A hetvenes évek a filmtörténet egyik legérdekesebb és legvitatottabb időszaka volt. Nyugaton és Keleten már egyaránt elcsendesedtek a filmművészetet megtermékenyítő ilyen-olyan új hullámok, és a cenzúra bástyái is omladoztak. Miközben Amerikában szárnyait bontogatta egy új rendezőnemzedék, amely a szakmai profizmust, a technikai virtuozitást tartotta a legfontosabbnak, Európában hirtelen kiszélesedtek a bemutathatóság lehetőségei, különös tekintettel az erőszak és a szexualitás érzékletes megjelenítésére. Ebben az évtizedben meglehetősen sok botrányfilm született, és a cenzoroknak nem volt könnyű dolguk, hiszen a skandalumok egy részét olyan nagyra becsült alkotók okozták, mint például Bernardo Bertolucci, Marco Ferreri, Pier Paolo Pasolini, Dušan Makavejev, Jancsó Miklós és Ósima Nagisza, hogy csak pár nevet említsek a rangos névsorból. A majdnem korlátlan (mozgóképes) szabadság velejárójaként azonban a szennyhullám is magasra csapott, kétes értékű divatirányzatok (nazisplitation, nunsploitation, kannibálfilmek stb.) és vitatható tehetségű alkotók tűntek fel a filmpiacon. A Franciaországba emigrált lengyel rendező, az animáció egyik zsenije, Walerian Borowczyk személyében a hetvenes évek egyik legellentmondásosabb alkotóját tisztelhetjük, akit szigorú kritikusai a pornográfia szálláscsinálójának tartanak. Közel ötvenéves filmje, A bestia (1975) mindmáig megosztja a közönséget: kivételes tehetséggel elkészített, avantgárd-szürrealista erotikus művészfilm, avagy ízléstelen zoofil pornó? Az idő múlásával a józanabb filmtörténészek egyre inkább az előbbi minősítés mellett voksolnak, ám az kétségtelen, hogy Borowczyk alkotása a téma művészetnek álcázott, alpáribb megelevenítései előtt is utat nyitott. Ezek között találunk olyanokat is, melyekben épp A bestia női főszereplői viszik a prímet. Említést érdemel még a Bestialità (1976, Peter Skerl) című opusz is, amelynek női főszereplőjét, a kutyájával szexuális kapcsolatba lépő nőt alakító Franca Stoppit Olaszországban el is ítélték erkölcstelen cselekedetekért. A kutyával folytatott szex még leírva is elég visszataszítóan hangzik, mindazonáltal a film javát hagyományos szexjelenetek alkotják, és az egyetlen provokatív képsor csak sejteti, de nem mutatja a történéseket, ráadásul sötétben játszódik. (A 2011-ben elhunyt Franca Stoppi mellesleg később lelkes állatvédő lett. Filmbeli partnereinek egyike Cicciolina alias Ilona Staller volt.) Mai posztunkban a Borowczyk-film megszületésének történetét, kulturális hátterét tekintjük át.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre. Hálás köszönetem Tolve barátomnak, aki szakirodalommal, kiegészítő mozgóképes anyagokkal, továbbá sok türelemmel és biztatással járult hozzá jelen poszt megszületéséhez.
A TÖRTÉNET
Egy franciaországi kastély udvarán a szakállas Mathurin különös érdeklődéssel figyeli, ahogy egy mén meghágja a kancát. Hamarosan a kastélyba érkezik két nő, Virginia és a lánya, Lucy. Egy eljegyzési szertartásra érkeztek, Mathurin ugyanis feleségül fogja venni Lucyt. Ez Lucy elhunyt üzletember apjának kívánsága volt. A kastély igazi ura, Rammendelo herceg olyan információk birtokában van, melyekkel meg tudja akadályozni az eljegyzést. Megmutat Lucynek egy olyan könyvet, amely a családot sújtó átokról szól. Rammendelo unokaöccse, Pierre de l'Esperance márki – Mathurin nevelőapja – az emberöléstől sem riad vissza, hogy az eljegyzés megtörténjen. A menyasszony erotikus álmában megelevenedik a legenda Romilda grófnőről, aki egy elkószált fehér bárány nyomait követve besétál az erdőbe, ahol megtámadja egy medvéhez hasonló szörnyeteg. Romilda menekülni próbál, s közben fokozatosan elveszíti ruhadarabjait – és a gátlásait. A meztelen női test látványa a végsőkig csigázza a bestia vágyait…
A Lokis. A Manuscript of Professor Wittembach és más Prosper Mérimée-novellák közös kötetben
AZ IRODALMI MŰ
A bestia egyik alapja Prosper Mérimée (1803–1870) francia író utolsó novelláinak egyike, a Lokis. A Manuscript of Professor Wittembach volt, ámbár a szerző neve nem szerepel a stáblistán. 1868 júliusában kezdte írni, és a következő év szeptemberében jelent meg a Revue des deux Mondes című irodalmi havilapban. A történet egy külső szemlélő – Wittembach professzor, lelkész és amatőr néprajzkutató – szemszögéből elevenedik meg, aki egy szamogitiai (litván) kastélyba érkezik, hogy lefordítsa a Máté evangéliumát. Itt találkozik Michel Szémioth gróffal, akiről azt suttogják, hogy félig ember, félig medve, az anyját ugyanis a népi szóbeszéd szerint megerőszakolta egy medve. A legenda igazolódni látszik, mert a nősülni készülő gróf egyre inkább állati viselkedés jeleit mutatja. A nászéjszakán átharapja menyasszonya torkát, és az erdőbe menekül. Egyes irodalomtörténészek a Lokisban A szépség és a szörnyeteg meséjének megfordítását látják: a szépség ezúttal szörnyeteggé, és nem emberré változtatja a főszereplőt. Mérimée valójában nem a közismert mese parafrázisát szándékozott megírni, hanem parodizálni akarta az Eugénia francia császárné (1826–1920) udvarában megismert rémtörténeteket, melyeknek gyakori témája volt ember és vadállat kettőssége. A XII. századból származó Gesta Danorum tartalmazza a medve által elrabolt és teherbe ejtett lány históriáját, akinek születendő fia felnőttkorában erőszakos hajlamokat mutat. Mérimée innen kölcsönözte az alapötletet, míg más források szerint egy utazásai során hallott litván legenda ragadta meg a fantáziáját. A novella címének jelentése: Medve, bár a helyes litván írásmód Lokys lenne. A főhős keresztneve, a Michel a meška szóra rímel, amely a litván nyelvben a medve egyik szinonimája. Egyes források felemlegetik a novella kisebb-nagyobb kulturális és történelmi pontatlanságait, ám mivel szépirodalmi, és nem ismeretterjesztő műről van szó, nem hiszem, hogy jogosan kérhető számon a valóság minden részletéhez való ragaszkodás.
Jelenet A vérmedve fia (1925) című szovjet némafilmből
A KORÁBBI FILMVÁLTOZATOK
Bármilyen hihetetlenül hangzik is, Mérimée horrortörténetét elsőként a Szovjetunióban filmesítették meg, ahol a műfaj a kommunizmus évtizedeiben tiltott gyümölcsnek számított. Bár ami azt illeti, nem a Lokis volt a közvetlen irodalmi forrás, hanem Anatolij Lunacsarszkij annak alapján írt színdarabja, a Medveesküvő. Feltehetően a szerző bolsevik beállítottsága is szerepet játszott abban, hogy az 1925-ben bemutatott A vérmedve fia című alkotás zöld utat kapott. (Lunacsarszkij a forgatókönyv megírásában is részt vett.) No meg számított az is, hogy a fiatal szovjet állam mielőbb bizonyítani akarta fölényét a filmművészet terén is, és ennek érdekében szó lehetett bizonyos tematikai engedményekről. Ebből a célból született a Nyugaton is jól ismert Jakov Protazanov sci-fije, az Aelita, amely a maga idejében sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ennek egyik szereplője, Konsztantyin Eggert első rendezése volt A vérmedve fia, a főszerepet is ő játszotta. A prológust Vlagyimir Gardin rendezte. Eggert nevéhez fűződik a színpadi változat is, és alighanem ennek köszönhető a filmre is jellemző teatralitás, amelyet a korabeli kritikák dorgálóan felemlegettek. Az egyik női főszereplő Lunacsarszkij felesége, Natalja Rozenel volt, aki a színpadi változatban szintén szerepelt. A film nemzetközi sikert aratott, 1927-ben huszonöt ország mutatta be. 1929-ben a cenzúrahivatal visszavonta a forgalmazási engedélyt, és a mű sorsa évtizedekig bizonytalan volt. A leggyakoribb álláspont szerint elveszett, de voltak olyanok, akik szerint a nyolcvanas években vetítették az Orosz Televízióban. Az opusz a neten jelenleg is fellelhető. Majakovszkij és az Ilf–Petrov szerzőkettős egy-egy művükben negatív kontextusban utaltak Eggert filmjére.
Gyönyörű helyszíneken készült A medveember (1970) című lengyel film
Vérnász (Małgorzata Braunek)
A közelmúltban (2024. január 10-én) elhunyt lengyel rendező, Janusz Majewski 1970-ben filmesítette meg Mérimée novelláját. A horror a szocialista Lengyelországban sem volt támogatott műfaj, Majewski opusza mégis megúszta a cenzúrát, sőt a következő évben A medveember címmel Magyarországon is bemutatták. A cselekmény alaphelyzete nem változott: Wittembach professzor teológiai tanulmányai érdekében Szamogitiába utazik, ahol Michał Szemiot gróf látja vendégül. A grófot gyakori migrén gyötri, és időnként különösen viselkedik. Kezelőorvosa, Froeber doktor ápolja Michał édesanyját is, akit harminc évvel korábban az erdőben megtámadott egy medve. Az asszony megháborodott, és meg akarta ölni kilenc hónap múlva született gyermekét. Azóta bezárva tartják. Froeber nem hisz a mendemondáknak, hogy a gróf időről időre medvévé változik, és az emberekre támad. Meggyőződése, hogy kissé drasztikus módszereivel meg tudja gyógyítani a grófot… Majewski érdeklődése a különleges, sőt horrorisztikus témák iránt már pályája legelején megnyilvánult. Mérimée korábban kétszer is megihlette: a Błękitny pokój (A kék szoba, 1965) és a Wenus z Ille (Az ille-i Vénusz, 1969) című rövidfilmjeit a francia író történetei alapján forgatta. A Lokis volt a rendező első színes filmje, melyet gyönyörű helyszíneken forgatott, mint például a Białowieża-erdőben, vagy Łańcut, Obory és Kozłówka palotáiban. Majewski értelmezése szerint a horrortörténet valójában Lengyelország és Európa kapcsolatáról szól, amelyet Szemiot gróf és Wittembach professzor képviselnek. A pogány világhoz még ezer szállal kötődő, de már az európai közösségbe vágyó lengyel arisztokrácia számára végzetessé válik a kereszténységgel való találkozás. Wojciech Kilar gyönyörű zenéje, a kiemelkedő színészi játék (Edmund Fetting, Józef Duriasz, Małgorzata Braunek és mások), továbbá a kivételes vizualitás együttesen teremti meg a film nyomasztóan emlékezetes atmoszféráját.
A gyanútlan Romilda grófnő (Sirpa Lane) az erdőbe indul az elkószált bárány után
A BESTIA
A női főszereplők
A bestia Romildáját megszemélyesítő színésznő, Sirpa Lane 1952. november 30-án született Turkuban, Finnország legrégibb, még a XIII. században alapított városában. Eredeti neve: Sirpa Salo. Fotómodellként kezdte karrierjét a hetvenes évek első felében. Pózolt például a híres brit fényképésznek, David Hamiltonnak is, aki fiatal lányokról készített művészi igényű aktfotói és softcore filmjei miatt rendszeresen pedofília gyanújába keveredett. Sirpa Walerian Borowczyktól kapta első filmszerződését az Erkölcstelen mesék (1974) egyik epizódjára, ám a vele felvett történet abba a filmbe végül nem került bele. Emiatt a filmerotika másik mestere, Roger Vadim La Jeune Fille assassinée (1974) című alkotása számít a színésznő mozifilmes debütálásának. Vadim el volt ragadtatva Sirpától, azt mondogatta, hogy ő lesz az új Brigitte Bardot. (A direktor élete során más színésznők kapcsán is tett ilyen jól hangzó, ellenben soha nem teljesült jóslatokat.) Egy feledhető és el is feledett erotikus film következett, a Fluff (1974), amelyről még az IMDb se tud többet Sirpa és a forgatókönyvíró-rendező-producer Robert Paget nevén kívül. 1975-ben került forgalomba A bestia, amely kellő figyelmet kapott és élénk vitákat váltott ki, a színésznő karrierjét azonban nem a provokatív művészfilmek, hanem a kétes értékű exploitation alkotások irányába terelte.
Jelenet a Horogkereszt a hason (1977) című filmből
Mario Caiano drámája, a Horogkereszt a hason (1977) az akkoriban divatos irányzat, a nazisploitation egyik hírhedt darabja volt. Hírhedtségét részben a Sirpával felvett hardcore képsorainak köszönhette. A színésznő egy zsidó lányt alakított, aki az egyik koncentrációs táborban egy náci tiszt szeretője lesz. Amikor megcsillan előtte a szabadulás lehetősége, a nő úgy dönt, hogy marad, és leszámol megbecstelenítőjével. Az epizódszereplők közül említsük meg a később rövid popkarriert is befutott Gloria Piedimonte nevét. 1975-ben szentév volt, ami egyeseknek vezeklés helyett inkább újabb (erotikus) vétkekre adott alkalmat, amint azt a Malabestia (1978) című vígjátékban láthatjuk. A humort a Pasolini-filmek örök kópéja, Ninetto Davoli képviseli, a női szépséget pedig Sirpa mellett többek között Femi Benussi, akinek pályája sajnos szintén mellékvágányra siklott. Kannibalizmus, drogok, különös rituálék és persze szex – ezek a kulcstémái a hírhedt olasz rendező, Joe D’Amato A karibi papaja (1978) című művének. Lelkes filmbarátok lemérték: Sirpa 11 perc 58 másodpercet tölt teljesen meztelenül a mozivásznon, lekörözve ezzel partnernőjét, Melissa Chimentit, akinek ruhátlanságában „csak” 10 perc 50 másodpercig gyönyörködhetünk. A szintén nem kifinomult művészfilmeket alkotó Alfonso Brescia Bestia az űrben (1980) című opusza a kozmoszba helyezi a Borowczyk-klasszikus alaptémáját, a zoofíliát. Az alacsony költségvetés miatti csalódást néhány hardcore jelenet igyekszik enyhíteni. (A műről kicsit lejjebb bővebben is szólunk.)
Sirpa a Bestia az űrben (1980) című alkotásban sem fukarkodott a bájaival
Jean-Marie Pallardy Trois filles dans le vent (1981) című produkciójában Sirpa önmagát alakítja, egy szexsztárt, akit néhány színész elrabol, és magas váltságdíjat követelnek érte készülő új filmje producerétől, akit maga Pallardy személyesít meg. Az emberrablók nagy bánata, hogy a szex- és pornófilmek miatt a hagyományos mozik kiürülnek, és a szexcsillagért remélt pénzből igényes alkotásokat szeretnének megvalósítani. Sirpa persze szökni próbál a szigetről, ahol fogva tartják, és kis híján felfalják a cápák. Végül hajlandó együttműködni az elrablóival, és a finisben minden jóra fordul. Azt persze mondani sem kéne, hogy maga a mű a filmszínházak elnéptelenedéséhez vezető alkotások sorát gyarapította. Roberto Bianchi Montero erotikus drámája, a Le notti segrete di Lucrezia Borgia (1983) a történelem hírhedt nőalakjáról, Borgia Lukréciáról szól, aki a legenda szerint vérfertőző viszonyt folytatott a fivérével, Cesaréval és apjukkal, VI. Sándor pápával, hogy egyéb vétkeit ne is soroljam. Valójában nincsenek komoly bizonyítékok Lukrécia állítólagos bűneire, sőt legközelebbi rokonai halála után kifejezetten istenfélő életet élt, és Ferrara hercegnőjeként köztiszteletnek örvendett. Későbbi rossz hírét valószínűleg annak köszönhette, hogy a kor szokásaihoz és erkölcseihez képest szabadabb életformát követett. Montero opusza természetesen főleg a legendát táplálja, s ha arra gondolunk, Sirpa mikben domborított korábban a kamerák előtt, ezt a szereplését inkább visszafogottnak nevezhetjük. Ez viszont nem mondható el utolsó filmjéről, a pornójelenetekkel megtűzdelt Giochi carnaliról (1983, Andrea Carnachi). Ebben egy doktornőt játszik, aki két perverz férfi karmai közé keveredik, megpróbáltatásai után azonban bosszút áll rajtuk. Ezt követően Sirpa eltűnt a filmvilágból. 1999. január 1-jén érkezett a hír AIDS-ben bekövetkezett haláláról, amely a Spanyolországhoz tartozó Formentera szigetén érte.
Lucy (Lisbeth Hummel) és az anyja (Elizabeth Kaza) a kastély felé autókáznak
A Lucyt alakító dán színésznő, Lisbeth Hummel 1952-ben született Koppenhágában. Kevés információ található róla a világhálón. Francia–holland származású, karrierjét modellként kezdte. 1974-ben állt először a kamerák elé a Serre-moi contre toi, j'ai besoin de caresses című vígjátékban, amelyet Raoul André rendezett. Jean Le Vitte La kermesse érotique (1974) című alkotásában olyan kicsiny szerepe volt, hogy nevét fel sem tüntették a stáblistán. Ezt Michel Boisrond komédiája követte, a Dis-moi que tu m'aimes (1974), melynek fontosabb szerepeit olyan népszerű színészek játszották, mint Mireille Darc, Marie-José Nat, Jean-Pierre Marielle, Daniel Ceccaldi és Georges Descrières. A történet három párról szól, kiknek kapcsolata egyszerre megy tönkre, és azt követhetjük figyelemmel, ki mihez kezd magával egyedülállóként. Hummel legismertebb filmje A bestia (1975), melynek hősnője valószínűleg közel állhatott valódi személyiségéhez, hiszen ilyesmiket mondott magáról: „Ironikus, hogy kívülről szép vagyok, belül meg egy bestia. […] Mindannyiunk belsejében egy állat rejtőzik.” Borowczyk alkotásának egyfajta variációjaként is értelmezhető a négy történetből álló La bella e la bestia (A szépség és a szörnyeteg, 1977), melyet a művésznő férje, Luigi Russo rendezett. Hummel az első két mesében szerepelt. (A filmmel alább kicsit bővebben foglalkozunk.)
Lisbeth Hummel a La bella e la bestia (1977) második meséjében
Claude Bernard-Aubert L'Aigle et la Colombe (1977) című drámájának hősnője, egy amerikai diáklány belekeveredik egy neonáci összeesküvésbe. Ezután ismét Russo rendezte a nejét: a Dolly il sesso biondo (1979) két főszereplőjében semmi közös nincs, mégis különös kapcsolat alakul ki közöttük. Ezt követően a színésznő bő fél évtizedre felhagyott a filmezéssel. A nyolcvanas években két alkotás erejéig tért vissza, mindkettőt a férje rendezte. Az Una donna senza nome (1985) ismét a női szexualitás és az állati ösztönök kapcsolatáról szól, míg a négyszereplős Le diaboliche (1987) című thriller tolószékbe kényszerült hősnőjét sofőrje és szobalánya terrorizálja, hogy megszerezzék a vagyonát. Hummel a premier után végleg abbahagyta a filmezést, és képzőművészként próbálta megtalálni önmagát. Művészetének fő témája az ember spirituális fejlődése, gyakori szimbóluma pedig az élet fája, amely bonyolult gyökérrendszerének köszönhetően a föld alatt és a föld felett is növekszik. Borowczyk filmjében való szerepléséről évtizedek távlatából is hajlandó nyilatkozni, képzőművészként való érvényesüléséhez viszont nem használja fel színésznőként szerzett egykori hírnevét.
Heinz Bennent és Catherine Jourdan a Találkozások az erdőben (1972) című filmben
Borowczyk egyik korai rajza a bestia fejéről
Így készült a film
A hetvenes évek elején Anatole Dauman producer támogatásával készült Alain Fleischer Les rendez-vous en forêt (Találkozások az erdőben, 1972) című alkotása. A történet hősnője, Svea (Catherine Jourdan) különös kalandot él át az erdőben, ahol egy Akos (Heinz Bennent) nevű szörnyeteg kezében van a hatalom. Dauman elégedetlen volt a film befejezésével, ezért szerződtette Walerian Borowczykot, hogy forgasson egy új befejezést. Egy 1972. augusztus 22-én kelt, a producernek címzett levélben Borowczyk részletesen kifejtette elképzeléseit a szörnyetegről. A lénynek medvére és kutyára emlékeztető fejet tervezett, melyet szőr borított, akárcsak az egész testét. A szőrzet hosszú a háton, és rövidebb az arcon, a hason és a lábak belső részén. A szőrzetből kiemelkedő, a lovakéhoz hasonló hímvesszőnek félelmetes hatást kellett keltenie, amiben nagy szerepet játszottak volna a jól látható, fekete színű herék. A cselekmény során a szörnyeteg hímtagját kézzel ingerli a hősnő, ezért a nemi szervnek kemény anyagból kellett készülnie. Operatőri szempontból Borowczyk úgy akarta filmezni a bestiát, hogy ne legyen egyértelmű, hogy egy állatjelmezbe bújt ember az. Ugyanakkor az állat száját a rémisztő fogakkal a színész szájához akarta igazítani. A nyelv a tervek szerint jól látható és mozgatható volt. Az állat nyáladzásának megoldására 1972-ben Borónak még nem volt kész elképzelése. A lábakra három ujjat tervezett karmokkal, melyeket közelképeken többször is megmutatnak. Az ejakulációt maga Borowczyk szabályozta egy pumpa segítségével. A bestia később elkészült jelmezét jelenleg a Svájci Filmarchívum őrzi.
A szörnyeteg apránként leszaggatja a menekülő grófnő ruháit (Sirpa Lane)
Alain Fleischer hallani sem akart arról, hogy bárki hozzányúljon a filmjéhez, és kijelentette, kész bármire, hogy ezt megakadályozza, akár a pereskedésre is. Az új befejezést akkor nem forgatták le, viszont Borowczyk magát a témát nem ejtette. Első két francia mozifilmje – Goto, a szerelem szigete (1969), Vér és liliom (1971) – igen jó kritikákat kapott, kereskedelmi szempontból azonban megbuktak. Mivel épp akkoriban enyhültek a szex mozgóképes megjelenítésére vonatkozó francia jogszabályok, Dauman felajánlotta Borowczyknak, hogy forgasson egy erotikus filmet. A rendező úgy döntött, neves francia kollégája, Éric Rohmer hatrészes Erkölcsös mesék (Contes moraux, a magyar szakirodalomban: Erkölcsi példázatok) című ciklusa mintájára forgat egy hat epizódból álló szkeccsösszeállítást Erkölcstelen mesék (Contes immoraux) címmel. Ennek harmadik története lett volna a La véritable histoire de la bête du Gévaudan, amely a gévaudani fenevad (1764–1767) legendáját vette alapul. Bár az állatot három évig tartó hajtóvadászat után lelőtték, mégsem sikerült egyértelműen azonosítani. Egyes vélemények szerint egy nagytestű szürke farkasról, mások szerint farkas és kutya keverékéről volt szó, de masztiff kutyát, sőt fogságból kiszabadult oroszlánt is láttak benne. A hősnő szerepére Dauman javasolta Sirpa Salo finn modellt, akinek ez volt az első filmszereplése. A művésznő jelenetét 1973 júniusában forgatták Párizstól körülbelül húsz kilométerre keletre, a Parc de Noisielben.
A bestia újabb áldozatra vár
Vajon Mathurin (Pierre Benedetti) tényleg Romilda és a bestia leszármazottja?
1973-ban a londoni filmfesztiválon három történetet vetítettek le Borowczyk félkész művéből, az Erkölcstelen mesékből. Az egyik a La véritable histoire de la bête du Gévaudan volt. Nagy-Britanniában nagyra tartották Borowczykot korábbi animációs filmjei és első két játékfilmje miatt, Terry Gilliam is a tisztelőjének számít. A még befejezetlen új mű viszont nem kis megdöbbenést keltett, és egyes kritikusok számon kérték a Brit Filmintézettől, hogy miért adott teret a pornográfiának a filmfesztivál programjában. Részben a londoni fogadtatás miatt döntött úgy Borowczyk, hogy a végleges verzióból kihagyja ezt a történetet. (Egy másik szkeccsről, a bevezetőnek szánt Egy különleges gyűjteményről is lemondott, amely az 1973-as oberhauseni filmfesztiválon okozott némi megütközést, ráadásul nem lineáris történet volt, hanem egy erotikus magángyűjtemény részletes bemutatása.) Az Erkölcstelen mesék különösen Franciaországban aratott jelentős kereskedelmi sikert. Noha szóba se került, hogy a szocialista Lengyelországban is bemutassák, a nemzetközi fogadtatás hatására Borowczyk felkérést kapott az egyik lengyel filmstúdiótól A bűn története (1975) című film elkészítésére. Számos nehézség árán született meg a mű. A Lengyelországban különösen befolyásos egyház éppúgy nem nézte jó szemmel az adaptációt, mint az állami szervek illetékesei, akik pornográfiára gyanakodtak. Borowczyk állítólag cselhez folyamodott, hogy megszerezze az állam támogatását, ezért a megfelelő hivatalokban szóba hozta az egyház ellenző álláspontját. A kommunista államvezetés lecsapott a lehetőségre, hogy valamivel borsot törhet az egyház orra alá, és zöld utat adott a produkciónak, ámbár szigorú kontrollt próbált gyakorolni felette. Néhány túl merész jelenetről Borowczyknak le is kellett mondania, és megfogadta, hogy soha többé nem dolgozik Lengyelországban. A bűn története után határozta el, hogy játékfilmmé egészíti ki a gévaudani fenevadról szóló rövidfilmet, és ehhez Prosper Mérimée Lokis című novelláját használja kiindulási alapként.
A női főszerepre elsőként kiválasztott Jeane Manson három forgatási napja egyikén
Lucy szerepét végül Lisbeth Hummel dán modell játszotta
A bestia forgatása 1975. április 2-án kezdődött, és május 9-én ért véget. A legfontosabb helyszín a XVII. században épült nandyi kastély (château de Nandy) volt, Párizstól körülbelül harmincnégy kilométerre. A játékfilm koncepciója szerint a La véritable histoire de la bête du Gévaudan eseménysora a hősnő, Lucy erotikus álmaként látható. Lucy szerepére a Franciaországban ténykedő amerikai modell-színésznőt, a később énekesként befutott Jeane Mansont választották, aki a Playboy 1974. augusztusi számában adott ízelítőt a bájaiból. A művésznőt állítólag három forgatási nap után lecserélték. Bennfentesek szerint kórházi ápolásra is szüksége volt: nem tudni, a filmtől függetlenül vagy azzal összefüggésben. Borowczykhoz eljutott a dán Lisbeth Hummel egyik fotója, és a látottak alapján találkozni akart a modellel. A találkozó nemcsak létrejött, hanem eredményesen is zárult. Lisbeth érdekesnek és összetettnek találta a felajánlott szerepet, mely olyan ellentétes érzelmek kifejezésére adott alkalmat, mint a vágy, az ártatlanság, a szenvedés és a félelem. Sokat tanult Borowczyktól, és úgy vélte, ha minden rendező olyan lenne, mint ő, az a színésznők álmainak beteljesülése lenne. Ellenkezés nélkül vetette alá magát Borowczyk instrukcióinak, bár a rózsajelenet komoly nehézséget okozott számára. Természetesen felfogta, mit akar kifejezni a rendező, megvalósítani viszont nem volt könnyű. Borowczyk megértette Lisbeth félelmeit, és a jelenet forgatásán rajtuk kívül csupán az operatőr volt jelen. Boro minden apróságra odafigyelt, ő helyezte el a rózsát is a színésznő testén. Lisbeth ezalatt behunyta a szemét, és a színjátszásra igyekezett összpontosítani. Tapasztalatai szerint a rendező a többi jelenetben nem volt ennyire részletekbe menően aprólékos, ám a werkfilm ennek ellenkezőjét örökítette meg: Borowczyknak még az sem volt mindegy, hogy az egyes tárgyakat hogyan lepi be a por. Hummel hosszú évek távlatából úgy ítélte meg, hogy a film inkább ártott, mintsem használt a karrierjének, mert pornográfiának könyvelték el, ezért bizonyos szakmai lehetőségei elúsztak. Ennek ellenére soha nem bánta meg, hogy elvállalta.
Ifany, a színes bőrű inas (Hassane Fall)
A kielégületlen Clarisse (Pascale Rivault)
1974-ben az Erkölcstelen mesék kiemelkedő sikert aratott. A művelt polgárok ugyanúgy ki voltak éhezve az erotikára, mint az iskolázatlan átlagemberek, és Borowczyk filmje, meg az olyan opuszok, mint az Emmanuelle (1974), vitathatatlan esztétikai igényességgel elégítették ki ezt az óhajt, és még zugmoziba se kellett menni értük. A bestiával más volt a helyzet: az iskolázatlan átlagembereknek ez is csupán unalmas művészkedés volt, a „művészetkedvelő” polgárok viszont ezúttal pornográfiát sejtettek, ráadásul az alantasabb fajtából. Párzó lovak, hosszasan ejakuláló szörnyeteg, szexuális kapcsolat egy állattal? És ha ez még nem lett volna elég, az egyik jelenetben az arisztokrata úrilány, Clarisse a néger inassal üzekedik, és a fiatalember álló fallosszal látható! Pedig jelen film esetében sem elhanyagolható a kulturális háttér, még ha nem is annyira nyilvánvaló, mint az Erkölcstelen mesék Báthory Erzsébet- vagy Lucrezia Borgia-epizódjában. Elég csak a görög mitológiára gondolni, a szatírokra, kentaurokra, szirénekre, küklopszokra, fúriákra (Erinnüszök), gigászokra és egyéb különleges lényekre. (Istenek és állatok szoros kapcsolata az ókori egyiptomi vallásban is megfigyelhető.) Az istenekről szóló történetekben visszatérő motívum, hogy valamely Olümposz-lakó állati alakot ölt, ahogy az is, hogy egy embert – akár bosszúból, akár segítség gyanánt – állattá változtatnak. A főisten, Zeusz például bika alakjában jelent meg a föníciai királylány, a szépséges Európé előtt. Rávette őt, hogy másszon fel a hátára, és Kréta szigetére úszott vele, ahol magáévá tette. Feltehetően már nem bika alakjában, de bikaként teljesítve. Az argoszi királylányt, Danaét az apja, Akrisziosz elzárta a világ elől, mert azt a jóslatot kapta, hogy majdan megszületendő unokája meg fogja ölni őt. Zeusz aranyeső formájában termékenyítette meg Danaét, és kell-e mondani, hogy a különös nászból született gyermek, Perszeusz felnőttként – igaz, csupán véletlenül – tényleg megölte a nagyapját. (Szigorú erkölcsű olvasóink kedvéért hagyjuk balladai homályban, mit is jelent az aranyeső a szexzsargonban.)
Az erotikus vágyait követő Lucy (Lisbeth Hummel) egy rózsa segítségével elégíti ki magát
Az ifjú Aktaión nem elég, hogy megleste a vadászat istennőjét, az örök szüzességet fogadott Artemiszt fürdőzés közben, de bűnét még azzal is tetézte, hogy azt állította, jobb vadász nála. A vérig sértett istennő szarvassá változtatta a tiszteletlen Aktaiónt, és a tulajdon vadászkutyáival tépette szét őt. A modern kor embere a mitikus történetek hallatán hajlamos cinikusan azt gondolni, hogy antik őseink perverzebbek voltak, mint huszonegyedik századi utódaik, ám nem erről van szó. Inkább arról, hogy a régi kor emberei szorosabb kapcsolatban álltak a természettel, ugyanakkor keveset tudtak róla, s a hiányosságokat a fantáziájukkal egészítették ki: a különleges természeti objektumokban és jelenségekben gyakran az isteneket látták, akiket emberi külsővel és tulajdonságokkal ruháztak fel (antropomorf világkép). Azt sem felejthetjük el, hogy úgy az antik időkben, mint Borowczyk filmjében az ilyesfajta bizarr történetek valójában nem a zoofíliáról szóltak, hanem szimbolikus jelentésük volt. A Romilda által felkeresett erdő például a tudattalan ösztönöket jelképezi, a bárány, amelyet meg akart találni, az ártatlanság szimbóluma, míg a felajzott szörnyeteg a Férfi mint biológiai lény „állati vágyát” hivatott megszemélyesíteni. Ez a nőt eleinte megrémíti, a ruhái elvesztésével azonban a gátlásaitól is megszabadul, és szabad utat enged saját nemi ösztöneinek, amelyekkel a bestia egy idő után nem tud lépést tartani. A film szereplői általában beteges vágyaknak hódolnak, és gyakran élik át a szexuális felajzottság és a szexuális frusztráció élményét. Mathurin például a párzó lovak iránt érdeklődik, míg a ceremóniára hívott pap a ministránsfiúkat simogatja gyanút ébresztő módon. Clarisse és a színes bőrű Ifany szeretkezését folyton megzavarják, és a lány végül a fallikus formájú ágyláb segítségével éli át az orgazmust. (Mindez emlékeztet az Erkölcstelen mesék második történetére.) Lucy szintén magányos örömöknek hódol a rózsával, amely a szerelem hagyományos szimbóluma. (Ez a képsor visszautal A bűn történetére, amikor Ewa a meztelen testére szórja a szeretőjétől kapott rózsacsokor bimbóit.) Említsük meg, hogy a párzó lovak jelenete bármilyen megütközést keltett is annak idején, mégis divatot teremtett. Hasonló képsor látható például Kovács András A ménesgazda (1978) című drámájában is. A nyolcvanas évek elején három kétes értékű film is átvette a párzó lovakról készült képkockákat: A monzai apáca igaz története (1980), Caligula és Messalina (1981), Julchen és Jettchen: a patikus szerelmes lánykái (1982).
Kiderül, hogy Mathurinnek nem csak ott van farka, ahol a férfiak többségének lenni szokott
A folytatás
A Rózsaszín sorozathoz (1990–1991) forgatott négy epizód után Borowczyk újabb projektekkel állt elő. Jacques Salles producernek felvázolta egy hétrészes sorozat, az Uncommon Loves tervét, illetve foglalkozni kezdett A bestia folytatásával is, amely a Maternity (Anyaság) munkacímet viselte. Francia–lengyel–német koprodukciót képzelt el, és ennek érdekében levelet írt Anatole Daumannak, hogy megszerezze a címhasználat jogát. Az eredeti film ugyanis a kilencvenes évek elején kezdett átértékelődni, és egyre többen ismerték el művészi értékeit a szélsőséges téma ellenére is, így könnyebbnek tűnt támogatót találni a folytatáshoz. Lengyelországban akkoriban mutatták be A bestiát, akárcsak az Erkölcstelen meséket, és úgy tűnt, ez a reneszánsz új lendületet adhatna Borowczyk hanyatló karrierjének is. A folytatás női főszereplőjének, Elizabethnek a fia, Edward kezd átalakulni fókává, amely gyermeki értelemmel rendelkezik. Az anya felkeresi a híres Razlagow professzort szentpétervári laboratóriumában, hogy segítséget kérjen tőle. A tudós egy olyan szert ajánl, amely ezt a fejlődést visszafordítja. A gyógyszer hatására Edward biológiai órája visszafelé kezd járni, és csecsemővé változik vissza. Még a terápia előtt azonban Edward megerőszakolja a professzor asszisztensét, Virginiát, aki később fiúgyermeket hoz világra. A gyermek néhány év elteltével apjához hasonlóan fókává kezd átalakulni. Virginia viszont elutasítja a terápiát, és úgy dönt, élete további részét kizárólag a fóka-gyermeknek szenteli. Elizabeth feleségül megy Razlagowhoz, ám a professzor nem éli túl a nászéjszakát. A Maternity soha nem valósult meg, és rosszmájúak szerint ennek igazából örülni kell, mert a sztori elég nagy sületlenségnek hangzik. Mások arra figyelmeztettek, hogy pusztán a történetet nézve A bestia sztorija sem lenne éppen irodalmi Nobel-díjas, mégis egy immár klasszikusnak mondható avantgárd-szürrealista-erotikus horrorklasszikus született belőle. Borowczyk egyébként a Rózsaszín sorozat után soha többé nem rendezett.
A La bella e la bestia egyik olasz reklámplakátja
ROKON ALKOTÁSOK
A bestia mindkét női főszereplője később játszott olyan filmben, amely a Borowczyk-mű alapötletére épült. A Lisbeth Hummel főszereplésével forgatott La bella e la bestia (A szépség és a szörnyeteg, 1977) került előbb a mozikba, és az a jobbik variáció is. Négy „erkölcstelen mese” elevenedik meg Luigi Russo alkotásában, ahogy Borowczyk 1974-es, azonos című filmjének hivatalos változatában is. A rabszolgalány című mesében a kegyetlen uralkodó egy napra gyönyörű rabszolgájának engedi át a hatalmat, ami tragikus következményekkel jár. A Zooerastia hősnője egy vagyonos idős férfihoz megy feleségül, ám szemrebbenés nélkül csalja párját az istállóban, a felajzott lovak szeme láttára. A felszarvazott férj kegyetlen módon vesz elégtételt. A korbácsolásban a gazdag család ifjú sarja dupla testi fenyítésben részesül: a nevelője a lógásért bünteti, az anyja pedig kukkolásért és onanizálásért. A büntetés azonban felszítja a mazochista fiatalember vágyait, és talál is olyan szemrevaló hölgyet, aki kész elfenekelni őt. Az ígéret hősnője, Giovanna érdekházasságra kényszerül, szüzességét viszont unokatestvérének, Ericnek ígérte. A derék rokon nem akarja tönkretenni a lány jövőjét, s hogy megőrizze Giovanna becsületét, szó szerint a hátsó szándékait valósítja meg… Hummel az első két történetben szerepelt: ő volt a rabszolgalány, illetve a könnyűvérű ifjú ara. Russo alkotásától elvitathatatlan egyfajta művészi igényesség, ellenben Borowczyk tehetsége éppúgy hiányzik belőle, mint művészi bátorsága. A leírva tabudöntögető történetek a filmvásznon csak annyira merészek, ami még nem fekszi meg a cenzorok gyomrát, ámbár egyesek szerint ez épp a cenzúra beavatkozásának köszönhető. A filmben viszonylag kevés a szöveg, a hangulatot javarészt az operatőri munka (Aldo De Robertis) és Piero Umiliani szép kísérőzenéje teremti meg.
A szex az űrben is a kedvenc elfoglaltságok közé tartozik
A Bestia az űrből (1980) című „erotikus sci-fi horror”-t a termékeny olasz filmiparos, Alfonso Brescia rendezte. A direktor a Csillagok háborúja (1977) világsikerén felbuzdulva szerény büdzséből egy ötrészes (!) sci-fi sagát hozott össze, a Bestia az űrből az utolsó rész. Az IMDb-n ezt tartják a legtöbbre, mert kemény 4 pontos értékelésen áll, míg előzményei egytől egyig 3 pontnál kevesebbet kaptak. A történet szerint a távoli jövőben Larry Madison kapitány és legénysége a Lorigon bolygóra utazik, hogy anthaliumot, egy titokzatos és különösen értékes anyagot találjanak. A bolygón van élet, melynek irányításához az anthalium nélkülözhetetlen, így az űrhajósok küldetése hamar életveszélyessé válik. A legénység tagja, a rémálmokkal küzdő Sondra Richardson (Sirpa Lane) a bolygón bóklászva összeakad egy szörnyeteggel, kinek nemi szervénél csak szexuális étvágya a nagyobb, s persze a rémálmok máris valósággá válnak. Általánosnak mondható vélemény szerint a Bestia az űrből az „olyan rossz, hogy az már jó” kategória tipikus képviselője. A Madisont alakító Vassili Karis évtizedek távlatából azt állítja, hogy a forgatásból semmire nem emlékszik, és szerinte Brescia súlyos hibát követett el azzal, hogy elkészítette ezt a filmet. Venantino Venantini nem látta ilyen sötéten a dolgot, szerinte a rendező az olasz filmipar sokszínűségét képviselte a munkáival. Lucio Rosato csak a szépre emlékezett. Nem látott semmilyen művészi feladatot a szerepében, csupán örült, hogy ott lehet a forgatáson, és gyönyörű nők a partnerei. 1982-ben mutatták be a kifejezetten pornográf változatot, amelyben Marina Lotar pornószínésznőre külön figyelem irányult. És végül említsük meg, hogy a bolygó urát és a bestiát megszemélyesítő Robert Hundar a Hummel-féle utánzatfilmben a cárt alakította. A kör bezárult.
Mit látnak szemeim?! (Sirpa Lane)
ÍGY LÁTTÁK ŐK
„Gótikus kastély, fehérleples várúrnő, de modern gépkocsi, fényképezőgép, science-fictionbe torkolló rémhistória, melyet sajnos játék szinten sem lehet komolyan venni. A szörnyű medveszerű vadállat hiába forgatja szemét, s bömböl, unalmasan gyámoltalan és gyámoltalanul unalmas. Nagy szeretkezése a kastély újdonsült úrnőjével, bár poétikusan van fotózva-rendezve-mozgatva-vágva, a komikus hatást keltő kellékek (több liter fehér folyadék, medvebőr, karmok, gumiruhák stb.) miatt mégis költőietlen és lehangoló. Megint csak részletszépségekben jeleskedik a film, a szürreális fantázia percnyi (sokpercnyi) felvillanásaival, a filmi és erotikus képzettársítások gazdagságával, néhány meg nem magyarázott, nem okadatolt, homályban-titokban tartott aprósággal. És a tárgyakkal. Borowczyk ismét – sokadszor – bizonyítja itt, hogy művésze a tárgyak erotikájának.”
(Bikácsy Gergely: „A szürrealizmus kései gyermeke”. In: Filmvilág 1977/20, 11–14. o. – Kiemelés az eredeti szerzőtől.)
Pierre de l'Esperance márki (Guy Tréjan) a Romildát ábrázoló festmény előtt
„A bestia című film »hőse« egy félig majom, félig medveszerű szörnyetegállat (pontos leírásával adós maradok, mert teljes alakját nem látni, csak azt, hogy hímnemű), amely Domenico Scarlatti zenéjére megerőszakol egy fehér ruhás szüzet. A szűz előbb visítozik, később határozottan élvezi. A frigy gyümölcse egy emberszabású fiatalember, aki azonban itt-ott atavisztikusan visszaüt atyjára, noha ez csak a film végére derül ki, amikor az álatya terve, hogy férjül adja egy amerikai milliomos leánygyermekéhez, csődöt mond. […] Borowczyk, aki az erotikus-pornografikus hatáskeltés számos variációját kipróbálta már, ezúttal még egy Bernard Shaw-idézetet is felhoz annak bizonyítására, hogy a szex az obszcenitás és az abszurditás között balanszíroz, és mindenki szeretné elhatárolni az extázist a szemérmetlenségtől. A bestia rendezőjének ez alighanem sikerült, s úgy tetszik, ő maga eléggé cinikus ahhoz, hogy megpróbáljon olyasmit elhitetni, amit nyilvánvalóan nem vesz komolyan.”
(K. T.: „Lányok és bestiák”. In: Filmvilág 1978/24, 23–26. o.)
Jellegzetes Borowczyk-filmkép: csiga mászik az elvesztett női cipellőn
„A fülledt házzal, a tisztátalan szándékok és tettek világával szembeállítva, s az ellenpozíció által egymással azonosítva jelennek meg az álmok, a múlt, az erotika és a kert, a természet, mely nagyobb kockázatokat vállal és türelmesebben viseli a következményeket a társadalomnál. Sötét idill a paradicsom, melyben, mert helye van mindennek, az obszcén és rút dolgokban is van valami mélyen megnyugtató. A vőlegényt megkeresztelik az érkező menyasszony számára, s a nemi aktus Borowczyk filmjében a keresztség fordítottja, mely az avar alatt hallgató őszi park, a tellurikus világ számára szenteli fel a menyasszonyt. Borowczyk filmje váltja be a King Kong és A szép és a szörnyeteg Cocteau-féle variánsának némely adósságait, vagy, ha tetszik, fecsegi ki titkaikat. […] A film hatása különös, mert minden megtörténik, és semmi sem, a szépség végül elfogadja a szörnyet, és segíteni vágyik, de a szabálytalan beteljesülés száműzetik a régmúltba s csak a halál képei garantálhatják, hogy a beteljesedés valahol és valahogy mégis, ma is bekövetkezett.”
(Király Jenő: „A férfi – mint majom – panaszai”. In: Filmvilág 1994/9, 48–55. o.)
Vágyak vonzásában (balra: Roland Armontel)
„Borowczyk állítása és szándékai szerint Az állat elsősorban a női szexualitás vizsgálata. Bár való igaz, hogy egyszerre két hősnőt vezet be az érzékek birodalmába, egy jelenbelit és egy múltbelit, az előbbit a képzeletbeli, az utóbbit a megvalósuló nemiségbe – a filmből mégis inkább a sokkolás perverzitásig elvaduló jelenléte az igazán szembeszökő. Az állat gyakorlatilag A szép és a szörnyeteg átirata az art-szexfilm közegére – ekként a konzervatív ízlés számára végképp elfogadhatatlan, de akár a fogékonyabb, nyitottabb szemléletet is sérthetik azok a képsorok, melyekben a múltbeli hősnő egy medveszerű lénnyel bonyolódik mind gátlástalanabbá váló aktusokba az erdő mélyén. Borowczyk filmje nem volna több öncélú provokációnál, ha pusztán bornírt zoophiliát akart volna vászonra vinni. Az állat azonban, amellett, hogy a szexuális késztetések szemérmetlenül őszinte ábrázolása, a társadalmi képmutatásnak is voltaire-i szarkazmussal nevet az arcába. Az állat természetfilm Borowczyk-módra: a mindannyiunkban szunnyadó, bensőnkből soha ki nem irtható, el nem űzhető, biológiailag determinált állatról mesél, amit a kultúra nemhogy nem képes megfékezni, de kiprovokálja tombolását.”
(Varga Zoltán: „Bestia az angyalban”. In: Filmvilág 2015/9, 26–27. o.)
A bestia (La Bête, 1975) – francia erotikus filmdráma. A forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Walerian Borowczyk. Operatőr: Bernard Daillencourt és Marcel Grignon. Zene: Domenico Scarlatti. Díszlet: Jacques D'Ovidio és Alain Guillé. Jelmez: Piet Bolscher. Vágó: Walerian Borowczyk. Szereplők: Sirpa Lane (Romilda), Lisbeth Hummel (Lucy Broadhurst), Elisabeth Kaza (Virginia), Pierre Benedetti (Mathurin de l'Esperance), Guy Tréjan (Pierre de l'Esperance márki), Roland Armontel (a pap), Dalio (Rammendelo herceg), Robert Capia (Roberto), Pascale Rivault (Clarisse de l'Esperance), Hassane Fall (Ifany), Jean Martinelli (Joseph bíboros).
A TILTOTT POSZTOK
Isaura a láncai után a ruháit is ledobálta: Luz del Fuego (18+)
Az ABBA és a pedofil riporter: ABBA – A film (18+)
A test féktelen gyönyörei és szenvedései egy felkavaró botrányfilmben: Sweet Movie (18+)
Jane Birkin, az anális szex és a Je t’aime: Szeretlek, én se téged (18+)
Megdöbbentő szadomazochista viszony a láger volt foglya és őre között: Az éjszakai portás (18+)
Fellini önvallomása és a lufimellű lenge nők: Nyolc és fél (18+)
Vér, mágia és szex, avagy Artúr király és a kerekasztal lovagjai: Excalibur (18+)
Andy Vajda mozgalmas szexuális élete: Érett nők dicsérete (18+)
Pajzán kalandok a középkori Angliában: Canterbury mesék (18+)
Kémkedés és perverziók a hírhedt náci bordélyban: Salon Kitty (18+)
Amitől fennakadtak Sean Connery szemei: A velencei nő (18+)
Szamurájgyilkosságok és tomboló nemi ösztönök a középkori Japánban: Onibaba (18+)
A leghírhedtebb botrányfilm a szocialista Jugoszláviából: W. R. – Az organizmus misztériuma (18+)
MÉG TÖBB WALERIAN BOROWCZYK!
Mesterkurzus – Walerian Borowczyk: Művészet vagy luxuspornó? (18+)
Felláció, maszturbáció, vérben fürdés és incesztus: Erkölcstelen mesék (18+)
A szép és istenfélő polgárlány gyilkossá és prostituálttá züllése: A bűn története (18+)
A jóképű családos férfi tragikus kalandja a párizsi örömlánnyal: Periféria (18+)
Meztelen női testekkel a férfiak ellen: A romlás démonai (18+)
TEAKBOIS KÍNÁLATÁBÓL
A kanadai farmer véres vasárnapja (18+)
Carla, a meztelen bosszúálló (18+)
A seriff és az áldozatszámláló gyilkos (18+)
A zongoraművész és a Playboy-modell (18+)
Az őrült furulyás és a Keresztapa verőlegénye (18+)
