Joe Dassin (New York, 1938. november 5. – Tahiti, 1980. augusztus 20.) amerikai–magyar származású francia énekes és zeneszerző teljes neve: Joseph Ira Dassin. Az 1960-as évek közepétől énekelt, pályafutása legnagyobb slágere az 1975-ben megjelent L'été indien (Indián nyár). Hét nyelven készített lemezeket: franciául, angolul, németül, oroszul, spanyolul, olaszul és görögül. Negyvenegy éves korában nyaralás közben hunyt el szívroham következtében.
KARRIERTÖRTÉNET
A kezdetek
Joe Dassin édesapja a világhírű amerikai filmrendező, Jules Dassin, édesanyja Béatrice (Bea) Launer magyar hegedűművésznő volt. Jules Dassin nevéhez olyan filmklasszikusok fűződnek, mint például az Akinek meg kell halnia, a Vasárnap soha, a Topkapi és a Phaedra. Bea Launer a legelismertebb művészekkel dolgozott együtt, mint például Pablo Casals. Joe-nak két húga született: 1940-ben Richelle (Rickie) és 1945-ben (az angol Wikipédia szerint 1944-ben) Julie. 1940-ben a család New Yorkból Los Angelesbe költözött. A gyerekek szeretetben nőttek fel, gyerekkorukat azonban beárnyékolta a második világháború, majd az azt követő hidegháború. A McCarthy-korszakban Jules Dassint a kommunisták és Moszkva iránti szimpátiával vádolták meg. Feketelistára került, és nemkívánatos személlyé vált Hollywoodban. 1949-ben a család New Yorkból Európába hajózott. Párizst választották úti célnak, ahol a szülők úgy döntöttek, hogy amíg gyökeret eresztenek a francia fővárosban, addig Joe-t egy svájci bentlakásos iskolába küldik. 1951-ben a fiú már egy olasz intézetben tanult, majd két év múlva felvételt nyert egy genfi nemzetközi iskolába. 1954-ben Grenoble-ba ment érettségizni, ugyanis a megszerezni kívánt fokozat a svájci oktatási rendszerben akkoriban még nem létezett. Tizenhat éves korában Joe már három nyelven beszélt folyékonyan, és mellesleg jó megjelenésű fiatalember vált belőle. 1955-ben a Dassin szülők elváltak. Az apa beleszeretett a világhírű görög színésznőbe, Melina Mercouriba. Béatrice asszony visszavonult a nyilvánosság elől.
Szülei válása megviselte Joe-t. Emiatt visszatért az Egyesült Államokba, hogy ott folytassa tovább a tanulmányait. A Michigani Egyetemen eleinte orvostudománnyal foglalkozott, de az állatkísérletek és a boncolások világa távol állt tőle. A továbbiakban inkább az antropológiára és az orosz nyelv tanulására helyezte a hangsúlyt. Barátaival gyakran dalra fakadt, és olyankor egyetlen gitár kísérte az éneküket. Mint a legtöbb amerikai diák, Joe is munkát vállalt az egyetemi évek alatt, hogy fedezze tanulási költségeit. Ez is hozzátartozott az önállósághoz és a diákélethez. Dolgozott szociológusként, kézbesítőként és taxisofőrként. Wade in Water címmel írt egy novellát, amelyért díjat is kapott. Nagy bánatára katonai szolgálatra alkalmatlannak bizonyult, mert szívproblémákat állapítottak meg nála. Mialatt Joe egyetemi tanulmányokat folytatott, édesapja filmrendezői karrierje kezdett felfelé ívelni. 1958-ban Gina Lollobrigida főszereplésével forgatta A törvény című filmjét. Az idősebb Dassin a fiát kérte fel arra, hogy komponáljon néhány zenei témát a produkcióhoz. Joe egy csodálatos tarantellát írt, amely a Versailles cég kiadásában EP-n jelent meg 1959-ben. 1960-ban jött a Vasárnap soha című film, amelynek zeneanyagából a Melina Mercouri által előadott Les Enfants du Piree (Pireusz gyermekei) című dal aratott nagy sikert. Miután Joe diplomát szerzett antropológiából, el kellett döntenie, hogyan tovább. Olaszországba utazott, hogy a vén kontinensen alakítsa ki felnőtt életét. Mindössze 300 dollárral a zsebében érkezett Itáliába. Édesapja természetesen gondoskodott arról, hogy fia ne haljon éhen: nem pénzt, hanem újabb munkát adott Joe-nak, ezúttal a Topkapi című filmjében. A „könnyen” jött pénz hamar elfogyott, a fiatalember azonban addigra munkát talált a Radio Luxembourgnál, és cikkeket írt a Playboyba.
Szerelem
1963. december 13-a emlékezetes nap volt Joe életében. Elment Eddie Barclay partijára, amelyet Stanley Kramer új filmjének franciaországi bemutatója alkalmából tartottak. A rendezvényen találkozott egy elbűvölő fiatal lánnyal, Maryse Massierával. Joe elhatározta, hogy meghódítja a bájos teremtést, és néhány nappal a parti után meghívta hétvégére a Párizstól 40 kilométerre fekvő Moulin de Poincyba. Szobájuk kandallójában lobogott a tűz, miközben Joe a Freight Train című dalt énekelte szerelmének. Gitárral kísérte az énekét. Maryse nem tudott – és valószínűleg nem is akart – ellenállni. Nem sokkal később az újdonsült pár Saint-Cloudba költözött, Béatrice asszony házába, ahol tervezgetni kezdték közös életüket. Rövidesen sikerült annyi pénzt összegyűjteniük, hogy saját otthonuk legyen. St. Germain-des-Pres-be költöztek, a Boulevard Raspail egyik házába. Meghitt fészket alakítottak ki, Dassin pedig kötelességének érezte, hogy igazi családfőként megteremtse az anyagi feltételeket kényelmes közös életükhöz. Szorgalmasan dolgozott a Playboy és a The New Yorker számára, sőt még filmezett is a Trefle Rouge és a Lady L. című produkciókban.
Út a csúcsra
Catherine Regnier, az amerikai CBS lemeztársaság francia leányvállalatának alkalmazottja korábban Maryse iskolatársa volt. A két lány szoros barátságot ápolt, minden örömüket és gondjukat megosztották egymással. Maryse a fejébe vette, hogy huszonhat esztendős férjét születésnapja alkalmából egy saját lemezzel fogja meglepni, amelyen Joe a számukra oly emlékezetes Freight Traint énekli. Ehhez Catherine segítségét kérte. Később az irodában Catherine és kollégái unaloműzésből belehallgattak a szerelmes feleség által hozott felvételbe. Jó mókára számítottak, nevetés helyett azonban álmélkodva hallgatták az ismeretlen férfi bársonyosan mély hangját. A szalag kézről kézre járt, míg valaki felvetette azt a merész ötletet, hogy mi lenne, ha a CBS France nem csupán az amerikai előadókat népszerűsítené, hanem előállna egy francia sztárral is. A meglepetéslemez természetesen elkészült, ám az igazi meglepetést az ünnepelt okozta, aki visszautasította a CBS kecsegtető együttműködési ajánlatát. Catherine azonban nem adta fel egykönnyen. Bízott Joe tehetségében, újra és újra megkörnyékezte őt, míg végül a férfi igent mondott az üzleti ajánlatra. 1964. december 26-án a CBS stúdiójában hozzákezdett egy EP (középlemez) felvételi munkáiba. Négy dalt rögzítettek vele: két feldolgozást és két új szerzeményt. Utóbbiakat Jean-Michel Rivat és Frank Thomas komponálta.
A közönség eleinte nem osztotta Catherine és a CBS lelkesedését Dassin iránt. A mindössze ezer példányban kiadott EP-ért nem tolongtak a vevők, hiszen a rádióállomások sem játszották a lemez dalait. Egyedül a Radio Luxembourg és a Europe 1 tűzte műsorára a debütáló énekes számait. Joe, aki nem sokkal korábban még visszautasította, hogy énekes legyen, most úgy döntött, hogy nem törődik bele a bukásba. Újra stúdióba vonult, és újabb négy dalt vett fel, ezúttal kizárólag feldolgozásokat. A második EP már kétezer példányban került az üzletekbe, a rádióállomások pedig promóciós példányokat kaptak. A fogadtatás ezúttal is legfeljebb csak langyosnak volt mondható. Dassin nem adta fel, a CBS azonban igen. Az énekes ezért egyik kiadótól a másikig járt, hogy felvegye a Shame and Scandal in the Family című aktuális sláger francia változatát. Mire a CBS illetékesei végül vonakodva beleegyeztek az újbóli próbálkozásba, addigra Sacha Distel a konkurens Pathé-Marconinál már elkészítette a maga változatát. Ráadásul a Festival Recording Company is előállt egy francia nyelvű verzióval. Mindkét feldolgozás nagy sikert aratott. Dassin tajtékzott, ám szerencsére az amerikai CBS is úgy ítélte meg, hogy a francia leányvállalatnál változtatásra van szükség. Jacques Souplet került a CBS France élére, aki újabb esélyt adott Dassinnek.
Jean-Michel Rivat francia szövegeket írt négy, az angol nyelvterületen különösen népszerű kubai dalhoz, amelyek Joe harmadik EP-jén jelentek meg. Négyezer példányban került forgalomba az újabb anyag, további 1300-at küldtek a rádióállomások lemezlovasainak. A szerencse ezúttal a fiatal énekes mellé szegődött: a rádióállomások szívesen játszották az újabb felvételeket, és az EP-ből rövidesen újabb adagot kellett gyártani. Összesen 25 ezer darabot vásároltak belőle. Pedig még „házon belüli” konkurenciája is akadt az új sztárnak, hiszen szintén a CBS égisze alatt Nana Mouskouri előadásában is megjelent a Guantanamera. Jacques Souplet új szerződést kötött a fiatalemberrel. Ugyanakkor tudta, hogy a siker tartósításához szükség van egy producerre is, aki kizárólag Dassin karrierjének szenteli magát. Választása Jacques Plait személyében egy kitűnő szakemberre esett, akinek éppen akkor járt le a szerződése egy másik lemezcégnél. Csak egy bökkenő volt: a producernek nem igazán volt kedve ahhoz, hogy egy „híres apuka fiacskája” típusú sztárocskával dolgozzon. Joe sem igazán örült annak, hogy valaki esetleg beleszólna a zenei elképzeléseibe. A közös munkaebéd nem volt mentes a feszültségektől, ám a három férfi végül megállapodott, és szövetségük tartósnak bizonyult.
Házasság és munka
1966. január 18-án Joe feleségül vette Marysét. Szülei válással végződő kapcsolata miatt ragaszkodott ahhoz, hogy a ceremóniára még a közeli barátokat se hívják meg, tartsák az egészet titokban. Ami a munkát illeti, az ifjú férj következő lemezének felvételei váratlan nehézségekbe ütköztek. Ott volt azonban Plait, hogy megoldja ezeket a problémákat: segítsen az új dalok és a kísérőzenészek kiválasztásában, stúdiót keressen stb. A felmerült lehetőségek közül az alkotói team négy dalt választott ki, melyek francia változatai a következők: Ça m'avance a quoi?, Combien de temps pour t'oublier?, Comme la lune, Le tricheur. Plait a minőségi munka érdekében azt javasolta, hogy Londonban rögzítsék az új dalokat. A siker ezúttal sem maradt el, különösen a Ça m'avance a quoi? nyerte el a közönség tetszését. Souplet ekkor egy újabb merész húzásra szánta el magát. A francia lemezpiacon megszokott négyszámos EP-k helyébe az angolszász gyakorlatot akarta bevezetni: a kétszámos kislemezeket és a tizenkét dalt tartalmazó nagylemezeket. Az első új típusú Dassin-kislemez A oldalára a Guantanamerakerült, a B oldalra pedig egy amerikai tradicionális dal, a Katy Cruel. Az LP felvételi munkálatai New Yorkban zajlottak, ahová Joe-t a felesége és az édesanyja is elkísérte. A munka befejezése után a CBS úgy döntött, egyszerre fogja piacra dobni Dassin ötödik EP-jét és legelső nagylemezét, hogy ezzel is tesztelje, melyik formátum iránt mutatkozik nagyobb érdeklődés. Az új dalok egyike, az Excuse Me, Lady 1966 karácsonyának egyik legnagyobb francia slágerévé vált.
1967-ben jelent meg a Les Dalton című cowboydal, amelyet Joe, Jean-Michel Rivat és Frank Thomas eredetileg Henri Salvadornak szántak. Dassin ugyanis úgy érezte, a dal stílusa nem illik hozzá, ezért mondott le róla. Plait azonban ragaszkodott ahhoz, hogy Joe énekelje lemezre a szerzeményt. Dassinnek a szerződése miatt muszáj volt engednie. Szerette volna legalább azt elérni, hogy a Viens voir le loup kerüljön az új EP A oldalára, ám a hajthatatlan producer ebben is a maga akaratát érvényesítette, és a Les Daltont tette meg nyitó felvételnek. A fogadtatás Plait-t igazolta, hiszen a cowboydal kiemelkedő sikert aratott. Egy tehetségkutató rendezvényen Joe felfigyelt egy fiatal szerzőre, Claude Lemesle-re, aki Rivat és Thomas mellett harmadik „házi szerző”-je és egyik legjobb barátja lett. Hiába vált azonban slágerré a Les Dalton, Dassin úgy érezte, többre képes annál, hogy ilyen bugyuta dalocskákat énekeljen. Rivat igen nagy körültekintéssel lefordította számára az Ode to Billy Joe című Bobby Gentry-bluest, amely a francia verzióban a Marie-Jeanne címet kapta. Mivel ilyesfajta dalt Dassin addig még nem énekelt, a B oldalra egy tőle megszokott hangvételű felvétel, a Tout bébé a besoin d'une maman került. A rádióállomások lemezlovasai azonban főleg a kislemez B oldalát játszották, ezért Joe úgy gondolta, talán túl fiatal és jóképű ahhoz, hogy a közönség elfogadjon tőle egy olyan dalt, mint a Marie-Jeanne. Mindenesetre a második albumáról nem hagyta ki, de a kezdőfelvétel azon is a Les Dalton lett. 1968-ban Dassin és közeli munkatársai azon fáradoztak, hogy az énekes nevét és dalait külföldön is ismertté tegyék, egyúttal új inspirációkat gyűjtsenek a további munkához. Joe és Plait előbb Olaszországba látogattak el, majd az Egyesült Államokba és Kanadába utaztak. Közben Dassin Le petit pain au chocolat című slágere Franciaországban annyira népszerű lett, hogy a pékségekben jelentősen megnőtt a csokoládétekercsek iránti kereslet. A nemzetközi siker egyfajta fokmérőjeként ugyanabban az évben a brit The Tremeloes együttes műsorára tűzte Joe néhány olasz vonatkozású slágerét.
Nemzetközi sikerek
1969 februárjában a CBS megint kiadta kislemezen a Les Daltont, mivel a képregények akkoriban különösen népszerűek voltak, viszont még nem készült el az énekes újabb albuma, amelyen ismét Londonban dolgoztak. A dalok közül kettő lett kiugróan sikeres: a Le chemin de papa és a Les Champs-Elysées, amely Smacka Fitzgibbons Waterloo Roadjának feldolgozása. A két felvétel közös promóciós kislemezen jelent meg. Áprilisban Joe szívrohamot kapott, ezért egy hónapra teljesen eltűnt a nyilvánosság elől. Júniusban megjelent a Londonban felvett album, amely kiugró sikert aratott Franciaország határain túl is. A Les Champs-Elysées például felkerült a holland slágerlistára. Dassin ezt a slágert angol és német nyelven is lemezre énekelte. A Le chemin de papa című dalból szintén készült német nyelvű verzió. A CBS igyekezett meglovagolni sztárjának népszerűségét, és dupla válogatást adott ki legnépszerűbb felvételeiből. Akkoriban járt le Dassin szerződése két állandó szerzőtársával (Rivat és Thomas) is, de a megállapodást már egyik fél sem akarta meghosszabbítani. Joe új barátságokat kötött előbb Boby Lapointe-tal, majd George Brassensszel. 1970-ben a német és az olasz közönség szívébe is belopta magát híres dalainak és koncertjeinek köszönhetően. Soron következő kislemezén két feldolgozás, a Cecilia és a L’Amérique (Yellow River) szerepelt. Ez utóbbit Plait először Johnny Hollidaynek szánta, ám végül Dassin előadásában jelent meg a dal. A következő két szerzemény, a L'équipe à Jojo és a Les filles que l'on aime – akárcsak korábban a Les Dalton –, ismét kiváltotta Joe ellenkezését. A Claude Lemesle által írt és hangszerelt dalokat Dassin csak a melódiák és a szövegek némi megváltoztatása után volt hajlandó lemezre énekelni. A Les filles que l'on aime új címet is kapott: La fleur aux dents. Végül ez a két dal lett az énekes új albumának két legnépszerűbb slágere, maga az LP pedig hihetetlenül gyorsan aranylemezzé vált.
1971-ben Joe látogatást tett az Egyesült Államokban, ahol találkozott édesapjával és a mostohaanyjával, Melina Mercourival. Megvizsgálták annak lehetőségét, hogyan törhetne be az ifjú Dassin az amerikai lemezpiacra is, de az ezzel kapcsolatos terveket végül nem sikerült megvalósítani. Annál jobban alakultak a sztár európai dolgai, különösen az NSZK-ban, ahol több német nyelvű felvétele is megjelent. Ezek közül a Das sind zwei linke Schuh' lett a legnépszerűbb. Némi meglepetésre az 1972 januárjában megjelent újabb album eleinte nem keltett igazán nagy érdeklődést, de a májusban kibocsátott Taka takata című kislemeznek köszönhetően hirtelen megnövekedtek az LP eladási példányszámai is. Még ugyanabban az évben Dassin hozzálátott következő nagylemeze felvételéhez, ám a menedzsere óvatossá vált, és egyrészt igyekezett lefaragni a kiadásokat, másrészt ragaszkodott ahhoz, hogy a 12 számot elsősorban üzleti megfontolások alapján válasszák ki. Az LP a karácsonyi piacra jelent meg, ami kitűnő időzítésnek bizonyult. A kislemezre kimásolt La complainte de l'heure de pointe hamar a francia közönség egyik kedvencévé vált.
Válság
1973-ban az énekesi sikereket háttérbe szorította a családi boldogság lehetősége. Maryse teherbe esett, a gondos férj pedig mindent megtett annak érdekében, hogy felesége a lehető legideálisabb körülmények között hozza világra a gyermeküket. Vidéken vásárolt egy házat, nem messze Párizstól. A boldog készülődésnek azonban szomorúság lett a vége. Maryse koraszülött gyermeke, Joshua ötnapos korában meghalt. Joe mély depresszióba zuhant, amelyből a munka segítségével próbált kilábalni. Belevetette magát egy következő nagylemez előkészületi munkáiba. Az újabb kislemezek azonban sikertelenek voltak, ráadásul a német közönség is kezdett elpártolni francia kedvencétől. Dassin úgy érezte, családi életében is egy újabb szakmai siker hozhatna előrelépést. Az énekes körül munkálkodó team elhatározta, hogy egy új hangmérnököt szerződtetnek, és vele készítik el a sztár következő albumát. A taktika bevált. Plait, a producer ismét a karácsonyi szezonban hozta ki a nagylemezt, amelyről megint két dal került fel a slágerlistákra: Vade retro, Si tu t'appelles mélancolie.
Indián nyár
1975 márciusában a Dassin-team tagjai lázasan dolgoztak azon, hogy nyárra az énekes egy újabb kislemezzel örvendeztethesse meg a rajongóit. A producer a CBS irodájában szorgalmasan hallgatta azokat a külföldi felvételeket, amelyek franciaországi terjesztés céljából érkeztek a céghez. Felfigyelt egy új olasz együttes, az Albatros Africa című angol nyelven előadott dalára, amely egy bizonyos Toto Cutugno és Vito Pallavicini közös szerzeménye volt. Plait azonnal hívatta Dassint is, hogy hallgassa meg a lemezt. Joe el volt ragadtatva, és úgy érezte, némi átalakítás után a dalból nagy sláger lehet. Gyorsított tempóban láttak munkához a már bevált londoni helyszínen. Dassin változata a L'été indien (Indián nyár) címet kapta. Plait biztosra akart menni, ezért első lépésként Bernard Estardy személyében az egyik legnevesebb hangmérnököt kérte fel a végső változat elkészítésére. Dassin rögtön három nyelven énekelte lemezre a dalt: franciául, németül és olaszul, melyeket rövidesen az angol és spanyol nyelvű verziók követtek. A kislemez június 6-án, a normandiai partraszállás évfordulóján jelent meg. A dátum szerencsét hozott: a L'été indien Dassin pályafutásának legnagyobb slágere lett, amely szinte minden európai ország toplistájára felkerült, Spanyolországban és Dél-Amerikában pedig az énekes egy csapásra a legnagyobb sztárok sorába emelkedett. Dassin megállapodást kötött a Cutugno–Pallavicini párossal, akik Franciaországban egyébként sem voltak már ismeretlenek mint szerzők. A CBS egy újabb válogatásalbummal igyekezett meglovagolni a L'été indien nagy sikerét. A szokásosnak mondható menetrend szerint karácsonyra jelent meg a következő sorlemez, rajta számos slágergyanús szerzeménnyel, mint például az Et si tu n'existais pas, az Il faut naître à Monaco, a Ça va pas changer le monde és a Salut.
Az utolsó évek
A siker 1976-ban folytatódott, az új album dalai közül különösen a Salut lopta be magát a közönség szívébe. A CBS nyilvánosságra hozta, hogy az énekes lemezeiből addig összesen húszmilliót adtak el világszerte. Természetesen mindenki izgatottan várta az újabb LP-t, amely szintén a Cutugno–Pallavicini szerzőkettős közreműködésével készült. Ehhez a CBS – feledve a korábbi takarékoskodást – hatvan zenészt és nyolcvan háttérénekest szerződtetett. Jacques Plait producer elsőként a Le jardin du Luxembourg című promóciós kislemezt juttatta el a rádióállomásokhoz, ám nem kis meglepetésére a lemezlovasok visszautasították, hogy műsoraikban játsszák az új dalt, mert az túl hosszú. Plait kénytelen volt egy rövidebb változatot készíttetni, és ugyanerre kényszerült az À toi és a Le café des trois colombes esetében is. Megérte azonban a különmunka, hiszen végül mindegyik dal slágerré vált. Már-már úgy tűnt, a szerencse végleg Dassin mellé pártolt, ám 1977-es kislemeze, az Et l'amour s'en va az olasz szerzőpáros ellenére sem lett igazán sikeres. (Ez egy másik Albatros-dal, a Gran Premio átértelmezése, de az Indián nyárral ellentétben ezúttal egyértelműen az eredeti a jobb.) A magyarázat egyszerű: 1977 már egyértelműen a diszkózene éve volt. (Az új irányzat új előadói és új slágerei nem csak Dassin pályáján okoztak törést.) A szakmai válsághoz magánéleti is társult: Joe és felesége úgy döntöttek, hogy elválnak. Gyermekük halála végzetes törést okozott kapcsolatukban, egymás iránti szerelmük kihűlt. Ennek ellenére válásukra viták és veszekedések nélkül került sor. Joe rövidesen megismerkedett egy másik csinos nővel, Christine Delvaux-val, akit 1978. január 14-én vett feleségül. Szerelmükből két fiú született: Jonathan (1978. szeptember 14.) és Julien (1980. március 22.).
A diszkózene mindent elsöprő népszerűsége ellenére Dassin nem követte híres pályatársnői (Dalida, Sylvie Vartan és Sheila) példáját, és nem pártolt át az új műfajhoz. A tőle megszokott romantikusabb stílusban készült el következő nagylemeze, amelyről azonban csak egyetlen dal, a Dans les yeux d'Emilie lett népszerű. A CBS a bevált taktikának megfelelően egy újabb válogatáslemezzel igyekezett a köztudatban tartani legnagyobb francia sztárjának nevét. Maga Dassin is érezte azonban, hogy muszáj valamelyest változtatnia a stílusán, ha meg akarja őrizni a népszerűségét. 1978-ban ismét édesapjával és mostohaanyjával dolgozott együtt: az Asszonyok kiáltása című új Jules Dassin-filmben Melina Mercouri énekelte görög nyelven Joe szerzeményét, amelynek címe: Ochi den prepi na sinandithoume. Dassin a maga sajátos módján engedett a diszkódivatnak: feldolgozta Bob Marley No Woman No Cry című híres reggae-slágerét, amely akkoriban a Boney M. előadásában ostromolta az európai toplistákat. Joe verziójának címe: Si tu penses à moi. Akkoriban azonban a sikereknél is fontosabb volt számára a családi boldogság, ezért nem is igazán érdekelte, hogy Little Italy címmel tervezett zenés komédiája végül nem valósult meg, angol nyelven (az anyanyelvén!) előadott újabb kislemeze, a Darlin’ pedig lényegében megbukott. (A Little Italy zeneanyaga 1982-ben jelent meg lemezen.) 1979-ben Dassin elsősorban a latin-amerikai piacra koncentrált, ahol népszerűsége töretlen volt, ellentétben Franciaországgal, ahol a diszkónak és a feltörekvő fiatal énekeseknek köszönhetően kezdett kissé háttérbe szorulni. A gyakori külföldi fellépések azonban magánéleti problémákat okoztak: olyannyira féltékeny lett a feleségére, hogy a válást fontolgatta.
1980-as albuma, az Amerikában felvett Blue Country jó kritikákat kapott ugyan Franciaországban is, ám a régi rajongóknak némi csalódást okozott. Második fiának megszületése rendbe hozta kapcsolatát a feleségével, ám a sok feszültség és idegeskedés hamarosan megmutatkozott az egészségi állapotán. Előbb gyomorfekély miatt kezelték, majd 1980 júliusában szívrohamot kapott. Teljes felgyógyulása érdekében Tahitibe tervezett egy üdülést, ám előtte ellátogatott Los Angelesbe. Itt újabb szívroham érte. Családja a legszigorúbb egészségügyi rendszabályokat vezette be, így például megtiltotta számára a dohányzást és az alkoholfogyasztást. A tahiti utazásra az énekessel tartott felesége és két gyermekük, valamint Bea asszony és a régi jó barát, Claude Lemesle. 1980. augusztus 20-án délben egy étteremben Dassin újabb szívrohamot kapott, amely immár végzetesnek bizonyult. Egész Franciaországot megdöbbentette Joe halálhíre, és a tragédiát követő hetekben a rádióállomások folyamatosan játszották a néhai sztár nagy slágereit. E sorok írásakor már közel 45 éve, hogy Dassin elhunyt, ám a rajongók máig nem felejtették el, hiszen szinte évente megjelenő válogatáslemezei még mindig a legkelendőbbek közé tartoznak. Dalai közül különösen a L'été indien igazi örökzöld, amelynek magyar változatát Kovács Kati énekelte legelőször. Dassin második felesége, Christine 1995-ben hunyt el.
ALBUMOK
* 1966: À New York
* 1966: Je change un peu de vent
* 1967: Les deux mondes de Joe Dassin
* 1969: Les Champs-Elysées (Le chemin de papa címmel is ismert)
* 1970: La fleur aux dents (L'Amérique címmel is ismert)
* 1971: Elle etait... oh!
* 1972: Joe
* 1973: 13 nouvelles chansons
* 1974: Si tu t'appelles Mélancolie
* 1974: À l'Olympia
* 1975: Joe Dassin
* 1975: Le costume blanc
* 1976: Le jardin du Luxembourg
* 1978: Les femmes de ma vie
* 1979: 15 ans déjà
* 1979: Blue Country
* 1982: Little Italy
* 2001: Musicorama I (Live)
* 2003: Musicorama II (Live)
* 2005: Joe Dassin à l'Olympia (Live)
* 2006: Les Champs-Elysées (Edition Limitée Or)
* 2010: Dassin Symphonique
* 2013: Et si tu n'existais pas (Hélène Ségara en duo Avec Joe Dassin)
* 2015: Joe Dassin chante avec Les Choeurs de l'Armée Rouge
MINDHALÁLIG ZENE
Modern Talking: A poénból befuttatott popegyüttes (18+)
Carl Douglas és Johnny Wakelin: Kungfu Jamaicán és Muhammed Ali Afrikában
Patrick Hernandez: Az elevennek született diszkósztár (18+)
Andrea True: Diszkókirálynő és pornócsillag (18+)
Phoebe Cates: Szépség a Sivatagi paradicsomból (18+)
Telex: Az elektronikus zene zászlóvívői
Szécsi Pál: Salgovácné túrós buktát sütöget
Samantha Fox: Brit kebelcsoda és popsztár (18+)
Paper Lace és Cherry Laine: Chicagói éjszakák
Amii Stewart: A diszkópódiumoktól a Vatikánig
Babe: A részeg tengerész indián szokásai
Dee D. Jackson: Az űrdiszkók királynője
Bibi Andersen: Amikor én még kissrác voltam… (18+)
Gazebo: A popsztár, aki negyven éve szereti Chopint
Goombay Dance Band: Jamaica, Eldorado, Marrakesh és az eurodisco
Laid Back: Haverok, buli, Sunshine Reggae
Gloria Piedimonte: Erotika, diszkó, pornográfia (18+)
Baccara: Yes, Sir, hordunk bugyit (18+)
Donna Summer: Orgazmus diszkóritmusban
Dschinghis Khan: Magyarok a világhírnév kapujában
Plastic Bertrand: A kocogó tátikasztár
Arabesque: Az eurodisco szexi istennői
Billy Idol: A szex, a drogok és a zene bűvöletében (18+)
Boney M.: Az eurodisco klasszikusa
Danuta: Lengyel kebelcsoda a filmvásznon és a popvilágban (18+)