A hatvanas évek második felétől néhány éven át a jugoszláv filmművészet különösen érdekes volt az európai filmbarátok számára, köszönhetően a jugoszláv társadalmi valóságot kíméletlen őszinteséggel és sötéten ábrázoló ún. „fekete film” alkotóinak. Ebben a mezőnyben tűnt fel a horvát Lordan Zafranović, kinek művészete az irányzat elfojtását követően kezdett kibontakozni. Fő műve, az Árnyak Dubrovnik felett (1978) hatalmas visszhangot váltott ki és kiemelkedő közönségsikert ért el Jugoszláviában, míg külföldön – így Magyarországon is – inkább elutasítóan fogadták. A jugoszláv kritikusok elsősorban azt emelték ki, hogy Zafranović a hazai filmművészetben újnak számító módon közelít a történelmi múlt kényes témájához, és van tehetsége ahhoz, hogy azt a nagyközönség számára is érdekfeszítő módon ábrázolja. Szép számmal voltak azonban bírálói is, akik azt hangsúlyozták, hogy az egyébként tehetséges direktor a megejtő szépség és a brutális erőszak közhelyes ellentétére építi filmjét – valódi dramaturgiai mélységek nélkül. Állítólag ennek köszönhető, hogy a filmet negatívan fogadták az 1979-es cannes-i filmfesztiválon, és bár Jugoszlávia az Oscar-díjra is nevezte, mégsem került be a legjobb öt közé. 1981-ben mutatták be a mozifilmben fel nem használt anyagokat is tartalmazó, háromrészes tévéváltozatot. Az Árnyak Dubrovnik felett vitatott történelemszemléletét sajnos újfent a történelem igazolta. Egyesek már 1978-ban, a pulai premier idején felismerték, hogy a nacionalista érzelmekkel való politikai játszmák szerencsétlen történelmi körülmények között újabb vérfürdőhöz vezethetnek, ami a kilencvenes évek délszláv háborújában vált megint véres valósággá.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.
A cselekmény
A festői szépségű, tengerparti horvát városban, Dubrovnikban játszódik a történet, a negyvenes évek elején. A három jó barát, a horvát Niko, az olasz Toni és a zsidó Miho együtt töltik a mindennapjaikat a vívóklubban éppúgy, mint a csábos prostituált, Pina kegyeit (és nevével azonos testrészét) keresve. Toni szerelmes Niko húgába, Anéba, és azt tervezi, hogy feleségül veszi. Az édes életnek és a szép terveknek hamarosan véget vet a történelem kegyetlen valósága. A városba felszabadítókként vonulnak be a fasiszták, akiket tárt karokkal fogad a polgármester. Dubrovnik rövidesen a horvát bábállam részévé válik, ahol szabadon garázdálkodhatnak az usztasák. A sorsdöntő fejlemények elválasztják egymástól a barátokat. Toni csatlakozik a fasisztákhoz, Mihót származása miatt eltávolítják a vívóklubból, Niko és az apja pedig csatlakoznak a kommunista ellenálláshoz. Egy razzia alkalmával az usztasák begyűjtenek körülbelül egy tucat embert, köztük egy oroszul prédikáló ortodox papot, baloldaliakat és zsidókat. Utóbbiak között van Miho és az apja is. A foglyokat egy buszon kiviszik a városból, és közben elképesztő brutalitással egyesével lemészárolják őket. Mihónak sikerül megszöknie, apja azonban a vérfürdő áldozatául esik. Ane időközben teherbe esett Tonitól, és feleségül megy hozzá. Az apját letartóztatják, mert nyíltan hangoztatta ellenszenvét a fasiszták iránt. Koncentrációs táborba akarják küldeni, ám a deportálás elől szökni próbál, mire megölik. A gátlástalan Toni beköltözik Niko házába, melyről azt állítja, immár az övé. Itt találkozik újra a három barát, ugyanis Miho Nikónál bujkál. Minden ellentétükről kis időre megfeledkezve együtt éneklik el a Drugovi stari (Régi barátok) című dalt, majd Niko váratlanul agyonlövi Tonit, és Mihóval elhagyja a házat, hogy csatlakozzanak a partizánokhoz.
A fiatal Lordan Zafranović
A rendező
Lordan Zafranović horvát filmrendező 1944. február 11-én született Šolta szigetén, Maslinica faluban. Élete első két évét édesanyjával és bátyjával, Zdenkóval az El Shatt menekülttáborban töltötte. A háború után a Zafranović család Splitbe költözött, ahová már a tengerész édesapa is velük tartott. Itt született meg a harmadik fiú, Andrija, a későbbi filmvágó. Lordan 1962-ben hajómérnöki diplomát szerzett a Spliti Tengerészeti Akadémián, 1963 és 1967 között pedig a Spliti Pedagógiai Akadémián (a jelenlegi Spliti Egyetemen) irodalmi és képzőművészeti tanulmányokat folytatott. 1967-ben került a világhírű prágai filmiskolába, a FAMU-ra, ahol vele együtt tanultak a jugoszláv filmművészet olyan nagyjai, mint például Rajko Grlić, Goran Marković, Goran Paskaljević és Srđan Karanović. Zafranović amatőr filmesként már a hatvanas évek elejétől tapasztalatokat gyűjtött. Az Oscar-díjas Elmar Klos mesterszakos hallgatójaként 1971-ben kapta meg filmrendezői diplomáját. Még főiskolásként forgatta első egész estés mozifilmjét Vasárnap (1969) címmel. Az egyetlen napon játszódó történet fiatal férfiak céltalan cselekedeteit mutatja be, akik szembekerülnek a társadalmi normákkal. A szakmában azonnal felfigyeltek a rendezőre, a kibontakozó „fekete film” egyik legígéretesebb alkotójaként emlegették. Az 1973-ban bemutatott Egy bűncselekmény krónikája három epizódból áll, melyek az emberi lélek eltorzulásait tárják fel. Tragikus történet a Máté-passió (1975) is, melynek hajógyári munkás főszereplője szabadidejében amatőr bokszoló. Zafranović a hagyományos vidéki erkölcsöket ütköztette a modern városi élettel. Filmjét az 1975-ös pulai filmfesztiválon csak az információs szekcióban vetítették, ám még úgy is jelentős visszhangja támadt.
Ena Begović és Daniel Olbrychski az Itália bukása (1981) című filmben
A nagy hazai és nemzetközi figyelmet keltett Árnyak Dubrovnik felett (1978) a nyitófilmje Zafranović második világháborús trilógiájának. Egyik társ-forgatókönyvírója Mirko Kovač, akivel a Máté-passióban dolgozott először. Több kritikus is felemlegette Pier Paolo Pasolini, Luchino Visconti és Bernardo Bertolucci hatását, nem véletlenül, hiszen a direktor őket tekintette mestereinek. Egy magyar kritikus mégis így értékelte a trilógia középső részét, a hazánkban is vetített Itália bukását (1981): „Zafranović nem az itáliai barokk nagy mestereitől, Bertoluccitól és a kései Viscontitól tanulta a legtöbbet, hanem Puriša Djordjevićtől, aki Dél című filmjében először számolt le a partizánromantikával.” A trilógia záródarabja, az Esti harangok (1986) már nem jutott el a magyar mozikba. A történelmi témák mellett Zafranović a pszichológiai drámákat sem hanyagolta: a Ladik Katalin főszereplésével forgatott Angyalharapás (1984) és a nemzetközi sztárnak számító Neda Arnerić nevével fémjelzett A kurvák ünnepe (1988) a lélektani mélyfúrásokat merész erotikával párosította. 1985-ben forgatott dokumentumfilmje, a Jasenovac: Minden idők legkegyetlenebb haláltábora miatt Franjo Tuđman, a későbbi horvát államfő Horvátország ellenségének nevezte, és hatalomra kerülése után Zafranovićnak el kellett hagynia az országot. Prágában telepedett le, ahol újabb munkáiban is kíméletlenül a világ elé tárta a fasiszta ideológia és erőszak újbóli megjelenését hazájában. Több mint tíz év elteltével tért vissza Zágrábba. 2011-ben Titóról forgatott egy tizenhárom részes sorozatot. Lordan Zafranović felesége, Zlata rajzfilmanimátor volt, fia, Ivan (*1973) festő, grafikus és a harcművészetek mestere.
Pina (Tatjana Bošković) bájai a barátokat sem hagyják hidegen
Lelkesítő beszéd a bevonulás után
Így készült a film
Lordan Zafranović 1976-ban hozta nyilvánosságra, hogy Megszállás 26 képben (Okupacija u 26 slika) címmel elkészíti második közös filmjét Mirko Kovač íróval. Elképzeléseiről akkor így nyilatkozott: „Úgy hiszem, új filmem, amely Dubrovnik 1941. évi megszállásáról szól, s teljesen eredeti adatokra támaszkodik, bármelyik korábbi művemnél jobban lehetővé teszi, hogy közelebb jussak a közönséghez. Úgy vélem, a világ számára is érdekes lehet.” A tényleges forgatás korabeli sajtóhírek szerint 1977. október 29-én kezdődött a Dubrovnikhoz közeli kisvárosban, Stonban a Croatia Film és a Jadran Film közös produkciójaként. Több mint száz dubrovniki munkaszervezet is hozzájárult a költségekhez, nem kevesebb, mint 2 millió 800 ezer dinárral. A Jadran producere megkérdezte Zafranovićot, hogy kire és mire van szüksége a forgatáshoz. A rendező szerződést kért Mirko Kovač és tanácsadó barátai számára, kocsit a helyszínek közti utazáshoz és repülőt a Dubrovnikhoz közeli sziget felkeresésére. A tanácsadók közül Filip David feladata volt átnézni a forgatókönyv szövegét, Ranko Munitić pedig esztétikai tanácsokat adott. Danilo Kiš szintén tanácsadóként volt jelen, és anekdotákkal szórakoztatta a stáb tagjait. A negyvenéves jubileum alkalmából Zafranović elmondta, hogy a délszláv háború ugyanúgy zúzta szét írói teamjük szoros baráti összetartozását, mint az 1941-es filmbeli események a három főszereplőét, bár a való életben szerencsére egyikük sem csapódott a szélsőséges ideológiák mellé.
Niko (Frano Lasić) a sorsdöntő helyzetben tudja, hol a helye
Párbaj első vérig
A forgatókönyv alapjául Mato Jakšić egykori dubrovniki ügyvéd 1966-ban megjelent dokumentumregénye, a Dubrovnik, 1941 és a rendezőnek a téma szakértőivel folytatott beszélgetései szolgáltak. Kezdettől fogva a buszjelenetet szánták drámai csúcspontnak, aköré építették fel a cselekményt. Zafranović határozottan állítja, hogy filmje minden fontos jelenete történelmileg teljesen hiteles, és létező forrásműveken alapul, számos beállítás pedig korabeli fényképfelvételek alapján valósult meg. A vitatott buszjelenet is a valóságra épült, az egyik áldozat a filmben is szereplő Izet Hajdarhodžić (1929–2006) színész-rendező édesapja volt. Mindezt Zafranović azért tartotta fontosnak hangsúlyozni, mert a későbbi bírálatok jelentős része épp a hitelességet kérdőjelezte meg, arra hivatkozva, hogy a filmben látható embertelenségek nem így és nem Dubrovnikban történtek meg. A rendező 1977-ben a Rozara étteremben találkozott először Frano Lasić színésszel, akit Dubrovnik egyik legvonzóbb férfijának tartottak. Próbafelvételre hívta, és a meggyőző végeredmény láttán nekiadta Niko szerepét. Más források úgy tudják, a Tonit megszemélyesítő Milan Štrljić volt az elsőként kiválasztott színész, ő javasolta Miho szerepére Ivan Klemencet. Mivel kettőjük között már megvoltak a baráti szálak, Zafranović állítólag felfedezőútra küldte őket, hogy keressenek egy harmadik színészt, akit magukhoz valónak éreznek. Így találtak rá Frano Lasićra egy Dubrovnik melletti kávézóban.
Gavran (az előtérben: Zvonko Lepetić) kegyetlen halálnemeket szánt a busz utasainak
Az embertelen kegyetlenkedésből Maras (balra: Milan Erak) is kiveszi a részét
Bármilyen nagy változáson megy is keresztül Toni személyisége a történet folyamán, Štrljić – a rendezővel összhangban – fontosnak érezte, hogy ne valamiféle képregényszerű szörnyeteget játsszon, hanem egy olyan hétköznapi figurát, aki akár a néző szomszédja is lehetne, és épp ezért hátborzongató, hogy miféle átalakulásra képes, amint a benne szunnyadó erőszakos hajlamokhoz embertelen ideológia társul. Štrljić elmondta, hogy egy színész számára negatív figurát játszani mindig nagyobb kihívás, mint egy pozitív hőst, többek között azért is, mert először meg kell küzdeni a néző ellenszenvéért (minél gyűlöletesebbnek érzik a szerepben, annál jobban játszott), utána pedig ezen antipátia ellen kell küzdenie, hogy ne kerüljön skatulyába. Hasonló meglátásai voltak a film legvisszataszítóbb szereplőjét, a kegyetlen usztasát, Gavrant alakító Zvonimir (Zvonko) Lepetićnek is. Eredetileg nem akarta vállalni a szerepet, de aztán meglátta az egyik újságban egy jókötésű, jóképű férfi fotóját, akit ránézésre rokonszenvesnek talált. Az illető Vjekoslav (Maks) Luburić (1914–1969) volt, az usztasa „tisztogató akciók” egyik kulcsfigurája. Lepetić ekkor döbbent rá arra, hogy a gyilkosok valóban köztünk élnek, nem könnyű a külsejük alapján felismerni őket.
Kezdődik a mészárlás (középen: Zvonko Lepetić)
A három barát újra találkozik (balról jobbra: Milan Štrljić, Frano Lasić és Ivan Klemenc)
Úgy akarta eljátszani Gavrant és a horvát filmtörténet legbrutálisabb jeleneteit, hogy a nézők kényelmetlenül érezzék magukat attól, hogy egy ártalmatlannak látszó ember a szemük láttára válik embertelen vadállattá. Ami a közönség ellenszenvét illeti, abban a premier után mindkét színésznek volt része. A Zdravo című lap díjjal ismerte el Milan Štrljić alakítását, ami több olvasót mélységesen felháborított, mivel negatív szereplőt alakított. Az olvasói levelek ürügyén élénk vita bontakozott ki a negatív szerepek és a színészek valódi személyisége közötti összefüggésekről. A megkérdezettek egy része egyetértett ugyan azzal, hogy nem szabad a kettő közé egyenlőségjelet tenni, de azt is sokan elismerték, hogy a jugoszláv közönség meglepően nagy arányban hajlamos az effajta általánosításra. Lepetić legszomorúbb élménye az volt, hogy a belgrádi bemutató után odament hozzá egy jó ismerőse, egy nős, kétgyermekes férfi, és azt mondta neki: „Tudod, Lepetić, mind ez idáig szívesen látott vendég voltál a házamban, de ezek után látni sem akarlak többé!” Az Árnyak Dubrovnik felett egyik parányi szerepében mutatkozott be a nagyközönségnek a tizennyolc esztendős, gyönyörű horvát színésznő, a tragikus sorsú Ena Begović. A rendező annyira elégedett volt vele, hogy az Itália bukása című következő alkotásában már főszerepet osztott rá. Az Árnyak Dubrovnik felett mulatságjelenetében elhangzik az Ich weiß, es wird einmal ein Wunder gescheh’n (Tudom, hogy egyszer csoda fog történni) című német dal, amelyet a náci Németország nagy sztárja, a svéd Zarah Leander vitt sikerre. Felhasználása viszont bakinak minősíthető, mert a Die Große Liebe című 1942-es filmhez íródott, míg Zafranović filmje egy évvel korábban játszódik.
A régi és az új hatalmasságok rendezvényén egy tehetséges művésznő is bemutatja, mihez ért
A megszállók féktelen mulatozásának résztvevői a gátlásaiktól és a ruháiktól is megszabadulnak
A korabeli média szerint az Árnyak Dubrovnik felett forgatása körülbelül két hónapig tartott. A mű nagy sikert aratott az 1978-as pulai filmfesztiválon (lásd a következő alfejezetet), ugyanakkor többen is élesen bírálták naturalizmusa és történelemszemlélete miatt. A siker egyik fokmérője, hogy Belgrádban például több mint 250 ezer, Újvidéken 35 656 nézője volt. Több tucat országba eladták, megvásárolta Franciaország, Spanyolország, a Szovjetunió, Kína és sok más ország is. Jugoszlávia a Zafranović-opusszal nevezett az 51. Oscar-gálára a legjobb idegen nyelvű filmnek járó szoborért. Az Amerikai Filmakadémia oszlopos tagja, Karl Malden azt javasolta a rendezőnek, hogy az Akadémia nőtagjainak érzékenysége miatt a körülbelül hétperces buszjelenetet rövidítsék a felére. Zafranović híres volt arról, hogy semmiféle beleszólást nem tűr a munkájába, ezért természetesen elutasította Malden javaslatát. Az opusz végül nem került be a díjra legesélyesebb öt film közé. A rendező évekkel később belátta, hogy talán túl makacs volt. A rövidítés elvégre csupán az Amerikai Filmakadémiának tett gesztus lett volna, a művet ettől még továbbra is vágatlanul lehetett volna forgalmazni, ám az Oscar-jelölés (pláne esetleg maga a díj!) jóvoltából szélesebb közönségréteghez is eljuthatott volna. Itt említsük meg, hogy az öt Oscar-esélyes film egyike Fábri Zoltán Magyarok (1978) című drámája volt, ellenben az Akadémia Bertrand Blier Elő a zsebkendőkkel! (1978) című melodrámájának ítélte a díjat. A negyvenéves évfordulón, 2018-ban Belgrádban újra levetítették az Árnyak Dubrovnik felettet, amely Zafranović szerint semmit nem veszített az aktualitásából. A vetítést követő közönségtalálkozón megjelent Ivan Klemenc is, aki elmondta, hogy a maga idejében egyszer látta a filmet, de nincs lelkiereje ahhoz, hogy újra megnézze.
Bekim Fehmiu a nyitófilmként bemutatott Hajnalig nem késő (1978) egyik szereplője
Az 1978-as pulai filmfesztivál
A hatvanas évek második felében és a hetvenes évek elején a pulai filmszemle az egyik legizgalmasabb európai filmeseménynek számított. Egymást érték a figyelemre méltó bemutatók és a zajos, olykor betiltással végződő botrányok (a két kategóriába zömmel ugyanazok a filmek tartoztak), mígnem nagyjából 1973-ban „elvtársi bírálatok”-kal, fegyelmikkel, eltiltásokkal, sőt súlyos esetekben börtönbüntetésekkel véget vetettek a társadalombíráló jugoszláv új hullámnak, az úgynevezett „fekete film”-nek. Az évtized második felében azonban ismét figyelemre méltó változások jöttek a jugoszláv filmművészetben. Új vagy korábban háttérbe szorult alkotókra terelődött a figyelem, akik talán kevésbé voltak radikálisak, mint az elődjeik, ám szintén fogékonyak voltak a társadalmi problémákra és a történelmi múlt illúzióktól mentes revíziójára. Mondhatni, ennek a nemzedéknek adott teret az 1978. július 26-án megnyílt pulai filmfesztivál. Az arénában tízezer néző tekintette meg a nyitófilmet, Aleksandar Đorđević Hajnalig nem késő című munkáját. Akik esetleg nem tudnák, a pulai seregszemle ugyanolyan típusú rendezvény volt, mint a csendben kimúlt magyar játékfilmszemle, vagyis az elmúlt egy évben készült hazai alkotásokat mutatta be a nagyközönségnek. A pulai nézőktől egyébként távol állt mindenfajta udvariaskodás: ami nem tetszett nekik, azt kifütyülték, pfujoltak, hangosan bekiabáltak, de persze a tetszésüket is zajosan nyilvánították ki.
Svetlana Bojković és Bata Zivojinović a Kísérlet a szabadulásra (1977) című filmben
A legnagyobb szenzáció a nagydíjat és rendezői díjat is nyert Zafranović-opusz volt, de akadtak más ígéretes alkotások is. Új filmmel jelentkezett például a „fekete film” nagy egyénisége, a 2022-ben elhunyt Puriša Đorđević, akinek a Reggel (1967) és a Dél (1968) című munkái a jugoszláv filmtörténet klasszikusainak számítanak. Versenyfilmje, az Edző akár a filmipari tisztogatások következményeinek allegóriájaként is értelmezhető. Címszereplője hírnevet szerzett ugyan klubjának, ám egy konfliktus miatt Nyugatra távozik, és új csapatával hamarosan a régi ellen lép pályára egy sorsdöntő meccsen. A futball mint mellékmotívum jelenik meg Vatroslav Mimica Felhő utolsó küldetése című drámájában. Felhő valaha illegális kommunista volt, aki kis házikójában békésen éldegél a lakótelep árnyékában. Egy napon szemtanúja lesz egy futballsztár által okozott karambolnak, és azt vallja, amit látott. Persze nem ezt szeretnék hallani tőle, ezért megzsarolják azzal, hogy le fogják bontani az építkezések útjában álló házát. Felhő megpróbálja a jó ügy érdekében feleleveníteni régi mozgalmi kapcsolatait, de szembesülnie kell azzal, hogy más szelek fújdogálnak már a közéletben és a mindennapokban. A magány volt a témája Goran Paskaljević A kutya, amelyik szerette a vonatokat című filmjének, amely Kísérlet a szabadulásra címmel a magyar mozikba is eljutott. A kritikusok a cseh filmesek és Fellini hatását emlegették, és kiemelték a női főszereplő, Svetlana Bojković meggyőző alakítását, aki sikeresen elkerülte a témából adódó közhelyes megoldásokat.
Jelenet Rajko Grlić Bravo, Maestro (1978) című alkotásából
Srđan Karanović és Rajko Grlić versenyfilmjei lényegében rokon alkotások, hiszen rendezőik forgatókönyvíróként dolgoztak a másiknál. Témájuk is nagyjából ugyanaz: az egyszerű emberek élete és annak vizsgálata, mennyire harmonizálnak az emberi vágyak a hétköznapok, a jugoszláv valóság realitásaival. Karanović filmjének (A vadvirágok illata) hőse, a sikeres színész torkig lesz a hivatásával, és átlagember szeretne lenni, ezért munkát vállal egy uszályon. Az új közegében élők viszont abba a világba vágynak, amelyet ő maga mögött hagyott, s mindebből szatirikus helyzetek alakulnak ki. Grlić alkotása, a Bravo, Maestro főszereplője egy tehetséges karmester, aki a karrierért cserébe egyre többet ad fel világmegváltó önmagából, s mire megtalálja a helyét a jómódban és megszerzi az érvényesüléshez szükséges összeköttetéseket is, addigra elvész ösztönös tehetsége, és egyre nehezebbé válik a visszafelé vezető út a régi ideákhoz. Nagyon tetszett a pulai közönségnek Milan Jelić Tigris című rendezése egy ökölvívóról, aki a jelennek él, és nem gondol arra, mi lesz vele, ha kikerül a ring világából. France Stiglić alkotása, a Tavaszhívás bizonyos értelemben a Zafranović-mű ikerdarabja, amely történelmi példával kíván rámutatni arra, hogy az emberekben mélyen megbúvó gyilkos indulatok baljós történelmi körülmények között bármikor felszínre törhetnek. A versenyprogram érdekes tétele volt a Romániából kitessékelt Lucian Pintilie Csehov-adaptációja, A 6-os számú kórterem, bár a közönségnél nem talált különösebben lelkes visszhangra.
Marlon Brando az Arany Pálmát nyert Apokalipszis most Kurtz ezredeseként
David Bennent a szintén Arany Pálmát nyert A bádogdob főszereplője
Az 1979-es cannes-i filmfesztivál
1979. május 10. és 24. között rendezték meg a 32. cannes-i filmfesztivált, a filmtörténet egyik legemlékezetesebb seregszemléjét. A Françoise Sagan francia írónő által vezetett nagyjátékfilmes zsűri – melynek magyar tagja is volt Kézdi-Kovács Zsolt filmrendező személyében – huszonegy versenyfilm sorsáról döntött. Olyan, javarészt már filmtörténeti klasszikusoknak számító művek kerültek a zsűri és a nézők elé, mint az Apokalipszis most (Francis Ford Coppola), A bádogdob (Volker Schlöndorff), a Mennyei napok (Terrence Malick), a Forgalmi dugó (Luigi Comencini), a Norma Rae (Martin Ritt), a Befejezés nélkül (Andrzej Wajda), a Szibériáda (Andrej Mihalkov-Koncsalovszkij), a Bűnügyi regény (Alain Corneau), a Woyzeck (Werner Herzog), Az európaiak (James Ivory) és a Kína-szindróma (James Bridges). Magyarországot Jancsó Miklós befejezetlenül maradt trilógiájának első két része, a Magyar rapszódia és az Allegro barbaro képviselte. Versenyen kívül olyan nagynevű alkotók mutatták be új filmjüket, mint például Federico Fellini (Zenekari próba), Woody Allen (Manhattan), John Huston (Bölcs vér), Francesco Rosi (Krisztus megállt Ebolinál), Claude Lelouch (Ketten) és Miloš Forman, kinek zseniális musicalje, a Hair nyitotta meg a fesztivált. És akkor még nem is említettem a párhuzamos programokat, ahol olyan mesterek képviseltették magukat, mint például Nyikita Mihalkov, Bigas Luna, Ken Loach, Jiří Menzel és két magyar, Gábor Pál (Angi Vera) és Kézdi-Kovács Zsolt (A kedves szomszéd).
Az Árnyak Dubrovnik felett alkotói a cannes-i sétányon 1979 májusában
A hetvenes években nem volt Jancsó-film meztelen nő nélkül
Ilyen pazar kínálatban, ennyi nagy név és nagy film között talán nem meglepő, hogy a jugoszláv versenymű árnyékban maradt, sőt elhangzottak olyan vélemények is, hogy helytelen döntés volt beválogatni a versenyprogramba, mert csökkentette az összességében magas színvonalat. A vetítést botrányos reakciók kísérték: a buszjelenet alatt egyesek hangosan pfujoltak, „Fasiszta!” bekiáltásokkal zavarták a vetítést, mások tüntetőleg tapsoltak a zsidók és a kommunisták brutális meggyilkolása közben, és voltak, akik tiltakozásuk kifejezéseként távoztak a moziteremből. „…a könnyzacskóinkra utazó szentimentalizmus helyét itt az idegeinkre pályázó szörnyűségek és kegyetlenkedések naturalizmusa foglalta el – anélkül, hogy bármi újat mondott volna az antifasiszta harcok témakörében” – írta Zafranović opuszáról a korszak egyik meghatározó magyar kritikusa, Gyertyán Ervin. Az Arany Pálmát megosztva kapta az Apokalipszis most és A bádogdob. Állítólag igen szoros volt a verseny a két film között: a többség a Coppola-filmre voksolt, míg a tekintélyes zsűrielnök Schlöndorffnak az európai történelemhez szorosan kötődő alkotását favorizálta. Az idő igazolta ezt a vitatott döntést, még ha kicsit ki is kezdte mindkét filmet. A külön nagydíjat a Szibériáda, a legjobb rendezés díját Terrence Malick kapta. A hagyományos színészi díjakat Sally Field és Jack Lemmon vehette át, de alakításért díjban részesült Eva Mattes (Woyzeck) és Stefano Madia (Kedves papa) is. Életműdíjat kapott Jancsó Miklós, aki Cannes egyik nagy vesztesének mondható a Szegénylegények (1966) és a Csillagosok, katonák (1967) korabeli fesztiválkudarca miatt. Azt senki nem vitatta, hogy művészete mindenképp díjra érdemes, ugyanakkor többen is szóvá tették, hogy azt talán nem az életmű két gyengébb, önismétlő darabja kapcsán kellett volna megkapnia.
Megszállók vagy felszabadítók érkeznek Dubrovnikba?
Így látták ők
„A nagydíjas Lordan Zafranović Megszállás 26 képben című munkája, ha tetszik, partizánfilm: 1940–41, Dubrovnik, fasiszta megszállás, szerveződő ellenállás, akció, megtorlás. A fiatal rendező valójában a horvát történelem igencsak érzékeny pontjára tapintott rá. A németek, majd olaszok által megszállt Dubrovnikban ugyanis a megszállók egyetlen csepp vért sem ontottak. A szörnyű mészárlásokat a hazai fasiszták követték el, dubrovnikiak gyilkoltak dubrovnikiakat. A horvát »meleg napok« történetét egy patrícius család sorsán keresztül meséli el Zafranović. A festőien szép város idilli hangulatában ismerkedünk meg a vonzó külsejű, talán túlságosan is kifinomult, kedves fiatalokkal. A rendező szinte tobzódik az árnyas ligetek, reneszánsz boltívek, tündöklő napfény, vakító tenger, selyemruhás lányok, holdvilágos utcácskák szépségében, hogy aztán ugyanezek a helyszínek ugyanezeknek az embereknek eszeveszett kegyetlenkedéséhez nyújtsanak hátteret. Zafranović kíméletlen a múlttal szemben. Sem a történelmi messziség, sem a vélt hazafiság (ő maga is horvát nemzetiségű), sem a város varázsa nem szépíti meg a történteket. Filmje azt sugallja, s a pulai közönségsiker is bizonyítja, hogy leszámolni a múlttal csak akkor lehet, ha előbb szembenézünk vele, s bevalljuk a bevallani valókat.”
(Székely Gabriella: „Filmek az arénában”. In: Filmvilág 1978/18, 15–19. o.)
A Dubrovnik legjobb hagyományait képviselő hajóskapitány, Baldo (Boris Kralj)
„Éles és fájó kontrasztokkal teli film a Megszállás 26 képben: Dubrovnik a szépség, az idill városa, a függetlenség szimbóluma, éppen ezért megrendítő látni a benne lezajló tragédiákat, a város meggyaláztatását. Lebegőek, pasztellszínűek az első képek, a béke utolsó óráinak, az idillnek a képei. Ezt egyre hangosabban és rikácsolóbban zavarják meg az ébredező fasiszták, mígnem az olaszok »Ragusa e libera!« kiáltásokkal, felszabadítóként bevonulnak Dubrovnikba. Innen egyre vérszínűbb, egyre komorabb a film tónusa, egészen a bestiális usztasa mészárlásig, és a három fiatalembernek, a hajdani barátoknak életútján bekövetkező törésig. Kerek egész a film az idilli kezdéstől a tragikus záróakkordokig. Nincs benne hamis hang, tisztán szólnak a mellékszólamok is. Korrekt módon, bőbeszédűség nélkül ábrázolja Zafranović a mellékszereplőket is. Valamennyi egy-egy jellegzetes figura a megszállt város társadalmából, sőt a korabeli Európából, például a fasizmusnak éljenző fehér emigráns oroszok, a lumpenproletariátusból demagóg jelszavakkal kiváló usztasák, a Dubrovnik legjobb hagyományait képviselő hajóskapitány, a zsidó boltos és még sorolhatnánk. Valamennyi szálat elvarrja a rendező, hibátlan, egységes hatású szövetté áll össze a részekből az egész. Korrekt és alapos a megszállásról adott 26 kép. Görcs nélkül adja a teljesség érzetét, így távozunk a moziból. Az igazi műalkotás nyújtotta feloldódással.”
(Gállos Orsolya: „Megszállás 26 képben”. In: Dunántúli Napló, 1979. március 18., 8. o.)
A festői szépségű Dubrovnik 1941-ben szörnyű események helyszíne volt
„Bár Zafranovics azt határozta el, hogy nem olyan művet alkot, ahol maséemberek lövöldöznek egymásra és időnként néhány jelszó hangzik el párbeszéd gyanánt, filmje mégsem emelkedik a megszokott háborús filmek középszere fölé. […] A film egészében véve rutinmunka, a közhelyeken nem lép át, a rendező gyakran nem tud megválni szép, színes képeitől, valóban nagyszerű beállításait túljátssza, aprólékossága nem tör a lényegre, dramaturgiája tele van filmes reflexekkel. Lordan Zafranovics messzemenőkig profin fotografált-rendezett filmjéből az hiányzik tehát, ami nélkül még oly bő mesterségbeli tudással és alkotókészséggel elkészített termék sem állhat össze műalkotássá: a gondolat.”
(Tóth Péter Pál: „Rossz filmek a mozik műsorán”. In: Film Színház Muzsika, 1980. december 13., 12–13. o.)
A megszállók nevetségessé váló felvonulása. Érdekesség, hogy a Lordan Zafranović filmjével párhuzamosan készült A bádogdobban is van egy komikumba forduló náci megmozdulás. A Fellinit emlegető kritikusoknak alighanem az Amarcord (1973) fasiszta nagygyűlése jutott az eszükbe
„Peng a mandolin, három jóbarát dalol karneváli hangulatban dubrovniki utcákon. Azután jön a háború, német–olasz megszállás, usztasa terror, zsidógyilkolás – és útjaik olyannyira szétválnak, hogy a záró jelenetben a vadállattá züllött feketeingessel egykori barátjának golyója végez. Hiteles dráma, számos lélektanilag jól eltalált, képileg szuggesztíven megfogalmazott pillanattal, melyek erős rendezői tehetségről tanúskodnak. Kifejezően viszi vászonra a félelem légkörét Zafranović. Annál bosszantóbb a hibák sorozata. A számos már túl »erős«, tetten érhető utánérzés (az olaszok bevonulása Fellinitől, a vérszínű jelenetek Bertoluccitól, az úri paraziták Viscontitól); a fasiszta hatalom meglehetősen elnagyolt, közhelyes ábrázolása. Utóbbi esetében sem a technikával, inkább a gondolati mélységgel van baj.”
(Loránd Gábor: „Árnyak Dubrovnik felett”. In: Filmvilág 1980/11, 41. o.)
Árnyak Dubrovnik felett (Okupacija u 26 slika, 1978) – jugoszláv történelmi filmdráma. Mato Jakšić Dubrovnik, 1941 című könyve alapján a forgatókönyvet írta: Lordan Zafranović és Mirko Kovač. Konzultánsok: Filip David, Stipe Gurdulić és Ranko Munitic. Operatőr: Karpo Godina. Zene: Alfi Kabiljo. Díszlet: Milenko Jeremić, Ivica Šporčić, Ivan Opačić és Zvonimir Šuler. Jelmez: Mirjana Ostojić. Vágó: Josip Remenar. Rendező: Lordan Zafranović. Főszereplők: Frano Lasić (Niko), Milan Štrljić (Toni), Tanja Poberžnik (Ane), Boris Kralj (Baldo), Ivan Klemenc (Miho), Gordana Pavlov (Mara), Stevo Žigon (Hubička), Bert Sotlar (Stijepo), Zvonko Lepetić (Gavran), Marija Kohn (Luce), Tatjana Bošković (Pina), Ivica Pajer (Vuko). Magyarországi bemutató: 1980. november 27.
A TILTOTT POSZTOK
Andy Vajda mozgalmas szexuális élete: Érett nők dicsérete (18+)
Pajzán kalandok a középkori Angliában: Canterbury mesék (18+)
Kémkedés és perverziók a hírhedt náci bordélyban: Salon Kitty (18+)
Meztelen női testekkel a férfiak ellen: A romlás démonai (18+)
Amitől fennakadtak Sean Connery szemei: A velencei nő (18+)
Szamurájgyilkosságok és tomboló nemi ösztönök a középkori Japánban: Onibaba (18+)
A leghírhedtebb botrányfilm a szocialista Jugoszláviából: W. R. – Az organizmus misztériuma (18+)
A VASFÜGGÖNY KLASSZIKUSAIBÓL
Nemi erőszak és vérbosszú a középkori Bulgáriában: Kecskeszarv (18+)
Végzetes szenvedélyek a jugoszláv nudista paradicsomban: A bűn szépsége (18+)
A szép polgárlány prostituálttá és gyilkossá züllése: A bűn története (18+)
Łódź iparának szédületes fejlődése vér és ármány által: Az ígéret földje (18+)
Egy félresikerült kísérlet következményeként két férfi a nők diktatúrájába kerül: Szexmisszió (18+)
A Napóleon bukásához vezető csata története: Waterloo (18+)
A szexmániás sarlatán, Raszputyin és a cári Oroszország végnapjai: Agónia (18+)
Zoja Fjodorova: Tilos a szerelem
Oleg Vidov: Az orosz Robert Redford
Florin Piersic: A Kárpátok Robin Hoodja (18+)
TEAKBOIS REPERTOÁRJÁBÓL
Gátlásoldás bombanőkkel Tunéziában (18+)
A nők bolondja a diliházban (18+)
Kate, a férfifaló tanárnő (18+)
