Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

CSONTVÁRY

2020. augusztus 10. - Field64

„Vörös, barna, omló romok közül,
eltemetett utak végéről,
elsüllyedt szobák sarkából,
otthonok beomlott tűzhelye mögül,
régi életek nevével és névtelenül,
félbetört oszlopok, torzók, lezuhant
lépcsők, évszázadok óta eszméletlen
boltíveken túlról és kívülről,
vulkánhoz és égaljhoz érve:
az ifjú tenger első kékje
harcol a fényért,
színében világos levegő
és zárt kövek irtózatos anyag sötétje
egyesül és válik el a pillanattól,
amelyben gondolat és emlék
első helyén és egyben lehet még –”

(Dobai Péter: A taorminai görög színház romjai)

A tragikus hirtelenséggel elhunyt, rendkívüli tehetségű filmrendező, Huszárik Zoltán mindössze két játékfilmet forgatott: mindkettőre éveken át készült. A legelső, a Krúdy-írások motívumai alapján született Szindbád (1971) nagy tetszést aratott a kritikusok és az igényes filmbarátok körében, és ma már a magyar filmművészet legnagyobb klasszikusai közé tartozik. A hányatott sorsú festő, Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919) alakját felidéző, gazdag szimbólumtartalmú Csontváry (1980) viszont értetlenséget váltott ki, és az a vélemény alakult ki róla, hogy a hatalmas és izgalmas anyag egyszerűen felülkerekedett a rendezőn. Huszárik a kezdet kezdetén hangsúlyozta, hogy el akar szakadni a festőkről szóló híres életrajzi filmek sablonjaitól. Nem legendát akart teremteni vagy a már meglévőket terebélyesíteni, nem érdekelte az „őrült művész” mítosza. A kivételesen kreatív személyiséget látta Csontváryban, aki a teljességre vágyott, aki nem akart kevesebbet a lehetetlennél, aki maga is „magányos cédrus” a művészettörténetben. A festő szerepét Szindbád megformálójának, Latinovits Zoltánnak szánta, aki azonban 1976-ban egy tragikus balesetben (vagy öngyilkosság következtében) elhunyt. Helyettesítésére sok színészt meghallgatott kül- és belföldön egyaránt, míg végül a bolgár Itzhak Fintzi (Ichak Finci) mellett döntött. A több országra kiterjedő forgatás számos szervezési problémával járt együtt: a helyszínek valósága és a mindenkori objektív körülmények (főleg az időjárás) miatt olykor muszáj volt változtatni az eredeti elképzeléseken. Bár a Csontváry jellegzetes Huszárik-film, megszületésében egyenrangú alkotótársként vett részt Császár István forgatókönyvíró, Jankura Péter operatőr, Kocsár Miklós zeneszerző, Vayer Tamás és Földes András díszlettervező, Mialkovszky Erzsébet jelmeztervező és persze a színészek, mindenekelőtt Finci, Dajka Margit, Holl István, Drahota Andrea és Bánfalvy Ágnes. Októberben lesz negyven éve, hogy a Csontváryt bemutatták a magyar mozik, és a közelgő évforduló remek alkalom arra, hogy górcső alá vegyük Huszárik méltatlanul alábecsült remekét.

A szövegben található filmfotók többségét a Régi Magyar Mozivitrines Fotók című blogból válogattam a blogtulaj engedélyével. Hálás köszönetem folyamatos és önzetlen segítségéért. 

csontvary01.jpg

Tovább

FLOR ASSZONY ÉS KÉT FÉRJE

Minden idők egyik legsikeresebb brazil filmje, a Flor asszony és két férje Jorge Amado magyar nyelven is többször megjelent, népszerű regénye alapján készült. A múlt század harmincas-negyvenes éveiben játszódó történet szellemes körképet ad egy brazil kisváros hétköznapjairól és találó jellemrajzokat fest a lakókról, ugyanakkor humor és egészséges erotika is jellemzi. A filmes családból származó rendező, Bruno Barreto alig múlt húszéves, amikor ezt a filmjét forgatta, és még csak nem is ezzel debütált a szakmában. Sikerült átmentenie a filmvászonra a regény lényegét, és megtalálnia az ideális főszereplőket Sônia Braga, José Wilker és Mauro Mendonça személyében. Hármójuk közül Bragára Hollywoodban is felfigyeltek, több amerikai filmben is fontos szerepeket kapott. Amado regénye az elmúlt évtizedekben többször is megihlette a filmeseket: Hollywoodban és Brazíliában egyaránt készült belőle remake, a tévénézők pedig előbb brazil, majd mexikói filmesek tolmácsolásában sorozatként is megismerhették a sztorit. Mondani sem kéne, hogy pornóváltozata is létezik, és miért épp ebből ne született volna egy Broadway-musical is? Ez utóbbit Saravà címmel 1979-ben mutatták be, és egyike lett a Broadway nagy bukásainak. A szüzsét és a dalszövegeket N. Richard Nash írta, a zenét Mitch Leigh szerezte. Flor asszony szerepében a Broadway egyik évtizedeken át tündöklő csillaga, Tovah Feldshuh lépett színpadra, ám a sikerhez az ő személye sem volt elegendő.  

FIGYELEM! Az alábbi blogbejegyzés egyes illusztrációi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli látogatók kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

flor01.jpg

Tovább

A GONOSZ LADY

Kamaszkoromban nagyon szerettem a középkorban játszódó kalandos regényeket és filmeket. Igazából ez most is így van, elvégre két kedvenc történelmi korszakom az ókor és a középkor, mert annak idején szerintem ezeket tanították a legérdekesebben a tanáraim. S ha egy ilyen kosztümös filmnek régi „szerelmem”, Faye Dunaway a női főszereplője, az nekem akkor is garantáltan tetszeni fog, ha a kritikusok irgalmatlanul a földbe döngölték az opuszt, és a művésznővel sem voltak éppen kíméletesek. Az 1983-ban bemutatott A gonosz lady egy 1945-ös film remake-je, a címszereplő hölgy pedig valóban élt, ámbár a történészek szerint nem követett el olyasmiket, amiket neki tulajdonítanak. Mai írásunk áttekinti a történelmi és az irodalmi hátteret, bemutatja az 1945-ös filmváltozatot és a remake megszületésének folyamatát. Remek történet, tehetséges rendező, kiváló szereplőgárda, ragyogó operatőri munka, káprázatos jelmezek, ármány, szerelem, romantika, erotika – vajon hol siklott félre az egész?

wicked01.jpg

Tovább

VISZLÁT, TAMÁS BÁTYA!

Az olasz Gualtiero Jacopetti és alkotótársa, Franco Prosperi a filmtörténet rossz hírű alkotói közé tartoznak. Egyesek szerint korukat megelőző filmes zsenik voltak, akik tabukat nem ismerő témaválasztásaikkal, vitathatatlan vizuális tehetségre valló látásmódjukkal valósággal forradalmasították a dokumentumfilm-készítést, és sokkal naprakészebben reagáltak a társadalmi valóságra, mint művészfilmes kollégáik. Mások viszont úgy látják, hogy csupán a szenzációkat és az anyagi sikert hajszolták, valósággal tobzódtak a nyers erőszak és a meztelenség ábrázolásában, és a valóság tényszerű feltárása helyett inkább az alantas ösztönöket próbálták kielégíteni. Első közös filmjük, a Kutyavilág (1962) – melynek elkészítésében Paolo Cavara is részt vett – fogadtatása alapvetően kedvező volt, a kritikusok többsége dicsérte a friss és eredeti alkotói nézőpontot. Ellenben a gyarmatosítás alól felszabaduló Afrikát bemutató dokumentumfilmjük, az Africa Addio (1966) hatalmas viharokat váltott ki. Az alkotókat nemcsak rasszizmussal, hanem még gyilkossággal is megvádolták, mivel felmerült a gyanú, hogy a filmben látható kivégzések egy részét ők rendelték meg a zsoldosoktól csak azért, hogy filmre vehessék a mészárlásokat. Megtépázott szakmai hírnevüket az amerikai rabszolgaság történetét feldolgozó Viszlát, Tamás bátya! (1971) című áldokumentumfilmmel próbálták helyreállítani. Ám ez is csupán olaj volt a tűzre: újra elhangzott a rasszizmus vádja, ami mellé a plágium is felsorakozott, a számos erőszakos és meztelen jelenet miatt pedig a cenzorok is szigorúan felléptek a film ellen. A zenét Jacopetti és Prosperi állandó munkatársa, Riz Ortolani komponálta. Korábban már bevált módszerének megfelelően az ellenpontozással élt – akárcsak később a hírhedt Cannibal Holocaust (1980) esetében –, vagyis a felzaklató képekhez gyönyörű kísérőzenét írt. A Katyna Ranieri által előadott Oh My Love című dalt negyven év múlva a Drive – Gázt! (2011, Nicolas Winding Refn) című filmhez is felhasználták. Az ősbemutató óta eltelt közel öt évtized alatt a Viszlát, Tamás bátya! kultklasszikussá vált, vágatlanul is megjelent DVD-n, tudomásom szerint azonban Blu-rayen még nem adták ki (a Black Lives Matter korában ezt most valószínűleg egyetlen kiadó sem fogja bevállalni). Az alkotók eredeti szándéka és a kultstátusz ellenére a filmet mind a mai napig gyakran emlegetik a rasszizmus egyik legdurvább mozgóképes megjelenítéseként.

FIGYELEM! A blogbejegyzés egyes illusztrációi explicit erőszakot és meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.

zio_tom01a.jpg

Tovább

AZ ERŐD

Stag: Nem tűrhetünk országunk
területén semmiféle háborút,
még ilyen kis mini magánháborút sem!

Edit: Tudja maga, mennyit költenek
a világon háborús célokra?

Stag: Évi négyszáz milliárdot.
Edit: Nos az én játékom csupán...
Stag: Beteges és ártalmas...
Edit: Miért? Mert azoknak, akik a jólétüket
már nem tudják elviselni, lehetőséget adunk arra,
hogy egy kicsit szenvedjenek?

Az 1979-es esztendő egyik hazai filmszenzációja Szinetár Miklós utolsó mozifilmje, Az erőd volt. A rendező neve garanciát jelentett arra, hogy ha nem is tökéletes, de mindenképpen igényes mozgókép születik, és a szellemi izgalmakat fokozta, hogy a mű kiindulópontját Hernádi Gyula egyik kisregénye szolgáltatta. Azt még a tájékozatlanabb filmbarátok is tudták, hogy Hernádi neve valósággal összeforrt Jancsó Miklóséval, ám arról csak a bennfenteseknek volt tudomásuk, hogy erről az alkotói frigyről Szinetárnak állítólag nem volt túl kedvező a véleménye. Azok is nagyon várták Szinetár filmjét, akik csupán az önfeledt szórakozás jegyében jártak moziba: a forgatásról szóló beszámolók egy nyugati típusú, fordulatos kalandfilmet, egy magyar „akciófilmet” ígértek, és az sem volt mellékes, hogy a népes szereplőgárda javát már akkor is jól ismert, tekintélyes és népszerű művészek alkották. Az erőd azonban csak részben váltotta be a nézői reményeket: csalódást okozott azoknak, akik valamiféle filozofikus művészfilmet vártak a háború és az ölés értelmetlenségéről, és azok sem voltak maradéktalanul elégedettek, akik mindössze egy izgalmas mozifilmet reméltek Szinetártól. Forgalmazási szempontból viszont Az erőd semmiképpen nem nevezhető bukásnak, hiszen a bemutató évében 475 501 nézőjével az esztendő legsikeresebb magyar filmjének bizonyult. (A második helyen Szomjas György „eastern”-je, a Rosszemberek áll 391 001 nézővel, a harmadik helyen pedig egy szovjet–magyar–cseh–kolumbiai koprodukció, Vitautasz Zsalakjavicsusz [Vytautas Žalakevičius] rendezése, a kétrészes Kentaurok 382 505 nézővel.) Szinetár opusza képviselte Magyarországot a XI. Moszkvai Nemzetközi Filmfesztiválon, ahol megkapta az Európai Béke és Biztonság Testülete Szovjet Tagozata elnökének különdíját. A filmet még abban az évben megvásárolta moziforgalmazásra a Szovjetunió, Bulgária, Csehszlovákia és Kuba. A következő évben a tudományos-fantasztikus filmek trieszti fesztiválján Az erőd Ezüst Aszteroida-díjban részesült, megvásárolta Hollandia, valamint a harmadik világ számos országa, mint például Szíria, Jordánia, Irak, Libanon, az Egyesült Arab Emirátusok, Kuvait, Egyiptom, Szudán és Marokkó. Az erőd bármennyire sikeres volt is a maga idejében, mégsem lett a magyar filmgyártás repertoárdarabja, nem tűnik fel rendszeresen a különböző tévécsatornák programjában. Tekintsük át a mű keletkezéstörténetét, ami talán magyarázatot ad erre!

A szövegben található filmfotókat a Régi Magyar Mozivitrines Fotók című blogból válogattam a blogtulaj engedélyével. Hálás köszönetem önzetlen segítségéért. 

erod01.jpg

Tovább

SEBASTIANE / SZENT SEBESTYÉN MÁRTÍROMSÁGA

„Nyilazzatok: a seb rózsát terem,
Mely nyílni fog az örök kertbe fenn!

Nyilazzatok: minden nyíl szárny nekem
Feléd, örök hazám, ó végtelen!

Nyilazzatok: bíbor dísz lesz sebem.
Mely hirdeti: halálon győzelem!

Nyilazzatok: kínom megszentelem
Isten vitéze én, az Úr velem!

Nyilazzatok: én már emelkedem
Túl hegyeken és túl fellegeken.

Nyilazzatok: koronát küld nekem
Örök Cézárom, égi jegyesem!”

(Juhász Gyula: Szent Sebestyén, 1924)

Sebestyén, az egyik legnépszerűbb keresztény szent személye évszázadok óta folyamatosan megihleti a művészeket. A világörökség részét képező ravennai Új Szent Apollináriusz-bazilikában látható az a VI. századból származó mozaik, amely huszonhat mártír menetét örökítette meg bizánci stílusban: köztük van Sebestyén is. Ezt tartják a szent legkorábbi fennmaradt ábrázolásának. 1000 után egyre több olyan műalkotás született, amely azt a jelenetet idézi fel, amikor Sebestyént a római katonák lenyilazzák, s részben emiatt terjedt el az a tévhit, hogy a szent ily módon halt meg. (Valójában halálra verték.) A középkorban Sebestyén halála különösen kedvelt téma volt, hiszen lehetőséget adott a művészeknek férfiakt készítésére. (A meztelenség művészi ábrázolására akkoriban csak igen korlátozott lehetőségek voltak.) Botticelli, Pietro Perugino, Tiziano, Antonio del Pollaiuolo, Giovanni Bellini, Guido Reni, Mantegna, Hans Memling, Gerrit van Honthorst, Luca Signorelli és El Greco egyaránt megfestette Sebestyént, némelyikük többször is. Természetesen szobrok is készültek róla, az egyik legismertebbnek Gianlorenzo Bernini korai, 1617–18-ból származó munkája számít. A XV. századtól kezdve az egyház szorgalmazta, hogy Sebestyén legendájának más mozzanatai kerüljenek előtérbe a művészi ábrázolásokban, ne a kivégzés, mert a részben vagy teljesen meztelen test megörökítése helytelen gondolatokat ébreszthet számos nőben és férfiban. A XX. századi ábrázolások közül kiemelkedik Gabriele D’Annunzio olasz író-költő és Claude Debussy francia zeneszerző közös alkotása, a Szent Sebestyén mártíromsága (1911) című zenés misztériumjáték. A filmesek is felfedezték maguknak a témát: Alessandro Blasetti Fabiola (1949) című történelmi drámájában Sebestyén mint mellékszereplő jelenik meg, akit a korszak egyik férfias filmsztárja, Massimo Girotti alakított. Az egyik leghíresebb – és kétségtelenül a leghírhedtebb – feldolgozást a brit Derek Jarman készítette 1976-ban: a hite miatt üldözötté vált Sebestyén sorsa nála a melegek kitaszítottságát szimbolizálja, miközben – különös kontrasztként – maga a figura homoszexuális csábításoknak van kitéve. „A cseh Luchino Visconti”-ként emlegetett színházi és filmes szakember, Petr Weigl 1984-ben D’Annunzio és Debussy misztériumjátékából készített egy nyugatnémet tévéfilmet. Sebestyént az amerikai Michael Biehn játszotta, aki még ugyanabban az évben a Terminátor (1984) című akciófilm egyik főszerepében vált világhírűvé. Az alábbi írás Jarman és Weigl Sebestyén-filmjeiről nyújt áttekintést.

sebastiane01.jpg

FIGYELEM! Jelen filmismertető központi témája a férfi homoszexualitás, amelyet egyes illusztrációk explicit módon ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli látogatók kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! (A Jarman-film cselekményleírását az általam évekkel korábban írt Wikipédia-szócikkből vettem át.)

Tovább

A KESELYŰ HÁROM NAPJA

Kathy: Nem akarom jól ismerni magát.
 Nem hiszem, hogy sokáig fog élni.

Turner: Ez ügyben még csodálkozhat.

A hetvenes évek egyik legjobb amerikai thrillerje, A Keselyű három napja James Grady bestsellere alapján készült, amely Magyarországon először folytatásos újságregényként volt olvasható. Az Egyesült Államokba áttelepült olasz producer, Dino De Laurentiis még a könyv megjelenése előtt megvásárolta a filmjogot. A rendezői székbe Sydney Pollack ülhetett, akinek ez a film már a negyedik közös munkája volt a főszereplő Robert Redforddal. A további fontos szerepeket Faye Dunaway, Max von Sydow, Cliff Robertson és John Houseman játszotta. A Keselyű három napját a direktor csupán egy izgalmas thrillernek szánta, ám a műnek váratlan aktualitást adott az a tény, hogy a premier előtt nem sokkal jelent meg az első nagyszabású leleplező újságcikk a CIA-ról, ráadásul épp a The New York Timesnál, ahová a Keselyű is elmegy a film végén a maga sztorijával. A regénnyel ellentétben a filmbeli események hátterében az olaj áll, mivel az 1973-as olajválság után az alkotók ráéreztek arra, hogy ez a jelen és a jövő igazán nagy problémája, s az idő őket igazolta. Pollack alkotását 1978 júliusában mutatták be Magyarországon, négy hónappal egyik korábbi filmje, az Ilyenek voltunk (1973) premierje után.

condor01.jpg

A film magyar plakátját Plakátfiú bocsátotta rendelkezésemre. Hálás köszönetem önzetlen segítségéért. 

Tovább

MESTERKURZUS – VILGOT SJÖMAN: A SZEX VAJON MI?

„Who the fuck is Vilgot Sjöman? Melyik méltán elfeledett együttesben dobolt? Vagy melyik falusi focicsapat balszélsőjeként játszott? Honnan a fenéből szedi Field ezeket a tök ismeretlen alakokat?” – szinte hallani vélem a tájékozatlanabb olvasók méltatlankodását, amely egyébként nem alaptalan. A svéd Vilgot Sjömannak ugyanis mindössze két filmjét játszották évtizedekkel ezelőtt a magyar mozik, ráadásul az ún. stúdióhálózatban, amely eleve szűkebb körű forgalmazást jelentett. Egyik legfontosabb munkájából néhány előadást tartott csupán a Filmmúzeum a hetvenes évek derekán. A szerencsésebbek egy-egy svéd filmhéten elcsíphették a rendező valamelyik filmjét. Hát ennyi édeskevés a megismeréshez, pláne, hogy az életmű már formálódása éveiben is állandó viták tárgyát képezte. A szakirodalomban rendre megemlítik, hogy Sjöman volt Ingmar Bergman legkedvesebb tanítványa, aki megkísérelt kilépni mestere árnyékából. Ez sikerült is neki, mégsem vált olyan megkerülhetetlenül fontos alakjává az egyetemes filmtörténetnek, mint Bergman. Ennek egyik oka az lehet, hogy míg Bergman igen mélyre jutott a (főleg női) lélek elemzésében, és rendkívül átgondolt, formailag letisztult, gyakran egyetlen (vagy legalábbis kevés) helyszínen játszódó kamaradrámáiban általános emberi problémákkal foglalkozott, addig Sjöman érdeklődése szorosabban kötődött a svéd társadalom aktuális állapotához, stílusát pedig egyfajta kamaszos szertelenség, fésületlenség és folyamatos provokáló szándék jellemezte. Ezek legszerencsésebb ötvözetét kétrészes filmesszéje, a Kíváncsi vagyok – sárga (1967) és a Kíváncsi vagyok – kék (1968) jelenti, amely nemcsak a svéd társadalom baloldali indíttatású elemzése, hanem kendőzetlen betekintést nyújt a főszereplő riporterlány magánéletébe is, a legintimebb részleteket is beleértve. Sjöman alkotói módszere a francia Jean-Luc Godard és különösen a szerb Dušan Makavejev hasonló törekvéseivel állítható párhuzamba. A svéd nézők egyébként hamar megelégelték az örökös provokálást, és Sjöman későbbi filmjei hazájában szinte kivétel nélkül megbuktak, beleértve olyan, külföldön jól fogadott munkáit is, mint a Maréknyi szerelem (1974) és a Linus (1979). A 2006-ban elhunyt író-rendező életműve az évtizedek távlatából még inkább vitathatóvá vált. Az egykori botrányok hullámai már rég elültek, a filmekben felvetett társadalmi problémák valahogyan megoldódtak, és maradtak maguk az alkotások gyorsan avuló formai tökéletlenségükkel. Sjömant mégis kár lenne elfeledni, mert egyenetlen színvonalú munkásságának van örök érvényű, megszívlelendő tanulsága: egy művésznek mindig vállalnia kell a konfrontációt, fel kell tennie a kényes kérdéseket is, és nyitottnak kell maradnia a társadalom és benne az egyének problémái iránt. Sjöman szabad művész volt, vagy legalábbis törekedett erre: témaválasztásaiban és kifejezőeszközeiben nem tűrte a korlátokat, és harcolt a cenzúra minden formája ellen. Hogy a kivívott alkotói szabadsággal mennyire tudott eredményesen élni, az az életmű egyik izgalmas kérdése maradt, de a művészi attitűd mindenképpen példaértékű.

FIGYELEM! Az alábbi blogbejegyzés egyes illusztrációi explicit meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli látogatók kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

vilgot01.jpg

Tovább

A KALAND

A filmművészet egyik legeredetibb tehetsége, az olasz Michelangelo Antonioni munkássága már a művész életében is viták kereszttüzében állt. A leggyakoribb és legkézenfekvőbb kifogás a filmjeivel szemben az volt, hogy túl hosszúak (két óra körüliek) és unalmasak. Empatikusabb bírálók azt kifogásolták, hogy Antonioni többnyire csak megfigyel, szemlélődik, és sosem ítélkezik hősei felett, mindössze bemutatja a szűkebb világukat. A vasfüggöny mögött felemlegették azt is, hogy látleleteit nem szélesíti társadalombírálattá. Ahogy egy korabeli magyar kritikus fogalmazott: „Míg Fellininél ökölbe szorul az ember keze, ütni tudna dühében, s tudná azt is, hogy kire kell ütni, addig ez a vizenyős, üres moralizálás senkit se hoz ki a sodrából.” (Az 1960-as cannes-i filmfesztiválon Fellini remeke, Az édes élet és Antonioni mesterműve, A kaland is versenyben volt.) Pedig ami azt illeti, „ez a vizenyős, üres moralizálás” már Cannes-ban is sokakat kihozott a sodrából: a fesztivál történetének egyik legnagyobb botránya kapcsolódik Antonioni alkotásához. A nézők egy része bekiabálásokkal és füttykoncerttel zavarta meg az első vetítést, a rendező és a női főszerepet alakító Monica Vitti megszégyenülve hagyták el a termet. Az új iránt fogékony, értő nézők (főleg a szakmából) aláírásgyűjtést kezdeményeztek Antonioni és A kaland érdekében. A kampánynak köszönhetően a második vetítés már rendben zajlott, sőt a film elnyerte a zsűri különdíját is. Az opusz világszerte ismertté tette Antonioni nevét, ráadásul kereskedelmileg is sikeresnek bizonyult: csak Olaszországban 340 millió lírát hozott, miközben korábban a forgatás anyagi nehézségek miatt hónapokig elhúzódott. A kaland úgy dramaturgiai, mint vizuális szempontból újdonságot hozott a filmművészetbe, nem is beszélve a hangsávról, amelyben a rendező kiemelt szerepet adott a környezeti zajoknak, melyek már-már zenei hatást keltenek. Az egykori botrányfilm ma már a filmművészet megbecsült klasszikusai közé tartozik, a különböző szakmai szavazásokon szinte mindig a legjobb filmek közé választják.    

avventura00.jpg

Tovább

PSYCHO

Idén hatvanesztendős minden idők egyik leghíresebb filmje, a Psycho (1960), a negyven éve elhunyt Alfred Hitchcock mesterműve. Alapjául Robert Bloch megtörtént bűnügyet feldolgozó regénye szolgált, amelyből Joseph Stefano írt bravúros forgatókönyvet. A filmet Hitchcock saját produkcióban, a szokásosnál jóval alacsonyabb költségvetésből valósította meg, mindazonáltal nem csak takarékossági okokból forgatott fekete-fehérben. Forgatás közben a rendező – tőle szokatlan módon – figyelembe vette két sztárja, Anthony Perkins és Janet Leigh javaslatait is. Állandó munkatársa, Bernard Herrmann zseniális kísérőzenéje Hitchcock szerint is jelentős mértékben hozzájárult a film hatásához. A Psycho világszerte hatalmas sikert aratott, a francia új hullámosok az egekig magasztalták, ámbár szakmai fogadtatása – különösen a kezdet kezdetén – nem volt egyértelműen pozitív. Magyarországon tizenkét évvel később mutatták be, de néhány hét után levették a műsorról. (Ez történt pár évvel korábban a szintén amerikai Halálfejesek című filmmel is.) 1982-ben a budapesti Filmmúzeumban újra látható volt a Psycho, amelyet két év múlva már a televízióban is megtekinthettek az érdeklődők. A filmnek három folytatása és egy remake-je készült, 2013-ban pedig tévésorozatként is feldolgozták. Leghíresebb jelenete, a fürdőszobai gyilkosság jó néhány filmrendezőt megihletett, és persze számos paródia is készült belőle.

psycho00.jpg

Tovább