Danuta Lato (Lengyelország, Szufnarowa, 1963. november 25.) lengyel modell, színésznő és énekesnő karrierje során a Danuta Duvall művésznevet is használta. Eredeti neve: Danuta Irzyk. Egyes internetes források szerint 1965-ben született. Az 1980-as évek elején az NSZK-ba költözött, ahol előbb aktmodellként aratott nagy sikert, majd néhány kisebb-nagyobb filmszerepet is kapott. 155 centiméteres testmagasságához 102 (más források szerint: 110) centis mellbőség társult. Samantha Fox és Sabrina énekesnői sikerein felbuzdulva vele is felvettek néhány kislemezt, énekesnőként azonban nem jelentett számottevő konkurenciát pályatársnői számára. Ismertebb slágerei: Touch My Heart, Whenever You Go.

FIGYELEM! Az illusztrációk meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

A Marnie (1964) című lélektani drámájának kudarca után Alfred Hitchcock igen nagy gonddal igyekezett kiválasztani következő, ötvenedik játékfilmje témáját. A választást megnehezítette, hogy időközben színre lépett egy új rendezőnemzedék, amely ugyan mesterének tekintette őt, képviselői azonban korszerűbb filmeket rendeztek. Több ígéretes projekt is szóba került, mígnem Hitchcock úgy döntött, visszatér a kémfilm műfajához, amellyel korábban már nagy sikerei voltak, és amely a James Bond-sorozatnak köszönhetően akkoriban kifejezetten divatos irányzat volt. Ezzel kapcsolatban felkeltette érdeklődését a Szovjetunióba menekült cambridge-i kémek esete: különösen Donald Maclean feleségét találta érdekes személyiségnek, aki követte férjét az önként vállalt száműzetésbe. Ez a motívum jelentette a Szakadt függöny alapötletét. Sajnos már a forgatókönyv megírását is különféle konfliktusok kísérték, ráadásul a szkript még nem volt teljesen kész, amikor a Universal Pictures elrendelte a forgatás megkezdését. Ennél is nagyobb csapást jelentett Hitchcock számára, hogy a filmvállalat ráerőltetett két sztárt, Paul Newmant és Julie Andrews-t, akikkel főleg azért volt elégedetlen, mert szerinte nem volt meg köztük az a kémia, ami elengedhetetlen lett volna a történet hitelességéhez. A Szakadt függönyt a kritika hűvösen, sőt elutasítóan fogadta, az általános hiedelemmel ellentétben azonban anyagilag nem volt sikertelen. Noha mindmáig a Mester leggyengébb filmjei között emlegetik, valójában több jellegzetes és remek hitchcocki ötlet kapott helyet benne, melyek később Roman Polańskit és Richard Donnert is megihlették.

Majdnem tizennyolc éves voltam, amikor Magyarországon bemutatták A kék lagúnát. Ebben az életkorban az ember még jól emlékszik pár évvel korábbi kamaszos ábrándjaira, hogy olvasmányélményei hatására majd miféle kalandokat fog átélni mindenféle egzotikus helyszíneken, de már elég felnőtt ahhoz, hogy felismerje a tündérmese naiv egyszerűségét. Az édenkerti idillben jómagam kicsit oda nem illőnek éreztem a cselekmény néhány szexuális vonatkozását, hiszen például az önkielégítés vagy a menstruáció nem tartozott az általam korábban olvasott ifjúsági regények motívumai közé. Egy percig nem bírtam komolyan venni az opuszt, mert kalandfilmnek nem volt eléggé fordulatos, és a nagykorúság küszöbén szexuális felvilágosításként sem tudtam már különösebben értékelni. Vizuális szépsége viszont kifejezetten tetszett: a trópusi sziget flórája és faunája, a víz alatti világ és a két összeillő főszereplő, Brooke Shields és Christopher Atkins. Kifogásaim ellenére összességében kellemes emlékeim maradtak A kék lagúnáról, még ha nem is sorolom legnagyobb moziélményeim közé. Egykor megmosolyogtató naivitása mára erénnyé vált a szememben, ugyanis az általam ismert újabb keletű tinifilmek többsége sajnos egyszerre végtelenül bugyuta és csüggesztően ízléstelen, és tartok tőle, hogy A kék lagúna egy valóban realisztikus modern változatában a két főszereplő már gyerekként jóval többet tudna a szexről és a piálásról, mint a derék öreg Paddy, akinek köszönhetően megmenekülnek. Az alábbi írás szokásom szerint a film keletkezéstörténetét tekinti át, de kitér az előzményekre, a folytatásra, az utánzatokra és a remake-re is. Vitorlát fel, irány a kék lagúna!

FIGYELEM! Az illusztrációk némelyike meztelenséget ábrázol. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

A blog 2022. július 1-jétől nem frissül tovább.

A régi cikkek teljes verziói iránt érdeklődőknek ajánlom az archív blogot (amíg még megvan): https://archivregiidokmozija.blogspot.com/

A régi filmcsemegékre vágyóknak Teakbois kolléga blogját érdemes figyelemmel kísérniük: https://retrokult.blog.hu/

field64

Az egykori vasfüggöny országaiban két filmes műfajt tiltottak a legszigorúbban: az erotikus alkotásokat (a pornográfiáról nem is szólva) és a horrort. Ezek még a filmforgalmazásban is tabutémáknak számítottak, nemhogy a filmgyártásban. A bátrabbak persze belekóstoltak a tiltott gyümölcsbe. Így például a Franciaországból hazalátogatott lengyel rendező, Walerian Borowczyk erotikus melodrámája, A bűn története (1975) mérföldkőnek számít a lengyel filmtörténetben a szexualitás ábrázolása terén, míg a horrort illetően Marek Piestrak tette meg az első nagyobb lépéseket A nőstényfarkas kísértete (1983) című filmjével. A direktor persze hangsúlyozta, hogy nem állt szándékában „nyugati típusú”, vérben tocsogó horrorfilmet forgatni, inkább a korábbi évszázadok babonás hiedelmeire építkezve igyekezett kísérteties, hátborzongató légkört teremteni. A film megvalósítását több tényező is gátolta, mindenekelőtt a hivatalos szervek idegenkedése a műfajtól. Komoly szervezési problémákat okozott, hogy a forgatás megkezdése után néhány nappal Lengyelországban bevezették a szükségállapotot, ami megnehezítette a stáb mozgását a különböző forgatási helyszínek között, sőt olykor ellátási nehézségekkel is járt. Szűkösek voltak az anyagi és a technikai feltételek is, ami később hátrányosan befolyásolta a mű megítélését, hiszen a nézők a jóval kedvezőbb feltételek mellett készült nyugati horrorokkal vetették össze Piestrak opuszát. Mindazonáltal a film Lengyelországban szép sikert ért el, 1990-ben bemutatott folytatása ellenben általános csalódást keltett. A nőstényfarkas kísértetét Magyarországon szinkronizálva mutatták be 1985. február 7-én. A szinkront Zákányi Balázs rendezte, a fontosabb magyar hangok: Juhász Jácint (Kacper), Versényi László (Ludwik gróf), Józsa Imre (Otto von Furstenberg), Szatmári István (Goldberg doktor) és Szabó Ottó (Smorawiński gróf). Maryna/Julia magyar hangja az ISzDb adatbázisa szerint Kútvölgyi Erzsébet, szerintem viszont egyértelműen Bánsági Ildikó.

„I eat cannibal
It's incredible
You bring out the animal in me
I eat cannibals”
(Toto Coelo: I eat cannibals)

Ruggero Deodato az olasz filmművészet olyan kétes hírű alkotói közé tartozik, mint például Gualtiero Jacopetti és Lucio Fulci. Hírhedtségét elsősorban kannibáltrilógiájának köszönheti, melynek középső része, a Cannibal Holocaust (1980) a premier óta eltelt bő négy évtized alatt kultfilmmé vált, és komoly szaklapokban is megjelentek már róla elismerő kritikák. A trilógia nyitódarabja, Az utolsó kannibál világ (1977) eredetileg egy öt évvel korábbi Umberto Lenzi-film folytatásaként indult. Lenzi megemelt gázsiigényére azonban az új film producerei nemet mondtak, így került képbe Deodato. Bár a filmet lezáró feliratok és a reklámanyag azt hangsúlyozzák, hogy a cselekmény megtörtént eseményeken alapul, a sztori igazából az írói fantázia szüleménye. Az utolsó kannibál világ a sok meztelenség és erőszak, valamint az állatokkal szemben kegyetlenkedés miatt élénk vitákat váltott ki, és több országban vagy nem engedélyezték a bemutatását, vagy csak kisebb-nagyobb vágások után. Magyarországon tudomásom szerint semmilyen hivatalos formában nem forgalmazták. Noha az általánosnak mondható vélemény szerint nem éri el a Cannibal Holocaust – meglehetősen kétséges – színvonalát, több szakmai folyóirat és weboldal szerint is a kannibálfilmek jobb darabjai közé sorolható, mivel Deodato hiteles atmoszférát teremt, és meggyőzően mutatja be, ahogy főhőséről leválik a civilizáció máza.  

FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit erőszakot és meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

Messziről jött ember azt mond, amit akar, mindazonáltal jómagam már akkor felfigyeltem a magyar Gyöngyössy Imre és az olasz Pier Paolo Pasolini szellemi rokonságára, amikor még mit sem tudtam arról, hogy Gyöngyössyt „a magyar Pasolini”-ként is emlegeti a szaksajtó, és ő maga is egyik mesterének tekintette olasz kollégáját. Mi a közös kettőjükben? Például az, hogy műveikben egyszerre van jelen a baloldali szemlélet és a vallás iránti fogékonyság. Mindketten őszintén érdeklődtek a társadalom számkivetettjei, a nincstelenek sorsa iránt. A hitelesség érdekében gyakran foglalkoztattak amatőröket, és filmjeikben megfigyelhető a képzőművészet (különösen a festészet) erőteljes hatása. Gyöngyössy érdeklődése a cigányság helyzete és sorsa iránt bátran párhuzamba állítható Pasolininek a lumpenproletárok vagy éppen a harmadik világ iránti vonzódásával. Az 1972-ben bemutatott Meztelen vagy – Gyöngyössy második játékfilmje – cigány miliőben játszódik ugyan, de az alkotó szándéka szerint önvallomás is, amely általános érvényű kérdéseket fogalmaz meg: „Azáltal, hogy a cigányok révén vallok önmagamról s általános gondolati problémáimról – úgy érzem –, a legnagyobb tiszteletet adom meg a cigányoknak. De nem »cigány-filmet« készítek a szó szociológiai, etnográfiai értelmében… Engem alapvetően a megváltás-problematika érdekel, a szó praktikus és filozófiai értelmében: felszabadíthatja-e az egyik ember a másikat; az emberek közötti kapcsolatok teremthetnek-e – és miként – valódi belső, felszabadító emberi kontaktust; egészen a kérdés mitikus magasfeszültségéig: az emberiség teljes felszabadításának gondolatáig.” Bár az opusz tartalmaz tényleges meztelenséget is, a cím elsősorban szimbolikus jelentőségű, a lélek meztelenségét jelenti. Gyöngyössy abban bízott, hogy a film többet mond majd a nézőknek, mint előző alkotása, a Virágvasárnap (1969), ugyanakkor számolt az előítéletekkel is, melyeket szeretett volna eloszlatni.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

Id. Alexandre Dumas 1832-ben bemutatott drámája, A neszlei torony a XIX. század egyik legsikeresebb színdarabja volt Franciaországban. Hamar színre került Magyarországon is, bár hazánkban nem vált repertoárdarabbá. Az 1909 és 1968 között eltelt közel hat évtizedben a mű többször is megihlette a francia és az olasz filmeseket. Leghíresebb változatát az egyetemes filmtörténet egyik jelentős személyisége, Abel Gance rendezte 1955-ben. Az osztrák Franz Antel 1968-ban nyugatnémet–francia–olasz koprodukcióban dolgozta fel a témát, nagy hangsúlyt fektetve az erotikus motívumokra. A női főszerepet Tordai Teri alakította, akit Antel fedezett fel a Nyugat számára, amikor Magyarországon forgatta a Susanne, a lahni fogadósné (1967) című kosztümös kalandfilmjét. A tiltott szerelem tornya nemzetközi szereplőgárdájában Tordai mellett más magyar művészek is helyet kaptak, mint például Mécs Károly, Szemere Vera, Mádi Szabó Gábor, Bánffy György, Kosztolányi Balázs és Markos György. A nyaktörő mutatványokat a Ferdinándy György által alapított magyar kaszkadőrcsoport produkálta, melynek tagja volt Pintér Tamás is, akinek ez a film az egyik korai kaszkadőrmunkája. Antel alkotását éppúgy nem játszották Magyarországon, ahogyan Tordai Teri többi nyugati filmjét sem, így elterjedt az a pletyka, hogy a művésznő pornográf produkciókban szerepel. A VHS-korszakban szóba került a Tordai-filmek hazai forgalmazása videokazettán, ám tudomásom szerint a művek végül hivatalosan nem jelentek meg nálunk, a világhálónak köszönhetően azonban több évtized után a magyarok számára is lehullhatott végre a lepel a titokról – és a szexi női főszereplőkről is.   

FIGYELEM! Az alábbi ismertető egyes illusztrációi meztelenséget ábrázolnak. Csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

Valószínűleg nincs még egy olyan alakja az egyetemes filmművészetnek, aki a csúcsról oly gyorsan a süllyesztőbe került volna – rögtön hozzáteszem: igazságtalanul –, mint az olasz Luchino Visconti. Első mozifilmje, a Megszállottság (1943) kapcsán még a neorealizmus atyjaként emlegették, amikor azonban az ötvenes években elfordult a túlhaladottá vált irányzattól, és új kifejezésformákat keresett, a kritikusok egyik első számú céltáblájává vált. Fejére olvasták, hogy a hanyatlás vizuálisan pompás freskóit alkotja meg, és szívesebben siratja a régit, ahelyett hogy lelkesen üdvözölné az újat. Még az olyan mesterművein is igyekeztek fogást találni, mint a Rocco és fivérei (1960) vagy A párduc (1963), nem beszélve az életmű utolsó tételeiről. A vádak közül természetesen nem maradt ki az sem, hogy látványos, illusztratív képeskönyvekké egyszerűsítette a világirodalom számos klasszikusát. Érdekes módon miközben maga Visconti is azon a véleményen volt, hogy nagy irodalmi művekből nem lehet nagy filmeket rendezni, mégis a világirodalom legbecsesebb darabjaiból szemezgetett. Utolsó filmje, a halála után bemutatott Az ártatlan (1976) ürügyén még az is elhangzott, hogy lényegében egy fasiszta érzelmű, idejétmúlt írót próbál rehabilitálni. Pedig Visconti már a forgatás idején hangsúlyozta, hogy emberileg sosem kedvelte D’Annunziót, íróként és költőként viszont elismeri őt, ám épp Az ártatlant nem tartotta igazán jó könyvnek. Amikor először olvasta, nem tetszett neki: szerinte a szerző Dosztojevszkij világát szerette volna újjáteremteni, de csak Paul Bourget szintjéig jutott el. Ugyanakkor a könyvet kiváló alapanyagnak tartotta egy filmhez, amelyben úgy tud saját véleményt mondani arról a korról, hogy nem hamisítja meg vele a szerzőt. Az ártatlan Olaszországban ugyan kereskedelmi sikert ért el, szakmai fogadtatását azonban inkább az elutasítás jellemezte. Évekkel később fedezték fel újra: több filmtörténész szerint egy vizuális mesterműről van szó, amely egész biztosan hatott például Martin Scorsesére is, amikor Az ártatlanság kora (1993) című filmjét forgatta. Az ártatlan szinkronizálva került a magyar mozikba 1979-ben. A rendező dr. Márkus Éva volt, a három főszereplőt Tordy Géza (Giancarlo Giannini), Halász Judit (Laura Antonelli) és Káldi Nóra (Jennifer O’Neill) szinkronizálta.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!    

A modern olasz filmművészet egyik legjelentősebb személyisége, Bernardo Bertolucci (1941–2018) atyai jó barátja, Pier Paolo Pasolini támogatásával indult el a rendezői pályán. Bár más jeles alkotók is hatottak rá – mint például a francia Jean-Luc Godard –, arra törekedett, hogy mielőbb megtalálja a saját hangját, és kialakítson egy rá jellemző filmnyelvet. E törekvésének első kiemelkedően jelentős állomása Alberto Moravia híres regénye, A megalkuvó 1970-ben bemutatott filmváltozata volt, amelyet az amerikai Paramount cég felkérésére forgatott olasz–francia koprodukcióban. Mint forgatókönyvíró változtatott a regény szerkezetén: az eseményeket egyértelműen a főszereplő, Marcello Clerici szemszögéből ábrázolta. Az antihős személyiségét a freudi pszichológia mentén elemezte, és ezzel összhangban felborította a cselekmény időrendjét is. Megváltoztatta az eredeti befejezést, sőt egy új szereplőt emelt be a történetbe. A főszerepre a francia Jean-Louis Trintignant személyében sikerült megnyernie egy kivételes tehetségű színészt, de a mellékszerepekben is ragyogó színészi alakításokat láthatunk. Külön ki kell emelni Gastone Moschin, Stefania Sandrelli és az akkor még pályakezdő Dominique Sanda teljesítményét. A megalkuvó világpremierje a politikai viharokkal tarkított 1970-es nyugat-berlini filmfesztiválon volt. Később világszerte bemutatták, és úgy a kritikai, mint a közönségvisszhangja pozitív volt. Magyarországon 1973-ban került a mozik műsorára.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!