A huszadik századi amerikai kultúra egyik kulcsfigurája egy görög bevándorló volt, Elia Kazan. A részben általa alapított Actors Studio jó néhány, ma már legendás színészt indított el a pályán. Kazan elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy a kortárs amerikai irodalom új tehetségeinek műveit a szélesebb közönség is megismerhesse, és tabutémák jelenhessenek meg az amerikai színpadokon és filmekben. Játékfilmjei közül kiemelkednek a Marlon Brandóval forgatott klasszikusok: A vágy villamosa (1951), Viva Zapata (1952), A rakparton (1954). A hatvanas évek elején, első felesége halála után évekig tartó művészi és emberi válságot élt át. Érdeklődése a regényírás felé fordult. A megegyezés című kötetét meglepően jól fogadták, ezért lehetőséget kapott a filmváltozat elkészítésére is. A címmel összhangban a filmváltozat is számos megegyezés és kompromisszum árán született meg, ám a sztárfőszereplők ellenére is megbukott. Kazan soha többé nem szerezte vissza korábbi művészi rangját, és már csak két filmet rendezett. A megegyezés az ősbemutató óta eltelt ötvenöt év alatt sem értékelődött át, ennek ellenére annyiban mindenképpen rokonítható a direktor legendás műveivel, hogy a tematika és a formai megoldások terén Kazan újat teremteni próbáló, kísérletező kedve figyelhető meg benne.

FIGYELEM! Az alábbi szöveg egyes illusztrációi explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak, ezért csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!  

A TÖRTÉNET

A görög származású Eddie Anderson a legmodernebb jómódban él, feleségével, Florence-szal való érzelmi kapcsolata azonban már teljesen formális. A férfi váratlanul öngyilkosságot kísérel meg: egy alagútban a sportkocsijával szándékosan egy kamion alá hajt. Csodával határos módon élve megússza a súlyos balesetet. A kórházban lábadozva felidézi addigi életét, hogy miként jutott el odáig, ahol most van, és életútja során milyen emberi kapcsolatai voltak. Rá kell ébrednie arra, hogy nincs olyan időszak az életében, amikor igazán boldognak mondhatta volna magát, mert mindig megegyezéseket, kompromisszumokat kellett kötnie. A gyönyörű Gwennel való viszonyának például az vetett véget, hogy Eddie nem merte megtenni a döntő lépést, nem mert elválni a feleségétől. A betegágyon fekve úgy dönt, hogy változtat korábbi életszemléletén és elvein, és új alapokra helyezi az életét. New Yorkba költözik, hogy súlyosan beteg apjával éljen, aki mindig is szemrehányásokat tett neki azért, mert megtagadta görög gyökereit, angolosította a nevét, és nem volt hajlandó beszállni a családi vállalkozásba, hanem önálló útra lépett. Találkozik Gwennel is, akinek közben egy fia született, és együtt él egy másik férfival, bár nem szereti őt. Eddie és Gwen újrakezdik egykori viszonyukat. Florence vissza akarja szerezni a férjét, ám Eddie már képtelen a házasság korlátjai között élni. A család a beszámíthatatlanságára hivatkozva elmegyógyintézetbe akarja juttatni. Vajon egy újabb, az igazi vágyait megtagadó megegyezés hozza el a megoldást?   

Eddie útban a munkahelyére (Kirk Douglas)

ELIA KAZAN A MEGEGYEZÉSRŐL

„Filmem bírálat tárgyává teszi a pénz hatalmát az amerikai társadalomban. A főhős azt az amerikai típust képviseli, aki tiszteletben tartja a környező társadalom értékrendjét, de ugyanakkor új értékek után áhítozik. Amerika ma már nem az, ami volt, s ezt nap nap után rengetegen felfedezik.”

Elia Kazan (1909–2003)

A RENDEZŐ

Elia Kazan amerikai rendező, író, producer és színész 1909. szeptember 7-én született Isztambulban. Igazi neve: Ilíasz Kazandzóglu. Szülei kappadókiai görögök voltak, Jórgosz Kazandzóglu és Athiná Sismanóglu. A Kazandzóglu család 1913-ban érkezett az Egyesült Államokba. Elia a William College-ban (Williamstown, Massachusetts), majd a New Haven-i Yale Egyetem Drámaiskolájában tanult. Tanulmányai befejezése után nyolc évig hivatásos színészként dolgozott. 1932-ben csatlakozott a híres New York-i színtársulathoz, a Group Theatre-hez. 1947-ben egyik alapítója volt a legendás Actors Studiónak, ahol későbbi világsztárok egész sora tanulta az ún. method acting módszerrel jellemzett mesterséget. Kazan a harmincas években még a Group Theatre tagjaként kezdett színdarabokat rendezni. 1942-ben Thornton Wilder Hajszál híján (The Skin of Our Teeth) című darabjának megrendezésével szerezte első komoly elismerését mint színpadi rendező. A New York-i drámakritikusoktól megkapta a legjobb rendezőnek járó díjat. Ezt követték olyan legendás rendezései, mint például Az ügynök halála (Arthur Miller) és A vágy villamosa (Tennessee Williams). Oroszlánrésze volt abban, hogy az új drámaíró-nemzedék műveiben megjelenő kényes témák polgárjogot nyertek az amerikai színpadokon. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy mesteri kézzel irányította a színészeket, akik – gyakran épp a method actingnek köszönhetően – maximálisan átélték a szerepüket, s így a néző nem szenzációhajhász előadásokat látott, hanem hiteles emberi sorsok elevenedtek meg előtte.

Vivien Leigh és Marlon Brando A vágy villamosa (1951) című filmben

Julie Harris, Richard Davalos és James Dean az Édentől keletre (1955) című filmben

Kazan filmrendezői életműve a People of the Cumberland (1937) című dokumentumfilmmel indult, amely az öt évvel korábban alapított felnőttoktatási központ, a Highlander Folk School tevékenységét mutatja be. Első – fekete-fehér – játékfilmjét 1945-ben rendezte Egy fa nő Brooklynban címmel. Már ebben is megfigyelhető az aktuális társadalmi problémák iránti érzékenysége. Noha a cenzúra eltávolított belőle egy „erkölcstelen” jelenetet, a film oly nagy sikert aratott, hogy a Fox vezetősége Technicolorban is megrendelte, ám ezt a változatot Kazan már nem volt hajlandó megrendezni. 1947-ben három filmjét is bemutatták: Fűtenger, Bumeráng, Úri becsületszó. Az utóbbi az antiszemitizmussal foglalkozott, és rendezői Oscart hozott az alkotójának. A három Oscar-díjra jelölt Pinky (1949) nem kevésbé kényes témát tárgyalt, a rasszizmust. Az ötvenes évek Kazan színházi és filmalkotói munkásságának fénykorát jelentette. Ekkor forgatta olyan nevezetes munkáit, mint a Pánik az utcákon (1950), a James Dean áttörését jelentő Édentől keletre (1955), a Babuci (1956) és az Egy arc a tömegben (1957), és ekkor készült három klasszikusa is Marlon Brandóval: A vágy villamosa (1951), a Viva Zapata (1952) és A rakparton (1954). A vágy villamosa és a Babuci a vitatott drámaíró, Tennessee Williams művein alapul, és megfilmesítésük érdekében Kazan több művészi kompromisszumra kényszerült. 1952-ben tanúvallomást tett az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság előtt. Tanúskodása hozzájárult néhány baloldali érzelmű művész pályafutásának megtöréséhez. Közéjük tartozott Kazan drámaíró barátja, Clifford Odets is.

Stathis Giallelis és Gregory Rozakis az Amerika, Amerika (1963) című filmben

Robert De Niro és Jack Nicholson Az utolsó filmcézár (1977) forgatásán

A hatvanas évek elején készültek Kazan utolsó, valóban kimagasló alkotásai, mint a Vad folyó (1960), a Ragyogás a fűben (1961) és az Amerika, Amerika (1963). Ezt követően szakított a színház világával, és fél évtizedig nem forgatott új filmet sem. Íróként képzelte el a művészi megújulást. A megegyezés című regényének kritikai fogadtatása nem volt ugyan elsöprően lelkes, mindazonáltal a mű sikeressé vált. A belőle forgatott film viszont művészileg és anyagilag egyaránt kudarcnak bizonyult, amiből Kazan lényegében sosem tudott kilábalni. Valamelyest jobban fogadták A látogatók (1972) című kis költségvetésű drámáját, amely az elsők között foglalkozott a vietnámi háború okozta lelki traumákkal. Hattyúdala, Az utolsó filmcézár (1976) című dráma Hollywood aranykorát idézi fel F. Scott Fitzgerald (A nagy Gatsby szerzője) egyik regénye alapján. A főszereplő, Monroe Stahr (Robert De Niro) története érdekes módon némi párhuzamot mutat Kazan személyes életével is. A direktor háromszor nősült. Első felesége, Molly Day Thacher (1906–1963) oldalán bő harminc évig élt, bár házasságuk az utolsó években formálissá vált. Két fiuk és két lányuk született. Az asszony agyvérzésben hunyt el. A második feleség, Barbara Loden szerepelt férje néhány filmjében is. Ebből a házasságból egy gyermek született. Loden negyvennyolc éves korában mellrákban hunyt el. A harmadik feleség Frances Rudge írónő volt, aki túlélte a férjét. Kazan 1999-ben tiszteletbeli Oscart kapott az Amerikai Filmakadémiától. A jelen lévő hírességek egy része felállva ünnepelve, míg sokan ülve maradtak, mert elítélték a művész ötvenes évekbeli politikai szereplését. Elia Kazan 2003. szeptember 28-án New Yorkban hunyt el.  

Eddie és a családja (Kirk Douglas, balról jobbra: Deborah Kerr, Dianne Hull és Carol Rossen) 

A REGÉNY

Elia Kazan első felesége, Molly 1963. december 14-én agyvérzésben meghalt, mindössze két nappal az ötvenhetedik születésnapja előtt. A direktor depresszióba esett, szégyen és bűntudat gyötörte, mivel egyáltalán nem volt mintaférj. A kilábalás egyik útja a drasztikus életformaváltás volt, melynek jegyében Kazan 1964-ben végleg otthagyta a színház világát, és Connecticut állam vidéki térségébe költözött. A következő évben egy párizsi utazás alkalmával  kezdte el a The Arrangement (A megegyezés) című regény megírását. Ő maga is elismerte, hogy a mű egyfajta folytatása az Amerika, Amerika (1963) című filmjének, ugyanakkor az első olyan írói munkája, amelyet kezdettől fogva regénynek szánt. Az Amerika, Amerika ugyanis eredetileg forgatókönyvként született meg, melyet Kazan regénnyé dolgozott át, és aztán abból írt egy másik forgatókönyvet. Kazan korábban olyan kiváló szerzők műveit adaptálta, mint John Steinbeck, Arthur Miller és Tennessee Williams, s emiatt sokáig elfojtotta irodalmi ambícióit, mert úgy gondolta, sosem fog felnőni hozzájuk. Mígnem egyszer csak megváltozott a hozzáállása, és úgy gondolta, bőven elég, ha felnő saját magához, addigi munkássága színvonalához. Munkamódszereiről így nyilatkozott: „Amikor ezt a regényt írtam, egyáltalán nem gondoltam filmre. Annyira lenyűgözött az embernek ez a beszélgetése önmagával, ez az igazságkeresése, hogy eszembe sem jutott, hogy egy napon filmet készíthetek belőle. Egy másik filmen kezdtem dolgozni, aztán következő regényem írásához fogtam, és így múlt el két év. Egy napon azután váratlanul eszembe jutott, hogy A megegyezés hősének gépkocsibalesete (a regényben ez csak az ötödik fejezetben következik be) a forgatókönyv kiindulópontja lesz. Az áttérés a regényről a filmre izgalmas kaland. Amikor az ember regényt ír, sokkal szabadabbnak érzi magát, mert a forgatókönyv nagyon precíz mechanizmus, amely a szerzőt maximális szófukarságra kényszeríti.”

Eddie felkészült az önként vállalt halálra (Kirk Douglas)

Miközben Kazan a regény megírásához készülődött, felfigyelt a rendőrségi statisztikák egyik furcsa adatára, mely szerint feltűnően megnőtt azoknak az autóbaleseteknek a száma, ahol a vezetők jószerivel szándékosan egy fának rohantak. Nem voltak féknyomok, így a baleset éppúgy nem volt egyértelműen bizonyítható, mint az öngyilkossági szándék. A megegyezés főhőse, Eddie Anderson az Amerika, Amerika főszereplőjének, a görög bevándorló Sztavrosznak a fia. Az 1963-as film arról szólt, Sztavrosz hogyan illeszkedik be új hazája társadalmába, míg az 1969-es opusz azt tárja fel, hogy a már beilleszkedett, erős gyökereket eresztett ember, Sztavrosz fia hogyan kerül válságba. (A megegyezés felidézi Eddie apjának Amerikába érkezését: ehhez Kazan saját 1963-as filmjének a képsorait használta fel.) Kazan görög származása okán nyilvánvalóak lennének A megegyezés önéletrajzi vonatkozásai, ám a rendező cáfolta, hogy Eddie Anderson önportré lenne. Mint mondta, a figura inkább mondható egykori barátja, az orosz, román és zsidó származású drámaíró, Clifford Odets (1906–1963) irodalmi megfelelőjének, mint az ő személyének. Mindezt annak ellenére jelentette ki, hogy sosem tagadta, hogy az Amerika, Amerikát viszont az apja élete ihlette.

Szenvedélyes szerelmeskedés a magányos tengerparton (Faye Dunaway és Kirk Douglas)

Biográfusai és kritikusai szerint Kazan A megegyezésben Florence alakját az első feleségéről, Mollyról mintázta, míg Gwen személyében második felesége, Barbara Loden személyiségvonásai fedezhetők fel. Kazan később azt állította, azért írt regényt a történetből, mert úgy jobban el tudott mélyedni Eddie karakterében. A könyv 1967-ben jelent meg, és harmincnégy héten át szerepelt a New York Times bestsellerlistáján, az első helyen is megfordult. A Warner Bros. 1967 júniusában kötött szerződést Kazannal: félmillió dollárt fizetett A megegyezés filmjogaiért, és további félmilliót a gyártásért és a rendezésért. A cég elnöke, Ben Kalmenson egyúttal bejelentette azt is, hogy a szexualitás ábrázolásában nem kívánják korlátozni a rendezőt, mert biztosak abban, hogy Kazan célja nem a szenzációhajhászás lesz. (Ennek ellenére utólag állítólag cenzúrázták a film néhány jelenetét, mert a főszereplők nemi szervei olykor egyértelműen a képmezőbe kerültek.) Kazan szerződtette Arthur Laurents forgatókönyvírót a szkript megírására, mert úgy gondolta, ő maga túlságosan benne van a saját történetében, emiatt szüksége van egy kívülálló szemére. Végül úgy döntött, hogy a forgatókönyvet is egyedül írja meg, és igencsak meg is küzdött vele. Mégsem végzett valóban meggyőző munkát, mert az egyik lesújtó kritika szerint a játékidő 125 percéből sem derül ki annál több, mint amit az első hatból már megtudtunk.

A házastársak közötti érzelmi kapcsolat formálissá vált (Kirk Douglas és Deborah Kerr)

ÍGY KÉSZÜLT A FILM

A szereposztás

Filmes közhely, amely A megegyezésre is igaz: a fontosabb szerepeket nem azok játsszák, akik elsőként szóba kerültek. Eddie Anderson eljátszására Kazan Marlon Brandót kérte fel, akivel az ötvenes évek elején három nagy sikerű filmet is forgatott, melyeknek oroszlánrészük volt abban, hogy Brando a huszadik század ikonikus amerikai színészévé vált. Feltehetően a mentora iránti tiszteletből Brando igent mondott A megegyezésre is, aztán mégis visszalépett. Indoklásul a színes bőrű polgárjogi aktivista, Martin Luther King 1968. április 4-i meggyilkolását hozta fel, és kijelentette, hogy a jövőben politikailag elkötelezettebb filmekben kíván szerepelni. Ennek demonstrálására elvállalta a gyarmatosításról szóló olasz–francia dráma, a Queimada (1969, Gillo Pontecorvo) főszerepét, melyet később legjobb alakításának nevezett, majd visszatért a politikamentes témákhoz (Éjszakai jövevények, 1971; Utolsó tangó Párizsban, 1972). Bennfentesek szerint valójában azért visszakozott, mert Kazan kifejezetten megkérte arra, hogy kicsit fogja vissza a közéleti tevékenységét, különösen a vitatott radikális polgári mozgalom, a Fekete Párducok melletti kiállását. Maga Kazan önéletrajzi kötetében azt pedzegette, hogy Brando alighanem hiúsági okokból lépett vissza, mert már hízásnak indult, és nem örült annak, hogy a direktor fogyókúrára kérte. Kopaszodása leplezésére Brando parókát akart. A fentiek ellenére Kazan nagyon sajnálta, hogy nem Marlon alakította Eddie-t, mert szerinte ő olyan mélységeket tudott volna adni a figurának, amire a tényleges befutó, Kirk Douglas nem volt képes.

Florence és az ügyvéd Eddie apjának temetésén (Deborah Kerr és Hume Cronyn)

Brando és Douglas között szóba jöttek mások is, mint például Rod Steiger és George C. Scott, ám esetükben egyeztetési problémák léptek fel. John Vernon állítólag még a szerződést is aláírta, végül mégsem állhatott a kamerák elé. Charlton Heston kijelentette, hogy nem akar „lúzer” figurát játszani. Ha ez esetleg így is történt, valószínű, hogy csupán a beskatulyázástól félt, hiszen két legutóbbi filmjében, a klasszikussá nemesedett A majmok bolygója (1968) című sci-fiben és A legjobb (1969) című drámában tulajdonképpen lúzereket játszott. Florence eljátszására az Ének az esőben (1952) egykori sztárja, Debbie Reynolds volt az első jelölt. Mi tagadás, a művésznő mozgóképes imázsától távol állt ez a szerep, ellenben a magánéletben nagyon is illett rá, mivel Debbie is megcsalt asszony volt: férjét, Eddie Fisher énekest épp a legjobb barátnője, Elizabeth Taylor csábította el tőle. Florence-t végül az ötvenes évek egyik női sztárja, Deborah Kerr keltette életre. Kerr az Oscar történetének egyik nagy vesztese volt: 1950 és 1961 között hatszor jelölték a legjobb női főszereplő díjára, de csak 1994-ben ismerték el a tehetségét egy életműdíjjal. Gwen szerepét állítólag Phyllis Davisnek ajánlották fel, aki a meztelen jelenetek miatt nemet mondott. Döntését később nagyon megbánta, mert soha többé nem kapott hasonlóan rangos felkérést, viszont kevésbé igényes produkciókban mégis rákényszerült a vetkőzésre.

Egy szép emlék a múlt ködéből (Faye Dunaway és Kirk Douglas)

Más források úgy tudják, a szerep várományosa maga a figura modellje, Barbara Loden volt, a Warner Bros. azonban valamiért hallani sem akart arról, hogy Douglas és Loden együtt szerepeljenek. Kazan ekkor egyik híres tanítványához, a Bonnie és Clyde-dal (1967) befutott Faye Dunawayhez fordult, aki színpadon már dolgozott vele, sőt Lodennel is. A direktor kifejezetten sokallta Faye hatszázezer dolláros gázsiját (a teljes költségvetés hatmillió dollár volt, ámbár a Variety „csak” négymillióról tud), és évek múlva szívesen emlegette, hogy A látogatók (1972) című kis költségvetésű drámája kevesebb pénzből készült, mint amennyit Dunawaynek A megegyezésért kifizettek. Ennek ellenére nem haragudott a színésznőre, sőt többször is védelmébe vette, amikor Faye-t nehéz természetű dívaként kezdte emlegetni a média. Kazan szerint ugyanis felfedezettje egyszerűen csak a megszállottságig perfekcionista, aki a környezetétől éppúgy a maximumot várja el, mint saját magától. Mellesleg Dunaway ódzkodott attól, hogy Loden helyére lépjen, de úgy érezte, tartozik Kazannak annyival, hogy elfogadja a szerepet. A direktor az emlékiratában megemlítette, hogy a neje igazából sosem bocsátotta meg neki, hogy Faye-t szerződtette helyette. Említsük meg, hogy az Eddie apját alakító Richard Boone valójában fél évvel fiatalabb volt, mint filmbeli fia, Kirk Douglas.

Eddie otthona lángokban áll

A forgatás

A megegyezés véglegesnek szánt forgatókönyve 1968 júniusában készült el. Szeptemberben még néhány apró változtatást eszközöltek rajta, majd október 14-én elkezdődött a forgatás. A legfontosabb helyszínek: New York, Los Angeles és Long Island. Eddie otthona eredetileg egy 1840-ben épült üres kastély lett volna Douglastonban (városrész New York egyik negyedében, Queensben). Kazan kibérelte a lebontásra szánt épületet, és maga oldotta volna meg a bontás kérdését, mert a történet egy bizonyos pontján Eddie felgyújtja a házát. A bérleti szerződés idején még Marlon Brando volt a kiválasztott főszereplő. Visszalépése miatt jelentősen csúszott a forgatás megkezdése, és ezalatt a tulajdonos – eredeti szándékának megfelelően – lebontatta az épületet. Kazan elmondta, hogy azért akarta ezt a házat, mert tetszett neki a külseje és a vízparti környezet. Ideális volt abból a szempontból is, hogy az épület elhelyezkedése miatt a tűz nem veszélyeztette a környező házakat. A Warner Bros. díszletbrigádja oldotta meg a helyzetet azzal, hogy újjáépítették a homlokzatot, továbbá egy verandát és egy kupolát is ácsoltak. A díszletben különleges gázcsöveket rejtettek el, hogy a tűzjelenetet minél hatásosabban lehessen filmszalagra venni. Erre október 25-én került sor. Mellesleg a homlokzat egy részét felépítették a Warner burbanki stúdiójában is. Ott forgatták ugyanis azokat a képsorokat, melyekben Kirk Douglas a lángok elől menekül.

Eddie egy helikopteren repül az irodaépület közelébe (Kirk Douglas)

Eddie irodája Los Angelesben volt, pontos címe: 1150 S. Olive St. Az 1965-ben emelt 32 emeletes épület a maga 138 méteres magasságával akkoriban a város második legmagasabb épülete volt a Városháza után. Jelen sorok írásakor már csak a negyvenharmadik helyen áll. Átadásakor az Occidental Life Building nevet viselte. Az évtizedek során többször is átkeresztelték: AT&T Center, SBC Tower, Transamerica Building. Jelenleg a USC Tower nevet viseli. A piros-fehér repülőgép, amellyel Eddie elrepül az irodaház mellett, egy 1968 Beech D-55 „Baron” típusú gép volt, melyet csak 1968-ban és 1969-ben gyártottak, összesen 316 darabot. Egységára 73 950 dollár volt. Eddie sportkocsija, amellyel balesetet szenved, egy 1966 Alfa Romeo 1600 Spider modell volt. 1966 és 1969 között 6324 darabot gyártottak belőle, eladási ára akkoriban 3950 dollár volt. Manapság egy sértetlen példányért akár ötvenezer dollárt is megadnak. És ha már pénz: Eddie az egyik jelenetben megemlíti, hogy éves adóköteles jövedelme 80 ezer dollár, ami mai árfolyamon nagyjából 600 ezer dollárnak felelne meg. Ez szép summa, ellenben arra valószínűleg nem volna elég, hogy Eddie fenntartsa belőle azt a hatalmas házat és nagystílű életet éljen. Az egyik jelenetben 62 dollár 70 centet fizet ki taxira, ami elsőre talán nem tűnik nagy összegnek az ő jövedelméhez képest, de ha havonta többször is lebonyolított ilyen utazásokat, akkor az már szép tételt jelenthetett a családi büdzsében.

A gyönyörű Gwen (Faye Dunaway) őszinte érzelmei és céltudatossága felébreszti Eddie-ben az új élet iránti vágyat

Kazan telefonon kérte fel Faye Dunawayt a szereplésre. Nem titkolta, hogy nemcsak a színésznő – általa különösen jól ismert – tehetsége motiválta a választását, hanem az is, hogy Faye neve kereskedelmi vonzerőt jelentett, ami egy ilyen szokatlan tematika esetében egyáltalán nem mellékes szempont. Dunaway azt írta az önéletrajzában, hogy Kazan indította el őt a pályán, ezért a direktor aligha tudott volna olyat kérni tőle, amit elutasított volna. Tudott azonban arról, hogy a figura modellje Barbara Loden volt, és igazságtalannak érezte, hogy nem Barbara játssza a szerepet. 1964-ben látta őt A bűnbeesés után című Arthur Miller-darabban a Lincoln Centerben. Nagy hatást tett rá Loden játéka, és valamennyire befolyásolta is őt, amikor tíz évvel később ugyanazt a szerepet játszotta a színmű tévés változatában. Előnynek érezte, hogy Kazannal és Lodennel való személyes ismeretsége okán első kézből tájékozódhatott a Gwen megformálásához fontos részletekről. Volt egyébként egy objektív ok is, ami Faye-t különösen alkalmassá tette erre a szerepre. Az életben ugyanis épp abban a helyzetben volt, mint maga Gwen: viszonyt folytatott egy nős, sikeres férfival. Az illető nem volt más, mint az olasz világsztár, Marcello Mastroianni, akivel az előző évben találkozott a Szeretők (1968) című Vittorio De Sica-film forgatásán. Hogy játszhasson vele, nemet mondott Clint Eastwoodnak, aki az Akasszátok magasabbra (1968) című westernbe hívta. Úgy gondolta, Eastwooddal lesz még alkalma együtt dolgozni (végül sosem került sor erre), míg Mastroiannival valószínűleg nem. Szerelemre persze nem gondolt, az forgatás közben lobbant fel közöttük. Két év után Faye lépett ki a kapcsolatból, mert Mastroianni nem akart elválni a nejétől. (Akkoriban nem is nagyon tudott volna, mert Olaszországban tilos volt a válás, noha Marcello már Dunaway feltűnése előtt külön költözött a feleségétől.) Az olasz színész egyébként meglátogatta amerikai szeretőjét a New York-i forgatás ideje alatt, és el volt ragadtatva Faye otthonától, amely a Central Park közelében volt.

Gwen és Eddie meghitt együttléteinek egyike (Faye Dunaway és Kirk Douglas)

Dunawayről köztudomású, hogy viszonylag ritkán ad interjút, és nem tartozik a legkönnyebb riportalanyok közé. A nyolcvanas évek végén egy interjúban visszatekintett addigi pályájára, és kijelentette, hogy bár sok remek rendezővel volt alkalma együtt dolgozni, mégis csupán négy kedvence van: Arthur Penn, Elia Kazan, Sydney Pollack és Sidney Lumet. Valószínűleg azért, mert ők híresek voltak arról, hogy alkotótársaknak tekintik a színészeket, meghallgatják és alkalmasint figyelembe is veszik az ötleteiket. A megegyezés esetében például Kazan annyira bízott Faye képességeiben, hogy rábízta Gwen otthonának megtervezését is. A színésznő különösen hálás volt ezért a lehetőségért, mert mindig is fontosnak érezte, hogy a tárgyi környezet harmonizáljon a megformált figurával, mert az megkönnyíti a játékát. Gwent úgy képzelte el, mint aki rajong a legendás énekesnőért, Billie Holidayért, mert hozzá hasonló személyiség volt. Emiatt került a falra az énekesnő egyik posztere és egy idézet az egyik dalából: „Take a bath, man, don’t explain” (Fürödj meg, ember, és ne magyarázkodj.) Dunaway élvezte a közös munkát Kazannal. Szerinte ennek az volt a titka, hogy ismerték egymás stílusát és ritmusát: Faye tudta, mit akar a rendező, Kazan pedig tudta, mire képes a színésznő. Dunaway szívesen dolgozott volna Marlon Brandóval (ez 1965-ben egyszer már meghiúsult az Üldözők című western kapcsán, és csak 1995-ben valósult meg a Don Juan de Marco című romantikus filmben), ugyanakkor tökéletes választásnak tartotta Kirk Douglast is. Douglas ahhoz a színészgenerációhoz tartozott, amelyet Faye különösen nagyra becsült, és rá is nagy hatással volt kollégája alakítása a Spartacus (1960, Stanley Kubrick) című filmeposzban.

Gwen és Eddie tengerparti hancúrozása némi fejtörést okozott a cenzoroknak (Faye Dunaway és Kirk Douglas)

A film leghíresebb képsora Eddie és Gwen meztelen hancúrozása az elhagyatott tengerparton. A hatvanas évek vége felé kezdett megjelenni a meztelenség a mainstream filmekben is, de legtöbbször csak a mellékszereplők vagy a statiszták vetkőztek. Dunaway egész karrierje során kerülte az öncélú meztelenkedést, egyáltalán nem vetkőzött a férfimagazinoknak, sőt még bikiniben is ritkán engedte magát fotózni. Indokolt esetben néhány filmjében vállalt topless szereplést, bár egyszer maga is azt mondta, hogy a kényes jelenetekben dublőrje volt. A megegyezés esetében vállalta a ruhátlanságot, ám apró melltapaszokat használt, hogy ne érezze magát teljesen meztelennek. Amikor a kellő pillanatban levette a köntösét, és Douglas meglátta a tapaszokat, a férfi spartacusi hangon felüvöltött: „Mi a fenék ezek rajtad?!” Kirk a természetes színjátszás (és a női nem) híveként meggyőzte arról, hogy mellőzze a tapaszokat, és az operatőr ügyességének (meg a cenzorok ollójának) köszönhetően nem került a nézők elé semmilyen frontális meztelenség. A filmnek eredetileg más befejezése lett volna: egy epilógus zárta volna le a történetet, amelyben Eddie és Gwen egy láthatatlan személynek válaszolva lényegében későbbi életükről számolnak be. Állítólag le is forgatták ezt a változatot, de nem használták fel. A hivatalos változat az apa temetésével ér véget, mert Kazan nagyobb hangsúlyt akart adni apa és fia drámájának ahelyett, hogy Eddie és Gwen egyszerűbb életre való törekvését hangsúlyozta volna. A Warner Bros. később cáfolta, hogy a tesztvetítések kedvezőtlen fogadtatása miatt változtatott meg Kazan bizonyos dolgokat az eredeti elképzelésekhez képest.       

Őszinte beszélgetés a tengerparton (Kirk Douglas és Faye Dunaway)

A fogadtatás

A megegyezés ősbemutatója 1969. november 18-án volt New Yorkban. A különböző hangvételű kritikák abban egyetértettek, hogy a film szinte senkinek nem tetszett. Gyakori vélemény volt, hogy a mű szerkezete miatt, amelyre visszaemlékezések és víziók olykor nehezen követhető keveredése jellemző, a cselekmény nem ragadja magával a nézőt, megértéséhez a regény mankója szükséges. A szigorúbbak kerek perec kimondták, hogy ezek a filmszereplők nem elég érdekesek a nézők számára. A színészek közül Kirk Douglas és főleg Faye Dunaway kapta a legtöbb elismerést. Az általános fanyalgásban szerepet játszott az is, hogy a téma, az életközépi válság akkor még meglehetősen új volt. Douglas jó barátja, Burt Lancaster hasonló tematikájú filmje, Az úszó ember (1968) is megbukott. (Filmtörténeti érdekesség, hogy Lancaster ebből a filmből állítólag kifúrta Kazan feleségét, Barbara Lodent, mert szerinte az egyik jelenetben háttérbe szorult a színésznő mellett.) Anyagilag is bukott a film. Európában valamelyest jobb volt a helyzet. Franciaországban közepes sikernek számított a maga 562 672 nézőjével, Spanyolországban pedig kifejezetten jól fogadták. Az ottani 1 782 373 néző kiemelkedőnek számít (Faye Dunaway néhány későbbi, jóval híresebb filmje a spanyoloknál nem érte el ezt az eredményt!), ráadásul az opuszt a spanyol filmkritikusok díjára jelölték, akárcsak Kirk Douglast és Faye Dunawayt. Ennek ellenére a premier óta eltelt ötvenöt év alatt A megegyezés nem értékelődött át jelentősebben: egy nagy tehetségű rendező gyengén sikerült munkájaként emlegetik mindmáig. A magyar mozik nem mutatták be a filmet. A hazai közönség 1980. augusztus 16-án a televízióban tekinthette meg az Elia Kazan műveiből összeállított sorozat részeként. A magyar szöveget Soproni Klára írta, a szinkront Csákány Márta rendezte. Fontosabb magyar hangok: Bitskey Tibor (Kirk Douglas), Sáfár Anikó (Faye Dunaway), Tímár Éva (Deborah Kerr), Kenderesi Tibor (Richard Boone), Kézdy György (Hume Cronyn), Bárány Frigyes (Harold Gould).      

Eddie az apja betegágyánál (Kirk Douglas és Richard Boone)

ÍGY LÁTTÁK ŐK

„Eddie Anderson az amerikai »vesztes hősök« egyre szélesedő táborába tartozik. Ezek a vesztesek, mint Arthur Miller Alku című darabjának Victorja vagy Saul Bellow Herzogja – csak egy-két nevet említve – a társadalmi érvényesülés árát teszik mérlegre, szembeszállva az amerikai kötelező sikerszemlélettel. Érdemes-e megkötni az érvényesüléshez elengedhetetlenül szükséges egyezségeket, ha ez ellenkezik a jó morális közérzettel? Mi az egyén igazi érdeke ilyen helyzetekben, a fonák társadalom álértékeihez való igazodás, hazugságok, képmutatás, s az őszinte önbecsülés elvesztésének árán, vagy a vesztesként való kívülmaradás? Milyen egyezségeket kell kötni a legbelső magánügyekben, s kellenek-e egyáltalán ilyenfajta kompromisszumok? A film e válaszkeresés közben sokféle helyzettel és emberrel ismertet meg az amerikai életformán belül, s nyíltsága a szex-problémák előtt sem riadozik.”

(Murai Mária: „Az egyezség – Elia Kazan új filmje”. In: Film Színház Muzsika, 1970. május 30., 14–15. o.)

Gwen és Eddie kapcsolata sem mentes a feszültségektől (Faye Dunaway és Kirk Douglas)

„Már évekkel ezelőtt, moziban láttam ezt a filmet. A nyitó képsor maradt meg emlékezetemben, az, amikor Kirk Douglas kocsijával a kamion kerekei közé fut. No és természetesen Faye Dunaway alakja. Most már egy kicsit mélyebben, másként rezonált bennem az Elia Kazan-sorozatnak ez a filmje, mint akkor, még szinte gyerekfejjel látva, de igazán mégsem tudott rám hatni. Nem tudott szembefordítani önmagammal, nem tudta velem megtagadtatni tegnapi énemet. Azt viszont nagyon jól el tudta hitetni – köszönet Kirk Douglas igazán remek játékának –, hogy Eddie-nek, a főhősnek szembe kell fordulnia önmagával. Hogy egyszer neki is, akárcsak minden embernek, számot kell vetnie jelennel, múlttal, az eddig megélt napokkal. Tükör elé kell állnunk, és ha túl csúf, ocsmány már a benne látott kép, akkor nemcsak – elsősorban nem – a tükröt kell összetörni, hanem egy kicsit – vagy nagyon? – önmagunkat is. Összetörni, de értelemmel, céllal. Eddie úgy akarta megtenni, hogy felszánt maga mögött minden visszavezető utat, járhatatlanná teszi mindegyiket. Nem sikerült neki, újra meghasonlott önmagával, mert az ember nem bújhat ki a bőréből – így szól a kegyetlen törvény: íratlan és írott szabályokkal. Az ember csak vállalhatja önmagát vagy végez önmagával. Miközben tükröket tör össze, és elhiteti magával, másnak kell lennie!”

(Z. J.: „Tévét nézve”. In: Új Ifjúság 1980/35., 9. o.)

A megegyezés (The Arrangement, 1969) – amerikai filmdráma. Azonos című regényéből a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Elia Kazan. Operatőr: Robert Surtees. Zene: David Amram. Díszlet: Audrey Blasdel. Jelmez: Theadora Van Runkle. Vágó: Stefan Arnsten. Főszereplők: Kirk Douglas (Eddie Anderson), Faye Dunaway (Gwen), Deborah Kerr (Florence Anderson), Richard Boone (Sam Arness), Hume Cronyn (Arthur Houghton), Michael Higgins (Michael Anderson), Carol Rossen (Gloria Anderson). Magyarországi bemutató: 1980. augusztus 16. (Magyar Televízió)

RÁADÁSGALÉRIA: KIRK DOUGLAS, A HOLLYWOODI SZEXMÁNIÁS

A magas kort megért, fehérorosz származású Kirk Douglas (1916–2020) nemcsak vitathatatlan tehetségéről volt nevezetes Hollywoodban, hanem arról is, hogy családos ember létére falta a nőket. Ennek ellenére második házassága 1954-től egészen a haláláig tartott. Igaz, nem volt a hitvesi hűség mintaképe, és nejének, Anne Buydensnek épp elég oka volt féltékenykedni. A feleség állítólag Faye Dunawayre volt a legféltékenyebb, valószínűleg épp az ő esetében teljesen alaptalanul, mert a művésznő A megegyezés forgatása idején élete legnagyobb szerelmét élte át Mastroiannival, és mindig is azon az állásponton volt, hogy a munkát nem keveri az érzelmekkel. Mindazonáltal Buydens évek múlva azt nyilatkozta, hogy európai nőként megértette, hogy irreális lenne abszolút hűséget elvárnia a házastársától. Douglasnek állítólag különféle mélységű románcai voltak olyan hollywoodi hírességekkel, mint például Joan Crawford, Linda Darnell, Marlene Dietrich, Rita Hayworth, Evelyn Keyes, Marilyn Maxwell, Patricia Neal, Ann Sothern és Gene Tierney. Mindmáig tartja magát az a pletyka, hogy brutálisan megerőszakolta az akkor tizenhat éves Natalie Wood színésznőt. Ezt a híresztelést a művésznő húga, Lana Wood egy 2021-es könyvben megerősítette. Douglas szexmániáját állítólag nem kevésbé híres fia, Michael Douglas is örökölte. 

Spartacus nehéz életében is akadtak olykor szép pillanatok, mint például amikor meglepi a meztelenül fürdöző Variniát Stanley Kubrick 1960-as filmjében (Jean Simmons és Kirk Douglas)

Kirk Douglas és Faye Dunaway szexjelenetét A megegyezésben állítólag nem volt könnyű úgy leforgatni, hogy frontális meztelenség ne látszódjon

Tíz évvel A megegyezés után Kirk Douglas már egy másik szőkeséggel, Charlie egyik első angyalával, Farrah Fawcett-tel forgatott érzéki jeleneteket a Hármas számú űrbázis (1980) című sci-fiben 

A Holocaust 2000 (1977) című olasz–angol filmben Douglas frontális meztelenséget is vállalt. „Fiatal voltam, kellett a pénz” – szokták mondani ilyenkor a színészek, ám Kirk akkor már hatvanéves volt

A TILTOTT POSZTOK

Belmondo az üvegszemű kéjgyilkos nyomában: Félelem a város felett (18+)

Isaura a láncai után a ruháit is ledobálta: Luz del Fuego (18+)

Az ABBA és a pedofil riporter: ABBA – A film (18+)

A test féktelen gyönyörei és szenvedései egy felkavaró botrányfilmben: Sweet Movie (18+)

Jane Birkin, az anális szex és a Je t’aime: Szeretlek, én se téged (18+)

Megdöbbentő szadomazochista viszony a láger volt foglya és őre között: Az éjszakai portás (18+)

Fellini önvallomása és a lufimellű lenge nők: Nyolc és fél (18+)

Vér, mágia és szex, avagy Artúr király és a kerekasztal lovagjai: Excalibur (18+)

Andy Vajda mozgalmas szexuális élete: Érett nők dicsérete (18+)

Pajzán kalandok a középkori Angliában: Canterbury mesék (18+)

Kémkedés és perverziók a hírhedt náci bordélyban: Salon Kitty (18+)

Amitől fennakadtak Sean Connery szemei: A velencei nő (18+)

Szamurájgyilkosságok és tomboló nemi ösztönök a középkori Japánban: Onibaba (18+)

A leghírhedtebb botrányfilm a szocialista Jugoszláviából: W. R. – Az organizmus misztériuma (18+)

MÉG TÖBB FAYE DUNAWAY!

Faye Dunaway: A munkamániás világsztár

A szerelmes bankrablók véres ámokfutása: Bonnie és Clyde

Egy mindenkiért, mindenki a francia királyné gyémánt nyakékéért: A három testőr

A gyönyörű Milady kegyetlen bosszúja: A négy testőr

Korrupció és rejtélyes gyilkosságok a harmincas évek Los Angelesében: Kínai negyed

Küzdelem a lángokban álló felhőkarcolóban rekedtek életéért: Pokoli torony

Egy irodai mészárlás túlélője a CIA ellen: A Keselyű három napja

A gyerekmolesztáló, egoista és labilis filmcsillag: Anyu a sztár

A középkori nemesasszony unalomból útonálló lesz: A gonosz lady (18+)

Mickey Rourke és Faye Dunaway az alkohol rabjai: Törzsvendég

A népszerű sikerkönyv elfeledett filmváltozata: A szolgálólány meséje

TEAKBOIS KÍNÁLATÁBÓL

Magyarölő spanyol farkasember Japánban (18+)

Zsarubosszú a sztriptízbárban (18+)

A nővér és a szexuális ragadozó (18+)

Az ördög lánya ellenszegül (18+)

Repülj és szexelj! (18+)