Idén ötvenöt éves minden idők egyik legjobb francia lélektani krimije, A medence (1969). A forgatókönyv egy akkor még nem publikált regény alapján készült, a rendezést a nemzetközi viszonylatban alig ismert Jacques Deray vállalta. Az atmoszférateremtés mellett a film másik fő erőssége a szereposztás, amely különféle szakmai kompromisszumok árán alakult ki. A főszerepre kiválasztott Alain Delon ragaszkodott ahhoz, hogy volt menyasszonya, Romy Schneider kapja a női főszerepet, majd a másik férfi főszerepre beajánlotta a barátját, Maurice Ronet-t. Akkoriban Delon neve egyet jelentett a biztos kasszasikerrel, így kívánságait nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A másik női főszerepet az Angliából áttelepült Jane Birkin kapta. A medence iránti érdeklődést fokozta, hogy Delon akkoriban válófélben volt a feleségétől, Nathalie-tól, és a bulvársajtó azt találgatta, vajon az erotikus thriller forgatásán újra összejön-e Romyval. A lehetséges románc latolgatását hamar elsöpörte egy másik szenzáció: a gyilkost alakító Delon belekeveredett egy valódi gyilkossági ügybe, miután holtan találták egykori barátját és testőrét, Stevan Markovićot. Ő már a második (de nem az utolsó) jugoszláv származású férfi volt Delon környezetében, aki erőszakos halált halt. A Marković-gyilkosságot évek múlva megoldatlanul zárták le. Delon karrierjének nem ártott az ügy, Romy Schneider karrierjének pedig épp A medence adott új lendületet, mert a már-már leírt osztrák színésznő, az egykori Sisi ezt követően kapta pályafutása legnagyobb szerepeit.

FIGYELEM! Az alábbi blogbejegyzés egyes illusztrációi explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli olvasók kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

Jennifer: Ön mit tanácsolna, doktor?
Jonathan: Ne vegyél levegőt. Ugyanis ez a kór így tud fertőzni.
Jennifer: Istenem! Mindnyájan meg fogunk halni.
Jonathan: Az a nő hatvan százalékot mondott.
Ezer ember lehet a vonaton, úgyhogy csak hatszázan.
Jennifer: És hogy lehet a négyszázba bekerülni?
Jonathan: Természetes immunitás, Sors, Isten.
Mit tudom én… Ők sem tudják.

A hetvenes évek első felének egyik legnépszerűbb és legsikeresebb filmes irányzata volt az ún. katasztrófafilm. A Repülőtér (1970) sikere bizonyította, hogy a közönséget érdeklik az ilyen típusú filmek: a tízmillió dollárból forgatott opusz több mint százmilliót jövedelmezett. Egy luxus-óceánjáró tragédiájáról szólt A Poszeidón katasztrófa (1972), amely után beindult a katasztrófafilmek dömpingje. Mindegyik produkció – anyagi lehetőségei függvényében – igyekezett minél nagyobb sztárokat megnyerni, akiknek mindenféle halálos veszedelemmel kellett megküzdeniük: például földrengéssel (Földrengés, 1974), tűzvésszel (Pokoli torony, 1974), óriásgorillával (King Kong, 1976), gyilkos méhekkel (Rajzás, 1978), lavinával (Lavina, 1978), hurrikánnal és szökőárral (Hurrikán, 1979), s persze vulkánkitöréssel is (Az idő szorításában, 1980). Természetesen jöttek az újabb Repülőtér-filmek is, elvégre egy repülőgép nem csak a fedélzetre csempészett bomba miatt kerülhet végveszélybe. A közönség azonban néhány éven belül ráunt a katasztrófafilmekre, amiben szerepet játszott az is, hogy némelyik produkció bugyuta történettel és gagyi trükkökkel állt elő, amit a nézők – érthető módon – már nem akartak bekajálni. Az 1976-ban bemutatott A Cassandra-átjáró cselekménye szerint egy halálos vírussal fertőzött férfi száll fel egy nemzetközi expresszvonatra. A betegség elterjedésének megakadályozása érdekében az eset megoldásával megbízott parancsnok drámai, ám elhamarkodott döntést hoz… A film egyik producere Carlo Ponti volt, aki feleségének, Sophia Lorennek biztosította a női főszerepet, és gondoskodott arról, hogy a többi fontosabb szerepet is nemzetközi hírű művészek alakítsák. A rendezéssel George P. Cosmatost bízta meg, aki egy évtizeddel később két vitatott Stallone-akciófilmmel (Rambo II., 1985; Kobra, 1987) vált igazán híressé, sőt hírhedtté. A Cassandra-átjáró nem jutott el a magyar mozikba, a kilencvenes évek elején videokazettán láthattuk először. Néhány éve az egész világot rettegésben tartotta a koronavírus-járvány, amely akaratlanul is aktualitást adott a filmnek, hiszen a vonat utasait sújtó betegség sok mindenben hasonlít rá: ártalmatlan meghűlésre utaló jelekkel kezdődik, a légzőrendszert támadja meg, cseppfertőzéssel terjed, és egy ideig nem volt semmilyen ellenszere. Az egyetlen lehetséges ellenlépés a betegség elterjedésének megfékezése, vagyis a karantén volt.     

Ötvenéves az egyik kedvenc bűnügyi filmem, a Gyilkosság az Orient expresszen (1974), amely Agatha Christie regényéből készült az amerikai Sidney Lumet rendezésében. A termékeny alkotóként ismert Lumet gyakran dolgozott fel bűnügyi témákat. Több alkotása is zárt térben játszódik, mint például első híres műve, a Tizenkét dühös ember (1957). A szinte végig egy vasúti kocsiban játszódó Christie-adaptáció is ebbe a sorba tartozik. Az opusz erőssége a parádés szereposztás: ismert sztárok és jónevű karakterszínészek játsszák a legfontosabb szerepeket. A Gyilkosság az Orient expresszent az 1974 novemberében rendezett londoni filmvásáron látta először a Filmátvételi Bizottság, és elutasította, akárcsak a Kínai negyed, a Szenzáció, a Bűnös dal a Föld és az Allonsanfan című filmet. 1976 áprilisának végén újabb filmvásárt tartottak Londonban, ahol a bizottság ismét megtekintette a Lumet-filmet, melyről ezúttal pozitív döntés született. A forgalmazó ötezer dollárt kért, és ebből nem engedett. A filmet 1977. július 28-án szinkronizálva mutatták be a magyar mozik.

FIGYELEM! A cikk végén a ráadásgaléria explicit női és férfi meztelenséget ábrázol. Csak az ilyesmire nem érzékeny, 18 éven felüli olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!

Ötven éve a Waterloo című dal győzött az Eurovíziós Dalfesztiválon a négytagú svéd ABBA előadásában, a kvartett tagjainak együttműködése azonban évekkel korábban kezdődött. Az együttes 1977-ben egy nagyszabású ausztrál turnén vett részt, melynek során négy városban (Sydney, Melbourne, Adelaide, Perth) tizenegy koncerten lépett a közönség elé, műsorukat összesen 160 ezer néző látta. Agnetha, Björn, Benny és Anni-Frid addigi repertoárjuk legkedveltebb dalait adták elő: elhangzott természetesen a Waterloo, továbbá olyan slágereik, mint az S.O.S., a Mamma Mia, a Fernando vagy a Dancing Queen. Az ausztrál közönség hallhatta először élőben az akkor még születőben lévő nagylemez, a The Album néhány új dalát is. A turnéról film is készült, amelynek keretcselekménye szerint egy kétbalkezes riporter megpróbál interjút készíteni az együttessel, ám valamiért folyton kudarcot vall, ezért követnie kell a művészeket valamennyi koncerthelyszínre. A produkciót az ABBA-klipek állandó rendezője, Lasse Hallström hozta tető alá, aki a kilencvenes évektől forgatott hollywoodi filmjeivel nemzetközi hírnévre tett szert. Az együttes világméretű népszerűségének köszönhetően a film nagy közönségsikert aratott, a kritikusok viszont nem voltak igazán elragadtatva tőle. Az ABBA forgalmazási rekordot állított fel Magyarországon, hiszen a világpremier után hét hónappal már hazánkban is játszották a mozik. (A szocialista filmforgalmazás évtizedeiben minimum 1-2 évet kellett várni a filmekre, de voltak ennél jóval nagyobb késések is, nem is beszélve azokról az esetekről, amikor egy-egy film anyagi vagy ideológiai okok miatt egyáltalán nem juthatott el hozzánk.)  

90Richard Chamberlain amerikai színész és énekes 1934. március 31-én született a Kalifornia állambeli Beverly Hillsben. Édesanyja Elsa Winnifred von Benzon, édesapja Charles Axion Chamberlain volt. Richard 1952-ben érettségizett a Beverly Hills High Schoolban. Filmszínészi karrierje az ötvenes évek végén a televízióban kezdődött. Az 1961-ben indult Dr. Kildare című sorozat főszereplőjeként nagy népszerűségre tett szert, és a széria 1966-os befejezését követően beindult a mozifilmes karrierje is. Richard Lester Petulia (1968) című életképében egy erőszakos férjet, egy építészt alakított. Pályafutásának kiemelkedő állomása volt Ken Russell rendhagyó életrajzi filmje Csajkovszkijról, a Zenerajongók (1971), amellyel a közeljövőben részletesen is foglalkozunk majd. Lord Byront formálta meg a Lady Caroline Lamb (1972) című filmben, amelyet a drámaíróként ismert Robert Bolt rendezett a saját forgatókönyve alapján. Ezt követték a Dumas regényeiből forgatott kalandfilmek: A három testőr, avagy a királyné gyémántjai (1973), A négy testőr, avagy a Milady bosszúja (1974), a Monte Christo grófja (1975) és A vasálarcos férfi (1976). Játszott az egyik legjobb katasztrófafilmben (Pokoli torony, 1974), de az egyik legrosszabbat is elvállalta (Rajzás, 1978). Karrierjének figyelemre méltó unikuma Peter Weir ausztrál drámája, az Utánam a vízözön (1977). A nyolcvanas évek két legnagyobb dobása Chamberlain részéről két tévésorozat volt, A sógun (1980) és a Tövismadarak (1983). Vidám szórakozást jelentett a néző számára a Casanova (1987) című háromrészes minisorozat, amelyben olyan szépségek omlottak Chamberlain karjaiba, mint Faye Dunaway, Ornella Muti és Sylvia Kristel. A Bourne-rejtély (1988) című kétrészes tévéfilmben Matt Damont évekkel megelőzve formálta meg az amnéziás bérgyilkost, aki identitása keresése közben újabb életveszélyes kalandokat él át. Persze mozifilmekben is megjelent: a Salamon király kincse (1985) és folytatása, Az elveszett aranyváros fosztogatói (1986) főhőse, a Chamberlain által megformált Allan Quatermain mintha Indiana Jones köpönyegéből bújt volna elő. A színész eljátszotta az idős Aramist is a testőrtrilógia befejező részében: A testőrök visszatérnek (1989). Chamberlain mind a mai napig aktív, de az elmúlt három évtizedben készült filmjei nem annyira jelentősek és sikeresek, mint fénykorának klasszikusai. Mindhárom Golden Globe-ját tévésorozatokért kapta: a Dr. Kildare-ért 1963-ban, A sógunért 1981-ben, a Tövismadarakért 1984-ben. Oscarra sosem jelölték. A nyolcvanas évek végén szellőztette meg a bulvármédia, hogy a szívtipróként számon tartott színész a magánéletben homoszexuális, de ő maga ezt csak a 2003-as önéletrajzi kötetében ismerte el. Egyik élettársa, Martin Rabbet a fivérét játszotta a második Quatermain-filmben: évtizedekig együtt voltak, és szakításuk után is barátok maradtak.

A Magyarországon különösen népszerű olasz színész 1939. március 29-én született Velencében. Eredeti neve: Mario Girotti. Édesanyja a német Hildegard Thieme, apja az olasz Girolamo Girotti. 1942 és 1945 között a Girotti család a szászországi Lommatzsch városában élt az anyai nagyszülőknél. 1945-ben költöztek vissza Olaszországba. Dino Risi Vakáció a gengszterrel (1952) című filmjében kapta első filmszerepét. 1967-ben vette fel a Terence Hill művésznevet. Ebben az évben kezdődött együttműködése a vízilabdázóból lett filmsztárral, Bud Spencerrel. Közös filmjeik többségét Magyarországon is bemutatták, de egymás nélkül is több népszerű filmben láthattuk őket. Hill önálló filmjei közül a Vigyázat, vadnyugat! (1972), A nevem: Senki (1973) és a Szuperzsaru (1980) a legnépszerűbb. Hill maga rendezte Spencerrel közös utolsó filmjét Bunyó karácsonyig (1994) címmel. A kilencvenes évektől több tévés produkcióban játszott, a Don Matteo húsz éven át (2000–2020) futott. 1967-ben vette feleségül Lori Zwicklbauert, akitől 1969-ben egy fia született, Jess. Fogadott fiuk, Ross (1973–1990) tizenhat éves korában autóbalesetben vesztette életét.

Szécsi Pál (Budapest, 1944. március 19. – Budapest, 1974. április 30.) magyar táncdalénekes és szövegíró a hazai könnyűzene történetének legendás és tragikus sorsú személyisége. A szó szoros értelmében nehéz gyerekkora volt: édesapját 1945-ben zsidó származása miatt agyonlőtték, anyja pedig 1956-ban külföldre disszidált, és hallani sem akart három gyermekéről. Szécsi modellként került a szórakoztatóiparba, majd énekleckéket vett Majláth Júliától. Az 1967-es Táncdalfesztiválon figyelt fel rá a közönség: Csak egy tánc volt című versenydalával második helyezett lett. Ettől kezdve haláláig folyamatosan szállította a slágereket, néhányhoz saját maga írt szöveget. Szívesen énekelt olasz dalokat, Sergio Endrigo szerzeményei különösen közel álltak hozzá. 1972-ben tíz hónapnyi szenvedélyes szerelem fűzte Domján Edit színésznőhöz, aki szakításuk után két hónappal öngyilkos lett. A labilis idegzetű Szécsi nehezen dolgozta fel magánéleti problémáit, többször kísérelt meg öngyilkosságot. A hatodik próbálkozásával oltotta ki az életét. Halálával pótolhatatlan veszteség érte a magyar könnyűzenét: azóta sincs olyan sármos, kellemes hangú hazai énekesünk, aki úgy tudna szívhez szóló, érzelmes táncdalokat énekelni, hogy azok mégsem lesznek émelyítően sziruposak és giccsesek.

A 80 huszár című film egyik forrását Petőfi Sándor hazafias költeménye, a Lenkei százada jelentette, de az alkotók más huszáralakulatoknál történt eseteket is beleszőttek a cselekménybe. Sára Sándor és Csoóri Sándor eredetileg a madéfalvi veszedelemről akartak filmet készíteni, az illetékesek azonban nem fogadták el a forgatókönyvet, mert túl egyértelmű utalásokat tartalmazott 1956-ra és az 1968-as csehszlovák eseményekre, továbbá a románok érzékenységét is borzolta volna Erdély túl gyakori emlegetése. Sára és Csoóri ekkor az 1848–49-es forradalom és szabadságharc történései közül próbáltak olyat választani, melyet allegóriaként használhatnak a magyar történelem egyéb eseményeire vonatkozóan is. Így született meg a 80 huszár, amely a Mafilm akkori igazgatója, Föld Ottó közbenjárására kapott zöld utat. Föld lengyel–magyar koprodukciót képzelt el, ami ugyan meghiúsult, de maga a forgatás mégis elkezdődhetett. A stáb Lengyelországban és Magyarországon dolgozott. A Lengyel-Tátra vadregényes tájain a színészek kaszkadőrök nélkül, maguk csinálták meg a legveszélyesebb jeleneteket is: mindannyian megtanultak huszár módjára lovagolni, s ha kellett, órákon át gyalogoltak, meredek hegyeket másztak járatlan ösvényeken, vagy sebes sodrású folyón keltek át. Valamennyi közreműködő óriási élményként élte meg a forgatást. A lelkes színészek állítólag a folytatást szorgalmazták, ami a történet tragikus befejezése miatt természetesen képtelenség lett volna. A korabeli kritika fenntartásokkal fogadta ugyan a 80 huszárt, de a film az évek múlásával felértékelődött, és az új évezredben a hetvenes évek magyar filmművészetének legjelentősebb alkotásai között jegyzik. 

Idén nyolcvanöt éves minden idők egyik leghíresebb és legnépszerűbb filmje, a tíz Oscar-díjjal elismert Elfújta a szél (1939). Alapjául egy akkoriban még ismeretlen szerző, az atlantai Margaret Mitchell romantikus regénye szolgált. A kötet eleinte nem nagyon érdekelte a filmmogulokat, akik kényesnek tartották a polgárháború témáját, és az volt a véleményük, hogy a nézők már nem kíváncsiak az ilyesfajta romantikus eposzokra. David O. Selznick producer is csak azt követően változtatta meg elutasító véleményét, hogy a könyv meglepően rövid idő alatt rekordmennyiségben kelt el. A megfilmesítési előkészületek bő két évig tartottak, a női főszereplő megtalálására országos meghallgatást hirdettek. Ez persze csupán marketingfogás volt, mert a szerepet lényegében versenyen kívül kapta meg Vivien Leigh brit színésznő. Hazájában akkor már ismert művésznek számított, világhírnevét azonban az Elfújta a szélnek köszönhette. A filmvásznon igen hatásosan epekedett Rhett Butler után (is), a figurát alakító Clark Gable-lel viszont kölcsönösen nem kedvelték egymást. Állítólag a szupersztár Gable kívánságára menesztették az eredeti rendezőt, George Cukort, kinek helyébe Victor Fleming lépett. Az Elfújta a szélnek nemcsak az előkészítése és a forgatása, hanem az utóélete is filmre illő történet. Magyarországon például csak 1984-ben mutatták be: a maga idejében a világháború volt a premier gátja, később a szocialista kultúrpolitika vétózta meg az opuszt közel négy évtizeden át. A regénynek hivatalos folytatása is létezik (sőt nem hivatalosak is!), amelyből 1994-ben televíziós minisorozat készült. Az Elfújta a szél az ősbemutató óta nagyot zuhant a csúcsról: a kétezerhúszas években a Black Lives Matter! mozgalom hatására megítélése negatív irányban változott, s ma már sokkal kevesebbet beszélnek róla, és főleg ritkábban játsszák, mint a fénykor évtizedeiben.

A hatvanas-hetvenes évek egyik népszerű filmcsillaga volt az osztrák Marisa Mell, pályafutása mégsem volt annyira ragyogó, mint lehetett volna. A hatvanas évek elején súlyos autóbalesetet szenvedett, kis híján elvesztette egyik szeme világát, és sérüléseit csak több plasztikai műtéttel sikerült eltüntetni. A hatvanas évek második felében megcsillant előtte az amerikai karrier lehetősége, ám a nagy reményekre jogosító Broadway-szereplését végül a kezdet kezdetén lefújták, a felajánlott hollywoodi szerződést pedig a kirívóan előnytelen feltételek miatt nem írta alá. Elsősorban olasz és nyugatnémet B kategóriás produkciókban foglalkoztatták, melyek némelyike idővel kultfilmmé vált, mint például a Diabolik (1968), a Perverz történet (1969) és a Veszett kutya (1977). Fontos szerepet kapott a Magyarországon nagy sikert aratott Nem kell mindig kaviár (1977) című tévésorozatban. Filmszerepei főleg a szépségére épültek, és bár kifejezetten jól tartotta magát, a nyolcvanas években mégis kezdtek megfogyatkozni a felkérései. Igaz, ebben nemcsak a múló évek játszottak kulcsszerepet, hanem a kábítószer-élvezet is. Állítólag utolsó éveit kifejezetten nehéz anyagi körülmények között élte. Torokrákban hunyt el.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre. Hálás köszönetem Tolve kollégának, aki filmekkel, folyóiratokkal, könyvvel és szaklektori munkával járult hozzá jelen poszt megszületéséhez.