Accattone barátomnak
„Hajmási Péter, Hajmási Pál
A barométer esőre áll
Ne búsulj rózsám, mert az egy garast sem ér
Ne búsulj lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér
Hajmási Péter, Hajmási Pál
A barométer nem imponál
Húzatom agyba-főbe, beugrom a nagybőgőbe
Hajmási Péter-Pityke Pál”
Kálmán Imre Csárdáskirálynő című operettje a műfaj egyik legismertebb klasszikusa. Ősbemutatója 1915-ben volt Bécsben, a budapesti premierre egy évvel később került sor. Kálmán kifejezetten a magyar változat számára írta a „Hajmási Péter, Hajmási Pál…” kezdetű dalt, amely az operett talán legnépszerűbb slágere, legalábbis hazánkban. Az ötvenes években a Fővárosi Operettszínház a klasszikus operettek átalakított változataival állt elő, hogy visszahódítsa a közönségét. A Csárdáskirálynőt Kellér Dezső és Békeffi István dolgozta át. A változtatások egyik fő célja az volt, hogy megfelelő szerepet kreáljanak a műfaj nagyasszonya, Honthy Hanna számára, aki a címszerepre akkor már túl öreg volt. Ennek érdekében megnagyobbították Anhilte nagyhercegné szerepét, és a figurát Cecíliára keresztelték át. Az 1954-es bemutató a fiatal Szinetár Miklós rendezésében óriási sikert aratott, és a Csárdáskirálynő tizenöt évig szerepelt a színház repertoárján. Az 1971-es filmváltozatot egy nyugatnémet cég kezdeményezte. A produkcióba beszálltak az osztrákok is. A külföldi partnerek Nyugaton is jól értékesíthető filmet akartak, ezért ragaszkodtak ahhoz, hogy külföldi sztárok kapják a nagyobb szerepeket. Az opera világából átrándult amerikai Anna Moffo alakította a Csárdáskirálynőt, az osztrák csillag, Dagmar Koller volt Stazi, és a Magyarországon akkor még nem túl ismert Wagner-tenor, René Kollo pedig Edvin. A nagyherceget az osztrák Karl Schönböck formálta meg. Honthy egykori szerepét Psota Irén vette át. Állítólag Honthy sosem bocsátotta meg Psotának, hogy „kifúrta” őt híres szerepéből, noha a kimerítő forgatásra az idős primadonna már nem lett volna alkalmas. A Szinetár által rendezett filmet a magyar kritikusok általában elutasítóan fogadták, a külföldi vendégművészek különösen nagy csalódást okoztak számukra. Nyugaton viszont az opuszt kedvezőbben bírálták el, ámbár a legtöbb országban csak a tévében tűzték műsorra.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk női meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!
A cselekmény
Edvin herceg szomorúan látja, hogy a Budapest Orfeum fölötti reklám azt hirdeti, hogy a gyönyörű primadonna, Vereczky Szilvia már csak 6 napig lép fel ott. Sovány vigasz, hogy a hirdetménynél serénykedő mesterember máris korrigálja saját magát, és megfordítja a 6-ost, amelyből így 9 lesz. Bent az Orfeumban Edvint táviratok garmadája várja. Mindegyiket az anyja, Marie-Louise nagyhercegné küldte ugyanazzal a szöveggel: „Azonnal szakíts azzal a tingli-tangli nőszeméllyel! Gyengéden szerető mamád.” Miska főpincér három újabb táviratot hoz Edvinnek, és emlékezteti a herceget arra az ígéretére, hogy beajánlja őt a családi kastélyba komornyiknak. Az Orfeumban természetesen megint telt ház van, Szilvia műsorát ismét ovációval fogadják. Kerekes Ferkó, a nagyvilági úriember szemrehányást tesz Bóni grófnak, hogy Amerikába csábította Szilviát. Edvin a kedvese öltözőjébe siet, ahol arra kérleli őt, hogy ne utazzon el Amerikába. De erről szó sem lehet, a szerződést már aláírták. Mindkettőjük barátja, Bóni rendszeresen megzavarja együttlétüket, sőt a pimasz gróf Szilvia előtt felolvassa a hercegi mama újabb táviratát a tingli-tangli nőről. Ezalatt persze az Orfeumban tovább folytatódik a szórakozás, egymás után szólalnak meg a vidám dalok, mint például „A lyányok, a lyányok, a lyányok angyalok…” Később Szilvia és Edvin egy kiskocsmában búcsúzkodnak. Jelen van Bóni is, aki mint menedzser utazik majd a primadonnával Amerikába, a turné előlegét is ő vágta zsebre. Szilvia szerint Edvin néhány héten belül el fogja feledni őt, ám Edvin másként dönt: kedvesével akar menni az Egyesült Államokba.
Szilvia és Stazi (Anna Moffo és Dagmar Koller)
Ezalatt Marie-Louise nagyhercegné megérkezik az Orfeumba a karót nyelt fiatal katonatiszt, Rohnsdorff kapitány társaságában. A párost Miska főpincér fogadja, aki igencsak elcsodálkozik azon, hogy a nagyhercegné milyen jól eligazodik az Orfeumban: még az Edvint kereső kapitányt is útba igazítja, hogy hol találja a primadonna öltözőjét. Rohnsdorff meg is találja Edvint, aki menyasszonyaként mutatja be Szilviát, de minden hiába: a kapitány behívót hozott a hercegnek. Edvin ekkor közjegyzőt hívat, és tanúk előtt házassági fogadalmat tesz, hogy fél éven belül elveszi Szilviát. Marie-Louise ezalatt a kávéházban biliárdozik Miskával. A főpincér megjegyzi, hogy a nagyhercegné úgy játszik, mint a mulató egykori sztárja, Pitykés Maca. Marie-Louise ekkor felemeli a fátylát, és Miska felismeri benne Macát. Visszatér a kapitány, és tudatja, hogy Edvin készen áll az utazásra. Szilvia közben bejelenti Bóninak, hogy mégsem megy Amerikába, és meglobogtatja a házassági szerződést. Bóni ekkor elővesz egy meghívót, amely a herceg és Anastázia Eggenberg (Stazi grófnő) eljegyzésére szól. A csalódott Szilvia mégis elutazik Amerikába. Hazatérése után elhatározza, hogy jelen lesz hűtlen kedvese eljegyzésén. Primadonnaként azonban nem juthat be egy ilyen társasági eseményre, ezért Bóni segítségét kéri. A gróf beleegyezik, hogy Szilviával mint feleségével jelenjen meg az eljegyzésen. Vajon világra szóló botrány lesz a dologból? Lesz-e egyáltalán esküvő, és ha igen, akkor ki kit fog elvenni?
Kálmán Imre (1882–1953)
Az operett
Kálmán Imre (Emmerich Kalman, 1882–1953) talán legnépszerűbb operettje, a Csárdáskirálynő keletkezéstörténete 1914-ig nyúlik vissza. Ezen év tavaszán az osztrák Leo Stein (Leo Rosenstein, 1861–1921) és a magyar születésű Jenbach Béla (Jakobovits vagy Jacobowicz Béla, 1871–1943) librettisták azt javasolták Kálmánnak, hogy írjanak közösen egy operettet egy pesti orfeuménekesnőről, akibe beleszeret egy trónörökös. A zeneszerző érdekesnek találta az ötletet, és három hét múlva Stein és Jenbach már szállították is a német nyelvű szövegkönyvet. Kálmán egy üdülőhelyre vonult vissza, hogy nyugodtan komponálhasson, az első világháború kitörése után azonban abbahagyta a munkát: „Nem tudok zenét szerezni akkor, mikor… a frontokon egymást öli a világ.” A méltán világhírű A víg özvegy – egyik szövegkönyvírója szintén Leo Stein! – zeneszerzője, Lehár Ferenc biztatta a munka folytatására. Kálmán ekkor egy villát bérelt Bad Ischlben, és ott fejezte a Csárdáskirálynőt. A hősnő eredetileg nem magyar volt, hanem román (Sylva Varescu), és csak az egyéves alkotói szünet után változott magyarrá (Vereczky Szilvia). A bécsi premiert 1915. november 13-ára hirdették meg a Johann Strauss Színházban, de négy nappal elhalasztották az egyik főszereplő, Josef König betegsége miatt. Egy városi legenda szerint állítólag a babonás Kálmán kérte, hogy ne péntek 13-án legyen a premier. Ez viszont tényleg csak legenda, mert 1915. november 13-a szombati napra esett. A háromfelvonásos operett eredeti címe, az Es Lebe die Liebe (Éljen a szerelem) a premierig Csárdásfürstinre (Csárdáskirálynő) változott. Az átkeresztelést a bécsi színház igazgatója, Erich Müller szorgalmazta, mivel a teátrum akkoriban sikerrel játszotta Oscar Strauss Rund um Liebe című operettjét, és a hasonló cím tévedésekre adott volna alkalmat. A Kálmán-opusz új címe lehetőséget jelentett a magyar tematika hangsúlyozására. Az operett-történelem első Szilviája az osztrák Mizzi Günther, aki egyébként az első Glavari Hanna is volt A víg özvegy 1905-ös bécsi ősbemutatóján. Az előadás hatalmas sikert aratott a nézők körében, ellenben a kritikusok fanyalogtak. A zenével szemben nem voltak különösebb kifogásaik, annál többet bírálták a cselekményt. Kifogásolták az orfeumi helyszínt, továbbá azt, hogy a szereplők viselkedése rossz fényt vet az arisztokráciára. Egyes feltételezések szerint a librettó szándékosan kritizálta az uralkodóosztályt, és a közönséget arra ösztönözte, hogy a Habsburg-ház magánéleti botrányaira asszociáljon, így például Ferenc József császár és Schratt Katalin színésznő viszonyára, vagy Rudolf trónörökös és Vetsera Mária románcára, amely a mayerlingi vadászkastélyban ért tragikus véget.
B. Kosáry Emma (Szilvia) és Rátkai Márton (Bóni), a Csárdáskirálynő magyar ősbemutatójának két főszereplője
A magyar premier majdnem egy évvel a bécsi után volt, 1916. november 3-án a budapesti Király Színházban, Czakó Gyula rendezésében. A librettót Gábor Andor fordította magyarra, aki ügyelt arra is, hogy a szöveget, a poénokat a magyar ízléshez igazítsa. A színház igazgatója, Beöthy László a marketing korai szakembereként mindent megtett azért, hogy előzetes reklámokkal fokozza a nézők érdeklődését. Szövetkezett a három legjelentősebb szakmai lappal (Színházi Élet, Magyar Színpad, Színház és Divat), amelyek fokozatosan csöpögtették az újabb és újabb infókat a készülő előadásról. A legizgalmasabb persze az volt, hogy ki lesz a címszereplő. (A darab első előadásai A csárdáskirályné címmel futottak: nem deríthető ki, ebből mikor és miért lett Csárdáskirálynő.) A szerepet B. Kosáry Emma kapta, aki az operákról váltott át a primadonnaszerepekre. (Férje Buttykay Ákos zeneszerző volt.) További fontos szereplők: Király Ernő (Edvin), Szentgyörgyi Ida (Stazi), Latabár Árpád (Feri bácsi), Rátkai Márton (Bóni). Itt jegyezzük meg, hogy a darab egyik leghíresebb slágere, a „Hajmási Péter, Hajmási Pál…” a budapesti előadás számára íródott, addig nem volt a mű része. Állítólag próba közben Latabár Árpád (Kerekes Ferkó) tette szóvá, hogy a darabban van egy olyan zeneszám is, amelyet a magyar közönség már jól ismer egy másik Kálmán-operettből, a Zsuzsi kisasszonyból. A szerző elfogadta az észrevételt, és a helyszínen, Gábor Andor közreműködésével, megírta az új zeneszámot. Hajmási Péter és Hajmási Pál kiléte mellesleg homályban marad, mivel csupán a dalszövegben említik őket, a történetben egyikőjük sem szerepel. Néhány más ismert sláger a Kálmán-operettből: A lyányok, a lyányok; Fecske duett; Te rongyos élet; Jaj, cica, eszem azt a csöpp kis szád; Húzzad csak kivilágos virradatig… A premier sikere minden képzeletet felülmúlt, és 1917 februárjában A csárdáskirályné már a 100. előadásnál tartott. A Színházi Élet 1916/40. száma így méltatta B. Kosáry Emma alakítását: „Vereczki Szilvia primadonna szerepe: igazi primadonna szerep. Olyan szerep, melyért mindenütt a világon nagy színésznő-harcok lesznek. Kosáry Emmy játssza Szilviát. Három a kislány alakítására mindnyájan emlékszünk. Nos, most még pompásabb, még ragyogóbb. Hódolattal figyeljünk: egy nagyszerű művésznő új útra lép és a népszerűség rózsái mosolyognak mindenünnen feléje. Királynői megjelenés, szerencsés szépség, tudatos játékművészet mindehhez a Kosáry Emmy tiszta magasságokban szárnyaló hangja. Ő a középpontja a figyelemnek és szeretetnek. És igen nagy része van abban, hogy Vereczki Szilvia szerelmi története, Kálmán Imre dalai megtaláltak egy utat a közönség szívéhez és a népszerűséghez.”
Cecília volt Honthy Hanna egyik legendás színpadi szerepe
Kálmán operettje rövid időn belül az egész világot meghódította. Szentpéterváron Sylva (Сильва) címmel játszották, és a volt Szovjetunióban mindmáig ezen a címen ismert, míg az angol nyelvterületen Gypsy Princess lett belőle, mivel ott Szilviából cigány hercegnőt faragtak. 1954-ben Magyarországon is „modernizálták” a darabot. Ennek előzménye az volt, hogy a kommunista hatalomátvétel (1948) után az operetteket nem tiltották be, mint például Csehszlovákiában vagy Romániában, mert a hazai elvtársak felismerték, hogy a népszerű műfaj kiválóan alkalmas a közönség ideológiai nevelésére. Az első „kommunista operettek” azonban nem arattak nagy sikert, ezért a Fővárosi Operettszínház igazgatónője, Gáspár Margit azt találta ki, hogy a régi, közkedvelt operetteket kell kissé átformálni „az új idők új hangjainak” megfelelően. Így került sor a Kálmán-operett átdolgozására is, amelyet Kellér Dezső és Békeffi István végzett el. „Mindenki azt várta, hogy ebben a változatban csupa hülye arisztokrata, ütődött gróf szerepel majd. Nagy volt a meglepődés, amikor minden maradt a régiben, csupán az érzelmeket igyekeztünk humorral megtölteni, a klasszikus operettet a vígjáték felé billenteni. Ne csak bonvivánokra és szubrettekre épüljön, hanem a Fővárosi Operettszínház két idősebb kiválósága is fontos szerepet kaphasson” – nyilatkozta Kellér Dezső. Az intézmény legnagyobb sztárja akkoriban Honthy Hanna volt, a kevés kivételezett egyike, aki zavartalanul folytathatta karrierjét az új rendszerben is, sőt lázas igyekezettel keresték neki a nagy szerepeket. 1954-ben Honthy már 61 éves volt, így arról szó sem lehetett, hogy Szilviát játssza. Az ő kedvéért megnagyobbították Anhilte nagyhercegné eredetileg csak prózai szerepét: a figurát Cecíliára nevezték át, és saját énekszámokat kapott. Hogy Honthynak méltó partnere is legyen, ezért Miska főpincér (Feleki Kamill) szerepét is megnagyobbították. Így viszont jelentősen megváltoztak a darab arányai Szilvia (Németh Marika) és Bóni (Rátonyi Róbert) rovására, és bizonyos dramaturgiai következetlenségek is felléptek. A harmadik felvonás helyszíne egy szálloda halljából a karlsbadi (a mai Karlovy Vary) sétányra került át. A vitatható változtatások ellenére a Szinetár Miklós által rendezett előadás kiugró sikert ért el, tizenöt évig (!) tartották műsoron. Azóta (legalábbis Magyarországon) általában a Kellér–Békeffy-verzió kerül színpadra, és az 1971-es filmváltozat is figyelembe vette.
Jancsó Miklós és Hernádi Gyula, az 1981-es miskolci előadás alkotópárosa
Az Esti Budapest 1954. november 25-i számában Lenkei Lajos így írt az előadásról: „Az előadás igazi, a Fővárosi Operettszínháztól már megszokott nagyoperett-előadás, s ez vonatkozik a kiállításra, a zenei rész gondos előkészítésére, a játékra és táncra egyaránt. Szinetár Miklós rendezése szerencsésen egyesíti a nagyoperett könnyed hangulatát az új szöveg kor- és jellemfestő szándékaival. Ebben nagy segítséget nyújt Szilágyi Bea játékmesteri munkája. A szereplők nagyszerű gárdája hangban és játékban az érzelmek széles skáláján játszik. A középpontban Honthy Hanna és Feleky Kamill kiváló, bő humorú alakítása áll. Honthy Hanna ismét vérbeli operettprimadonna, aki egy-egy szemvillanásával, egy-egy mozdulatával és nem utolsósorban csillogó hangjával elbűvöli a közönséget…” A magyarországi előadások közül kettő kavart jelentősebb vihart: az 1981-es miskolci és az 1993-as kaposvári premier. A miskolci előadást Jancsó Miklós rendezte, az operettlibrettó átdolgozását természetesen Hernádi Gyula végezte. Főszereplők: Csonka Zsuzsa (Szilvia), Igó Éva (Stazi), Mihályi Győző (Bóni), Ábrahám István (Kerekes Ferkó), Körtvélyessy Zsolt (Miksa), Perencz Béla (Edvin) és Várhegyi Márta (Cecília). Jancsó és Hernádi mindig is feszegették a kultúrpolitika határait – akkoriban blődlinek minősített formabontó színházi produkcióikkal nagyobb figyelmet keltettek, mint a filmjeikkel –, mindazonáltal a közvélemény szemében a rendszer kegyeltjeinek számítottak. Jancsó volt az első magyar rendező, aki szándékosan felnagyította az operett fentebb már emlegetett politikai áthallásait. Így például nála Kerekes Ferkó hirtelen átvedlett Ferenc Józseffé, Edvin pedig Ferenc Ferdinánddá. Bónit a „Jaj, cica…” előadása közben nem lányokból, hanem fiúkból álló tánckar kísérte (a fenékfogdosás sem maradt el!), ami utalás a Monarchia 1913-ban történt óriási skandalumára: Alfred Redl ezredes homoszexualitása miatt hazaáruló lett, és öngyilkosságot követett el. Az előadás telt házakkal ment, szakmai fogadtatása azonban inkább elutasító volt. A kritikusok megállapították, hogy Hernádi és Jancsó változata semmivel sem értékesebb alkotás, mint az alkotópáros által avittnak vélt eredeti operett.
A Nemzet Színésze, Molnár Piroska Cecíliaként is kiváló volt
A kaposvári Csiky Gergely Színház 1993-as bemutatóját Mohácsi János rendezte, főszereplők: Sáfár Mónika (Szilvia), Molnár Piroska (Cecília), Gyuricza István (Bonifác), Spindler Béla (Kerekes Ferkó), Lugosi György (Miska) és Kulka János (Edvin). Az eredeti szövegkönyvet ismét átdolgozták, a cselekményt az első világháborút megelőző időszak helyett a világégés közepére, 1916-ba ültették át. Ezáltal nagyobb hangsúlyt kapott a háború és a dekadencia témája, ugyanakkor a mű könnyed hangvétele sokkal komorabbá vált. A közönség többségének így is tetszett az 1916. A Csárdáskirálynő címet viselő újfajta értelmezés, s az előadást a televízió számára is rögzítették. Koltai Tamás így látta a kaposváriak produkcióját az Élet és Irodalomban (1993. május 14., 12. o.): „Jó a hölgy- és férfikoszorú, mindenkinek arca van, például az elvtársozó Szalma Tamásnak az orfeumban (eljön az ideje Tanács Magyarországon, három év múlva), vagy Serf Egyed magyarkodó tisztjének a bálon (lesz még itt fehérterror is). Az éneklés hagy maga után kívánnivalót, Kálmán Imre hangja csak Sáfár Mónikának és Molnár Piroskának van (Spindlernek is, ha nem rekedt), s nem mindenki tudja úgy eljátszani, hogy énekel, mint Kulka. De ez így is százszor jobb, mint amikor úgynevezett operetténekesek nyúlós, ragacsos valamit eresztenek ki a torkukon, s prózájuktól jobb érzésű ember menekülni kényszerül. Ez itten — hogy a pimasz, de okos Peter Hacksot idézzem — operett színészekre. És nézőkre.”
Anna Moffo (balra) és Maria Callas (jobbra) a Bohémélet librettóját tanulmányozza
Operadíva az operett világában
A Csárdáskirálynő magyar szereplőinek többségéről korábban már írtam, és remélhetően adódik majd alkalom a többiekre is. Most nézzük a külföldi vendégszereplőket! A Szilviát alakító amerikai Anna Moffo 1932. június 27-én született az Egyesült Államokban, a Pennsylvania állambeli Wayne-ben. Szülei olasz bevándorlók voltak, Nicola Moffo és Regina Cinti. A feltűnő szépsége miatt La Bellissima néven is emlegetett Moffo már a középiskola elvégzése után ajánlatot kapott Hollywoodból, melyet elutasított, mert elsősorban az énekhangját akarta képezni. A huszadik század egyik legjelentősebb lírai koloratúrszopránja volt, figyelemre méltó hangterjedelemmel. Gyakran emlegették úgy, mint „a második Maria Callas”. Moffo megtisztelőnek tartotta a hasonlatot, ugyanakkor kijelentette, hogy Callas egyszeri és felülmúlhatatlan, ezért ő inkább az „első Anna Moffo” akar lenni. (A két dívának egyébként voltak közös munkái, így például 1956-ban a milánói Scalában együtt játszottak Puccini Bohémélet című operájában: Callas volt Mimi, Moffo pedig Musetta.) Moffo karrierje Olaszországban kezdődött: Donizetti Don Pasquale című vígoperájában énekelte Norinát. Ezután a RAI felkérte a Pillangókisasszony tévéváltozatában Cso-Cso-Szán szerepére. Miután a felvétel adásba került, Moffo egy csapásra sztárrá vált Olaszországban. Egymást érték a felkérései színházi és televíziós szereplésekre, a szakma legnagyobbjai akartak vele dolgozni, és az operairodalom legjelentősebb szerepeit kínálták fel neki. A művésznő olaszországi népszerűségére jellemző, hogy évekig saját show-műsora is volt az olasz tévében.
Moffo karrierjének egyik csúcspontja a Lammermoori Lucia címszerepe volt
Moffo igyekezett ügyesen sáfárkodni a tehetségével, és felmérni, melyek azok a szerepek, amelyeket csak bizonyos kor és szakmai tapasztalat után érdemes elénekelnie, figyelembe véve énekhangjának szükségszerű változásait az évek múlásával, és melyek azok, amelyeket nem szabad elvállalnia. (Állítása szerint például Wagnert sosem énekelt, nem érezte a képességeihez valónak.) A Lammermoori Lucia (szintén Donizetti) főszerepében egy alkalommal tízperces vastapsot kapott a hősnő őrülési jelenete után. Ebben a szerepben egyébként 1969-ben a magyar közönség is láthatta, akárcsak Verdi Traviatájában. A Muzsika című szaklap kritikusa szerint nem nyújtott olyan művészi teljesítményt, amelyet egy világsztártól elvár a néző, az őrülési jelenetről mégis így írt: „Igen nagyvonalúan játszott, sokkal több mozgással, mint ahogy a magyar Luciáktól megszoktuk. Minden gesztusán meglátszott, hogy kivételes tehetségű színésznő valósít meg egy igen koncepciózus rendezői elképzelést. A színpadi játék intenzitása kisugárzott a muzsikára is, zeneileg és vokális szempontból egyaránt az őrülési jelenet volt Moffo Luciájának csúcspontja.” A művésznő természetesen a világ más tájain is szívesen látott sztárvendég volt, és hazájában is az élvonalbeli előadóművészek között jegyezték. Moffo játszott operafilmekben is: a Lammermoori Lucia 1971-es filmváltozatát egyebek mellett azért sem mutatták be Magyarországon, mert partnere Edgardo szerepében a disszidens magyar tenor, Kozma Lajos volt. Moffo prózai szerepekben is bizonyítani próbálta sokoldalú tehetségét, filmszínésznőként azonban nem tudott az élvonalba kerülni. Repertoárját a hetvenes években operettszerepekkel is színesítette, ideértve a Csárdáskirálynőt is. Bármennyire igyekezett ügyesen építeni a karrierjét, sajnos túlvállalta magát, ami a hetvenes évek végén fizikai kimerültséghez és olyan hangkárosodáshoz vezetett, amelyből nem sikerült felépülnie. 1983-ban a New York-i Metropolitan centenáriumi ünnepségén lépett fel utoljára. Moffo első férje Mario Lanfranchi rendező volt, akivel 1957-ben kötött házasságot. A pár 1972-ben vált el. A második férj az RCA Corporation elnöke, Robert Sarnoff volt, az esküvőt 1974-ben tartották. Anna Moffo élete utolsó éveit a mellrákkal való küzdelem határozta meg, ám agyvérzésben hunyt el 2006. március 9-én New Yorkban.
A szerelmes Edvin az Orfeum bejárata előtt (René Kollo)
A további vendégsztárok
Az Edvint megformáló német René Kollo 1937. november 20-án született Berlinben. Eredeti neve: René Viktor Kollodzieyski. Zenész famíliából származik: nagyapja, Walter Kollo és apja, Willi Kollo zeneszerzők voltak, és René maga is megpróbálkozott a komponálással. Felmenőitől nemcsak a zene iránti fogékonyságot örökölte, hanem a zenei sokoldalúságot is, kezdetben mégis fotós akart lenni. Autodidakta módon tanult meg dobolni, gitározni és nagybőgőn játszani. Else Bongerstől színészleckéket, Elsa Varena opera-énekesnőtől pedig énekleckéket vett. Miután feladta a fotózással kapcsolatos ábrándjait, prózai színész akart lenni, és az énekleckék hatására döntött úgy, hogy elsősorban az éneklésre koncentrál. Először a könnyűzene világában próbálta ki magát. Ricky Nelson Hello Mary Lou című világslágerének német változatával nagy sikert ért el 1961-ben, és még abban az évben az Am Ende wird es Liebe sein című neki írt dallal is elkápráztatta a közönséget. 1958-ban kezdett filmezni: a Solang' noch Unter'n Linden rendezője Willi Kollo volt. René a saját nagyapját, Walter Kollót alakította, hiszen a film róla szólt. Bár később is játszott mozifilmekben, a színpad mellett főleg a televízióban lehetett látni, elsősorban klasszikus zenés művek adaptációiban. 1965-ben tért át az operára, és a műfaj számos nagy tenorszerepét énekelte többek között Mozart, Verdi, Puccini és Janáček műveiben. Míg Anna Moffo kifejezetten kerülte a Wagner-operákat, Kollót elsősorban a Wagner-szerepek tették nagy sztárrá. Abban viszont hasonlított amerikai kolléganőjére, hogy egész pályája során a zenei sokoldalúságra törekedett, és játszott operetteket is, sőt a táncdalénekléssel sem hagyott fel. 2012-ben adócsalás miatt másfél év börtönbüntetésre ítélték. Első felesége Dorthe Larsen dán popénekesnő volt. Tőle született lánya, Nathalie szintén a zene világában találta meg hivatását, de gyerekkönyveket is ír. René Kollo 1982-ben vette feleségül Béatrice Bouquet táncosnőt, akitől három gyermeke született. (Egyes források szerint élettársi kapcsolatba léptek, nem házasodtak össze.) 1982-ben Budapesten lépett fel, műsorának egyik sztárvendége Gina Lollobrigida volt, akiről kevésbé köztudott, hogy énekhangja operaáriák igényes megszólaltatására is alkalmas volt.
Bóni és Stazi (Németh Sándor és Dagmar Koller)
A Stazit alakító Dagmar Koller 1939. augusztus 26-án született az ausztriai Klagenfurtban. Hatéves korától járt balettre, majd elvégezte a bécsi Zene- és Előadóművészeti Akadémiát. Karrierje a bécsi Volksoperben kezdődött. Meglehetősen hamar nemzetközi hírnévre tett szert. 1964 második felében már az Egyesült Államokban és Kanadában vendégszerepelt. Repertoárját a musical műfaj olyan örökzöldjeivel bővítette, mint a My Fair Lady, a West Side Story, az Édes Charity és a La Mancha lovagja. A filmvásznon és a televízióban is bizonyította sokoldalú tehetségét. Prózai színésznőként és show-műsorok háziasszonyaként is megismerhette a közönség. 1978-ban kötött házasságot Bécs polgármesterével, Helmut Zilkkel, ami a férfi 2008-ban bekövetkezett haláláig tartott. Mondani sem kell, hogy az osztrák főváros első asszonyaként is megállta a helyét. 1993-ban Zilk súlyosan megsérült egy levélbombás támadás következtében. Életét Koller mentette meg, a politikus azonban elveszítette bal kezének két ujját. A művésznő az év egy részét Bécsben tölti, másik részét a portugáliai Albufeirában. A Leopold főherceget játszó osztrák Karl Schönböck (1909–2001) teljes neve: Karl Ludwig Josef Maria Schönböck. Mindig is kitűnt a sportban, tizenhét évesen például második helyezett volt egy ökölvívó-bajnokságon, később jó eredményei voltak a vívásban is (szablya és florett). A középiskola elvégzése után filológiát kezdett tanulni. 1927-től 1930-ig a bécsi Zene- és Előadóművészeti Akadémián tanult. Énekhangját Berlinben képezte. A harmincas években kezdődött a karrierje. Színpadon széles volt a szerepskálája, míg filmen előszeretettel skatulyázták be a sportos, jó svádájú, de kissé öntelt arisztokrata szerepébe. A hatvanas évektől a mozifilmek helyett inkább a televíziós produkciókban talált neki való szerepeket. Kétszer nősült, első házasságából egy lánya született. Agyvérzésben hunyt el.
Edvin herceg és Miska főpincér (René Kollo és Latinovits Zoltán)
Így készült a film
A Csárdáskirálynő magyar–nyugatnémet–osztrák koprodukcióban készült, a Mafilm 4. játékfilmstúdója, a nyugatnémet Unitel és a ZDF, valamint az osztrák ORF együttműködésében. A közös munkát a nyugatnémet Unitel kezdeményezte. Mindazonáltal az IMDb adatbázisa szerint a film technikai stábjának szinte csak magyar tagjai voltak, és a négy külföldi vendégművészt leszámítva valamennyi szerepet magyar színészek játszottak. Mint fentebb szó volt róla, Szinetár hatalmas sikerrel rendezte meg 1954-ben a Csárdáskirálynőt az Operettszínházban: a darab tizenöt évig volt műsoron. (Ezt a rekordot azóta a Madách Színház Macskák című előadása többszörösen megdöntötte: 1983-as bemutatója óta – többször megváltozott szereposztással – mindmáig műsoron van, vagyis közel negyven éve.) Feltehetően ezért esett a választás Szinetárra, noha ezt megelőzően csupán két – nem különösebben sikeres – mozifilmet rendezett. Bennfentesek szerint a Csárdáskirálynőt elsősorban exportra szánták, hiszen Kálmán Imre operettjét szerte a világon jól ismerték, és a külföldi vendégművészek neve is jól csengett tőlünk nyugatra. Szinetár a nyugatnémetek kérésére visszatért ugyan az eredeti librettóhoz, de figyelembe vette Kellér és Békeffi átiratát is. Elképzeléseiről a forgatás idején így nyilatkozott: „…ebben a darabban töményen »benne van« az osztrák–magyar »békevilág«. Olyan, mint egy szecessziós műtárgy. Nem akarok szándékosan ironizálni, vagy ironizál majd a film önmagával, vagy sem. De van olyan ötletem, hogy a magyar szereplők néha hirtelen átváltanak német nyelvre, mint ahogyan a K. u. k. időkben ez természetes volt. Ami a szereposztást illeti, az a véleményem, hogy minden operett commedia dell'arte, s a művészegyéniség magára húzza szerepét.”
Szilvia egyik műsorszámának részlete (középen: Anna Moffo)
Ami a nyelvek keveredését illeti, arra nem lehet panasz, a kritikusok többsége azonban elmarasztalóan vélekedett erről. Többen is zavarónak érezték azt, hogy Anna Moffo prózai szövege Dallos Szilvia tökéletes magyarságával hallható, ugyanakkor az amerikai művésznő a dalokat angol nyelven énekli (ilyenkor magyar feliratozás van), a „Húzzad csak kivilágos virradatig…” kezdetű dalt viszont tört magyarsággal szólaltatja meg. Ez feltehetően egyfajta gesztus lett volna a magyar közönség felé, hiszen azokban az időkben a hazánkba látogató külföldi sztárok – tisztelet a minimális kivételnek – még azzal se nagyon fárasztották magukat, hogy magyarul üdvözöljék a közönséget, nemhogy magyar nyelven adjanak elő valamit. S ha már Moffo kapcsán említettem a szinkront, akkor térjünk ki a többiekre is: René Kollo Garics János, Karl Schönböck Somogyvári Rudolf, Dagmar Koller pedig Pálfi Gabi magyar hangján szólalt meg. A filmet három nyelven forgatták: magyarul, németül és angolul, ráadásul az angol nyelvű változathoz Bíró Miklós operatőrnek egy másfajta kamerát kellett használnia. (Más források úgy tudják, hogy külön készült a mozi-, és külön a tévéváltozat, ezért volt szükség kétféle kamerára.) A magyar szereplőknek mindhárom nyelven meg kellett tanulniuk a szerepüket, és ez annyira jól sikerült, hogy a német változatban is az ő hangjukat lehet hallani. (Az angol nyelvű verziót nem ismerem.) A háromnyelvű változat miatt viszont nem állja meg a helyét az az interneten gyakran olvasható vélekedés, hogy a magyar változatot a külföldi verziókban fel nem használt anyagokból állították össze.
Marie-Louise nagyhercegné (Psota Irén)
A Marie-Louise-t alakító Psota Irén számára nem volt szép emlék a Csárdáskirálynő forgatása, mert saját bevallása szerint akkoriban nem volt túl jó passzban: színházában nem kapott tehetségéhez méltó feladatokat, noha színészileg igen jó és aktív korban volt, sőt még Ungvári Tamás író-műfordítóval 1965-ben kötött házassága is válságba került. A Szinetár-film forgatásán megalázónak tartotta, hogy ő és neves kollégái (Latinovits Zoltán, Mensáros László és mások) mindössze harmincezer forintos gázsit kaptak, miközben három nyelven kellett megtanulniuk a szerepüket, más szóval: egyetlen gázsiért lényegében három filmet forgattak velük. Igazságérzetét követve szóvá tette a dolgot a Mafilm akkori igazgatójának, Nemeskürty Istvánnak, aki megígérte, hogy utánajár a dolognak. Állítólag másnap azt a választ adta, hogy nincs tévedés, ennyi a gázsi, és a magyar színészek érezzék megtiszteltetésnek, hogy koprodukcióban vehetnek részt. Psota felemlegette, hogy a címszerepet megformáló Anna Moffo gázsija egymillió dollár volt, noha a művésznőnek nem kellett több nyelven is megtanulnia a szerepét, és esténként még színházban is fellépnie. Szerintem ez ügyben Psota alighanem tévedett: akkoriban még Hollywoodban is csak nagyon kevesen kaptak egymillió dolláros gázsit (a hetvenes évek második felétől kezdtek elszabadulni az amerikai sztárgázsik), és ekkora összeget a koprodukció szerintem ki se tudott volna fizetni. Ráadásul filmszínésznőként Moffo sosem volt különösebb húzónév. Valószínűnek tartom, hogy ha igaz is az egymillió, az inkább márka lehetett, és nem dollár. Bár az sem vitás, hogy egymillió márka sem lehetett rossz gázsi, főleg a magyar színészek bérezéséhez képest.
Miska főpincér, Marie-Louise nagyhercegné és Rohnsdorff kapitány (Latinovits Zoltán, Psota Irén és Huszti Péter)
„A filmverzióban Mária Lujzának hívnak. A szerepet kibővítették, leleplezését még váratlanabbra hangolták. A három volt férjemet Kozák László, Gelley Kornél és Raksányi Gellért játssza. […] Legkedvesebb dalom természetesen a Hajmási Péter, melyet Latinovitscsal éneklek” – nyilatkozta Psota Irén a forgatás idején. A művésznőnek azonban ehhez a dalhoz is kellemetlen élménye fűződött. Egy olyan ruhát készíttettek számára, amelynek felső részét le lehetett venni. A dal elején Psota le is vette, és az ujjatlan ruhában énekelt tovább. Szerinte remekül sikerült a felvétel, de kiderült, hogy ugyancsak a film vége felé Anna Moffónak is van egy hasonló jelenete. Emiatt újra fel kellett venni Psota jelenetét másik ruhában és vetkőzés nélkül. A művésznő visszaemlékezése szerint csak az első sort kellett újraénekelnie egy fal előtt, egyetlen cigány zenész kíséretében, míg az eredeti felvétel egy báljelenet volt. Az egésznek egyébként nem sok értelme volt, mert a magyar változatba a vetkőzéssel került be ez a szám, a külföldi verziókból pedig egész egyszerűen kihagyták. Szerintem nem valószínű, hogy ennek Moffo hasonló jelenete volt az oka. Inkább az, hogy mint fentebb említettem, a koprodukciós partner az eredeti librettót kérte, míg Marie-Louise szerepe az 1954-es átdolgozás alkalmával nőtt meg, és a „Hajmási Péter…” az operett eredeti verziójában nem is szerepelt. Psota számára némi elégtételt jelentett, hogy a stáb külföldi tagjai tehetséges és fegyelmezett színésznőnek tartották, és amikor később a külföldi barátaival az Ipoly moziban megnézte a filmet, nemcsak ő volt elégedett az alakításával, hanem a barátainak is tetszett.
Szilvia csónakázás közben (Anna Moffo)
Anna Moffo olykor értetlenkedve, máskor enyhe ingerültséggel fogadta az olyan újságírói kérdéseket, hogy opera-énekesnő létére miért vállalt el egy operettszerepet? Egy ilyen kérdésre így felelt: „Ne gondolja, hogy könnyebb feladat ez, mint a Traviata vagy a Bohémélet. Sőt, ha jól meggondoljuk, nehezebb és bonyolultabb az operai szerepeknél, és nem is minden énekesnő alkalmas rá. Nem, most nem a külső adottságokra, a jó megjelenésre gondolok, hanem arra, hogy az énekszólam nagyon is igényes, s ezzel egyenrangúan kell táncolni, alakítani, hogy úgy mondjam, igazi színésznő módjára. A Csárdáskirálynőt én a maga műfajában éppoly remekműnek érzem, mint Bellini vagy Verdi egyik-másik operáját.” Kemenes Fanni jelmeztervező tizennégy ruhát tervezett Moffónak, és a művésznő mindegyiktől el volt ragadtatva. A táncszámokat Bogár Richárd, a Fővárosi Operettszínház koreográfusa tanította be. A tanulásban nagy segítséget jelentettek Moffo gyerekkori balettórái. A díva lelkesen és nagy odaadással gyakorolt, Szinetár Miklós szerint semmiféle sztárallűrje nem volt. A Margitszigeti Nagyszállóban lakott, minden forgatási napon reggel negyed 6-ra ment érte a Filmgyár kocsija, és a világsztár már a kapuban várta a járművet. Saját bevallása szerint nem fáradt el a hajnaltól késő estig tartó forgatásban, mert nagyon jól érezte magát, és szeretett mindenkit, akivel dolgozott. Psota Irén írta meg önéletrajzi könyvében, hogy Moffo csupán három évvel volt fiatalabb nála, ezért körülbelül két óráig tartott, míg kisminkelték: „Minden hajszálát befonták, s amikor az egész kész volt, a fonatokat megtekerve húzták ki a ráncait. És csak ezután tették fel a parókáját.”
Leopold főherceg (Karl Schönböck)
A férfi vendégművészek rövid nyilatkozataikban elsősorban udvariaskodtak: „Először vagyok Budapesten; hallatlanul tetszik a város, kár, hogy közben még el kell utaznom; Eriket éneklem A bolygó hollandiban Párizsban, a film befejezése után pedig Bayreuthban várnak Lohengrin szerepére. Így tehát elmondhatom, hogy Edvin eljátszása számomra valóságos üdülést jelent” – nyilatkozta René Kollo. Karl Schönböck a következőket mondta: „Ez a herceg enyhén elmeszesedett agyú, de a szenilitást túl is játssza. Néhány napja vagyok csak Pesten, de máris arra készülök, hogy eljussak a Vígszínházba, megnézzem a Hotel Plazát – abban ugyanis én játszottam mindhárom férfi főszerepet. Partnernőm Hilde Krahl volt.” Németh Sándor a film előtt színpadon már kétszázszor játszotta el Bóni szerepét, amelyet Rátonyi Róberttől vett át. A színpadi és a filmbeli figura közti különbséget így látta: „A muzsikához »nem nyúlt« a rendezés, de a szöveges részeken sokat finomított, főleg a harsányabb humort faragta le. Minden beállítást kétszer, illetve háromszor ismételtünk: magyarul, németül és angolul. Nekem először szokatlan volt a filmes stílus, a nem egyfolytában játszás, na és a bajusz, amelyet a figura kedvéért növesztettem, s ami miatt még a rokonság is nehezen ismer rám. […] Nagyon jó volt együtt dolgozni a stábbal, s jó Anna Moffóval. A filmben lesz egy jelenet, amelyben vele és Mensárossal mulatok. Magyaráztuk neki, hogy »sírva vigad a magyar«. Először nem értette, de amikor Balatonfüreden egy részünkre rendezett díszvacsorán megismételtük a fotóriporterek pergőtüzében, most már magánemberként a mulatós jelenetet: Anna úgy csárdásozott, mint egy vérbeli magyar menyecske.” Többen is csodálkoztak azon, hogy Miska szerepét Latinovits Zoltánra osztották. Ő így látta a dolgot: „Nem találom olyan furcsának, mint általában a pesti közvélemény. Nincsen rangjuk a műfajoknak. Sztanyiszlavszkij szerint csak karakterszínészek vannak és rossz színészek. Talán sorolhatnám magam az első kategóriába, s akkor ez a szerep is elfér a többi mellé. Egyébként nagyon tanulságos idegen nyelven, jelen esetben angolul és németül játszani. Hiszen a játék a gyerekkorral együtt az ember anyanyelvéhez kötődik. Egy kis pocaktöméssel, bajuszkával összehozható ez a kedélyes, kicsit blazírt pesti »gamen«”.
Szilvia, az Orfeum sztárja (Anna Moffo)
A Csárdáskirálynő elkészítésének folyamata a hangfelvételekkel kezdődött. Ennek érdekében a stáb 1971. április 24-én Münchenbe utazott, ahol május 5-éig tartott a munka. A muzsikát az 1945-ben Kurt Graunke által alapított Münchner Symphoniker (Müncheni Szimfonikusok) játszotta, a zenekart Bert Grund vezényelte. A tényleges forgatás a korabeli híradások szerint május 20-án kezdődött. Erre az alkalomra Budapestre érkezett Kálmán Imre özvegye is, aki a Gellért Szállóban sajtófogadást rendezett, ahol Anna Moffo is megjelent. Fontosabb forgatási helyszínek voltak: Veszprém, Nemesvámos, Tóalmás és Budapest. A veszprémi Vidám Parkban az esti órákban vették fel Szilvia és Edvin csónakázásának jelenetét. Hűvös volt az este, az éjszakába nyúló forgatás során szinte mindenki fázott. Anna Moffo különösen, mivel szerepe szerint halványlila, pehelykönnyű kelméből varrt ruhát viselt. Három-négy próba előzte meg a felvételt, legelőször a csónak például becsúszott egy híd alá. Néhányszor nekiütközött a partnak, és teljesen kikerült a látószögből. A hideg ellenére Moffo zokszó nélkül ülte végig az ismétléseket. A fekete szmokingot viselő René Kollo németül megjegyezte: „Remélem, énekelni jobban tudok, mint evezni!” És persze, mint szó volt róla, egyetlen eredményes jelenet nem volt elég, mert angol nyelven is meg kellett ismételni a felvételt. (Magyar szereplője nem volt a jelenetnek, így magyar nyelvű felvétel akkor nem készült.) A mindössze háromperces jelenetet körülbelül nyolc óra munka árán sikerült felvenni. Nemesvámoson rögzítették azt a képsort, amikor az Amerikából hazatérő Szilvia és Bóni megállnak a csárda előtt. A táncjelenetekben a Fővárosi Operettszínház tánckara működött közre, a koreográfus a fentebb már említett Bogár Richárd volt.
Szilvia öltözőjében (Németh Sándor, Anna Moffo és René Kollo)
A tóalmási barokk kastély a filmben a főhercegi család rezidenciáját helyettesítette. Itt vették fel René Kollóval és Dagmar Kollerrel a „Túl az Óperencián” című számot. Vayer Tamás díszlettervező – a nagyközönség inkább színészként ismeri: a rendőrfőnököt játszotta a Linda című tévésorozatban – értékes berendezési tárgyakat szerzett be a forgatáshoz. Így például a Veszprémi Püspökség adta kölcsön Erzsébet királyné (Sisi) intarziás szalongarnitúráját, míg Ferenc József festett portréját Pannonhalmáról szerezték meg. A kastély belsejét a Hunnia Filmstúdióban rekonstruálták, ahogyan filmgyári díszlet volt az Orfeum is. A bejáratot a Filmgyár udvarán építették fel, a „vörös bársonyos, szeparés” orfeumbelsőt pedig az egyik műteremben rendezték be. A magyar mozipremier 1971. december 23-án volt. A kritikusok egymással versengve fanyalogtak. Nem találták elég látványosnak a filmet, elég ügyesnek a tánckart, és kifogásolták az angolul előadott dalokat. A külföldi vendégművészek közül főleg René Kollo és Dagmar Koller okozott csalódást. Anna Moffo szép énekhangját és tánctudását általában elismerték, ám az volt a leggyakoribb vélemény, hogy primadonnának nem elég jó. Sokkal több dicséretet kaptak a magyar színészek – különösen Latinovits Zoltán és Psota Irén –, de azt még a legelfogultabb kritikusok sem tagadták, hogy nem az énekhangjuk a fő erősségük. A német és osztrák premier 1972. január 1-jén volt. A film különösen nagy sikert aratott Havannában, ahol egyszerre hat mozi játszotta telt házakkal, és a kubai nézők imádták az ott „Hajmási Pedro, Hajmási Pablo” címre átkeresztelt dalt. A forgatás idején Szinetár még azt nyilatkozta, hogy nagy kedvvel készíti a filmet, és mint mondotta: „nem akarok szándékosan ironizálni”. Néhány évvel később már azt hangoztatta, hogy alaposan megbánta, hogy elkészítette a Csárdáskirálynőt: „Ironikus filmnek szántam, de törekvéseimet eltorzította a koprodukció erőszaka; nem az lett a filmből, amit akartam. Azt nem csinálnám meg még egyszer. Műfajszatírát szerettem volna kerekíteni belőle – és csöppet sem vigasztal, hogy a nyugatnémet tévé legnagyobb sikere volt, a francia tévé pedig szilveszteri gálaműsoraként szerepeltette. Az nem én vagyok.”
Az 1927-es filmváltozat plakátja
Egyéb filmadaptációk
Kálmán Imre operettje mindmáig repertoárdarab a világ zenés színpadain, és természetesen a filmesek figyelmét sem kerülte el. Első két filmváltozata még a némafilmkorszakban (!) készült. Emil Leyde 1919-es filmje osztrák színekben valósult meg a bécsi Leyka-Film GmbH megbízásából, a forgatókönyvet is Leyde írta. Szilvia szerepét a magas kort megért Ida Russka (1890–1983) alakította, akiről a neve alapján nem gondolnánk, de mégis magyar nemzetiségű volt. A művésznő a tízes években Európa-szerte nagy népszerűségnek örvendett, és nemcsak operettekben, hanem prózai karakterszínésznőként is megállta a helyét. Magáról az elkallódott filmről csupán annyit tudunk, hogy ötfelvonásos volt, és nem tért el jelentősebben az operettlibrettótól. Mivel az IMDb a hangsávnál a németet is megemlíti, így feltételezhető, hogy az opusz csak részben volt néma. A hangosfilmre vonatkozó szabadalmat egy magyar feltaláló, Mihály Dénes is bejelentette az első világháború alatt, de akkoriban a nézők még elégedettek voltak a némafilmekkel, ezért legfeljebb csak hanglemezről játszottak le előre felvett zörejeket vagy dalokat. Alighanem így történt a Csárdáskirálynő esetében is. A második filmváltozat 1927-ből származik Hanns Schwarz rendezésében, magyar–német koprodukcióban. Ennek megfelelően a lemezről játszott dalok a német verzióban németül, a magyar változatban pedig magyarul szóltak. A főszerepet egy szintén magas kort megért művésznő, Liane Haid (1895–2000) alakította, Bóni szerepében pedig a fiatal Ráday Imre jelent meg a filmvásznon. A magyar közreműködők közül feltétlenül említsük meg két legendás színésznő, Berky Lili és Rákosi Szidi nevét.
Az 1934-es filmváltozat plakátja
Az Ujság korabeli kritikája (1927. szeptember 16.) szigorúan számonkérte a magyar vonatkozásokat a filmen, mivel a Filmipari Alap állítólag harmincezer dollárt adott a produkcióhoz, ámbár azt a lap is elismerte, hogy a közreműködők között a magyar művészek dominálnak. „Hol itt a magyar veret? Hol sugárzik itt ki a magyar föld, a magyar nép hangulata? Hanns Schwarz, a rendező talán azzal próbálta megrajzolni a magyar nép lelkét, hogy két vincellér versenyivását mutatja be és egy olyan magyar leányt visz a mozivászonra, aki abban találja gyönyörűségét, hogy szétzavarja az alvó pásztor nyáját? Van azután egy lokálbeli mulató jelenet, amelyben Edvin herceg meg Szilvia tobzódnak. Csárdást járnak, magyar zene pattog, de ezen a mulatságon mégis meglátszott, hogy a rendező megafonja dirigálja. Oscar Marion, Liane Haid és a rendező Hanns Schwarz triásza hogy is tudta volna visszaadni a magyar szívet, magyar örömöt, magyar kedélyt, magyar bánatot?” A német Georg Jacoby kétszer is megfilmesítette a Kálmán-operettet: 1934-ben és 1951-ben. Sőt a kettőt számolhatjuk akár háromnak is, mivel az 1934-es adaptáció valójában két film volt eltérő szereposztással: az egyik a német, a másik a francia közönség számára. (A francia változat társrendezője André Beucler volt.) A német verzióban Szilviát a Budapesten született Eggerth Márta alakította, a francia verzióban viszont Meg Lemonnier. És a már ismerős mondat: a német film magyar Csárdáskirálynője szintén magas kort ért meg, hiszen Eggerth Márta (1912–2013) 101 éves korában hunyt el. (Meg Lemonnier 83 évet élt, ami szintén szép kor.)
Jelenet az 1951-es filmből: Rökk Marika és Johannes Heesters
Magyarországra a német nyelvű verzió jutott el, amelyről a Színházi Élet (1934/29.) kritikusa szedte le a keresztvizet: „Lehet, hogy a filmnek, amely ilyenformán Csárdáskirálynő címmel elkészült, külföldön sikere lesz. Magyarországon nem valószínű. Volt idő, amikor még nálunk is hatott a huszáratilla, a katonabravúr, a cigánymuzsika, bármilyen papírmaséízű és műteremszagú volt is. Ma már ezen túl vagyunk. Elképzelhető, hogy valaki megfilmesíti a Csárdáskirálynőt és abból eredeti, ragyogó filmet csinál. Az azonban, amit Georg Jacoby, ez az amúgy sem túl szerencsés kezű német rendező ezzel a tőle megszokott színpadkópiával elkövetett, minden, csak nem jó film. Talán anyagi szempontok is gátolták. Lehet, hogy a muzsika és a főszereplők annyiba kerültek, hogy egyébre nem jutott már pénz. Csak ezzel magyarázható, hogy a jégpályától az országúton gyakorlatozó huszárságig és a vágtató lovasbravúrig minden poros szagú műterem. Emellett a fotográfiáik, dacára annak, hogy Karl Hoffmanntól származnak, szokatlanul gyengék. Különösen vonatkozik ez Eggerth Mártára, akit premier planjai, de néhány totáléja is annyira öregít és csúfít, hogy szinte érthetetlen, miképpen kerülhet ki Ufa műteremből ilyen kép.” Jacoby bizalma azonban nem rendült meg a magyar színésznőkben, mert az 1951-es adaptáció főszerepét Rökk Marikára bízta, aki mellesleg a felesége is volt. (A számból vetted ki a szót, Nyájas Olvasó: Rökk Marika is hosszú életű volt, 90 évet élt.) A pazar kiállításra nem lehetett panasz: a külső felvételek Taorminában, Rómában és Párizsban készültek, a belsőket a bendestorfi filmstúdió műtermeiben vették fel. A cselekmény meglehetősen eltért az operettlibrettótól. A filmet nem mutatták be a magyar mozik, valószínűleg Rökk Marika miatt, aki a náci éra egyik legnagyobb sztárja volt, bár ideológiailag nem kötelezte el magát Hitler rendszere mellett, sőt egyesek szerint férjével valójában a Szovjetuniónak kémkedett.
Jelenet a Sylva (1944) című szovjet filmből
A két Jacoby-film között 1944-ben – vagyis a második világháború idején – készült el Alekszandr Ivanovszkij verziója, amely a Sylva címet kapta, mert a Kálmán-operett a Szovjetunióban ezzel a címmel örvendett hatalmas népszerűségnek. A címszerepet a moszkvai zenés színház csillaga, Zoja Szmirnova-Nyemirovics alakította, aki csupán húsz évvel később állt még egyszer a kamerák elé a Háború és béke (1965) világsikerű filmváltozatának egyik epizódszerepében. A Sylva forgatása a háborús helyzet miatt Alma-Atában zajlott. Az elkészült film a frontra is kijutott, a Vörös Hadsereg katonáit szórakoztatták vele, és buzdították további harcra. Bár sokáig azt hitték, a mű valamennyi kópiája megsemmisült, egy 79 perces verzió jelenleg is elérhető az interneten, korához képest nem is rossz minőségben. (A Magyar Filmintézet kópiája állítólag tönkrement, lemállott róla a kép és a hang is.) A Szinetár-filmet Magyarországon mozifilmként forgalmazták, ámbár számos külföldi adatbázis szerint valójában tévéfilmnek készült. A kategorizálás magyarázata az lehet, hogy a nyugatnémet és az osztrák partnerek egyaránt televíziós cégek voltak, a ZDF és az ORF. A mind ez idáig utolsó filmváltozat szintén a Szovjetunióban készült, 1981-ben, újfent Sylva címmel. A kétrészes produkció rendezője: Jan Frid. A Lenfilm Stúdióban forgatott alkotás a Szovjetunió Állami Televízió- és Rádióműsor-bizottsága megrendelésének köszönhetően valósult meg. A fontosabb szerepeket prózai színészek játszották, akik helyett a dalbetétekben mások énekeltek.
Anna Moffo mint hűtlen feleség az Una storia d'amore (1970) című filmben
A meztelen operadíva
Egy évvel a Csárdáskirálynő előtt forgatta Anna Moffo az Una storia d’amore (Egy szerelmi történet, 1970) című olasz filmdrámát, s a következő évben újra igent mondott Michele Lupo rendezőnek a Koncert szólópisztolyra (1971) című krimire. Ez utóbbit a magyar mozik is bemutatták, az Una storia d’amore forgalmazásáról viszont szó sem lehetett az erotikus jelenetek miatt, melyekben Anna Moffo csupaszon is megmutatta magát. (Ez az operadívákra se akkoriban nem volt jellemző, se azóta.) A filmben Moffo egy Evy nevű kétgyermekes, férjezett, de még mindig vonzó asszonyt alakított, aki viszonyt kezd egy nálánál fiatalabb férfival, mialatt férje Hongkongban tartózkodik üzleti úton. Bár teljesen nyilvánvaló, hogy nem illenek össze alkalmi partnerével, Evy a férje hazatérése után is folytatja a románcot, amely szerelemmé mélyül. Ennek köszönhetően a Franz nevű szerető (Gianni Macchia) is bevallja, hogy valójában egy szélhámos, aki abból él, hogy gazdag nőket csábít el, hogy kompromittáló fotók készüljenek róluk, melyeket zsarolásra lehet felhasználni… A maga idejében a film elsősorban Moffo meztelenkedése miatt keltett figyelmet, s mai szemmel nézve már egyáltalán nem tűnik kirívóan merésznek.
Jelenetek egy házasságtörésből
Így látták ők
„Szinetár Miklós – a színpadi zenés műfajokhoz olyannyira értő rendező – nem csinált titkot belőle (mivel magyar–nyugatnémet a produkció, írjuk le udvariasságból németül is: »er macht kein Hehl daraus«), hogy a filmvászonra operettet akart rendezni. Úgy, ahogy a filmoperettek klasszikusa, Bolváry Géza, ma rendezné. Tisztában volt azzal, hogy ez a talpraesett librettó nem használható arra, hogy filmmusical legyen belőle, és azzal is, hogy ebbe a lenge cselekménybe nem lophat be valaminő »társadalomkritikát.« Operett – operett a filmvásznon. Kicsit kitágította a színtereket, az orfeum- és kastélybelsők mellé és közé odabűvölt néhány mutatós parkot, tavat, tópartot, tehát élt a filmvászonra bontás minden lehetőségével. És viharos, friss tempót diktált, nevethetünk, amennyit csak akarunk, és az érzékenyebb lelkű nézőknek, akik nyilván ismerik a Csárdáskirálynő és Edvin herceg történetét, lehetőséget adott arra is, hogy bizonytalankodjanak, hátha mégsem következik be a happy end!”
(Thurzó Gábor: „Csárdáskirálynő”. In: Tükör, 1971. december 21., 19. o.)
Marie-Louise nagyhercegné és Miska főpincér (Psota Irén és Latinovits Zoltán)
„Szinetár Miklós visszafogott rendezésében elsősorban a szereplők játékát engedte érvényesülni. A címszereplő Anna Moffo. Szépsége feltétlenül ámulatot kelt nézőiben, színészi munkája – talán elfogódottságból – alatta marad a szerep fergeteges temperamentumának, s ez talán csak akkor tör ki belőle elementáris erővel, amikor a keserűség is kitör belőle, és sírva vígad, ezúttal magyar énekszóval. Anna Moffo mellett a többi vendégszereplő – Dagmar Koller mint Stazi, René Kollo mint Edvin, és Karl Schönböck mint herceg Lippert-Weilersheim Lipót Mária – szinte csak statisztál, a színészi játékot igen szűkmarkúan adagolja, alakításról esetükben jószerivel alig is lehet beszélni. Kitűnően táncol Bóni gróf szerepében Németh Sándor; alakításának prózai összekötő szakaszai alatt egyre csak azt sajnáljuk, miért nem táncol most is. Érdekes meglepetéssel szolgálnak a Csárdáskirálynő magyar vendégszereplői (vendégek az operett műfajában). Különféleképpen komédiáznak ugyan, de alakításuk nem lép ki az igazán tehetséges színészi munka lehetőségei közül.”
(Zay László: „Csárdáskirálynő”. In: Magyar Nemzet, 1971. december 23., 4. o.)
Kerekes Ferkó játszadozik (Mensáros László)
„Furcsa hibrid ez a magyar–nyugatnémet koprodukcióban készült alkotás. Filmoperett? Vagy operettfilm? Attól még lehetne, hogy címszereplője világhírű olasz operasztár, főbb szereplői országos hírű magyar prózai színészek. Ebből legfeljebb az következik, hogy Anna Moffo operai szinten énekel operettet (ami nem baj), a kitűnő magyar színészek pedig – Psota Irén kivételével, akinek kitűnő hangja is van – prózai szinten (ami már baj). De mit mondjunk arra a külföldi úriemberre, aki a darab hősszerelmes bonvivánját énekelné-játszaná, ha ez a két szó egyáltalán kapcsolatba hozható azzal, amit csinál? Az eredmény olyan esendő, hogy az illető úriembert arra sem tartjuk érdemesnek, hogy megjegyezzük a nevét. Kérdezzük továbbá: ha a koprodukciós nyugatnémet cég adott egy ilyen minőségű férfi főszereplőt, akkor miért nem adott pénzt is hozzá, hogy az operett kötelező kiállítása legalább hozzávetőlegesen kielégítő legyen, magyarán: a Csárdáskirálynő-film, mozilátogatóink karácsonyi ajándéka ne árasszon szegényszagot?”
(Koltai Tamás: „Csárdáskirálynő”. In: Magyar Ifjúság, 1971. december 24., 19. o.)
Szilvia mint Csárdáskirálynő (középen: Anna Moffo)
„Ismét filmen láthatjuk viszont minden idők egyik legnépszerűbb operettjét, a Csárdáskirálynőt! Kálmán Imre elévülhetetlen operettje gazdag kiállításban, színesen magyar–nyugatnémet koprodukcióban készült, a rendező Szinetár Miklós. A »kálmánimrei« dallamokat, s az édes-bús történetet kedvelő közönség szórakozásának maradéktalan kielégítésére sikerrel vállalkozott a nemzetközi művészgárda – élén sok-sok kitűnő magyar színésszel –, s a kiváló rendező hálás témához nyúlt, amikor a világsikert aratott operett képre fogalmazására vállalkozott: a film azoknak is élményt nyújt, akik már színházban nemegyszer látták a darabot, de annak is, akinek most először van módjában megtekinteni. A Csárdáskirálynő a maga nemében egy kicsit – mindezen túl – »kultúrtörténet« is, így kellemes kikapcsolódást nyújt minden korosztálynak. Az idősebbek elandalodnak a régi, kedves melódiák hallatán, a fiatalok pedig érzékelik és értékelik azt a szolid persziflázst, amit a rendező belevitt a műbe...”
(x: „Csárdáskirálynő”. In: Vas Népe, 1971. december 29., 7. o.)
Csárdáskirálynő (Csárdáskirálynő / Die Csárdásfürstin, 1971) – magyar–nyugatnémet–osztrák zenés film. Librettó: Leo Stein és Janbach Béla. Író: Kellér Dezső és Békeffy István. Forgatókönyv: Mischa Mleinek és Szinetár Miklós. Dramaturg: Fakan Balázs. Operatőr: Bíró Miklós. Zene: Kálmán Imre. Díszlet: Vayer Tamás és Simonka Boldizsár. Jelmez: Kemenes Fanny. Vágó: Zákonyi Sándor. Rendező: Szinetár Miklós. Főszereplők: Anna Moffo (Sylva Varescu / Vereczky Szilvia), René Kollo (Edvin herceg), Dagmar Koller (Stazi), Psota Irén (Marie-Louise / Pitykés Maca), Németh Sándor (Bóni gróf), Mensáros László (Feri bácsi), Karl Schönböck (Leopold nagyherceg), Latinovits Zoltán (Miska főpincér), Huszti Péter (Rohnsdorff kapitány). Magyarországi bemutató: 1971. december 23.
ZENÉLŐ FILMKOCKÁK
Field toplistái 4: A kedvenc filmdalok
Reflektorfényben – Pia Zadora: A többszörös Arany Málna-díjas popsztár
Tatjana: Aktmodell, popsztár, színésznő (18+)
Danuta: Lengyel kebelcsoda a filmvásznon és a popvilágban (18+)
TEAKBOIS ÉS A ZENE
Ken Russell és a gyönyör szegecses éjszakája (18+)
Elvis Presley legszexibb zaklatója (18+)
