A NÉGY MUSKÉTÁS / A NÉGY MUSKÉTÁS ÚJABB KALANDJAI

2023. január 19. 06:00 - Field64

Id. Alexandre Dumas muskétásainak történetét a D’Artagnan (1969) című háromrészes tévésorozatból ismertem meg először, amelynek epizódjait 1972. október 5-én, 7-én és 8-án mutatta be a Magyar Televízió. Nem sokra emlékszem belőle, csak arra, hogy az utolsó rész a vasálarcosról szólt, a színészek közül pedig már akkor is a gonosz Milady maradt meg a legerősebben az emlékezetemben: a veszedelmes szépasszonyt az olasz Antonella Lualdi alakította. Körülbelül két és fél év múlva történt az újabb találkozás, a francia színekben készült kétrészes paródiafilm formájában, melyek teljes magyar címe: A négy muskétás, avagy a lepel lehull; A négy muskétás, avagy majd mi megmutatjuk, bíboros úr! A mozikban A négy muskétás és A négy muskétás újabb kalandjai címmel vetítették ezeket a filmeket. Persze ezúttal is a Milady ejtett rabul, akit a dán származású, tragikus véget ért Karin Petersen formált meg. Azonban nem lehetett nem észrevennem a királynét alakító Catherine Jourdan szépségét sem. A két film a szolgák szemszögéből idézte fel az eseményeket – meglehetősen szabadon kezelve az irodalmi alapanyagot. Minderről a nővérem világosított fel, aminek hatására úgy döntöttem, hogy elolvasom Dumas regényeit is. Méghozzá a teljes trilógiát. A második és a harmadik rész akkor még kevésbé tetszett, talán azért, mert azokhoz nem kapcsolódott eleven filmélmény. A maga idejében nagyon viccesnek találtam mindkét filmet, hosszú évekkel később, immár felnőttként viszont nem tagadhattam le, hogy a művek humora néhol rettenetesen infantilis és bárgyú, ami egyébként a szolgákat alakító Les Charlots többi filmjéről is elmondható. Vicces érdekesség, hogy a Tv2 kereskedelmi csatorna 2003. október 21-én és 22-én fordított sorrendben sugározta a két részt, talán abból a meggondolásból, hogy „a lepel lehull” szófordulat inkább illik a második, mint az első részhez. Tévedtek.

FIGYELEM! Az alábbi filmismertető egyes illusztrációi női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak 18 éven felüli és az ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” gombra!

A NÉGY MUSKÉTÁS

A történet

A XVII. századi Párizsban járunk. XIII. Lajos és Tréville úr, a muskétások parancsnoka hűséges szolgálataikért kitüntetik a királyi gárda legjobb testőreit, D’Artagnant, Athost, Porthost és Aramist. Közben a szolgáik – Planchet, Grimaud, Bazin és Mousqueton – egy fogadó vendégeinek megéneklik ezeket a bizonyos hőstetteket, melyeket valójában ők hajtottak végre a gazdáik helyett. Az egyik vendég egy író, egy bizonyos Dumas, aki különösen érdeklődik a szolgák történetei iránt, a derék Planchet pedig elmeséli, mi is a valóság a testőröket illetően. Nem is oly régen Planchet még éhesen kóborolt Párizs utcáin, és hasztalan próbált munkát találni magának. Az egyik veszélyes helyzetből D’Artagnan mentette ki, aki felfogadta szolgájának. Egyik nap a nemes lelkű férfiú azzal a hírrel tért haza, hogy párbajozni fog a király három testőrével, Athosszal, Porthosszal és Aramisszal. Planchet jól ismerte nevezett urak szolgáit, gyorsan összetrombitálta tehát őket, hogy kifundáljanak valamit az értelmetlen párbaj meghiúsítására. A zseniális ötlet az volt, hogy a bíboros gárdistáinak öltözve megjelennek a párbaj helyszínén. Azzal azonban nem számoltak, hogy az igazi gárdisták is meg fognak jelenni ott. A testőrök így nem egymással, hanem a gárdistákkal csaptak össze. A küzdelemből a szolgák is kivették a részüket, akik nem éppen fair módon küzdöttek a gárdisták ellen: például különféle mezőgazdasági szerszámok segítségével leszaggatták róluk a nadrágot. Az egyenlőtlen küzdelem legvégén D’Artagnan és a három testőr jó barátokként váltak el egymástól.

A négy szolga sajátos harcmodorral küzd a gárdisták ellen... (balról jobbra: Jean-Guy Fechner, Jean Sarrus, Gérard Rinaldi és Gérard Filippelli)

...és a gárdisták rövidesen harcképtelenné válnak

Richelieu bíboros természetesen azt követelte, hogy a király a legszigorúbb büntetésben részesítse a gárdistáira támadó testőröket, ám a felelősségre vonás csak látszólag történik meg, ugyanis a király és Tréville úr jót mulatnak a gárdisták megleckéztetésén. A palota folyosóján D’Artagnan találkozik a királyné komornájával, Constance-szal, akibe első pillantásra beleszeret. A bájos hölgy hamarosan titkos küldetésre indul: az ő feladata az éj leple alatt a Louvre-ba csempészni a királyné hódolóját, az inkognitóban Párizsban tartózkodó angol Buckingham herceget. A bíboros gárdistái azonban a nyomában vannak, mire Constance bemenekül egy fogadóba. Szerencséjére épp ott vannak a testőrök, akik védelmükbe veszik, s persze a szolgák ezúttal is a maguk furfangos módján szállnak be az összecsapásba. A felfordulásban Constance elillan, hogy teljesítse küldetését, de a bíboros emberei mégis elrabolják. Az éber szolgák figyelmét ez sem kerüli el, és ügyes mentőakciójuknak köszönhetően hamarosan nem Constance, hanem a bíboros bizalmasa, Joseph atya kerül kínpadra, hogy közben a komorna megszökhessen. Constance nem térhet vissza a palotába, ezért Bazin és Mousqueton női ruhába öltöznek, hogy helyettesítsék őt. Planchet és Grimaud közreműködésével sikerül Buckinghamet a Louvre-ba juttatni. A királyné emlékül egy gyönyörű nyakéket ad szerelmi zálogul a hercegnek. Joseph atya azonban kihallgatja a szerelmeseket, és a gárdisták élén a királyné lakosztálya felé indul, hogy rajtakapja a párt. A menekülés egyetlen esélye, ha Buckingham és Mousqueton ruhát cserélnek…

Planchet és Dumas (Gérard Rinaldi és Jacques Legras)

Egy mindenkiért, mindenki egyért: D'Artagnan, Aramis, Athos és Porthos (Jean Valmont, Georges Mansart, Yvan Tanguy és Gib Grossac)

Háttérinfók

Id. Alexandre Dumas (1802–1870) talán legnépszerűbb regénye, az 1844-ben megjelent A három testőr 1903-ban került először filmszalagra. Az elmúlt százhúsz évben több tucat filmváltozat készült belőle a legkülönbözőbb felfogásban. Van közöttük zenés film, vígjáték és animáció is. Nemcsak az irodalmi alapmű közös ezekben a mozgóképekben, hanem az is, hogy mindegyik film kisebb-nagyobb mértékben eltér a Dumas által megírt történettől. A legbátrabb – és egyben az egyik legrosszabb – verzió Paul W. S. Anderson 2011-es filmje, míg az egyik legérdekesebb a 2013-as orosz feldolgozás, amelynek tízrészes tévéváltozata olyan cselekményszálakat is kibont, amelyeket a korábbi filmek figyelmen kívül hagytak, mint például Porthos és Madame Coquenard, illetve Aramis és Chevreuse hercegné viszonya. (Idén egy kétrészes francia szuperprodukció várható Eva Green, Vincent Cassel és Louis Garrel főszereplésével.) Ebben a filmes univerzumban kiemelt hely illeti meg André Hunebelle (1896–1985) francia rendezőt, aki 1953-ban már forgatott egy hagyományos adaptációt A három testőrből, húsz évvel később pedig elkészítette a kétrészes paródiát. Itt jegyezzük meg, hogy 1968-ban modernizált változatot alkotott egy másik Dumas-klasszikusból, a Monte Cristo grófjából, amelyet a magyar mozik is bemutattak Modern Monte Cristo címmel.

A szolgák bevetésen: Planchet, Grimaud, Mousqueton és Bazin (Gérard Rinaldi, Jean-Guy Fechner, Gérard Filippelli és Jean Sarrus)

A négy szolga álruhában (Gérard Rinaldi, Jean Sarrus, Gérard Filippelli és Jean-Guy Fechner)

A kétrészes paródiafilm a sikerei csúcsán álló francia komikusok, a Les Charlots népszerűségét igyekezett kiaknázni. A formáció elődje, a Les Problèmes együttes 1965-ben alakult meg Gérard Rinaldi, Jean Sarrus, Luis Rego, Gérard Filippelli és Donald Rieubon közreműködésével. Az akkoriban közkedvelt énekes, Antoine (Pierre Antoine Muraccioli) előzenekaraként váltak ismertté. Később olyan sztárokkal léptek fel, mint Johnny Hallyday, Françoise Hardy, Sylvie Vartan, Claude François és a The Rolling Stones. Donald Rieubon dobos 1966-ban katonai szolgálata miatt kivált az együttesből. Helyére előbb William Ollivier, majd a produceri teendőket ellátó Christian Fechner fivére, Jean-Guy Fechner érkezett. A zenészek ekkor vették fel a Les Charlots nevet. 1968-ban a Rolling Stone magazin a legjobb francia rockegyüttesnek választotta őket. A humoros rockzenére specalizálódtak, és olyan francia sztárt is kifiguráztak, mint például Serge Gainsbourg, aki olykor maga is szívesen élcelődött másokon. A Les Charlots Sois Erotique című felvétele nem más, mint a Gainsbourg-világsláger, a Je t'aime moi non plus paródiája. A filmesek 1970-ben figyeltek fel a Les Charlotsra. Első filmjüket Philippe Clair rendezte Le Grande Java címmel. Igazán nagy mozisikereket a Claude Zidi által rendezett filmjeikkel értek el, melyek egy részét a magyar mozik is bemutatták: Bolondos újoncok (1971), A stadion őrültjei (1972), A Charlot-k bejárják Spanyolországot (1972), A nagy kóceráj (1973), Az újoncok háborúba mennek (1974). A Bons baisers de Hong-Kong (1975) című James Bond-paródiájukba az eredeti széria két mellékszereplőjét is meghívták: Bernard Lee itt is M., Lois Maxwell pedig Miss Moneypenny szerepét játszotta. Részben anyagi okok miatt a Les Charlots 1976-ban szerződést bontott a menedzserrel, s emiatt annak fivére, Jean-Guy Fechner is távozott az együttesből. A Les Charlots kisebb-nagyobb kihagyásokkal mind a mai napig létezik, de egykori sikereiknek már nyomába sem érnek. Gérard Rinaldi 2012-ben, Gérard Filippelli 2021-ben hunyt el. A Les Charlots 2013 óta trióban működik, tagjai: Jean Sarrus, Jean-Guy Fechner és az 1987-ben csatlakozott Richard Bonnot.

Richelieu bíboros és a király (Bernard Haller és Daniel Ceccaldi)

Constance a kínzókamrában (Paul Préboist és Josephine Chaplin)

Hunebelle kétrészes filmje 1973. augusztus 13. és november 16. között készült a Les Charlots producere, Christian Fechner megbízásából. A témát a direktor javasolta a producernek, akivel egyébként jól kijött, akárcsak a négy főszereplővel, akik szerinte nem voltak különösebben jó színészek, és a játékstílusuk leginkább a spontaneitásra épült. Az Hunebelle-produkciókkal nagyjából egy időben Spanyolországban is egy kétrészes film készült a Dumas-regényből Richard Lester rendezésében: A három testőr, avagy a királyné gyémántjai és A négy testőr, avagy a Milady bosszúja szintén teret adott a humornak, de alapvetően egyik sem vígjáték. Érdekesség, hogy a legendás komikus, Charlie Chaplin nagyobbik lánya, Geraldine Anna királynét játszotta Lester szuperprodukcióiban, míg a fiatalabbik Chaplin lány, Josephine Constance Bonacieux-t személyesítette meg Hunebelle filmjeiben. Fontosabb forgatási helyszínek voltak: a culani kastély, a meillant-i kastély, a fontainebleau-i kastély és a Vauluisant-negyed Troyes városában. A filmet 1974. február 13-án mutatták be a francia mozik. Összesen 2 190 139 néző váltott rá jegyet, közülük 247 410-en párizsiak voltak. Ennek ellenére Hunebelle utólag bukásként emlegette a filmet, ugyanakkor elismerte, hogy vannak benne részek, amelyek tetszettek neki. A magyar premierre – egy hét eltéréssel – egy évvel a francia ősbemutató után, 1975. február 6-án került sor. A látogatottságról nincsenek adataim. A Szovjetunióban 1978-ban mutatták be a filmet rövidített verzióban. 56,6 millió nézőjével a Szovjetunió fennállása alatt forgalmazott filmek százas toplistáján a 31. helyet foglalja el. (Hunebelle összesen négy alkotásával szerepel ebben a rangsorban: a muskétásprodukció áll a legjobban, ellenben a folytatás nincs a listán.) Lester konkurens filmjei – a második rész jogi okok miatt csak az Hunebelle-paródiák után került forgalomba – nemzetközi viszonylatban kifejezetten sikeresek voltak, Franciaországban viszont lényegében megbuktak, különösen a folytatás, amelynek csupán 142 605 nézője volt.

A gárdisták kapitánya (Igor De Savitch)

Így látták ők

„A film műfaja burleszk. Megvannak az összes kellékek és eszközök. Fergeteges rohangászások, átöltözések, fejbe kólintások és farba billentések, ám ezek mellett néhány, eddig még nem látott huncutság is. A játéknak André Hunebelle rendező diktált eleven tempót, s a kavalkádot Claude Robin rögzítette filmszalagra, nagy mesterségbeli tudással. A négy szolga szerepében a négy Charlotot láthatjuk, akik nagy lendülettel és derűvel komédiázzák végig a bohóságot. Nagy erénye ennek a filmnek, hogy nem akarja túllépni műfaji korlátait, aki tehát szereti a burleszket, vidám másfél órát tölthet a vászon előtt.”

(morvay: „A négy muskétás”. In: Esti Hírlap, 1975. február 6., 2. o.)

Titkos találka (Bernard Haller és Catherine Jourdan)

„A történelmi kalandfilmeknek sikerük szokott lenni, és többnyire méltán. Hát még ha Dumas Három testőre alapján készült, és nemcsak kalandfilm, hanem vígjáték is! A francia film főszereplője azonban voltaképpen nem is a négy muskétás, hanem négy furfangos szolgájuk, akik mindig segítik őket »hősi« harcaikban, a babér minden reménye nélkül. A film legnagyobb erőssége a mozgalmas fényképezés, Claude Robin munkája. A négy hőst a nálunk is jól ismert Charlot-k alakítják, a Bolondos újoncokból már ismert népszerű komikusok.”

(kartal: „A négy muskétás”. In: Magyar Nemzet, 1975. február 6., 4. o.)

A négy muskétás (Les Quatre Charlots mousquetaires, 1974) – francia filmvígjáték. Id. Alexandre Dumas A három testőr című regénye alapján a forgatókönyvet írta: Jean Halain. Operatőr: Claude Robin. Zene: Les Charlots. Díszlet: Max Douy, André Labussière és William Olivier. Jelmez: Sylvie Poulet. Vágó: Pierre Gillette. Rendezte: André Hunebelle. Főszereplők: Gérard Rinaldi (Planchet), Gérard Filippelli (Mousqueton), Jean Sarrus (Bazin), Jean-Guy Fechner (Grimaud), Jean Valmont (D’Artagnan), Yvan Tanguy (Athos), Gib Grossac (Porthos), Georges Mansart (Aramis), Bernard Haller (Richelieu bíboros / Buckingham herceg), Daniel Ceccaldi (XIII. Lajos), Paul Préboist (Joseph atya), Catherine Jourdan (a királyné), Karin Petersen (Milady), Josephine Chaplin (Constance), Jacques Seiler (Rochefort). Magyarországi bemutató: 1975. február 6. (mozi), 1977. december 31. (MTV).

A királyné és a csodás nyakéke (Catherine Jourdan)

A bájos Constance-t a szolgák is körülrajongják

A pórul járt testőrök (balról jobbra: Yvan Tanguy, Jean Valmont, Georges Mansart, Gib Grossac) és Mousqueton (Gérard Filippelli)

A NÉGY MUSKÉTÁS ÚJABB KALANDJAI

A történet

Planchet, Grimaud és Bazin furfangjuknak köszönhetően megszöktették a Bastille-ból barátjukat, Mousquetont, és gazdáikat, a legendás négy testőrt: D’Artagnant, Athost, Porthost és Aramist. Mindnyájan ugyanabban a kis kunyhóban rejtőztek el, ahol korábban Constance is menedéket talált. Persze muszáj, hogy mindenki kivegye a részét a ház körüli teendőkből: D’Artagnan és Planchet például fát vágnak, miközben a testőr fülsértő hangon kornyikál, hogy imponáljon szerelmének, a bájos Constance-nak. Ezalatt a Louvre-ban Bazin és Mousqueton odaadóan szolgálják a királynét, természetesen továbbra is nőnek öltözve. A jóságos uralkodónőt Richelieu csapdába csalta. A bíboros ugyanis rávette a királyt, hogy rendezzen bált, és kérje a feleségétől azt, hogy a gyémánt nyakéket viselje. Persze tudja, hogy az ékszert Buckingham herceg magával vitte Londonba szerelmi zálogként. A botrányt és a bukást csak egyetlen módon lehet elkerülni: vissza kell szerezni a nyakéket Angliából. A királyné levelet ír Buckinghamnek, és azt kéri, hogy a herceg adja át az ékszert az ezzel az üzenettel érkező testőröknek. A ravasz Richelieu számít erre a fordulatra, ezért kémnője, a szépséges Milady is útra kel Angliába, hogy egy hamis levél segítségével megszerezze a nyakéket. A calais-i kikötő fogadójában egy ügyes színjátékkal egyesével az ágyába csalja és elaltatja a testőröket, s így elsőként léphet brit földre.

A Milady akcióba lép a calais-i fogadóban (Karin Petersen)

Amikor utoljára láttam Párizst... (Bernard Haller és Catherine Jourdan)

A szolgák mosolyogva fogadják a halálos ítéletüket (balról jobbra: Gérard Filippelli, Jean Sarrus, Jean-Guy Fechner és Gérard Rinaldi)

Közben Calais-ben a szolgák megtalálják a Milady ágya alatt a teljesen meztelen testőröket, akikbe képtelenség életet verni. A küldetés sikere érdekében magukra öltik a testőrök ruháit, és ők utaznak Angliába. A Milady azonban megelőzte őket, s a négy szolga hasztalan esküdözik, hogy igazat beszélnek, és nem szélhámosok. Buckingham a Towerbe záratja őket, és elrendeli a kivégzésüket. A nyakéket viszont a Miladynek se tudja azonnal átadni, mivel a titkos szekrénykéjének kulcsát őrző inas víkendre ment. Hogy gyorsabban teljen az idő, a herceg vacsorázni viszi a Miladyt, és közben felidézi legutóbbi párizsi utazásának emlékeit. Noha a feje már nem tiszta az elfogyasztott alkoholtól, hirtelen mégis megvilágosodik: a négy álruhás szolga igazat beszélt, és a Milady hazudik. Buckingham az utolsó pillanatban érkezik, hogy megakadályozza a szolgák felakasztását. Hamarosan át is adja nekik a gyémánt nyakéket egy dobozban. A visszafelé vezető úton a hajó viharba kerül, s a ravasz Miladynek lehetősége nyílik arra, hogy a nyakékes ládikát rejtő csomagot egy másik dobozra cserélje. Calais-ben a szolgák a jól végzett munka örömével adják át a gazdáiknak a dobozt, ám az üres. A testőrök ekkor megpillantják Rochefort grófot és a gárdistáit. Azonnal tudják, hogy az ékszert tőlük kell visszaszerezni. Persze ez most sem megy összecsapás nélkül, de a győzelem ezúttal sem marad el. Mire azonban megérkeznek Párizsba, már szó szerint áll a bál, a királyné pedig a gyémánt nyakék nélkül indul el a bálterembe…

A boldog vég (Josephine Chaplin)

A Milady megérkezik Calais-ba (Karin Petersen)

Háttérinfók

A folytatás nagyjából ugyanazokon a helyszíneken készült, mint az első rész. Troyes városának legrégebbi utcája, a rue de Vauluisant ezúttal is a cselekmény egyik helyszíne, ahol négyszázötven statisztát foglalkoztattak, napi hatvan frank tiszteletdíjért. További helyszínek: Fontainebleau, Malesherbes, Meillant, Culan, Beynac, La Treyme és Chateaudun. Calais korabeli kikötőjét Argentat településen alkották meg. A forgatás méreteire jellemző, hogy két technikusi gárda is dolgozott a filmeken, körülbelül 120 ember mindennap. Itt jegyezzük meg, hogy természetesen az Hunebelle-produkciók sem az eredetileg tervezett szereposztással valósultak meg. Dumas szerepét például Jacques Dufilho, a Bastille kormányzóját pedig Michel Galabru játszotta volna. Nem tudom, erre miért nem került sor: talán az ilyen nagy sztároknak túl kicsi volt a felajánlott szerep, vagy a gázsiban nem sikerült megállapodniuk. Végül Jacques Legras, illetve Bernard Menez személyesítette meg ezt a két figurát. Bernard Hallert kettős szerepben láthatjuk: ő alakította Richelieu bíborost és Buckingham herceget is. A történelmi legenda szerint mindkét férfiú szerelmes volt Anna királynéba.

Őeminenciája a szürke eminenciásával (balra: Paul Préboist, jobbra: Bernard Haller)

Rochefort gróf (Jacques Seiler)

Említsük meg azt is, hogy a Rochefort grófot alakító kopasz Jacques Seiler a Magyarországon is bemutatott 1961-es filmváltozatban Grimaud (Athos szolgája) szerepét formálta meg. A folytatásban nagyobb hangsúlyt kapott a zene, mint az első részben: hallhatjuk például Constance balladáját, amelyben a női szólamot Josephine Chaplin énekli. Ehhez kapcsolódik a záró poén is: a befejező jelenetben D’Artagnant látjuk énekelni, noha nem tud, de aztán kiderül, hogy valójában a szolgája, Planchet (Gérard Rinaldi) énekel, és a történelemben ekkor használták először a playback technikát. Amikor a szolgák üldözőbe veszik a gyémánt nyakékkel menekülő Milady hintóját, vadnyugati hangulatú kísérőzenét hallunk, majd a történet legvégén búcsúzóul újra felcsendül az első részt indító csúfondáros dal a négy testőrről és szolgáikról. A két rész elkészítése huszonötmillió frankba került, ami az ilyen típusú filmek esetében magasnak mondható. Noha Hunebelle szerint a második rész viccesebb, mint az első, sikere mégsem volt akkora: 1 410 728-an látták, csak Párizsban 135 871 néző váltott rá jegyet.

Constance balladája (Josephine Chaplin és Jean Valmont)

Így látták ők

„A rendezőnek maradt még, ha szűkösen is, másfél órányi ötlete. Az udvari fondorlatok mulatságos helyzetekbe sodorják a botcsinálta hősöket. A nyakukba szakadt csetepatékból különös fegyverekkel – például sóval, borssal, olajjal – vágják ki magukat. Egy-egy élc, tréfa a huszadik századból csöppen a kardos-köpenyes kavargásba. A szerelmi idillt megóvja az émelygősségtől a paródia. Csakhogy a négy szolga mindig pojácákat, sivár karikatúrafigurákat lát maga körül – a kisember szemüvege nem feltétlenül torzít, csak másképpen ragadja meg a részleteket. A négy Charlot játéka a rögtönzés frissességével hat. Lényük olyannyira mai, hogy maguk is eleven anakronizmusként csetlenek-botlanak XIII. Lajos korában. A film vonzóerejéhez a négy énekes-komikus egy kellemes dallal is hozzájárul.”

(–csi: „A négy muskétás újabb kalandjai”. In: Magyar Nemzet, 1975. június 12., 4. o.)

(L)égből kapott nyakék (Catherine Jourdan)

„A második rész, mint tudjuk, az Anna-napi királynői ékszer megszerzéséről és eljuttatásáról szól, az eredeti mese is vérszegényebb, ezért a rendezőnek minden ötletet elő kellett venni, hogy versenyezhessen a bővebben áradó első résszel, és egy kicsit önmagával is. Nagyon jó szórakozást nyújt és mindig telt házat vonz a négy Charlot újabb kalandja is: látványos lovaglások, nagyszabású fogadások, cselszövések, tengeri út és álöltözet, akasztófa és börtön, csillárlovaglás és nagy verekedések »elegánsan« váltják egymást a négy muskétás csetlése-botlása nyomán, s mindig, az utolsó pillanatig marad új ötlet – mégis fáradtabbnak érezzük a film második részét, persze csak az előzőhöz viszonyítva. Szépek a képei, remek a muzsikája, a ritmusa, gyönyörűek benne az asszonyok és magával ragadóan komédiázik a négy főszereplő, akik jelmezben ugyan, de mára szabott humorral és derűvel formálják meg figurájukat.”

(Szakály Éva: „A négy muskétás újabb kalandjai”. In: Vas Népe, 1975. július 3., 5. o.)

A négy muskétás újabb kalandjai (Les Charlots en folie ! 2e round: À nous quatre, Cardinal, 1974) – francia filmvígjáték. Id. Alexandre Dumas A három testőr című regénye alapján a forgatókönyvet írta: Jean Halain. Operatőr: Claude Robin. Zene: Les Charlots. Díszlet: Max Douy és William Olivier. Jelmez: Sylvie Poulet. Vágó: Pierre Gillette. Rendezte: André Hunebelle. Főszereplők: Gérard Rinaldi (Planchet), Gérard Filippelli (Mousqueton), Jean Sarrus (Bazin), Jean-Guy Fechner (Grimaud), Jean Valmont (D’Artagnan), Yvan Tanguy (Athos), Gib Grossac (Porthos), Georges Mansart (Aramis), Bernard Haller (Richelieu bíboros / Buckingham herceg), Daniel Ceccaldi (XIII. Lajos), Catherine Jourdan (a királyné), Karin Petersen (Milady), Josephine Chaplin (Constance), Jacques Seiler (Rochefort), Paul Préboist (Joseph atya). Magyarországi bemutató: 1975. június 12. (mozi), 1978. február 8. (MTV).

RÁADÁS: A SZEXISTENNŐK

A kétrészes paródiafilm női főszereplőinek karrierje egybeesik a filmerotika hetvenes évekbeli felvirágzásával, így mindhármójukat láthattuk pikáns filmekben és magazinokban is.

Catherine Jourdan a Stars System magazin címlapján...

...és Alain Robbe-Grillet az Éden és ami utána következik (1970) című művészfilmjében

A dán származású Karin Petersen egy másik Dumas-mű, a Monsoreau felesége (1971) többrészes tévéváltozatával vált népszerűvé Franciaországban

A szexi Karin sorsa tragikusra fordult: nemi erőszak áldozata lett az otthonában, és az eset után öngyilkos lett

Josephine Chaplin a Canterbury mesék (1972) című Pasolini-filmmel vált ismertté. A legenda szerint édesapja, Sir Charles Chaplin megtekintette a filmet, és felháborodott lánya meztelen jelenetein. Bennfentesek viszont úgy tudják, Chaplin sose nézte meg a gyermekei filmjeit, és egyébként sem lett volna oka felháborodni, mert Josephine-t ekkor még dublőz helyettesítette a szexjelenetekben