A kétes értékű botrányfilmek (Salon Kitty, 1976; Caligula, 1979) alkotójaként hírhedtté vált olasz Tinto Brass számára a nyolcvanas évek jelentették pályája csúcspontját. Ekkoriban készített három filmje – A kulcs (1983), a Miranda (1985) és az Erotikus fantáziák (1987) – zajos visszhangot váltott ki: a mozgóképes perverz kukkolástól a nők tárgyiasításáig az összes korábbi vád elhangzott velük kapcsolatban, ugyanakkor felerősödtek az elismerő hangok is. Számos kritikus kiemelte, hogy az irodalmi alapművek (Tanizaki Dzsunicsiró, Carlo Goldoni és Mario Soldati egy-egy munkája) erotikus áthangolása ürügyén Brass érzékletes képet fest a negyvenes évek Olaszországáról, ahol a féktelen testiség nemcsak természetes védekezés a külvilág szörnyűségei ellen, hanem egyben a megújulás, az újjászületés szimbóluma, a szebb jövő reménye is. Az Erotikus fantáziák nagy felfedezettje az érzéki külsejű Francesca Dellera volt, akiben sokan a tiszteletbeli olasznak számító, valójában svéd Anita Ekberg utódját látták, ám ezek a remények végül meghiúsultak. 

FIGYELEM! Az alábbi szöveg egyes illusztrációi explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak, ezért csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! 

A történet

1947-et írunk, néhány év telt el csupán a második világháború befejezése óta. Egy amerikai házaspár, Jennifer és Fred, Capri szigetére utazik, mert ott ismerték meg egymást a háború alatt, de házasságuk viszonylag gyorsan válságba került. Olaszországi utazásuknak kettős célja van: egyrészt bíznak abban, hogy a régi érzelmek feléleszthetők, ha visszatérnek oda, ahol a kapcsolatuk elkezdődött. Másrészt mindketten levelet írtak egykori szeretőiknek is. Jennifer a nőcsábász pincérrel, Ginóval való viszonyát szeretné felújítani. Akkor még nem gondoltak a közös életre, mert más társadalmi osztályból származtak. A férfiből időközben jómódú strici lett. Fred egykori barátnőjét, Rosalbát keresi fel, akivel boldog órákat töltött együtt, nem gondolva a jövőre. A lány azóta prostituálta magát. Ezek az újbóli találkozások ráébresztik a házaspárt arra, hogy egykori partnereik túlságosan sokat változtak, s a velük való találkozás csupán tisztelgés a múlt, a tűnőben lévő fiatalság előtt, a hirtelen fellobbanó vágyak gyors kiélése – továbbra is a jövőbe mutató perspektívák nélkül. Vajon Jennifer és Fred megtalálják-e újra az egymáshoz vezető utat?

Francesca Dellera ruhái keveset hagytak a fantáziának

Francesca Dellera, aki felöltözve is meztelennek látszott

Az Erotikus fantáziák felfedezettje, Francesca Dellera színésznő és modell 1965. október 2-án született Olaszországban, a Lazio régióhoz tartozó Latinában, amely egyike Itália legfiatalabb városainak: 1932-ben alapították Littoria néven. (1946-ban keresztelték át Latinára.) A különleges szépségű, érzéki Francescára korán felfigyeltek a modellszakma képviselői, és iskolái befejezése után máris szerződési ajánlatokkal keresték meg. Olyan hírességek fotózták őt, mint például Helmut Newton, Dominique Issermann, Greg Gorman, Michel Comte és mások. Vakítóan fehér bőre különösen feltűnővé tette, és egyik méltatója szerint olyan érzékiség áradt belőle, hogy az ember még akkor is meztelennek látta, ha épp fel volt öltözve. (Arra mindig gondosan ügyelt, hogy mélyen dekoltált ruhát vegyen magára, amikor épp felöltözött.) Első filmszerepét a sztárokkal forgatott Grandi magazzini (1986) című vígjátékban kapta, melyben olyan szépségek tündököltek még, mint Ornella Muti, Laura Antonelli és Heather Parisi. Az áttörést az Erotikus fantáziák hozta meg számára. Brass filmjeinek akkori producere, Giovanni Bertolucci egy kávézóban figyelt fel Francescára, és beajánlotta őt a direktornak. Dellera nem vette komolyan az ajánlatot, a próbafelvétel napján állítólag elaludt, és úgy kellett elmenni érte. Brassról köztudott, hogy a szereposztó dívány segítségét is igénybe vette, amikor női szereplőket keresett a filmjeibe. Nem jelenthetjük ki határozottan, hogy Francescával is így zajlott a casting, sőt egy évekkel későbbi interjúban a művésznő kifejezetten cáfolta ezt a felvetést. Ugyanakkor a rendező sosem titkolta, hogy döntéseiben a hölgyek feneke nagyban befolyásolja, szerinte ugyanis az a legőszintébb testrész. Filmjeiben is gyakran szerét ejtette, hogy meztelenül pucsító hölgyeket mutasson. Ezek után kész csoda, de tudomásom szerint soha nem keveredett MeToo-ügybe.

Közös filmjük előtt Gina Lollobrigida is megnézte az Erotikus fantáziákat, és kijelentette, hogy amit Dellera abban művel, annak nem a színjátszáshoz van köze, hanem valami egészen máshoz

Az Erotikus fantáziák után Francesca színésznőként is kapóssá vált, és ezt szó szerint kellett érteni, mert jellemábrázolói képességeire is igényt tartottak következő rendezői. Giuseppe Patroni Griffi például Alberto Moravia A római lány című regényének 1988-as tévéverziójában a címszerepet bízta rá. A könyv 1954-es filmváltozata nagy sikert hozott Gina Lollobrigidának, aki a remake-ben az anya szerepét kapta. A jelen és a múlt szexszimbóluma kifejezetten nem kedvelték egymást. Az ellenségeskedést Lollo kezdte, aki kerek perec kijelentette, hogy Dellera nem tud játszani, nem méltó a szerepre, hiszen még a hangját is szinkronizálni kellett. Francesca először kedvesen védekezett, mondván, hogy még fiatal kezdő, aki tapasztalatokat gyűjt, és egyszer majd a saját hangján fog megszólalni. (Mellesleg Brass filmjében is szinkronizálták.) Később kissé csípősen megköszönte a „kedves idős hölgy” tanácsait, aki nemhogy az anyja, de akár a nagymamája is lehetne. Alberto Moravia elismerte, hogy Dellerának színésznőként van még mit tanulnia, ám alkatilag tökéletesnek találta a szerepre. A média is Francesca mellé állt, és az újságírók felemlegették, hogy Lollo és a vele nagyjából egykorú kolléganői egy része (Sophia Loren, Silvana Mangano, Lucia Bosé és mások) szépségversenyekről csöppentek a filmvilágba, szintén mindenféle színészi előképzettség nélkül. Állítólag Gina, hogy bosszantsa riválisát, órákat töltött a sminkeléssel, büszkén kijelentve, hogy ő ezt megteheti. Francesca erre azt mondta, hogy huszonkét évesen neki még fogalma sincs a ráncokról, ezért számára öt perc is bőven elég a tükör előtt. Az öltözködéssel se vesződött túl sokat: „Nekem mindegy, mi van rajtam, a férfiak úgyis levetkőztetnek a szemükkel.” Lollo ragaszkodott ahhoz, hogy többször is felvegyék azt a jelenetet, amelyben az anya kíméletlenül felpofozza a lányát. Az egyik jelenetben egy vasalót kellett a lánya után dobnia, és a súlyos tárgy a médiahírek szerint épphogy elkerülte Dellera fejét. Patroni Griffinek esze ágában sem volt csillapítani a kedélyeket, mert véleménye szerint a feszültségeknek és a rivalizálásnak köszönhetően mindkét sztár remekül játszott. Gináról külön megjegyezte: „Játéka reveláció, nem hittem volna, hogy ilyen remek lesz.”

Marco Ferreri morbid drámája, A hús (1991) főleg a kritikusoknak tetszett (Francesca Dellera és Sergio Castellito)

A római lány nagy sikert aratott, tízmillióan nézték meg, így a következő évben Dellera ismét egy tévéfilmben lépett a publikum elé. A hazudós Izabella (1989) címszereplőjeként olyan jeles partnerei voltak, mint az énekesnőként sem ismeretlen Marie Laforêt, Daniel Olbrychski, Laura Antonelli és Jason Connery. A mozinézők csak 1991-ben láthatták újra, méghozzá A hús (1991) című drámában. A rendező, Marco Ferreri el volt ragadtatva tőle, a művésznő pedig tanítómesterének tekintette őt. Maga a film egy átlagos külsejű férfiról (Sergio Castellito) szól, aki szerelemre lobban az érzéki hősnő (Francesca Dellera) iránt, és hogy mindörökre maga mellett tudja, különös ötlete támad… Noha a film kritikái nem voltak rosszak, újabb három évet kellett várni a következő mozifilmre. A plüssmackót (1994) Jacques Deray rendezte Georges Simenon regényéből, a férfi főszerepet a közelmúltban elhunyt Alain Delon játszotta. A két színész munkakapcsolata rosszul indult. Delon munkaebédre hívta kolléganőjét, aki egyes médiahírek szerint tetemes késéssel érkezett. A francia sztár türelmesen megvárta, majd kimért hangon közölte vele, hogy Dellera nincs abban a helyzetben, hogy ilyen allűröket engedjen meg magának vele szemben, és faképnél hagyta őt. Francesca mégis úgy emlékezett Delonra, mint egy igazi úriemberre, aki rózsacsokorral jött az első forgatási napra, és előre elnézést kért a csókjelenetek intimitása miatt. Állítólag házassági ajánlatot is tett Francescának. Akármelyik verzió az igaz, kétségtelen tény, hogy a film csúnyán megbukott, Franciaországban még tízezer nézője sem volt.

Francesca Dellera (balra) a Zola regényéből készült kétrészes tévéfilm, a Nana (2001) címszerepében 

Francesca csillaga néhány év múlva végleg lehanyatlott, anélkül hogy igazán felragyogott volna. Az új évezredben még láthattuk két tévés produkció főszerepében, de 2006 óta eltűnt a reflektorfényből. Alighanem utolérte Lollo sorsa, kénytelen volt megismerkedni a ráncokkal, és érett asszonyként már nem bizonyult érdekesnek a filmesek számára. Ő maga a visszavonulást inkább azzal indokolja, hogy túl intenzív életet élt, a fiatalon megélt siker és a népszerűség viszont szerinte erőszakos élmény. Önként döntött úgy, hogy szakít a filmezéssel, és másféle prioritásai lesznek élete hátralévő részében. Pedig valaha Federico Fellini neki szánta a tündér szerepét soha meg nem valósult Pinokkió-filmjében. Ami Francesca magánéletét illeti, a kilencvenes évek elején Christopher Lambert-rel bonyolódott szerelembe, a lapok már a házasságukról cikkeztek, ám arra nem került sor. A néhai amerikai sztár, Prince kibérelt egy párizsi mozit, hogy egyedül nézze meg A húst. Annyira tetszett neki, amit látott, hogy meghívta Francescát az egyik klipjébe. A művésznő más irányú elfoglaltságaira hivatkozva nemet mondott. Később bevallotta, hogy nem akart egy klip mellékszereplője lenni, és a háttérben maradni, bár elismerte Prince zsenialitását. Christopher Lambert után Dellera az utolsó olasz király unokájával, Emanuele Filibertóval vigasztalódott. A kékvérű szülők ugyan azt nyilatkozták, hogy modern felfogásúak, és számukra a legfontosabb a fiuk boldogsága, ennek ellenére valószínűleg nem örültek volna annak, ha a merész szexszerepben feltűnt művésznő bekerül a családba. Nem került be… Noha Ginával nem jött ki jól, Francesca nagyon szereti Sophia Lorent, Ornella Mutit, Carla Brunit, Monica Belluccit és a tragikus sorsú Laura Antonellit, valamint összebarátkozott Catherine Deneuve-vel és az azóta elhunyt Jeanne Moreau-val, akik jó tanácsokkal segítették őt rövidre sikerült karrierje során.

Gino ágyba viszi Jennifert (Luigi Laezza és Nicola Warren)

Így készült a film

A hírhedt Caligula (1979) a cenzorok egyik céltáblája lett, a betiltások és csonkítások ellenére azonban jelentős kereskedelmi sikert ért el. Kritikái viszont lesújtóak voltak, és Tinto Brass azon vette észre magát, hogy – összefüggésben a filmhez kapcsolódó perekkel – munkanélkülivé vált, és komoly filmalkotóként már nem számolnak vele. Hogy mentse szakmai hírnevét, saját pénzéből, családi vállalkozásként leforgatta a Felvétel! (1980) című alkotását, amely visszatérést jelentett korai avantgárd művei stílusához. Az opusz nem kavart semmilyen botrányt – ámbár a meztelenséget szintén bőven adagolta –, ellenben az alkotó művészi megítélésén egy cseppet sem javított. Szigorú kritikusai nem csupán rossz filmnek, hanem egyenesen a filmtörténet egyik legrosszabb mozgóképének nevezték. Brass még a hatvanas évek kezdetén megvásárolta Tanizaki Dzsunicsiró A kulcs című regényének megfilmesítési jogát, ám a projektet évekig nem tudta megvalósítani, mert nem talált sem vállalkozó szellemű producert, sem megfelelő színésznőt. A nyolcvanas évek elején váratlan fordulatként mindkét probléma megoldódott. Színre lépett Giovanni Bertolucci producer (Bernardo Bertolucci unokafivére), aki hitt Brass tehetségében és abban, hogy üzletileg is sikeres filmet tud készíteni. Ugyanebben az időszakban a hatvanas évek elején feltűnt olasz színésznő, a csodálatos Stefania Sandrelli karrierje válságba került. A művésznő hajlott arra, hogy egy merész erotikus szerep eljátszásával megpróbáljon újra az érdeklődés középpontjába kerülni, de mindezt csakis egy művészi igényű film kedvéért volt hajlandó megtenni. A rendezésre Tinto Brasst tartotta a legalkalmasabbnak. A kulcs 1983-ban került a közönség elé. Fogadtatása viharos volt, a siker viszont elsöprő, és Tintót ettől fogva az erotikus ábrázolás legnagyobb mesterei között emlegették.

Fred azzal hűti le a motort, amivel épp tudja (Francesca Dellera és Andy J. Forest)

Brass már A kulcs után le akarta forgatni az Erotikus fantáziákat, Bertolucci azonban előbb szeretett volna egy másik tuti sikert, amelyet a Miranda (1985) jóvoltából meg is kapott. Carlo Goldoni Mirandolina (A fogadósné) című színdarabjának erotikus modernizálása szokás szerint egy új színésznő áttörését is jelentette: a dús keblű Serena Grandi tökéletesen alkalmas volt erre a szerepre, és mondani sem kellene, hogy ezt követő filmjei is főleg a testi adottságait igyekeztek kiaknázni. Tintót saját bevallása szerint sosem zavarta, hogy gyakorlatilag minden filmjéhez új arcokat kellett találnia, mert szerette a változatosságot, és életében az egyetlen állandó nő amúgy is a felesége volt, ámbár nyitott házasságban éltek, főleg Tinto részéről. A direktor az Erotikus fantáziákhoz négy, a filmvásznon még friss arcot talált. A feleség szerepét a brit színpadi színésznő, Nicola Warren kapta. Rosalba, a szerető megformálását Francesca Dellerára bízta, akit így jellemzett: „Egy nagyon fiatal római lány, tökéletesen ártatlan és tökéletesen perverz, pimasz szépségű, kissé vad, szeszélyes és szemtelen.” Dellera egyetértett ezzel a jellemzéssel, és bizonyos értelemben rokon léleknek tartotta Tintót, akit a konvenciók ellen lázadó, szabad szellemnek látott, akárcsak saját magát. Gino szerepét a direktor Luigi Laezza nápolyi színészre osztotta, aki Vittorio Gassmantól tanulta a mesterséget. Paul Mazursky Vihar (1982) című alkotásában filmezett először, és jelenése volt Francis Ford Coppola Keresztapa-trilógiájának 1990-es harmadik részében is. Brass is újra gondolt rá a Paprika (1991) című filmje szereposztásakor. Laezza 2018-ban hunyt el. A férjet az Európában élő amerikai zenész, Andy J. Forest alakította, aki színészként a Mirandában mutatkozott be. Említsük meg, hogy Tinto Brass – akárcsak Alfred Hitchcock – szeretett feltűnni a saját filmjeiben: jelen esetben egy kéjenc szerepében láthatjuk; nyilván önmagát kellett adnia. Lánya, Beatrice egy dajka mellékszerepét kapta.

Ez csak egy szolid pillanat Gino és Jennifer tabudöntögető szexuális játszadozásaiból (Luigi Laezza és Nicola Warren)

A forgatókönyv alapjául Mario Soldati Levelek Capriról című regénye szolgált, amely 1954-ben elnyerte a legrangosabb olasz irodalmi díjat, a Stregát. A történet főszereplője egy amerikai házaspár, Harry és Jane, akik látszólag jó házasságban élnek – Olaszországban. Kapcsolatukat a megbecsülés és a bizalom tartja össze, a szerelem már nem igazán. Harry felújítja kapcsolatát Dorotheával, a római prostituálttal. Házassága új megvilágításba kerül, amikor felesége bevallja neki régi félrelépését Aldo nevű hódolójával. Később néhány, Caprin keltezett levél azt bizonyítja, hogy igazából az asszony volt az, aki behódolt a férfinak, önként vállalva a szerelemtől elvakult nő hálátlan és alárendelt szerepét. A regény az 1961-es milánói kiadás alapján jelent meg magyar nyelven, Magyarósi Gizella fordításában, a filmváltozat 1990-es magyar premierjéhez kapcsolódva, szintén Erotikus fantáziák címmel. Feltehetően marketingfogásról volt szó, hogy film és könyv kölcsönösen népszerűsítse egymást. A film fülledt erotikája miatt teljesen jogos az Erotikus fantáziák cím, ám a regény esetében már nem állja meg a helyét, mert abban valóban a Capriról írt levelek jelentik a kulcsmotívumot. A szerző neve és az alapmű címe nem is került fel a film stáblistájára. Bennfentesek szerint ezt maga Soldati tiltotta meg, mert nem értett egyet azzal, ahogyan Tinto Brass átdolgozta a regényét. Ez azonban szerintem kevéssé valószínű. Soldati egyáltalán nem volt prűd, és mint szakmabeli, egyrészt nyilván ismerte Tinto munkásságának fő csapásirányát, másrészt ha erkölcsi kifogásai lettek volna, már az adaptálást is megakadályozhatta volna. Mellesleg Soldati nemcsak író, hanem rendező is volt, így tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az irodalmi művek nem vihetők egy az egyben filmvászonra, olykor drasztikus változtatások szükségesek.

A könnyűvérű Rosalba nem bánja, hogy egy fiatal amerikai pasi teszi neki a szépet (Francesca Dellera és Andy J. Forest) 

Regény és film között a legszembetűnőbb különbség a házassággal kapcsolatos eltérő nézőpont. Soldati írásában a házasság válságát lényegében a feleség váratlan halála (légi szerencsétlenségben veszti életét) oldja meg, és a férj immár lelkifurdalás nélkül élhet egykori szeretőjével. Brass viszont házasságpárti volt, aki azt az elvet vallotta, hogy az időnkénti félrelépések jótékony hatással lehetnek a kihűlőben lévő házastársi érzelmekre, újjáélesztheti a régi érzéseket és szenvedélyeket, persze főleg olyankor, ha a megszentelt köteléket az őszinte érzelmek, és nem az érdekek hozták létre. Tinto maga is úgy gondolta, hogy Soldati ürügyén tulajdonképpen egy saját történetet alkotott, ezért sem tartotta fontosnak, hogy az író neve felkerüljön a stáblistára. Munkásságában egyébként korábban és később is akad példa ilyesmire. A Salon Kitty (1976) főcímére sem került fel az alapmű szerzője, Peter Norden neve, ami teljesen érthető, mert Norden a hírhedt bordély történetét írta meg, míg Tinto a leírt tényekből egy fiktív történetet alkotott. A kukkoló (1994) esetében is annyira átdolgozta az irodalmi művet, hogy az író, Albert Moravia neve szintén említés nélkül maradt a főcímen. Itt említsük meg, hogy Brass állítólag még az Erotikus fantáziák előtt meg akarta filmesíteni A kukkolót, és ehhez Moravia maximális támogatását élvezte. Az író ugyanis nagy tisztelője volt Tinto munkásságának, ám a regényéből készült film premierjét sajnos nem érte meg, mert 1990-ben elhunyt.

Gyakori beállítás Tinto Brass filmjeiben: szeretkezés a tükrök előtt (Luigi Laezza és Nicola Warren)

Az Erotikus fantáziák forgatása 1986. június 16-án kezdődött. Helyszínek: Capri, Amalfi, Caserta, Tarquinia, Atrani, Caprarola és Vicarello. A forgatás angol nyelven zajlott, talán azért, mert ez volt Nicola Warren és Andy J. Forest anyanyelve. Jómagam kissé kételkedem ebben az infóban, hiszen ha a világpiacra szánták volna a filmet, feltehetően hamarabb is akadt volna producer, aki finanszírozza. Ugyanakkor Skandináviában hosszú évekkel ezelőtt állítólag az eredeti angol nyelvű változat jelent meg DVD-n, csonkított (4:3) képaránnyal. A legjobbnak az olasz DVD-kiadást tartják, amely nem tartalmazza az angol hangsávot, viszont az eredeti alkotói elképzeléseknek megfelelően szélesvásznú (1,66:1). Technikai érdekesség az is, hogy az Erotikus fantáziák Tinto első, sztereóban forgatott filmje. (A nyolc évvel korábbi Caligula kakukktojásnak számít, ugyanis Brasst még a hanggal kapcsolatos munkálatok előtt lényegében kitették a produkcióból.) És maradjunk még a hangoknál! Az olasz változatban Nicola Warren Roberta Paladini, Andy J. Forest Tonino Accolla, Francesca Dellera Giuppy Izzo, Luigi Laezza pedig Claudio Sorrentino hangján szólalt meg. A korábbi évtizedekben az olasz filmgyártásban bevett szokás volt, hogy még a hazai színészeket, még a nagy sztárokat is szinkronizálták. Ennek oka olykor az volt, hogy a rendező elégedetlen volt az eredeti színész hangjával, máskor pedig olcsóbbnak tűnt kevésbé ismert színészekkel gyorsan lezavarni az utószinkront, mint egyeztetni a munkálatok időpontját a szeszélyes sztárokkal. Az angol változatban Dellerának Pat Starke kölcsönözte a hangját.

A Caligula nyomdokaiban: a lenge lepelbe öltözött Rosalba pajkosan kergetőzik a szeretőjével (Francesca Dellera és Andy J. Forest) 

Brass filmjeiben mindig figyelemre méltó az adott korszakot megidéző soundtrack, amelyben ismert örökzöldek és elfeledett dalok egyaránt szerepelni szoktak. Az Erotikus fantáziák négy betétszáma: Rosamunde (Nisa – J. Vejvoda), Buonasera signorina (Sigman–De Rose), Nannì (F. Silvestri), Tammuriata Nera (E. A. Mario – E. Nicolardi). Az eredeti filmzenét Riz Ortolani komponálta. Ne hagyjuk említetlenül azt sem, hogy Brass ebben a filmjében is reflektál saját magára. Így például az a jelenet, amelyben Fred a természet lágy ölén kergetőzik a nimfának öltözött (vagy inkább vetkőzött) Rosalbával, a Caligula nyitó képsorát idézi, még a nyájat őrző, furulyázó pásztor sem hiányzik. Az Erotikus fantáziákat 1987. március 6-án mutatták be Olaszországban. A szezon legsikeresebb filmjeinek toplistáján a 37. helyet foglalta el, ami elsőre nem hangzik túl jól, viszont a 36. helyen egy igazi világsiker állt, A bolygó neve: Halál. (Az első három helyezett: Top Gun, A szakasz, Krokodil Dundee.) A filmet a MOKÉP forgalmazta a magyar mozikban 1990. március 1-jétől. Bemutatására feltehetően azért kerülhetett sor, mert a rendszerváltozást követően egyrészt már nem kellett figyelembe venni a korábbi szigorú alapelveket a szocialista erkölcs védelme érdekében, másrészt a filmforgalmazás pluralizálódott, ezért a korábban monopolhelyzetben lévő MOKÉP kénytelen volt műfaji (és színvonalbeli) engedményeket is tenni, mivel az új piaci körülmények között már nem volt esélye a biztos sikernek ígérkező amerikai stúdiófilmek megvásárlására. 

Rosalbának (Francesca Dellera) nincs egy rongya, amit felvegyen: soha ennél szörnyűbb moziélményt!

Így látták ők

„A rendező azt akarja láttatni velünk, hogy mi most két gyönyörű, egyszer már kibontakozott szerelem újraindulásának vagyunk tanúi. A gond csak az, hogy kilóg a lóláb. Véleményem szerint el kell dönteni: erotikus szexfilmet akarok csinálni, avagy kemény pornót! Nos, ez a film szerencsésen ötvözi mindkettő rossz vonásait. A rendező mindvégig le akarja tagadni, hogy tulajdonképpen pornót volt szándékában készíteni, s giccses álesztétikát, valamint… ál-dolgokat próbál belevinni a filmbe, valódiaknak próbálván feltüntetni azokat. Így történhetett, hogy az alkotás nélkülözi a pornófilmek célratörőségét, valamint az erotikus filmek intim erotikáját! Ez az öszvérszülemény valahogy nem jön össze! Láttam már jó pornófilmet, és nagyszerű erotikus filmet (lásd: Az utolsó tangó Párizsban). A kettő más, s összehozni őket eddig mindenki számára hiábavaló próbálkozás maradt. Az Erotikus fantáziák (Capriccio) megmaradt életem egyik legszörnyűbb moziélményének!”

(P. J.: „Erotikus fantáziák (Capricció)”. In: Szénanátha, 1990. március 1., 6. o.)

Jelenetek egy házasságból, ahogyan Ingmar Bergman sosem ábrázolta volna (Nicola Warren és Andy J. Forest)

„Az Erotikus fantáziák című film megőrizte a Soldati-cselekmény vázát, de igyekezett pontosan megidézni azt a korszakot is, amelyben a történet játszódik. […] Az eredeti regényhez képest a film befejezése módosul: a házastársak bevallják ugyan, hogy megcsalták egymást, ám – Soldati filozófiájához híven – a lelkiismeret-furdalás, az önemésztés gyorsan átadja helyét annak az újjáéledő, zabolátlan érzékiségnek, amit a házaspár évekkel ezelőtt külön-külön gyakorolt olasz partnere segítségével. Az Erotikus fantáziák rendezője, Tinto Brass mértéktartással, ízléssel, sok ötlettel és nagyon tehetségesen varázsolja a vászonra a derűs erotika levegőjét. A szigorúan csak tizennyolc éven felülieknek ajánlott, különlegesen szép látványvilágú alkotás hatásmechanizmusa üdítően más, mint a most már a hazai mozikban is otthonos, nézőcsalogatásra szánt szégyenlős pornó-, félpornó-imitációké.”

(Károlyi Júlia: „Erotikus fantáziák”. In: Petőfi Népe, 1990. március 6., 5. o.)

Erotikus játszadozás sétacsónakázás közben (Nicola Warren)

„A botránykedvelő hírében álló olasz filmrendező, Tinto Brass mesterműve, mely a honi filmcenzúra hivatalos eltöröltetése folytán került el hozzánk, ugyancsak bővelkedvén zaftos jelenetekben (amelyeket azonban mindig párás fények és redőzött leplek között mutat a rafinált kamera), meggyőző hevülettel szemlélteti, hogy még egy fehér angolszász (és minden valószínűség szerint protestáns) házaspár lankadt ereiben is forróbban kezd nyargalni a vér, ha latin partnerrel akad össze – sőt, a férj és a feleség kalandja a hitvesi ölelkezéseket is jótékonyan befolyásolja. A számos – és változatos – aktus hiteles[nek] ható díszletek és kellékek között megy végbe két idősíkon: a második világháború idején, illetve a háború után pár évvel: minden bizonnyal retro-erotiko-soviniszta filmet látunk tehát, melyben a citrommal ízesített osztriga, illetve egy nagylábujj is alkalmasnak bizonyul a szereplők erotikus fantáziájának megindítására. Hírek szerint a film két változatban készült – csak találgathatjuk, hogy ez most melyik a kettő közül: a soft-e, avagy a hard.”

(Fáber András: „Erotikus fantázia”. In: Filmvilág 1990/3, 62–63. o.)

Erotikus fantáziák (Capriccio, 1987) – olasz erotikus filmdráma. Mario Soldati Le lettere da Capri című regényéből a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Tinto Brass. Operatőr: Silvano Ippoliti. Zene: Riz Ortolani. Díszlet: Paolo Biagetti. Jelmez: Jost Jakob. Vágó: Tinto Brass. Főszereplők: Nicola Warren (Jennifer), Francesca Dellera (Rosalba Moniconi), Andy J. Forest (Fred), Luigi Laezza (Gino), Isabella Biagini (Stella Polaris), Venantino Venantini (Alfredo), Dodi Moscati (Diomira), Osiride Pevarello (Sergeĭ), Beatrice Brass (Alice), Vittorio Caprioli (Don Vincenzo). Magyarországi bemutató: 1990. március 1.

A TILTOTT POSZTOK

Két férfi tragikomikus kalandjai a jövő női társadalmában: Szexmisszió (18+)

Forró szex az út menti bódéban Ornella Mutival: Olcsó regény (18+)

Görög tragédia a magyar pusztán, avagy meztelen nők, lovak, gyertyák, Jancsó: Szerelmem, Elektra (18+)

A holland munkásmozgalom erotikus kezdetei Paul Verhoeven szemén át: Forró verejték (18+)

Prehisztorikus izmok és lenge hölgyek a kannibálfilmes direktor fantasyjében: Barbár fivérek (18+)

Isaura a láncai után a ruháit is ledobálta: Luz del Fuego (18+)

Az ABBA és a pedofil riporter: ABBA – A film (18+)

A test féktelen gyönyörei és szenvedései egy felkavaró botrányfilmben: Sweet Movie (18+)

Jane Birkin, az anális szex és a Je t’aime: Szeretlek, én se téged (18+)

Megdöbbentő szadomazochista viszony a láger volt foglya és őre között: Az éjszakai portás (18+)

Fellini önvallomása és a lufimellű lenge nők: Nyolc és fél (18+)

Vér, mágia és szex, avagy Artúr király és a kerekasztal lovagjai: Excalibur (18+)

Andy Vajda mozgalmas szexuális élete: Érett nők dicsérete (18+)

Pajzán kalandok a középkori Angliában: Canterbury mesék (18+)

Amitől fennakadtak Sean Connery szemei: A velencei nő (18+)

Szamurájgyilkosságok és tomboló nemi ösztönök a középkori Japánban: Onibaba (18+)

A leghírhedtebb botrányfilm a szocialista Jugoszláviából: W. R. – Az organizmus misztériuma (18+)