„When I see someone who’s looking so fine
you can’t believe I react everytime
I scream, ooouuhh
You sexy thing
You are the finest thing I've seen today
I am so glad that you passed by my way
I'm a cruiser
Oh baby, I'm a cruiser”
(Village People: I’m a Cruiser, 1978)

Több mint negyven éve, 1980. február 8-án mutatták be az amerikai filmtörténet egyik leghírhedtebb botrányfilmjét, a Portyánt. William Friedkin alkotása a The New York Times riportere, Gerard Walker (1928–2004) azonos című, 1970-ben megjelent könyvén alapul. A kötet egy olyan gyilkosságsorozatról szól, amelynek homoszexuálisok voltak az áldozatai. A cím kettős jelentésű: egyrészt a járőröző rendőrökre utal, másrészt az alkalmi szexpartnert kereső melegekre. A Portyán ellen a meleg aktivisták már a forgatás idején hevesen tiltakoztak, szerintük ugyanis a film egyoldalú, előnytelen képet fest róluk, és azt sugallja, hogy a meleg életforma szerves része az erkölcstelenség, a bűnözés és az erőszak. A támadásokat az alkotók azzal próbálták kivédeni, hogy a főcím elé egy bevezető szöveget illesztettek: „Ez a film nem kíván vádat emelni a homoszexuálisok ellen. Bemutatja a világuk egy szeletét, amely nem vonatkoztatható az egészre.” A bemutató után a kritikusok főleg a lélektani motivációkat és a szituációk hitelességét kérdőjelezték meg. A világpremier óta eltelt évtizedek alatt a Portyán megítélése valamelyest megváltozott, manapság kultuszfilmnek számít még a homoszexuálisok körében is. A korabeli mentegetőző felirat az újabb DVD- és a Blu-ray-kiadásokra már nem került rá. A film nem jutott el a magyar mozikba, a hazai közönség hivatalos formában először videón ismerhette meg 1993-ban.

FIGYELEM! Az alábbi filmismertető fő témája a férfi homoszexualitás, amelyet egyes illusztrációk explicit módon ábrázolnak. Csak a témára nem érzékeny 18 éven felüli olvasók kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

Az egykori vasfüggöny országaiban két filmes műfajt tiltottak a legszigorúbban: az erotikus alkotásokat (a pornográfiáról nem is szólva) és a horrort. Ezek még a filmforgalmazásban is tabutémáknak számítottak, nemhogy a filmgyártásban. A bátrabbak persze belekóstoltak a tiltott gyümölcsbe. Így például a Franciaországból hazalátogatott lengyel rendező, Walerian Borowczyk erotikus melodrámája, A bűn története (1975) mérföldkőnek számít a lengyel filmtörténetben a szexualitás ábrázolása terén, míg a horrort illetően Marek Piestrak tette meg az első nagyobb lépéseket A nőstényfarkas kísértete (1983) című filmjével. A direktor persze hangsúlyozta, hogy nem állt szándékában „nyugati típusú”, vérben tocsogó horrorfilmet forgatni, inkább a korábbi évszázadok babonás hiedelmeire építkezve igyekezett kísérteties, hátborzongató légkört teremteni. A film megvalósítását több tényező is gátolta, mindenekelőtt a hivatalos szervek idegenkedése a műfajtól. Komoly szervezési problémákat okozott, hogy a forgatás megkezdése után néhány nappal Lengyelországban bevezették a szükségállapotot, ami megnehezítette a stáb mozgását a különböző forgatási helyszínek között, sőt olykor ellátási nehézségekkel is járt. Szűkösek voltak az anyagi és a technikai feltételek is, ami később hátrányosan befolyásolta a mű megítélését, hiszen a nézők a jóval kedvezőbb feltételek mellett készült nyugati horrorokkal vetették össze Piestrak opuszát. Mindazonáltal a film Lengyelországban szép sikert ért el, 1990-ben bemutatott folytatása ellenben általános csalódást keltett. A nőstényfarkas kísértetét Magyarországon szinkronizálva mutatták be 1985. február 7-én. A szinkront Zákányi Balázs rendezte, a fontosabb magyar hangok: Juhász Jácint (Kacper), Versényi László (Ludwik gróf), Józsa Imre (Otto von Furstenberg), Szatmári István (Goldberg doktor) és Szabó Ottó (Smorawiński gróf). Maryna/Julia magyar hangja az ISzDb adatbázisa szerint Kútvölgyi Erzsébet, szerintem viszont egyértelműen Bánsági Ildikó.

FIGYELEM! Az alábbi filmismertető egyes illusztrációi meztelenséget ábrázolnak, ezért csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! 

„I eat cannibal
It's incredible
You bring out the animal in me
I eat cannibals”
(Toto Coelo: I eat cannibals)

Ruggero Deodato az olasz filmművészet olyan kétes hírű alkotói közé tartozik, mint például Gualtiero Jacopetti és Lucio Fulci. Hírhedtségét elsősorban kannibáltrilógiájának köszönheti, melynek középső része, a Cannibal Holocaust (1980) a premier óta eltelt bő négy évtized alatt kultfilmmé vált, és komoly szaklapokban is megjelentek már róla elismerő kritikák. A trilógia nyitódarabja, Az utolsó kannibál világ (1977) eredetileg egy öt évvel korábbi Umberto Lenzi-film folytatásaként indult. Lenzi megemelt gázsiigényére azonban az új film producerei nemet mondtak, így került képbe Deodato. Bár a filmet lezáró feliratok és a reklámanyag azt hangsúlyozzák, hogy a cselekmény megtörtént eseményeken alapul, a sztori igazából az írói fantázia szüleménye. Az utolsó kannibál világ a sok meztelenség és erőszak, valamint az állatokkal szemben kegyetlenkedés miatt élénk vitákat váltott ki, és több országban vagy nem engedélyezték a bemutatását, vagy csak kisebb-nagyobb vágások után. Magyarországon tudomásom szerint semmilyen hivatalos formában nem forgalmazták. Noha az általánosnak mondható vélemény szerint nem éri el a Cannibal Holocaust – meglehetősen kétséges – színvonalát, több szakmai folyóirat és weboldal szerint is a kannibálfilmek jobb darabjai közé sorolható, mivel Deodato hiteles atmoszférát teremt, és meggyőzően mutatja be, ahogy főhőséről leválik a civilizáció máza.  

FIGYELEM! Az alábbi poszt fő témája a kannibalizmus, továbbá egyes illusztrációk explicit erőszakot és meztelenséget ábrázolnak. Kizárólag az ilyesmire nem érzékeny, erős idegzetű 18 éven felüli olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

Messziről jött ember azt mond, amit akar, mindazonáltal jómagam már akkor felfigyeltem a magyar Gyöngyössy Imre és az olasz Pier Paolo Pasolini szellemi rokonságára, amikor még mit sem tudtam arról, hogy Gyöngyössyt „a magyar Pasolini”-ként is emlegeti a szaksajtó, és ő maga is egyik mesterének tekintette olasz kollégáját. Mi a közös kettőjükben? Például az, hogy műveikben egyszerre van jelen a baloldali szemlélet és a vallás iránti fogékonyság. Mindketten őszintén érdeklődtek a társadalom számkivetettjei, a nincstelenek sorsa iránt. A hitelesség érdekében gyakran foglalkoztattak amatőröket, és filmjeikben megfigyelhető a képzőművészet (különösen a festészet) erőteljes hatása. Gyöngyössy érdeklődése a cigányság helyzete és sorsa iránt bátran párhuzamba állítható Pasolininek a lumpenproletárok vagy éppen a harmadik világ iránti vonzódásával. Az 1972-ben bemutatott Meztelen vagy – Gyöngyössy második játékfilmje – cigány miliőben játszódik ugyan, de az alkotó szándéka szerint önvallomás is, amely általános érvényű kérdéseket fogalmaz meg: „Azáltal, hogy a cigányok révén vallok önmagamról s általános gondolati problémáimról – úgy érzem –, a legnagyobb tiszteletet adom meg a cigányoknak. De nem »cigány-filmet« készítek a szó szociológiai, etnográfiai értelmében… Engem alapvetően a megváltás-problematika érdekel, a szó praktikus és filozófiai értelmében: felszabadíthatja-e az egyik ember a másikat; az emberek közötti kapcsolatok teremthetnek-e – és miként – valódi belső, felszabadító emberi kontaktust; egészen a kérdés mitikus magasfeszültségéig: az emberiség teljes felszabadításának gondolatáig.” Bár az opusz tartalmaz tényleges meztelenséget is, a cím elsősorban szimbolikus jelentőségű, a lélek meztelenségét jelenti. Gyöngyössy abban bízott, hogy a film többet mond majd a nézőknek, mint előző alkotása, a Virágvasárnap (1969), ugyanakkor számolt az előítéletekkel is, melyeket szeretett volna eloszlatni.

FIGYELEM! Az alábbi filmismertető egyes illusztrációi meztelenséget ábrázolnak, ezért csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! 

Id. Alexandre Dumas 1832-ben bemutatott drámája, A neszlei torony a XIX. század egyik legsikeresebb színdarabja volt Franciaországban. Hamar színre került Magyarországon is, bár hazánkban nem vált repertoárdarabbá. Az 1909 és 1968 között eltelt közel hat évtizedben a mű többször is megihlette a francia és az olasz filmeseket. Leghíresebb változatát az egyetemes filmtörténet egyik jelentős személyisége, Abel Gance rendezte 1955-ben. Az osztrák Franz Antel 1968-ban nyugatnémet–francia–olasz koprodukcióban dolgozta fel a témát, nagy hangsúlyt fektetve az erotikus motívumokra. A női főszerepet Tordai Teri alakította, akit Antel fedezett fel a Nyugat számára, amikor Magyarországon forgatta a Susanne, a lahni fogadósné (1967) című kosztümös kalandfilmjét. A tiltott szerelem tornya nemzetközi szereplőgárdájában Tordai mellett más magyar művészek is helyet kaptak, mint például Mécs Károly, Szemere Vera, Mádi Szabó Gábor, Bánffy György, Kosztolányi Balázs és Markos György. A nyaktörő mutatványokat a Ferdinandy Géza által alapított magyar kaszkadőrcsoport produkálta, melynek tagja volt Pintér Tamás is, akinek ez a film az egyik korai kaszkadőrmunkája. Antel alkotását éppúgy nem játszották Magyarországon, ahogyan Tordai Teri többi nyugati filmjét sem, így elterjedt az a pletyka, hogy a művésznő pornográf produkciókban szerepel. A VHS-korszakban szóba került a Tordai-filmek hazai forgalmazása videokazettán, ám tudomásom szerint a művek végül hivatalosan nem jelentek meg nálunk, a világhálónak köszönhetően azonban több évtized után a magyarok számára is lehullhatott végre a lepel a titokról – és a szexi női főszereplőkről is.   

FIGYELEM! Az alábbi ismertető egyes illusztrációi meztelenséget ábrázolnak. Csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

Valószínűleg nincs még egy olyan alakja az egyetemes filmművészetnek, aki a csúcsról oly gyorsan a süllyesztőbe került volna – rögtön hozzáteszem: igazságtalanul –, mint az olasz Luchino Visconti. Első mozifilmje, a Megszállottság (1943) kapcsán még a neorealizmus atyjaként emlegették, amikor azonban az ötvenes években elfordult a túlhaladottá vált irányzattól, és új kifejezésformákat keresett, a kritikusok egyik első számú céltáblájává vált. Fejére olvasták, hogy a hanyatlás vizuálisan pompás freskóit alkotja meg, és szívesebben siratja a régit, ahelyett hogy lelkesen üdvözölné az újat. Még az olyan mesterművein is igyekeztek fogást találni, mint a Rocco és fivérei (1960) vagy A párduc (1963), nem beszélve az életmű utolsó tételeiről. A vádak közül természetesen nem maradt ki az sem, hogy látványos, illusztratív képeskönyvekké egyszerűsítette a világirodalom számos klasszikusát. Érdekes módon miközben maga Visconti is azon a véleményen volt, hogy nagy irodalmi művekből nem lehet nagy filmeket rendezni, mégis a világirodalom legbecsesebb darabjaiból szemezgetett. Utolsó filmje, a halála után bemutatott Az ártatlan (1976) ürügyén még az is elhangzott, hogy lényegében egy fasiszta érzelmű, idejétmúlt írót próbál rehabilitálni. Pedig Visconti már a forgatás idején hangsúlyozta, hogy emberileg sosem kedvelte D’Annunziót, íróként és költőként viszont elismeri őt, ám épp Az ártatlant nem tartotta igazán jó könyvnek. Amikor először olvasta, nem tetszett neki: szerinte a szerző Dosztojevszkij világát szerette volna újjáteremteni, de csak Paul Bourget szintjéig jutott el. Ugyanakkor a könyvet kiváló alapanyagnak tartotta egy filmhez, amelyben úgy tud saját véleményt mondani arról a korról, hogy nem hamisítja meg vele a szerzőt. Az ártatlan Olaszországban ugyan kereskedelmi sikert ért el, szakmai fogadtatását azonban inkább az elutasítás jellemezte. Évekkel később fedezték fel újra: több filmtörténész szerint egy vizuális mesterműről van szó, amely egész biztosan hatott például Martin Scorsesére is, amikor Az ártatlanság kora (1993) című filmjét forgatta. Az ártatlan szinkronizálva került a magyar mozikba 1979-ben. A rendező dr. Márkus Éva volt, a három főszereplőt Tordy Géza (Giancarlo Giannini), Halász Judit (Laura Antonelli) és Káldi Nóra (Jennifer O’Neill) szinkronizálta.    

FIGYELEM! Az alábbi filmismertető egyes illusztrációi explicit meztelenséget ábrázolnak, ezért csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! 

A modern olasz filmművészet egyik legjelentősebb személyisége, Bernardo Bertolucci (1941–2018) atyai jó barátja, Pier Paolo Pasolini támogatásával indult el a rendezői pályán. Bár más jeles alkotók is hatottak rá – mint például a francia Jean-Luc Godard –, arra törekedett, hogy mielőbb megtalálja a saját hangját, és kialakítson egy rá jellemző filmnyelvet. E törekvésének első kiemelkedően jelentős állomása Alberto Moravia híres regénye, A megalkuvó 1970-ben bemutatott filmváltozata volt, amelyet az amerikai Paramount cég felkérésére forgatott olasz–francia koprodukcióban. Mint forgatókönyvíró változtatott a regény szerkezetén: az eseményeket egyértelműen a főszereplő, Marcello Clerici szemszögéből ábrázolta. Az antihős személyiségét a freudi pszichológia mentén elemezte, és ezzel összhangban felborította a cselekmény időrendjét is. Megváltoztatta az eredeti befejezést, sőt egy új szereplőt emelt be a történetbe. A főszerepre a francia Jean-Louis Trintignant személyében sikerült megnyernie egy kivételes tehetségű színészt, de a mellékszerepekben is ragyogó színészi alakításokat láthatunk. Külön ki kell emelni Gastone Moschin, Stefania Sandrelli és az akkor még pályakezdő Dominique Sanda teljesítményét. A megalkuvó világpremierje a politikai viharokkal tarkított 1970-es nyugat-berlini filmfesztiválon volt. Később világszerte bemutatták, és úgy a kritikai, mint a közönségvisszhangja pozitív volt. Magyarországon 1973-ban került a mozik műsorára.

FIGYELEM! Az alábbi filmismertető egyes illusztrációi explicit meztelenséget ábrázolnak, ezért csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

Magyar származású olasz színésznő, aki az erotika jegyében futott be Olaszországban. A legtöbb embernek erről a rövid jellemzésről alighanem Staller Ilona alias Cicciolina jut elsőként az eszébe, pedig ebben a posztban nem róla lesz szó. Az anyai ágon magyar származású Eleonora Giorgi szintén a hetvenes-nyolcvanas évek egyik olasz szexszimbóluma volt – Ilonával ellentétben a pornót elkerülte –, akit pályája elején főleg erotikus témájú filmekben foglalkoztattak. Rosszmájúak szerint ezzel rögvest a helyén kezelték, mert bájai ugyan valóban figyelemre méltók voltak, jellemábrázoló tehetsége viszont már nem annyira. Giorgi igyekezett megcáfolni ezeket az előítéleteket. Az tagadhatatlan, hogy voltak igényesebb szerepei, sőt díjnyertes alakításai is, ennek ellenére a közönség emlékezetében továbbra is inkább egykori „szexcsillag”-ként, mint drámai színésznőként él. (Hangját több filmjében is szinkronizálták, ami még a sztárok esetében is megszokott gyakorlat volt az olasz filmgyártásban.) Gyerekkorában tudott magyarul, az évek múlásával azonban elfeledte a magyar szavakat, mert nem volt rászorítva arra, hogy használja őket. Érdekes módon a magyar beszélgetős showműsorok gazdái nem fedezték fel maguknak, és nem adták kézről kézre a hazai talk-show-kban. (Vagy hívták, de nem jött?) Bár fénykorában olykor a magyar filmlapok is írtak róla, Magyarországon tulajdonképpen mind a mai napig bemutatásra szorul, hiszen filmjei közül se láthattunk túl sokat, pláne nem moziban.   

FIGYELEM! A poszt egyes illusztrációi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre. Ezúton is köszönöm Tolve barátom segítségét, aki nemcsak lehetővé tette számomra a szinte teljes Giorgi-életmű megtekintését, de szaklektori feladatot is elvállalt.

A filmtörténet egyik legvitatottabb rendezőnője, az olasz Liliana Cavani szinte mindegyik alkotása élénk vitákat váltott ki, különösen a leghírhedtebb, Az éjszakai portás (1974). Mint női rendezőt természetesen őt is érdekelték a női sorsok, melyeket többnyire történelmi perspektívában ábrázolt, ugyanakkor foglalkoztatták a rendkívüli emberek is (Assisi Szent Ferencről például három filmet is rendezett!), illetve az emberi viselkedésformák különféle történelmi válsághelyzetekben. Komplex művészi érdeklődésére kitűnő példa egyik leghíresebb és legjobb filmje, A bőr, amely az 1981-es cannes-i filmfesztiválon került először a nagyközönség elé. Már az irodalmi alapmű – a fasisztából baloldalivá lett Curzio Malaparte azonos című regénye – is felkavarta a kedélyeket, mivel kínos részletességgel tárgyalta, hogy a fasizmus alatt is sokat szenvedett nápolyi nép a túlélés érdekében miféle megalázó helyzetekbe kényszerült az amerikai megszállás idején. Cavani megdöbbentő történelmi freskója napjaink háborúi közepette mit sem veszített aktualitásából, és arra figyelmeztet, hogy nemcsak a háborút, de a békét sem könnyű túlélni.

FIGYELEM! Az alábbi filmismertető egyes illusztrációi explicit erőszakot és meztelenséget ábrázolnak, ezért csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! Ezúton is köszönöm Tolve barátom felbecsülhetetlen segítségét, amely nélkül ezt a hosszabb ideje készülőben lévő szöveget talán sose tudtam volna befejezni. 

A huszadik századi világirodalom egyik legkiemelkedőbb írója, a modern regény egyik atyja, a norvég Knut Hamsun (1859–1952) egyik legjelentősebb munkája, a Rejtelmek (1892) tudomásom szerint csak egyetlenegyszer jelent meg magyar nyelven, száz évvel (!) ezelőtt, 1921-ben. A főszereplő, Johan Nagel egyfajta önportré, hiszen a regény egyes motívumai Hamsun saját életéből származnak, és bizonyos értelemben a kötet a szerző lelkének rejtelmeiről (is) szól. Hamsun regénye ihlette Paul Juon (1872–1940) orosz származású svájci zeneszerző Mysteries op. 59 című 1914-es zeneművét, amelyet először 1928-ban adtak elő. A filmváltozatot egy holland képzőművész, Paul de Lussanet rendezte 1978-ban. A főszerepeket a korszak két holland szexszimbóluma, Rutger Hauer és Sylvia Kristel alakította. A forgatási nehézségek ellenére mindketten szerették és nagyra értékelték ezt a munkájukat, amelyről a kritikusok véleménye is általában kedvező volt. A közönség viszont a két főszereplő korábbi imázsa miatt elsősorban felfokozott erotikus tartalomra számított, és ebben az elvárásában csalódnia kellett. A filmet egy napig játszották Magyarországon egy 1979-es holland filmhéten, és hat évvel később egyetlen alkalommal műsorra tűzte a Magyar Televízió is. Johan Kvandal (1919–1999) norvég zeneszerző egyetlen operája, az 1990 és 1993 között írt Mysterier librettója szintén Hamsun regényén alapul. 

FIGYELEM! Az alábbi filmismertető egyes illusztrációi meztelenséget ábrázolnak, ezért csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!