Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

MovieCops

A KULCS

2022. november 17. - Field64

A pornográfiával rendszeresen megvádolt, hírhedt olasz rendező, Tinto Brass avantgárd filmesként vált ismertté. Alkotásaiban a hatvanas évek második felétől kezdett egyre nagyobb teret kapni az erotika témája. Nevéhez fűződik a hetvenes évek két botrányos világsikere, a kétes hírű berlini náci bordély történetét szabadon kezelő Salon Kitty (1976) és a Caligula (1979), amely a harmadik római császár erőszakkal és beteges szexualitással tarkított rémuralmának szintén nem teljesen hiteles krónikája. Brass legtöbbre értékelt munkái a nyolcvanas években készültek. Közülük a legjelentősebb a klasszikus japán erotikus regény, A kulcs 1983-as modernizált változata, amely a negyvenes évek elején játszódik Velencében. A női főszerepet az olasz filmművészet egyik legnagyobb tehetsége, Stefania Sandrelli (Egy ágyban és agyban az ördöggel) alakította, férjét a brit Frank Finlay (A megállíthatatlan bosszúálló) személyesítette meg. Brass opusza nagy felzúdulást váltott ki a prűd nézők körében, ugyanakkor kiugró kereskedelmi sikert is elért. Említsük meg azt is, hogy Tanizaki Dzsunicsiró regényéből az évtizedek során öt japán és egy amerikai filmverzió is készült.

FIGYELEM! A posztban explicit női meztelenség is látható. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

chiave00.jpg

A SZERZŐ ÉS A REGÉNY

A huszadik századi modern japán irodalom egyik legnagyobb alakja, Tanizaki Dzsunicsiró (1886–1965) jómódú kereskedőcsaládból származott. Saját bevallása szerint is eszményi gyerekkora volt, mindazonáltal a család anyagi helyzete rossz irányba változott. Emiatt Tanizaki házitanítónak szerződött egy másik családhoz, és 1911-ben kénytelen volt abbahagyni irodalmi tanulmányait a Tokiói Császári Egyetemen. 1909-ben publikált először, egy részben általa alapított lapban. A következő évben megjelent elbeszélése, a Tetoválás (Siszei, 1910) tette ismertté. Már ebben megjelenik az erotika és a femme fatale témája, melyek későbbi munkáira is jellemzők. Élénken érdeklődött a nyugati életforma és a modernista irodalmi elképzelések iránt. Bár vannak önéletrajzi vonatkozású művei is – első feleségéhez, Csijokóhoz fűződő különös viszonyát örökítette meg például az Aiszureba koszo (Ha valaki tényleg szeret, 1921) című színdarabban és a Kami to hito no aida (Istenek és emberek között, 1924) című regényében –, írásművészete kevésbé autobiografikus, mint számos más kortársáé. Mint forgatókönyvíró részt vett a japán némafilmgyártásban is, és támogatta azokat a törekvéseket, hogy a japán alkotók modern témákat dolgozzanak fel. Az 1923-as tokiói földrengés után Kiotóba költözött, és ettől kezdve a japán kultúra iránti érdeklődés határozta meg a műveit. Állandó témája volt a japán hagyományok és a javarészt nyugati hatásra történő erkölcsi-társadalmi változások ütköztetése, nemegyszer a szexualitás motívumán keresztül. Foglalkozott a leszbikusság témájával is, valamint több írásának általában korosabb férfi szereplőjét a testiség megszállottjaként ábrázolta. Provokatív témaválasztásai ellenére a japán kulturális élet egyik legjelentősebb személyiségévé vált, művészetét különféle szakmai és állami díjakkal ismerték el. 1931-ben házasodott másodszor, majd 1935-ben harmadszor. Harmadik felesége mellett haláláig kitartott. Tanizaki szívrohamban hunyt el, nem sokkal 79. születésnapja után. A kulcs mellett az Egy hibbant vénember naplója és az Aki a keserűfüvet szereti című művét adták ki magyar nyelven: előbbit 1979-ben, utóbbit 1986-ban.

chiave01.jpg

Tanizaki Dzsunicsiró (1886–1965)

A kulcs 1956-ban jelent meg először. A Chūō Kōron (中央公論) című havonta megjelenő irodalmi lap közölte le kilenc folytatásban. Az első részt a januári lapszám tartalmazta, majd májustól decemberig minden hónapban egy-egy újabb folytatás következett. Még 1956-ban megjelent könyv alakban is. A történet két főszereplője egy ötvenhat éves professzor (nem nevezik meg) és negyvenöt éves felesége, Ikuko. A professzor január 1-jén naplóírásba fog, hogy megörökítse a gondolatait, mindenekelőtt a feleségével kapcsolatos érzelmeit és vágyait. Január 4-én Ikuko is naplóírásba kezd. Elsőként leírja, hogyan találta meg takarítás közben a férje naplóját rejtő kisasztal fiókjának a kulcsát. Bevallja, hogy természetesen tudott férje naplójáról, arról, hogy a fiókban tartja, sőt a kulcs rejtekhelyét is ismerte, ezért lepődött meg, hogy az egyébként kínosan rendmániás férje hogyan ejthette el a kulcsot. Persze fogadkozik, hogy nem olvas bele a férje titkaiba, de örömmel tölti el, hogy az ő titkos naplójáról viszont a párjának fogalma sincs. A történet a férj és a feleség naplójából vett részletekből áll össze. Mondani sem kellene, hogy Ikuko persze ígérete ellenére folyamatosan elolvassa férje naplóját, és szerét ejti, hogy a férje pedig hozzáférjen az övéhez. Mindketten úgy tesznek, mint akik nem ismerik a másik gondolatait, miközben megpróbálnak úgy viselkedni, ahogyan a párjuk elvárja a naplója szerint. Megtudjuk, hogy lányuk, Tosiko lázad az apja ellen, és épp készül férjhez menni Kimurához, akit az apja választott számára. A professzor felfigyel arra, hogy Kimurát mintha jobban érdekelné Ikuko, mint Tosiko. A professzor egyre több alkalmat teremt arra, hogy felesége és jövendőbeli veje kétértelmű, sőt intim helyzetekbe keveredjenek. Egyre határozottabban úgy tűnik, hogy a furcsa szexuális játszadozás hátterében mintha Tosiko állna, és a valódi cél, hogy a professzort a fizikai állapotát meghaladó szexuális aktivitásra késztessék, és örökre eltávolítsák az útból.

chiave02.jpg

Fudzsi Tacuja és Macuda Eiko Az érzékek birodalma (1976) című Ósima Nagisza-filmben

Mint arról fentebb szó volt, Tanizaki munkásságára kevésbé voltak jellemzők az életrajzi vonatkozások, ámbár ilyesmiket A kulcsban is találhatunk. A biográfusok szerint az író arra ösztönözte első feleségét, Csijokót, hogy viszonyt kezdjen Tanizaki barátjával, a szintén író Szato Haruóval. A regényben a férj a naplón keresztül szintén hűtlenségre biztatja a feleségét, hogy ezáltal fokozza saját lankadó szexuális vágyát. Az öregkori szexualitás témája az író más műveiben is felbukkan: az Egy hibbant vénember naplójának szereplője szintén belehal a túlzott szexuális izgalomba, akárcsak A kulcs professzora, és a két művet a naplóírás motívuma is rokonítja. Ikuko is külön figyelmet érdemel, aki a saját naplójában szuverén személyiségnek írja le magát, miközben megtestesíti az engedelmes japán feleség típusát is, aki eleget tesz férje szexuális kívánságainak – melyek feltehetően nem különösebben ellentétesek a sajátjaival. Ugyanakkor a halálba vezető női szexualitást is szimbolizálja, amire a japán művészetben több példa is akad, a filmvilágból talán a legismertebb Ósima Nagisza hírhedt műve, Az érzékek birodalma (1976). De visszautalhatunk a Tetoválásra is, amelyben a gyönyörű fiatal nő egyfajta pusztító szexuális démonná válik a testére kerülő tetoválás miatt. A kulcsot az első megjelenés idején pornográfiával vádolták, ennek ellenére nem sújtotta különösebb cenzúra, mert a mű irodalmi értékei kezdettől fogva egyértelműek voltak. Magyar nyelven Kolozsvári Papp László fordításában jelent meg 1990-ben, az Európa Könyvkiadó Bibliotheca Erotica című sorozatának részeként.

chiave03_1.jpg

Teresa félrelép (Stefania Sandrelli és Franco Branciaroli)

A FILM CSELEKMÉNYE

Velencében járunk, a huszadik század negyvenes éveiben, a fasizmus uralma idején. A még mindig vonzó, érett asszony, Teresa és idősebb férje, Nino házassága az évek múlásával kihűlt. A férjben még élnek a forró vágyak, ellenben Teresát mintha már nem érdekelné a testiség. Nino a titkos naplójában leírja feleségével kapcsolatos vágyait. Persze egyáltalán nem akarja, hogy mindez titok legyen, ezért szerét ejti, hogy takarítás közben az asszony „véletlenül” megtalálja a naplót. Teresa elolvassa férje erotikus gondolatait, és sejti, hogy Nino szándékosan juttatta a kezébe a naplót. Belemegy a játékba, és ő is naplóírásba kezd. Természetesen úgy intézi, hogy Nino „titokban” el tudja olvasni az ő bejegyzéseit. Mindketten úgy tesznek, mintha fogalmuk se lenne arról, hogy a másik ismeri a legbensőbb titkaikat. Megpróbálnak viszont úgy viselkedni, ahogyan a naplóbejegyzések szerint a párjuk szeretné. Ebben a különös játékban fontos szerepet kap Laszlo, aki a lányuk, Lisa vőlegénye. Némi idő elteltével azonban úgy tűnik, mintha a maga módján Lisa is részt venne a pikáns játszadozásban, hogy anyját összehozza Laszlóval…

chiave04.jpg

A Rolfe házaspár (Stefania Sandrelli és Frank Finlay)

TINTO BRASS A FILMRŐL

„Azt szerettem volna kifejezni, hogy alapkérdés: hinni a társunkban. A házasságot, ezt a két ember közötti gyönyörű kapcsolatot, nem úgy képzelem el, mint egy ringet, amelyben az győz, aki kiüti a másikat. Pedig sok ilyen házasság van. Én azonban a filmemmel éppen ezeknek a kapcsolatoknak akarok hadat üzenni. Arra szeretném biztatni az embereket, használják képzelőerejüket a férfi és nő közötti szexuális kapcsolatokban is. Filmem kétségtelenül kihívás egyfajta gondolkodásmód ellen, de annak is szántam.”

chiave05.jpg

Teresa a fürdőkádban (Stefania Sandrelli)

A FŐSZEREPLŐK

A Teresát megszemélyesítő Stefania Sandrelli 1946. június 5-én született a toscanai Viareggióban. Kislány korában zenét tanult, és balettórákra járt. Tizennégy éves korában megnyerte a Miss Cinema Viareggio szépségversenyt, és a Le Ore magazin a címlapon hozta a fotóját. 1961-ben kezdődött több mint hat évtizede tartó fényes karrierje, melynek során az olasz filmvilág nagy egyéniségeivel dolgozhatott együtt. Pályáján meghatározó volt az együttműködése Pietro Germivel és Bernardo Bertoluccival. A Germi-opuszok sorába tartozik a Válás olasz módra (1961), az Elcsábítva és elhagyatva (1964), az Egy erkölcstelen férfi (1967) és az Alfredo, Alfredo (1972). Bertoluccival készült filmjeiben nyújtott alakításai közül kiemelkedik A megalkuvó (1971) butácska felesége és a Huszadik század (1976) forradalmi hevületű tanítónője. Pályája korai szakaszának egyik legjelentősebb darabja Antonio Pietrangeli Jól ismertem őt (1965) című drámája, amelyben egy sikerre vágyó vidéki lányt játszott. Rendezői közül ne maradjon említetlenül Luigi Comencini (Szerelmi bűntény, 1964; Forgalmi dugó, 1978) és Ettore Scola sem (Mennyire szerettük egymást!, 1974; A terasz, 1980; A család, 1987). Olykor vendégszerepelt külföldi filmekben is – például a Police Python 357 című 1975-ös francia krimiben –, ugyanakkor nemet mondott A Keresztapára (1972). Forgatott Gábor Pállal is: A menyasszony gyönyörű volt (1986). Mario Monicelli a Reméljük, lány lesz (1986) sztárjai közé hívta meg. A kilencvenes években a spanyol Bigas Luna két filmjében (Sonka, sonka, 1992; A meztelen Maya, 1999) remekelt. E sorok írásakor öt filmje van készülőben, bár az új évezredben forgatott munkái közül a magyar nézők sajnos alig láthattak valamit.

chiave06.jpg

A szilveszteri mulatságon (Frank Finlay és Stefania Sandrelli)

A férjet megszemélyesítő brit Frank Finlay 1926. augusztus 6-án született Farnworthben (Lancashire megye). Tizenéves korában kezdett érdeklődni a színjátszás iránt. Egy 1951-es skóciai fellépése oly nagy tetszést aratott, hogy felvételt nyert a londoni Royal Academy of Dramatic Art (RADA) intézményébe. A világirodalom klasszikus drámáiban lépett fel, Shakespeare Othello című darabjában például az intrikus Jagót formálta meg a címszereplő Laurence Olivier partnereként. 1956-ban kezdett filmezni: nem kevesebb, mint 145 produkcióban szerepelt, melyek egy része a televízió számára készült. Lestrade felügyelőt két, egymástól független Sherlock Holmes-filmben is alakította: A Study in Terror (1965), Törvényes gyilkosság (1979). Kétszer játszott Casanova-tévésorozatban is: 1971-ben még a címszereplőt, 1987-ben pedig Razettát. A The Death of Adolf Hitler (1973) című tévéfilmben a Führert személyesítette meg, és játékát felsőfokú jelzőkkel dicsérték. Magyarországon leginkább Richard Lester testőrtrilógiájából ismerhetjük: A három testőr, avagy a királyné gyémántjai (1973), A négy testőr, avagy a Milady bosszúja (1974), A testőrök visszatérnek (1989). Ő alakította a hiú Porthost, sőt az első részben még Buckingham herceg ékszerészét, O’Reillyt is. Sikere volt a Shaft Afrikában (1973) című kalandfilmmel is. Kései szereplései közül kiemelkedik az apa megszemélyesítése Roman Polański A zongorista (2002) című drámájában. Szó volt arról, hogy játszani fog a direktor Twist Olivér-adaptációjában is, de erre végül nem került sor. Finlay 1954-től élt boldog házasságban Doreen Joan Shepherd színésznővel az asszony 2005-ben bekövetkezett haláláig. Három gyermekük született. Egy filmes kiadványban az szerepel, hogy Finlay 1986-ban meghalt, ám a Sors még harminc évet adott neki: 2016. január 30-án hunyt el szívelégtelenségben.

chiave07.jpg

Laszlo, a jövendőbeli vő (Franco Branciaroli)

A Laszlo szerepét alakító színész-rendező, Franco Branciaroli 1947. május 27-én született Milánóban. 1968-ban kezdte meg színészi tanulmányait a Piccolo Teatro di Milanóban. 1970-ben állt először a világot jelentő deszkákra. Pályafutásában mindig is a színház játszotta a főszerepet, korosztálya legjelentősebb színészének tartják mind a mai napig. 1974-ben figyelemre méltó sikert aratott a torinói Teatro Stabile színpadán Hubay Miklós Meghalt-e Néró? című drámájának főszerepében. A szerző így írt róla az akkoriban Rómában élő Perczel Zitának címzett levelében: „Franco Branciaroli, ez az abruzzói hegyek közül jött fiatal Néró, aki mezítláb, egy rongyos fekete ingben játssza el a Világ Császárát, a Komédiást, vagy ahogy ő kiáltja, mielőtt veszett táncába kezdene: Io sono il Commedi-a-n-an-te! (Csak akkor csap a vállára nehéz arany palástot, fejébe keleti satrapakoronát, amikor gyilkol.) Mit adnék érte, ha láthatnám Branciarolit a Tüzet viszekben! Mert ugyanolyan mélyről hozta fel ő is a tudását, a mindentudását, mint ennek a darabomnak a hőse, s egykori modellje.” Branciaroli első mozifilmje Jancsó Miklós pornográfia vádjával betiltott drámája, a Magánbűnök, közerkölcsök (1976) volt: a trónörökös (Balázsovits Lajos) barátját alakította. Szerepelt Mauro Bolognini megtörtént bűnügyet feldolgozó filmjében, A nagy főzésben (1977) és a fiatal merénylőt játszotta Michelangelo Antonioni Az oberwaldi titok (1980) című Cocteau-adaptációjában. 1983-ban kezdődött tartós együttműködése Tinto Brass-szal: A kulcs (1983), Miranda (1985), Cosi fan tutte (1992), A kukkoló (1994), Érzelem ’45 (2002). Filmjeinek többsége nem jutott el a magyar mozikba. Nős, felesége keresztneve: Anna.

chiave08.jpg

Lisa, a professzorék lánya (Barbara Cupisti)

A Lisát megszemélyesítő Barbara Cupisti 1962. január 24-én született Viareggióban. Édesapja Michelangelo Cupisti festőművész. Barbara 1982-ben debütált a filmvásznon Lucio Fulci hírhedt giallójában, A New York-i hasfelmetszőben. Ezt követte A kulcs, amelyben nincsenek meztelen jelenetei, ami egy Tinto Brass-opusz esetében ritkán esett meg egy csinos fiatal színésznővel. Cupistit a magyar közönség leginkább A chateauvalloni polgárok (1985) című tévésorozatból ismerheti, amelyben Luc Merenda partnere volt. Barbara több kultikus olasz horrorban is szerepelt – Michele Soavi, Umberto Lenzi (Olyan édes… olyan perverz) és Dario Argento egyes munkáiban –, és játszott Joe D’Amato Tizenegy nap, tizenegy éjszaka (1987) című erotikus drámájában is. (Érdekes és szexi olvasnivalók D’Amatóról: Emanuelle szexbosszúja, Fekete Éva, a legszebb kígyóbűvölő.) A kilencvenes évek végétől egyre aktívabb az olasz közszolgálati tévében, és ezzel párhuzamosan egyre kevesebbet filmezik: utoljára 2002-ben állt a kamerák elé. Ennek oka, hogy új hivatást talált magának: 2007 óta dokumentumfilmeket rendez. Égetően aktuális társadalmi problémákkal foglalkozó alkotásai elismerő kritikákat kaptak, és több tekintélyes szakmai díjat nyertek. A kulcs kisebb szerepeiben olyan színészeket is láthatunk, akik a Maestro más filmjeiben is játszottak, mint például Eolo Capritti és a régi barát, Osiride Pevarello. A Don Rusettót alakító Gino Cavalierinek A kulcs volt az utolsó filmje. 

chiave09.jpg

A gyászolók gondolával közlekednek

ÍGY KÉSZÜLT A FILM

Az előzmények

Tinto Brass visszaemlékezései szerint A kulcs nem sokkal első játékfilmje, az Aki dolgozik, elveszett (1963) után jelent meg olasz nyelven, valamikor 1964-ben vagy 1965-ben. (Valójában már 1963-ban kiadta a milánói Bompiani.) Brass opciót szerzett a megfilmesítésre, és felkeresett minden valamirevaló olasz producert, köztük Carlo Pontit és Dino De Laurentiist. „Megőrültél? Neked sperma van az agyad helyén?” – hüledeztek a pénzemberek, mire Brass a legnagyobb nyugalommal közölte, hogy nem őrült meg, sőt Sophia Lorent vagy Silvana Manganót szeretné megnyerni a női főszerepre. A producerek nem értékelték az efféle tréfákat, hiszen Loren Ponti, Mangano pedig De Laurentiis felesége volt, és a férjek nem akarták a nejüket egy ilyen filmben látni. (Ennek ellenére Mangano 1964-ben kétszer is forgatott a direktorral: Az én kis feleségem két szkeccsében és A repülő csészealj című komédiában.) Brass úgy emlékezett, hogy miután lejárt az opciója, Icsikava Kon megcsinálta a maga adaptációját, és emiatt csak öt év múlva szabadultak fel a jogok. A direktort azonban megcsalta a memóriája, mert Icsikava évekkel a kötet olasz kiadása előtt, még 1959-ben leforgatta a maga filmjét. Brass újabb egyéves opcióban állapodott meg Tanizaki özvegyével, ám ez alatt az idő alatt sem talált vállalkozó szellemű producert. Ekkor taktikát váltott, és producer közbeiktatása nélkül, közvetlenül vásárolta meg a filmjogot, de a forgatáshoz nem volt saját tőkéje. Cselhez folyamodott, és ezt mondogatta a producereknek: „Mitől féltek ennyire? Végtére is egy irodalmi Nobel-díjas szerzőről van szó!” Ebből csupán annyi volt igaz, hogy Tanizakit halála előtt egy évvel tényleg jelölték a díjra. Brass ezt akkor még nem tudhatta, mert a jelöltek nevét hosszú évekre titkosítják, sőt maguk a jelöltek is csak utólag tudják meg, hogy esélyesek voltak az elismerésre. A kulcs finanszírozását sokáig elhúzódó huzavona után végül Giovanni Bertolucci, Bernardo Bertolucci unokatestvére vállalta.

chiave10.jpg

Rolfe professzor kívánja, de már alig bírja a szexuális izgalmakat (Stefania Sandrelli és Frank Finlay)

Bár Tinto Brass filmjeiben viszonylag hamar megjelent az erotika motívuma, amely a nevezetes Salon Kittytől (1976) vált munkássága meghatározó témájává, korai műveiben még a társadalomkritika, továbbá a közélet és a politika iránti érdeklődés állt a középpontban. Cinikus vélemények szerint üzleti okokból kötelezte el magát a szexualitás meghökkentően merész ábrázolása mellett, ő maga viszont más magyarázatot adott minderre. Részben csalódottságát a hatvanas-kora hetvenes évek különféle lázadó mozgalmaiban, részben annak felismerését, hogy nagy társadalmi változások nem történnek mindaddig, amíg előbb az egyes egyének meg nem változnak. Ars poeticája szerint az ember csak akkor érheti el a teljes szabadságot, ha megszabadul a szexualitást övező tabuk nyomasztó súlyától. Filmjeivel ezt a folyamatot kívánta meggyorsítani. Nem állt tőle távol Pier Paolo Pasolini gondolkodásmódja sem, aki így magyarázta hírhedt botrányfilmjét, a Teorémát (1968): „Egy társadalmi struktúra hatékony rombolását az adott struktúra legkisebb egységének, leghomogénebb alkotóelemének rombolásával kell megkezdeni. Ez az egység: a család. A Teoréma esetében egy olasz nagyiparos család, amely lényegében az egész olasz burzsoáziát képviseli. A Teoréma azt dokumentálja, hogy ezt az osztályt a történelem menthetetlenül és végérvényesen halálra ítélte.” Brass számára A kulcs jelentette a megfelelő alapanyagot ahhoz, hogy az egyének szintjén vizsgálja a szexualitással kapcsolatos beidegződések átalakulását.

chiave11.jpg

Rolfe professzor titokban aktfotókat készít aléltnak hitt feleségéről

A direktor nemcsak Olaszországba helyezte át a cselekményt – egész pontosan Velencébe, amely szerinte a „legerotikusabb” olasz város –, hanem annak időpontját is megváltoztatta, a negyvenes évek elejére tette. Brass szerint ugyanis a háború utáni Olaszországban már hiteltelenül hatott volna, hogy a házaspár naplókon keresztül kommunikál egymással a szexuális problémáikról, és nem beszélik meg azokat nyíltan. A fasizmust a direktor a rend egyik formájának tartotta, amelyhez a háború és az öldöklés kapcsolódik, vagyis sokkal erkölcstelenebb, mint a Rolfe házaspár „beteges” szexuális játszadozása. Teresa a tipikus olasz feleséget képviseli, aki a gyerekvállalással teljesítette a társadalmi elvárásokat, ugyanakkor nőiessége még egyáltalán nem virágzott el, vannak még szexuális vágyai, ám ezeknek nem ad nyíltan hangot, mert az akkori közerkölcsöknek ez egyáltalán nem felelt volna meg. Nálánál jóval idősebb férje, Nino számára még mindig az érzéki Teresa jelenti szexuális fantáziái tárgyát, és a naplóírással az a célja, hogy hasonló vágyakat ébresszen a nejében, és újra felszítsa kihűlőben lévő házasságuk tüzét. Teresa számára a naplóírás az önmegismerés egyik formáját jelenti, annak lehetőségét, hogy nyíltan megfogalmazza saját vágyait. Bár az erotikus játszmát Nino kezdeményezi, az események mégis kicsúsznak a kezéből. Sikerül ugyan felélesztenie a szenvedélyt Teresában, de az asszony máshol (jövendőbeli vejével, Laszlóval) éli ki egyre hevesebben tomboló vágyait. Teresa lényegében átveszi az irányítást a szexuális játszadozásban, amely szimbolikusan is kifejezésre jut akkor, amikor női ruhába öltözteti a férjét. Az asszony tisztában van azzal, hogy férjének megárt a túl sok (testi) izgalom, ennek ellenére a szexualitás által lényegében a másvilágra segíti őt. A női test, az asszonyi érzékiség mint „halálos fegyver” Tanizaki más regényeiben is szerephez jut. A női fenék iránti rajongás viszont nem a japán író, hanem az olasz rendező munkásságának állandó motívuma.

chiave12.jpg

Teresa kissé elengedi magát a tengerparton (Stefania Sandrelli)

A színészválasztás és a helyszínek

Mint már említettem, Teresa szerepét Brass először Silvana Manganónak vagy Sophia Lorennek szánta. Mindketten nemet mondtak neki, mert imázsukkal nem volt összeegyeztethető egy ennyire provokatív film. A direktor ezután Laura Antonellit vagy Lisa Gastonit szerette volna megnyerni, de ők is visszautasították, noha mindkettőjük filmográfiájában találhatunk provokatív filmeket, és a szerep szempontjából az életkoruk is épp megfelelő lett volna. (Antonelli 1941-ben, Gastoni 1935-ben született.) Brass szerencséjére Stefania Sandrelli végül aláírta a szerződést, bár eleinte neki is kételyei voltak. Karrierje azonban a nyolcvanas évek elején megfeneklett, és úgy gondolta, egy merész erotikus film újra sínre tenné a pályafutását. Kiemelt szempont volt számára, hogy igényes és ízléses erotikáról legyen szó, és szerinte akkoriban kizárólag Tinto Brass volt képes ilyen filmet rendezni. Még a Caligula hírhedtsége sem ingatta meg a meggyőződésében. Brass később azt állította, hogy már a hatvanas években kiszemelte Sandrellit a szerepre, és türelmesen megvárta, amíg hozzáöregszik a figurához. Az igazság viszont az, hogy egyrészt nem várta meg (Sandrelli harminchét éves volt a bemutató évében, miközben Teresa a negyvenes évei közepén jár), másrészt igazából a finanszírozási nehézségek miatt húzódott a megvalósítás több mint másfél évtizedig. Az első ruhapróbára egy fehérneműüzletben került sor, ahol Sandrelli meztelenre vetkőzött Tinto és felesége előtt, mert úgy gondolta, így a legegyszerűbb megmutatni, milyen is ő testi valójában, hogy aztán ehhez lehessen igazítani bizonyos jeleneteket. Évek múlva Brass úgy nyilatkozott, hogy filmjei hősnői közül Stefania a kedvence, aki vonzó volt, egész lénye árasztotta az erotikát, ráadásul színésznőként is kivételesnek bizonyult.

chiave13.jpg

Rolfe professzor a borbélynál se mond le a leskelődésről (Frank Finlay)

Brass Londonban látta Peter Shaffer világhírű színdarabját, az Amadeust, amelyben Frank Finlay alakította Salierit. A direktor úgy érezte, megtalálta a legideálisabb színészt Nino szerepére, és utasította az ügynökét, hogy vegye fel a kapcsolatot Finlay-vel, és szervezzen vele egy találkozót. Az ügynök azt mondta, szerinte ennek semmi értelme, hiszen köztudott, hogy Finlay hívő katolikus, aki biztosan nem vállal el egy ilyen frivol filmet. Brass azonban ragaszkodott a személyes találkozáshoz, amelyen átadta a színésznek a forgatókönyvet. Arra kérte őt, hogy olvassa el, és ha megtette, akkor hívja fel, és mondja el a véleményét. Finlay még aznap este telefonált, hogy Brass ne keressen mást, mert elvállalja a szerepet. A színész azt mondta, hogy amikor megbeszélték a részleteket, megállapodott a rendezővel abban, hogy a figura nem olasz lesz, hanem angol. (Amikor a kamera közelről mutatja Nino naplójának belsejét, láthatjuk, hogy a benne lévő írás angol nyelvű, illetve a nemzetközi változat hangsávjában is váltakozik az olasz és az angol nyelv.) Brass elmesélte, hogy Finlay annyira komolyan vette a katolikus hitét, hogy amikor a forgatási menetrend lehetővé tette, ellátogatott a Vatikánba, hogy áldást kérjen a rózsafüzérére. Természetesen volt némi felzúdulás katolikus körökben amiatt, hogy a színész elvállalta ezt a provokatív szerepet. Finlay válaszul kifejtette, hogy ő egy színész, és számára azok a szerepek jelentik a legnagyobb kihívást, amelyek a lehető legtávolabb állnak saját egyéniségétől. Az olasz változatban Paolo Bonacelli szinkronizálta őt. Bonacelli alakította Cassius Chaerea testőrkapitányt a Caligulában, és játszott a korszak két másik hírhedt botrányfilmjében, Pasolini Salòjában (1975) és az Éjféli expressz (1978) című Alan Parker-filmben.

chiave14.jpg

Teresa kacérkodik Laszlóval (Stefania Sandrelli és Franco Branciaroli)

A Laszlót alakító Franco Branciaroli elsősorban színházi színész volt, Brass többször is látta színpadon. Tetszett neki Franco személyisége, hogy távolságot tart a szerepeitől, és nem az agyonajnározott Sztanyiszlavszkij-módszert követi a színjátszásban. Említsük meg, hogy Brass egyik asszisztense a legendás színész, Ugo Tognazzi fia, Ricky volt, aki egy cameoszerepet is eljátszott, egy fotóst. Ricky – édesapja példáját követve – rendezőként és színészként egyaránt ténykedik. Rendezései közül a futballhuligánokról szóló A kemény mag (1991) keltette a legnagyobb figyelmet. Brass – Hitchcockhoz hasonlóan – szeretett néhány pillanatra megjelenni a saját filmjeiben. A kulcsban ő alakítja a gyóntatópapot, sőt állítólag három mellékszereplőt is szinkronizált. A Variety 1983. február 9-én adott hírt arról, hogy a következő hónapban kezdődik A kulcs forgatása. Brass visszaemlékezése szerint a munka főleg egyeztetési problémák miatt kicsit elhúzódott, körülbelül tizenkét hétig tartott. Két fontosabb forgatási helyszín volt: Velence és a római De Paolis filmstúdió. A film egy szilveszteri bulival indul, amelyet a velencei Basilica di San Marco déli homlokzatánál forgattak. A Rolfe házaspár panziója a Fondamenta delle Zitellében volt. A Basilica del Santissimo Redentorében vették fel azt a jelenetet, ahol Teresa meggyónja házasságtörési bűneit. Az asszony a L'antica Legatoria Piazzesiben vásárolja meg saját naplóját. A San Marco téren található a Caffè Florian, ahová Teresa, Lisa és Laszlo beülnek beszélgetni egy kicsit.

chiave15.jpg

Készülnek a pikáns fotók

A zene

Még tartott a forgatás, amikor Ennio Morricone már elkezdte komponálni a kísérőzenét. A zenét általában csak a forgatás befejezése után szokták megírni a zeneszerzők, ámbár például a Volt egyszer egy vadnyugat (1968) esetében Morricone előre megkomponált minden témát, mert Sergio Leone rendező a zenét is figyelembe akarta venni a jelenetek megtervezéséhez. A kulcs fő zenei témájának ihletője egy Johann Strauss-valcer volt Arnold Schönberg átdolgozásában. Brass a teljes soundtracket ilyesfajta zenék egyvelegeként képzelte el. A zeneszerző elképzeléseit a helyszínen egy csellista improvizálta. A temetési jelenethez Morricone egy komplett szimfóniát adott át, ám a rendező szerint azt alighanem előre megírta. A filmben egyébként – részben vagy egészében – elhangzanak mások szerzeményei is, mint az Un'ora sola ti vorrei (Umberto Bertini – Paola Marchetti), a Ma le gambe (Giovanni D'Anzi – Renee Bracchi), a Maramao perchà sei morto (Mario Consiglio – Mario Panzeri) és az Inno dei giovani fascisti (Giuseppe Blanc). A főcím alatt elhangzó muzsika később a Paprika (1991), A leskelődő (1994) és a Monella (1998) című Brass-filmekben is felcsendült. 

chiave16.jpg

Teresa a ruháit és a gátlásait egyaránt leveti (Stefania Sandrelli és Franco Branciaroli)

A fogadtatás

A kulcs ősbemutatója 1983. szeptember 23-án volt a San Sebastián-i filmfesztiválon, ahol állítólag nagy lelkesedéssel fogadták. Néhány héttel később viszont füttykoncert fogadta a velencei filmfesztiválon, noha egy ideig az is kétséges volt, hogy levetítik-e egyáltalán. A prűd olasz nézők levegő után kapkodtak a merész jelenetek sokasága láttán, és bár Stefania Sandrelli már korábban is játszott olyan szerepeket, melyekben le kellett vetkőznie, A kulcs miatt erkölcstelenséggel vádolták, hogy művészi szempontból addig nívósnak mondható pályafutást ad fel azért, hogy pornódíva legyen. Sandrelli frappáns választ adott ezekre a kisstílű támadásokra: „Sohasem árultam a testem, senki sem látott meztelenül a férfiak számára szerkesztett lapokban. Miért szégyelljem magam egy-egy merészebb jelenet miatt?! Hozzátartozik a szerepemhez. Mások is játszanak hasonló filmekben. Én azt tartom erkölcstelennek, ha egyesek rosszul fizetett dublőzzel forgattatják a kényes jeleneteket, amelyekért azután egy csomó pénzt vágnak zsebre.” Az persze kétségtelen, hogy Brass félreértett mesterműve miatt egészen elképesztő ajánlatokkal is megkeresték, például hogy lépjen fel közösen Cicciolinával egy pornóshow-ban. A rendező épp Londonban tartózkodott, amikor Giovanni Bertolucci felhívta, hogy a cenzúra kezdeményezte a film betiltását. Brass még a brit fővárosban heves kirohanást intézett az olasz cenzorok ellen. Szerencsére ügyes ügyvédje volt, aki elérte, hogy az obszcenitás vádjának bizonyítására csak egyetlen kópiát foglaljanak le, és ne az összest. Általában ugyanis az összes kópia lefoglalása volt a gyakorlat, ámbár a vonatkozó törvény sem rendelkezett egyértelműen így.

chiave17.jpg

A professzor élvezi, hogy az ájult Teresa teljesen ki van szolgáltatva neki (Frank Finlay és Stefania Sandrelli)

Az ügyvéd el tudta érni azt is, hogy a lehető leghamarabb sor kerüljön a tárgyalásra, és az eljárást kb. tíz nap alatt le is folytatták. Kompromisszumos megoldás született: Brass beleegyezett bizonyos rövidítésekbe, melyek a film lényegét nem érintették, és a cenzorok is engedtek a követeléseikből. A direktor tisztában volt azzal, hogy az idő neki dolgozik, hiszen azok a régebbi filmek, melyek a maguk idejében szintén kivívták a cenzúra haragját, általában rövidebb-hosszabb idő elteltével vágatlan változatban is forgalomba kerülhettek. A kulcsból egy női maszturbáció jelenete maradt ki, továbbá egy pár másodperces képsor, amely női nemi szervet mutatott közelről, illetve az a szintén pár másodperces, humoros jelenet, amikor a szerelmi légyott során Laszlo előhúzza merev hímtagját az alsónadrágból, hogy így rohamozza meg a magát tükör előtt illegető Teresát, aki azonban utolsó pillanatban oldalra lép, és hősünk felkenődik a tükörre. A cenzúra közbelépése ellenére A kulcs kiugró sikert aratott az olasz mozikban: az 1983/84-es szezonban a legtöbb bevételt termelő filmek toplistáján a második helyre került. (A lista élén az amerikai Flashdance állt.) Külföldön – már ahol egyáltalán szóba jöhetett a bemutató – szintén a rövidített verzió került forgalomba, de a kilencvenes években, a DVD-korszak kezdetekor visszatértek az eredeti változathoz. A maga idejében arról szó sem lehetett, hogy A kulcs a magyar mozik műsorára kerüljön. A hazai filmszínházak mindössze négy Tinto Brass-filmet játszottak: Az én kis feleségemet (1964) még a hatvanas években, az Erotikus fantáziákat (1987) 1990-ben, a Snackbár Budapestet (1988) 1991-ben, a Salon Kittyt (1976) pedig tizenhat év késéssel, 1992-ben. A kulcs és a Miranda videokazettán jelent meg a kilencvenes évek első felében a VICO forgalmazásában. Később mindkettőt bemutatta a Magyar Televízió egy erotikus filmekből összeállított sorozatban.

chiave18.jpg

Az 1959-es filmváltozat

Egyéb filmváltozatok

Tanizaki Dzsunicsiró regényének első filmváltozata Japánban készült, 1959-ben. A rendező Icsikava Kon volt, a fontosabb szerepeket Kjó Macsikó (Ikuko), Nakamura Gandzsiró (Kendzsi), Kanó Junko (Tosiko) és Nakadai Tacuja (Kimura) alakította. A megfilmesítés gondolatát a Daiei filmstúdió vetette fel nem sokkal a könyv megjelenése után. A munkával Kavagucsi Macutarót akarták megbízni, aki főleg íróként és forgatókönyvíróként örvendett közismertségnek Japánban, a harmincas évek legelején azonban négy filmet is rendezett. Tanizaki hallani sem akart arról, hogy együtt dolgozzon Kavagucsival, ezért az előkészületek körülbelül egy évig leálltak. A jeles rendező, Icsikava Kon szintén érdeklődött a megfilmesítés iránt. A neves kritikussal, Nagaharu Jodogavával – aki Tanizaki egyik barátja volt – és Tacsibana Koicsiróval, egy filmes szakemberrel felkereste az írót, aki másfél millió jenért hajlandó volt eladni a megfilmesítés jogát. Icsikava és felesége, Natto Vada forgatókönyvíró hozzányúltak a megtakarításaikhoz, hogy kifizethessék a szerzői jogdíjat. A japán filmgyártásban rendhagyó módon tehát nem egy filmvállalat bízta meg a rendezőt, hanem a rendező adta át később a forgalmazás jogát.

chiave19.jpg

Képkocka az 1959-es filmből

A forgatókönyvet Icsikava, Natta és Haszebe Keidzsi írta. Tanizaki elolvasta a forgatókönyvet, és megjegyezte, hogy más, mint a regénye, mégsem gördített akadályokat a megfilmesítés elé. Icsikava Mijagava Kazuót kérte fel operatőrnek, akivel az előző évben forgatta kedvenc saját filmjét, a Tűzvészt (Enjô, 1958) Misima Jukio regényéből. Ez még fekete-fehér volt, A kulcs viszont színesben készült, és egyes részleteiben a francia filmművészet hatását tükrözi. Bár az opuszt Japánban felnőttfilmnek minősítették, a cenzúra nem avatkozott közbe, és sem a szakmai, sem a közönségsiker nem maradt el. A kulcs külföldön is szép karriert futott be, noha egyes országokban megrövidítették, néhol csak hét, másutt tizenegy perccel. Az opusz az 1960-as cannes-i nemzetközi filmfesztivál versenyprogramjában is részt vett, sőt elnyerte a zsűri díját, megosztva Michelangelo Antonioni filmtörténeti jelentőségű remekművével, A kalanddal (1960). Icsikava alkotása esetében a téma merészségét, Antonionié esetében pedig a filmnyelv kutatásában elért kiemelkedő eredményeket emelte ki a zsűri az indoklásban. 1960-ban A kulcs a legjobb külföldi filmnek járó Golden Globe-ot is megkapta: abban az évben egyébként rendhagyó módon mindegyik jelölt külföldi film részesült ebben az elismerésben (a többi díjazott: Fekete Orfeusz [1959, Marcel Camus], A híd [1959, Bernhard Wicki], A nap vége [1957, Ingmar Bergman], Csodagyerekek [1958, Kurt Hoffmann]). A kulcs nem jutott el a magyar mozikba, és tudomásom szerint az elmúlt több mint hatvan évben Magyarországon semmilyen formában nem forgalmazták. 

chiave20.jpg

Az 1974-es filmváltozat plakátja

1974-ben Kumasiro Tacumi filmesítette meg a regényt a saját maga által írt forgatókönyv alapján. Főszereplők: Aresza Juki (Ikuko), Kanze Hideo (a férj), Vatanabe Tokuko (Tosiko) és Kavaraszaki Kenzó (Kimura). Kumasiro a Nikkatsu cég számára forgatott erotikus filmjeivel („nikkatsu roman porno”) világhírnévre tett szert, és tisztelői közé tartozott például François Truffaut is. Noha törékeny és beteges ember volt, Kumasiro hihetetlen munkabírással dolgozott, évente olykor öt-hat filmet is készített, melyek többsége szakmai és közönségsikert ért el. A kulcs nem tartozik a legjelentősebb munkái közé, Icsikava verziójával ellentétben külföldön sem vált különösebben ismertté. A harmadik japán filmváltozat 1983-ban valósult meg, ugyanabban az évben, mint Tinto Brass európai verziója. A termékeny alkotó, Kimata Akitaka rendezte a saját forgatókönyvéből. Forgatás közben azonban megbetegedett, ezért az irányítást Vakamacu Kódzsi, a producer vette át. Kimata mellesleg nem kevesebb, mint kilencvennyolc filmet alkotott 1962 és 1986 között, A kulcs az utolsók közül való. Főszereplők: Kajo Macuo (Ikuko), Maszumi Okada (Kenmocsi), Jukari Tagucsi (Tosiko) és Singo Egami (Kimura). Bár nyilván a véletlen hozta így, de a japán verzió szexuális merészsége még Tinto Brass adaptációján is túltett. 1983 őszén fejeződött be a forgatás. A kulcs kis időre ugyan forgalomba került, majd hamar el is tűnt a mozik műsoráról. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a női és a férfi nemi szervek nem voltak kitakarva, ráadásul az opusz – Az érzékek birodalma (1976) nyomvonalán haladva – élesben felvett szeretkezést is tartalmazott. Külföldön a vágatlan változatot mutatták be, amely nagy érdeklődést keltett. A teljes verzió japán visszhangja nem ártott Kajo Macuo karrierjének, mert imázsa amúgy is a szexualitásra épült, nem tett jót viszont Maszumi Okada megítélésének, aki az átlag japán nők körében igen népszerű volt mint az ideális és rokonszenves férfi szimbóluma. Okada azt állította, hogy a legsikamlósabb jelenetekben dublőr helyettesítette, és ezt utólag Kimata és Vakamacu is elismerte.

chiave21.jpg

A 2014-es amerikai filmváltozat

A negyedik japán adaptáció egy kétrészes tévéfilm volt Hiszano Kohei rendezésében: az epizódokat 1993. május 17-én és 24-én adta le először a TV Tokyo. Az ötödik japán filmverzió 1997-es keltezésű, rendezője Ikeda Tosiharu. A forgatókönyvet Siratori Akane írta, a főszereplők: Kavasima Naomi (Ikuko), Emoto Akira (Szoicsiro), Ószava Mikio (Kimura) és Cudzsi Kaori (Hirosi). Ikeda szintén a Nikkatsu számára forgatott erotikus filmekkel kezdte rendezői karrierjét, de művészi nézeteltérések miatt önálló utakra lépett. 1988-as filmje, az Evil Dead Trap az első modern japán horrorfilmnek számít, ámbár a direktor azt állította, nem is ismeri Sam Raimi és Dario Argento azon munkáit, melyekre az övé erősen hasonlít. A kulcs Ikeda által rendezett változata leginkább arról nevezetes, hogy első ízben volt látható japán mainstream filmben meztelen női szeméremtest úgy, hogy nem takarták ki. A rendező rejtélyes módon hunyt el: 2010. december 26-án a tengerben találták meg a holttestét, melyet csak egy hónappal később tudtak azonosítani. Nem derült ki, hogy öngyilkosságot követett-e el, vagy valamilyen véletlen baleset áldozata lett. A 2014-es filmváltozat amerikai produkcióban született meg. Jefery Levy rendezte, a főszerepeket David Arquette, Bai Ling, Nathan Keyes és Nathalie Love játszotta. A rendező az erotikus téma ürügyén valójában egy kísérleti filmet forgatott, amely Stan Brakhage és Kenneth Anger munkáira emlékeztet. Levy arra törekedett, hogy főleg formai eszközökkel adja vissza a történet fojtott erotikáját, így például nincsenek tényleges párbeszédek, a szereplők naplóiból vett idézetek felelgetnek egymásnak. A direktor mindenképpen kerülni akarta a Brass-adaptáció szexuális túlfűtöttségét, ami sikerült is, ám egyúttal a szélesebb közönségréteget is elkerülte, ami viszont aligha lehetett a célja.

chiave22.jpg

Teresa szabadon kiéli szexuális vágyait (Stefania Sandrelli és Franco Branciaroli)

ÍGY LÁTTÁK ŐK

„Brass filmjeinek, a rossz, gyenge műveknek is mindig van önálló képi világa. E világ meghökkentően stilizált, a rút stilizációja jellemzi. Sötét, kékes világítás, némi esztéticizmus lebeg a képeken, de ha így érezzük, még hökkentőbb a nagyközeliben láttatott női nemi szerv szőrrel vagy – ritkábban – anélkül, lehetőleg a film első kockáin már, hogy megadja az alaphangot. Cirkuszi körtánc egy nagy mulatóban, már-már Fellinire asszociálnánk botor módon – ha nem volna olyan anti-fellinis minden: itt trágárul ordítoznak, itt mindent megmutatnak, s amit megmutatnak, az mindig rút és riasztó. […] A kulcs vitathatatlanul a legjobb munkája, és nem csak az ismét kiváló Stefania Sandrelli jelenléte (jelensége) miatt. Sandrelli, az olasz film egyik legbecsültebb színésznője – kommentárok tartják, magam ámuló szemmel inkább megerősíteni tudom, mint cáfolni – negyvenéves korában hajlandó volt nem imitálva, hanem »élesben« végigszeretkezni a filmet (durvább szó illik ide). Brass durván, olykor pornófilmes módon »belevilágít« a kép közepébe. Mindez meghökkentő, de e filmjének értékes háttért teremtett. Egyrészt Velence másfajta stilizációt sugárzó helyszínét, másrészt a korét: 1940-ben, Olaszország hadba lépésének napjaiba helyezte a modern japán klasszikus, Tanizaki (magyarul is ismert) lélektani regényét. Össze tudja kapcsolni a szex és a halál testvér-ellentétét: nemcsak Tanizaki regénye, hanem Oshima Az érzékek birodalma is párhuzamként tolul elénk: »ölnek és ölelnek«.”

(Bikácsy Gergely: „Kontraszex-történet (Olasz érosz)”. In: Filmvilág 2005/9, 20–25. o. – Bikácsy téved, Sandrelli szexjelenetei merészek voltak ugyan, de imitáltak. – field64)

chiave23.jpg

A kulcs (La chiave, 1983) – olasz erotikus filmdráma. Tanizaki Dzsunicsiró azonos című regényéből a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Tinto Brass. Operatőr: Silvano Ippoliti. Zene: Ennio Morricone. Díszlet: Paolo Biagetti. Jelmez: Jost Jakob. Vágó: Tinto Brass. Főszereplők: Frank Finlay (Nino Rolfe), Stefania Sandrelli (Teresa Rolfe), Franco Branciaroli (Laszlo Apony), Barbara Cupisti (Lisa Rolfe), Maria Grazia Bon (Giulietta), Gino Cavalieri (Don Rusetto), Piero Bortoluzzi (Memo Longobardi). Magyarországi bemutató: 2005. május 13. (MTV).

MÉG TÖBB TINTO BRASS!

Mesterkurzus – Tinto Brass: Az avantgárdtól az erotikáig (18+)

Érzelem / Érzelem’45 (18+)

Paprika (18+)

MÉG TÖBB EROTIKA!

Justine (18+)

A tiltott szerelem tornya (18+)

Score (18+)

Periféria (18+)

Flor asszony és két férje (18+)

Húszévesnek lenni (18+)

BEST OF TEAKBOIS

David Hasselhoff Hasfelmetsző Jack ellen (18+)

Orson Welles: A méret a lényeg (18+)

Magyarölő spanyol farkasember Japánban (18+)

A legvérszomjasabb indián varázsló (18+)

A Delon-vetélytárs hippi békeharca (18+)

A bejegyzés trackback címe:

https://moviecops.blog.hu/api/trackback/id/tr517976344

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Teakbois · https://retrokult.blog.hu/ 2022.11.17. 15:47:27

Remek ismertető a kedvenc Brass-filmemről. Sandrelli élete egyik legjobb alakítását nyújtja benne, ám ha mégis Lorennel készült volna el helyette (aki nem tudta volna Sandrellinél jobban eljátszani a figurát, legfeljebb ugyanolyan jól), a tíz leghíresebb olasz film közé tartozna világszerte. :)

gigabursch 2022.11.17. 16:03:08

Mindig is érdekes az, hogy mire vágyik az ember és mit mer elmondani a párjának.

Ez sok műben meglévő alapszitu, mert a hozott és tanult gátlások és erkölcsi értékek peremét feszítik.

A filmhez:
A hölgy "megúnása" vétek...

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2022.11.17. 16:44:17

@Teakbois:

Teljesen egyetértek veled, azzal különösen, hogy ez egy remek ismertető. :)

Művelt filmbarátnak nem illik kedvelnie Tinto Brasst, pláne nem még beszélni is róla, de hát ezek szerint nem vagyok művelt, mert én bírom a filmjeit. Igaz, vannak köztük olyanok, amelyek kevésbé jöttek be nekem is, mint pl. a P. O. Box Tinto Brass, a Monella, a Fallo vagy a Monamour. A kulcs viszont talán a legjobb filmje, de még bőven van más is, amit szeretnék bemutatni a munkásságából. Még a Salon Kitty, meg a Caligula is.

A kulcs egy olyan film, amelyet csakis egy igazi nővel (aki egyben vérbeli színésznő is) lehetett megcsinálni, nem olyan műtyúkokkal, mint akikkel tele vannak a plázák és a televíziós celebműsorok. Ide egy olyan színésznő kellett, aki nemcsak ragyogóan néz ki felöltözve és ruha nélkül is, és árasztja magából a nőiesség légkörét, de még játszani is tud.

Loren kétségtelenül ilyen nő volt, még inkább Mangano, aki az erényes és erkölcsös, a külsőségekre sokat adó nő és családanya volt az életben is, az ő esetében tehát különösen izgalmas lett volna nyomon követni, ahogy szabadjára engedi addig kordában tartott testi vágyait. Lorennél érezzük, hogy nem könnyűvérű nő ugyan, de esetében ez az átalakulás azért lenne kevésbé elementáris, mert egész személyiségében megvan az ehhez szükséges nyitottság és szenvedélyesség.

De érdekes lett volna Antonellit vagy Gastonit látni, akik korban még jobban is illettek volna a szerephez, Gastoni például szinte pontosan annyi volt a forgatás idején, mint Teresa.

Kevés olyan színésznő van, aki már tizenéves debütálásakor magában hordozta a nagy ígéretet. Sandrelli ilyen volt, és ez az ígéret esetében ki is teljesedett. Nagyon szerettem őt A megalkuvóban is, amelyről nemrég írtam, de várható még a Huszadik század, a Police Python 357, a Sonka, sonka meg a Scola-filmek is.

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2022.11.17. 16:48:14

@gigabursch:

Én biztosan nem unnám meg. Telitalálat Sandrelli ebben a szerepben nőként éppúgy, mint színésznőként.

Brass minden filmjében volt egy-egy jó csaj, de többségük bizony a buta liba vagy az érdektelen nőstény kategóriáját képviselte. Amikor viszont olyan színésznővel dolgozott, mint Vanessa Redgrave, Ingrid Thulin, Helen Mirren, Sandrelli vagy Anna Galiena, az már önmagában egy minőségi ugrást jelentett filmjei színvonalában.

Teakbois · https://retrokult.blog.hu/ 2022.11.17. 17:11:54

@Field64:

Antonelli pont egy ilyen, a saját érzékiségére fokozatosan ráébredő asszonyt játszott az egyik kedvenc filmemben, amelyről decemberben írok majd.

Field64 · https://moviecops.blog.hu/ 2022.11.17. 17:13:55

@Teakbois:

Kíváncsian várom.

Mint Az ártatlanról szóló posztban is pedzegettem, Laura jobb színésznő volt, mint amilyennek a filmjei alapján hitték. Jómagam A velencei nő című filmjét veszem elő hamarosan.

Androsz · http://wikipedia.blog.hu/ 2022.11.19. 16:49:09

@Teakbois: "ha mégis Lorennel készült volna el helyette (aki nem tudta volna Sandrellinél jobban eljátszani a figurát, legfeljebb ugyanolyan jól), a tíz leghíresebb olasz film közé tartozna világszerte."

Ebben igazad lehet. Igazságtalanság, de a világ valóban így működik.
süti beállítások módosítása