Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

MovieCops

FELLINI-RÓMA

2022. december 15. 06:00 - Field64

A filmtörténet egyik géniusza, Federico Fellini életében két város játszott központi szerepet: gyermekkorának helyszíne, Rimini, valamint ifjú- és felnőttkorának terepe, Róma. Mindkét város többször is megihlette, sőt Rómának külön filmet is szentelt, életműve egyik legvarázsosabb darabját, amelynek megítélése főleg a maga idejében elég szélsőséges volt. Már a forgatás pénzügyi alapjait is nehéz volt előteremteni. A jó barát és nagyvonalú támogató, Alberto Grimaldi producer például már a kezdet kezdetén kifarolt a projektből. Javában folyt a forgatás, amikor a gyártó cég, az Ultra Film többségi részvényese, Giuseppe Pasquale pénzügyi birodalma összeomlott. Pasquale nem csinált különösebb problémát a Róma sorsából, mert szerinte a film szerkezete annyira laza, hogy akár torzóként is késznek lehetett volna tekinteni. Fellini ezt nem így látta. Szerencséjére a Banca Nazionale del Lavoro kölcsönt adott a folytatáshoz, ám a Maestrónak le kellett mondania bizonyos jelenetekről. A forgatást meglátogatta Lee Falk, a Mandrake című képregény alkotója. Szóba került, hogy Fellini esetleg filmet készít a Mandrake-ből Dino De Laurentiis anyagi támogatásával. Végül csak egy képsorozat valósult meg Marcello Mastroianni közreműködésével: a fotókat a Vogue francia kiadása közölte. Említsünk meg néhány ismert nevet a Róma nevezetes statisztái közül: Pier Paolo Pasolini jó barátja, Franco Citti az éttermi jelenetben látható, továbbá megjelenik néhány pillanatra Gore Vidal amerikai író és az olasz filmekben olykor kisebb szerepeket játszó angol újságíró, John Francis Lane is. A későbbi híres horrorboszorkány, az amerikai Elvira (alias Cassandra Peterson) is statisztált, és utólag „nagyszerű fickó”-nak nevezte a jeles direktort. A film végi motoros banda egyik tagja a hetvenes évek magyar származású olasz erotikus csillaga, Eleonora Giorgi volt. Az opuszhoz szokás szerint Nino Rota komponált kísérőzenét. A Fellini-Rómát versenyen kívül vetítették az 1972-es cannes-i filmfesztiválon, ahol nagy érdeklődést keltett, de a fogadtatása nem volt egyöntetűen lelkes. 1973-ban Golden Globe-ra jelölték. Ugyanabban az évben Fellini megkapta érte a francia filmkritikusok díját, Danilo Donati díszlet- és jelmeztervező pedig Ezüst Szalag-díjat vehetett át a munkájáért. Maga Fellini egyébként elégedetlen volt ezzel az alkotásával, úgy érezte, nem sikerült megragadnia a város lényegét, akármilyen derekasan próbálkozott is.

FIGYELEM! A posztban női meztelenség is látható. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

roma00.jpg

A cselekmény

Fellini mesterműve az Örök Város múltját és jelenét mutatja be, váltogatva az idősíkokat, az objektív és a szubjektív élményeket és emlékeket. Egy évvel az Amarcord (1973) előtt felidéződnek az iskolai élmények és a pajkos diákcsínyek, valamint a varázslatos fantáziát szimbolizáló mozi, ahol éppen egy ókori Rómában játszódó filmbe pillanthatunk bele. Látjuk, ahogy az ifjú Fellini megérkezik Rómába, megismerkedik testes szállásadó nője háza népével, sőt részesei leszünk egy karneváli hangulatot idéző utcai vacsorázásnak is. Ezután ugrunk az időben és Fellinit mint filmrendezőt pillanthatjuk meg, amint stábjával együtt szakadó esőben autókáznak be a fővárosba. A múlt emlékei közül nem maradhat ki a varietéelőadás sem, ahol a nézőtéren zajló események gyakran érdekesebbek, mint a színpadi műsor. A közönség teljesen otthon érzi magát, és nem egyszer faragatlanul nyilvánít véleményt, ha nem tetszik neki az, amit lát. De van olyan néző is, aki az otthonosság jegyében a széksorok mellett pisilteti a gyermekét.

roma01.jpg

Hangulatos esti piknik az utcán

Fellini forgatócsoportját nyomon követjük a római metró építésére is. A fúrópajzs egy ókori villa romjait tárja fel a föld alatt, ám a szennyezett városi levegő hatására az évszázadokig érintetlen, csodaszép freskók pillanatok alatt elveszítik ragyogó színeiket. Az Örök Város ellentmondásos arculatához hozzátartoztak a bordélyok is, melyek között voltak közönségesebbek is az átlagembereknek, illetve elegánsabbak a kifinomult ízlésűeknek (és vastagabb pénztárcájúaknak). Különleges színfoltot jelent az a divatbemutató, ahol kizárólag az egyház szolgálatában álló személyek számára készült különleges ruhadarabokat mutatnak be a válogatott közönség előtt. Utána visszatérünk az utcára, ahol este is nagy az élet, olykor hírességek is láthatók a szabadba kitett vacsoraasztalok mellett. S éjszaka, amikor a kivilágított város teljesen elcsendesedik, egy motoros banda jelenik meg, amint szinte fenyegető hangzavar kíséretében végigszáguld a csodás műemlékek között…

roma02_1.jpg

A szennyezett városi levegő hatására szétmállanak a föld alatti ókori freskók

Az alkotói elképzelések

1970 októberében, miután a Fellini-Satyricon (1969) lényegében lefutott Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban, a Maestro bejelentette, hogy három filmterv is foglalkoztatja. Az egyik Alighiero Noschese (1932–1979) nápolyi színművészről szólt, akinek átváltozótehetségét Fellini mindig is csodálta, de sosem volt alkalma dolgozni vele. A másik filmterv az 1920-as években játszódó Una donna sconosciuta (Egy ismeretlen nő) volt, melynek főhőse egy gyáros, aki lassacskán átváltozik azzá a nővé, aki korábban elhagyta őt. Egyik se hozta lázba a producereket, így hát maradt a harmadik ötlet, a Rómáról szóló film. A rendező úgy gondolta, hogy a jelent csak a múltba visszanyúlva lehet megérteni, és mindig is úgy képzelte, hogy a modern főváros alatt ott rejtőzik az ókori Róma is, amelyet szeretett volna megmutatni a közönségnek. Egyszer azt álmodta, hogy egy föld alatti börtön foglya, és a falakon túlról ijesztő hangok hallatszódnak át: „Mi vagyunk a régi rómaiak! Még mindig élünk!” Részben ez az álom inspirálta azt a jelenetet, amelyben a föld alatt dolgozó fúrógép egy ókori római villában köt ki. Tényleg akkoriban zajlott a metró építése, amelynek során valóban találtak ókori romokat, ám Fellini szerint egyik sem maradt fenn olyan épen, mint a filmben látható díszlet.

roma03_1.jpg

Akár a Hairből (1979) is lehetne ez a kép, mégis Fellini filmjéből származik

A Maestro fantáziájára hatott az Ő (1965, Robert Day) című film is, méghozzá oly erősen, hogy elolvasta az alapjául szolgáló H. Rider Haggard-regényt is. A Bohócok (1970) című tévéfilm forgatása közben megtetszett neki az a kötetlen munkamódszer, amelyet követve nem kell tekintettel lennie a hagyományos cselekményépítésre, és szabadabban dolgozhat, akár kisebb-nagyobb szünetek beiktatásával is. Azzal az ötlettel állt elő Alberto Grimaldi producernek, hogy apránként forgatná le a filmet, amikor éppen van egy kis ideje, és bármi a kamerája elé kerülhet, amit érdekesnek talál a hétköznapi Róma életéből. Grimaldi csekély lelkesedéssel hallgatta a Maestrót, ami tulajdonképpen érthető is. Elvégre ő fizette ki Fellini utolsó pillanatban lemondott filmje, a Mastorna utazása addigi költségeit Dino De Laurentiisnek, hogy megmentse Fellinit a pereskedéstől és az anyagi csődtől, ráadásul a Fellini-Satyricon sem igazán váltotta valóra a nagy művészi és még nagyobb anyagi sikerrel kapcsolatos ábrándjait. Rövidre zárta a dolgot, és kijelentette, hogy nem ad pénzt a Róma megvalósítására. A Leone Film támogatásával kezdődött a forgatás, majd a gyártást átvette az Ultra Film, ami az állami támogatás kecsegtető lehetőségét jelentette. A cég azonban csődbe ment, és a szokásosnak mondható huzavonák után végül rendkívüli banki kölcsönnel fejeződhetett be a munka. Kompromisszumos megoldásként Fellininek is meg kellett húznia a nadrágszíjat, és le kellett mondania néhány, a szerény büdzsét túlságosan megterhelő jelenet leforgatásáról, így például a Roma–Lazio focimérkőzésről, az éjszakai villamosjáratról és egy varieté stílusú monológról a finálé előtt.

roma04.jpg

Az ifjú Fellini Rómában (Peter Gonzales) 

A forgatókönyv és a forgatás

Fellini állandó munkatársával és barátjával, Bernardino Zapponival írta a forgatókönyvet. A Különleges történetek (1968) szkeccse, a Toby Dammit volt az első közös munkájuk, amelyet a Fellini-Satyricon követett. Az új együttműködés azzal kezdődött, hogy a Maestro felhívta Zapponit, és közölte vele, hogy sürgősen hozzá kell látniuk következő filmje, a Róma forgatókönyvéhez, mert már az előleget is felvette. Rögvest el is mondta első ötletét, a nyitójelenetet egy helikopterrel: „…a magasból látjuk, amint a felhők Rómára ereszkednek, azok a sajátos barokk felhőcskék… Aztán meglessük a nyugati szellő útját, a mozgását, a formáját, a fuvallatát az izzadt emberek hátán…” (Itt jegyezzük meg, hogy az ötlet nem volt teljesen új, Az édes életben is láthattunk egy hasonló repülőgépes jelenetet a hatalmas szoborral.) Zapponi természetesen igent mondott az új filmre is. Elkezdtek rendszeresen összejárni: beszélgettek, nevetgéltek, ötleteket gyűjtöttek, olykor meg csak némán, de egymás társaságában töprengtek. Persze a témához elengedhetetlen volt a „terepmunka”: amikor épp nem valamelyikük lakásán vagy a Hotel Plazában dolgoztak, akkor kimentek a metróépítkezésre, hajókáztak a Teverén, történészekkel és Róma városának szakértőivel folytattak megbeszéléseket, áttanulmányozták a levéltárak anyagát, sőt még a temetőbe is ellátogattak inspirációért. A szelektálás folyamán a szűrőn fennmaradt ötletek főleg a múlt és a jelen témája köré csoportosultak. Kialakult egy laza narratív cselekményszál is, az ifjú Fellini megérkezése Rómába, ismerkedése a várossal. (A jelenben játszódó jelenetekben az igazi Fellini is megjelenik!)

roma05.jpg

A Fellini-film idején még életveszélyes Igazságügyi Palotát azóta természetesen rendbe hozták

Az anyaggyűjtés során rengeteg érdekes, furcsa történetet hallottak. Az egyik szerint a Tevere partján álló Igazságügyi Palota pincéiben egyszer nagyon elszaporodtak a patkányok. Kiirtásukra több száz macskát engedtek szabadon a pincékben, a vérszomjassá vált patkányok azonban felfalták a macskákat. Állítólag az Állatkertből kellett kölcsönkérni néhány párducot, és azok kapdosták el a veszélyes rágcsálókat. Fellini fantáziáját nagyon megragadta ez az anekdota, és megpróbált forgatási engedélyt szerezni az Igazságügyi Palotába, ám az épületet életveszélyesnek nyilvánították, ezért ő sem léphetett be oda. Pedig tíz évvel korábban Orson Welles még ott forgatta A per (1962) című filmjének egyes részleteit. A motívumok szelektálása során lassacskán eltünedeztek a hol vicces, hol hátborzongató kuriózumok, és a realisztikusabb emlékképek és ötletek váltak meghatározóvá. Fellini úgy döntött, hogy a kívülálló szemszögéből forgat Rómáról, mintha csak az ismeretlen Amazóniáról forgatna, és fokozatosan hatol be a város létének mélyebb rétegeibe, legyen szó a múltról vagy arról a mindennapi életről, amely a turisták számára nem látható. Zapponi elmondta, hogy Fellinivel közös filmjei közül a Róma forgatása volt a legszórakoztatóbb. Felfedezőutakra mentek nappal vagy éjjel, gyalog, hajón vagy kocsival – Fellini, Zapponi vagy a produkció autójával, ráadásul az utóbbihoz még sofőr is volt.

roma06a.jpg

A filmbeli stáb a föld mélyébe készül

Zapponi mókásnak találta Fellinit, ahogy a metróépítkezés megtekintése érdekében – vele együtt – bányászsisakot és sárga esőköpenyt vett magára. Ahogy egyre mélyebbre hatoltak a föld alá, a tréfálkozókedv alábbhagyott, és klausztrofóbiás hangulat lett úrrá rajtuk. Nedves és sáros volt minden, penészszag áradt a levegőben, mégis a film egyik legszebb és leghatásosabb jelenete az ókori freskókkal ebben a közegben bontakozott ki. A Teverén tett hajókirándulás viszont nem volt különösebben inspiráló élmény: „Lassan haladunk előre a sárgás, zavaros, fadarabokkal és hulladékokkal borított vízen. Mintha mindent a Tiberisbe hajítanánk: az agyagos partokat szemét árasztja el, aminek egy része már a vízbe merült, egy másik része még a folyó szélén kavarog szennyes áradatban: műanyag tárgyak, ételmaradékok, repedt vécécsészék, törött tányérok.” Bár Fellini hajlamos volt arra, hogy ezt a lehangoló látványt is egyfajta költői szemmel nézze, végül nem forgatták le a hajókirándulás epizódját. Zapponi erre művészi szempontból is magyarázatot adott: szerinte a Tevere sosem tartozott olyan szorosan Rómához, mint a Szajna Párizshoz, még folyami hajózás sem alakult ki rajta. A forgatókönyvíró úgy emlékezett vissza, hogy a hetvenes évek elején még élvezetes élmény volt az éjszakai Rómában barangolni, az embert nem fenyegette annyi veszély, mint például a kilencvenes években. Találkoztak transzvesztitákkal is: „…leginkább az arcuk árulta el őket: túl határozott, sötét, erőszakos volt, nélkülözte az igazi nők rafinált és ártatlan tekintetét. Hórihorgasnak tűntek miniszoknyában, olykor incselkedtek.”

roma07.jpg

A szabad szájú prostituált a film egyik plakátján

A páros elvegyült a tolvajok között is, akikkel Fellini amolyan haveri viszonyban állt. Ettől persze még őt is meglopták olykor, ám készséggel vissza is adták neki az elcsent tárgyakat, ha a Maestro még nem értesítette a rendőrséget, és esetleg még egy kisebb szerepet is adott nekik valamelyik filmjében. Zapponi szórakoztatónak találta, hogy ezek az emberek úgy beszéltek a börtönökről, mint valami szállodáról: „Frosinonéban jó a konyha”, mire a válasz: „Igen, de a legjobb Viterbóban”. Ebben a közegben keresett Fellini egy nagydarab prostituáltat, hogy Róma jelképe legyen a plakátokon. Végül a város szívében talált egy ötven körüli nőt, aki úgy viselkedett, mint egy dragonyos őrmester, és beszédstílusában se nagyon különbözött tőle. Először simán elhajtotta a halál falloszára a világhírű rendezőt – talán azt hitte, gúnyolódik vele –, aztán mégis beadta a derekát, és elment a próbafelvételre a Cinecittàba. „Úgy bántam vele, mint egy színésznővel, mintha biztosra vettem volna, hogy megkapja a szerepet. Kisminkeltettem, felöltöztettem anélkül, hogy ránéztem volna, utasításokat adtam a szabónak, mintha egy tárgy, egy próbabábu lett volna. A nő megszeppent. Leginkább a színlelés, a jelmezbe öltözés, a játék, az előadás örök vonzereje nyűgözte le… Nevetgélni, játszani kezdett… Hagyta, hogy szinte az egész melle kilátszódjon” – mesélte később Fellini. (A bekezdés fölött látható plakát ezt a prostituáltat örökítette meg.)

roma08.jpg

Az örömlányok felvonulása a lehetséges kuncsaftok előtt

A film emlékezetes jelenetei közé tartoznak a bordélyokat bemutató képsorok is. Fellini érdeklődésétől sosem állt távol az ilyesmi – emlékezzünk, a Satyriconban az Insula Felicles sokkal inkább egy hatalmas bordélyház volt, mint lakótorony! –, furcsamód a Rómában mégis először ódzkodott a téma ábrázolásától. Azt mondogatta, hogy egész Olaszországban voltak bordélyok, nagyjából egyformák, szóval minek ezt kifejezetten Rómához kapcsolni. Zapponi így érvelt: „Itt érvényesül maximálisan az álszentek »szándékelvűsége«: ha nemes a szándék, a bűn teljes bocsánatot nyer. És a nyilvánosház tele van nemes szándékokkal: az a célja, hogy megkímélje a tisztességes nőket a férfiak agressziójától, hogy elkerülje a papság a homoszexualitást, hogy elfojtsa a fiatalok heves tüzét, ami politikai erőszakhoz, hatóság elleni lázadáshoz, céltalan romboláshoz vezethet… A prostituáltak magukra veszik mások minden bűnét, de ők már eleve annyira elkárhozottak, hogy egy bűnnel több vagy kevesebb…” Fellini ezt az érvelést azzal egészítette ki, hogy „a férfiak gyáva magatartása is római. Aki a nyilvánosházat látogatta, az a lehető legtovább akarta élvezni egy nagylelkű anyafigura közelségét, aki eloszlatja a kételyeit és a félelmeit, akivel gondtalanul együtt lehet. A kliensek itt szertartásszerűen gyakorolták a visszatérést az anyaölbe, hogy meghatározatlan időre folyamatosan elhalasszák, kitolják a felnőtté válást…”  

roma09.jpg

Római fantáziakép 

A Róma forgatása 1970. november 2-án, halottak napján kezdődött. Stílszerűen a veranói temetőt madártávlatból mutató képsort akartak felvenni, a források azonban eltérőek arra vonatkozóan, hogy valóban felvették-e. Az biztos, hogy a végleges változatban nem látható. Fellini és Zapponi természetesen előzetesen felkeresték a temetőt, amely mély benyomást tett rájuk. Úgy látták, ahogy egyre beljebb haladnak a temetőben, a helyszín egyre színesebbé válik, szinte olyan lesz, mint egy vidámpark. „Találunk egy hatalmas, precízen kimért, derékszögű sírokkal borított teraszt, mindegyik sírt színes lámpamécsesek díszítik: elég bedobni egy pénzérmét egy játékautomata-szerű gépbe, és meggyullad egy mécses. […] Valamivel arrébb ezernyi gyertyával megvilágított cement- és üvegpaloták emelkednek igézően. Igazi társasház elhunytak számára, eme palotácskák megannyi gondosan rendben tartott sírnak adnak otthont, hatalmas szekrények, lévén, hogy minden sír alig nagyobb egy széles fióknál.” A temető széle a rothadt, nyálkás virágokkal, a törött seprűkkel és az elkorhadt koporsókból származó famaradványokkal olyan volt, akár a Halál szemétdombja. A soha meg nem valósult Mastorna utazásában lett volna egy szürrealisztikus temetői jelenet, amelyben a kápolnából kilépő halottak szót váltanak a rokonaikkal. Zapponi egy hasonlóan fantáziadús temetői jelenetet írt a Rómához, ám a Maestro nem forgatta le, mert túl komornak találta. Inkább egy másik képsort tervezett, amelyben egy Conocchia nevű római polgár kimegy a temető kolombáriumfalához, süteményt visz az édesanyjának és virágot a papának. Fellini kedvenc helyén, a Cinecittàban tervezte a forgatást, megvolt a díszlet, az időpont, a színészeket is kiválasztotta, az utolsó pillanatban azonban meggondolta magát.

roma10.jpg

Az egyházi divatbemutató egyik extrém résztvevője

A temetői közjáték nem volt éppen jó kezdet a forgatáshoz, amely ténylegesen csak 1971 márciusában indult be. Az elsők között vették fel az egyházi divatbemutató morbid jelenetét. A hátteret Rinaldo Geleng (1920–2003) festőművész a fiával közösen alkotta. Fellininek tetszett, hogy Geleng a fiával dolgozik, ami kézműves jelleget adott a tevékenységének, s az ilyesmit a Maestro mindig is nagyra becsülte. Feltehetően az is sokat nyomott a latban, hogy Geleng is ugyanolyan fantáziadús, különc művész volt, mint Fellini. Mindig szemkendőt viselt, ami alighanem feltűnési vágyból fakadt: azt akarta sugallni, hogy fél szemmel is tud alkotni, noha bennfentesek szerint mindkét szeme rendben volt. A két művész összebarátkozott, és más közös munkáik is voltak, mint a Fellini-Casanova (1976), A nők városa (1980), az És a hajó megy (1983) és a Ginger és Fred (1986). A Rómához Geleng festette a metrójelenet ókori freskóit is, míg az egyházi divatbemutató hátteréül szolgáló óriási bíborosportrék modelljei a Cinecittà statisztái közül kerültek ki. A jelenethez nemcsak valódi statisztákat alkalmaztak, hanem fabábukat is. A felvonulás díszvendégének Fellini egy öreg statisztát tartott készenlétben, aki halálos beteg volt, a filmet sem akarta vállalni, mondván, hogy nem éri meg a forgatást. A Maestro a Cinecittàba vitette a férfit, külön szobát biztosított számára és az orvosi felügyeletet is megoldotta. A jelenetet sikerült a statisztával felvenni, aki minden jelenlévő szerint a lehető legtökéletesebb bíborosnak tűnt. Persze másoknak is megvolt a maguk jelenése ugyanebben a képsorban: a kísérőül szolgáló apácáknak, a sarut viselő papnövendékeknek, a misszionárius szerzeteseknek, a püspököknek, akik mind a zseniális Danilo Donati bizarr jelmezeit viselték. Zapponi az Egyház halálaként értelmezte az epizódot: „Szerzetesek, papok, magas egyházi méltóságok szökdelő léptekkel, örömet színlelve vonulnak ki a Történelemből.”

roma11a.jpg

A filmstáb megérkezése az esős Rómába

Felliniről köztudott volt, hogy imádott a Cinecittàban forgatni, mert otthon érezte magát, és sokat tett a filmváros hírnevéért. Még az Amarcord jó néhány, Riminiben játszódó jelenetét vagy a Casanova számos velencei helyszínét is a műteremben alkotta meg. Ezek után nem meglepő, hogy a Róma azon jelenetét, amelyben a stáb szakadó esőben érkezik meg a fővárosba, szintén a Cinecittàban vette fel. Ehhez Fellini mintegy fél kilométer hosszan felépíttette a római körgyűrű egy részét. Az élethű díszlethez többek között negyven kandelábert, ötven útjelző táblát és tizenöt óriásplakátot használtak fel, magát az autópályát négy sávban építették meg a hozzájuk tartozó szegélykorláttal, de nem feledkeztek el az út mentén található két vendéglőről sem. Zapponi ironikusan megjegyezte, hogy a díszletet ugyanaz a társaság építette, mint az eredeti utat, és jobban bevált, mint az igazi. A Maestro visszatérő emlékképként elképzelt egy olyan jelenetet, amely elgázolt kutyák és macskák tetemeit mutatta volna, melyeken addig hajtanak keresztül az arra járó kocsik kerekei, mígnem csak a bőr marad belőlük, amely aztán belesimul az aszfaltba. Végül letett erről az elképzeléséről, mert úgy gondolta, a borjak lemészárlása elegendő az állatkínzás érzékeltetésére.

roma12.jpg

A varieté-előadás egyik pillanata (balra: Alvaro Vitali)

A Róma emlékezetes jeleneteinek egyike a varietében játszódik, ahol – a Maestro szerint – a nézőtéren gyakran érdekesebb történések zajlottak, mint a színpadon. Egyébként is meggyőződése volt, hogy a színház az egész világot jelenti, amely magával ragadja a nézőt, aki miután kilép az utcára, úgy érzi, idegen világba került, és az volt az igazi valóság, ahonnan érkezett. Úgy Fellini, mint Zapponi számára ismerős volt a varieté világa, hiszen mindketten írtak szövegeket varieté-előadóknak, és ne feledjük azt sem, hogy Fellini első „fél” filmje az Alberto Lattuadával közösen rendezett A varieté fényei (1950) volt. A Maestrónak rengeteg „rémtörténete” is volt erről a közegről – egész pontosan a híres Ambra Jovinelliről –, és ezeket a sztorikat megíratta Zapponival. Így például azt, hogy az elégedetlen nézők olykor döglött macskákat dobtak a színpadra, de előfordult az is, hogy bűnözőket fogtak el a nézőtéren. A Róma készítése idején még létezett az Ambra Jovinelli, ezért Fellini Barafondára változtatta az intézmény nevét, mert nem akarta megbántani az igazi tulajdonosok érzékenységét. Pedig amúgy semmi bántó szándék nem volt benne, és ezekben a realisztikus képsorokban is érződik a múlt fölötti nosztalgikus, szeretetteljes elmerengés, hogy akkoriban a varieté kissé nyers világa is a római élet részét jelentette. Említsük meg, hogy a varietéjelenetben látható fellépők egyike Fred Astaire-t utánozza. Fred és legendás partnernője, Ginger Rogers Fellini nagy kedvencei voltak. Részben az irántuk való tiszteletből forgatta le a Ginger és Fred (1986) című filmjét, Rogers azonban félreértette Fellini szándékait, és beperelte őt.

roma13.jpg

Az ifjú Fellini és néhányan a szállásadó nő népes családjából (az előtérben: Peter Gonzales)

Fellini fiatalkori alteregóját Liliana Cavani felfedezettje – A vendég című 1971-es filmjében játszott –, Peter Gonzales alakította, aki valóban emlékeztetett a fiatal Maestróra. A rendezőnek meglehetősen pontos emlékei voltak arról a környékről, ahol valaha lakott, de a lakásbelsőt illetően elvetette a realizmust. Ezen a téren is arra törekedett, hogy emlékképeit fantáziájának képeivel elegyítse, és így hozzon létre egy valóságosnak ható, mégis elképzelt világot. Eszébe jutott fiatalkori munkahelye, a Marc’Aurelio vicclap emblematikus alakja, Attalo (igazi neve: Gioacchino Colizzi, 1894–1986), aki a római kispolgárság életét örökítette meg találó és szellemes rajzaival. Ő tervezte meg a lakás belsejét: „Hatalmas konyha márványasztallal, rajta áztatott bab, a lány hajat mos, a nagypapa kilép a vécéből, a folyosó tele van fiókos szekrényekkel és kerékpárokkal, a »cselédlány« háromszög alakú szobája, nyomasztó, mint egy lidérces álom. Íme, a beöntések és az ülőkádak, a fazekak és a csecsebecsék a kredencben, a nagymama házi oltára és a kerámia sellő.” Zapponinak nem igazán tetszett Attalo elképzelése, Fellini viszont el volt ragadtatva, és kijelentette, hogy ez az ideális otthon számára, legszívesebben sose tenné ki a lábát.

roma14.jpg

Jóízű falatozás az utcán

A Cinecittàban egyébként nemcsak a római körgyűrű egy hosszú részlete, hanem a Tuscolo–San Giovanni negyed egyik utcája is megépült, közepén sínpárral, amelyen igazi villamos közlekedett. „A II. Umberto korabeli és huszadik századi házak homlokzatán vastag, tömör cégtáblák, kis szökőkutak friss kókusszal, a hentesüzlet kirakatában levágott borjúk, Macario plakátjai, a törzsvendégek rövid ujjú ingben, a nők gyerekekkel a nyakukban, fűrészelő férfiak, cigánylányok, az egész belehelyezve gnocchik, vastag csőtészták, pacal, fejhúspörkölt, csigák sűrűjébe, amit a statiszták valóban elfogyasztanak.” A jelenet méreteihez már nem volt elegendő Fellini, de még az asszisztensei sem: rossz arcú „megfigyelők”-et szerződtettek, akik rögvest helyretették azokat a statisztákat, akik nem vették elég komolyan a forgatás fegyelmét, vagy idő előtt fel akarták zabálni a feltálalt finomságokat. A mellékszereplőket a Maestro és Zapponi egyesével válogatta a Trastevere kisvendéglőiben. Ők tették is a dolgukat: hitelesen elmondták az előre megírt szövegüket és két pofára zabáltak. Ezután – ahogy Fellini megjegyezte – felvették az aznapi fizetésüket, és immár civilben mentek el falatozni valamit. A nagyszabású jelenet forgatása közben kis híján tragédiába forduló baleset történt. A villamost szállító daru a díszletre dőlt, és szétlapította az egyik kamion vezetőfülkéjét. Egy férfi beszorult, nem lehetett tudni, mi történt vele. Hirtelen nagy sürgés-forgás támadt, a férfiak megkezdték a daru leemelését, közben értesítették a rendőrséget és a tűzoltóságot. Szerencsére egyikőjükre sem volt szükség: a beszorult férfinak nem esett komolyabb baja, bár felsőteste véres lett.

roma15.jpg

Fellini és Anna Magnani a Róma forgatásán

Fellini úgy érezte, a film elképzelhetetlen Anna Magnani (1909–1973) nélkül, akinek két emblematikus alakítása is az olasz fővároshoz kötődött, a Róma, nyílt város (1945, Roberto Rossellini) és a Mamma Róma (1962, Pier Paolo Pasolini). A színésznő nem lelkesedett különösebben azért, hogy rövid időre megjelenjen a filmben. Vonakodásának nem a betegsége volt az elsődleges oka, hanem az, hogy „amerikaias”-nak tartotta az ötletet, hogy ő és más hírességek (Alberto Sordi, Marcello Mastroianni) különösebb ok nélkül szerepeljenek a műben. A Maestrónak azonban feltehetően nem üzleti szándékai voltak ezekkel a cameókkal. Inkább azt szerette volna érzékeltetni, hogy művész barátai – ellentétben a hollywoodi filmcsillagokkal – nem különülnek el az egyszerű emberektől, bármikor megjelenhetnek közöttük, szóba állnak velük, sőt leülnek közéjük. (Fellini maga is ilyen közvetlen viselkedésű művész volt.) Fellini és Zapponi az otthonában keresték fel Magnanit. A máskor oly határozott Maestro most félénken ismertette az elképzeléseit. (Régi barátság fűzte ugyan Annához, de a felesége, Giulietta Masina és Magnani között kifejezetten rossz volt a viszony közös filmjük, az 1959-es A pokol városában forgatásán.) „Egy jelenésről van szó, egy kissé Vesta-szűz-szerű, szimbolikus figuráról… Róma jelképéről. Hátranézel, elmosolyodsz, belépsz és becsukod a kaput… Egy rejtélyes város kapuját, amelyik nem hagyja magát felfedni.” Ironikus, hogy miután a színésznő igent mondott, Fellini fontolgatni kezdte a visszalépést. Úgy tervezte ugyanis, hogy Magnani pár mondata perlekedés lett volna vele, hogy nem értette meg Rómát, ám amikor a film egyes részleteit megmutatta neki, azok kifejezetten tetszettek Annának! Végül mégis leforgatta a jelenetet – Magnani búcsúját a filmvilágtól és az élettől –, sőt benne is hagyta a végső verzióban. Sordit és Mastroiannit viszont kivágta a nemzetközi változatból, mivel egyes kritikusai azzal vádolták, hogy Az édes élet Paparazzójának nyomdokain járva vadászik a sztárokra.

roma16.jpg

A feministákat felháborító filmplakát

A fogadtatás 

A Fellini-Róma 1972 februárjában nyerte el a végső formáját. Ősbemutatójára természetesen Rómában került sor 1972. március 9-én. Az országos premier egy héttel később volt. A rómaiaknak és a milánóiaknak tetszett a film, ellenben az ország többi régiójában nem váltott ki különösebb visszhangot. Megítélése – ahogyan ez a Maestro szinte minden filmje esetében történt – meglehetősen szélsőséges volt. Egyesek zseniális mesterműként méltatták, és az akkor már majdnem egy évtizedes Nyolc és féllel (1963) helyezték párhuzamba. Főleg a múltat idéző jelenetek arattak nagy tetszést, amelyek hihetetlen természetességgel egyesítették a hétköznapok egyszerűségét, sőt olykor alpáriságát a költészet emelkedettségével, és élővé varázsolták a múltat, amely nélkül nem lenne jelen és nincs jövő. Az ellentábor viszont fantáziátlanságot, unalmat, önismétlést, közhelyeket, otrombaságot és vásári hangulatot emlegetett. A filmet bemutatták az 1972-es cannes-i fesztiválon is, erről a következő alfejezet szól. Már itt említsük meg, hogy a fesztivál alkalmából a feministák zajosan tiltakoztak a film plakátja ellen, amely egy négykézláb álló nőt ábrázolt, akinek anyafarkas módjára lógnak a mellei. A plakát azonban nem nőellenes célzatú volt, hanem utalás a legendára, mely szerint Róma alapítóit, Romulust és Remust egy nőstényfarkas nevelte fel.

roma17.jpg

Ókori műkincsek rejtőznek a föld mélyén

Az opusz már a következő évben eljutott Magyarországra, ami a szocialista filmforgalmazás átfutási időpontjaihoz képest gyorsnak mondható. Az 1973 őszén megrendezett Budapesti Művészeti Hetek alkalmából kezdték szűkített forgalmazásban játszani szeptember 27-étől. Az országos premierre november 15-én került sor. Mint a lenti szemelvényekből is kiolvasható, a mű hazai fogadtatása sem volt egységes. S hogy látta maga a Maestro? „Előző filmjeim után mindig úgy éreztem, teljesen kimerítettem, földolgoztam a témát – kivérzett. A Cabiria éjszakái után képtelenségnek éreztem, hogy a Régészeti sétaút még meglegyen, hogy nem bontották le, mint a díszleteket. Most viszont az a fura érzésem van, hogy ebben a filmben a valódi témát nem is érintettem. Nemcsak hogy nem fogyott el az anyag – nem is hiányzik belőle. A szokásos lelkesedéssel forgattam ezt a filmet, árgus szemekkel kutattam a várost, legrejtettebb zugaiba is befurakodtam, de a végén a zugok, az emberek, a paloták, az egész grandiózus díszlet, amiről azt hittem, hogy az enyém lett, szűz maradt, érintetlen. Róma tehát szeplőtlen és tiszta, semmi köze a filmemhez. Kedvem támadt egy másik Róma-filmhez.” (Ez a másik Róma-film sosem készült el.)   

roma18_1.jpg

A magyar versenyfilm Jancsó Miklós Még kér a nép (1972) című alkotása volt

Az 1972-es cannes-i filmfesztivál

A Fellini-Rómát versenyen kívül vetítették a 25. cannes-i filmfesztiválon, melyet 1972. május 4. és május 19. között rendeztek meg. A program szokás szerint gazdag volt: a versenyprogramban huszonöt játékfilmet és tizennégy rövidfilmet vetítettek, versenyen kívül pedig húsz alkotás került a közönség elé, nem is beszélve a különféle tematikus programok filmkínálatáról. Újdonság volt, hogy 1972-ben először meghívásos alapon zajlott a rendezvény, ellentétben a korábbi gyakorlattal, amikor a részt vevő országok nevezték a filmjeiket. A játékfilmes zsűrit az előző évi szemle győztes filmjének (A közvetítő, 1971) alkotója, Joseph Losey vezette. A cseh zsűritag, Miloš Forman ekkor már második hazáját, az Egyesült Államokat képviselte. A tíztagú zsűriből emeljük ki még a svéd Bergman-színésznő, Bibi Andersson nevét is. Mestere, Bergman állítólag épp az új részvételi szabályok miatt nem volt jelen a fesztiválon. Láthatta viszont a publikum Andrej Tarkovszkij Solarisát, amelynek eredetileg épp Andersson lett volna a női főszereplője. Az opusz a zsűri különdíját kapta. Különleges volt Jancsó Miklós helyzete, aki Magyarországot képviselte a versenyfilmek között a Még kér a nép című alkotásával, míg a Rendezők Kéthete programjában olasz tévéfilmje pergett, a Technika és rítus. (A magyar filmért Jancsó a legjobb rendezés díját kapta.) Kuriózum, hogy a Trotta című nyugatnémet versenyfilmben több magyar színész is játszott: Bálint András, Bulla Elma, Törőcsik Mari, Kállai Ferenc, Major Tamás és Iglódi István. Az Arany Pálmát két olasz film nyerte: A Mattei-ügy (Francesco Rosi) és A munkásosztály a paradicsomba megy (Elio Petri). Közös főszereplőjük, Gian Maria Volonté a zsűri külön elismerését kapta. A legjobb férfi alakítás díját Jean Yanne-nak ítélték a Nem együtt öregszünk meg című filmért. A díjat Yanne nem vette át, hogy így fejezze ki egyet nem értését Maurice Pialat rendezővel. A színésznői díjat Susannah York kapta az Images című Robert Altman-filmért.

roma19.jpg

Anna Massey dublőrje a Téboly (1972) című Hitchcock-krimi egyik jelenetében

A versenyen kívül vetített játékfilmek között két magyar alkotás is látható volt, érdekes módon mindkettő megkésve: Elek Judit Sziget a szárazföldön és Mészáros Márta Holdudvar című filmjei ugyanis 1969-ben készültek. Úgyszintén többéves késéssel láthatták a cannes-i érdeklődők a legendás némafilmsztárról, Asta Nielsenről 1968-ban készült huszonnyolc perces dokumentumfilmet is, melyet maga a művésznő rendezett. Az amerikai író, rendező, filozófus és aktivista Susan Sontag a Brother Carl című filmjét küldte Cannes-ba. Sontagot a magyar filmbarátok aligha zárták szívükbe, amikor az 1967-es velencei filmfesztiválon bojkottot szervezett a „háborús bűnös” Páger Antal ellen, aki Fábri Zoltán Utószezon című holokauszt témájú filmjének főszerepét játszotta. Az ellenséges miliőben volt olyan lap, amely „a magyar Jud Süss”-ként aposztrofálta a Fábri-filmet Páger miatt! No de vissza Cannes-ba, ahol rendhagyó módon Nicole Stéphane és Kirsten Stenbaek két-két filmmel is részt vett a versenyen kívüli filmek szekciójában, ahol – 1972-t írunk! – már akkor többségben voltak a női rendezők: az említetteken kívül például képviseltette magát Nina Companéez, Nelly Kaplan, Paula Delsol, Jacqueline Audry, Hermina Tyrlova és Malvina Ursianu. A férfi alkotók közül Claude Lelouch (L'Aventure, c'est l'aventure), Alfred Hitchcock, Roman Polański és Fellini volt a legnagyobb név. Hitch a több évtized után újra Angliában forgatott Téboly című thrillerjével volt jelen, míg Polański szokatlanul véres Shakespeare-adaptációjával, a Macbethtel. Érdekesség, hogy mindkét mű főszerepét Jon Finch alakította. Fellini filmje iránt különösen nagy volt az érdeklődés, hiszen a Nyolc és fél (1963) óta készült alkotásai leginkább csalódást okoztak a kritikusoknak. A mű megosztotta a nézőket, a kritikusokat különösen. Voltak, akik úgy vélték, hogy Fellini végre ismét egy mesterművet forgatott, és varázslatosan szubjektív portrét festett az Örök Városról, amely kép egyszerre vaskosan realisztikus és költőien emelkedett, míg mások úgy látták, hogy művészetnek álcázott, szertelenül zavaros, mozgóképes bedekkert alkotott. Mindazonáltal megkapta a technikai nagydíjat, amely esetében, úgy látszik, a versenyen kívüliség nem volt akadály.

roma20.jpg

Pillanatkép az egyik római bordélyból

Így látták ők

„Akik elragadtatva csodálták a Rómát, azt mondták: Fellini képi fantáziája felülmúlhatatlan! Fellini úgy ismeri a rómaiakat, mint a tenyerét! Fellini Rómájának egyes képei feledhetetlenül szépek! Mindhárom állítás megkérdőjelezhető. Valóban felülmúlhatatlan képi fantázia a szokatlan és hihetetlen örökös vadászata? (Autósztrádai csúcsforgalomban kocsi és lovas nélkül ügető ló, elképesztően nagy mellű és farú asszonyságok, száz egyforma sisakos motorozó az alvilágin kihalt városban, görkorcsolyával bógnizó bíborosok...). Valóban elképesztő Róma-ismeret kell ahhoz, hogy valaki elsorolja az összes idevágó közhelyet? (Hogy nagyétkűek, nagyhangúak, a melegben izzadnak, szívesen járnak – titokban – a »rosszlányokhoz«...) Valóban Fellini Rómája a feledhetetlenül szép ? (Ami a filmben szép, az a valóságban is az, nem kellett hozzá sok millióért filmet forgatni, elég képes levelezőlapokat csinálni.) Persze, nem érzem magam csalhatatlan orákulumnak, lehet, hogy tévedek és Fellini Róma című új filmje megítélésében azoknak van igazuk, akik csodálják. De egyben biztos vagyok: ha ugyanezt a filmet nem Federico Fellini, hanem az olasz filmművészeti főiskola, a Centro Sperimentale egy végzős hallgatója nyújtotta volna be vizsgamunkaként, könyörtelenül elbukott volna. Ami mégiscsak elgondolkoztató.”

(Zalán Magda: „Fellini Rómája (Különvélemény)”. In: Irodalmi Újság, 1972. május 15., 6. o.)

roma21.jpg

Részlet a varieté műsorából

„A mosoly alig hervad le a néző arcáról, csak egy-egy olyan pillanatban, mint az esős éjszakai autósztráda apokaliptikus balesetrészlete, a háborús légiriadó a varieté-előadás közben, az elporló márványszobrok láttán, vagy az utolsó, a film egész hangulatától elütő, semleges előjelű, mégis oly félelmetes hangulatú motorozás alatt. Fellini nemcsak arról beszél ebben a filmben, mennyire szereti ezt a várost, hanem arról is, mennyire félti. S nemcsak a várost, hanem mindazt, amit ez a város az emberiség története számára jelent. Tulajdonképpen a szemérmes öniróniába csomagolt szeretet és féltés a vezérgondolata ennek a filmnek, amit századunk második felének vitathatatlanul egyik legnagyobb hatású alkotóművésze írt elénk a mozi vásznára.”

(Bernáth László: „Fellini-Róma”. In: Esti Hírlap, 1973. szeptember 27., 2. o.)

roma22_1.jpg

Az egyházi divatbemutató szupermodellje maga a Szentatya

„Fellini ezzel a »szent egykedvűséggel«, a halhatatlan pillanat igézetében nézi a Várost is: a Rubicon sekélyes, ugrásnyi szélességű medrét, saját ifjúkorának bordélyemlékeit, a Traianus-oszlop dicsőségét, a háború kellős közepén spagettit zabáló polgárokat, az alvilági autóforgalmat, egy műkedvelő előadás ripacsait és hőzöngő nézőterét, a Piazza di Spagnán sátorozó hippiket, egy egyházi »divatbemutató« több mázsás ornátustömegét... Mindazt, amit a történelmi múlt, az ifjúkori emlékezés, a kameramozgás véletlene vagy saját szolganépének leleménye eléborít. S ezzel a »hittel teli közönnyel« tud úrrá lenni a rengeteg anyagon. Már mindent megenged magának. Dúskál. Válogat. Eldob. Kinagyít. Másodperceket tágít történelemmé és ezeréves folyamatokat rögzít egyetlen pillanatba. De így a jó. Mert Róma mindenkié, tehát az övé is. Róma ő maga, Fellini Rómája ez, és Róma Felliniben él, s minden oly gyönyörű és jelentéktelen.”

(Galsai Pongrác: „A Fellini-vízió”. In: Élet és Irodalom, 1973. október 27., 12. o.)

roma23.jpg

A hírességek egyike Gore Vidal amerikai író

„Kiváló a háborús Rómát bemutató külvárosi mulatóképsor. A tengerészrevü, a három pettyes ruhás élemedett korú hölgy, amint örökzöld slágereket dalol fáradhatatlanul; a légiriadó, a közönség, a sebesült katonák, az egész talmi csillogás. Hihetetlen, hogy micsoda atmoszférateremtő erővel, milyen hitellel képes Fellini egy általa is átélt, letűnt korszakot bemutatni. […] Tagadhatatlan viszont, hogy Fellini a mai Rómával már nem tud mit kezdeni. Arról, ami Fellini számára Rómában mai, véleményét elmondotta Az édes életben; de az idő már elsuhant az ötvenes évek Rómája felett, s ami azóta történt, az Fellini számára idegen és érdektelen. […] Az pedig, hogy Anna Magnanira, meg néhány más hírességre egy pillanatra rávillantja a felvevőgépet, egyenesen kínos: mintha Az édes élet Paparazzójának bőrébe bújt volna, aki azzal akarja fontossá tenni a filmjét, hogy egy Magnanit, egy Mastroiannit kapott lencsevégre…”

(Nemeskürty István: Fellini – Szemtől szemben. Budapest, 1974, Gondolat Kiadó, 168–169. o.)

roma24.jpg

Éjszakai motorosok

„Hajnal van, Róma üres utcái, körútjai, műemlékei, világhírű képeslapdíszletei verődnek szemünkbe, szinte ütemes dobolásban. Csak egyetlen ötlet járul hozzá, hogy mindez túlfusson szimpla, köznapi jelentésszintjén: egy afféle »halálfejesek«-re emlékeztető, bőrmellényes motoros banda száguldja be ezeket a puszta, elhagyott tereket. És ahogy a motorok bőgnek, ahogy elviselhetetlen lármájuk agresszivitása eltölt – az agresszivitás ideája, szinte elvont fogalmisága öltözik előttünk szemléletes képbe, hangos, mozgó képbe. És újból és megint: a fülsiketítő hangostrom, a vad tempójú mozgásélmény, éppen a világ legmúzeumibb városának ártatlan szépségei, örökbecsű műkincsei között, azokkal együvé kényszerített szimbiózisban: az egész film témájának összefoglalása lesz. Vers, egyetlen jelképbe szorított közlendő kultúránk őrületéről, létezésünk végletességeinek, távoli végpontjainak páratlanul eredeti összerándítása révén.”

(Bíró Yvette: A „nyers” és a „főtt”. In: Filmkultúra 65/73 – Válogatás, Budapest, 1991, Századvég Kiadó, 205. o.)

roma000.jpg

Fellini-Róma (Roma / Fellini Roma, 1972) – olasz–francia film. Forgatókönyv: Federico Fellini és Bernardo Zapponi. Operatőr: Giuseppe Rotunno. Zene: Nino Rota. Díszlet: Danilo Donati és Andrea Fantacci. Jelmez: Danilo Donati. Vágó: Ruggero Mastroianni. Rendező: Federico Fellini. Főszereplők: Peter Gonzales (a 18 éves Fellini), Fiona Florence (Dolores, a fiatal prostituált), Pia De Doses (Domitilla hercegnő), Marne Maitland (a metróépítkezés idegenvezetője), Renato Giovannoli (Ottaviani bíboros), Elisa Mainardi (a gyógyszerész felesége / mozinéző), Galliano Sbarra (konferanszié a varietében), Stefano Mayore (a gyermek Fellini), Anna Magnani (önmaga). Magyarországi bemutató: 1973. november 15.

RÁADÁS: KÖRSÉTA FILMTÖRTÉNETI BORDÉLYOKBAN

Se szeri, se száma azoknak a filmeknek, melyeknek bordélyjeleneteik is vannak. Van azonban néhány híres alkotás, amelyek szinte teljes egészében egy bordélyban játszódnak. Fellinit követve idézzünk fel néhányat ezek közül!

gallery04.jpg

Kumai Kei Szandakan 8 (1975) című filmjét annak idején a magyar mozik is bemutatták. A történet hősnőjét gyereklányként adják el egy borneói bordélyba. Mire hosszú évek után végre hazatérhet, családja elfordul tőle, és a társadalom által számkivetve éli öreg napjait

gallery03.jpg

Több mint másfél évtized késéssel láthattuk Tinto Brass Salon Kitty (1976) című botrányfilmjét, amely a hírhedt náci bordély történetének szabad feldolgozása. A képen a két főszereplő, Helmut Berger és Teresa Ann Savoy 

gallery01_1.jpg

Nézzünk szét saját házunk táján is! Makk Károly impresszionista hangulatú remekműve, az Egy erkölcsös éjszaka (1977) úgy teremti meg a fülledt bordélyhangulatot, hogy viszonylag kevés tényleges meztelenséget mutat. A képen a Bellát megszemélyesítő olasz színésznő, Carla Romanelli

gallery02.jpg

Susan Sarandon a Csinos kislány (1978) című Louis Malle-filmben, amely nagy felzúdulást váltott ki, mivel egy tizenéves prostituált (Brooke Shields) történetét mondja el

gallery06.jpg

A magyar mozikba is eljutott a Luxusbordély Párizsban (1978) című francia film, amely a harmincas-negyvenes évek leghíresebb párizsi örömtanyájáról szól az utolsó tulajdonosnő emlékiratai alapján

gallery05.jpg

A Csehszlovákiában készült Finom kis bordély (1983) akkora sikert aratott a baráti országban, hogy folytatást is forgattak hozzá, melyet szintén láthattak a magyar nézők

MÉG TÖBB FELLINI!

A született hazudozó

Az édes élet

Különleges történetek

Fellini-Satyricon (18+)

Amarcord (18+)

MÉG TÖBB OLASZ MESTERMŰ!

Elátkozottak (18+)

Az ártatlan (18+)

Oidipusz király

Teoréma (18+)

A kaland

A megalkuvó (18+)

Az utolsó asszony (18+)

A bőr (18+)

Napfivér, Holdnővér

A kulcs (18+)

TEAKBOIS KÜLÖNLEGESSÉGEI (18+)

13 rabbi a sztriptízbárban (18+)

Feküdj le velem, mielőtt megölnek! (18+)

A zsoldos, aki lesmárolta a diktátort (18+)

A ruha, amely minden nőből gyilkost csinál (18+)

3 komment
süti beállítások módosítása