Samantha Karen Fox angol fotómodell, énekesnő és színésznő az 1980-as évek második felének egyik legsikeresebb európai popsztárja volt. Becenevei: Sam, Sammy. A The Sun magazinban megjelent félaktjaival vált ismertté Nagy-Britanniában. Hírnevét eredményesen kamatoztatta a popvilágban is. Legismertebb slágerei: Touch Me (I Want Your Body), Do Ya Do Ya (Wanna Please Me), Nothing’s Gonna Stop Me Now, I Only Wanna Be with You, I Wanna Have Some Fun, Love House. Fénykorában belekötött a hasonló adottságú és tehetségű olasz sztár, Sabrina, népszerűségük hanyatlásával azonban elásták a csatabárdot, sőt a média szerint jó barátnők lettek. A mindentudó „popszakemberek” sem fukarkodtak az epés megjegyzésekkel a művésznő képességeit illetően, és hangoztatták, hogy csupán az „egynyári” sztárok hosszú sorát gyarapítja. Ehhez képest Samantha Fox jelen sorok írásakor is még aktív, bár nincs már körülötte akkora felhajtás, mint fiatalabb éveiben. Főleg retróbulikon lép fel, a magyar közönség is láthatta már élőben. Személyéhez kapcsolódva egy számítógépes játék is megjelent, a Samantha Fox Strip Poker. 

FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit női meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.

A szocializmus évtizedeiben szenzációnak számított, ha egy nyugati színész Magyarországra jött forgatni, pláne egy magyar filmben! Említsük meg Philippe March és Bernadette Lafont nevét a Falak (1968, Kovács András), illetve Marina Vlady, Ewa Swann és Jacques Charrier nevét a Sirokkó (1969, Jancsó Miklós) című film kapcsán. Ennél nagyobb szenzáció már csak az volt, ha egy magyar színész ment Nyugatra forgatni. Tordai Teri például több évre szóló szerződést kötött egy osztrák filmvállalattal, és éveken át játszott különféle nyugati kommersz produkciókban. Ezek egy része erotikus töltetű film volt, és mivel a magyar mozikban egyiket sem mutatták be, elterjedt a pletyka, hogy a művésznő szex-, sőt pornófilmekben aprózza el a tehetségét. Az ilyesfajta nyugati erkölcsi fertőnek csupán a híre jutott el hozzánk, ezért a köznyelvben (sőt sokáig még a filmes médiában is) az erotikus filmeket automatikusan pornográfiának minősítették, és csak később kezdték megkülönböztetni a kettőt. Tordai nagy árat fizetett a kérészéletű nyugati sikerekért. A hazai szakma nehezen fogadta vissza, és a köztudatban gazdag nyugati filmcsillagként számon tartott színésznőnek egy ideig valósággal kilincselnie kellett azért, hogy itthon is munkát találjon. A rendszerváltás után sem sokat változott a helyzet. A Tordai-filmeket megkésve már nem volt érdemes bemutatni a mozikban, hiszen erősen kötődtek megszületésük éppen aktuális filmes divatjaihoz, ám érdekes módon a „mindenevő” videóforgalmazók és tévécsatornák sem láttak bennük fantáziát. Az interneten viszont elérhetővé váltak, és megállapíthattuk, hogy a pornográfiával kapcsolatos korabeli vádak jócskán túloztak. Ezt persze már korábban is tudhattuk volna, ugyanis Tordai Teri mindig őszintén beszélt nyugati karrierjéről, és az erotikát nem, de a pornográfiát egyértelműen és jogosan cáfolta. A nyugati Tordai-filmek sorában az 1974-ben bemutatott Nem a fülemüle volt az egyik legfigyelemreméltóbb darab. Az inkább csak német nyelvterületen ismert színészek után ebben a filmben a művésznő partnere egy igazi világsztár volt, az Emmanuelle-ként megismert holland Sylvia Kristel. A kissé maradi magyar felfogásnak köszönhető, hogy az idén ötvenéves mű hazánkban mindmáig afféle titkolni való szépséghibának számít Tordai karrierjében, miközben asszonyi szépsége teljében, s ugyanakkor egyik legjobb külföldi filmszerepében csodálhatjuk meg őt. A film egyébként Quentin Tarantinónak is tetszett, aki a Video Archives podcast 013. epizódjában a neves francia rendező, Éric Rohmer vígjátékaival állította párhuzamba.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre. Hálás köszönetem Teakbois kollégának, aki hasznos forrásanyagokkal járult hozzá jelen poszt megszületéséhez. Retrokult nevű blogját mindenkinek ajánlom, aki az elmúlt évtizedek kultikus, erotikától sem mentes filmcsemegéire kíváncsi, és elmúlt már 18 éves. 

A hetvenes évek híres-hírhedt botrányfilmjei inkább több, mint kevesebb késéssel befutottak Magyarországra is, ám van néhány opusz, melynek hivatalos itthoni forgalmazására azóta sem került sor. Ezek egyike az olasz Tinto Brass pornográfiába hajló történelmi szuperprodukciója, a Caligula (1979) – jómagam nagyvárosi legendának tartom, hogy hivatalos magyar szinkron készült volna hozzá – és a francia Francis Girod idén ötvenéves botrányfilmje, a Pokoli trió (1974). Ez utóbbit egy valóban megtörtént bűnügy ihlette, amely a harmincas években játszódott le. A rendező több ponton eltért a tényektől, bár ami azt illeti, a film alapjául szolgáló regényre sem jellemző a precíz történeti hűség. Az 1974-es cannes-i filmfesztiválon is vetített alkotás Franciaországban nagy megütközést váltott ki, a korabeli médiahíresztelésekkel ellentétben azonban nem vált kasszasikerré. A botrányt több tényező is táplálta. Először fordult elő, hogy egy valóban megtörtént borzalmas bűnügy alapján lényegében egy fekete komédia készült, ámbár tíz évvel korábban, Claude Chabrol Landru (1963) című filmje esetében már megfigyelhetők voltak hasonló törekvések. Girod a kor ízléséhez képest szokatlanul merész módon jelenítette meg az erotikát és a rémségeket, és a döbbenetet fokozta, hogy ezeket a jeleneteket olyan nagyra becsült sztárok játszották, mint Romy Schneider és Michel Piccoli. Utóbbi egyébként visszaesőnek minősült, hiszen az előző év zajos botrányának, A nagy zabálásnak (1973) is aktív részese volt. Az évek múlásával a Pokoli trió botrányai elcsendesedtek, hiszen a nézők sokkal durvább dolgokat láthattak már azóta a filmvásznon is. Franciaországban immár egyfajta klasszikusként tekintenek a műre, nemzetközi viszonylatban viszont nem tartják egyenrangúnak a korszak más hírhedt botrányfilmjeivel, mint például az Utolsó tangó Párizsban, A nagy zabálás, a Sweet Movie, a Salò, avagy Szodoma 120 napja vagy Az érzékek birodalma.    

FIGYELEM! Ez a poszt egy megtörtént kegyetlen bűncselekményről készült filmet ismertet, továbbá egyes illusztrációi explicit női meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre. 

Az idén ötvenéves Sweet Movie nem nevezhető a filmtörténet leghírhedtebb botrányfilmjének, mindazonáltal a legízléstelenebbek sorában dobogós helyen szokott végezni. A szerb Dušan Makavejev még Jugoszláviában akarta volna elkészíteni ezt a filmjét, de előző alkotása, a W. R. – Az organizmus misztériuma (1971) körül kialakult és betiltással végződött botrány miatt el kellett hagynia a hazáját. A Sweet Movie francia–kanadai–nyugatnémet összefogással valósult meg, a problémák és a botrányok azonban ebben az esetben sem maradtak el. A női főszereplő, a kanadai Carole Laure felháborodott azon, hogy miféle jelenetekben kellett részt vennie, és a forgatás felénél faképnél hagyta a produkciót. Emiatt Makavejevnek teljesen át kellett gondolnia az egész koncepciót, és egy új cselekményszálat kellett kiépítenie egy másik színésznővel, a lengyel Anna Prucnallal. Az 1974-es cannes-i bemutató nagy felzúdulást váltott ki, mivel a film bővelkedett a szexuális töltetű és helyenként kifejezetten gyomorforgató képsorokban. A Nyugat, amely a W. R. után rokonszenves antikommunistát látott Makavejevben, a Sweet Movie által szembesült azzal, hogy a direktornak a kapitalista világról is igencsak lesújtó a véleménye. Számos országban egyáltalán nem vagy csak erősen vágott formában engedélyezték a bemutatót. Olaszországban Pier Paolo Pasolini ajánlásával forgalmazták a filmet, a szinkronhangokat is ő választotta. Az opusz hamar lefutott a nyugat-európai mozikban és a 2007-es DVD-változatig a nehezen elérhető celluloidkülönlegességek közé tartozott. Magyarországra 1992-ben érkezett meg. Hazánkban a televízióban is láthattuk, amire még a liberális Nyugaton se nagyon volt példa. Makavejev később úgy emlékezett, hogy a Sweet Movie majdnem teljesen ellehetetlenítette őt: a producerek évekig szóba se álltak vele, és következő filmjét, a Montenegrót (1981) csak Svédországban tudta leforgatni. Amikor Francis Ford Coppola felajánlotta neki az Apokalipszis most forgatókönyvét, Makavejev azzal utasította vissza, hogy a vietnámi háború tipikus amerikai történet, melyet egy amerikai rendezőnek kell elmondania.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.

„A hatalmasok azt akarják hallani, hogy ők jóságosak, igazságosak és szépek. Ha nem mondod elég gyakran, elég hangosan, elég hosszan és a nekik oly kedves nyelven, akkor... jó eset, ha csak bolondnak tartanak és nem kötnek fel...”

Puszta, lovak, köd, gyertyák, meztelen nők és értelmetlen káosz – az átlag néző számára még ma is ezt jelentik elsősorban Jancsó Miklós filmjei, ha egyáltalán tudja még, hogy kiről van szó. A tíz éve elhunyt direktort gyakran emlegetik úgy, mint a Kádár-rendszer kegyeltjét, aki mindig kapott pénzt aktuális elmebajának megfilmesítésére, amihez állandó bűntársa az író Hernádi Gyula volt. Mi sem egyszerűbb, mint beállni ebbe a kórusba, és harsogva szidni mindazokat, akik közpénzeket herdáltak el erre az életműre, miközben elég csak körbenézni a világban, hogy lássuk, a jancsói stílusnak – of course: hál’istennek! – nincsenek követői se idehaza, se külföldön. Nem szeretnék azonban a sznob bennfentes szerepében sem tetszelegni, aki természetesen tökéletesen érti a Jancsó-filmeket, és mélységesen megveti a műveletlen pórnépet, amely soha nem fogja megérteni, hogy miről is van itt szó valójában, ezért marad elnyomottnak olyan rendszerben is, amelyben szabadnak hiszi magát. Nem tagadom, hogy kedvelem Jancsó filmjeit, ahogy nem titok az sem, hogy hosszú út vezetett odáig, hogy elmondhassam, körülbelül az Így jöttemtől A zsarnok szívéig terjedő periódus kifejezetten érdekes számomra, még ha nem is egyformán szeretem az idetartozó opuszokat. Ebből következik, hogy nekem is volna még mit felfedezni és megérteni az életműben, feltéve, ha életem hátralévő része elegendő lesz ehhez. Az 1981-ben bemutatott A zsarnok szíve persze nem azért fordulópont Jancsó életművében, mert addig tart az általam még érthető és élvezhető filmjeinek sora. (Későbbi kakukktojás az 1985-ös A hajnal, amely amúgy épp mostanság vált megint nagyon aktuálissá.) Formai és tartalmi szempontból is fordulópontot jelent: a pusztaságot felváltja a zárt tér – amelynek használata egyébként művészi bravúr –, és a korábbi filmekben még kiismerhető hatalom ezúttal kiismerhetetlenné válik. Mindenki meghal ebben a filmben, és nem tudjuk meg, ki mozgatja a szálakat, csak hisszük, hogy tudjuk. „Ugye, ugye – mondhatnánk erre –, hát ebből is látszik, hogy a Mester már hatvanéves korában szenilis vén hülye volt.” Pedig ha nyitott szemmel figyelünk a világra, sajnálattal vehetjük észre, hogy utolérte a jancsói káoszt: nem tudjuk már, ki kivel van, a tegnapi barát mára ellenséggé válik (és megfordítva), a hatalomhoz közel állók sincsenek már biztonságban, és arat a halál, amihez a Jancsó-filmek teljes eszköztára adott. Mennyivel jobb lenne az ilyesmit továbbra is csak a mozi vagy az otthon nyugalmában nézni, és békésen nyugtázni, hogy az egész nem több, mint egy túlértékelt vén bolond eszetlen agymenése!   

FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.   

Erről a filmről 2008 májusában írtam először a Wikipédiára, nem túl hosszan. Amikor régi törzshelyemen, a Filmbookon különböző szempontok alapján 12-es toplistákat állítottam össze a kedvenc filmjeim alapján, az egyikre ez a film is felkerült mint +1 tétel. Már akkor kilátásba helyeztem, hogy külön cikket is írok majd róla, csak hát annyi minden történt – vagy éppenséggel nem történt –, hogy ez a terv folyton halasztódott. A végső lökést az adta meg, amikor a tavalyi év (2023) első felében véletlenül megtudtam, hogy a Netflix kínálatában magyar vonatkozásokkal is elérhető a film. Úgy gondoltam, most kellene írni róla, hiszen végre lehetőség van arra, hogy az olvasó meg is nézze, ha szeretné. Mi tagadás, a háttérinfókhoz elég kevés forrásanyagom volt, az is főleg idegen nyelvű, ami jelentősen visszavett az írás tempójából. Aztán váratlanul megérkezett a hír a női főszereplő, Jane Birkin haláláról, és hirtelen boldog-boldogtalan a Je t’aime dal és a művésznő mozgalmas életének szakértője lett. Ebbe a sorba nem akartam sokadiknak beállni, szóval félretettem a szöveget. Év vége felé végre ez a téma is elcsendesedett, a szabim miatt pedig kicsit több lett a szabadidőm, szóval végre befejezhettem ezt az ismertetőt is. Nem tudom, a film megtalálható-e még a Netflixen (nincs elérhetőségem hozzá, sőt már tévém se), de más forrásokból alighanem hozzáférhető.   

FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.   

Jake: Beszélhetek őszintén, Mrs. Mulwray?
Evelyn: Hogyne, ha képes rá.

A hetvenes évek egyik legjobb amerikai filmje a lengyel Roman Polański Kínai negyed (1974) című bűnügyi drámája, amely a film noir számos ismertetőjegyével rendelkezik. A forgatókönyvet jegyző Robert Towne kifejezetten jó barátja, Jack Nicholson számára írta a főszerepet, Jake Gittes magánnyomozó figuráját. A cselekményt az úgynevezett kaliforniai vízháborúk ihlették, amelyek a huszadik század első évtizedeiben Los Angeles városa és az Owens-völgyi farmerek között zajlottak. Szakmai szempontból Raymond Chandler írói stílusa is hatott a szerzőre. Az IMDb szerint a forgatás 1973. október 15-én kezdődött, és 1974 januárjában ért véget, Christopher Sandford alapos Polański-kötete szerint viszont az első forgatási nap 1973. szeptember 28-án volt. A munkát kisebb-nagyobb szakmai konfliktusok kísérték: a kezdeti nehézségek után a rendező viszonylag hamar megtalálta a közös hangot Nicholsonnal, ám igencsak elmérgesedett a viszonya a női főszerepet alakító Faye Dunawayjel, noha a színésznőt ő maga választotta a producer jelöltje, Jane Fonda ellenében. Szakmai problémák miatt váltak meg az eredetileg szerződtetett operatőrtől és zeneszerzőtől. A forgatási nehézségek ellenére a film jelentős kritikai sikert aratott, és a közönség is jól fogadta. Noha az 1975-ös Oscar-gálán tizenegy jelöléséből csupán egyet tudott díjra váltani, a Kínai negyed ma már igazi klasszikusnak számít, amelyből Nemes Jeles László is ihletet merített a Napszállta (2018) című filmjéhez. A folytatás gondolata viszonylag hamar felmerült, de különféle akadályok miatt csak 1990-ben valósult meg Cinikus hekus (The Two Jakes) címmel. Robert Towne évek múlva azt állította, hogy kezdettől fogva trilógiát tervezett Gittes életének különböző szakaszai alapján, a második rész bukása miatt azonban a harmadikat már nem forgatták le. A Kínai negyedet a magyar Filmátvételi Bizottság többször is elutasította. Megvásárlására 1977-ben került sor, a filmet 1979 szeptemberétől játszották a hazai mozik. A Kés a vízben (1962) és a Macbeth (1971) után ez volt a harmadik Polański-alkotás  filmszínházainkban.

FIGYELEM! A posztban női meztelenség is látható. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! 

Daphne (Kennethhez, Arlena jelenlétében): „Tudod, Arlena és én ugyanabban a műsorban táncoltunk. Sohasem tudtam felvenni vele a versenyt. Arlena már annak idején is mindig magasabbra tudta dobni a lábát a levegőbe, mint bármelyikünk… [Kis szünet után, félhangosan] …és szélesebbre is.”

Az 1982-ben bemutatott Nyaraló gyilkosok az igényes produkcióiról ismert brit cég, az EMI Films negyedik és egyben utolsó olyan filmje volt, amely Agatha Christie-mű alapján készült. A regény 1941-ben jelent meg először. Az EMI szériájában eredetileg a második film lett volna a Gyilkosság az Orient expresszen (1974) után, de különböző okokból évekig halasztódott a megvalósítása. A rendezésre Guy Hamiltont kérték fel, kinek nevéhez négy James Bond-film is fűződik. A film cselekménye a Földközi-tenger egyik csodaszép szigetén játszódik. A zseniális brit mesterdetektív, Hercule Poirot szerepét Peter Ustinov ezúttal másodszor játszotta el. Fontosabb partnerei: Maggie Smith, James Mason, Nicholas Clay, Jane Birkin, Diana Rigg, Sylvia Miles és Roddy McDowall. A Nyaraló gyilkosok a vártnál hűvösebb fogadtatásban részesült, aminek következményeként az EMI Films felhagyott az Agatha Christie-adaptációkkal, más cégek viszont – Ustinovot megtartva – folytatták a sorozatot. Az utókor elnézőbb Hamilton alkotásával, a hagyományos krimik egyik kései darabjának tartják, amelyet a profi rendezés, a harmincas évek illúziókeltő felidézése és a megbízható színészi játék tesznek mindmáig kellemes szórakozássá. 

FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre. Az ismertető a cselekmény végkifejletére vonatkozó spoilereket is tartalmaz!

Január 12-én tölti be kilencvenegyedik életévét Liliana Cavani olasz rendezőnő. Magyarországon legfeljebb csak az elszánt filmbarátok ismerik a nevét, és ők sem feltétlenül szeretik a filmjeit. A hazai mozik mindössze a Galileo Galilei (1968) című alkotását játszották a hetvenes évek elején. Többi játékfilmjét a tévében, videókazettán vagy DVD-n láthattuk, némelyiket még ezen formátumokban sem. Unalmas és zavaros filmeket rendezett, mondogatják róla azok, akiknek még mindig szokatlan, hogy a világot, a történelmet, az embereket a nők szemén át is lehet, sőt olykor kell is nézni. Cavanit olyasfajta művészi bátorság jellemzi, ami sok férfi kollégájából is hiányzott-hiányzik. Vállalta, hogy nem a trendeket követi sem a témaválasztásaiban, sem a megvalósításban. Nem kötelezte el magát semmilyen művészeti vagy eszmei irányzat mellett, nem süppedt bele a rutinba és a hírnévvel együtt járó kényelembe. Folyamatosan kereste a kihívást jelentő témákat, és nem félt előítéletektől mentes, minden irányú bemutatásuktól. Nem félt kényes kérdéseket feltenni, és nem tűrte a gondolatok (és persze a filmek) cenzúrázását. Ellendrukkerei szerint a járatlan művészi utakon gyakran eltévedt, és provokációi mögött nem mindig volt tudatos gondolati felépítmény. Legvitatottabb műve az idén ötvenéves Az éjszakai portás (1974), amelyért kapott hideget-meleget még a női kritikusoktól is, miközben az opusz az idő múlásával mégiscsak a filmtörténet egyik klasszikusává érett. Idézzük fel megszületésének egyáltalán nem érdektelen történetét!

FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.  

Az Egyesült Államok harmadik legnépesebb városáról, Chicagóról még manapság is alighanem a bűnözés jut az emberek eszébe legelőször. Köszönhető ez javarészt annak, hogy a múlt század húszas-harmincas éveiben Chicago a gengszterek egyik fellegvára volt. „Nem kevesebb, mint 1313 bandát tudtunk azonosítani Chicagóban és környékén” – írta Frederic Thrasher, a Chicagói Egyetem munkatársa a város alvilágáról szóló, 1927-ben publikált könyvében. A leghírhedtebb chicagói gengszter Al Capone volt, akit végül adócsalás miatt sikerült lekapcsolni, amint ezt Brian De Palma Aki legyőzte Al Caponét (1987) című kitűnő filmjében is láthattuk. (A direktor életműve fájó hiányosság a MovieCopson, melyet a közeljövőben igyekszünk majd orvosolni.) A hetvenes évek derekán Chicago, egész pontosan a chicagói bűnözés, a könnyűzenében is kedvelt téma volt. Példa erre a Resonance együttes 1973-as instrumentális felvétele, az OK Chicago, amely egy izgalmas autós üldözés története – zenében előadva. Idén ötvenéves a brit Paper Lace együttes egykori nagy sikere, jelen sorok írójának egyik kedvenc örökzöldje, a The Night Chicago Died (Chicago halálának éjszakája), amely egy elképzelt összecsapást énekel meg Al Capone és a rendőrök között. 1977-ben került a boltokba a jamaicai Cherry Laine diszkóklasszikusa, az A Night in Chicago (Egy éjszaka Chicagóban), amely szintén Al Capone személyét idézi fel, akinek a művésznő még egy dalt szentelt egyik kislemezén. Az alábbiakban elevenítsük fel a Paper Lace és Cherry Laine karrierjének rövid történetét!