Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

MovieCops

100 ÉVE SZÜLETETT FRANCO ZEFFIRELLI: FILM, SZÍNHÁZ, MUZSIKA

2023. február 11. 06:00 - Field64

100 éve született Franco Zeffirelli, a huszadik századi olasz kulturális élet egyik meghatározó személyisége. Sikerekben gazdag karrierje az ötvenes években kezdődött. A filmszakma mesterfogásait olyan nagyságok asszisztenseként tanulhatta meg, mint Luchino Visconti, Vittorio De Sica és Roberto Rossellini. Saját hírnevét elsőként a színház világában alapozta meg: látványos, mozgalmas operarendezéseinek köszönhetően új életre kelt ez a nagy múltú, de akkoriban a merev hagyományok béklyói között vergődő zenei műfaj. A prózai színpadokon is aktivizálta magát, ténykedése nyomán virágzó Shakespeare-kultusz bontakozott ki Itáliában. Két korai, világsikerű filmjét is Shakespeare-darabok alapján rendezte: A makrancos hölgy (1967) és a Rómeó és Júlia (1968) úgy a kritikusok, mint a közönség körében lelkes fogadtatásban részesült. Későbbi alkotásairól már megoszlottak a vélemények, gyakran nevezték őket negédesnek, szentimentálisnak, sőt néha giccsesnek is: ezek a vádak különösen A bajnok (1979) és a Végtelen szerelem (1981) kapcsán hangzottak el a leggyakrabban. Zeffirellinek a melodramatikus, olykor tragikusan végződő szerelmi történetek iránti vonzódása feltehetően az érzelemgazdag operákra vezethető vissza, melyeket – filmes karrierjével párhuzamosan – évtizedeken át fáradhatatlanul vitt színre a világ legrangosabb játszóhelyein a milánói Scalától kezdve a londoni Covent Gardenen át a New York-i Metropolitanig. Játékfilmjeit általában fiatalokról forgatta, mert őszintén hitt abban, hogy a fiatalság nagy dolgokra képes. A szó legnemesebb értelmében vett humanista alkotó, aki számos kollégájával ellentétben nem az emberi lélek sötét oldalának borzalmas titkaiban vájkált, hanem azt próbálta bemutatni, hogy az ember lehet ugyan esendő, küzdelmeiben akár el is bukhat, eredendően mégis a jóra született. Az őszinte emberi érzelmek – mindenekelőtt a szerelem – fontosságát hangsúlyozta, az élet nagyszerűsége mellett foglalt állást, s műveivel arra figyelmeztet, hogy a boldogságot és a harmóniát akkor találhatjuk meg, ha figyelünk egymásra és nyitottak vagyunk a minket körülvevő világ apró örömeire, a természet szépségeire, legyen szó csupán nyíló virágokról vagy önfeledten daloló madarakról.

FIGYELEM! Az alábbi blogbejegyzés egyes illusztrációi férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli látogatók kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! Hálásan köszönöm Teakbois kolléga közreműködését, aki rendelkezésemre bocsátotta Olivia Hussey életrajzi könyvét jelen poszt utolsó alfejezetének megírásához. A szövegben olvasható Rómeó és Júlia-idézeteket Kosztolányi Dezső fordította.

franco01_1.jpg

A kezdetek

Franco Zeffirelli 1923. február 12-én született Firenzében. Édesanyja Alaide Garosi divattervező volt, édesapja Ottorino Corsi gyapjú- és selyemkereskedő. Mindketten mással éltek házasságban, ezért Alaide asszony kedvenc Mozart-operája, az Idomeneo egyik áriájának címéből (Zeffiretti lusinghieri) választott családnevet a fiának, ám ezt a hivatalban elírták, így lett a kisfiúból Zeffiretti helyett Zeffirelli. (Feltehetően kiderült az édesanya félrelépése, emiatt nem jöhetett szóba, hogy férje nevét adja a házasságon kívül született gyereknek. Franco tizenhat éves volt, amikor igazi apja, Ottorino Corsi hivatalosan elismerte őt fiaként. Számos on-line forrásban azonban azt a helytelen infót találjuk, hogy a művész anyakönyvi neve: Gianfranco Corsi.) Zeffirelli hatéves korában elvesztette az édesanyját. Ekkor a Firenzében élő angol hölgyek vették kezükbe a nevelését. Az idős dámákat csípős nyelvük miatt „Skorpiók”-nak (Scorpioni) nevezték. Ez a szerető közösség nyitotta fel a kisfiú szemét az őt körülvevő világ szépségeire. (Zeffirelli életének ezt a szakaszát idézi fel a Tea Mussolinivel című 1999-es filmje.) 1941-ben Franco elvégezte a firenzei Szépművészeti Akadémiát, majd apja tanácsát követve felvételizett a firenzei egyetemre, ahol művészeteket és építészetet tanult. Tanulmányait megszakította, hogy fegyveresen harcoljon szülővárosa felszabadításáért. A háború után visszatért az egyetemre, ahol amatőr színielőadásokat is rendezett. Luchino Visconti az egyetemen figyelt fel a tehetséges fiatalemberre, akit a Vihar előtt (1948), a Szépek szépe (1951) és az Érzelem (1954) című filmjeiben asszisztenseként foglalkoztatott. Roberto Rossellini és Vittorio De Sica segédrendezőjeként az ifjú Zeffirelli a filmrendezői szakma további mesterfogásait sajátíthatta el. Első önálló játékfilmjét 1957-ben forgatta Kemping címmel, de ez a fekete-fehér vígjáték – egyik főszereplője Nino Manfredi – egyáltalán nem jellemző darabja az életművének. Úgy döntött, újabb filmek helyett előbb a színház világában vívja ki magának az elismerést.

franco02.jpg

Jelenet a Kemping (1957) című filmből

Néhány év alatt forradalmasította az operarendezés korszerűtlen, idejétmúlt hagyományait. Előadásai frissek, elevenek, mozgalmasak voltak: hamarosan a milánói Scala, a párizsi Opera és a londoni Covent Garden legfoglalkoztatottabb rendezője lett. Elsőként Rossini vígoperáit állította színre, modern rendezői koncepcióját a közönség, a kritikusok és a szakma is lelkesen üdvözölte. Összebarátkozott a fénykorát élő görög operadívával, Maria Callasszal, akit 1958-ban rendezett először a Dallasban (Egyesült Államok) bemutatott Traviatában. Együttműködésük csúcspontja a londoni Covent Gardenben 1964-ben színpadra állított Tosca volt, melyben Callas partnereként Tito Gobbit láthatták a nézők. Zeffirelli ugyanebben az évben Párizsban is rendezte Callast, Bellini Norma című operájában. Az operarendezésekkel párhuzamosan érdeklődése az irodalmi klasszikusok felé fordult: egyik fontos feladatának tekintette, hogy William Shakespeare munkáit közel hozza a huszadik század közönségéhez, megőrizve az eredeti művek szellemiségét, anélkül hogy bármiféle minőségi engedményt tenne. A londoni Old Vicben például a Rómeó és Júliát rendezte, illetve a Sok hűhó semmiért című vígjátékot, a római Teatro Eliseóban pedig a Hamletet. Működése nyomán óriási Shakespeare-kultusz bontakozott ki Olaszországban. Szívesen foglalkozott a kortárs szerzők – Edward Albee, Arthur Miller, Peter Shaffer – darabjaival is. 1966-ban dokumentumfilmet forgatott a firenzei árvízről, narrátorként Richard Burton hangját halljuk. A drámai alkotásnak külföldön is jelentős visszhangja támadt, hatására hivatalos szervezetek és magánszemélyek tettek nagyvonalú felajánlásokat az árvízkárok enyhítésére és az olasz kultúra egyik nagy múltú szellemi központjának számító Firenze megsegítésére.

franco03.jpg

Elizabeth Taylor és Richard Burton A makrancos hölgy (1967) című filmben

A makrancos hölgy

Zeffirelli Shakespeare-filmjeinek sorát az 1967-ben bemutatott A makrancos hölgy indította. A direktor eredetileg Sophia Lorennek és Marcello Mastroianninak szánta a két főszerepet, de aztán mégis Elizabeth Taylort és Richard Burtont választotta. Pedig a világhírű művészházaspár szénája akkoriban nem állt túl jól: első közös filmjük, a Kleopátra (1963) kis híján csődbe vitte a Fox filmvállalatot, és a következő három filmjük se kaszált a mozipénztáraknál. Érthető, hogy egyik filmgyártó cég sem tartotta jó ötletnek, hogy megint együtt szerepeljenek. Taylor és Burton tisztában voltak azzal, hogy A makrancos hölgy fordulópontot jelenthet a karrierjükben, ezért visszautasíthatatlan ajánlattal álltak elő: egymillió dollárral beszállnak a gyártási költségekbe, lemondanak a gázsijukról – kettőjük esetében ez mintegy kétmillió dollár lett volna! –, és inkább százalékos részesedést kérnek a majdani bevételből. (Taylor volt az első hollywoodi színésznő, aki egymillió dolláros gázsit kapott, méghozzá épp a Kleopátra címszerepéért.) Az üzlet létrejött, és Zeffirelli sose bánta meg, hogy Loren és Mastroianni helyett Taylort és Burtont szerződtette.

franco03a.jpg

Csókolj meg, Katám! (Richard Burton és Elizabeth Taylor)

Később élete legszórakoztatóbb filmes élményének nevezte A makrancos hölgy forgatását és a sztárpárral való közös munkát. Pedig a dolgok nem indultak igazán jól. Burtonnel ellentétben Taylor még sosem játszott Shakespeare-t, így nem volt tapasztalata abban, hogyan ejtse és hangsúlyozza helyesen a veretes sorokat. Szerencsére hamar azonosult makrancos Kata alakjával, játéka egyre magabiztosabbá vált, és végül addig kérlelte a rendezőt, amíg az hajlandó volt az utolsó forgatási napon újra felvenni a legelső napon rögzített jeleneteket. Ő ugyan elégedett volt velük, Taylor viszont gyengének találta kezdeti színészi teljesítményét, és az ő akarata győzött. A kosztümök esetében úgyszintén. A méltán világhírű olasz jelmeztervező, Danilo Donati csodás jelmezeket tervezett a filmhez, a legnemesebb és legdrágább anyagokat használta. Taylor azonban elégedetlen volt a sajátjaival, kijelentette, hogy képtelen játszani bennük, és ragaszkodott ahhoz, hogy állandó hollywoodi jelmeztervezője, Irene Sharaff varrja a kosztümjeit. A sztárallűrök ellenére a forgatás alapvetően zökkenőmentesen – sőt oldott légkörben! – zajlott, a film pedig mind a kritikusok, mind a közönség körében lelkes fogadtatásban részesült.

franco04.jpg

Erkélyjelenet (Olivia Hussey és Leonard Whiting)

Rómeó és Júlia

A hatvanas évek végén, a forrongó diákmozgalmak éveiben minden a fiatalokról szólt. Zeffirelli kifejezetten nekik szánta következő filmjét, a Rómeó és Júliát. Szerinte Shakespeare örök érvényű drámájának ifjú szereplői – Rómeó, Júlia, Mercutio, Tybalt vagy Benvolio – valójában olyanok, mint bármelyik mai fiatal: szeretnének kívül maradni szüleik gyűlölködésén és háborúskodásán. Rómeó tulajdonképpen egy érzékeny és naiv pacifista, a tizennégy esztendős Júlia pedig sokkal erősebb és bölcsebb, mint amennyire az életkora indokolná. Zeffirelli nagyjából olyan korú színészeket keresett a főszerepekre, mint amilyennek Shakespeare írta meg őket. Ez akkoriban merész szereposztási koncepciónak számított, mert a színpadi tradíciók szerint éppen az ilyen korú színészek nem tudják teljes átéléssel elmondani csodálatos szövegüket. Több tucat jelölt meghallgatása után a tizenhét éves Leonard Whiting és a tizenhat esztendős Olivia Hussey írhatta alá a szerződést. Rómeó szerepére Paul McCartney neve is felmerült, míg Júlia szerepére tesztelték Cherie Lunghit, az Excalibur (1981) későbbi női főszereplőjét is.

franco04a_1.jpg

„Mert Júlia van itt, szépsége fénylik,
S a kripta tőle tündér bálterem lesz.
Nyugodj, halott, kit egy halott temet.”

Leonard és Olivia fiatal koruk ellenére rendelkeztek némi színészi tapasztalattal, mindazonáltal Zeffirelli alapos előzetes felkészülést rendelt el nekik. Meg kellett tanulniuk a tizenötödik századi járásmódot, Leonardnak lovagló- és vívóleckéket, Oliviának pedig táncleckéket kellett vennie. A stáb forgatott Artenában (erkélyjelenet), Tuscaniában (templomi jelenetek és a kriptajelenet), Pienzában (Capuleték palotájában és az utcákon játszódó jelenetek) és Gubbióban (vívójelenetek). A hatásos látvány érdekében egyes jeleneteket Pasqualino De Santis operatőr és asszisztensei lóhátról vettek fel. Nino Rota is a korhűségre törekedve komponálta a filmzenét, így például csak az akkoriban már ismert hangszereket szólaltatta meg. A szerelmi téma különösen nagy sikert aratott, sztárok egész sora énekelte már különféle szöveggel, a legnépszerűbb az A Time for Us. A Rómeó és Júlia három Golden Globe-ot és két Oscart nyert, nem is szólva egyéb elismeréseiről, de ezeknél is fontosabb, hogy mindmáig a legjobb és legkedveltebb Shakespeare-filmek között tartják számon, teljesen megérdemelten.

franco05.jpg

Ferenc egy új élet kapujában (Graham Faulkner)

Napfivér, Holdnővér

1969-ben Zeffirelli mint utas súlyosan megsérült egy autóbalesetben: arcát többször is meg kellett műteni. Lábadozása időszakában vallási vonatkozású víziói támadtak, melyek hatására egyre élénkebben kezdett érdeklődni az evangéliumok iránt. Ezekből a kórház jezsuita káplánja olvasott fel neki. A hallottak arra késztették a művészt, hogy átgondolja addigi életét és a valláshoz való viszonyát. Egyik álmában maga Szent Ferenc jelent meg előtte. A hitében megerősödött Zeffirelli elhatározta, hogy további munkásságát Istennek szenteli, és filmet forgat Szent Ferencről. Megvolt a pontos elképzelése arról, miféle képet akar közvetíteni a szentről, ezért néhány ponton eltért a történelmi adatoktól. Értelmezése szerint Assisi Szent Ferenc és Assisi Szent Klára története valójában Rómeó és Júlia históriájának spirituális variációja, amely a lelki összetartozást szimbolizálja mindenfajta testiség nélkül. A film címe Ferenc verséből, a Naphimnuszból származik. Ezúttal is számos jelentkező közül választották ki a két főszereplőt.

franco19.jpg

A pápa fogadja Ferencet

Ferenc esetében Al Pacino, Klára esetében pedig Isabella Rossellini szerepeltetését is fontolóra vették. Zeffirelli végül két ismeretlent választott, Graham Faulknert és Judi Bowkert. A forgatás javarészt külső helyszíneken (Montalcino, Assisi, Gubbio, Norcia, San Gimignano) zajlott, egyes belsőket a római Dear Filmstúdió műtermeiben vettek fel. A direktor élt a színdramaturgia lehetőségeivel is, mivel a zöld, a piros és a fehér színnek a középkori értelmezés szerint sajátos jelentéstartalmuk volt: a zöld kapcsolódott az élethez, a piros az önfeláldozáshoz, a szeretethez és a jótékonysághoz, a fehér pedig a tisztasághoz és az ártatlansághoz. A film kétféle változatban készült, az olasz és a nemzetközi piac részére. A két verzió között komoly különbségek vannak, például Donovan betétdalai csak a nemzetközi változatban hallhatók. Az énekes személye által Zeffirelli megpróbálta Ferencet kapcsolatba hozni a hatvanas évek szabadságot kereső, szeretetet hirdető hippijeivel, a „virággyerekek”-kel. A Napfivér, Holdnővér kultuszfilmnek számít ugyan, de már az ősbemutató idején is elhangzottak róla olyan túlzó vélemények, hogy igazából csupán egy vallási témájú giccs, művészi értékét tekintve nem mérhető Roberto Rossellini vagy akár Liliana Cavani Szent Ferenc-filmjeihez.

franco06.jpg

Laurence Olivier és Robert Powell A názáreti Jézus (1977) című filmben

A názáreti Jézus

Assisi Szent Ferenc után Zeffirelli magáról Jézusról forgatott filmet az olasz RAI és a brit ITC tévécsatorna megbízásából. Az eredetileg ötrészes minisorozatot később rövidített változatban, kétrészes mozifilmként is bemutatták. A film ötlete tulajdonképpen VI. Pál pápától származott. A Szentatya megtekintette a Mózes, a törvényhozó (1974) című minisorozatot, amely szintén a RAI és az ITC közös produkciójában készült. Gratulált Lew Grade producernek, és reményét fejezte ki, hogy a következő téma Jézus élete lesz. A RAI és az ITC gyorsan megállapodott egymással erről az új projektről is. A köztudottan mélyen vallásos Zeffirellit kérték fel a rendezésre. Ő viszont nemet mondott, és csak Lew Grade rábeszélésére gondolta meg magát. Ragaszkodott azonban ahhoz, hogy a sorozat ökumenikus jellegű, vagyis minden felekezet számára elfogadható legyen, beleértve a nem hívőket is. Ezzel Grade is egyetértett, ezért az Anthony Burgess, Suso Cecchi d'Amico és Zeffirelli által írt forgatókönyvhöz szakértők tucatjai adtak értékes tanácsokat. A forgatás 1975 szeptemberében kezdődött, és 1976 májusában ért véget. A jelenetek többségét Marokkóban és Tunéziában vették fel.

franco06a.jpg

A názáreti Jézus (középen: Robert Powell)

A szereposztás igazi sztárparádé: Anne Bancroft, Claudia Cardinale, Ernest Borgnine, Laurence Olivier, Anthony Quinn, Fernando Rey, James Mason, Rod Steiger, Peter Ustinov, Valentina Cortese és sokan mások. Jézus szerepét Dustin Hoffman vagy Al Pacino játszotta volna. Végül azért mellőzték őket, mert az alkotók úgy gondolták, külsejük esetleg nem felel meg az amerikai közönségben élő Jézus-képnek. Lew Grade felesége javasolta Robert Powell brit színészt, aki Ken Russell Mahlerjának (1974) címszerepében vált világhírűvé. Powell kék szemét sötétkék szemtussal hangsúlyozták, ami tekintetét különösen kifejezővé tette. Különféle későbbi felmérések szerint a Jézust megformáló színészek közül Powell arca és színészi játéka hatott a legjobban a közönségre. A sorozat világszerte lelkes szakmai és közönségfogadtatásban részesült, ennek köszönhetően került rövidített formában a mozik műsorára. A magyar illetékesek kitartóan elzárkóztak attól, hogy Magyarország számára megvásárolják, mert csupán „giccses bibliai képeskönyv”-nek tartották. A hazai filmszínházak még megkésve sem mutatták be, a televízióban láthattuk először.

franco07.jpg

Ricky Schroeder és Jon Voight A bajnok (1979) című filmben

A bajnok

A bajnok (1979) az 1931-ben bemutatott, azonos című King Vidor-film remake-je. A történet egy lecsúszott ökölvívóról, Billyről szól, aki kisfiával, T. J.-vel vándorol, és alkalmi bokszolásból tartja el kettőjüket. Váratlanul megjelenik jómódban élő, elvált felesége, aki vissza akarja kapni a gyereket. Hősünk ragaszkodik a fiához, és megpróbál jó útra térni, hogy T. J. büszke lehessen kiváló sportoló édesapjára. Zeffirellitől sosem állt távol a szentimentalizmus, ami ebben a filmjében egyértelműen giccsbe fordul át. A könnyfakasztó zárójelenetet azóta számos pszichológiai kísérlethez is felhasználták, hogy erős érzelmi reakciókat váltsanak ki a vizsgálati alanyokból. A bajnok szerepét Ryan O’Neal vállalta, de visszalépett, miután Zeffirelli elzárkózott attól, hogy O’Neal fia, Griffin játssza T. J.-t. Szóba került Robert Redford is, aki komoly változtatásokat akart a forgatókönyvön, amire a direktor szintén nem volt hajlandó. Végül Jon Voighttal sikerült megállapodni, akit alakításáért a következő évben Golden Globe-ra jelöltek. Az anyát Faye Dunaway formálta meg. A dívának magánéleti okokból kapóra jött, hogy ezúttal nem övé a főszerep. Szívesen játszott anyát, mert akkoriban a valóságban is az akart lenni. Saját bevallása szerint imádott Zeffirellivel dolgozni, sok minden mellett azért, mert a direktor nemcsak szerette a színészeket, hanem tudott is bánni velük. Faye alakítása azonban nem mindenki tetszését nyerte el. Az egyik kritikus szerint oly mohó tekintettel ölelgeti magához a fiát, mint aki a legszívesebben ágyba bújna vele. A kisfiút Ricky Schroeder alakította, akit egy országos tehetségkutató verseny keretében több mint kétezer jelölt közül választottak ki. A legtehetségesebb fiatal színésznek járó Golden Globe-díjat vehette át 1980-ban, felnőttként mégsem tudott a nagy sztárok közé emelkedni.

franco08.jpg

Martin Hewitt és Brooke Shields a Végtelen szerelem (1981) című filmben

Végtelen szerelem

Felmerült az a lehetőség, hogy Zeffirelli rendezze a Joan Crawford életéről szóló Anyu a sztár (1980) című filmet, a főszerepben Faye Dunawayjel. A direktor Hollywood áldozataként akarta ábrázolni Crawfordot, ám a néhai filmcsillag mostohalánya, az opusz alapjául szolgáló botrányregény szerzője, Christina Crawford nem fogadta el ezt a koncepciót. Zeffirelli ekkor egy másik friss bestseller megfilmesítésébe kezdett: Scott Spencer regénye, a Végtelen szerelem tulajdonképpen egy modern Rómeó és Júlia-történet. A szerelmesek ezúttal nem halnak meg a történet végén, hanem végleg elszakadnak egymástól. A két főszerepet a korszak tinédzsersztárja, Brooke Shields és a pályakezdő Martin Hewitt játszotta. Hewittnek állítólag nem kevesebb, mint ötezer riválisa volt, köztük az akkor még ismeretlen Tom Cruise és Timothy Hutton. (Cruise végül egy kisebb szerepet kapott, Hutton még annyit se.) Shields ellen az anyját alakító Shirley Knight tiltakozott a legélénkebben, mert nem találta őt elég tehetségesnek. Rögvest sorolta is a szerinte alkalmasabb jelölteket, mint például Rosanna Arquette, Linda Blair, Bo Derek, Carrie Fisher, Jodie Foster, Melanie Griffith, Jennifer Jason Leigh, Kristy McNichol, Michelle Pfeiffer és Debra Winger, de Zeffirellit nem lehetett meggyőzni. Ne kételkedjünk a színésznő jó szándékában, ámbár 1981-ben Bo Dereket és Debra Wingert szerintem már aligha lehetett volna eladni tizenéves lányként.

franco08a.jpg

Martin Hewitt és Brooke Shields

Zeffirellinek nem volt könnyű dolga Brooke-kal: az egyik szerelmi jelenet felvétele közben kénytelen volt csiklandozni Shields talpát, hogy végre valami érzelem jelenjen meg a leányzó kifejezéstelen arcán. (Mulatságos, hogy Shields önjelölt menedzserként ténykedő mamája viszont először azért akart nemet mondani lánya nevében, mert szerinte a szerep nem jelentett komoly színészi feladatot Brooke-nak.) A szerelmi jelenetekkel mellesleg több baj is volt, ötször kellett megkurtítani őket, hogy a film elkerülhesse a forgalmazási csőddel egyenértékű X-kategóriás besorolást. A kritikusok egyébként nem Brooke, hanem inkább Martin alakítását tartották haloványnak, a színész azonban utólag kijelentette, hogy nem érdeklik a negatív vélemények, és büszke erre a filmjére. Elmondta, hogy bár ő és Brooke mindmáig jó barátként gondolnak egymásra, a valóságban sose volt közöttük szerelem. A lesújtó kritikák és a hat Arany Málna-jelölés ellenére Zeffirelli alkotása nem bukott meg a pénztáraknál, ám igazán elsöprő világsikert csupán a Lionel Richie és Diana Ross által előadott címadó dal ért el, mely számos országban hetekig vezette a toplistákat. A Végtelen szerelem nem tetszett a szerzőnek, Scott Spencernek sem, aki a 2014-es remake-kel sincs kibékülve.

franco09.jpg

C. Thomas Howell, Az ifjú Toscanini (1988) címszereplője

Az ifjú Toscanini

Zeffirelli személyesen is ismerte a legendás olasz karmestert, Arturo Toscaninit (1867–1957), akinek fiatal éveiről forgatta 1988-as mozifilmjét. Tanulmányai befejezése után az ifjú Toscanini Claudio Rossi zenekaránál kapott munkát. Rossi elvitte magával egy dél-amerikai turnéra is. Brazíliában Arturo szerelmes lesz egy Margherita nevű fiatal lányba, és megismerkedik bálványával, az öregedő operadívával, Nadina Bulichoff-fal is. Nadina az Aida címszerepében szeretne visszatérni a színpadra, és ebben Toscanini igyekszik segíteni neki. A fiatal karmester nemcsak az operalibrettóban találkozik a rabszolgatartó társadalom kegyetlenségével, hanem a brazil valóságban is. A tizennégy millió dollárból forgatott film címszerepében C. Thomas Howell nyújtott figyelemre méltó alakítást, a bulvárszenzációt azonban Elizabeth Taylor jelentette, aki Nadinaként nyolc év szünet után jelent meg újra a filmvásznon. Alakítása az 1988-as velencei filmfesztiválon katarzis helyett állítólag inkább derültséget okozott.

franco09a.jpg

A „sötétbarnára pasztázott, hetyke-begyes Elizabeth Taylor” mint Aida

Létay Vera, a Filmvilág kritikusa így írt korabeli beszámolójában: „A mesebeli palotájába bezárkózott, felékszerezett, talpig selyemtafotában suhogó dámára a jóság ifjító szere olyan hatással van, hogy a premieren, szerepéből kilépve, szózattal fordul az előkelő közönséghez, a díszpáholyban ülő királyhoz, felszólítja őket, szabadítsák fel rabszolgáikat, miként ő maga is hét emberének visszaadta szabadságát. A szózatot emlékképek szakítják meg, a villámló zivatarban fához láncolt, szenvedő néger rabszolgáról. S mindez az Aida szerepében sötétbarnára pasztázott, hetyke-begyes Elizabeth Taylor hamisan patetikus előadásában, aki az epés kritika szerint olyan, mint Faruk király egyik felesége lehetett.” Ugyanezen a fesztiválon vetítették Martin Scorsese Krisztus utolsó megkísértése (1988) című drámáját is, amely ellen már a bemutató előtt példátlan tiltakozáshullám indult. Maga Zeffirelli is a Biennálé műsorpolitikájának felülvizsgálatát követelte, saját filmjének kínos premierje után azonban dühösen azt nyilatkozta, hogy soha többé nem teszi be a lábát Velencébe. Több mint három évtizeddel az ősbemutató után már egyre gyakrabban találkozni olyan véleményekkel is, hogy Az ifjú Toscanini Zeffirelli életművének igazságtalanul alulértékelt darabja.

franco10.jpg

„Lenni vagy nem lenni?” (Mel Gibson)

Hamlet

Az 1990-es években Zeffirelli változatlanul megosztotta energiáit a színház és a film között. Míg az előbbi területen folytatódott a diadalmenete, addig újabb filmjeivel nem tudta megismételni korai alkotásai világsikerét. Harmadik Shakespeare-filmje, a Hamlet (1990) ugyanazzal a céllal született, mint az előző kettő: közelebb hozni a jelenkor nézőihez a halhatatlan drámaíró művészetét. Ennek egyik lehetőségét a szereposztás jelentette. Zeffirelli a címszerepre ugyanis Mel Gibsont, a Halálos fegyver-filmek sztárját választotta. Vagyis ezúttal is szakítani kívánt a merev színjátszási hagyományokkal, jelen esetben azzal, hogy a dán királyfi egy töprengő, meditáló személyiség: a direktor inkább egy cselekvő akcióhőst akart. Gertrud szerepére tudatosan választott Glenn Close személyében egy olyan színésznőt, aki tipikus hollywoodi blockbusterekkel (Kicsorbult tőr, 1985; Végzetes vonzerő, 1987) futott be. A kereskedelmi elvárások mellett természetesen nem szorultak háttérbe a művészi szempontok sem, hiszen a két főszereplő nemcsak sztárként, hanem színészként is figyelemre méltó volt, nem is beszélve a többiekről: Alan Bates (Claudius), Paul Scofield (Hamlet atyjának szelleme), Ian Holm (Polonius) és Helena Bonham Carter (Ophelia).

franco10a.jpg

Gertrud és Claudius (Glenn Close és Alan Bates)

Az angol–amerikai–francia összefogással megvalósult Hamlet forgatása 1990. április 23-án kezdődött, és tizenegy hétig tartott. (Az IMDb csak hét hétről tud.) Helsingőr várát a tizenegyedik században épült doveri kastély helyettesítette. A stáb olyan csodálatos skóciai helyszíneken dolgozott még, mint Dunnottar vára és a közelében lévő kisváros, Stonehaven, illetve a Blackness-kastély. A költségek húszmillió dollárra rúgtak, a bevételek azonban nem voltak kiemelkedően magasak. Zeffirelli szereposztási koncepciója a kritikusoknál érdekes módon kedvezőbb visszhangra talált, mint a nézőknél. A közönség nem rohamozta meg a mozikat, hogy kedvencét Shakespeare-szerepben lássa, noha a szakmai vélemények szerint Gibson erőteljes, intelligens alakítást nyújtott Hamletként. Egyesek mégis azon az állásponton voltak, hogy a figura aktivizálása miatt játéka kevésbé összetett és elmélyült, mint amennyire azt a shakespeare-i szöveg megengedné.

franco11.jpg

Jelenet az Egy apáca szerelme (1993) című filmből

Egy apáca szerelme

Giovanni Verga Storia di una capinera (Egy veréb története) című könyve 1871-ben jelent meg könyv alakban, de az olvasók már korábban megismerkedhettek a történettel folytatásos újságregény formájában. Részben önéletrajzi ihletésű műről van szó: 1854-ben kolerajárvány tört ki Cataniában, amely elől a Verga család Tebidibe, egy jó levegőjű üdülőhelyre menekült. Ott az akkor tizennégy esztendős Giovanni beleszeretett egy fiatal novíciába, Rosaliába. A könyv 1891-ben jelent meg először magyarul Egy apácza története címmel, Zigány Árpád fordításában, a Singer és Wolfner kiadásában. A fordító egy lábjegyzetben megmagyarázta, miért nem tükörfordítást készített az eredeti címhez: „Mivel a magyar nép a barázdabillegető nevét mindig bizonyos erkölcsi és értelmi léhaság meg­bélyeg­zésére használja: azért a fordítás alaki hűsége itt bizonyára helytelen lett volna.” (A könyv eredeti címében szereplő „capinera” szót általában verébnek fordítják, de ornitológiai szempontból egész pontosan a verébalakúak rendjébe tartozó barátposzáta köznyelvi elnevezése az olaszban. A barázdabillegetők szintén a verébalakúak rendjébe tartoznak.)

franco11a.jpg

Johnathon Schaech az Egy apáca szerelme című filmben

A regényt 1917-ben és 1943-ban is megfilmesítették. Ahogy arról már szó volt, Zeffirelli filmrendezői munkásságának visszatérő témája a fiatalok reménytelen vagy éppen tragikusan végződő szerelme, amihez a Verga-regény is kitűnő alapot szolgáltatott. A testiségtől mentes szerelem motívuma az opuszt a Napfivér, Holdnővérrel rokonítja. Maria, a hétéves korában apácának adott fiatal lány a zárda ideiglenes bezárása miatt egy időre visszakerül családjához, ahol egy számára ismeretlen világ tárul fel előtte: belekerül egy másfajta élet lüktetésébe, felfedezi a természet szépségeit és átéli az első szerelem érzését, ami sokkal inkább mondható lelki kötődésnek, mintsem mindent elsöprő érzéki vágynak. A történet végén önként tér vissza a zárdába, hogy apácának szenteljék: nézőpont kérdése, hogy ebben az „élve eltemetkezés” gesztusát látjuk-e, avagy lemondást a földi lét örömeiről egy magasztosabbnak hitt életcél, Isten szolgálata javára. Zeffirelli most is pályakezdőkre (Angela Bettis és Johnathon Schaech) bízta a két főszerepet, mellettük olyan kiváló színészeket láthatunk, mint például Vanessa Redgrave, Valentina Cortese és Frank Finlay. Az Egy apáca szerelme akkor került a mozikba, amikor a filmvásznakat még javában a nyolcvanas években feltűnt akcióhősök lőtték lyukacsosra, így talán mondani se kell, hogy Zeffirelli szívet melengetően szép filmje csendben és hamar kimúlt a kasszáknál.

franco12.jpg

Charlotte Gainsbourg és William Hurt a Jane Eyre (1996) című filmben

Jane Eyre

Charlotte Brontë Jane Eyre című regénye egyike az irodalomtörténet leghíresebb és legnépszerűbb alkotásainak. Először Currer Bell álnéven jelent meg 1847-ben, magyarul A lowoodi árva címmel is kiadták. A történet árván maradt hősnőjét szívtelen nagynénje árvaházba adja, mert a kislány a szigorú büntetések ellenére sem alázkodik meg előtte. Az intézetben Jane műveltséget, jó modort is tanul, így tizennyolc éves korában levelezés útján nevelőnői álláshoz jut Mr. Rochesternél. Élvezi a korábbinál szabadabb életet, és jól elboldogul munkaadója gyámleányának nevelésével is. A külföldről hazaérkező Mr. Rochester szigorúsága hamar felenged a nevelőnő iránt, kibontakozó románcukat azonban baljós jelenségek kísérik: a kastély éjszakai csendjét olykor hátborzongató nevetés töri meg, rejtélyes alak mászkál a folyosókon, és egyik éjszaka valaki felgyújtja az alvó Mr. Rochester ágyát… Brontë könyvéből 1910-ben készült az első filmváltozat, 1943-ban pedig a legnevezetesebb. Ez utóbbit Robert Stevenson rendezte, a hősnőt Joan Fontaine, Rochestert Orson Welles alakította. Zeffirelli főszereplői: a francia Charlotte Gainsbourg és az amerikai William Hurt.

franco12a.jpg

Jelenet a Jane Eyre-ből

A direktor pályája során számos nehéz természetűnek tartott színésszel (például Liz Taylorral és Faye Dunawayjel) dolgozott együtt, a maga részéről William Hurtöt tartotta a legnehezebb esetnek. A szereplőgárdából emeljük ki még Anna Paquin, Fiona Shaw, Joan Plowright, Geraldine Chaplin, Billie Whitelaw és Maria Schneider nevét is. A forgatás javarészt a Thornfield Hallt helyettesítő, festői szépségű Haddon Hallban (Egyesült Királyság, Derbyshire) zajlott. A Wye folyó mentén elterülő épület annyira jó választásnak bizonyult, hogy a Jane Eyre későbbi filmváltozatait is általában itt forgatták. Voltak persze más helyszínek is, egyes jeleneteket például Olaszországban vettek fel. A Jane Eyre bebizonyította, hogy a valaha világsikerű filmeket alkotó Zeffirelli rétegrendező lett: filmjeinek szakmai igényessége elvitathatatlan, atmoszférájuk magával ragadja a révedezni vágyó nézőket, de ekkoriban már úgy a művészfilmek, mint a kommerszfilmek mezőnyében más szelek fújdogáltak.

franco13.jpg

Maggie Smith és Claudio Spadaro a Tea Mussolinivel (1999) című filmben

Tea Mussolinivel

Részben önéletrajzi ihletésű alkotás az 1999-ben bemutatott Tea Mussolinivel című film, amely azonban a történelmi eseményeket illetően néhány ponton eltér a tényektől. Főhősét, Lucát Firenzében élő angol hölgyek veszik pártfogásukba, akik mindennap együtt teáznak. A kifinomult dámák nincsenek teljesen képben a valós helyzetről: biztonságban érzik magukat, hisznek az olasz diktátornak, Mussolininek, hogy nekik nem eshet bajuk, hiszen az angolok az olaszok régi barátai és szövetségesei. Amikor kitör a második világháború, az angolokat internálják, az Egyesült Államok hadba lépése után pedig az amerikaiakat is. Most már nem babra megy a játék, a túlélés a cél. Közben kiderül, hogy a dúsgazdag amerikai zsidó asszony, Elsa szeretője valójában besúgó, aki meg akarja szerezni a nő vagyonát, ezért az életére tör. A veszélyhelyzetek férfivá érlelik a kamasz Lucát… Mint minden Zeffirelli-filmnek, ennek is elsősorban az atmoszférateremtés és a színészi játék a legnagyobb erőssége.

franco13a.jpg

Cher és Franco Zeffirelli a Tea Mussolinivel forgatásán

Zeffirelli abszolút maximalista volt, akárcsak Stanley Kubrick: képes volt több tucatszor felvenni ugyanazt a jelenetet, ha úgy érezte, elsőre nem tudta a tökéletességet elérni, mert például rossz szögben állt a kamera, valamelyik szereplő jelmezével nem volt minden rendben, vagy kamasz főszereplője rossz kiejtéssel mondta a szövegét. Luca szerepét ketten játszották: gyerekként Charlie Lucas, kamaszként Baird Wallace. Az amerikai Baird a forgatási előkészületek idején egy római angol iskolába járt. Elment ugyan a meghallgatásra, de szerinte annyira rosszul sikerült a próbafelvétele, hogy nem számított arra, hogy Zeffirelli épp őt választja. Mivel nagyon hasonlított a fiatal Zeffirellire, így érthető, hogy rá esett a választás. Lady Hestert és Maryt eredetileg Vanessa Redgrave és Angela Lansbury játszotta volna, akik egyéb elfoglaltságaik miatt nem tudták vállalni a munkát. Nagyszerű helyetteseik lettek Maggie Smith és Judi Dench személyében. (Gibson őrnagyot Maggie fia, Chris Larkin játssza.) Az amerikai asszonyt alakító világhírű énekesnő, Cher kizárólag azért mondott igent, mert Zeffirelli kijelentette, hogy mást elképzelni sem tud ebben a szerepben. Költségvetési okokból a film vége felé látható harci jeleneteket nem forgatták le, hanem átemelték A híd túl messze van (1977) című háborús szuperprodukcióból.

franco14.jpg

Fanny Ardant és Gabriel Garko a Mindörökké Callas (2002) című filmben

Mindörökké Callas

Zeffirelli rajongott a legendás görög operadíváért, Maria Callasért, akit háromszor rendezett színpadon (Norma, Traviata, Tosca). Szerette volna a felvevőgép elé is csábítani, Callas azonban visszautasította őt, akárcsak Luchino Visconti, Joseph Losey, J. Lee Thompson és mások filmajánlatait. (Csupán egyetlenegyszer mondott igent egy filmajánlatra, méghozzá Pier Paolo Pasolini Médeájára, ám a film megbukott. Ennek ellenére Callas és Pasolini között mély barátság szövődött.) A sztár 1977-ben bekövetkezett halála mélyen lesújtotta Zeffirellit. Évekig gondolkodott azon, hogyan állíthatna méltó filmes emlékművet bálványának. Annak idején neki adatott a megtiszteltetés, hogy dokumentumfilmet forgathatott Callas utolsó operaszerepléséről a Covent Gardenben. Úgy döntött, hogy egy játékfilmet is szentel a személyének. Az opuszt Mindörökké Callas címmel 2002-ben mutatták be, a művésznő halálának huszonötödik évfordulója alkalmából. A történet a valóságot ötvözi a fikcióval. Larry Kelly (Maria egyik közeli barátját Lawrence Kellynek hívták, ámbár a filmbeli figura inkább Zeffirelli alteregójának tűnik) érdekes ötlettel keresi fel a Párizsban évek óta visszavonultan élő Callast. Szeretné, ha egy operafilmben eljátszaná Carment, az operairodalom egyik legnépszerűbb hősnőjét. Az éneket egy korábbi hangfelvételéről kevernék a képek alá, mert Callas csodálatos énekhangja sajnos már tönkrement, visszavonulásának fő oka is ez volt.

franco14a.jpg

Maria Callas és a barátja, Larry Kelly (Fanny Ardant és Jeremy Irons)

A művésznőt érdekelni kezdi a lehetőség, hogy egyik legkedvesebb szerepét egy filmfelvétel megőrizné az utókor számára, és örül annak is, hogy visszakerül az élet nyüzsgésébe, újra megtapasztalhatja az emberek csodálatát és szeretetét. Női hiúságát legyezgeti, hogy jóképű partnere nemcsak a híres opera-énekesnőt, hanem a még mindig vonzó asszonyt is látja benne. Mégis, amikor elkészül a Carmen-film, Maria arra kéri Kellyt, hogy ne hozza forgalomba: úgy érzi, becsapná a nézőket azzal, hogy csupán egy illúziót nyújt nekik, Callas legendáját, miközben épp amiatt válhatott naggyá, mert művészete az őszinteségre épült, a valós művészi teljesítményre, és nem a látszatra. A francia Fanny Ardant akkoriban nagy sikerrel játszotta Callast a színpadon a Master Class című drámában, és Zeffirelli emiatt kérte fel őt a főszerepre. Szemmel látható céljuk az volt, hogy ne a média által felépített, tragikus pózba merevített operaidolt ábrázolják, hanem az érző-érzékeny, aktív és életvidám művészt. További fontosabb szereplők: Jeremy Irons, Joan Plowright, Jay Rodan és Gabriel Garko. A kritikák elsősorban Ardant sokszínű játékát és a Carmen-betétek pazarságát emelték ki, mindazonáltal a film egészének vonatkozásában inkább a csalódottság hangjai domináltak.

franco15.jpg

Traviata (1982)

Operafilmek

Zeffirelli első operafilmje, Az álarcosbál (1978) a milánói Scalában 1977. december 30-án bemutatott Verdi-opera tévéfelvétele. Riccardót Luciano Pavarotti, Renatót Piero Cappuccilli, Ameliát Shirley Verrett, Ulricát Jelena Obrazcova énekelte. 1982-ben három Zeffirelli-operafilmet is láthattak az érdeklődők: a Traviatát mozikban mutatták be, a Bajazzók és a Parasztbecsület pedig a televízió műsorán szerepelt. A Traviata Giuseppe Verdi közkedvelt operája alapján készült: Violetta szerepében Teresa Stratast láthattuk, Alfredót Plácido Domingo, Giorgiót Cornell MacNeil alakította. A filmet két kategóriában (legjobb díszlet, legjobb jelmez) jelölték Oscar-díjra, a Golden Globe-ra pedig a legjobb külföldi filmként volt esélyes. Olaszországban három Ezüst Szalag-díjat kapott: legjobb díszlet (Gianni Quaranta), legjobb jelmez (Piero Tosi) és legjobb operatőr (Ennio Guarnieri). Az operaszínpadokon általában egyetlen este szokták bemutatni Pietro Mascagni Parasztbecsület és Ruggero Leoncavallo Bajazzók című operáját, mert mindkettő az úgynevezett verista stílus jellegzetes képviselője. Zeffirelli előbb 1978-ban a New York-i Metropolitanben, majd 1982-ben a milánói Scalában rendezte meg mindkettőt. A megrendelő, az olasz RAI tévécsatorna azt szerette volna, ha egy szokásos tévéfelvétel készül a színházi előadásokról, Zeffirelli viszont ragaszkodott ahhoz, hogy filmszerűen forgasson. Végül egyfajta kompromisszum született: Zeffirelli mindkét előadást lefilmezte közönség nélkül, és egy milánói filmstúdióban kiegészítő képsorokat vett fel hozzájuk, illetve a Parasztbecsület esetében a szicíliai Vizziniben is forgatott. A Parasztbecsületben Santuzzát Jelena Obrazcova, Turiddut Plácido Domingo, Beppót Renato Bruson énekelte. A Bajazzók szereposztása a következő volt: Plácido Domingo (Canio), Teresa Stratas (Nedda) és Juan Pons (Tonio).

franco16.jpg

Plácido Domingo és Katia Ricciarelli az Otello (1986) című operafilmben

Menahem Golan és Yoram Globus izraeli producerek 1979-ben vették át a Cannon Films irányítását, és arra törekedtek, hogy meghatározó befolyást szerezzenek a nemzetközi filmvilágban. A Charles Bronson, Chuck Norris és Michael Dudikoff nevével fémjelzett olcsó akciófilmjeik kereskedelmi sikereket értek el, Golan és Globus azonban szakmai presztízst is ki akart vívni a Cannonnak. Ennek érdekében számos rangos színészt és rendezőt környékeztek meg szerződési ajánlatokkal. Plácido Domingo számára például felajánlották A trubadúr című Verdi-opera filmváltozatának főszerepét. Domingo inkább az Otellót javasolta, szintén Verditől, mert a velencei mór az egyik legkedvesebb szerepe volt. Úgy a színpadon, mint a fentebb említett három operafilmben nagyszerűen tudott dolgozni Zeffirellivel, ezért őt javasolta rendezőnek. Golan és Globus nem ellenkezett, Zeffirelli is igent mondott. A forgatás 1985-ben kezdődött a görögországi Kréta szigetének legnagyobb városában, Iráklióban (ógörögül: Hérakleion). Az első csapó előtt néhány nappal Mexikóvárosban hatalmas földrengés pusztított. Az aktív karitatív tevékenységet is folytató Domingo azonnal lemondta minden szerepét, hogy részt vegyen a mentési munkálatokban, mert saját családja is érintett volt a katasztrófában. (Domingo második felesége, Marta Ornelas mexikói szoprán énekesnő.)

franco16a.jpg

Az Otello egyik jelenete

Úgy nézett ki, hogy a természeti katasztrófa miatt meghiúsul az Otello-film, Domingo azonban az utolsó pillanatban Krétára utazott, hogy megkezdje a munkát. Zeffirelli visszaemlékezései szerint különösen keményen dolgozott, hogy így próbálja elfeledni azt a sok megrendítő, tragikus élményt, melyet Mexikóban élt át. Desdemonát Katia Ricciarelli, Jagót Justino Díaz játszotta. Zeffirelli a tőle megszokott bátorsággal nyúlt a klasszikus operához, hogy olyasfajta értelmezést nyújtson, amelyre a színpad nem ad lehetőséget. Ennek érdekében viszont a zeneanyagba is belenyúlt, kihagyta például a Salce, salce című áriát, amely általános vélemény szerint Desdemona legszebb szólója. Noha ezeket a változtatásokat egyes kritikusok felhánytorgatták, az Otello alapvetően mégis pozitív fogadtatásban részesült. Domingo megjegyezte, hogy „jó film, de jobb is lehetett volna”. Az 1992-ben bemutatott Don Carlos szintén tévéfilmnek készült, és gyakorlatilag a Scala előadását örökíti meg. A címszerepet Luciano Pavarotti, II. Fülöpöt Samuel Ramey, Erzsébetet Daniela Dessi, Eboli hercegnőt Luciana D'Intino énekelte.

franco17b.jpg

Mester, barát és szerető: a fiatal Luchino Visconti

A homoszexuális, aki nem meleg

Franco Zeffirelli igyekezett a nyilvánosság kizárásával élni a magánéletét, ennek ellenére évtizedek óta nyílt titok volt, hogy homoszexuális. Csak a kilencvenes években beszélt először nyíltan a férfiak iránti vonzalmáról, amelyről 2006 novemberében megjelent önéletrajzában is vallott. Állítólag gyerekkorában egy pap molesztálta őt. A férfi később bocsánatot kért tőle, és Zeffirelli azt állította, hogy ez az incidens nem okozott neki lelki sérülést. A gimnáziumban beleszeretett az egyik osztálytársába. Bármennyire titkolta is ezt a vonzalmát, a többiek észrevették, és állandóan gúnyolták miatta. Élete nagy szerelmének a nálánál tizenhét évvel idősebb Luchino Viscontit nevezte, akinek az asszisztense volt, sőt egy ideig együtt is éltek. Azt viszont sose tudta megbocsátani neki, hogy amikor lopás történt a Visconti-házban, a rendező nem emelt szót az érdekében, hanem hagyta, hogy a rendőrség a személyzettel együtt őt is elvigye kihallgatásra mint lehetséges gyanúsítottat. Zeffirelli az önéletrajzában kifejtette azt is, hogy homoszexuálisnak tartja magát, és nem melegnek (gay), mert számára ez utóbbi szó „gyűlöletes, sértő és trágár”. A homoszexuálisok körében élete vége felé már nem örvendett túl nagy népszerűségnek, mivel ellenezte a melegházasságot és a melegfelvonulásokat, ez utóbbiakat öncélú magamutogatásnak tartotta.

franco20.jpg

Az idős Zeffirelli

Közélet

1994 és 2001 között Franco Zeffirelli a jobboldali Forza Italia párt képviselőjeként bejutott az olasz szenátusba. Többször is kifejezte nagyrabecsülését a párt alapítója, a háromszor is megválasztott olasz miniszterelnök, Silvio Berlusconi iránt, amivel saját tetszési indexét egy cseppet sem növelte, mivel Berlusconi az olasz közélet egyik legvitatottabb megítélésű politikusa. 2004-ben az Egyesült Királyságban tiszteletbeli lovagi címet kapott. A rendező szülővárosában, Firenzében 2017 szeptemberében nyitották meg a nagyközönség előtt a Franco Zeffirelli Nemzetközi Előadóművészeti Központot. Az intézmény alapjául a művész több évtizedes szakmai pályafutása során összegyűlt, értékes kuriózumokat tartalmazó archívuma és tízezer darabos könyvtára szolgált. A hivatalos átadót már július 31-én megtartották Andrea Bocelli és egy haiti gyerekkórus közreműködésével. Maga Zeffirelli egészségi állapota miatt nem tudott megjelenni a megnyitón, mert tüdőgyulladás gyanújával kórházba került. Dario Franceschini olasz kulturális miniszter kifejtette, hogy Zeffirelli azt szeretné, ha ars poeticájának megfelelően a kulturális központ olyan eleven intézmény lenne, ahol az ifjú művészek ihletet találnak. A világhírű rendező 2019. június 15-én hunyt el Rómában, hosszas betegeskedés után.

franco17a.jpg

Bruce Robinson mint Benvolio a Rómeó és Júlia című filmben

MeToo

Zeffirelli szexbotrányai idősebb korában kaptak nyilvánosságot, sőt a legutóbbi eset már a halála után. Elsőként Bruce Robinson angol színész-rendező állította azt egy 2007-es interjúban, hogy Zeffirelli szexuálisan közeledni próbált hozzá a Rómeó és Júlia forgatásán. (Robinson játszotta Benvoliót.) Amikor 1987-ben megrendezte első saját filmjét, az önéletrajzi vonatkozású Withnail and I-t, a homoszexuális Monty bácsi alakját Zeffirelliről mintázta, de a portré nem sértő. A figura szövegéhez azokat a mondatokat is felhasználta, melyekkel annak idején Zeffirelli próbálta behálózni őt. Mindez évekkel a MeToo előtt történt, és a néhai rendező soha nem reagált Robinson állításaira. Lényegesen nagyobb feltűnést keltett Johnathon Schaech esete, amely 2018-ban kapott nyilvánosságot. Schaech huszonnégy éves volt, amikor első mozifilmjét, az Egy apáca szerelmét (1993) bemutatták Zeffirelli rendezésében. Nem volt ügynöke, aki képviselte volna, nem voltak különösebb színészi és gazdag élettapasztalatai sem. Állítólag a rendező igen szélsőségesen bánt vele: olykor kiemelt figyelmet szentelt neki, szinte dédelgette, vatikáni körsétára vitte, máskor sértéseket vágott a fejéhez, pocsék színésznek és kibírhatatlan személyiségnek nevezte, aki kizárólag előnyös külseje miatt méltó némi figyelemre. Johnathon szerint a hangulatváltozások összefüggtek Zeffirelli alkoholfogyasztásával: amikor ivott, agresszívvé vált.

franco21.jpg

Johnathon Schaech 2018-ban hozta nyilvánosságra saját MeToo-történetét

Schaech érezte, hogy a rendező akar tőle valamit, és az ösztöne azt súgta, maradjon távol tőle. A verbális zaklatás fizikai próbálkozásba csapott át, amikor Zeffirelli a szicíliai forgatáson egyszer bement Johnathon szállodai szobájába, ahol orális szexszel próbálkozott, miközben a színész aludt. A fiatalember felébredt, és tiltakozni próbált, Zeffirelli azonban nem törődött vele. Állítólag leheletén érződött az alkoholszag. Schaech lebénult, nem tanúsított ellenállást, csak túl akart esni a dolgon. Zeffirelli végül nem kapta meg, amit akart, és váratlanul elhagyta a szobát. Többé nem próbálkozott és nem is említette a dolgot. Johnathont viszont felzaklatta az incidens, és ezzel magyarázta későbbi drog- és alkoholproblémáit, valamint magánéleti zűrjeit. Állítása szerint a MeToo vezéralakja, Rose McGowan nyitotta fel a szemét, akivel együtt játszott az Elátkozott generáció (1995) című szélsőséges, homoszexuális felhangoktól sem mentes filmben. Huszonöt év után, 2018-ban jutott el odáig, hogy megpróbálja tisztázni az ügyet Zeffirellivel, de a legyengült rendező Pippo (Giuseppe) nevű fogadott fián keresztül megüzente, hogy nincs már olyan egészségi állapotban, hogy találkozzon vele, és reagáljon a vádjaira. Pippo cáfolta Schaech állításait, mondván, hogy nevelőapja már hetvenéves volt az Egy apáca szerelme forgatásakor, nem volt alkoholista, ráadásul a család akkor egy villában lakott, míg a színészek és a stáb egy szállodában. Szerinte Johnathon akkoriban torokproblémákkal küzdött, ami miatt nehezebben beszélt, ezért a maximalista Zeffirelli szinkronizáltatni akarta, és ebből szakmai konfliktusok támadhattak. Úgy tudom, Schaech soha nem állt elő anyagi követelésekkel az incidens kapcsán, és sokak szerint ez a tény erős nyomatékot ad az állításainak. Amikor Zeffirelli elhunyt, Johnathon kijelentette, hogy fájdalmas emlékei ellenére meg tud bocsátani a zaklatójának.

franco22.jpg

Olivia Hussey és Leonard Whiting, a Rómeó és Júlia főszereplői

Azt követően, hogy Schaech esete nyilvánosságra került, öt férfi kereste meg a közösségi médián keresztül, akik azt állították, Zeffirelli őket is zaklatta. Egyikük Justin Vetrano egykori gyerekszínész volt. Ő 1991-ben, tizennyolc esztendős korában vált zaklatás áldozatává apja unokatestvérének házában, ahová Zeffirelli is ellátogatott. Vetrano lényegében hasonló viselkedést írt le a rendező részéről, mint Schaech: Zeffirelli alkoholos befolyásoltság alatt állt, szélsőségesen viselkedett, a hízelgéstől a legdurvább sértésekig terjedt a skálája. Miután a próbálkozás egy bizonyos pontján Vetrano ellökte magától a rendezőt, Zeffirelli senkinek nevezte, akiből sose lesz igazi művész. Vetrano néhány hónap múlva felhagyott a színészettel. Másféle zaklatási váddal állt elő 2023 januárjában a Rómeó és Júlia két főszereplője, Leonard Whiting és Olivia Hussey. Azt állították, hogy idén ötvenöt éves filmjük forgatásán lényegében kényszerítették őket a meztelen szereplésre, noha korábban ígéretet kaptak Zeffirellitől arra, hogy nem kell ruhátlanul mutatkozniuk. Mindketten azt hangoztatják, hogy emiatt olyan traumákat szenvedtek el, amelyek egész életükre és szakmai pályafutásukra kihatással voltak. A MeToo történetében eddig nem volt példa arra, hogy valaki egy ilyen régi – és a maga kontextusában ártalmatlan, összességében pedig ízlésesen megvalósított – filmjelenet kapcsán fogalmaz meg zaklatási vádat, ahogyan példátlan a követelt kártérítés összege is. Whiting és Hussey úgy véli, csekély ötszázmillió dollár valamelyest enyhíteni tudná az átélt traumákat, és ez az összeg véletlenül (?) épp annyi, mint amennyit a film hozott az ősbemutató óta.

franco17.jpg

Az ártalmatlan ágyjelenet ötvenöt év után még nagyobb vihart kavart, mint a maga idejében

A két színész követelése pró és kontra heves vitákat váltott ki. Elsősorban a kártérítés összege miatt többen is úgy vélik, hogy mindössze anyagi mohóságról van szó, amire az a rendelkezés adott alapot, amely Kalifornia államban 2022. december 31-ig felfüggesztette a gyerekekkel szembeni szexuális bántalmazási ügyek elévülési idejét. Bennfentesek szerint Hussey jelenleg kifejezetten rossz anyagi helyzetben van, mivel múltbéli befektetéseire ráfizetett, és ez is motiválhatta a kereset benyújtásában. A két egykori főszereplő elmondta, hogy kezdetben arról volt szó, hogy bőrszínű alsóneműt viselnek, majd a rendező a bukástól tartva azt kívánta tőlük, hogy legyenek teljesen meztelenek, és úgy helyezik el a kamerákat, hogy az intim részek ne látszódjanak. A film végső változatában azonban látszik Whiting feneke és néhány pillanatra Hussey melle is. A két színész képviselője, Tony Marinozzi szerint Zeffirelli visszaélt a fiatalok bizalmával, a Paramount filmstúdió pedig jogsértő módon járt el, mert kiskorúakról meztelen képeket bemutatni és terjeszteni bűncselekménynek számít. És itt kezdődnek a problémák. A sajtóhírek szerint Whiting tizenhat, Hussey tizenöt éves volt a film forgatásakor. A világháló szerint Leonard 1950. június 30-án, Olivia pedig 1951. április 17-én született, míg a film forgatása 1967. július 17-én kezdődött.

franco23.jpg

„Ó, Romeo, mért vagy te Romeo?
Tagadd meg az atyád, neved hajítsd el,
S ha nem teszed meg, esküdj édesemmé
És nem leszek Capulet én se többé.”

Vagyis a tényleges forgatás megkezdésekor Whiting valójában már tizenhét, Hussey pedig tizenhat éves volt. Az amerikai törvények szerint még így is kiskorúak voltak, de már nem éretlen gyerekek. Meztelen szereplésükről biztos, hogy nem velük kellett egyeztetnie a produkciónak, hanem valószínűleg a szüleikkel. (Egyes források szerint az angol törvények vonatkoztak rájuk, melyek szerint Whiting már önállóan eldönthette, mit vállal.) Feltehetően ezt az engedélyt a filmesek meg is kapták, hiszen az elmúlt ötvenöt évben sem a Whiting, sem a Hussey család nem tett semmilyen jogi lépést a film ellen, ahogyan a nézők és a hivatalos szervek sem kezdeményeztek eljárást az alkotók és/vagy a filmstúdió ellen, amit pedig az erre hivatott állami intézményeknek hivatalból meg kellett volna tenniük, ha valóban gyermekpornográfia esete (kiskorúakról készült meztelen filmfelvételek széles körű forgalmazása) állt volna fenn. Arra utólag sem lehet hivatkozni, hogy az érdekeltek nem tudtak a problémáról, mert egy világhírű filmről van szó, melynek ágyjelenete már a maga idejében nagy médiavisszhangot kapott. Ha el is fogadjuk, hogy a két fiatal színész számára már akkor kellemetlen lehetett az ominózus jelenet forgatása, jogi értelemben valószínűleg nem történt jogsértés sem a rendező, sem a filmstúdió részéről. Az eset furcsaságát részben az adja, hogy Whiting és Hussey hosszú éveken át egészen másként viszonyultak a rendezőhöz és a filmhez is, mint most. Barátságuk a rendezővel a forgatás után is megmaradt, Zeffirelli A názáreti Jézusban is szerepeltette Oliviát, Leonard pedig részt vett a direktor temetésén.

franco24.jpg

Danilo Donati jelmezei hangsúlyozták Olivia Hussey kebleit

A The Girl on the Balcony (A lány az erkélyen) című 2018-as önéletrajzi kötete megjelenésekor Olivia Hussey már hatvanhét éves volt, ám még akkor sem érezte szexuálisan kizsákmányoltnak magát. A rendező a forgatáskor is tudta, hogy fiatal színésznője ideges az ágyjelenet miatt, ezért amíg csak lehetett, halasztotta a felvételt, hogy leküzdjék Olivia félénkségét. Hussey szerint a direktor lényegében sokkterápiát használt, ami talán vitatható eljárás, de nála bevált. Zeffirelli tisztában volt azzal, meddig mehet el vele, hogy a lehető legjobb teljesítményt hozza ki belőle. Ennek egyik módszere az volt, hogy ráébressze Oliviát a női mivoltára, a teste elfogadására, beleértve azt is, hogy vannak mellei, melyeket a Danilo Donati által tervezett kosztümök ki is hangsúlyoztak. Hussey a könyvében elismerte, hogy valahol mélyen tökéletesen megértették egymást, ami csodálatos munkatársakká tette őket. Zeffirelli megengedte, hogy a hálóruhájában menjen a felvételre, ugyanakkor figyelmeztette, hogy fel kell készülnie arra, hogy esetleg másképp alakulnak a dolgok. Csak a valóban szükséges emberek lehettek jelen ekkor, bár egy túl kíváncsi idős stábtag megpróbálkozott azzal, hogy beosonjon a díszletek közé. Oliviának erőt adott a gondolat, hogy Leonard ugyanolyan ideges, mint ő, ám tévedett. Leonardból hiányzott minden félénkség, és Hussey szerint kifejezetten élvezte, hogy csupasz hátsóját megmutathatja a világnak. Hímtagját hússzínű anyaggal eltakarták, nehogy nemkívánatos árnyékot vessen.

franco25.jpg

„Nem kétkedem: egy boldogabb jövőben
Kacagva szólunk majd e bánatunkról.”

„Leonard laza, gondtalan hozzáállása az egészhez óriási segítséget nyújtott nekem, és a végére megfeledkeztem a félénkségemről, a kameráról, sőt a hálóingemről is. Csak Rómeómra gondoltam, és erre az egy éjszakára, amit együtt töltöttünk” – írta Olivia a könyvében, ötven évvel az ősbemutató után és öt évvel a követelés bejelentése előtt. A legnagyobb jóindulattal sem tudok rájönni, hogy amikor 2018-ban már volt MeToo, és abban az évben állt elő Johnathon Schaech is a maga Zeffirelli-történetével, miért kellett még öt év a két egykori főszereplőnek, hogy rájöjjenek: „velem akkor valami helytelen dolgot tettek, jogom lett volna tiltakozni ellene.” Ha valamit nem akarok megtenni, és csak kényszer hatására teszem meg, azzal szerintem még egy tizenéves is tisztában van, legfeljebb azt nem látja pontosan, hogy ki miatt kényszerül a szerinte helytelen cselekedetre. Az ötvenöt évvel később megfogalmazott vád viszont gyanút ébreszt az emberben, hogy itt valami nincs rendben. Nem tartok fenn több évtizedes személyes barátságot olyasvalakivel, akiről lelkem mélyén valójában azt gondolom, hogy csúnyán kihasznált, és nem védem kéretlenül is évtizedeken keresztül azt (esetünkben a meztelen ágyjelenetet), ami állítólag már a maga idejében is kifejezetten ellenemre volt. Vagy a két egykori főszereplő évtizedeken át alakoskodott egykori rendezőjével, és lényegében hazudott a közös filmjüket illetően? Erre vajon szintén a Paramount kényszerítette őket? Akármi lesz is az ügy végkimenetele, ne csak Nyugatra nézzünk a fiatalkorúak ruhátlan ábrázolását illetően, hanem nézzük a hazai példákat is! Árvácska? Egri csillagok? Angyali üdvözlet? Torzók? Mielőtt befejezi röptét a denevér? Vajon az egykori magyar gyerekszereplők hogyan emlékeznek vissza a kamera előtti meztelenségükre, és hogyan emlékeznek erre egykori rendezőik (már aki még él közülük)? Lesznek vajon magyar perek is ebben a témában?

franco18.jpg

Jelenet az Egy apáca szerelme című filmből

FILMOGRÁFIA

* 1957: Kemping (Camping)
* 1964: Maria Callas at Covent Garden (televíziós dokumentumfilm)
* 1966: Per Firenze (televíziós dokumentumfilm)
* 1967: A makrancos hölgy (The Taming of the Shrew)
* 1968: Rómeó és Júlia (Romeo and Juliet)
* 1972: Napfivér, Holdnővér (Fratello sole, sorella luna)
* 1977: A názáreti Jézus (Jesus of Nazareth) (tévésorozat és mozifilm is!)
* 1978: Az álarcosbál (Un ballo in maschera) (tévéfilm)
* 1979: A bajnok (The Champ)
* 1981: Végtelen szerelem (Endless Love)
* 1982: Traviata (La Traviata)
* 1982: Bajazzók (Pagliacci) (tévéfilm)
* 1982: Parasztbecsület (Cavalleria rusticana) (tévéfilm)
* 1986: Così è: se vi pare (tévéfilm)
* 1986: Otello
* 1988: Az ifjú Toscanini (Il giovane Toscanini)
* 1989: 12 registi per 12 città (a Firenze című epizód)
* 1990: Hamlet
* 1992: Don Carlos (Don Carlo) (tévéfilm)
* 1993: Egy apáca szerelme (Storia di una capinera)
* 1996: Jane Eyre
* 1999: Tea Mussolinivel (Tea with Mussolini)
* 2002: Mindörökké Callas (Callas Forever)
* 2009: Omaggio a Roma (rövidfilm)
* 2017: Zeffirelli’s Inferno (videós rövidfilm)

Fontosabb díjak és jelölések
Oscar-díj
* 1969: Rómeó és Júlia (legjobb rendező – jelölés)
* 1982: Traviata (legjobb művészeti rendezés, megosztva Gianni Quarantával – jelölés)

Golden Globe-díj
* 1969: Rómeó és Júlia (legjobb rendező – jelölés)

Arany Málna-díj
* 1982: Végtelen szerelem (legrosszabb rendező – jelölés)

Arany Pálma-díj (Cannes-i filmfesztivál)
* 1986: Otello (jelölés)

 BAFTA-díj
* 1969: Rómeó és Júlia (legjobb rendező – jelölés)
* 1978: A názáreti Jézus (legjobb tévés produkció – jelölés)
* 1984: Traviata (legjobb művészeti rendezés, megosztva Gianni Quarantával – díj)
* 1984: Traviata (legjobb nem angol nyelvű film, megosztva Tarak Ben Ammarral – jelölés)
* 1987: Otello (legjobb nem angol nyelvű film, megosztva Menahem Golannal és Yoram Globusszal – jelölés)

David di Donatello-díj
* 1969: Rómeó és Júlia (legjobb rendező)
* 1972: Napfivér, Holdnővér (legjobb rendező, megosztva Sergio Leonéval)
* 1979: Különdíj (European David)
* 1991: Hamlet (legjobb idegen nyelvű film)
* 2002: Különdíj (Special David)

Ezüst Szalag díj
* 1969: Rómeó és Júlia (legjobb rendező)
* 1978: A názáreti Jézus (legjobb díszlet, megosztva Gianni Quarantával és Lucia Mirisolával)
* 2014: Különdíj Zeffirelli 90. születésnapja alkalmából kimagasló művészi munkássága elismeréséül

OCIC-díj (San Sebastián-i filmfesztivál)
* 1973: Napfivér, Holdnővér

franco26.jpg

ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?

Federico Fellini: A született hazudozó

Orson Welles: Egy zseni megpróbáltatásai

Patrice Chéreau: Egy polihisztor filmrendező (18+)

Liliana Cavani: Provokáció és művészet (18+)

Paul Verhoeven: Az erőszak és a szex apostola (18+)

Tinto Brass: Az avantgárdtól az erotikáig (18+)

Dušan Makavejev: Az örök provokátor (18+)

Walerian Borowczyk: Művészet vagy luxuspornó? (18+)

Richard Lester: A Beatlestől a muskétásokig

Andrzej Żuławski: Az őrület határán (18+)

Vilgot Sjöman: A szex vajon mi? (18+)

TEAKBOIS ÍRÁSAIBÓL

Ken Russell és a gyönyör szegecses éjszakája (18+)

Elvis Presley legszexibb zaklatója (18+)

Meztelen hippik és mámorító dallamok (18+)

Őrülten szexi éjszakák Amanda Learrel (18+)

Born to be Wild: A legfőbb motoros himnusz (18+)

A sátán lánya és a Deep Purple sztárja (18+)

13 komment
süti beállítások módosítása