meg a vetélytársat.

Ha ezt a filmet mostanában csinálták volna, akkor már készülne az előzményfilm, mert micsoda dolog az, hogy nem tudjuk meg, mi történt korábban Hesh-ke és a seriff között. Régen még el tudták engedni a mese végét. :-S

Arról vajon miért nem beszélünk, hogy Omar Sharif is ott pucérkodott? :D

"Julie egy olyan világ utolsó mohikánja (vagy inkább apacsa)"

:)) Jár a pont.

"ahol a nők tudtak és mertek nők lenni, és nem akartak a férfiak helyébe lépni, mert nem az volt a dolguk és a sorsuk."

Bárcsak felírhatnánk ezt az égre, tanácsként. Én hosszú ideje képtelen vagyok megérteni, miért vágynak az aktivista természetű nők arra, hogy férfit játsszanak. Ha engem akarnak ezzel legyőzni, akkor engem könnyebb legyőznie egy szimpatikus nőnek, csak szólok, hölgyeim.

"Egy magamfajta kölyök simán beszopta, hogy egy olyan távoli és vadregényes tájon, mint a Sziklás-hegység, az árnyékok egyre nagyobbak, és aztán hirtelen eltűnnek."

Ó, azért volt ám itt valami furmány is. A völgyben, ahol a titkos átjárót keresték, valamilyen ásványok kápráztató fényjátékot csináltak, és én ennek tudtam be a száguldó árnyék érdekes meséjét. Egy gyereknek bármilyen mesét el lehet adni, öreg fejjel ezen mulatok néha.

Megnéztem, most már megvan a film a Videán, tavaly még nem volt, egyszer már kerestem. Kiváló minőségben, vágatlanul. Meglepő, hogy az úszkálós jelenet milyen hosszú. Vele nekem ez a kedvenc filmem. Tényleg gyönyörű, mai, elkényeztetett szemmel is, ezt leszögezhetjük.

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2022.08.18. 19:25:33

@Androsz:

Kár, hogy anno Hesh-ke nem kapott előzményfilmet. :)

Arról vajon miért nem beszélünk, hogy Omar Sharif is ott pucérkodott? :D

Érdekes, úgy emlékeztem, hogy a filmről szóló külön posztban írtam erről, de most megnéztem, és nem. Na, majd ha visszahozom ide a cikket, pótolom ezt a hiányt. :)

Az az igazság, az őrmester típusokat jómagam férfiban is nehezen viselem, a nőknél meg sehogyan sem. :)

Emlékszem, nagy csalódás volt nekem, hogy amikor a filmet először adta le a tévé, kihagyták a meztelen úszkálást.

Teakbois · https://retrokult.blog.hu/ 2022.08.26. 11:19:36

Tehetséges, egyedi kisugárzással bíró színésznő, aki sokkal fényesebb karriert és megannyi értékes főszerepet érdemelt volna. Nálam a zsánerfilmes felbukkanásairól lesz szó néhány alkalommal.
süti beállítások módosítása