Alfred Hitchcock ötvenedik játékfilmje, a javarészt Kelet-Berlinben játszódó Szakadt függöny (1966) csalódást okozott a kritikusoknak és a közönségnek is, pedig korábban a Mester figyelemre méltó sikereket ért el a kémfilmjeivel. Igaz, azokban kerülte a direkt politizálást, és a hangsúlyt főként arra helyezte, hogyan találja fel magát a gyanútlan átlagpolgár, aki akaratán kívül kémügyekbe keveredik. A Szakadt függöny fiaskója ellenére Hitchcock következő alkotása, a Topáz (1969) még egyértelműbben politizáló film lett, mint az elődje. Alapjául Leon Uris azonos című bestsellere szolgált, amely egy megtörtént kémbotrány zömmel fiktív feldolgozása a kubai rakétaválság idejéből. Az eset fényt derített arra is, hogy az oroszoknak Charles de Gaulle francia elnök közvetlen környezetében is beépített emberük van. Az ebből fakadó bonyodalmak miatt egy időre hűvössé vált az Egyesült Államok és Franciaország kapcsolata. A Topáz az egyik legnagyobb bukásnak számít a Mester életművében, de ennek nem annyira a politikai tartalom az oka, inkább az, hogy az opusz forgatása a Hitchcockra egyáltalán nem jellemző szervezetlenség és fejetlenség kíséretében zajlott. A bevételi esélyeket jelentősen csökkentette, hogy a filmben nincsenek nagy sztárok, a legtöbb szerepet európai karakterszínészek játsszák. A Topázhoz a Universal filmstúdió nyomására háromféle befejezést is forgattak. A teljes változat játékideje 143 perc, a leggyakoribb azonban a 126 perces verzió.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!   

A történet

1962-ben vagyunk, Koppenhágában. A KGB egyik magas rangú tisztje, Borisz Kusenov családjával együtt az Egyesült Államok nagykövetségére menekül. Kihallgatása során elmondja, hogy az oroszok nukleáris robbanófejekkel ellátott rakétákat helyeztek el Kubában. Mike Nordstrom, a CIA ügynöke továbbadja az információt André Devereaux francia ügynöknek, aki fényképes bizonyítékokat akar szerezni a kubai rakétabázisok létezéséről. Ennek érdekében megvesztegetik Luis Uribét, a kubai ENSZ-küldöttség egyik tagját, hogy főnöke, Rico Parra irodájából hozza el a rakéták létezését igazoló dokumentumokat, hogy egy másik francia ügynök, Philippe Dubois lefényképezhesse azokat. A kockázatos akció közben Dubois-t lefülelik, de sikerül elmenekülnie, sőt át is tudja adni a bizonyító erejű képeket Devereaux-nak. Ennyi azonban nem elég, és Devereaux-nak Kubába kell utaznia, hogy magukról a rakétákról is fényképes bizonyítékokat szerezzen. Féltékeny felesége nem örül a küldetésének, mert tudja, hogy a férje el fog menni korábbi szeretőjéhez, Juanita de Cordobához, aki a kubai forradalom egyik mártírjának az özvegye és jelenleg Rico Parra szerelme. Azt viszont kevesen tudják, hogy a szépasszony valójában a kubai ellenállás vezetője. Juanita két hűséges alkalmazottja elkészíti a felvételeket, ám sajnos ők is lebuknak. Szerencsére sikerül elrejteniük a filmet, mégis borzalmas kínvallatás vár rájuk. Immár Juanita sincs biztonságban, ráadásul egy éles észjárású kubai katona felismeri Devereaux-t, hogy őt látta azon a bizonyos éjszakán Rico Parra szállodájánál, amikor a Dubois-féle incidens lejátszódott…     

A Life 1968. április 26-i száma közölte először Philippe Thyraud de Vosjoli interjúját a kémbotrányról

A történelmi háttér

A Topáz Leon Uris (1924–2003) amerikai író 1967-ben publikált kémregénye alapján készült. A történet forrását egy öt évvel korábban lejátszódott francia kémkedési botrány, az ún. Martel-, más néven: Zafír-ügy jelentette. A skandalum akkor robbant ki, amikor a szovjet titkosrendőrség, a KGB egyik őrnagya, Anatolij Golicin 1961. december 15-én a családjával együtt disszidált: Helsinkiből Svédország és az NSZK érintésével az Egyesült Államokba távozott, ahol értékes és bizalmas információkat szolgáltatott ki a CIA-nek a KGB módszereiről és nyugati ügynökeiről. Golicin többek között kijelentette, hogy a szovjeteknek beépített embereik vannak a francia katonai hírszerzésben, sőt Charles de Gaulle elnök kabinetjében is. Ezek a szovjet ügynökök a legtitkosabb NATO-dokumentumokhoz is hozzáférhettek. John F. Kennedy elnök futár útján tájékoztatta a helyzetről De Gaulle-t, Golicin kilétét azonban titokban tartotta, ezért a franciák a Martel fedőnevet adták neki. A két ország viszonyát akkoriban bizonyos feszültségek terhelték, emiatt a franciák fenntartásokkal fogadták az amerikaiak közléseit, és Martelben a CIA emberét látták. Az Egyesült Államokat megdöbbentette, hogy Franciaország nem tesz érdemi lépéseket, ezért szorgalmazta, hogy biztonsági okokból az országot zárják ki a NATO jelentési láncából. Emiatt a NATO egy évig lényegében működésképtelenné vált, és három éven keresztül szünetelt a hírszerzési adatok cseréje az amerikaiak és a franciák között. A következmények miatt felmerült a gyanú, hogy Golicin valójában továbbra is a szovjeteknek dolgozott, mivel információi úgy teremtették meg a gyanakvás légkörét a nyugati titkosszolgálatokban, hogy sok esetben nem tudott konkrét neveket mondani. Ennek ellenére vallomása vezetett az ún. cambridge-i kémek bukásához is. Uris egyik francia barátján, Philippe Thyraud de Vosjoli hírszerző tiszten keresztül szerzett tudomást a kulisszák mögött zajló botrány részleteiről, és azokból alkotott egy fiktív cselekményt a Topáz című regényében. De Vosjoli 1968-ban a Life magazin számára adott interjúban hozta nyilvánosságra a példátlan esetet.    

Tamara Kusenovát (Tina Hedström) kisebb baleset éri, amikor el akar tűnni az őt követő szovjet ügynökök szeme elől

ÍGY KÉSZÜLT A FILM

Az előzmények

Az 1967-ben megjelent Topáz volt Leon Uris egyik legsikeresebb regénye, amely két rekordot is felállított a The New York Times bestsellerlistáján. Korábban ugyanis nem fordult elő, hogy egy könyv a kilencedik helyről a következő héten rögtön az első helyre került, ahogyan az sem, hogy egy hét tündöklés után az ötödik helyre esett vissza. A megfilmesítés jogát különös módon elsőként két brit könnyűzenei producer, Shel Talmy és Sir William Piggot Brown kívánta megszerezni. Erre a célra félmillió dollárt szántak, amelyből ötvenezer dollár előleget ki is fizettek Uris ügynökének. Ekkor azonban az angol font leértékelődése miatt a Bank of England érvénytelenítette az ügyletet. A pénzintézet ellenezte, hogy külföldön költsenek el félmillió dollárt, és érvként hozta fel, hogy Talmy és Brown nem rendelkeznek semmilyen tapasztalattal a filmkészítés terén. Öt hónappal később bejelentették, hogy az Egyesült Államokban dolgozó brit rendezőzseni, Alfred Hitchcock készít filmet a Topázból a Universal Pictures égisze alatt. A jogokat a legendás filmmogul, Lew Wasserman, a Universal akkori elnöke szerezte meg Hitch számára. A direktor szerint a regényben leírt botrány a huszadik század legnagyobb kémsztorija, így annak ellenére is nagy lelkesedéssel készült a forgatásra, hogy előző filmje, a javarészt Kelet-Berlinben játszódó Szakadt függöny (1966) kémsztorija kínos kudarcnak bizonyult. Miután bejelentették a Hitchcock-projektet, a fentebb már említett Philippe Thyraud de Vosjoli pert indított Uris, a Universal és a cég anyavállalata, az MCA, Inc. ellen. Vosjoli azt állította, hogy a történetből írt kézirata, a Le reseau topaz angol fordítását átadta Urisnak, aki annak alapján írta meg a Topázt. Megállapodtak abban, hogy fele-fele arányban osztoznak a nyereségen, ám ez nem történt meg, sőt Uris a filmprojektből is kizárta Vosjolit. Az egykori hírszerző tiszt becsapva érezte magát, és kétmillió dollárt követelt. Az ügy 1972-ben zárult le, a bíróság 352 ezer dollárt ítélt meg Vosjolinak mint elmaradt jogdíjat a könyv és a film után. Más források úgy tudják, hogy peren kívüli megállapodás született, melynek értelmében Vosjoli megkapta a regény értékesítéséből származó haszon felét, de a filmből származó bevételt teljes egészében átengedte Urisnak.

Váratlan meglepetés a szállodában (Frederick Stafford, Michel Subor, Claude Jade és Dany Robin)

A forgatókönyv

Hitchcock magát Urist kérte fel a forgatókönyv megírására. Bennfentesek szerint kényszerből cselekedett, mert Uris olyan szerződést kötött a Universallal, amely szerint adaptálhatja a saját könyvét. Hitch sose volt annak híve, hogy az eredeti szerző írjon forgatókönyvet a saját regényéből, mert nem képes olyan drasztikus beavatkozásokra, amelyek a másfajta hatásokra építő médium, a film miatt elengedhetetlenek. Hitch és Uris 1968 januárjának végén találkoztak először, és április végén kezdődött az intenzív munka. Hamarosan kiderült, hogy elképzeléseik egyáltalán nem egyeznek. A Mester ragaszkodott ahhoz, hogy a történet gonoszai is emberiek legyenek, és persze nem akarta mellőzni a rá jellemző fekete humort sem. Uris végül bedobta a törölközőt, és kilépett a projektből. A „kreatív művészi nézeteltérések” mellett az sem tetszett neki, hogy a rendező elvárta tőle azt is, hogy minden idejét a forgatókönyvre fordítsa. Hitchcock ekkor egyik legérdekesebb filmje, A kötél (1948) forgatókönyvírójához, Arthur Laurentshez fordult, hogy akarna-e újra dolgozni vele. Laurents nem akart, és ez már nem először fordult elő: nemet mondott A Baktérítő alatt (1949) és a Szakadt függöny (1966) című filmekre is. Nem Hitchcockkal volt baja, őt kifejezetten kedvelte – a vizualitás iránti tehetségét különösen kiemelkedőnek tartotta –, hanem a választott témákkal. Hitchcock ekkor a Szédülés (1959) forgatókönyvíróját, Samuel A. Taylort kereste meg, aki vállalta, hogy befejezi az Uris által elkezdett szkriptet. (Más források szerint a Mester leforgathatatlannak találta Uris szkriptjét, és egy teljesen újat kért Taylortól.)

Az orosz ügynökkel tulajdon bűntársai végeznek (Philippe Noiret, Frederick Stafford és Claude Jade)

Hitch ekkor már intenzíven foglalkozott egyéb előkészületi tevékenységekkel is, így például a helyszínkereséssel és a színészválasztással. Emiatt nem tudott túl sok időt tölteni Taylorral, hogy alaposan átbeszéljék a koncepciót, noha Hitchcock híres volt arról, hogy olyan aktívan belefolyik az írásba, hogy filmjei főcímén jogosan illetné meg a kredit forgatókönyvíróként is. Taylor nem igazán boldogult önállóan, ezért a forgatás végül úgy kezdődött el, hogy nem volt kész a forgatókönyv. Pedig köztudomású volt, hogy Hitchcock a forgatókönyv alapján mindent előre eltervez, lényegében fejben leforgatja az egész filmet, és a tényleges forgatás már csak ennek az előre kialakított képnek a gyakorlati megvalósítása. Erről Truffaut nevezetes interjúkönyvében így beszélt: „Az én szememben egy film készítése kilencvennyolc százalékban be is fejeződik a forgatókönyv elkészítésével. Néha okosabb volna itt abba is hagyni a filmet, a forgatás teljes mellőzésével. Az ember elképzeli a filmet, a fejében minden szép, minden jó, de mihelyt belefog a forgatásba, minden összeomlik. A színészek, akikre gondol az ember, máshová szerződtek, úgyhogy már a szereposztás is kompromisszum. Én olyan IBM számítógépről álmodozom, amelybe egyik oldalon csak betáplálnám a forgatókönyvet, a másikon kijönne a kész film és ráadásul színesben.” A Topáz esetében viszont Taylor olykor a forgatás előtt néhány órával írt meg bizonyos jeleneteket. Hitchcockot, aki sosem szerette az improvizációt, nagyon kimerítette ez a forgatási módszer, és utólag a Topázt nevezte meg mint legfárasztóbb forgatását.  

André és Nicole házassága válságba kerül a Topáz-ügy miatt (Frederick Stafford és Dany Robin)

A szereposztás nehézségei

A Szakadt függöny két sztárja, Paul Newman és Julie Andrews csalódást okoztak Hitchcocknak, ráadásul gázsijuk a költségvetés több mint felét elvitte, ezért a Mester semmiképpen nem akart sztárokat az új filmjébe. Lehet, hogy ez tényleg így is volt, ellenben a Universal másképp gondolta, és állítólag épp azért biztosított négymillió dollárt a forgatásra, hogy legyen pénz a sztárokra is. (Korábban a Mester egyik filmje se került ennyibe.) A Marnie (1964) forgatásakor Hitchcock úgy gondolta, Sean Connery személyében megtalálta Cary Grant lehetséges utódját, és több évre szerződtetni akarta őt. Connerynek már akkoriban elege volt James Bondból, és szabadulni szeretett volna a figurától, de esze ágában sem volt, hogy ennek érdekében máshová kötelezze el magát több évre. A Topázban felajánlott szerep feltehetően azért sem érdekelte, mert épp abban az időszakban – ideiglenesen – tényleg megszabadult a 007-estől (akkoriban váltotta fel őt egy film erejéig George Lazenby), és nem hangzott túl érdekesen, hogy az egyik kémfilmből átmenjen egy másikba. A feleség szerepére kiszemelt Catherine Deneuve-vel sem sikerült megállapodni. A Devereaux házaspár szerepét egy igazi művész házaspárnak, Yves Montand-nak és Simone Signoret-nak is felajánlották, akik Hollywoodban is ismertek voltak, Signoret 1960-ban Oscar-díjat is kapott a Hely a tetőn című filmért. Közismert baloldali beállítottságuk miatt egyikük sem vállalta a szerepet. (Ironikus, hogy Montand épp akkoriban – javarészt az 1968-as csehszlovák események miatt – kezdett kritikusabban viszonyulni a kommunizmushoz, és élete vége felé már meggyőződéses jobboldali volt.)

André Kubában feleleveníti egykori viszonyát a gyönyörű Juanitával (Karin Dor és Frederick Stafford)

Frederick Stafford, a mindenhol bevethető titkos ügynök

A szereposztás kudarcai miatt Hitchcock végleg letett arról, hogy sztárokat nyerjen meg a filmhez, és a Universal is beletörődött abba, hogy a fontosabb szerepeket európai színészek játsszák, ha már a történet egy része úgyis Európában játszódik. A Devereaux-t megformáló, cseh származású Frederick Stafford eredeti neve: Friedrich Strobel von Stein. Állítása szerint húszéves korában vízilabdásként részt vett az 1948-as londoni olimpián. Gyakorlatilag teljesen ismeretlenként került a filmvilág sűrűjébe. André Hunebelle francia rendező egy 1964-es bangkoki nyaralása során találkozott vele, és főszerepet ajánlott neki a Furia à Bahia pour OSS 117 (1965) című filmjében. Stafford alakította az OSS 117 fedőnevű titkos ügynököt, aki a filmvásznon lényegében James Bond ellenlábasa volt. Népszerűségben ugyan soha nem tudta legyőzni őt, mégis több film is született róla, még a kétezres években is. A szerepet Stafford még egyszer eljátszotta az Atout coeur à Tokyo pour OSS 117 (1966) című filmben. Feltehetően nem csinálta rosszul, mert máskor is számítottak rá a filmesek titkos ügynökként, sőt Sean Connery távozása után James Bond szerepét is felajánlották neki. Hitchcock megelőzte a 007-es producereit, és a Topáz kapcsán a Universal hét évre szóló, nem kizárólagos szerződést íratott alá a színésszel. Az Őfelsége titkosszolgálatában láttán Stafford magabiztosan kijelentette, hogy ő jobb Bond lett volna, mint George Lazenby, noha a Topáz miatt negatív kritikákat kapott, melyek felemlegették, hogy Cary Grant sármja éppúgy hiányzik belőle, mint a tehetsége. Soha nem tudott betörni Hollywoodba – mi tagadás, negyvenévesen kicsit későn is kezdte –, és 1979-ben egy repülőgép-szerencsétlenségben életét vesztette.     

Alfred Hitchcock és Claude Jade a Topáz forgatásán

Dany Robin és Claude Jade

A Sors különös szeszélye folytán a Stafford filmbeli feleségét alakító Dany Robin is egy tragikus balesetben vesztette életét. Az ötvenes években Brigitte Bardot egyik riválisának számító Robin a francia filmművészet olyan nagyjaival dolgozott együtt, mint például Marcel Carné, Marc Allégret, Julien Duvivier, Henri Decoin és René Clair. Alighogy befejeződött a Topáz forgatása, a művésznő elvált a férjétől, két gyermeke apjától, Georges Marchal színésztől, és 1969 novemberében feleségül ment Michael Sullivan angol producerhez. (Más források szerint a válásra a forgatás előtt, még 1968-ban sor került.) A családi boldogság kedvéért a Hitchcock-mű után Robin a filmezéssel is felhagyott. 1995. május 25-én tűz ütött ki a házaspár párizsi otthonában, és mindketten életüket vesztették. A francia új hullám alkotói fiatalos hévvel fordultak szembe „a papa mozija” képviselőivel, ugyanakkor Hitchcockot mindnyájan tisztelték és nagyra becsülték. Az irányzat egyik vezéralakja, François Truffaut klasszikussá vált interjúkötetet is megjelentett róla. Hitch a Lopott csókok (1968) című Truffaut-filmben figyelt fel a női főszerepet játszó Claude Jade-ra, akit leszerződtetett a Topázhoz. Jade merőben más típus volt, mint a „veszélyes szőke nők” a Mester korábbi munkáiban, ám Hitch szerint a fiatal színésznő csendes eleganciája valójában egy másfajta személyiséget takart. Maga a művésznő így idézte fel az előzményeket: „Izgalommal vártam a találkozást a híres Hitchcockkal, aki csak miattam repült Párizsba »főszereplőnézőbe«! Hitchcock otthon keresett fel, kényelmesen elhelyezkedett, megdicsérte hófehér bútoraimat, kérte, hogy zongorázzak neki, s aztán órákon keresztül csak ételreceptekről faggatott. A filmről nem beszélt egy szót sem! Aztán leszerződtetett, s visszarepült Hollywoodba...” Egy másik interjúban így mesélt a Mesterről: „A »Borzalmak atyja« a valóságban derűs, jókedélyű. És tanítja a színészeit. Nekem a Topáz című filmben azt a tanácsot adta, hogy premier plánban csak a szememmel játsszam, de ha partnerrel vagyok, az egész testem vegyen részt a játékban. Szívesen forgatnék még vele, megmutatnám, hogy megfogadtam a tanácsát.” Említsük meg, hogy négy évvel a Topáz után készült a La ragazza di Via Condotti (1973) című olasz giallo, melyben Jade már nem Frederick Stafford lányát, hanem a barátnőjét alakította, aki reménytelenül szerelmes a férfiba.

Rico Parra is szerelmes a gyönyörű Juanitába (Karin Dor és John Vernon)

Philippe Noiret, Michel Piccoli és John Vernon

Philippe Noiret karrierje már az ötvenes évek elején elkezdődött, és hazájában a hatvanas években már sztárként kezelték. Híres fiatalkori szerepe volt Gabriel nagybácsi a Zazie a metróban (1960, Louis Malle) című filmklasszikusban. Ő így emlékezett: „Már Amerikában is játszottam. Hitchcock, ha nem is nagy, de hangsúlyos szereppel bízott meg a Topázban. Szeretem a szerepet. Azt hiszem, hogy nemcsak Hitchcocknak váltottam be a hozzám fűzött reményeit, de a nagyközönség is elismeréssel nézi az alakításomat.” Michel Piccoli is örömmel mondott igent a Mesternek, ámbár utólag megbánta a döntését. Ő ugyanis baloldali beállítottságú volt, és állítása szerint beugróként vállalta a szerepet, el sem olvasta a forgatókönyvet, ezért csak utólag szembesült azzal, hogy egy szerinte „reakciós” filmben játszott. John Vernon kanadai színészt különféle népszerű tévésorozatokban foglalkoztatták. Szerepet kapott John Boorman A játéknak vége (1967) és George Cukor Justine (1968) című filmjében (ez utóbbiban Philippe Noiret is szerepelt), és Hollywood ígéretes karakterszínészei közé került. Egyes kritikák szerint ő volt a legszuggesztívebb személyiség a Topázban. Állítólag csupán egy zubbonyt kellett felpróbálnia, hogy hogyan áll rajta, és Hitchcock máris nekiadta a Fidel Castróra  emlékeztető forradalmár, Rico Parra szerepét. (Mi a Sweet Movie című 1974-es botrányfilmjével foglalkoztunk eddig.)

Emile Redon és Henri Jarre (Szabó Sándor és Philippe Noiret)

Karin Dor és Szabó Sándor

A német Karin Dor tizenöt éves korában kezdett filmezni. A következő évben feleségül ment a nálánál harminc évvel idősebb, nagy tekintélyű filmrendezőhöz, Harald Reinlhez (ennek érdekében két évvel öregebbnek vallotta magát tényleges koránál). A férj lelkesen sztárolta szépséges feleségét, főleg az általa rendezett filmekben, melyek közül Az Ezüst-tó kincsével (1962) már mi is foglalkoztunk. Karint érte az a megtiszteltetés, hogy az első német Bond-lány lehetett. Erre a Csak kétszer élsz (1967) című produkcióban nyílt alkalma, ennek köszönhette Hitchcock ajánlatát is, amelyet a hollywoodi ügynökén keresztül kapott. Elutazott Amerikába, és a Universal irodájában együtt ebédelt a Mesterrel. Mindenről beszélgettek, de a szerződés szóba se került. Végül Hitch megkérdezte, hogy Karin ismeri-e Edith Headet, a neves jelmeztervezőt. A színésznő igennel felelt, mire Hitchcock azt mondta: „Jó lenne, ha átmenne hozzá, hogy levegye a méreteit”. Karin így tudta meg, hogy megkapta Juanita de Cordoba szerepét. Egyes kritikusok szóvá tették, hogy miként Jade, úgy Dor sem testesítette meg a megszokott Hitchcock-típust, a veszélyes és titokzatos szőke nőt. A Mester kijelentette, hogy mivel a figurát valós személy ihlette, ezért a külsőt illetően követte Uris leírását, ám „Miss Dor belülről igazából szőke”. A szereposztásból nekünk, magyaroknak az 1956-ban disszidált Szabó Sándor a legérdekesebb, noha szinte villanásnyi jelenete van csupán a történet vége felé. A színművész 1975-ben tért haza, és elsőként jelen sorok írójának egyik kedvenc hazai filmjében, a Herkulesfürdői emlékben (1977) játszott fontos szerepet. (Bár a Topáz magyarországi tévépremierje idején Szabó még élt, a hangját mégis Pataki Imre szinkronizálta.) S persze ne feledjük magát Hitchcockot sem. Szokásos cameója körülbelül fél óra elteltével látható: a repülőtéri tömegben látjuk, ahol tolókocsiban ül, aztán kiszáll belőle, és valakivel kezet ráz.

Jacques Granville estélyén (Frederick Stafford, Michel Piccoli és Edmon Ryan)

A forgatás

A Topáz forgatása 1968. szeptember 25-én kezdődött, és 1969 márciusában ért véget. Hitchcock előzetesen bejelentette, hogy az eredeti helyszíneken kíván forgatni, vagyis Koppenhágában, Washingtonban, Párizsban és Kubában. Az újságírók kérdésére, hogy hogyan szeretne bejutni a kommunista Kubába, a Mester a rá jellemző akasztófahumorral így válaszolt: „Sovány embernek fogom álcázni magam”. Meglehet, erre nem is lett volna szükség, és a stáb megkapta volna a szükséges engedélyeket, elvégre Kubának égetően szüksége volt az amerikai dollárra. A Szakadt függöny forgatása előtt Hitchcock el tudott utazni Kelet-Berlinbe terepszemlét tartani, ám a filmet mégsem ott forgatta, noha egy bennfentes szerint valószínűleg engedélyt kapott volna rá. A direktor állítólag ódzkodott attól, hogy a keletnémetekkel jóváhagyassa a forgatókönyvet, és az is kétséges volt, hogy a bürokrácia miatt mennyit kellett volna várakoznia. A Topáz esetében nemcsak a szocialista Kuba, hanem a kapitalista Franciaország is bizonytalan forgatási helyszínnek tűnt, mivel a téma sértette a franciák érzékenységét is. Végül megkapták a szükséges forgatási engedélyt, ellenben a franciák feltételül szabták, hogy Charles de Gaulle elnök semmilyen formában nem jelenhet meg a filmben.

Edith Head egyik jelmezterve Nicole számára

A munka az európai helyszíneken kezdődött: Dániában (Frederiksberg, Koppenhága), az NSZK-ban (Wiesbaden) és Franciaországban. A stáb 1968. október 17-én kezdte meg az amerikai forgatást, elsőként Washingtonban. A következő helyszín a marylandi Andrews légibázis volt, valamint Virginia és New York egyes területei. Az amerikai munka Kaliforniában fejeződött be, ahol néhány jelenetet vettek fel a malibui Claretville kolostorban és Los Angelesben. A munkát kifejezetten hátráltatta, hogy nem volt végleges forgatókönyv, szinte napról napra írták a sztorit. Hitchcockot ez különösen idegesítette, mert ő mindig kész forgatókönyvekkel szeretett dolgozni, amelyek alapján elképzelte az épp készülő filmet, és a forgatás szinte nem is volt más, mint elképzeléseinek gépies végrehajtása. De a helyzet nem volt könnyű Henry Burnstead művészeti vezető számára sem, akit annyira megviseltek a nehézségek, hogy magas vérnyomás alakult ki és állandósult a szervezetében. Burnstead később elmondta, hogy nagyon nehezen álltak össze a díszletek, jószerivel minden éjjel dolgozott rajtuk. Nem volt idő az előkészítésre, ami egy filmnél különösen fontos, pláne egy Hitchcock-filmnél! A szervezetlenség miatt a legendás jelmeztervező, Edith Head is az őrület határán állt.

Manőver a titkos iratokat tartalmazó diplomatatáska megszerzéséért (Roberto Contreras, Carlos Rivas, Roscoe Lee Browne és John Vernon)

A Topáz technikai újdonsága a színekkel való kísérletezés lett volna. Már a némafilmkorszakban – amikor a filmek még fekete-fehérben készültek – is voltak törekvések arra, hogy színezéssel plusz érzelmi töltetet adjanak egy-egy képsornak. Ehhez általában egyetlen színt használtak, leggyakrabban a kéket, a zöldet, a barnát, a pirosat és a sárgát. A legolcsóbbnak az ún. virazsírozási eljárás számított. Ezek a próbálkozások idővel elhaltak, a színes film térhódítását követően azonban újra feltámadt az igény, hogy a színeknek ne csupán látványfunkciójuk legyen, hanem dramaturgiai szerephez is jussanak. Híresek voltak Michelangelo Antonioni színkísérletei, különösen a Vörös sivatag (1964) című drámájában, noha bizonyos vélemények szerint az eljárás olykor erőltetettnek tűnt. Hitchcock is többször próbálkozott a színekben rejlő dramaturgiai lehetőségek kihasználásával, a Marnie (1964) című rosszul fogadott filmjében például a vörös színnek szánt kiemelt szerepet. A Topáz esetében a vörös, a sárga és a fehér szín lehetőségeivel kísérletezett, de talán a már említett szervezetlenség is oka lehetett annak, hogy ezek a próbálkozásai is kudarcba fulladtak. A klasszikus Hitchcock-filmeknek Bernard Herrmann írta a kísérőzenéjét, akit a megújulásra vágyó Mester a Szakadt függöny (1966) forgatásakor cserélt le, méghozzá oly módon, amit a barátságuk sínylett meg. Herrmann utódja, John Addison nem vált be, ezért Hitch kénytelen volt új komponista után nézni. Szóba került Michel Legrand, Richard Rodney Bennett, sőt még Ravi Shankar is, míg végül a kétszeres Oscar-díjas Maurice Jarre kapta a megbízást. (Mindkét Oscarját egy-egy David Lean-filmért kapta – Arábiai Lawrence, 1962; Doktor Zsivágó, 1965 –, ahogyan később a harmadikat is: Út Indiába, 1984.)

Juanita halála a vértócsaként szétterülő szoknyában (Karin Dor)

Egyik kedvenc jelenetem a filmben Juanita halála. Rico Parra lövi le a nőt, tulajdonképpen szerelemből, hiszen Juanita lelepleződött, és rá is kínzások várnak. Rico magához öleli kedvesét, és amikor a nő a lövés következtében összeesik, hatalmas szoknyája úgy terül el a földön, mint egy növekvő vértócsa. A kívánt hatás elérése érdekében a ruha szegélyére több helyen horgászdamilt erősítettek, amelyet a kellő pillanatban az asszisztensek megrántottak, és ily módon a szoknya szétterült a földön. Ennél a jelenetnél is ott volt Curtis Harrington filmrendező mint megfigyelő. Elmondása szerint Hitchcock nagyon kedves volt vele, minden jelenetnél elmagyarázta neki, hogy mit miért csinál. A színészeket technikai utasításokkal instruálta: „Nézz fel, nézz le, nézz balra, nézz jobbra, néz vissza” stb. Harrington szerint Hitch ezt nem merte volna megtenni, ha sztárokkal dolgozik, de szerintem ebben téved. A Mester híres volt arról, hogy a sztároktól is feltétlen engedelmességet vár, és azokkal voltak konfliktusai, akik nem vetették alá magukat ellenkezés nélkül a rendezői instrukcióknak. Nem tudni, hogy szórakozásból tette-e, vagy azért, mert azt gondolta, ha számára szenvedés a forgatás, akkor szenvedjenek a színészek is, mindenesetre olykor elég különösen instruálta őket. Karin Dor például az egyik jelenetben lejön a lépcsőn. Megkérdezte a rendezőt, hogy ha leért, akkor balról vagy jobbról kerülje-e meg a kamerát. Hitchcock furcsa válasza ez volt: „Maga tegyen úgy, mint a túl forró vízben kimosott szvetter”. A művésznő szerencsére rájött a megoldásra: a túl forró vízben kimosott szvetter összemegy, ez múlt időben angolul shrank, ami kiejtésre ugyanaz, mint a német Schrank (szekrény). És valóban, oldalt volt egy szekrény, így Karin megértette, hogy arra kell mennie. John Vernonnak Hitchcock egyszer azt mondta, túl sok mancs van a játékában. Valójában ez is egy szójáték volt, amely a paws (mancsok) és a pause (szünet) szavak hasonlóságára alapozott.

Az eredeti befejezés, a párbajjelenet ezen képkockáját a film több plakátjához is felhasználták (lásd a legfelső plakát alját)

Az alternatív befejezések

A film eredeti befejezése egy párbaj volt, amely André és Jacques között zajlott le egy francia focistadionban, és amelynek végén Granville-t egy ismeretlen orvlövész lelövi. Herbert Coleman társproducer forgatta a jelenetet, mivel Hitchcocknak sürgős családi ügy miatt haladéktalanul haza kellett utaznia. A tesztközönségnek nem tetszett ez a befejezés, emiatt a Universal nyomást gyakorolt Hitchcockra, hogy forgasson egy másikat. Ebben Jacques felszáll az Aeroflot járatára, hogy Moszkvába távozzon, miközben André és a neje egy Pan–Am-géppel az Egyesült Államok felé veszi az irányt. A tesztközönség ezen is értetlenkedett, Samuel Taylor pedig figyelmeztette a Mestert, hogy a franciák megsértődhetnek azon, ha a bűnös megússza az ügyet. Hitchcocknak ugyan tetszett ez a befejezés, mégis beadta a derekát, és a meglévő felvételek felhasználásával egy harmadik változatot állított össze. Ebben Granville-t leleplezik és kizárják egy NATO-találkozóról. A férfi hazamegy. A néző kívülről látja az otthonát, ahonnan a behúzott függönyök mögül egy lövés hangja dördül: Granville nyilvánvalóan öngyilkos lett. A film ezzel a befejezéssel került a mozikbe. Kivételt jelentett Anglia, ahol egy ideig tévedésből a repülőtéri befejezéssel vetítették a filmet. Miután ez kiderült, ott is elvégezték a megfelő cserét. Érdekes módon Truffaut legendás Hitchcock-könyvében azt olvashatjuk, hogy a Mester az öngyilkossági verziót preferálta. Vicces érdekesség, hogy a felvett anyagnak nem volt olyan része, ahol Piccolit láttuk volna hazamenni, ezért a befejezéshez egy olyan felvételt használtak, amelyen valójában Philippe Noiret ment be a házba. Az arcát nem látjuk, ám a figyelmes nézők a jellegzetes járásáról (a figura ugyanis biceg és mankóval jár) felismerhetik, hogy valójában nem Piccolit látják, bár a történet szerint őt kellene. (Jómagam láttam már olyan magyar változatot, amely a repülőtéri jelenettel ért véget, de olyat is, amely az öngyilkossággal.) 

A halottnak hitt François sebesülten kerül elő (Michel Subor, Dany Robin, Claude Jade és Frederick Stafford)

A fogadtatás

Az online források eltérőek arra vonatkozóan, hol tartották a világpremiert. Van, ahol azt olvashatjuk, hogy a londoni Odeon Leicester Square-ben került sor az ősbemutatóra, 1969. november 6-án. Hitchcock ragaszkodott ahhoz, hogy a filmet szünet nélkül vetítsék, ami ellentétes volt a filmszínház általános gyakorlatával. Az IMDb-n viszont azt olvashatjuk, hogy elsőként Svédországban mutatták be a filmet 1969. december 17-én. (Itt jegyezzük meg, hogy a forgatás ideje alatt Hitch Stockholmban találkozott régi tisztelőjével, Ingmar Bergmannal, aki két svéd színészt javasolt a szovjet disszidensek szerepére.) Amerikában 1969. december 19-étől vetítették a filmet. Bár az azóta eltelt ötvenöt év alatt a Topáz sikertelen és rossz filmként került be a köztudatba, első kritikái egyáltalán nem voltak rosszak. Akadt olyan vélemény is, amely szerint a Harlem-jelenet Hitchcock legnagyobb filmes bravúrjai közé sorolható. Az idő múlásával megszaporodtak azok a vélemények, melyek szerint a filmnek vannak ugyan részerényei, a Kubában játszódó rész például kifejezetten jó, ám összességében nem képes azt az izgalmat és feszültséget nyújtani, mint a Mester korábbi kémtörténetei. Ráadásul a cselekményszálak olykor kifejezetten összekuszálódnak. Ennek ellenére az Amerikai Filmkritikusok Szövetsége 1970 tíz legjobb filmje közé sorolta a Topázt, továbbá Hitchcock megkapta a legjobb rendezés, Philippe Noiret pedig a legjobb férfi mellékszereplő díját. A hatmillió dollárból forgatott film (mint fentebb említettem, a költségvetés eredetileg csak négymillió volt) egyes források szerint csupán 3,8 milliót hozott, mások szerint a hatmillió épp megtérült. Valamennyi pénz az évtizedek folyamán a világforgalmazásból is befolyt, ezért tulajdonképpen nyereséges alkotásról beszélhetünk. Hitchcock az újabb művészi kudarc ellenére is azt tervezgette, hogy forgat egy harmadik hidegháborús filmet is Rövid éjszaka címmel, ám helyette végül a Téboly (1972) című thrillert valósította meg Angliában. Az antikommunista felhangok miatt a Topáz korabeli magyar mozibemutatója természetesen szóba sem jöhetett. A hazai közönség 1996-ban a televízióban láthatta először a filmet, amely később DVD-n is megjelent. Két tévés szinkron is készült hozzá, az egyik 1996-ban, a másik 1998-ban.

Bibliai ihletésű beállítás: a megkínzott Mendoza házaspár (Anna Navarro és Lewis Charles)

Így látták ők

„A Topáz nem modern film, nem kell szimbólumokon töprengeni, nem kell fényképezési bravúrokkal, zenei aláfestésekkel növelni a hatását, aláhúzni mondanivalóját. A film önmagáért beszél, mindvégig feszültségben tartja a nézőt, egyetlen percre sem engedi elernyedni. A néző gyönyörködik a kitűnő figurákban, a pergő eseményekben, élvezi azt a nagyvilági atmoszférát, amibe belekerül, a pompás lakásokat, a dekorációkat és érzi, hogy hiteles, amit kap, csakugyan ilyen körülmények között élnek a nagy kémek, akik egész életüket, minden tehetségüket meggyőződéssel állítják hazájuk szolgálatába. Ha akad közöttük áruló, annak sorsa a halál. […] Juanita Cordobas szerepére nem volt könnyű megfelelő színésznőt szerezni. A regény csodálatos szépséget követel, intelligenset, segíti a kémszolgálatot teljesítő franciát, de magát igazi kubai hazafinak tartja, akit a fennálló rendszer vezetői is tisztelnek, hiszen még a partizán-korszakban segítette mozgalmukat. Hitchcocknak feltehetően a megfelelő színésznő kiválasztása nagy gondot okozott, de megoldotta Dany Robinnal, aki tündéri szépség, s tökéletesen megértette a szerepéből ráháruló kötelességeket.”

(Zoltán Dezső: „Topáz”. In: Új Kelet, 1970. március 13., 19. o. – A kritikusnak feltehetően a megfelelő színésznő beazonosítása okozott gondot, a szerepet ugyanis nem a francia Dany Robin, hanem a német Karin Dor játszotta.)

Borisz Kusenov kihallgatása (John Forsythe, Per-Axel Arosenius és Edmon Ryan)

„Hitchcock, a detektívtörténetek mestere a maga módján »reagál« a szovjet–francia kapcsolatok sikeres fejlődésére. Topáz című filmjében a Szovjetunió rágalmazása riasztó »leleplezéssel« párosul arról, hogyan hatol be a »vörös métely« a francia kormányapparátusba.”

(Alekszandr Karaganov: „A kommerszfilm és a politika”. In: Filmvilág 1972/21, 1–3. o.)

Politikai nagygyűlés Kubában (középen: Karin Dor és John Vernon)

„Alfred Hitchcock például az 1967-ben forgatott Topáz című filmjével éppen akkor csábít, amikor a Kék Duna-keringő című Jancsó-filmet vetítik... Kínos egybeesés. Ha figyelmesebben szerkesztenék programjaikat közszolgálati televízióink, elkerülhetnék az efféle kellemetlen helyzeteket. »Szerencse« e peches szituációban, hogy a Topáz nem tartozik a legmarkánsabb Hitchcock-művek közé. Túlságosan átpolitizálta e rendezését a thrillerek termetes fejedelme, s a politikai »vonal« némiképpen elnyomja a Hitchcocktól jogosan elvárt krimiizgalmakat. Persze (Philippe Noiret-vel és Michel Piccolival a háttérben) még mindig nézhetőbb film a Topáz, mint az 1991-ben készült Kék Duna-keringő.”

(Lőcsi Gabriella: „Üresjáratok és ellenpontok”. In: Magyar Nemzet, 1996. október 2., 11. o. – A Topázt nem 1967-ben, hanem 1968-69-ben forgatták.)  

Topáz (Topaz, 1969) – amerikai kémfilm. Leon Uris azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Samuel Taylor. Operatőr: Jack Hildyard. Zene: Maurice Jarre. Díszlet: Henry Bumstead és John Austin. Jelmez: Edith Head. Vágó: William H. Ziegler. Rendező: Alfred Hitchcock. Főszereplők: Frederick Stafford (André Devereaux), Dany Robin (Nicole Devereaux), John Vernon (Rico Parra), Karin Dor (Juanita de Cordoba), Michel Piccoli (Jacques Granville), Philippe Noiret (Henri Jarre), Claude Jade (Michèle Picard), Michel Subor (François Picard), Per-Axel Arosenius (Borisz Kusenov), Tina Hedström (Tamara Kusenova), Szabó Sándor (Emile Redon). Magyarországi bemutató: 1996. július 11. (TV 3), 1996. szeptember 27. (Duna Tv), 1998. február 25. (MTV 2)

RÁADÁSGALÉRIA: CLAUDE JADE, AVAGY AZ ÁRTATLANSÁGTÓL A FESLETTSÉGIG

Claude Jade (1948–2006) francia színésznő az egykori új hullámos rendező, François Truffaut felfedezettje volt. A modern, okos, egy kicsit mégis naiv és ártatlan fiatal lány típusát testesítette meg. Truffaut ajánlotta őt Hitchcocknak, aki kedvenc sztárjához, Grace Kellyhez hasonlította. A Topáz után a Universal hétéves szerződést kínált fel a színésznőnek, aki visszautasította az ajánlatot. Franciaországban egyesek Danielle Darrieux lehetséges utódjaként tekintettek rá, mások viszont Catherine Deneuve báját fedezték fel benne. Ami a bájakat illeti, Jade eleinte határozottan ellenállt annak, hogy ruhátlanul szerepeljen, bár a Nagybátyám, Benjamin (1969) című filmben Édouard Molinaro rendező már megpróbálta levetkőztetni. Ezen a téren az áttörést az olasz Eriprando Visconti drámája, a Ködspirál (1977) jelentette, amely egy vadászaton történt haláleset felderítése ürügyén a nagypolgárság életébe és feslett erkölcseibe nyújtott bepillantást.

Nagybátyám, Benjamin (1969)

Három pillanatkép a Ködspirál (1977) című erotikus drámából

A TILTOTT POSZTOK

A holland munkásmozgalom erotikus kezdetei Paul Verhoeven szemén át: Forró verejték (18+)

Prehisztorikus izmok és lenge hölgyek a kannibálfilmes direktor fantasyjében: Barbár fivérek (18+)

Isaura a láncai után a ruháit is ledobálta: Luz del Fuego (18+)

Az ABBA és a pedofil riporter: ABBA – A film (18+)

A test féktelen gyönyörei és szenvedései egy felkavaró botrányfilmben: Sweet Movie (18+)

Jane Birkin, az anális szex és a Je t’aime: Szeretlek, én se téged (18+)

Megdöbbentő szadomazochista viszony a láger volt foglya és őre között: Az éjszakai portás (18+)

Fellini önvallomása és a lufimellű lenge nők: Nyolc és fél (18+)

Vér, mágia és szex, avagy Artúr király és a kerekasztal lovagjai: Excalibur (18+)

Andy Vajda mozgalmas szexuális élete: Érett nők dicsérete (18+)

Pajzán kalandok a középkori Angliában: Canterbury mesék (18+)

Amitől fennakadtak Sean Connery szemei: A velencei nő (18+)

Szamurájgyilkosságok és tomboló nemi ösztönök a középkori Japánban: Onibaba (18+)

A leghírhedtebb botrányfilm a szocialista Jugoszláviából: W. R. – Az organizmus misztériuma (18+)

MÉG TÖBB HITCHCOCK!

Brutális gyilkosság a zuhanyzóban, mumifikálódott hulla a pincében: Psycho (18+)

Paul Newman és Julie Andrews Kelet-Berlinben kémkednek: Szakadt függöny

Először és utoljára – Meztelen nők egy Hitchcock-filmben: Téboly (18+)

MÉG TÖBB KÉMKEDÉS!

Psota Irén megkorbácsolja a félmeztelen Medveczky Ilonát: Az oroszlán ugrani készül

Éjszakai légi támadás egy skót kastély ellen: A zeppelin

Az amatőr CIA-munkatárs az életéért küzd a profik ellen: A Keselyű három napja

Egy kémkedésre kiszemelt politikus behálózása: Az 51-es dosszié

TEAKBOIS KÍNÁLATÁBÓL

Magyarölő spanyol farkasember Japánban (18+)

Zsarubosszú a sztriptízbárban (18+)

A nővér és a szexuális ragadozó (18+)

Az ördög lánya ellenszegül (18+)

Repülj és szexelj! (18+)