MovieCops

A NEGYEDIK FÉRFI

2022. január 18. - Field64

A legismertebb holland rendező, Paul Verhoeven fiatalokról szóló botrányfilmje, az óriási felzúdulást kiváltott Spetters (1980) után úgy döntött, hogy egy szimbólumokkal tarkított, szürrealizmusba hajló thrillerrel, A negyedik férfival (1983) állítja helyre megtépázott hírnevét. A botrány lehetősége persze ebben az esetben is fennállt, mert az irodalmi alapmű, Gerard Reve azonos című regénye már az 1981-es holland könyvhéten kisebbfajta skandalumot okozott: szexuális merészsége miatt a szervezők lemondtak arról, hogy a rendezvény hivatalos ajándékkönyve legyen. A filmadaptáció főszerepeit Verhoevennek köszönhetően ismertté vált színészek játszották: Jeroen Krabbé, Renée Soutendijk és Thom Hoffman. A történet egy alkoholista biszexuális íróról szól, aki egy kisvárosi előadóest alkalmával megismerkedik egy többszörösen özvegy, titokzatos szőke nővel, miközben szexuális vonzalmat érez a hölgy szeretője, a német Herman iránt is. Hősünkben rövidesen gyanú ébred, hogy a nő férjei talán mégsem különféle balesetekben vesztették életüket, és vagy ő, vagy Herman lesz „a negyedik férfi”, vagyis a „fekete özvegy” következő áldozata. A film meglepően kedvező kritikákat kapott úgy odahaza, mint külföldön, anyagi szempontból viszont nem nevezhető különösebben sikeresnek. Magyarországon csak néhány előadásban vetítették egy holland filmhéten, s bár felmerült az országos forgalmazás ötlete is, erre végül nem került sor.

A teljes cikk erre a linkre kattintva érhető el!

vierde01.jpg

ŐK KETTEN

Mészáros Márta a magyar filmtörténet egyik legérdekesebb személyisége. Gyakran emlegetik úgy, mint az első magyar rendezőnőt, de ez a megfogalmazás nem fedi a valóságot. Az elsőség annak ellenére Tüdős Klárát illeti, hogy a Fény és árnyék (1943) az egyetlen filmje. Az viszont kétségtelen, hogy Mészáros volt az első olyan magyar rendezőnő, aki nemzetközi hírnévre és szakmai tekintélyre tett szert. A Berlinalén Arany Medvével díjazott Örökbefogadás (1975) című alkotásával filmtörténetet írt: először fordult elő, hogy egy A-kategóriás filmfesztivál nagydíját egy női rendező kapta. Ettől kezdve mindegyik filmjét külföldön is nagy érdeklődéssel és rokonszenvvel fogadták, gyakran nagyobbal, mint idehaza. Az Ők ketten (1978) volt az első olyan alkotása, amelyhez egy francia színésznőt hívott meg a főszerepre, Marina Vladyt. Ezután Anna Karina, Delphine Seyrig, Isabelle Huppert és Marie-José Nat is dolgozott vele. A filmről akkor is, azóta is sokszor leírták, hogy két különböző egyéniségű asszony barátságáról szól, a rendezőnő szerint azonban a címnek tágabb az értelmezési tartománya: „Jelentheti a filmben szereplő két házaspár bármelyikét, vagy valamelyik szülő és gyerek kapcsolatát is. Tehát minden szereplőről szól.” 

(Az illusztrációk egy részét a Régi Magyar Mozivitrines Fotók című blogból válogattam a blogtulaj engedélyével. Hálás köszönetem önzetlen segítségéért. Marina Vlady életrajzát a Wikipédián évekkel korábban közzétett saját szövegem felhasználásával írtam meg.)  

ok_ketten01.jpg

Tovább

SZÁGULDÁS GYILKOSSÁGOKKAL

„És bármikor ha szükséged lenne akármire… rám ne számíts!”

A hetvenes évek második felének egyik legnépszerűbb amerikai vígjátéka, a Száguldás gyilkosságokkal (1976) volt a közkedvelt komikusok, Gene Wilder és Richard Pryor első közös filmje. Eredetileg tévéfilmnek szánták, Colin Higgins (az Óvakodj a törpétől! és a Kilenctől ötig későbbi rendezője) forgatókönyve azonban annyira jól sikerült, hogy inkább mozifilmként készítették el a világsikerű Love Story (1970) alkotója, Arthur Hiller rendezésében. A forgatás a tervek szerint az Egyesült Államokban zajlott volna az ország legismertebb vasúttársaságának támogatásával, ám a felmerült kifogások miatt a stáb végül Kanadában forgatta szinte az egész filmet. Az opusz vegyes kritikákat kapott, a pozitívumok közül a kritikusok főleg Richard Pryor játékát emelték ki. A közönségnek viszont egyértelműen tetszett a film, és ez a bevételeken is érződött. Magyarországon 1978 nyarán volt a premier: a kritikusi fanyalgás (amely már a Filmátvételi Bizottság előtt tartott vetítésen is megnyilvánult) és a közönségsiker nálunk sem maradt el.   

silverstreak01.jpg

Tovább

PÉNTEK 13.

Minden idők egyik legnevezetesebb horrorszériája, a Péntek 13. első részét egy másik ismert horrorsorozat, a Halloween 1978-ban bemutatott első része inspirálta. Sean S. Cunningham rendező és Victor Miller forgatókönyvíró egyáltalán nem gondolkodott sorozatban, csupán szerettek volna egy kis pénzt keresni a slasher filmek divatjának meglovaglásával. A történet egy nyári táborban elkövetett brutális mészárlássorozatról szól, amelynek szálai a múltba nyúlnak vissza. Miller soha nem járt nyári táborban, elmondása szerint testvérei ilyesfajta élményei ihlették meg. Bennfentesek azonban váltig állítják, hogy az ötletet igazából egy megtörtént bűnügy szolgáltatta: a finnországi Bodom-tónál 1960. június 5-én meggyilkoltak három sátorozó tizenévest, egy negyediket pedig súlyosan megsebesítettek. Az ügyet sosem sikerült megnyugtató módon felderíteni. Negyvennégy (!) évvel az eset után letartóztatták és bíróság elé állították az egyetlen túlélőt, aki már annak idején is gyanúba keveredett, ám az eljárás felmentéssel végződött. A filmet 1979 őszén forgatták huszonnyolc nap alatt, javarészt egy igazi nyári táborban. A belföldi forgalmazás jogait a Paramount, a külföldiét a Warner szerezte meg. Az 550 ezer dollárból forgatott film közel hatvanmilliós bevételt hozott, így a következő évben már el is készült a folytatás, amelyet újabb részek követtek.  

FIGYELEM! Egyes illusztrációk durva erőszakot ábrázolnak, a szöveg pedig több spoilert is tartalmaz! Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.

friday01.jpg

Tovább

ANTONYINA – CSAJKOVSZKIJ FELESÉGE

Azok, akik figyelemmel kísérték korábbi írásaimat, jól tudják, hogy nem szoktam új filmekkel foglalkozni. Ennek nem annyira a vélt vagy valós sznobizmusom az oka, sokkal inkább az, hogy az internet korában minden érdeklődő nyomon követheti az új filmek megszületésének folyamatát, ezért nem tartom különösebb kihívásnak, hogy sokadiknak megírjam mindazt, ami általában addigra már magyar nyelven is hozzáférhető. Hogy ma mégis kivételt teszek, annak több oka is van. Egy olyan film a téma, amelynek még csak jövőre lesz a világpremierje, ám már idén felkerült a világhálóra egy munkakópia. Korunk egyik legérdekesebb, legellentmondásosabb és legvitatottabb orosz rendezője, Kirill Szerebrennyikov legújabb alkotásáról van szó, amelyet a zseniális orosz zeneszerző, Pjotr Iljics Csajkovszkij tragikus sorsú, nimfomániás feleségéről, Antonyina Miljukováról forgatott. A film annyira friss, hogy jelen sorok írásakor még az IMDb adatbázisában sem szerepel, és mivel a munkakópia sem a mű elején, sem a végén nem tartalmaz stáblistát, így azt egyelőre nem tudom közölni. A téma azonban önmagában is nagyon izgalmas, és a közelmúltban már foglalkoztam is vele Ken Russell hírhedt botrányfilmje, az idén ötvenéves Zenerajongók (1971) kapcsán. Szerebrennyikov nemzetközi hírneve garancia arra, hogy az Antonyina – Csajkovszkij felesége című film a jövő év egyik legfigyelemreméltóbb produkciója lesz (játékideje a jelenlegi formájában három óra!), amely hazájában már azóta a viták kereszttüzében áll, mióta a vele kapcsolatos első elképzelések nyilvánosságra kerültek. Most még egyelőre többet lehet tudni a mű megszületésének nehézségeiről (ámbár ezekben a forrásokban is bőven akadnak ellentmondások), a körülötte dúló indulatokról, mint a tényleges forgatás kulisszatitkairól, ezért nem kizárt, hogy a hivatalos változat premierje után, amikor már több háttér-információ is rendelkezésre fog állni, visszatérek még a filmre.    

FIGYELEM! Az alábbi blogbejegyzés érinti a nimfománia és a homoszexualitás témáját, és egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli olvasók kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

antonina01.jpg

Antonyina, a szerelmes fiatal lány (Aljona Mihajlova) 

Tovább

ZENEBOLONDOK

You can't stop the music, nobody can stop the music.
Take the cold from snow, tell the trees, don't grow,
Tell the wind, don't blow, 'cause it's easier.
No, you can't stop the music, nobody can stop the music.
Take the spark from love, make the rain fall up
'cause that's easier to do.”

(Village People: Can’t Stop the Music)

A hetvenes évek második fele a diszkótól volt hangos szerte a világon. Az irányzat 1979-ben érte el a csúcspontját. Egyik kulcsfigurája Allan Carr volt, aki a színház és a film világában is nevet szerzett magának, új tehetségek felfedezésével és menedzselésével is foglalkozott. Olyan sztárok karrierjét egyengette, mint például Ann-Margret, Mark Hamill, Michelle Pfeiffer, Steve Guttenberg (a Hálószobaablak című 1987-es krimijét épp a múlt héten ismertettük), Dyan Cannon és mások. Robert Stigwood felkérésére olyan világsikerű filmek elkészítését tartotta kézben, mint például a John Travolta nevével fémjelzett Szombat esti láz (1977) és a Grease – Pomádé (1978). Következő nagy dobásának a Zenebolondokat (1980) szánta, amely a meleg szubkultúra első számú diszkósztárjának számító Village People karriertörténetének meglehetősen szabad feldolgozása. A szereposztás számos kompromisszum árán alakult ki, de mire a film a mozikba került, a diszkó népszerűsége óriásit zuhant, ami a kedvezőtlen fogadtatáson is meglátszott. Magyarországon kevésbé köztudott, hogy a Zenebolondok és a hasonlóan nagyot bukott konkurens diszkómusical, a Xanadu (1980) inspirálta John B. Wilson újságírót arra, hogy a legpocsékabb filmes teljesítmények elismerésére megalapítsa az Arany Málna-díjat. A legrosszabb film kategóriájában az első győztes a Zenebolondok volt. A soundtrack album az Egyesült Államokban szintén hűvös fogadtatásban részesült, Európa több országában azonban a Top 5-be is bekerült. A filmet nem mutatták be a magyar mozik, hazánkban videókazettán jelent meg először.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, ezért csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre. (A Village People karrierjének ismertetéséhez felhasználtam a Wikipédián évekkel korábban publikált írásomat, melyet a Régi idők popzenéje című blogom számára egyszer már átdolgoztam.)      

music01_1.jpg

Tovább

HÁLÓSZOBAABLAK

A bűnügyi filmjeiről ismert amerikai rendező, Curtis Hanson nagy tisztelője volt Alfred Hitchcock művészetének. Első játékfilmje, a Sweet Kill (1972) a Psycho (1960) nyomdokain haladt, tizenöt évvel későbbi alkotása, a Hálószobaablak (1987) pedig a Hátsó ablak (1954) alaphelyzetére épül, miközben más híres Hitchcock-opuszokat is megidéz. Mindazonáltal a film alapjául egy kevésbé ismert angol írónő, Anne Holden regénye, a The Witnesses szolgált. A forgatókönyvet maga Hanson írta, aki jelentősen átformálta Holden eredeti történetét. A főszerepeket Steve Guttenberg, Elizabeth McGovern és Isabelle Huppert játszotta. Noha a film sok kedvező kritikát kapott, mégsem ért el kiugró üzleti sikert. 1992-ben egy hongkongi bűnügyi film, a Sing kei ng ji mo nam plagizálta a történetet: sem Holden, sem Hanson neve nem került fel a stáblistára. Az új évezredben kétszer is felmerült egy hivatalos remake ötlete, de mind ez idáig egyik sem realizálódott.

window01.jpg

Tovább

REFLEKTORFÉNYBEN – KARIN SCHUBERT: PORNÓSZTÁR VOLT ŐNAGYSÁGA

Amikor 1968-ban a német Karin Schubert előbb prostituáltként bukkant fel egy tévésorozatban, majd aktmodellként egy bűnügyi mozifilmben, valószínűleg eszébe se jutott, hogy bő másfél évtized múlva rá is hasonló sors vár. Noha szépsége és csodálatos alakja nagy szerepet játszottak filmkarrierje beindulásában, kezdetben úgy nézett ki, hogy igazi filmcsillag lehet belőle, aki komoly színésznői feladatokkal is képes megbirkózni. Főleg krimikben, vígjátékokban és erotikus filmekben számítottak rá, neves kollégák oldalán mutathatta meg, mit tud. Louis de Funès és Yves Montand partnere volt a Felszarvazták őfelségét (1971) című vígjátékban, a következő évben pedig Magyarországon forgatott a Kékszakáll (1972) című Edward Dmytryk-filmben. A címszereplő Richard Burton bűvöletébe került világszépségek egyike volt olyan pályatársnők mellett, mint Raquel Welch, Virna Lisi, Nathalie Delon, Marilù Tolo, Agostina Belli és Sybil Danning. Még az igényes politikai krimijeiről ismert francia rendező, Yves Boisset is gondolt rá a Merénylők (1972) című filmjének szereposztásakor. Az olasz filmesek különösen fogékonyak voltak Karin bájaira, folyamatosan hívták forgatni, de nagy szerepeket nem tudtak adni neki, s leginkább azt várták tőle, hogy ruhátlanul mutassa meg tagadhatatlanul formás idomait. A művésznő még a Fekete Emanuelle-sorozatban is feltűnt a címszerepet domborító színes bőrű szépség, Laura Gemser szőke és fehér bőrű ellenpontjaként. Ahogy múltak az évek, Karin Schubert neve egyre lejjebb került az egyébként sem nagyigényű filmek stáblistáján. A nyolcvanas évek közepén a művésznő váratlan fordulattal átváltott a kemény pornókra, bár ennek megkérte az árát, és volt néhány szerződéses kikötése is a pályamódosítás kapcsán. Akkoriban úgy tudta a világ – leginkább a színésznő nyilatkozataiból –, hogy Karin a filmvilág szomorú realitásait feltérképezve döntött a pornó mellett, hogy még idejében anyagi fedezetet teremtsen öreg napjaira, és továbbra is a már megszokott nívón élhessen. Körülbelül tíz évig tartott a pornókarrierje, és a kilencvenes évek közepén a művésznő eltűnt a reflektorfényből. Csak jóval később derült ki néhány bennfentes indiszkréciója következtében, hogy valójában miért merült el Karin a pornóvilágban: imádott fia a kábítószer rabja lett, és költséges kezeléseihez a színésznő egész egyszerűen nem tudott más módon pénzt szerezni. Karin Schubert sorsáról az új évezredben nem sokat tudni: állítólag teljesen elszegényedve, továbbra is a világtól visszavonultan éli hátralévő napjait.

FIGYELEM! Az alábbi életrajz egyes illusztrációi meztelenséget ábrázolnak. Csak 18 éven felüli és az ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! A szerző ezúton is köszönetet mond Tolvénak, aki szakirodalommal, ritkaságnak számító filmekkel és szaklektori munkával járult hozzá e poszt megszületéséhez, nem is beszélve kitartó biztatásáról és támogatásáról.

karin01a.jpg

Tovább

RAGYOGÓ NAPFÉNY / A TEHETSÉGES MR. RIPLEY

Patricia Highsmith 1955-ben megjelent, ma már klasszikus bűnügyi regénye, A tehetséges Mr. Ripley elsőként 1960-ban elevenedett meg a mozivásznon. Az adaptációt a nouvelle vague előtti francia filmművészet egyik legtekintélyesebb alkotója, René Clément rendezte Ragyogó napfény címmel. (Az opusz a magyar szakirodalomban Szikrázó napfény és Tűző nap címmel is előfordul.) A főszerepet Alain Delonra bízta, akinek ez volt az első jelentős alakítása. A filmet a kritikusok és a nézők is kedvezően fogadták, Patricia Highsmith véleménye sem volt elutasító, ámbár a regénytől jelentősen eltérő befejezés nagyon nem tetszett neki. A magyar mozik nem mutatták be a filmet, amelyet bő húsz évvel később a televízióban láthattunk először. Anthony Minghella angol rendező 1999-ben készítette el a remake-et a saját forgatókönyve alapján. A főszerepre az amerikai Matt Damont szerződtette. A kritikusok kihangsúlyozták, hogy Minghella sokkal hűségesebben követte a regény cselekményét, mint francia kollégája. Ez persze nem teljesen igaz, mert új szereplőket is bevont a cselekménybe, és bár a befejezést illetően valóban hűségesebb volt Highsmithhez, mint Clément, a regény egyik háttérmotívumát, a latens homoszexualitást túlságosan előtérbe helyezte és egyértelművé tette. A tehetséges Mr. Ripley több Golden Globe-ra és Oscarra is esélyes volt, ám a gálákon egyik kategóriában sem győzött. A történet egyik, Európában kevésbé ismert, de figyelemre méltó szabad adaptációja a Naan (2012, Jeeva Shankar) című indiai film. Ez Ázsiában annyira sikeressé vált, hogy egy bengáli thriller, az Amanush második részeként 2015-ben a remake-je is elkészült.

soleil01.jpg

Tovább

A RÓZSA NEVE

Umberto Eco 1980-ban megjelent regénye, A rózsa neve világszerte hatalmas sikert aratott. Megfilmesítése is hamar szóba került, a francia Jean-Jacques Annaud szívügyének érezte a megvalósítást. Az előkészületek több évet vettek igénybe. A forgatókönyv megírásában négy író is közreműködött. Eco nem volt közöttük, mert szerinte a filmkészítés és a forgatókönyvírás olyasmi, amihez ő nem ért, ezért nem avatkozik bele. A rendező különösen nagy gondot fordított a hitelességre, s bár Eco ezt nem igényelte, a legfontosabb dolgokban kikérte a tanácsait. Annaud több mint háromszáz kolostort nézett meg, hogy megtalálja a legmegfelelőbbet, de egyik sem volt alkalmas a forgatásra. Végül díszletként építették fel: a Kleopátra (1963) óta nem építettek ekkora külső filmdíszletet, így A rózsa neve a korszak legdrágább európai produkciójává lépett elő. A filmet a kritikusok fanyalogva fogadták, a regény gazdag rétegzettségét kérték számon rajta, és azon a véleményen voltak, hogy a rendező egy középkori krimivé egyszerűsítette le az alapművet. Sokan azt remélték, hogy Eco is elítéli az adaptációt, ám az író elfogadta a filmet mint regényének egy lehetséges olvasatát. A rózsa neve különösen az európai mozikban bizonyult kiemelkedően sikeresnek, és annak ellenére új lendületet adott Sean Connery karrierjének, hogy az Egyesült Államokban jóval szerényebb érdeklődés kísérte.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak, emiatt csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre. Jelen ismertetőhöz felhasználtam azt a szöveget is, amelyet évekkel ezelőtt én írtam a Wikipédiára.

rose01.jpg

Tovább
süti beállítások módosítása