Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

A JÉGSZIGET FOGLYAI

2019. június 24. - Field64

A repülés vágya régóta foglalkoztatja az emberiséget, elég csak a görög mitológia tragikus sorsú hősére, Ikaroszra gondolni. A reneszánsz korának zsenijét, Leonardo da Vincit is érdekelte a téma: vázlatokat, tervrajzokat készített, és hosszasan tanulmányozta a madarak röptét, mert eleinte azt gondolta, hogy ennek segítségével fejthető meg a titok. Az első gyakorlati lépéseket a francia Montgolfier fivérek tették, akik a XVIII. században fejlesztették ki a hőlégballonjukat. Üresen, majd állatokkal végrehajtott próbarepülések után 1783. október 15-én emelkedett a magasba az első olyan hőlégballon, amelynek emberi utasa is volt, maga Étienne Montgolfier. Négy nappal később Párizs mellett két utassal – Jean-François Pilâtre de Rozier és André Giroud de Villette – szállt fel a testvérek hőlégballonja. A biztonság kedvéért a ballont mindkét repülés esetében a földhöz rögzítették. A sikeres próbáknak köszönhetően a Montgolfier fivérek november 21-én egy olyan nyilvános bemutatót rendeztek, ahol a hőlégballonjukat már nem akarták rögzíteni. XVI. Lajos király óvatosságból rabokat kívánt a levegőbe küldeni, Pilâtre de Rozier és François Laurent le Vieux d'Arlandes márki azonban meggyőzték arról, hogy egy ilyen nagy jelentőségű eseményen magasabb rangú személyek számára kell biztosítani a dicsőség lehetőségét. Az uralkodó beleegyezett, hogy De Rozier és D'Arlandes szálljon be a gondolába. Ez a bemutató is eredményesen zárult: a ballon körülbelül kilenc kilométert tett meg a levegőben, nagyjából huszonöt perc alatt. (Itt emlékezzünk meg arról, hogy a vakmerő De Rozier 1785-ben egy újabb merész repülési kísérletben életét vesztette. Mindössze harmincegy éves volt.) A széljárásnak kiszolgáltatott hőlégballonokat idővel felváltották a kormányozható léghajók, majd a huszadik század elején megjelentek az első repülőgépek is. A folyamatosan fejlődő repülőeszközök lehetővé tették azt is, hogy az ember a Föld addig ismeretlen tájékait is meghódítsa, beleértve az Északi-sarkot is. Az én korosztályom még úgy tanulta, hogy azt elsőként Robert Peary amerikai felfedező érte el 1909-ben. Volt társa, Frederick Cook viszont azt állította, hogy ő már az előző esztendőben végrehajtotta ugyanezt. A vitából per lett, melyben a szakértők Peary állításait hitelesítették. Az utókor az ő elsőségét is kétségbe vonta, és ma már az a leggyakoribb álláspont, hogy Peary csupán megközelítette az Északi-sarkot, kb. öt-tíz kilométerre. A pilóták közül állítólag Richard E. Byrdöt illeti meg az elsőknek kijáró dicsőség, aki 1926-ban repült át az Északi-sark fölött. Mondani sem kéne, hogy utólag ezt is sokan megkérdőjelezték: szerintük a pontatlan navigáció miatt Byrd úgy százhatvan kilométert tévedett. Jelenleg úgy tudjuk, a Déli-sarkot is meghódító norvég Roald Amundsen Norge nevű léghajója volt az, amely valóban átrepült az Északi-sark fölött, két nappal Byrd után. A Norge kapitánya az olasz Umberto Nobile volt, aki 1928-ban az Italia léghajó parancsnokaként kísérelte meg újból az Északi-sark meghódítását. Szerencsétlenül járt expedíciójáról szól az 1969-ben forgatott szovjet–olasz koprodukciós film, A jégsziget foglyai – és az alábbi írás is. 

palatka01.jpg

Tovább

A BÁDOGDOB

Günter Grass legelső regénye, A bádogdob 1959-ben jelent meg, és óriási visszhangot váltott ki. A szerző egy csapásra a német irodalom leghíresebb és legjelentősebb személyiségei közé emelkedett, akinek későbbi műveit is mindig hatalmas érdeklődés kísérte. Ugyanakkor munkásságának nemcsak lelkes hívei, de szigorú bírálói is voltak, akik túlzásba vitt naturalizmussal, sőt pornográfiával is megvádolták. A támadások akkor erősödtek fel, amikor Grass 2006-ban bevallotta náci múltját. Sokan úgy gondolták, hogy a több évtizedes titkolózás hiteltelenné tette a személyét, hiszen addig épp ő hirdette a leghangosabban a dicstelen múlttal való őszinte szembenézést. Egyesek még azt is kezdeményezték, hogy vegyék vissza tőle az 1999-ben neki ítélt irodalmi Nobel-díjat. A bádogdob a vasfüggöny mögé késve jutott el, a magyar kiadás például 1973-ban jelent meg, mindazonáltal még így is jócskán megelőztük a baráti országokat. A regény megfilmesítése hamar szóba került, Grass azonban állítólag évekig nem adott erre engedélyt. Végül a hetvenes évek második felében Volker Schlöndorff láthatott hozzá az adaptációhoz, amelynek forgatókönyvét Grass is jóváhagyta, sőt dolgozott is rajta. A filmváltozat világpremierje az 1979-es cannes-i filmfesztiválon volt, ahol Francis Ford Coppola Apokalipszis most című háborús drámájával megosztva elnyerte az Arany Pálmát, 1980-ban pedig megkapta a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat is. Az Oscar-gálán az egyik vetélytárs A wilkói kisasszonyok (1979) című lengyel film volt, amelynek rendezőjét, Andrzej Wajdát annak idején az elsők között kérték fel A bádogdob adaptálására; mellesleg Daniel Olbrychski mindkét filmben játszott. Az Oscar-díj ellenére A bádogdob az Egyesült Államokban nagy vihart kavart, még a gyermekpornográfia vádja is elhangzott. A filmre Franciaországban 1 965 045, az NSZK-ban 3 918 091 néző váltott jegyet. A 7,2 millió nyugatnémet márkából forgatott produkció csupán az NSZK-ban 25 millió márkát jövedelmezett. Az 1980-as budapesti NSZK-filmhét egyik szenzációja Schlöndorff alkotása volt, de a nagy érdeklődés ellenére a filmet a széles körű forgalmazás számára nem vásárolták meg. Igen valószínű, hogy ennek nemcsak a naturalizmus és a meztelenség lehetett az oka, hanem az a rövid képsor is, amelyben a „felszabadító” orosz katonák megerőszakolják az egyik női szereplőt. A bádogdobot tíz év késéssel, 1989-ben mutatta be a budapesti Filmmúzeum. 64 előadáson 13 000 néző látta, és 556 000 Ft jegybevételt termelt. 2010-ben megszületett a húsz perccel hosszabb rendezői változat, amelybe Schlöndorff visszahelyezte azokat a jeleneteket, melyeket az ősbemutató idején forgalmazási szempontok miatt vágott ki. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy nem egy új filmet akart összeállítani, hanem a régit próbálta teljessé tenni.

FIGYELEM! Az alábbi ismertető egy olyan filmről szól, amelyben szexuális aberrációk is előfordulnak, és egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak. Csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” gombra!

tindrum01.jpg

Tovább

HYPPOLIT, A LAKÁJ

Schneiderné: Kérlek, Mátyás, siess! Kilenc órakor szervírozzák a szupét.
Schneider úr: Mit csinálnak a micsodával?
Schneiderné: Szervírozzák a szupét.
És a legfőbb ideje, hogy te is estélyi dresszbe öltözz!

Schneider úr: Dresszbe, én? Hát mi vagyok én? Futballista?

Székely István 1931-ben bemutatott vígjátéka, a Hyppolit, a lakáj a magyar filmtörténet egyik legsikeresebb és legjelentősebb darabja, a második magyar hangosfilm. Megszületése tulajdonképpen egy cseh származású német filmkölcsönzőnek, Albert Sameknek köszönhető, aki fizette a forgatás költségeit. Székely Németországban kezdte rendezői pályafutását, és a filmet gazdaságossági szempontok miatt a magyar verzióval párhuzamosan német változatban, német színészekkel is elkészítette. A magyar fél, a Hunnia Filmgyár Rt. komplett szereposztással állt elő a magyar verziót illetően, ezt viszont Székely csak részben fogadta el. Tökéletesen egyetértett azzal, hogy a címszerepet Csortos Gyula játssza, Schneider úr szerepére azonban az eredetileg kiszemelt Gózon Gyula helyett Kabos Gyulát tartotta alkalmasabbnak. A forgatás javarészt a Hunnia műtermeiben zajlott – volt néhány külső felvétel is –, ahol a szigorú munkarend ellenére olykor improvizációra is lehetőség adódott. A filmkrónikák úgy tartják számon, hogy az Er und sein Diener (Ő és a szolgája) címre keresztelt német változat gyorsan eltűnt a mozik műsoráról, és lényegében feledésbe merült, míg a Hyppolit, a lakáj kirobbanó sikert aratott, és a harmincas évek népszerű magyar filmvígjátékainak etalonjává vált. A filmet 1956-ban és 1972-ben felújították, és az elmúlt évtizedekben többször volt alkalmunk látni a televízióban is. 2000-ben a Hyppolit, a lakájt beválasztották minden idők legjobb magyar filmjei, az ún. „Az új budapesti 12” közé. A Magyar Nemzeti Digitális Archívum (MaNDA) az utóbbi években különösen kiemelt figyelmet fordít a hazai filmállomány felújítására és a felújított változatoknak a nagyközönséggel való megismertetésére. E dicséretes törekvés jegyében 2009-ben a Hyppolit, a lakáj is gondos digitális felújításon esett át, melynek végeredményéről a MaNDA által kiadott DVD-n a nézők is személyesen meggyőződhettek.

A film mindkét plakátját Plakátfiú bocsátotta rendelkezésemre. Hálás köszönetem a segítségéért.

hyppolit01.jpg

Tovább

KLEIN ÚR

„A közöny olyan, mint a mozdulatlan, sima tenger egy fuldokló körül.
Olyan, mint egy birkanyáj, amely lelegeli a füvet.”

A május 25-én befejeződött cannes-i filmfesztiválon életműdíjat kapott a nyolcvanhárom éves Alain Delon. Egy amerikai feminista szervezet az ünnepséget megelőző napokban aláírásgyűjtést kezdeményezett, hogy megakadályozza a „rasszista, nőgyűlölő, homofób” francia filmsztár díjazását. A fesztivál vezetősége nyilatkozatban állt ki Delon mellett, és hangsúlyozta, hogy egy több mint hat évtizedes művészi pályát kívánnak elismerni a díjjal, ami nem jelenti azt, hogy egyetértenek a színész minden szavával és cselekedetével, a szabad véleménynyilvánítás joga azonban őt is megilleti. Delon végül megkapta a díjat, és akaratlanul is frappáns választ adott a rasszizmus vádjára. Ugyanis kifejezetten az ő kívánságára vették fel a fesztivál programjába – még jóval a tiltakozó kampány előtt – a Klein úr című filmet, amelynek nemcsak a főszereplője, hanem az egyik producere is volt. A francia történelem egyik legsötétebb korszakában játszódó nyomasztó dráma annak idején hűvös fogadtatásban részesült az 1976-os cannes-i filmfesztiválon, és a mozikban is megbukott, miközben antiszemita színezetű vita bontakozott ki körülötte. Sokan nem nézték jó szemmel, hogy Delon szembesíti a franciákat a német megszállás idején tanúsított közönyös viselkedésükkel, amely miatt lényegében a népirtás hallgatólagos cinkosaivá váltak. Jó lenne arról írni, hogy mindaz, amit a filmben látunk, és ami az opuszt 1976-ban fogadta, már rég mögöttünk van, de a Klein úr napjainkban talán még aktuálisabb, mint valaha. A film rendezője, az amerikai Joseph Losey már a forgatás időszakában hangsúlyozta, hogy a Klein úr igazából nem az antiszemitizmusról szól, hanem a közönyről, ami viszont nem tipikusan francia tulajdonság, hanem bármely más nemzetre is sajnos jellemző. Nézzünk csak körül szűkebb hazánkban vagy a nagyvilágban! Az egyre ijesztőbb méreteket öltő elszegényedéstől a bevándorlás kényes kérdéséig számos olyan égetően súlyos társadalmi probléma vesz körül bennünket, amelyekre semmiképpen nem a közöny a helyes reakció. Viszonylag friss hír az is, hogy Németországban – amelyet hosszú évekig pozitív példaként állítottak az európai nemzetek, így Magyarország elé is a dicstelen történelmi múlttal való szembenézést és az azzal való leszámolást illetően – oly mértékben növekszik az antiszemitizmus, hogy a zsidó férfiaknak már az antiszemitizmus elleni kormánybiztos sem tanácsolja, hogy nyilvános helyeken kipát viselve mutatkozzanak. Egy szó mint száz, jómagam azt hiszem, jócskán volna min elgondolkodni Klein úr különös története ürügyén.   

klein01.jpg

Tovább

ARANYLÁZ

Charlie Chaplin (1889–1977) filmes pályafutása már a némafilmkorszakban elkezdődött. Chaplin azon kevesek közé tartozott, akiknek karrierjét nem törte derékba a hangosfilm megjelenése. Igazi polihisztor volt a szakmában: nem csupán színészkedett, hanem filmjeinek általában ő volt a forgatókönyvírója, a rendezője, sőt olykor a zeneszerzője és a vágója is. Hogy minél nagyobb művészi önállósága legyen, amikor csak tehette, önerőből finanszírozta a filmjeit. Több mint hét évtizedet felölelő munkásságának egyik legjelentősebb darabja az 1925-ben bemutatott Aranyláz, amelyről halála előtt nem sokkal azt mondta, szeretné, ha erről a filmjéről emlékezne rá az utókor.

goldrush01.jpg

Tovább

Trónok harca 8. évad

Két évig úgy voltam vele, hogy ha döcögősen is jutottunk el idáig (lásd 7. évad), a vége mindenképpen ütni fog, mert ez lesz a sztori csúcspontja, amit Martin már ezer éve kitalált, meg is osztotta a két showrunnerrel, már csak a drámai potenciál meg a vérprofi stáb miatt is nagy durranás lesz.

Aztán néztem az első részt, és disneys-marveles stílusú cukiskodás ment benne. Na, erre tényleg nem számítottam. Abban a sorozatban, ahol az egyik legszebb szerelem úgy kezdődött, hogy a hős meglátja a lányt, amikor a lány éppen egy másik férfi lábát fűrészeli le. A cukiskodás után ráadásul rögtön alienes-zombis horrorjelenettel akarnak ijesztgetni. Tudják ezek egyáltalán, mit csinálnak?

vlcsnap-00063.png

Tovább

A 10 legdögösebb nő a Trónok harcában

Furcsa visszagondolni, de annak idején ez a sorozat még nem egy mainstream CGI móka volt, ahol minden egyes rész után lehetett menni fröcsögni az üzenőfalakra. Már akkor tömegeket mozgatott meg, de akkor még a mesteri történetszövés, a sokkoló fordulatok, a rengeteg erőszak és a szex jelentette a Trónok harca fő vonzerejét. Szinte nem múlhatott el egyetlen rész sem valamilyen erotikus közjáték nélkül, szinte nem volt olyan hölgy vagy kurva, aki a színre lépése után pár perccel, ne dobta volna le azonnal a textilt. Nem hiába mondják, hogy régen minden jobb volt. Most pedig, hogy hamarosan adásba kerül a legutolsó epizód, nézzük át, kik voltak a leggyönyörűbb, legdögösebb, legveszélyesebb, legszexibb nők a sorozat nyolc évada során. A lista mondanom sem kell, erősen szubjektív, a képek 18 karikásak, a leírások pedig spoileresek.

main-qimg-6d48963b2e48a5c72515244cc89f3261.jpg

Tovább

EGY ERKÖLCSÖS ÉJSZAKA

Makk Károly már az ötvenes évek második felében filmet akart készíteni Hunyady Sándor A vöröslámpás ház című novellájából, az Örkény István és Bacsó Péter által írt forgatókönyv azonban akkor nem kapott zöld utat. Húsz év múlva nyílt lehetőség a megvalósításra: az újonnan alakult Dialóg Filmstúdió ugyanis egy szellemes és ízléses vígjátékkal akart bemutatkozni, és erre a célra Makk félretett filmterve tökéletesnek tűnt. A novella címe forgatás közben változott meg. Az Egy erkölcsös éjszaka középpontjában egy különös játék áll, akárcsak a direktor korábbi remekműve, a Szerelem (1971) esetében. Ez utóbbi főszereplője, Luca elhiteti betegsége miatt ágyhoz kötött anyósával, hogy az öregasszony fia azért van hosszú ideig távol, mert filmet forgat külföldön, pedig valójában börtönben sínylődik mint politikai fogoly. Az Egy erkölcsös éjszakában Mutter, a bordély-tulajdonosnő és „pipikéi” eljátsszák a náluk lakó csélcsap fiatalember váratlanul látogatóba érkezett naiv édesanyja előtt, hogy a házuk egy köztiszteletnek örvendő panzió. Egyik filmből se derül ki egyértelműen, hogy az öreg hölgyek elhiszik-e a hazugságot, vagy pedig beszállnak a játékba, és csupán úgy tesznek, mintha elhinnék. A kritikusok egy része fanyalgással fogadta az Egy erkölcsös éjszakát, de a közönség szerette, és kedvező visszhangja volt az 1978-as cannes-i filmfesztiválon is, ámbár díjat ott nem nyert. Ellenben a magyar filmkritikusok 1978-ban a Mamát alakító Makay Margitnak ítélték a legjobb női főszereplő díját, míg a legjobb női epizódszereplőnek járó díjat Tarján Györgyi vehette át Darinka, a jólelkű örömlány megformálásáért. Makay díja a lehető legjobb helyre került, mindazonáltal az elismerést a zseniális Psota Irén is megérdemelte volna, aki valósággal brillírozik a Mutter szerepében. Az Egy erkölcsös éjszaka az új évezredben a hetvenes évek egyik legnépszerűbb magyar filmklasszikusává vált, forgatókönyvének felhasználásával zenés színpadi változatok is születtek.    

Az illusztrációk egy részét a Régi Magyar Mozivitrines Fotók című blogból válogattam a blogtulaj engedélyével. Hálás köszönetem önzetlen segítségéért.

moral01a.jpg

Tovább

Bosszúállók – Végjáték

Múlt héten, a sajtóvetítés után olyan arcbamászóan modoros „kritikák” jelentek meg a negyedik Bosszúállók filmről, ami korábban elképzelhetetlennek tűnt. A kritikusok letették a fegyvert a hype előtt, azonnal megadták magukat, és szó nélkül kapituláltak, gyakorlatilag nem írtak kritikát, arra hivatkozva, nehogy elspoilerezzenek valamit, és elrontsák a közönség szórakozását. A végső csavar pedig az, hogy magában a filmben semmi olyan nem történik, amit ne tudtunk volna előre. Így utólag a rendező Russo testvérek nyilatkozata, hogy mindenki vigyázzon a spoilerezéssel, akár még trollkodásnak is tűnhet. Beigazolódik az a rajongói elmélet, amiről még én is tudtam – pedig sose foglalkoztam ezekkel –, és lejárnak azok a szerződések, amelyekről tudjuk, hogy lejárnak. Itt nem az a kérdés, hogy mi fog történni, hanem az, hogy hogyan.

iron-man-downey-jr_a_l.jpg

Tovább

JUSTINE

A szadizmus névadója, De Sade márki (1740–1814) az emberiség történetének egyik leghírhedtebb és legvitatottabb személyisége. Az utókor sokáig aberráltnak és pszichopatának tartotta – nem minden ok nélkül! –, a huszadik század második felétől azonban személyét árnyaltabban próbálják bemutatni a történelemmel, filozófiával és irodalommal foglalkozó szakemberek. Az új évezredben egyre gyakrabban találkozhatunk olyan nézetekkel, hogy igazából a márki filozófiája volt megbotránkoztató és felforgató, nem pedig szélsőséges szexuális élete, amely valószínűleg nem volt betegesebb, mint ami abban a korban a felsőbb köröket egyébként is jellemezte. Az egyén teljes szabadságát hirdette, ezért ellenzett minden társadalmi rendszert, ami ezt korlátozta. Úgy gondolta, hogy az egyénnek ki kell élnie minden elfojtott vágyát, mert az elfojtás még veszélyesebb, mint a szenvedélyek szabadjára engedése. Tulajdonképpen az anarchizmus és a szexuális szabad(os)ság egyik úttörője volt. Írói munkássága a börtönévei alatt bontakozott ki. Egyik legjelentősebb műve a Justine, amelyet háromféle változatban is megírt. A regény hősnője, a történet kezdetén mindössze tizenkét esztendős (!) Justine erénye miatt kénytelen elviselni a különféle sorscsapásokat, míg nővére, Juliette a bűn útját járva egyre magasabbra jut a társadalmi ranglétrán. Az elmúlt bő öt évtizedben a könyv alapján több filmváltozat is készült, a hősnőt azonban mindegyikben néhány évvel öregítették, hogy az alkotók elkerüljék a cenzúrát és a várható közfelháborodást. A legismertebb verziót a spanyol botrányfilmes, Jess Franco rendezte, éppen ötven éve. A címszerepet az akkor még énekesnőként és színésznőként egyaránt pályakezdő Romina Power játszotta – a direktor szerint csapnivalóan. A Justine nem számít tipikus Franco-filmnek, ennek ellenére pontos tükörképe a rendező egész munkásságának: vitathatatlan vizuális tehetségről árulkodó, összességében mégis súlytalan alkotás.          

FIGYELEM! Az alábbi ismertető egy olyan filmről szól, amelyben szexuális aberrációk is előfordulnak, és egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak. Csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” gombra!

justine01.jpg

Tovább