FOTOGRÁFIA

2023. január 12. 06:00 - Field64

„A retusőr: A férje, mikor elvette magát,
akkor özvegyember volt?
Ny. néni: Elvált ember.
A retusőr: És miért vált el?
Ny. néni: Volt neki két lánya,
egy tizenhét éves meg egy tizenhárom éves.
A retusőr: Ők már férjnél vannak?
Ny. néni: Nem, ennek mind a kettőnek
elvágta borotvával az asszony a nyakukat.
A retusőr: Ki vágta el?
Ny. néni: Az édesanyjuk.”

Hosszú évekkel ezelőtt történt, ha jól emlékszem, egy pénteki estén. Szokásom szerint éppen valami teljesen felesleges dolgot csináltam a számítógépemen, amikor a háttérben a Duna Tv-n egyszer csak elkezdődött egy film. Inkább hallgattam, mint néztem. Egy idő után viszont azon vettem észre magam, hogy már nemcsak hallgatom, de nézem is. Pedig egy régi, fekete-fehér magyar művészfilm ment vidéken üzletet remélő vándorfényképészekről. Az ügyfeleik egyszerű parasztemberek voltak, abszolút amatőrök. Nemcsak amiatt vált számomra érdekessé ez az egész, amit ezek az emberek elmondtak, hanem a körülmények miatt is. Dokumentumjellege volt a dolognak, mégsem azt láttam, mint általában, hogy az okos és empatikus riporter kérdésekkel bombázza a riportalanyokat, akik hirtelen azt se tudják, melyik bolygón vannak, hanem átlagos szituációkból kiindulva tárultak fel egyre megindítóbb emberi sorsok a maguk természetes közegében. Ez a film volt az 1973-as Fotográfia. Már a maga idejében is hallottam róla, de hát akkor még csak kilencéves voltam, meg se fordult a fejemben, hogy megnézzem. Ellenben a tévébemutató olyan mély benyomást tett rám, hogy amint megjelent a film DVD-n is, azonnal megvettem. Évekkel ezelőtt én írtam róla szócikket a Wikipédiára. Most annak felhasználásával megpróbálok még bővebb képet adni a mű keletkezéstörténetéről.

FIGYELEM! Az alábbi blogbejegyzés egy erőszakos bűncselekményt ismertet, és bizonyos illusztrációk meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.

A cselekmény

1971 szilveszterének estéjén egy fotós a Blaha Lujza téri aluljáróban embereket szólít meg, akikről fotókat készít. Felajánlja, hogy a kész képeket házhoz viszi majd, és csak akkor kellene fizetni értük, ha azok tetszenek. Három fiatalember lényegében ugyanezzel a céllal utazik vidékre. Azt ajánlják a falusiaknak, hogy lefotózzák őket, vagy éppen felújítják a megrendelők régi képeit, ahogyan ők szeretnék. A retusőr szervezi meg a munkát, ő tárgyal az emberekkel, a fotós pedig elkészíti a képeket. A gitáros fiatalember éneke nemcsak hangulatot teremt, hanem mintegy aláfesti vagy éppen előrevetíti a feltáruló emberi sorsokat. A régi képek nézegetése vagy éppen az új fotók készítése ürügyén az emberek felidézik a múlt emlékeit. Sok embernek nem tetszenek az új képek, mert nem olyanok, mint amilyeneket ki lehetne tenni a falra. A kamera megmutatja, miféle fotók láthatók a szobák falain: megannyi agyonretusált, idealizált kép, mesterkélt beállításokkal, nem valódi gesztusokkal. A reklamációk hatására a retusőr kezelésbe veszi a fotós által készített realisztikus képeket, eltünteti az azokon látható személyek ráncait, az arc különböző hibáit, s az idealizált fotókat máris sokkal kedvezőbben fogadják a megrendelők.

A Nyerges házaspár

Az egyik idős házaspár elmeséli, hogy fiukat a bíróság eltiltotta tőlük, mert a fiatalember megverte az apját. Azóta gyermekük a cigányokkal él. A fotósok hozzá is elmennek, a férfi pedig azt mondja, hogy apja rászolgált a verésre, mert parancsolni akart neki. Egy másik idős házaspár visszaemlékezéseiből egy megdöbbentő tragédia bontakozik ki. Az öregasszony előbb elmeséli saját kései férjhez menésének történetét, majd elmondja, hogy azóta megsüketült férjének előző felesége, egy valaha nagyon szép asszony évtizedekkel korábban borotvával megölte tizenhét és tizenhárom éves lányát, utána öngyilkosságot kísérelt meg. Előkerülnek a ravatalnál készített fotók is. A gyilkos asszonynak állítólag nemcsak férje, hanem szeretője is volt. Még most is szép asszony, ő is ott él a faluban. A történetet elmesélő öregasszony beleegyezik abba, hogy fotó készüljön róla és a férjéről, de előre bejelenti, hogy el fogja égetni a képeket, hiszen nincs kire hagyniuk, és ő egyébként is öreg és csúnya. A fotósok megjavítják a néni férjének hallókészülékét, az idős bácsi azonban nem akar beszélni tragikus módon elveszített gyermekeiről. A fotós szeretne elmenni a gyilkos asszonyhoz is, ám a retusőr nem tart vele. Távolról mégis követi. Az asszony eleinte nem akar beszélni a tragédiáról, aztán mégis hajlandó a visszaemlékezésre. Szavai egészen más megvilágításba helyezik a valaha történteket.

Nyerges Lajos és első felesége, Balaton Zsófia házassági fotója

Magyar Médea, avagy egy kettős gyerekgyilkosság története

1935. február 16-án, egy szombati napon borzalmas családi tragédia játszódott le Ráckevén. A község keleti határában, az ún. Hős-telepen javarészt hadviseltek éltek, akik az Országos Földbirtokrendező Bíróságtól kapták a házhelyeiket. Itt mindenki ismert mindenkit. Az egyik házban élt a negyvenegy esztendős Nyerges Lajosné (született: Balaton Zsófia) két lányával, a tizenhat éves Margittal és a tizenhárom éves Klárival. (A filmben a nagyobbik lányt tizenhét évesnek mondják, a korabeli újságokban viszont tizenhat, sőt tizennyolc évesnek is írták.) A kifejezetten szépnek tartott asszony fiatalabbnak látszott a koránál. Húsz évig tartó házasság után vált el az urától, az ötvenhárom esztendős Nyerges Lajostól, aki évekig kalauzként dolgozott a Beszkártnál. Megbízható, szorgalmas embernek ismerték. Miután az első világháborúban súlyosan megsebesült, és hadirokkant lett, könnyebb munkakörbe helyezték át: a Beszkárt ferencvárosi telepének telefonközpontjában dolgozott. Nyergesék házassága boldogtalan volt, a férfi féltékenykedett a feleségére. Okkal-e vagy ok nélkül, az a korabeli sajtóhírekből nem derül ki egyértelműen. A tarthatatlan helyzet három évig elhúzódó válóperbe torkollott: a válást az asszony hibájából mondták ki a tragédiát megelőző hét pénteki napján. Az ítélet szerint a kisebbik lányt az apa veheti magához, a nagyobbik az édesanyjával maradhat, egyebekben pedig a bíróság teljes vagyonmegosztást rendelt el. A férj az ítéletet követő hét elején a bútorok felét elszállíttatta, és mihamarabb intézkedni akart a háromezer pengőt érő kétszobás házacska eladásáról is. Kifizette felesége részét, és a kiköltözés dátumául a tragédia napjában állapodtak meg. Lányát, Klárit is akkor akarta magával vinni.

Az édesanya (középen) és két lánya, Margit (balra) és Klári (jobbra)

A válást még ki sem mondták, de a szépasszony környezetében már újabb udvarlók és kérők tűntek fel. Egy ráckevei kádármester, egy kiskunlacházi szőlősgazda, egy tököli gazdálkodó és egy Beszkárt-kalauz is látogatta Nyergesnét, aki varrásból élt, harminc-negyven pengő havi jövedelme volt. Nagyobbik lányát a budapesti tanítóképzőbe, a kisebbiket a ráckevei polgári iskolába járatta. Szomszédjait arról győzködte, hogy esze ágában sincs könnyelmű kalandokba bocsátkozni, mert tisztességes új férjet akar, aki jó nevelőapja lesz a gyermekeinek. Úgy látszott, hódolói közül a szőlősgazda felelt meg a legjobban az elvárásainak. Ahogy azonban közeledett a válás kimondásának napja, Nyergesnén állítólag egyre inkább a zavarodottság jelei mutatkoztak. A gyilkosság előtti napon például megjelent a községházán, és utazási igazolványt akart kérni külföldre. A jegyző felvilágosította, hogy ilyen okmány nem létezik, ha külföldre akar menni, útlevelet kell kiváltania, ezt viszont a budapesti főkapitányságon tudja megtenni. Nyergesné ekkor minden átmenet nélkül dührohamot kapott: „Hát itt is üldöznek? Mindenki üldöz! Mindenki a vesztemet akarja?” – üvöltözte még az utcán is, majd bezárkózott a házába. Feltehetően ekkor írta meg három búcsúlevelét is: egyet a bíróságnak, egyet Győrben élő nővérének és egyet elvált férjének. Ezekben arról írt, hogy mindig hűséges volt a férjéhez, ám a válással összeomlik az élete. Nem tud beletörődni abba, hogy kisebbik lányát elvegyék tőle, és inkább a halált választja, ahová magával viszi a gyermekeit is, hogy megszabaduljanak a válás után rájuk váró nyomortól.

Balaton Zsófia igazolványképe

A végzetes napon hajnali 3 óra tájban Nyergesné bezörgetett egyik szomszédja, Juhász Károly ablakán: „Jöjjön ki, Juhászné! Szörnyű dolog történt velem!” Juhászné magára kapta a ruháit, s a ház előtt Nyergesné elcsukló hangon közölte vele, hogy megölte a gyerekeit. Juhászné hitetlenkedett, mire a szomszédasszonya kiáltozva, sikoltozva vonszolta őt a saját háza felé. A lármára egyre többen felébredtek, és kimerészkedtek az utcára, hogy utánajárjanak, mi történik. A Nyerges-házból hirtelen velőtrázó sikoltás, majd tompa puffanás hallatszott. A házba nyomulók szeme elé borzalmas látvány tárult: a hörgő-vergődő Nyergesné eszméletét vesztve feküdt a földön. Az ágyon tizenhárom éves lánya, Klári kihűlt teste, nyakán iszonyú vágástól eredő, tátongó seb. A pamlagon a tizenhat éves Margit holtteste hevert. Feje élettelenül lógott le a heverőről, az ő nyakán is hosszú, mély seb látszott. A két lány feje szinte levált a törzsről. Az ágy és a pamlag vérben úszott. A kiérkező csendőrök értesítették a csepeli mentőket. A gyerekeknél megállapították a halál beálltát, a még életben lévő asszonyt pedig a budapesti Bakay-klinikára szállították. A szakértők szerint Nyergesné alighanem valamiféle altatót kevert lefekvéskor gyermekei italába, és álmukban végzett velük. Margit nyakát oly erővel vágta át, hogy a vér hatalmas sugárban egészen a mennyezetig fröccsent fel, és elborította az ágyneműket, a falat és a padlót is. Hasonló módon végzett a kisebbik lánnyal is. Amikor önmaga ellen fordult, és elvágta a saját nyakát, a vágás a gégéjét is érte. Életben maradása bizonytalannak látszott. Szomszédjai szerint példás családanya volt, rajongásig szerette a gyerekeit, ám a válás kihirdetése után hangoztatni kezdte, hogy végez magával és velük is.

Nyerges Lajos kisebbik lánya, Klári ravatalánál

Nyerges Lajos 11 óra körül érkezett Ráckevére, ahol megtudta, mi történt a családjával. Eszét vesztve rohant a házáig. Egy korabeli sajtóbeszámoló szerint „a két gyermek holtteste még úgy feküdt ott az ágyon és a pamlagon, mint ahogy a csendőrség emberei a családirtás felfedezése után rájuk akadtak. A szerencsétlen apa felhördült, amikor ezt meglátta, homlokához kapott, azután mint az elmeháborodott kezdte leszaggatni magáról a ruháit. Hörögve kiáltotta: »Gyermekeim, én vagyok itt, az apátok! Keljetek fel! Ébredjetek! Magammal viszlek benneteket! Ne hagyjatok itt!« Azután rávetette magát két leányának véres tetemére és csókolgatni kezdte élettelen arcukat. Csókolta a gyermekek kettémetszett, szörnyű sebtől tátongó nyakát. A következő pillanatban mint a megsebzett tigris ugrott fel, felkapta az egyik széket és törni-zúzni kezdett a szobában. Leverte a lámpát, bezúzta az ablakokat és közben velőtrázó, szívet tépő hangon kiáltozta: »Miért nem voltam itt, miért nem védtelek meg benneteket?!« A szerencsétlen apa ezután ájultan vágódott el a véres padlón és csak hosszabb idő után lehetett magához téríteni. Azután a szomszédok kitámogatták őt a szobából a ház elé, ahol megszaggatott ruháival leült egy székre és ott üldögélt zokogva és kétségbeesetten.”

A gyerekgyilkos édesanya több mint harmincöt évvel a tragédia után

Nyergesnét a gondos orvosi ápolásnak köszönhetően sikerült megmenteni, bár ennek alighanem ő maga örült a legkevésbé. 1935 októberében állították bíróság elé gyermekei megölésének a vádjával. Az asszony elsősorban férjét hibáztatta a tragédia miatt, aki szinte belehajszolta őt végzetes tettébe. Betegesen féltékeny és zsugori ember volt – „Kétszer főzette ki velem a csontot is” – emlékezik Zolnay filmjében –, ráadásul durván bánt a gyermekeivel, akik nem szerették. Az anyósa is ellene volt, aki szinte cselédként dolgoztatta Dömsödön, és amikor elégedetlen volt a munkájával, bántalmazta. Ugyanakkor Nyerges azt vallotta, hogy az asszony volt az, aki bántalmazta a gyermekeket, sőt olykor még őt is. Azt állította, hogy sokáig jól éltek, mígnem gyanakodni kezdett arra, hogy Zsófia asszony félrelép. Magándetektívet fogadott gyanúja igazolására, és beadta a válókeresetet. A tárgyalás bővelkedett a drámai fordulatokban. Nyerges azt ismételgette, hogy a gyerekei szerették őt, noha a bíróság birtokában voltak olyan beadványok, amelyek ennek ellenkezőjét bizonyították. Felmerült az a gyanú is, hogy valójában Nyerges bérelte fel a neje szeretőjeként emlegetett Buchwart Istvánt az asszony elcsábítására, hogy oka legyen a tartásdíj nélküli válásra. A bíróság tíz évig tartó szabadságvesztésre ítélte Nyergesnét. Az ítélet indoklásában elhangzott, hogy sem az előre megfontoltság nem bizonyosodott be egyértelműen, sem a hirtelen felindulás. Nem állt fenn elmebetegség sem. Az enyhítő körülmények ellenére a következő évben az ítéletet előbb tizennégy évre, végül életfogytiglanra súlyosbították. A rendelkezésemre álló forrásokból nem derül ki, hogy Nyergesné ügyét mikor vizsgálták felül, és mikor került szabadlábra.

Zolnay Pál (1928–1995)

A rendező

Zolnay Pál filmrendező, dramaturg és színész 1928. március 26-án született Budapesten. Öt testvére (három fiú, két lány) közül az egyik Zolnay Zsuzsa (1932–2011) színésznő volt, Básti Lajos felesége és Básti Juli édesanyja. 1946-ban érettségizett. Utána a Közgazdaságtudományi Egyetemen és a Külügyi Akadémián tanult. Dolgozott navigátorként és földmérőként, és letöltötte hároméves katonai szolgálatát is. A Wikipédián azt olvashatjuk, hogy csak 1953-ban vették fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, míg az intézmény adatbázisa szerint 1951 és 1955 között volt a hallgatójuk. Eredetileg színész szeretett volna lenni, a felvételi vizsgán azonban azt tanácsolták neki, hogy „ne legyél te színész, legyél inkább rendező, te olyan alkatú vagy”. Kollégái viszont a nyolcvanas években kisebb színészi feladatokra is felkérték: játszott Mészáros Márta, Szabó István, Gazdag Gyula, Maár Gyula, Makk Károly és Erdélyi János alkotásaiban. Még főiskolásként, 1953-ban került a Hunnia Filmstúdióba, ahol közel harminc film elkészítésében vett részt különféle beosztásokban. Fábri Zoltán, Fehér Imre, Herskó János, Makk Károly és mások mellett tanulta meg a filmkészítés gyakorlati oldalát. Rendezői diplomája megszerzése után a televíziónál kezdett dolgozni. Itt kapott először lehetőséget dokumentumfilmek készítésére. Rendezői munkásságának egyik ismérve lett, hogy a dokumentarizmust játékfilmes elemekkel párosította, és ezzel egyfajta filmköltészetet teremtett. Fejes Endre elbeszéléséből forgatta az Eljegyzés (1959) című rövidfilmjét, melynek Tóth János volt az operatőrje. A női főszerepet Berek Kati játszotta, akit Zolnay még abban az évben feleségül vett. Gyermekük, Zolnay János 1959-ben született. A házaspár 1974-ben vált el. (Zolnay első feleségével, Schubert Éva színésznővel még főiskolásként kötött házasságot.)

Marsek Gabi a Sámán (1977) című filmben

Zolnaynak már 1955-ben felajánlották, hogy adjon be forgatókönyvet, és rendezzen játékfilmet, ám akkor azt mondta, még nem érzi magát elég érettnek erre. (Mellesleg az 1955-ben végzett hallgatótársai közül csak ő maradt a pályán.) Első filmjét, az Áprilisi riadót (1962) a kritikusok többsége sematikusnak tartotta. Zolnay szerint „még nem volt benne a saját világképem, de benne volt a kedélyvilágom...” A Négy lány egy udvarban (1964) már előrelépésnek számított, főleg az atmoszférateremtés terén, a végét viszont Zolnay utólag elnagyoltnak tartotta. Szép sikert ért el a Kiss Manyi, Iglódi István, Dajka Margit és Szirtes Ádám színészi játékára épülő Hogy szaladnak a fák! (1966), amely az 1967-es Magyar Játékfilmszemlén a szakmai zsűritől elnyerte a rendezés díját, Kiss Manyit és Szirtes Ádámot pedig alakításukért díjazták. A film egy fiatal történészről szól, aki tizenegy év után keresi fel vidéken élő nevelőanyját, és a találkozás felidézi a múlt elfeledettnek hitt emlékeit is. A múlt felidézése központi helyet foglal el a Próféta voltál szívem (1968) című Zolnay-opuszban is, amely Somogyi Tóth Sándor – eredetileg filmnovellának íródott – élénk vitát kiváltott regénye alapján készült. Az 1944-ben játszódó Arc (1970) a terror atmoszférájának felidézése, a börtönből szökött fiatalembert Zala Márk alakította. Őt láthatjuk a Fotográfiában (1973) és az azt követő Sámánban (1977) is, amely Zolnay legkevésbé méltányolt alkotása. Zolnay a mozifilmjei közötti időszakokban továbbra is dolgozott a televízió számára. A Sámán hűvös fogadtatása is szerepet játszott abban, hogy nyolc évig nem forgathatott új mozifilmet. (Ez idő alatt négy filmtervét utasították el.) Az Embriók (1985) az anyaság témájával foglalkozik, és a korábbiakhoz hasonlóan dokumentarista és játékfilmes elemek keverednek benne: „valódi terhességmegszakítást vettünk föl, eredeti az abortuszbizottság is, a hősnő riportalanyai saját, megélt tapasztalataikat mondják el.” A mű nem keltett széles körű figyelmet. 1989-ben a hazai AIDS-betegekről forgatott dokumentumfilmet Védtelenek címmel. Zolnay utolsó alkotása egy tévéfilm volt. 1995. október 17-én Budapesten hunyt el. 1996-ban portréfilmet mutattak be róla Filmsámán címmel.

Létrejön az alku a fiatalasszony és a fotós között a rövidfilmben

Az alapötlet és a rövidfilm

Zolnay Pál 1971-ben Árvíz után címmel egy dokumentumfilmet készített a televízió számára az előző évi nagy tiszai árvíz pusztításairól. A riporteri teendőket Vértessy Sándor látta el. A stáb egy olyan házban is forgatott, melynek csak az alapjai maradtak meg, és a konyha fala. Egy gyerek mutogatta a romok között, hogy mi hol volt az árvíz előtt. A tevékenységbe bekapcsolódott a kisfiú édesanyja is, aki egy bekeretezett színes képet mutatott, amely őt és a férjét ábrázolta eszményített, retusált kivitelezésben. Zolnay szerint a fotó a legolcsóbb falusi giccsekre emlékeztetett. Beszélgetés közben az asszony elmondta, hogy nem sokkal az árvíz előtt egy fotós járt a faluban. Szinte minden háznál rendeltek tőle három-négy képet, 500–600 forintos árban. Egy kisebb faluban a fotós körülbelül harmincezer forintot kapott a munkájáért, ami abban az időben igen szép pénz volt. Zolnayt foglalkoztatni kezdte a téma, hogy tulajdonképpen milyen képeket is várnak ezek a megrendelők, és a fotós hogyan teljesíti ezeket az igényeket. Úgy döntött, hogy filmet forgat erről. Benedek Gyulát, a FÉNYSZÖV üzletkötőjét és Pethő Mihály fényképészt kísérte el üzleti útjára. A felvett anyagból egy tizenhat perces filmet készített a Dokumentum Stúdió számára, amelyet Fotográfia címmel mutattak be.

A fiatalasszonyról készült retusált fotót Zolnay a játékfilmben is használta

Központi szereplője egy háromgyermekes vidéki asszony, aki beleegyezik abba, hogy fényképek készüljenek róla és a gyermekeiről. Mindezért nyolcvan forintot fizet, bár megjegyzi, hogy a férjétől ki fog kapni emiatt. Az elkészült képekkel nagyjából elégedett, ellenben a saját képmása nem tetszik neki. A fotós felajánlja, hogy készítenek róla még egy képet, és megkérdezi, milyennek szeretné látni magát. Az asszony mindenekelőtt fiatalabbnak szeretne kinézni, húsz- vagy akár tizennyolc évesnek. A képet a fotós elviszi a retusőrhöz (Ferencz József volt az illető neve), aki a megrendelő igényei szerint megváltoztatja a fotót. Az átalakítás folyamatát a fekete-fehér rövidfilm színesben mutatja. Amikor a megrendelő átveszi a képet, bevallja, hogy a végeredmény sokkal szebb lett, mint amire számított. Zolnay úgy érezte, hogy ebben a témában benne rejlik egy játékfilm lehetősége is. A rövidfilmben a hangsúly a vándorfotósi tevékenységnek már-már a szélhámossággal határos, az emberi hiszékenységet kihasználó vetületére esett. Zolnay viszont úgy gondolta, maguk a „rászedettek” is megérdemlik, hogy a kamera fókuszába kerüljenek, nemcsak mint szerencsétlen balekok, hanem mint olyan személyek, akiknek megvannak a maguk emberi drámái és sorstragédiái. A Fotográfia nagyfilm részben azt kívánta feltárni, hogy milyen életút áll azok mögött, akik a valóságot tükröző képmásuk helyett inkább egy megszépített, retusált fotón akarták viszontlátni magukat.

A katonai szolgálat idealizált emléke

A nagyfilm előzményei

Zolnay Pált nem annyira a „művészkedő” hajlamok, mint inkább a korabeli elavult filmgyártási körülmények kényszerítették arra, hogy újfajta filmkészítési módszereket keressen. Szerinte ha a kezdet kezdetén nem állt legalább tízmillió forint egy készülő produkció rendelkezésére, belefogni sem volt érdemes, mert a színvonalas eredmény többnyire kétségesnek látszott. A másik gondot a színészhiány jelentette, mert Magyarországon akkoriban nem voltak kifejezetten a filmgyártásra szakosodott színészek, és állandóak voltak az egyeztetési problémák a színházakkal, még a Fotográfia két hivatásos színésze esetében is. (Itt jegyezzük meg, hogy a problémát a hetvenes évek második felében a Mafilm egy saját színésztársulat létrehozásával próbálta orvosolni, amihez rangos művészeket szerződtettek, ám ez a foglalkoztatási rendszer sem vált be, részben épp a rendezők miatt, akik nem akarták folyton ugyanazokat az arcokat szerepeltetni.) Technikai szempontból nagy segítséget jelentettek Zolnay televíziós tapasztalatai, mert olyan megoldásokra kényszerült még a kamerahasználatot illetően is, amelyekre játékfilmrendezőként nem is gondolt. A Fotográfiához nagy segítséget jelentett az előtanulmányként is felfogható, azonos című rövidfilm, amely a játékfilmterv elfogadtatásához azonban önmagában nem volt elegendő. Zolnaynak forgatókönyvet kellett írnia annak ellenére, hogy tudta, nem sok hasznát fogja venni, hiszen valós élményanyagból akart dolgozni, amit nem lehetett íróasztal mellett, előzetesen eltervezni. Fellengzősen szólva, az Élet alakította volna a forgatókönyvet. A szakmai realitások mégis arra kényszerítették, hogy írjon egy szkriptet is, amely a Filmkultúra 1971/3. számában meg is jelent. A projekt ekkor még A retusőr munkacímet viselte, és már a nyomtatott változat alcíme (Forgatókönyv helyett) is figyelmeztetett arra, hogy ez csak afféle kiindulási alap, nem kőbe vésett iránymutatás. Megírásához a rövidfilmet vette alapul, amely hivatalos formában mindössze tizenhat perces, Zolnay a Fotográfia előzményeiről szólván mégis egyórás dokumentumanyagként beszélt róla. (A játékfilmben Zolnay egyesítette az ügynök és a retusőr személyét, harmadik szereplőnek pedig behozta a Gitárost. Mellettük időnként egy lány is látható, neki viszont nincs fontosabb szerepe a puszta jelenlétén kívül.)

A fiatalasszony, aki szerelemből ment férjhez, ám az ura válni akar tőle

Részletek a forgatókönyvből

A nyomtatásban is megjelent forgatókönyv-tervezet rendezői reflexiókat is tartalmazott a megörökített esetekkel kapcsolatban. Néhány ezek közül:

EGY ISMERETLEN NŐ FÉNYKÉPE

Bizományiban vásárolt sublót poros fiókjából kerül elő egy fénykép. Fiatal nő. ,,Ki ez?” Egy egész világ. Valahol született, élt, s talán mindent átélt. Összeállt számára a világ. Szomorkás a mosolya. Talán háborúban is élt, egyik háborútól a másikig, lehet, hogy mindkettőt megélte. Talán gyerekei voltak, talán él még, lehet, hogy meghalt. De az általa élt világ itt van körülöttünk, miért ne élhetne ő is? Lehet, hogy él. A szeme világos, a száján mélázó mosoly; nagyon lehetne őt szeretni. És most itt van a fénykép a sublót porában, összegyűrve, a bal sarka hiányzik.

HAZUGSÁG

A képet látjuk, fényezett felszínű arcképét valakinek, s ősemberi kíváncsisággal mögéje szeretnénk látni. Mert vannak tükörszerű képek, amelyek szemérmetlenül, dühítő nyíltsággal hazudnak. A hazugságokat elfogadni – egyenlő az életről való fokozatos lemondással. Aki nem a való életet fogadja el, már ki is lépett az életből; annak már nincs élete – csak napjai vannak; az első idealizált fényképpel elkezdődik a temetés. A sok kép a családi otthonok falán – tömegsír; élettelen figurák nyitva felejtett szeme mered ránk róluk.

A néni, aki megijed önmagától a retusálatlan fotókon

ÜNNEP

Saját hétköznapi külsőnk nem szokott tetszeni nekünk, mert a hétköznapi külsőnkön életünk tetemesebb fele van rögzítve. Ez a kép legbensőbb igényeinkhez képest keveset nyújt, kielégítetlenül hagy. Ünnep kell. A fotós és a retusőr megjelenése önmagában véve is annyira különleges alkalom, hogy ahhoz át kell öltözni, ünneplőbe kell vágni magunkat. És ilyenkor látni, ki milyen ünnepet képzel magának. Ruhában, hajviseletben, tartásban, arckifejezésben.

LÁZADOZÁS

S egy másik pillanatában ugyanezen az öreg arcon a halk lázadozást is felfedezhetjük. Aki a hajnali órákban kelt fel egész életében – negyven, ötven, hatvan éven át –, s minden reggelét az állatok etetésével kezdte, öreg korára érzi kisemmizettnek magát.

– Ennyi az élet? – kérdi jogos haraggal. – Ennyi – mondja rá megnyugvással, s elkezd meghalni.

Akinek a hét napjaiból hat úgy végződik, hogy az esti harangszót csendben még meghallgatja, s öntudatlan álomba merül, öregkorára érzi kisemmizettnek magát.

Az ilyen emberek számára nagyon nagy dolog a fénykép. Mert a fiatalkori kép a hajdani bizakodást rögzíti örökre, emlékezteti őt arra, hogy amíg bízni tudott, élt.

A retusőr (Iglódi István)

A forgatás

Egy 1971-es interjúban Zolnay arról beszélt, hogy mindenkit meg kell győznie arról, hogy „ebből az alapszituációból lehet egy egész estét betöltő, színes nagyjátékfilmet csinálni… amennyiben biztosítják számomra a forgatás feltételeit.” Vagy a meggyőzés nem volt eredményes, vagy a feltételeket nem sikerült maradéktalanul biztosítani, de a Fotográfia végül nem színesben készült el, hanem fekete-fehérben, ami egyébként – szerintem – jobban is illik ehhez a témához. Mindazonáltal Zolnay nem titkolta, hogy nem szenvedtek nyersanyaghiányban, mert negyvenezer méter nyersanyagot használhattak el, ami a duplája volt egy normál játékfilm nyersanyagigényének. Igaz, azt is hozzátette, hogy egy ilyen improvizatív eszközökkel készülő film esetében egyébként is nehéz lenne előre belőni a szükséges filmmennyiséget. Azt sem tagadta, hogy nemcsak a döntéshozó szervek, hanem a közvetlen munkatársak részéről is tapasztalható volt némi bizalmatlanság az improvizációra épülő filmkészítéssel szemben. Az első gyártásvezető például annyira nem bízott a módszer sikerében, hogy inkább visszalépett. Zolnay szerint nyolc embernél többre nem lett volna szüksége, végül mégis kibővült a stáb akkorára, mint amekkora a hagyományos játékfilmekhez kell. Jöttek fölösleges emberek is (például ruhatervezők). Akikre viszont valóban szükség volt, azok már-már alkotótárssá léptek elő, mint például Ragályi Elemér operatőr vagy Szécsényi Ferencné vágó.

A fotós (Zala Márk)

A rendező a tizennégy hónapig tartó forgatás előtt így vázolta az elképzelését: „A film alapkonfliktusa: A Fotós és a Retusőr törvényszerű megütközése. Minél hűségesebb képet fotografál a Fotós, annál több dolgot ad a Retusőrnek.” Ugyanakkor határozottan cáfolta, hogy a Retusőr szélhámos lenne: „Becsapja tán a vevőt? Nem! Nem csapja be. Ellenkezőleg: azt és olyan képet szállít, amilyet megrendeltek tőle. Persze nem szállíthat mást – felkopna az álla –, mert a megrendeléskor csak előleget vesz fel – gyakran azt se –, a fénykép leszállításakor viszont behajtja a teljes összeget. […] A nézőnek a film folyamán – meghökkenve – kell felismernie, hogy a Retusőr nem szélhámos, hanem hivatásos realista. Tevékenysége ugyanis törvényszerű. Ha ezt a hivatást választotta, ezt kell csinálnia; retusál vagy elveszti ügyfeleit. Retusál vagy éhen hal, itt nem lehet finnyáskodni, folytatni lehet vagy abbahagyni, de ha abbahagyja, jön helyette más, aki majd retusál. Retusőrök kellenek, mert kitermeli őket a társadalmi igény.” Zolnay felhívta a figyelmet arra is, hogy amit egy kívülálló esetleg giccsfotónak talál, az az érintett egyén számára egész mást jelent: egy szeretett személy portréját vagy egy múltbéli emléket saját magáról. Az ún. giccsfotók mögött is életek, emberi sorsok állnak, gazdag érzelmi asszociációkat váltanak ki azokból, akiknek személyes kötődésük van hozzájuk.

Nyerges Lajos a második feleségével

A stáb nem tudta és természetesen nem is akarta eltitkolni az amatőr szereplők elől, hogy filmet forgatnak, bár Iglódi István és Zala Márk valóban mint fotósok kopogtattak a vidéki házak ajtaján. Zolnay több interjúban is elmondta, hogy alig volt példa az elutasításra, az emberek szinte vágytak arra, hogy legbensőbb titkaikat nyíltan és őszintén elmondják a kamerák előtt. Érdekes viszont, hogy az előre megírt forgatókönyvben a két hivatásos fotós, Benedek és Pethő többször is elutasításba ütközött! Az ellentmondásra magyarázatot adhat Zolnay véleménye a színészek fontosságáról: „A filmben játszó három színész soha nem látott, filmszínész számára szokatlanul önálló feladattal találja szemben magát. Itt koncentrálni kell. Szakmai és emberi tudásukkal nekik maguknak kell szóra bírni a valóság emberét, és felmutatni a köznapiból a költészetet. Ez kemény munka. A felvevőgép elé kerülő emberek nem szereplők, ők azok, akik fényképüket megrendelik. A világ legkényesebb portékái. Önmagukat egyenesben adják, érzékenységet és hitelességet követelnek a velük együtt mozgó színésztől. Lelepleződik mellettük mindenki, ha hamis.” A stáb körülbelül harminc emberi sorsot ismert meg a házról házra járás során. Ezekből mintegy féltucatnyit választottak ki, melyeket részletesebben is feldolgoztak. A szelektálásról a rendező a következőket mondta: „A filmben azokat a sorsokat nyomoztam, amelyek érdekeltek, és amelyek megközelíthetőnek, bonthatónak látszottak. Négy sors nyomán is elindulhattunk volna, és ezeket is ugyanolyan mélységben feltárhattuk volna, mint a Nyerges család történetét. A választást szubjektív és objektív okok magyarázzák.”

Családi idill valahol vidéken

A szituáció lehetőséget adott arra, hogy ugyanarra a helyre többször is elmenjenek, hiszen a riportalanyokat valóban lefotózták, és elvitték számukra a kész képeket. Ahogy az várható volt, az emberek tényleg elutasították a realisztikus felvételeket, s inkább a „kozmetikázott”, kiretusált fotókat választották. (A stábbal két igazi retusőr is dolgozott, valójában ők készítették a riportalanyoknak átadott fotókat.) A felvett dokumentumanyag annyira erőteljes lett, hogy Zolnaynak változtatnia kellett eredeti elképzelésein, hiszen a riportalanyok őszinte szavai és gesztusai mellett mesterkéltnek hatott volna a fotós és a retusőr kitalált konfliktusa, melyet a rendező szavak helyett a cselekedeteikkel és a magatartásukkal próbált érzékeltetni. Másképp fogalmazva: megfordultak az arányok. Az alapkoncepció szerint az amatőr szereplők valóságos hátteret adtak volna a két központi figura konfliktusának, míg a végső változatban a fotós és a retusőr szerepe főleg az volt, hogy „előhívják” az emberekből azokat az emlékeket, történeteket, melyek végül a film valódi drámai anyagát jelentik. A Fotográfia legnagyobb érdeme, hogy bár elismeri a retusőr igazságát, és nem tör pálcát azok fölött sem, akik számára a megszépített fotók az igaziak és hitelesek, a valóságot egyáltalán nem retusálja, azt még a giccsé merevített fotók hátteréből is elénk tárja. Rajtunk múlik, hogy ezt választjuk-e, vagy a „rózsaszín realizmus”-t.

Thomas, a brit fotós munkában (David Hemmings)

„A magyar Nagyítás”

A premiert követően többen is összevetették Zolnay filmjét Michelangelo Antonioni Nagyítás (1966) című világhírű alkotásával, noha a két rendező szándékai, módszerei és mondanivalója merőben eltérnek egymástól. Az összehasonlításnak vannak azért hasznos tanulságai is, bár természetesen értelmetlen dolog lenne egyik filmet a másik fölé emelni. Antonioni főhőse, Thomas (David Hemmings) felkapott divatfotós, aki egy mesterkélt világból, egy álvalóságból próbál szabadulni, és jól fizetett iparosból igazi művésszé válni. Ennek egyik lehetősége az enyelgő párról a parkban készített fotósorozat, melynek előhívása során Thomas egy bűntény nyomaira bukkan. Ám hiába akar a dolog végére járni, a szálak egyre kuszábbá válnak: a fotós nem tudja átlépni önnön korlátait. Zolnay filmjének terminológiáját alkalmazva azt is mondhatjuk, hogy Thomas egy személyben testesíti meg a Retusőrt és a Fotóst, és tulajdonképpen azért vall kudarcot, mert személyisége visszafordíthatatlanul a retusőri attitűd felé tolódott el. Számára nem a fototechnika szab korlátokat a valóság feltárásának – még akkor sem, ha a nagyítás eredménye egy bizonyos határon túl csupán kusza pontok halmaza –, hanem önnön személyisége, hiszen csak percekig és felületesen érdeklődik a dolgok iránt. Az általa képviselt „celeb” életforma oly mértékben eltávolította a hétköznapi élet realitásaitól, hogy képtelenné vált a komplex valóság értelmezésére, nincsenek meg az ehhez a szükséges mély emberi kapcsolatai, illetve már ezek kiindulópontja, az emberek iránti valódi és őszinte érdeklődés is hiányzik belőle.

Munkában a magyar vándorfotós (Zala Márk)

A Fotográfia ezen a ponton egyértelműen a Nagyítás ellentéte. A Zala Márk játszotta fotósban nem csupán az igény van meg a valóság realisztikus megörökítésére és értelmezésére, hanem az emberek iránti őszinte érdeklődés, érzékenység és megértés is. Az Iglódi István által alakított retusőr nem akar elmenni a gyerekgyilkos asszonyhoz, a fotós viszont megteszi, és megkapja a keresett választ, megismeri a tragédia másik oldalát, ahogyan az asszony, az egykori elkövető mondja el. A fotós ebben a jelenetben már nem készít képeket, a valóság immár nem egy kimerevített fotó formájában, hanem a maga bonyolultságában érdekli. Ennek a fotósnak más az emberi attitűdje, mint londoni kollégájáé, ezért ő célba ér, megkapja a választ, a képek mögötti titok megfejtését. Amíg Antonioni a művész és a valóság elkülönülését örökítette meg, és a valóság megragadhatatlanságát sugallja, addig Zolnay éppenhogy azt bizonyítja, hogy a valóság megörökíthető és feltárható, ha maga az ember alkalmas erre a feladatra.

Huszti Péter és Bodnár Erika az Utazás Jakabbal (1972) című Gábor Pál-filmben

A VII. Magyar Játékfilmszemle

1973. október 8. és 13. között Pécsett rendezték meg a VII. Magyar Játékfilmszemlét. A versenyprogramban hét játékfilm vett részt: Utazás Jakabbal (rendező: Gábor Pál), A magyar ugaron (r.: Kovács András), Petőfi ’73 (r.: Kardos Ferenc), Harmadik nekifutás (r.: Bacsó Péter), Plusz mínusz egy nap (r.: Fábri Zoltán), Kakuk Marci (r.: Révész György), Fotográfia (r.: Zolnay Pál). A zsűri elnöki tisztét Pozsgai Imre, a Társadalmi Szemle helyettes főszerkesztője töltötte be, a tagok között volt három kiváló filmrendező, Jancsó Miklós, Makk Károly és Szabó István, továbbá Szécsényi Ferenc operatőr, Tímár Éva színésznő, Somogyi József szobrászművész és a kulturális élet számos más képviselője, jó néhányan Pécs és Baranya megye képviseletében. A versenyfilmek mellett több új magyar film ősbemutatójára is itt került sor, ahogyan néhány érdekes külföldi filmet is ekkor láthattak először a magyar nézők, mint például Andrej Tarkovszkij Solarisát, a Fellini-Rómát és Stanley Kramer Áldd meg az állatokat és a gyermekeket című drámáját. Az új filmjével versenyző Fábri Zoltán életművéből retrospektív sorozatot állítottak össze a szervezők.

Sándor Pál filmje, a Régi idők focija (1973)

A szemle hagyományainak megfelelően szakmai tanácskozásokat és közönségtalálkozókat is tartottak. Vitányi Iván vezetésével Utak és lehetőségek a magyar filmművészetben címmel kétnapos vitafórum is zajlott. A kulturális kínálat színesítése érdekében más művészeti ágak is a filmszemléhez igazítva kínáltak érdekes programokat. Így például Csontváry-kiállítás nyílt a Technika Háza nagytermében, külön előadást tartott a szemle vendégeinek tiszteletére a pécsi Nemzeti Színház és balett-társulata, és új műsort mutatott be a Bóbita Bábegyüttes. A szemlét megnyitó díszbemutatón versenyen kívül vetítették Kósa Ferenc Nincs idő című filmjét. A Petőfi filmszínházban október 13-án tartották meg az eredményhirdetést. A fődíjat a Fotográfia kapta. A legjobb rendezőnek járó elismerést Bacsó Péter vehette át (Harmadik nekifutás), a legjobb operatőr Kende János lett (Petőfi ’73, Utazás Jakabbal). A legjobb forgatókönyvnek járó díjat Kovács Andrásnak ítélték (A magyar ugaron). A legjobb férfi alakítás díját Bencze Ferencnek (Plusz mínusz egy nap), a legjobb női alakításét pedig Drahota Andreának (A magyar ugaron) nyújtották át. A rendezvény lezárásaként premier előtt mutatták be Sándor Pál Régi idők focija című alkotását.

Két világhírű zsűritag: Gina Lollobrigida és Mifune Tosiró

A 8. Moszkvai Nemzetközi Filmfesztivál

1973. július 10. és július 23. között rendezték meg a 8. moszkvai filmfesztivált. Szlogenje ez volt: „A filmművészet a humanizmusért, a békéért és a népek barátságáért”. Ez volt az első alkalom, hogy a versenyfilmeket a Rosszija Szálló kétezer férőhelyes hangversenytermében vetítették. A vetítőhelyek közé tartozott a szálló filmszínháza is, illetve az Úttörő Palota, ahol a gyerek- és ifjúsági filmek kerültek a közönség elé. A versenyen kívüli filmeket a kiválasztott moszkvai mozik mutatták be. A fesztivállal párhuzamosan a Szovexportfilm nemzetközi filmvásárt rendezett. A nyitóünnepségen felolvasták Leonyid Brezsnyev üdvözletét is. A szovjet pártfőtitkár hangsúlyozta, hogy „a filmművészet milliók tudatára és szívére képes mély hatást gyakorolni, ezért igen fontos, hogy a haladást, az ember szellemi és erkölcsi épülését szolgálja”. A szokás szerint népes játékfilmes zsűri elnöki tisztét Szergej Bondarcsuk töltötte be, a tagok között volt a színészek képviseletében például az olasz Gina Lollobrigida, a japán Mifune Tosiró, az orosz Alekszej Batalov, míg a rendezők közül többek között a magyar Makk Károly, a lengyel Jerzy Hoffman, a francia René Clément és az amerikai George Stevens kapott meghívást. A fesztivál keretében az érdeklődők Grigorij Kozincev, Mihail Kalatozov és Alekszandr Ptusko életművéből is láthattak egy-egy retrospektív sorozatot. A moszkvai filmfesztiválon került először a nemzetközi közönség elé a Sutjeska című partizánfilm – egyik forgatókönyvírója Bondarcsuk volt! –, melyben Tito marsallt Richard Burton alakította. Minden idők legdrágább jugoszláv alkotásáról akkoriban lelkes kritikák láttak napvilágot, és ami a művet máig unikummá teszi, hogy egyike azon világháborús szuperprodukcióknak, amelyek nem az amerikai, az angol vagy a szovjet hadsereg küzdelmeiről szólnak.

John Mills és Faye Dunaway az arany díjat nyert Oklahoma olaja (1973) című Stanley Kramer-filmben

Hagyománynak volt mondható, hogy 1973-ban is három arany és három ezüst díjat osztottak ki, feltehetően kultúrdiplomáciai okokból, hogy minél kevesebb legyen a sértődés, ugyanakkor ez a nagyvonalúság kissé csökkentette is a díjak értékét. Az arany díjakat a szovjet Az édes szó: szabadság, az amerikai Oklahoma olaja és a bolgár Szeretet kapta. Ezüst díjban részesült a lengyel Kopernikusz, a francia Merénylők és a magyar Fotográfia. A hivatalos indoklásban ez olvasható: „Zolnay Pál rendező ebben a filmben sikeresen egyesítette a játékfilmjeleneteket a magyar falvakban készített dokumentumfelvételekkel”. Makk Károly visszaemlékezései szerint a Fotográfiát ugyan maguk az oroszok hívták meg a fesztiválra, ám ott már visszakoztak, mondván, hogy ez a fajta dokumentarizmus nem kívánatos a versenyprogramban, és a művet át akarták sorolni a dokumentumfilmes szekcióba. Szergej Bondarcsuk – állítólag pártbizottsági utasításra – ragaszkodott az átsoroláshoz, amivel Makk nem értett egyet, és maga mellé állította a zsűri egy részét is. Bondarcsuk végül lemondott a film átsorolásáról azzal a kissé cinikus érvvel, hogy úgysem díjesélyes. Makk kezdeményezésére erről is szavazott a zsűri (mint a többi film sorsáról), és a tizenöt tag közül nyolcan a Fotográfia díjazása mellett voksoltak. Az ifjúsági filmek versenyében a Kincskereső kisködmön (1972, rendező: Szemes Mihály), a rövid- és dokumentumfilmek mezőnyében pedig a Két város – egy nap (1973, rendező: Kolonits Ilona) volt látható a fesztiválon.

A férfi, aki megverte az apját, mert parancsolni akart neki

Díjak és elismerések

* 1973, Pécs, Magyar Játékfilmszemle: Fődíj

* 1973, Budapest, Magyar Filmkritikusok Díja: Nagydíj

* 1973, Budapest, Magyar Filmkritikusok Díja: Legjobb férfi alakítás díja (Zala Márk)

* 1973, Moszkva, Moszkvai Nemzetközi Filmfesztivál: II. díj

* 1974, Chicago, Chicagói Nemzetközi Filmfesztivál: Ezüst érem

* 2012, Budapest: a Magyar Művészeti Akadémia tagjai a legjobb 53 magyar film közé választották

Az éneklő gitáros (Sebő Ferenc)

Így látták ők

„Iglódi István és Zala Márk szinte képtelenül súlyos feladatot kapott. Egyszerre kellett színészi, »riporteri« és – mondhatni – lélekbúvári munkát végezniök a kamera előtt, s jórészt előre elpróbálhatatlan jelenetekben. A saját egyéniségüket, indulataikat, kíváncsiságukat, érzékenységüket – »civil« lényüket – magyar filmben eddig alig próbált módon, mértékben vette igénybe Zolnay. Sebő Ferencnek mint regősnek a felvevőgép előtti munkája kevésbé volt nehéz. Ő mint a film zeneszerzője vált a többiekkel egyenrangú társalkotóvá; az a népdallal és a beattel egyaránt rokon, új popzene, amit csinál és előad, úgy tűnik, nemhogy jó, hanem az egyetlen lehetséges zene ehhez a filmhez. Az operatőr Ragályi Elemér e fehéret és feketét annyira nem kívánó műben igazán kiélhette olthatatlan rajongását a sejtelmes – ködök, fátylak, ablaküvegek, párák szűrte fénnyel rajzolt –, lágy képek iránt. Nem kisebbíti az ő érdemeiket, ha egyenrangú társalkotónak véljük mind a többieket is: a névteleneket, akik még a fent megnevezetteknél is többet adtak. Saját csupasz életük tanúságát, végül retusálatlan maradt arcukkal, szavaikkal hitelesítve.”

(Lázár István: „Az eltérített film – Fotográfia.” In: Filmkultúra 1972/6, 22–27. o.)

Retusált esküvői fénykép

„Nehezen eldönthető, hogy a szerencse istennője volt különösen kegyes Zolnayhoz, vagy az érdem, a kitartás nyerte el méltó jutalmát – valószínű, hogy mindkettőről szó van –, de »esetei«, »fotográfiái« olyan karakteres típusokat villantanak fel, amelyek önmagukban is remekbe szabott, markáns, valóságunkat hitelesen feltáró »szociofotók«. Különösen szerencsés telitalálat a Nyerges házaspár, amelynek régi és megsárgult fényképei egy szörnyű tragédiát, a két gyerekét borotvával meggyilkoló, majd saját ereit is felvágó első feleség családirtását idézik fel, úgy ahogy – a maga dokumentáris hitelességében Kurosawa híres filmjének, A vihar kapujának bravúrját ismételve meg – a túlélők, a börtönbüntetését kitöltött anya, az idős apa és a második feleség tudatában, retusálásában él. A film itt ér csúcspontjára, válik megrázóvá és emlékezetessé. S ha igaz is, hogy ez az epizód a maga kiemelt helyével és terjedelmével, novellisztikus teljességével túlfeszíti is az eredeti koncepció kereteit – szinte film a filmben –, ezért bőségesen kárpótol, hogy tartalmilag-gondolatilag szervesen kapcsolódik hozzá, betetőzi és elmélyíti azt.”

(Gyertyán Ervin: „Fotográfia”. In: Népszabadság, 1973. január 18., 6–7. o.)

Nyerges néni mesél először a kettős tragédiáról

„De a freskó attrakciója Nyerges néni és a körülötte megelevenedő döbbenetes múlt és jelen. Ahogyan a maga szavával az irodalmi szövegek szín- és szókészletén túltéve mondja el vajákos-céltudatos életét, ahogyan azt szerepként fogja fel és egy színésznőt megszégyenítő kifejező gazdagsággal játssza el a kamerának, ahogyan a rég volt kettős gyilkosságot, melynek árnyékában hárman is élnek, különös drámaisággal idézik vissza a régi fotók, mert rajtuk a szép arc elhihetetlen ellentmondásban áll az elkövetett bűntett kegyetlenségével – mindez egy lélektani krimi izgalmasságával felér. A film szempontjából valóságos főnyereménynek látszik, hogy Zolnayék kis expedíciója rátalált Nyergesékre. A megjelenítés és a megszólaltatás a filmi hagyományok mellett sikeres televíziós riportok és portréműsorok hatására utal, ám ez csak örvendetes, hiszen sok évvel a Nehéz emberek után ismét új hangot honosít meg a moziban. Minden arc – a Fotográfia tanúsága szerint – egy mozaikja az összes többi arcnak és kiszakíthatatlan része annak az összképnek, melyet társadalomnak hívunk. Így lett ebből a művészi leletanyagból új megismeréseink forrása és az elmúlt egy esztendő legfigyelemreméltóbb, legjobb magyar filmje.”

(Sas György: „Fotográfia”. In: Film, Színház, Muzsika, 1973. január 27., 6–7. o.)

„Előhívjuk mosolyát, elsütjük a masinát”

„Ugyanakkor Zolnay talán attól félt, hogy képtelen lesz szervessé »igazítani« dokumentatív jellegű anyagát, s ezért dramaturgiai kerettörténetet applikált filmjébe. Ráadásul ezt a kerettörténetet még túl is terhelte nem túlságosan eredeti, érdekesnek meg ebben a formában egyáltalán nem mondható filozofálgatással, amely a legtöbb esetben lapos bölcsességekké is satnyul. Vagyis ezen a ponton Zolnay kerül szembe Zolnayval: a valóságnak föltüntetett művészi konstrukció (mert, természetesen, az is lehet valóság) alulmarad a dokumentált léttel szemben. Filmjében ez a legnagyobb veresége, nézzük mivel mentheti, illetve egyensúlyozhatja. Nyilván azzal az életanyaggal, mit lényegre törő érzékenységgel fölvonultat, ahol nem annyira a művész alkotó, mint inkább szelektáló-elrendező képessége nyilatkozik meg. Fura módon azonban a különböző sorsvillanások közti értékkülönbözet mindig az extremitásban mutatkozik. A szigorú viselkedési normák közt élő parasztcsaládból kiszakadt fiú sorsa érdekesebbé, hogy ne mondjuk, drámaibbá erősödik az összes addigi – szépségekben, megrázó erőben egyáltalán nem szűkölködő képeknél. A feszültség azonban tovább emelkedik, a tragédia fokára lép az utolsó motívumban, amelyben a gyerekgyilkos anyát, egykori férjét s annak második feleségét szólaltatja meg. Vagyis körüljárja a kérdést s vallató szándékát az élet honorálja is: megmutatja, hogy a tragédia szereplői mind, mind mást éreznek magyarázatnak, indoknak, bűnhődésnek egyaránt. A filmnek ez az egyetlen – noha leghosszabb – motívuma is elegendő lett volna, hogy akár a cinéma verité módszerével is, hatalmas erejű, fájdalmas mélységeket járó drámát bontakoztasson ki; ezzel szemben azt elmondani, hogy a valósághoz makacsul ragaszkodó fotós előtt a tények a maguk legteljesebb lényegükben föltárulnak, meglehetősen üres bölcsesség.”

(Fábián László: „Völgybe tartó hullámok”. In: Kortárs 1973/4, 686–689. o.)

Fotográfia (1973) – magyar filmdráma. Forgatókönyv: Zolnay Pál és Székely Orsolya. Dramaturg: Köllő Miklós. Versek: Weöres Sándor, Szécsi Margit, Nagy László. Operatőr: Ragályi Elemér. Zene: Sebő Ferenc. Vágó: Szécsényi Ferencné. Rendező: Zolnay Pál. Főszereplők: Iglódi István (a retusőr), Zala Márk (a fotós), Sebő Ferenc (a regős). Magyarországi bemutató: 1973. február 8.

RÁADÁS: A FOTÓ MINT VEZÉRMOTÍVUM

Se szeri, se száma azoknak a filmeknek, melyekben egy vagy több fotó fontos dramaturgiai szerepet kap. Az alábbiakban a teljességre törekvés igénye nélkül idézek fel néhány ilyen alkotást, megpróbálván érzékeltetni a műfaji sokszínűséget is. Talán kimaradtak fontos filmek, talán bekerültek kevésbé fontosak is, de hát, mint tudjuk, minden lista szubjektív – az enyém is.

Thomas, amikor épp nem nagyít, szívesen elviháncol a hozzá beállító fiatal lányokkal a Nagyítás (1966) című filmben

A Nem zörög a haraszt... (1973, André Cayatte) című drámában a választás egyik jelöltjének feleségéről olyan fotó jelenik meg, amely az asszonyt egy orgián ábrázolja. Az igazság kiderítése közben az ügy egyre szövevényesebbé válik. Képünkön az egyik kulcsszereplő, Mireille Darc

Chris Sarandon és Margaux Hemingway a Rúzs (1976, Lamont Johnson) című drámában, amelyben Mariel Hemingway is szerepel. A divatmodell hősnő egyik fotója egy rúzsmárka hirdetési kampányában – és a későbbi tragikus eseményekben – játszik meghatározó szerepet

Stanley Kubrick Ragyogás (1980) című remekművének befejezésében lényeges ez az 1921-ben készült fotó, amelynek előterében az évtizedekkel később játszódó történet főszereplője, Jack Torrance (Jack Nicholson) látható. A film alapjául szolgáló regény szerzője, Stephen King egyáltalán nem kedvelte Kubrick alkotását: „Olyan, mint egy luxuskocsi motor nélkül”

Tavaly volt negyvenéves Ridley Scott klasszikusa, a Szárnyas fejvadász (1982), amelynek egyik fontos jelenetében Deckard (Harrison Ford) egy halom fényképet talál a replikánsok utolsó ismert rejtekhelyén

A Terminátor (1984, James Cameron) című klasszikussá vált sci-fi-akciófilmben a Sarah Connorról készült fotó már azelőtt elég, mielőtt még elkészült volna

A vérfagyasztó olasz giallo, a Goia fotói (1987, Lamberto Bava) szuperszexi hősnője szakadó esőben szerencsére csak egy áttetsző felsőben merészkedik ki a kertbe hullát keresni. Isten tartsa meg ezt a szép szokását! A történet fordulataiban az áldozatokról nem éppen előnyös beállításban készült fotók is hangsúlyos szerephez jutnak. Teakbois barátom remek blogja, a Retrokult érzékien izgalmas beszámolót ad a filmről, és felfedezhetjük, hogy a Goiát alakító dús keblű Serena Grandinak méltó vetélytársa akadt mellben-tehetségben egyaránt, mégpedig az olasz diszkócsillag, Sabrina Salerno (Boys, Boys, Boys)

Christopher Nolan Memento (2000) című alkotásának főhőse, Leonard Shelby (Guy Pearce) képtelen visszaemlékezni friss élményeire. Polaroid képek készítésével is megpróbálja edzésben tartani a memóriáját, mert bosszút akar állni felesége megbecstelenítőjén és gyilkosán

A Sötétkamra (2002, Mark Romanek) jámbornak látszó főszereplője, Seymour (Robin Williams) nagyításokat készít. Kedvenc ügyfele a Yorkin család, amelynek különösen igyekszik a kedvében járni, és az általuk beadott képekről pluszpéldányokat is készít – saját magának. Seymour ugyanis Yorkinék nagybácsikájának képzeli magát, és hamarosan egyre riasztóbb módon nyomul be a család életébe

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?

Field toplistái: A magyar filmek

Hyppolit, a lakáj

Körhinta

Szegény gazdagok

Az aranyember

Mici néni két élete

Szegénylegények

Butaságom története

Csillagosok, katonák

Fejlövés

Egri csillagok