Annyira hiányoznak a ’90-es évek!
Bár nekem örök szerelmem a mozi, de az elmúlt tíz évben nagy eséllyel jobban jártam, ha otthon maradtam sorozatot nézni, videojátékkal játszani, vagy képregényt olvasni, mintha elhúztam volna a legközelebbi multiplexbe. Akár a sorozatokat, akár a játékokat, vagy a képregényeket nézzük, sokkal változatosabb, érdekesebb, izgalmasabb dolgok játszódtak le ezekben a médiumokban, mint a nagyvásznakon.
Mégis az elmúlt egy hónapban kicsit félretettem minden más elfoglaltságot, és szépen sorban megnéztem újra azokat a filmeket, amelyeket a legjobban szerettem 2010 óta. Sok minden átértékelődött bennem, sok mindenben én is változtam, néha pedig egyszerűen csak jobb a hype és más vélemények nélkül, önmagában nézni egy alkotást.
10.
Fekete hattyú
Csak most, sokadszorra tűnt fel, hogy a történet legelején a Natalie Portman által alakított balerina a tökéletesen tiszta ruhácskájában utazik a tökéletesen tiszta New York-i metrón. New Yorkban garantáltan nincsen egy darab ennyire tiszta metrókocsi a rengeteg vonal egyikén sem. A kérdés csak az, hogy ez pusztán esztétikai döntés volt-e, vagy ezzel a rendező, Aronofsky már rögtön a történet elején mondani akar nekünk valamit? Szerintem az utóbbi. Már a film elején az elnyomott, meggyötört, de belül a tökéletességre vágyó, skizofrén balerina fejében vagyunk, és sohasem kerülünk ki onnan. Fájdalmas testhorror, thrillerelemek, a történet szürrealitásának alárendelt CGI-trükkök és egy lenyűgöző finálé, ahol megszületik a valódi művészet. Csak az a kérdés, hogy mi a tökéletesség ára.
Két évig úgy voltam vele, hogy ha döcögősen is jutottunk el idáig (lásd 7. évad), a vége mindenképpen ütni fog, mert ez lesz a sztori csúcspontja, amit Martin már ezer éve kitalált, meg is osztotta a két showrunnerrel, már csak a drámai potenciál meg a vérprofi stáb miatt is nagy durranás lesz.
Aztán néztem az első részt, és disneys-marveles stílusú cukiskodás ment benne. Na, erre tényleg nem számítottam. Abban a sorozatban, ahol az egyik legszebb szerelem úgy kezdődött, hogy a hős meglátja a lányt, amikor a lány éppen egy másik férfi lábát fűrészeli le. A cukiskodás után ráadásul rögtön alienes-zombis horrorjelenettel akarnak ijesztgetni. Tudják ezek egyáltalán, mit csinálnak?
Furcsa visszagondolni, de annak idején ez a sorozat még nem egy mainstream CGI móka volt, ahol minden egyes rész után lehetett menni fröcsögni az üzenőfalakra. Már akkor tömegeket mozgatott meg, de akkor még a mesteri történetszövés, a sokkoló fordulatok, a rengeteg erőszak és a szex jelentette a Trónok harca fő vonzerejét. Szinte nem múlhatott el egyetlen rész sem valamilyen erotikus közjáték nélkül, szinte nem volt olyan hölgy vagy kurva, aki a színre lépése után pár perccel, ne dobta volna le azonnal a textilt. Nem hiába mondják, hogy régen minden jobb volt. Most pedig, hogy hamarosan adásba kerül a legutolsó epizód, nézzük át, kik voltak a leggyönyörűbb, legdögösebb, legveszélyesebb, legszexibb nők a sorozat nyolc évada során. A lista mondanom sem kell, erősen szubjektív, a képek 18 karikásak, a leírások pedig spoileresek.
Múlt héten, a sajtóvetítés után olyan arcbamászóan modoros „kritikák” jelentek meg a negyedik Bosszúállók filmről, ami korábban elképzelhetetlennek tűnt. A kritikusok letették a fegyvert a hype előtt, azonnal megadták magukat, és szó nélkül kapituláltak, gyakorlatilag nem írtak kritikát, arra hivatkozva, nehogy elspoilerezzenek valamit, és elrontsák a közönség szórakozását. A végső csavar pedig az, hogy magában a filmben semmi olyan nem történik, amit ne tudtunk volna előre. Így utólag a rendező Russo testvérek nyilatkozata, hogy mindenki vigyázzon a spoilerezéssel, akár még trollkodásnak is tűnhet. Beigazolódik az a rajongói elmélet, amiről még én is tudtam – pedig sose foglalkoztam ezekkel –, és lejárnak azok a szerződések, amelyekről tudjuk, hogy lejárnak. Itt nem az a kérdés, hogy mi fog történni, hanem az, hogy hogyan.
Féltem ettől a filmtől. Méghozzá a rendező, Jorgosz Lanthimosz miatt. Előző alkotása, az Egy szent szarvas meggyilkolása iskolapéldája azoknak a művészieskedő, modoros, ám lényegében semmitmondó filmeknek, amelyeket a nézők többnyire utálnak, a kritikusok pedig szinte kivétel nélkül istenítenek. A félelmem nem bizonyult teljesen alaptalannak, de szerencsére Lanthimosz minden igyekezete ellenére egy remek film született.
Kedvelem Spike Lee munkásságát, sőt annak idején Az utolsó éjjel meghatározó élmény volt számomra: egy elképesztő erejű drámának tartom, ami minden szintjén kiválóan működik. Ha pedig Spike Lee-ről és a faji ellentétekről van szó, akkor nem szabad szó nélkül hagyni a Szemet szemért című alkotását sem. Ezzel robbant be még ifjú rendezőként a köztudatba, és azóta sem sok film tudta ennyire komplexen, ennyire sok szempontból bemutatni az USA-ban folyamatosan forrongó etnikai ellentéteket, anélkül hogy didaktikussá vagy képmutatóvá, vagy hazuggá, vagy leegyszerűsítővé vált volna.
