„A hatalmasok azt akarják hallani, hogy ők jóságosak, igazságosak és szépek. Ha nem mondod elég gyakran, elég hangosan, elég hosszan és a nekik oly kedves nyelven, akkor... jó eset, ha csak bolondnak tartanak és nem kötnek fel...”
Puszta, lovak, köd, gyertyák, meztelen nők és értelmetlen káosz – az átlag néző számára még ma is ezt jelentik elsősorban Jancsó Miklós filmjei, ha egyáltalán tudja még, hogy kiről van szó. A tíz éve elhunyt direktort gyakran emlegetik úgy, mint a Kádár-rendszer kegyeltjét, aki mindig kapott pénzt aktuális elmebajának megfilmesítésére, amihez állandó bűntársa az író Hernádi Gyula volt. Mi sem egyszerűbb, mint beállni ebbe a kórusba, és harsogva szidni mindazokat, akik közpénzeket herdáltak el erre az életműre, miközben elég csak körbenézni a világban, hogy lássuk, a jancsói stílusnak – of course: hál’istennek! – nincsenek követői se idehaza, se külföldön. Nem szeretnék azonban a sznob bennfentes szerepében sem tetszelegni, aki természetesen tökéletesen érti a Jancsó-filmeket, és mélységesen megveti a műveletlen pórnépet, amely soha nem fogja megérteni, hogy miről is van itt szó valójában, ezért marad elnyomottnak olyan rendszerben is, amelyben szabadnak hiszi magát. Nem tagadom, hogy kedvelem Jancsó filmjeit, ahogy nem titok az sem, hogy hosszú út vezetett odáig, hogy elmondhassam, körülbelül az Így jöttemtől A zsarnok szívéig terjedő periódus kifejezetten érdekes számomra, még ha nem is egyformán szeretem az idetartozó opuszokat. Ebből következik, hogy nekem is volna még mit felfedezni és megérteni az életműben, feltéve, ha életem hátralévő része elegendő lesz ehhez. Az 1981-ben bemutatott A zsarnok szíve persze nem azért fordulópont Jancsó életművében, mert addig tart az általam még érthető és élvezhető filmjeinek sora. (Későbbi kakukktojás az 1985-ös A hajnal, amely amúgy épp mostanság vált megint nagyon aktuálissá.) Formai és tartalmi szempontból is fordulópontot jelent: a pusztaságot felváltja a zárt tér – amelynek használata egyébként művészi bravúr –, és a korábbi filmekben még kiismerhető hatalom ezúttal kiismerhetetlenné válik. Mindenki meghal ebben a filmben, és nem tudjuk meg, ki mozgatja a szálakat, csak hisszük, hogy tudjuk. „Ugye, ugye – mondhatnánk erre –, hát ebből is látszik, hogy a Mester már hatvanéves korában szenilis vén hülye volt.” Pedig ha nyitott szemmel figyelünk a világra, sajnálattal vehetjük észre, hogy utolérte a jancsói káoszt: nem tudjuk már, ki kivel van, a tegnapi barát mára ellenséggé válik (és megfordítva), a hatalomhoz közel állók sincsenek már biztonságban, és arat a halál, amihez a Jancsó-filmek teljes eszköztára adott. Mennyivel jobb lenne az ilyesmit továbbra is csak a mozi vagy az otthon nyugalmában nézni, és békésen nyugtázni, hogy az egész nem több, mint egy túlértékelt vén bolond eszetlen agymenése!
FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.