Az olasz filmművészet még élő legendája, a hamarosan 85 éves Marco Bellocchio a magyar filmbarátok körében korántsem olyan közismert, mint például Francesco Rosi, Ermanno Olmi vagy a Taviani fivérek. Ennek egyik oka az lehet, hogy a művészi hírnevét megalapozó korai filmjeit nem mutatták be a magyar mozik. Már húsz éve a pályán volt, amikor megérkezett hozzánk első, a szocialista erkölcs és ízlés szerint „fogyasztható”-nak minősített filmje, a IV. Henrik (1984) című Pirandello-adaptáció. A hazai forgalmazási szakemberek védelmében azonban mondjuk el, hogy a mellőzött Bellocchio-alkotások Itáliában is csak a különleges szellemi izgalmakat keresőket hozták lázba, üzleti értelemben nem voltak különösebben sikeresek. Pedig Bellocchio egyértelműen baloldali alkotó volt, akárcsak jó barátja, Pier Paolo Pasolini, ám hozzá hasonlóan kritikusan viszonyult a marxizmushoz. Korai munkái bizonyos értelemben ún. „közérzet-filmek”, amelyek rávilágítanak egyes társadalmi rétegek elégedetlenségére, a Hatalom gyarapodó és súlyos hibáira, és lényegében a radikális változásokat sürgetik. Bellocchio társadalombírálatának célpontjait az elavult iskolarendszer, a szenzációhajhász média, a társadalmat egészségtelen módon befolyásoló vallási intézmények és a hadsereg jelentették. Egyes filmjei egyértelműen azt sugallják, hogy a beteg társadalom megbetegíti magukat az embereket is, kiknek pszichés problémái nemegyszer menekülést jelentenek a nehezen elviselhető valóság elől. A rendező kései alkotásai a huszadik század olasz történelmének nagy visszhangot kiváltott történéseit dolgozzák fel. Nemzetközi viszonylatban egyik leghíresebb munkája az 1976-ban bemutatott Győzelmi induló, amely a testi-lelki erőszakra alapozó militarista gondolkodásmód kritikája.

FIGYELEM! Az alábbi szöveg egyes illusztrációi explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak, valamint a ráadásgalériában szereplő egyes filmek érintik a homoszexualitás témáját is. Emiatt csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

A történet

Az irodalmi végzettségű Paolo Passerit nem veszik fel a tartalékos tiszti tanfolyamra, ezért kénytelen közkatonaként szolgálatot teljesíteni a Stevago laktanyában. Életét szigorú elöljárói éppúgy megkeserítik, mint tulajdon bajtársai, hiszen egyik oldal se nézi jó szemmel a kiváltságosnak gondolt értelmiségit. Parancsnoka, Asciutto kapitány azonban őt választja ki személyi asszisztensének, és rövidesen a bizalmába is fogadja. Passeri feladata lesz megfigyelni a kapitány feleségét, Rosannát, mert Asciutto arra gyanakszik, hogy a neje megcsalja. Ebben egyébként nem is téved, mert az asszony oly módon áll bosszút férje erőszakos viselkedéséért, hogy lefekszik más katonákkal is, például Baio hadnaggyal. Paolóra is kiveti a hálóját, sőt szerelmes lesz belé, és azt tervezgeti, hogy megszökik vele a városból. Az önuralmát vesztett Asciuttót egy éjszaka a laktanya egyik őre lelövi, aki csak ezután ad le figyelmeztető lövést a levegőbe. Az elkövető – Rosannához hasonlóan – szintén szenvedett a kapitány erőszakosságától, sőt igazságtalan büntetést is kapott tőle. Passeri látta ugyan, hogy mi történt valójában, ennek ellenére hamis tanúvallomást fog tenni, hogy megmentse az őrt a várható súlyos börtönbüntetéstől…

Lou Castel és Paola Pitagora az Öklök a zsebben (1965) című filmben

A rendező

Marco Bellocchio olasz forgatókönyvíró, filmrendező és színész 1939. november 9-én született az észak-olaszországi Bobbio településen. Apja ügyvéd volt, anyja tanárnő. Szigorú katolikus nevelést kapott. Rómába költözése után felvételt nyert a Centro Sperimentale di Cinematografica (Filmművészeti Főiskola) színész szakára, ahonnan átment a rendező szakra. Ott kapott diplomát 1962-ben. Tehetségének köszönhetően ösztöndíjasként Londonba utazhatott, a Slade School of Fine Arts intézményébe. Itt védte meg doktori disszertációját, amelynek témája Michelangelo Antonioni és Robert Bresson színészvezetése volt. Rövidfilmekkel kezdte szakmai pályafutását. Családi támogatással készült el első nagyjátékfilmje, a nagy feltűnést keltett, részben önéletrajzi ihletésű Öklök a zsebben (1965), amely a hagyományos családi értékeket és az egyházat támadta. Főszereplője, Lou Castel egy csapásra a hatvanas évek egyik legkeresettebb ifjú titánja lett. Bellocchio második játékfilmje, a Kína közel van (1967) a nyugati értelmiség körében a hatvanas években oly népszerű maoista gondolatok hatását tükrözi. Erőssége a rossz társadalmi közérzet megragadása, amely a társadalom gyökeres átalakításának szükségessége felé mutat. Az Atya nevében (1971) egy nehezen kezelhető, elkényeztetett kamaszok számára létrehozott katolikus iskolában játszódik, bizonyos rokonságot mutatva Lindsay Anderson Ha… (1968) című drámájával. A részben valós eseményeken alapuló Tedd a szörnyet a címlapra! (1972) a szenzációhajhász újságírást állította célkeresztbe. Az Eloldozni való bolondok (1975) című dokumentumfilm az olasz elmegyógyintézetekben uralkodó antihumánus állapotokra hívta fel a figyelmet. Ezt követte a Győzelmi induló (1976) és a televízió számára forgatott Csehov-adaptáció, a Sirály (1977).

Bennfentesek szerint Bruce Willis A test ördöge (1986) megtekintése után választotta ki Maruschka Detmerst a Hudson Hawk (1991) című filmje női főszerepére. Azonban akkori felesége, Demi Moore is látta az ominózus filmet, és heves tiltakozása miatt az érzéki Maruschkát a sokkal szolidabb Andie MacDowellre kellett cserélni

Az Ugrás a semmibe (1980) című pszichológiai dráma két korosodó testvérről (Michel Piccoli és Anouk Aimée) szól. Míg nővére kitartó támogatásának köszönhetően a férfi egyre előrébb lép az életben, az asszony pszichésen tönkremegy, depressziós lesz, és az öngyilkosság gondolata foglalkoztatja. A Szem, száj (1982) egyfajta reflexió az Öklök a zsebben tematikájára – a főszereplő ismét Lou Castel –, és lényegében az egykori fésületlen indulatok zsákutcáját örökítette meg. A IV. Henrik (1984) című Pirandello-adaptáció Marcello Mastroianni jutalomjátékával a magyar mozikba is eljutott. A gazdag főszereplő egy baleset folytán IV. Henriknek képzeli magát. Kigyógyítják ugyan ebből a tévképzetéből, ám az elkeserítő valóság elől önként menekül vissza saját fantáziavilágába. Gérard Philipe egyik klasszikusa, A test ördöge (1947) modernizált remake-je Bellocchio 1986-ban bemutatott, azonos című opusza. A politikai tartalmat teljesen háttérbe szorította a női főszerepet alakító Maruschka Detmers erotikus kisugárzása. A művésznő gyakran látható meztelenül a filmben, sőt az egyik jelenetben – premier plánban! – nem imitált orális örömökben részesíti férfi partnerét, Federico Pitzalist. Erotikából bőven jutott a La visione del sabba (1988) című drámába is, amelyben a Betty Blue-ból (1986) megismert Béatrice Dalle tárja fel tagadhatatlanul izgalmas bájait. A művésznő egy gyilkossággal vádolt nőt játszik, aki azt állítja magáról, hogy boszorkány, és már háromszáz éve keresi azt a férfit, aki méltó arra, hogy elvegye a szüzességét. Mivel a hölgyön nem hagytak látható nyomot az eltelt évszázadok, az ügybe bevont orvos boldogan hajlandó arra, hogy kiválasztott legyen…

Konszenzusos szex vagy nemi erőszak? (Vittorio Mezzogiorno és Claire Nebout Az ítélet című filmben)

A berlini fesztiválon díjat nyert Az ítélet (1991) két főszereplője éjszakára egy múzeumban ragad. Szexuális kapcsolat jön létre közöttük, ám másnap a nő nemi erőszakkal vádolja meg a férfit. A maga idejében kimódoltnak tartott, lassú tempójú lélektani dráma az új évezredben, a MeToo árnyékában váratlan aktualitásra tett szert. A lepke álma (1994) megint csak a normalitás kontra abnormalitás témáját járja körül. Húszéves hőse a világ megalkuvásai elől az önkéntes csendbe menekül. Egy Kleist- (Homburg hercege, 1997) és egy újabb Pirandello-adaptáció (A dajka, 1999) után Bellocchiót a huszadik századi olasz történelem kezdte foglalkoztatni. A Jó napot, éjszaka! (2003) az Aldo Moro-ügyet mutatja be a meggyilkolt politikus egyik fogva tartójának memoárja alapján, míg a Vincere (2009) Benito Mussolini első felesége, Ida Dalser és közös gyermekük, Benito Albino tragédiáját idézi fel. A 2019-ben bemutatott Az első áruló a szicíliai maffiafőnökről, Tommaso Buscettáról szól, aki elsőként törte meg az omerta (hallgatás) törvényét, és tett részletes beismerő vallomást a bűnszövetkezetről, beleértve az államhatalommal való összefonódásokat is. A tavaly mozikba került Elrabolva (2023) 1858-ban játszódik. Főhőse egy zsidó kisfiú, akit elrabolnak és a keresztény hitre térítenek. Az idén 85 éves Bellocchio munkakedve töretlen, jelenleg egy rövidfilmen dolgozik. Az olasz filmművészet kedvelői jól tudják, hogy a direktor baráti kapcsolatban állt a huszadik századi olasz kultúra tragikus sorsú személyiségével, Pier Paolo Pasolinivel, két filmjében (Canterbury mesék, 1972; Salò, avagy Szodoma 120 napja, 1975) szinkronfeladatot is vállalt. Bellocchio felesége Gisella Burinato színésznő. Két gyermekük, Elena és Pier Giorgio szintén színészek.

Guancia és Passeri (Nino Bignamini és Michele Placido)

Felsorakozott az alegység

Érdekességek a film megszületéséről

Marco Bellocchio mindig is kerülni próbálta a beskatulyázást, hogy egy bizonyos filmtípus képviselőjének kiáltsák ki. Míg számos kollégája lényegében azt forgatta, amire pénzt kapott, Bellocchio folyamatosan arra törekedett, hogy szabadon választhassa meg a témáit és a lehető legkevesebb kompromisszumot kelljen kötnie. Alkotásainak többsége részben önéletrajzi ihletésű, a Győzelmi indulót például saját katonaélményei inspirálták. Paolo Passeri, a főhős kispolgári származású értelmiségi, ezért bevonulása után két tűz közé kerül. Felettesei a származása miatt pécézik ki, hiszen a polgárságnak vannak még olyan kiváltságai, melyeket a hadsereg semmibe vesz. Iskolázatlan bajtársai, a munkás- és paraszti származású sorkatonák szintén nem érzik maguk közé valónak. Érdekes párhuzam adódik a szocialista Magyar Néphadsereggel, ahová a főiskolai és egyetemi végzettségű fiatalokat gyakran speciális sorkatonai szolgálatra hívták be: fél év kiképzés után tiszthelyettesi rangot kaptak bizonyos kiváltságok kíséretében, majd leszereléskor tartalékos tisztté léptették elő őket. A többség alighanem a beígért privilégiumok, és nem a hazafias meggyőződés miatt vállalta a szolgálat ezen formáját. A hivatásos tisztek és tiszthelyettesek nem feltétlenül kedvelték őket, hiszen ezek a sorkatonák sokkal rövidebb idő alatt és különösebb erőfeszítés nélkül jutottak el előbb a tiszthelyettesi, majd a tiszti rendfokozatig. Az egyszerű sorkatonák viszont a privilégiumok miatt nem érezték igazi bajtársaknak a „csókosok”-at, akik szerencsés esetben a tiszti étkezdében kajáltak, lényegében dolgozni jártak be a laktanyába, gyakran a laktanyán kívül laktak, és sokkal nagyobb szabadságot élveztek a kimenőket és a hazautazásokat illetően is. Bellocchiót tényleges depressziója – melyre szimulálással még rá is erősített – megmentette attól, hogy olyasmiket éljen át a hadsereg kötelékében, mint főhőse, Passeri. Ugyanakkor a direktor hangsúlyozta, hogy minden egyes motívumnak van valós háttere, semmit nem ő talált ki.

Asciutto kapitány Passeri alkalmasságát teszteli (Franco Nero és Michele Placido)

A kapitány (Franco Nero) eligazítást tart a katonáinak

A Győzelmi induló a szokásosnál drágább produkciónak ígérkezett, ezért a forgatáshoz szükséges pénzt csak koprodukciós partnerek bevonásával sikerült összeszedni: a franciák és a nyugatnémetek szálltak be a  gyártásba. Természetesen jogosan álltak elő azzal az óhajjal, hogy csakis olyan filmet hajlandók pénzelni, amelyet az ő hazájukban is sokan megnéznek, és általában is jól értékesíthető a világpiacon. Ennek egyik kulcsa a szereposztás, a nemzetközileg is ismert színészek megnyerése a főszerepekre. Bellocchiónak szerencséje volt, mert sikerült úgy teljesítenie ezt a koprodukciós óhajt, hogy művészi elképzelései sem szenvedtek csorbát. Asciutto kapitány szerepét volt a legnehezebb kiosztani. A rendező sok neves színésszel próbálkozott, akik különféle okokból nemet mondtak. Franco Nero viszont aláírta a szerződést, és pályafutása egyik legjobb alakítását nyújtotta. Nero bizonyos értelemben Bellocchio lelki társa volt, legalábbis ami a beskatulyázás elkerülését illeti. Műfajilag igen változatos filmekben szerepelt, és a változatosság iránti igénye nyilvánult meg abban is, hogy divatos filmsztárként az elsők között nyitott a vasfüggöny felé: jugoszláv, szovjet, később magyar és szlovák filmekben is játszott. Nemcsak azért, mert érdekesnek találta a felajánlott szerepeket, hanem azért is, mert népszerűségével, művészi tekintélyével segíteni akart abban, hogy ezek az országok és alkotóik bekerüljenek a nemzetközi filmvilág vérkeringésébe. Ezt bizony gyakran elfelejtik azok, akik gúnyos stílusban emlékeznek meg róla gyengén sikerült magyar filmjei ürügyén.

Baio hadnagy (Patrick Dewaere)

A kapitány felesége (Miou-Miou) semmi gyengédséget nem kap a férjétől

A Passerit alakító Michele Placido a hetvenes évek egyik olasz felfedezettje volt, az Olcsó regény (1974) című filmjéről épp a közelmúltban írtunk. A két francia vendégszínész, Miou-Miou és Patrick Dewaere a Herék, avagy a tojástánc (1974) című Bertrand Blier-pikareszkkel egy csapásra a sztárok sorába emelkedett ottani partnerükkel, Gérard Depardieu-vel egyetemben. Az NSZK-ból három művész érkezett Peter Berling, Ekkehardt Belle és Gisela Hahn személyében, kiknek Nem a fülemüle volt (1974) című közös filmjüket szintén nem olyan régen mutattuk be olvasóinknak. (Ottani partnereik között volt két erotikakirálynő, a holland Sylvia Kristel és a magyar Tordai Teri.) A Győzelmi induló forgatása 1975. szeptember 24-én indult, és november 12-én ért véget. Más források szerint a munka már nyáron elkezdődött. A téma miatt Bellocchio stábja nem kapott engedélyt arra, hogy igazi laktanyában forgasson. A hadsereg mereven elzárkózott attól, hogy bármiféle segítséget nyújtson a produkciónak. Végül Reggio Emiliában találtak egy használaton kívüli laktanyát. A baloldali érzelmű városvezetés engedélyezte az ottani forgatást. Természetesen az objektumot előtte muszáj volt rendbe hozni. Az egyik jelenetben rövid részlet hangzik el a hetvenes évek egyik leghíresebb olasz örökzöldjéből, az I Santo California Tornerò című slágeréből.

Asciutto kapitány nemcsak fontos fogaskereke, hanem áldozata is a militarista gépezetnek (Franco Nero)

Passeri közlegény (Michele Placido) két tűz közé kerül

Az elkészült filmet 1976. március 12-én mutatták be Olaszországban. Még abban az évben harmadik díjat nyert a Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon, alakításáért pedig Michele Placido megkapta az olasz filmkritikusok Ezüst Szalag-díját és a David di Donatello-díj egyik elismerését, az Arany Medált. Számottevő közönségsikert azonban nem ért el (Franciaországban például 345 911-en váltottak rá jegyet), és kritikai fogadtatása is vegyes volt. A jobboldali kritikusok azzal vádolták a rendezőt, hogy torz képet fest a hadseregről, míg a baloldali bírálók azt kifogásolták, hogy a film politikailag nem elég bátor, nem elég harcias. A viták hátterében az olasz belpolitikai helyzet állt: a terrorizmus és a bűnözés aggasztó növekedése miatt a jobboldal még erősebb államot és persze még erősebb állami szervezeteket (katonaság, rendőrség) akart, míg a baloldal tiltakozott a polgári jogok megnyirbálása ellen, és követelte a rendőri megfigyelések csökkentését. Ebből a szempontból a filmnek valóban nem tett jót egyrészt az, hogy Bellocchio nem tartozott a radikális baloldaliak közé, másrészt az, hogy producerét, Silvio Clementellit és több fontos szereplőjét frivol alkotásokkal hozták kapcsolatba, és emiatt a Győzelmi indulót afféle katonai miliőben játszódó erotikus drámaként kezelték. Olaszországban a politikai tartalom miatt próbálkozások történtek a film betiltása érdekében, melyek nem jártak eredménnyel. Ellenben a nyugatnémet változatból a premier előtt tíz percet kivágtak.

Közös ünneplés (Franco Nero, Miou-Miou és Patrick Dewaere)

Így látták ők

„Marco Bellocchio viszont, aki annak idején Öklök a zsebben című filmjével az olasz filmgyártás nagy felfedezettje volt, ezúttal csak az átlagos mesterember kereskedelmi színvonalán szerepelt Győzelmi induló című filmjével. Iskola a határon-jellegű történet, az Ottlik-regény mélysége, komplexitása nélkül; az erőszakot és a szexualitást használva hatáselemként. (Locarnóban ez a film nyerte az egyik nagydíjat, de hát a díjazásról felesleges vitatkozni.)”

(Zsugán István: „A celluloid türelme”. In: Filmvilág 1976/17, 1–5. o.)

Éjjeli őrjárat (Ekkehardt Belle)

„A Győzelmi menet (1976) is pamflet, a mai »békés« Itália militarista légköre ellen irányul, mindazt a fonákságot, torzulást pellengérezi ki, mely negatívan befolyásolja az emberek tudatának és jellemének alakulását, ellentétben mindenféle olyan közhellyel, mint például »az élet az igazi iskola«. Az amerikai filmekben általában azt a módszert alkalmazzák, hogy a hibás mechanizmus miatt az egyénre hárítják a felelősséget, hogy a fennálló rendet mentsék. Bellocchio viszont elsősorban a fennálló rendet teszi felelőssé.”

(Giacomo Gambetti: „Öklök a zsebben – Marco Bellocchio”. In: Filmvilág 1984/8, 38–43. o.)

A legénységi étkezdében (Michele Placido és Dario Cantarelli)

„Az 1976-os Győzelmi induló (Marcia trionfale) még sötétebb és pesszimistább a közösségi lét lehetőségeit illetően. Egy délről jött sorkatona történetén keresztül ábrázolja megdöbbentő hitelességgel a laktanya cinikus, brutális, megalázásra épülő világát, amelyben a túlélés egyetlen záloga a személyes érdek könyörtelen érvényesítése, felülírva az összes erkölcsi megfontolást.”

(Csantavéri Júlia: „Remények és ólomévek”. In: Filmvilág 2020/3, 20–22. o.)

Győzelmi induló (Marcia trionfale / La marche triomphale / Triumphmarsch, 1976) – olasz–francia–nyugatnémet filmdráma. Saját történetéből a forgatókönyvet írta: Marco Bellocchio és Sergio Bazzini. Operatőr: Franco Di Giacomo. Zene: Nicola Piovani. Díszlet: Michel de Broin és Amedeo Fago. Jelmez: Mario Carlini és Johanna Ott. Vágó: Sergio Montanari és Eva Zeyn. Rendező: Marco Bellocchio. Főszereplők: Franco Nero (Asciutto kapitány), Miou-Miou (Rosanna), Michele Placido (Paolo Passeri), Ekkehardt Belle (éjszakai járőr), Nino Bignamini (Guancia), Patrick Dewaere (Baio hadnagy), Gisela Hahn, Flavio Andreini, Peter Berling.

RÁADÁS: A KATONASÁG MINT DRÁMA ÉS MINT VÍGJÁTÉK

A hadsereg mindig is kedvelt téma volt a filmesek körében. Voltak, akik a bakalétnek inkább a drámai oldalát látták meg, míg mások a könnyedebb megközelítést választották, és szerintük a katonai szolgálat valójában csupán egy újabb terep a jópofi fiatalok pajkos csínytevéseihez. Az alábbi összeállításban – a teljességre való törekvés igénye nélkül – idézek fel néhányat a katonai témájú alkotások közül: egykori sikereket éppúgy, mint hazánkban kevésbé ismert produkciókat.

Prewitt közlegény és a kedvese, Lorene (Montgomery Clift és Donna Reed)

James Jones magyar nyelven is megjelent, javarészt önéletrajzi ihletésű regénye, a Most és mindörökké irodalmi szenzáció volt az ötvenes évek elején Amerikában, részben szokatlanul nyílt szexuális tartalma miatt. A cenzorok ragaszkodtak ahhoz, hogy néhány túl érzékletes, homoszexuális vonatkozású részletet a szerző még a megjelenés előtt távolítson el a szövegből. Jones két egykori bajtársa nemtetszésének adott hangot amiatt, ahogyan az író ábrázolta őket, sőt egyikük jogi lépéseket is tett. (A másik a szerzővel való egykori barátságára való tekintettel nem pereskedett.) Az 1953-as filmváltozatot a nagy tekintélyű Fred Zinnemann rendezte: alkotását tizenhárom Oscar-díjra jelölték, nyolcat meg is kapott. A főszerepeket Burt Lancaster, Montgomery Clift, Frank Sinatra, Deborah Kerr és Donna Reed játszották. Az opusz negatív rekordot állított fel a magyar filmforgalmazásban, mivel harmincnégy év késéssel jutott el hozzánk. A hazai közönség jóval hamarabb (már 1981-ben) láthatta a regény alapján készült 1979-es minisorozatot, mint a mozifilmet.

A homoszexuális Penderton őrnagy és élvhajhász felesége (Marlon Brando és Elizabeth Taylor)

A színészként is jelentékeny rendező, John Huston Tükröződések egy aranyló szempárban (1967) című alkotása egyes vélemények szerint a Győzelmi induló amerikai filmes előképe volt. A történet a negyvenes években játszódik egy amerikai katonai bázison. Egyik főszereplője Penderton őrnagy, kinek felesége titkos viszonyt folytat egy másik katonatiszttel, miközben az őrnagy egyik jóképű katonája iránti bűnös vonzalmával küzd. Elizabeth Taylor csak azzal a feltétellel vállalta el a női főszerepet, ha barátja, a súlyos autóbalesete miatt alkoholistává vált Montgomery Clift kapja az őrnagy szerepét. Még egymillió dolláros gázsiját is letétbe helyezte a producerek megnyugtatására, akik aggódtak a megbízhatatlan Clift szerződtetése miatt. Taylor egyéb irányú kötelezettségei miatt a forgatás megkezdése elhúzódott, és közben Clift meghalt. Szerepét Marlon Brando vette át, titkolt vágyai alanyát Robert Foster alakította. Huston alkotása ugyan sem kritikailag, sem anyagilag nem volt különösebben sikeres, mégis úgy tekintenek rá, mint olyan műre, amely tabutémái miatt jelentősen hozzájárult a szigorú Hays-kódex meggyengítéséhez. A következő évben John Flynn drámája, Az őrmester (1968) is pedzegette a hadseregen belüli elfojtott homoszexualitás témáját.

Bellec őrmester (Jacques Seiler) az újoncok kiképzésén fáradozik

A hetvenes években Magyarországon is népszerű volt a Les Charlots nevű francia komikus formáció. Filmjeik közül elsőként a Bolondos újoncok (1971) jutott el hozzánk. Örökösen vidám hőseink behívót kapnak a hadseregbe, ahová meztelenül vonulnak be, hátha bolondnak nézik és hazaküldik őket. A csel nem válik be, sőt a kopasz Bellec őrmester fejébe veszi, hogy igazi katonákat farag a fiúkból. Nem is sejti, hogy a lehetetlenre vállalkozik… A film kiugró sikert ért el Franciaországban, ahol 7 460 911 néző látta, és elindította a hasonló témájú, bohókás katonai vígjátékok divatját. Néhány példa: a De hová tűnt a 7. század? (1973) és folytatásai, a Megtalálták a 7. századot (1975) és az Újra akcióban a 7. század (1977), a Duroc, a katona (1975), illetve az olasz Egy tiszt nem adja meg magát (1973) és három, hazánkban nem forgalmazott folytatása.

Rendhagyó alaki kiképzés a Rohamosztagosok (1976) című filmben

Eredetileg Tinto Brass rendezte volna – még a Salon Kitty (1976) előtt – a Rohamosztagosok (1976) című vígjátékot, amelynek egy 1968-ban publikált háborúellenes olasz képregény volt az alapja. A comics német szemszögből mutatta be a második világháború bizonyos történéseit. Brasst ismeretlen okokból mellőzték, az utódjául kiszemelt Ennio De Concini pedig kilépett a produkcióból. A projektet végül Salvatore Samperi valósította meg, aki Tintóhoz hasonlóan szintén művészet és kommersz határmezsgyéjén mozgott a munkáival. A kritikusok nem lelkesedtek a filmért: a történetet felületesnek, a humort pedig nem elég szellemesnek, viszont sokszor közönségesnek találták. Ellenben a nézőknek kifejezetten tetszett, ezért Samperi öt évvel később megrendezte a folytatást is. Hasonló tematikát és színvonalat képviselt Pasquale Festa Campanile háborús komédiája, a Szent tehén (1982) is: mindkét műben Renato Pozzetto játszotta a főszerepet.

Az Osztrák–Magyar Monarchia leghíresebb kémje, Alfred Redl ezredes (Klaus Maria Brandauer)

A végnapjait élő Osztrák–Magyar Monarchia utolsó nagy botránya volt az ún. Redl-ügy. A rutén származású osztrák katonatiszt, Alfred Redl (1864–1913) homoszexuális volt, amit gondosan titkolt, mivel a melegekre akkoriban börtön várt. Az orosz titkosrendőrség egyik bécsi ügynöke által tudomást szerzett Redl titkáról, és megzsarolta a tisztet. A csapdába esett Redl vállalta, hogy kémtevékenységet folytat a cári Oroszország javára, és elfogadta a kilátásba helyezett nagy összegű júdáspénzt is. Ebből feltűnően nagy lábon élt, amire tiszti fizetéséből nem futotta volna. 1913-ban bukott le, ám ügyének eltussolása érdekében lehetőséget adtak neki az öngyilkosságra. A botrány mégis kipattant, és a filmeseket is többször megihlette. Az egyik verziót Kémkedés (1955) címmel az osztrák Franz Antel rendezte, aki később befuttatta Nyugaton Tordai Terit. A Mephisto világsikere és Oscar-díja után Szabó István lehetőséget kapott arra, hogy ismét koprodukciót forgasson a nyugatnémetekkel, és Klaus Maria Brandauer is boldogan igent mondott az újabb nagy szerepre. A Redl ezredest is jelölték Oscarra, de nem nyert. Megnézte a hollywoodi legenda, Billy Wilder is, aki korábban szintén tervezett egy filmváltozatot Charles Laughton főszereplésével. Szabóról így nyilatkozott: „…elkövette azt az – énszerintem vaskos – tévedést, hogy Redl ezredest fiatalnak, szépnek, vonzónak mutatja be, holott ezzel kiiktatta a történetből a lényeget, a szerelemre vágyó csúnya férfi tragédiáját”.

Az őrmestert (Thomas Kretschmann) megtámadják és megkéselik a zuhanyzóban 

A hadseregen belüli homoszexualitás a központi témája a Menetelés a sötétben (1996) című olasz filmnek is. A történet főszereplője, Saro Franzese közkatona (Flavio Albanese) összebarátkozik egysége őrmesterével, Gianni Tricaricóval (Thomas Kretschmann). Az őrmester egy közös kinti program alkalmával nyíltan kinyilvánítja gyengéd érzelmeit a közlegény iránt, aki ettől összezavarodva egy másik gépkocsival akar visszatérni a laktanyába. Ez végzetes lépésnek bizonyul, mert az idegen jármű sofőrje megtámadja és megerőszakolja. Tricarico őrmester segíteni próbál Sarónak, és rövidesen megtudja, hogy az erőszaktevő nem más, mint Silvio Roatta kapitány (Jean-Marc Barr) egyik barátja. A kapitány „házon belül” akarja lerendezni a dolgot, Saro azonban valódi igazságszolgáltatást akar. A mind szövevényesebbé váló ügyben mindenkinek van elhallgatnivalója is, a kapitány pedig mindent megtesz azért, hogy az egység katonáit Tricarico őrmester ellen fordítsa. Ármánykodása nyomán egyik este három álarcos megtámadja és megkéseli az őrmestert a zuhanyzóban. Vajon végül a mundér becsületének megőrzése lesz az erősebb óhaj, vagy az igazság iránti vágy? 

Bajtársak mindhalálig (Anthony Ruivivar és Casper Van Dien)

Vessünk egy pillantást a jövő hadseregére is! A holland Paul Verhoeven egyik remekműve, a Csillagközi invázió (1997) előkészületei már 1991-ben megkezdődtek. Eredetileg egy önálló történet lett volna az óriásbogarak elleni kíméletlen harcról Bug Hunt at Outpost 7 címmel. Jon Davison producer ismerte fel a történet hasonlóságát Robert A. Heinlein klasszikus sci-fi regényével, a Csillagközi invázióval, és szorgalmazta, hogy a sztorit igazítsák még jobban a könyvhöz. Remélte ugyanis, hogy a szkript így jobban felkelti valamelyik nagy stúdió érdeklődését. Így is történt. Bár sokan agyatlan akciófilmként tekintenek rá, Verhoeven valójában ugyanolyan összetett, mélyebb tartalommal is rendelkező filmet forgatott, mint amilyen a Robotzsaru (1987) és Az emlékmás (1990) is volt. A hadseregbe bevonult fiatalok megszemélyesítésére népszerű szappanoperák szereplői közül válogatott. A Csillagközi invázió kifejezetten jól indult a mozikban, ám a sznob és értetlen kritikusok negatív kampányának köszönhetően végül lehetőségei alatt teljesített. A fanyalgók kritizálták a színészek teljesítményét és az erőszakos jeleneteket, a művet pedig a fasizmus dicsőítésének tartották. Az azóta eltelt bő negyedszázad alatt az opusz jelentősen és pozitív irányban átértékelődött. Két, moziban nem forgalmazott, élő szereplős folytatása is készült, amelyek sajnos nyomába sem érnek az eredeti filmnek. 

A TILTOTT POSZTOK

Forró szex az út menti bódéban Ornella Mutival: Olcsó regény (18+)

Görög tragédia a magyar pusztán, avagy meztelen nők, lovak, gyertyák, Jancsó: Szerelmem, Elektra (18+)

A holland munkásmozgalom erotikus kezdetei Paul Verhoeven szemén át: Forró verejték (18+)

Belmondo és az „erkölcstelen” nőkre vadászó, üvegszemű kéjgyilkos: Félelem a város felett (18+)

Prehisztorikus izmok és lenge hölgyek a kannibálfilmes direktor fantasyjében: Barbár fivérek (18+)

Isaura a láncai után a ruháit is ledobálta: Luz del Fuego (18+)

Az ABBA és a pedofil riporter: ABBA – A film (18+)

Megdöbbentő szadomazochista viszony a láger volt foglya és őre között: Az éjszakai portás (18+)

Fellini önvallomása és a lufimellű lenge nők: Nyolc és fél (18+)

Vér, mágia és szex, avagy Artúr király és a kerekasztal lovagjai: Excalibur (18+)

Pajzán kalandok a középkori Angliában: Canterbury mesék (18+)

Szamurájgyilkosságok és tomboló nemi ösztönök a középkori Japánban: Onibaba (18+)

A leghírhedtebb botrányfilm a szocialista Jugoszláviából: W. R. – Az organizmus misztériuma (18+)