Luchino Visconti az olasz – sőt talán az egyetemes – filmművészet egyik legvitatottabb alkotója. Művész mivoltát ugyan nem szokták kétségbe vonni, de már életében sokat polemizáltak arról, vajon nincs-e nagyon túlértékelve, hiszen kései filmjeiről a személye iránt oly elfogult baloldali értelmiség is általában a csalódás hangján beszélt, legalábbis Magyarországon. (Érdekes, én épp azokat szeretem a legjobban, különösen az Elátkozottakat.) Hazánkban annyira kiesett még a műértő szakma kegyeiből is, hogy 2006-ban, amikor születésének századik és halálának harmincadik évfordulója volt, még a szaklapok se foglalkoztak a kettős jubileummal, a Filmvilág is megkésve, 2007-ben emlékezett meg róla. Az utókor hálátlanságára jellemző, hogy manapság már nemcsak a kései opuszokat, hanem az eddig remekműveknek elkönyvelt alkotásokat is kikezdték, így például a művész első nagy családeposzát, a Rocco és fivéreit (1960). Korábban még a szigorú ítészek is a Maestro utolsó nagy alkotásaként méltatták, azóta viszont egyre gyakoribb az a vélemény, hogy már ez is a hanyatló korszak termése, bőségesen adagolt melodramatikus fordulatokkal, színpadiassággal, szimbolikus – értsd: életszerűtlen – figurákkal, helyenként túlzónak tűnő színészi játékkal, amire az általam ismert magyar szinkron itt-ott valóban akaratlanul is ráerősít egy kicsit. Eredetileg csak jövőre szerettem volna foglalkozni ezzel a filmmel, mivel akkor lesz hatvanesztendős, főszereplője, Alain Delon pedig 2020-ban tölti be a 85. életévét. Idén ősszel azonban a budapesti Nemzeti Színház műsorra tűzte a Rocco és fivérei alapján született színpadi változatot, ami remek alkalom arra, hogy közelebbről szemügyre vegyük a filmet, amely a maga idejében egyébként nemcsak Olaszországban, hanem Magyarországon is komoly botrányt okozott.

Az 1975-ben forgatott Tisztes honpolgárok című olasz film ráadásként szerepel az egyik szubjektív toplistámon. Tizenhárom éves koromban láttam először, és nagyon tetszett. Megfogott a hangulata, a fordulatos cselekmény, Ennio Morricone hatásos kísérőzenéje és a főszereplők játéka. Az amerikai vendégszínésznő, Jennifer O’Neill kamaszkorom egyik „szerelme” volt, és szerintem ez az egyik legjobb filmje és alakítása. A férfi főszereplőt, az olasz Franco Nerót sokan nem szeretik – főleg mióta eljátszotta Árpád vezért Koltay Gábor filmjében –, nekem viszont Giuliano Gemma mellett ő volt kamaszkorom másik kedvenc olasz színésze, miközben kortársaim inkább Bud Spencer és Terence Hill rajongói voltak. Miután a Tisztes honpolgárok eltűnt a moziműsorból (az állami tévé is csak egyszer adta le, 1978-ban), sokáig nem volt hozzá szerencsém. Az új évezred elején egyik cimborám megvette nekem Olaszországban DVD-n. Kicsit féltem az újranézéstől, mert a régi kedvencek gyakran okoznak csalódást, de ez most nem következett be. Jó volt régi sztárjaimat újra látni fiatalkorukban, jó volt visszaidézni azt az időszakot, amikor (szintén fiatalon) először láttam ezt a filmet. Akkor se gondoltam azt, most meg pláne nem, hogy a Tisztes honpolgárok valamiféle filmművészeti csúcsteljesítmény lenne. Tisztességesen elkészített alkotásról van szó, amelynek van megfontolásra érdemes gondolati tartalma, ám szimpla bűnügyi filmként is élvezhető – feltéve, ha nem az új évezred hollywoodi sikerfilmjeinek felpörgetett tempóját és hatásmechanizmusát kérjük számon rajta.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk erőszakot vagy meztelenséget ábrázolnak, ezért csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! Az ismertető a cselekmény fontosabb fordulataira és végkifejletére vonatkozó spoilereket is tartalmaz! A film legalul látható magyar plakátját Plakátfiú bocsátotta rendelkezésemre. Hálás köszönetem önzetlen segítségéért.

Ha egyetlen filmet kellene mondanom, amelyik tartósan megalapozta máig tartó filmőrületemet, akkor az egyértelműen a Mackenna aranya (1969) című amerikai western lenne, bár voltak ennél korábbi moziélményeim is. Még ma is emlékszem arra, milyen tátott szájjal néztem ezt a filmet már az első pillanattól kezdve. Azok a csodálatos tájfelvételek madártávlatból készítve, a José Feliciano által előadott betétdal, az Old Turkey Buzzard, a sebhelyes arcú indián lány, Hesh-Ke (Julie Newmar) egzotikus szépsége – ő volt az első meztelen nő, akit filmvásznon láttam –, a rezzenéstelen arcú apacs, a cool Hachita (Ted Cassidy) és persze a látványos jelenetek! Különösen izgalmasnak találtam, amikor a lóhátra kötözött Mackennát átviszik a roskatag függőhídon, de emlékezetes volt a vízesés felé sodródó tutaj epizódja vagy éppen az aranykanyont elpusztító földrengés is. Sokszor láttam ezt a filmet moziban, és mindig megnéztem, amikor a tévében adták (a tévéverzióból az első alkalommal még kihagyták Hesh-Ke meztelenkedését). Olyankor két óra erejéig újra az a nyolcéves kis hülye gyerek voltam, aki a Május 1. moziban ülve élte át első monumentális mozikalandját. Évekkel ezelőtt már írtam egy rövid szócikket a filmről a Wikipédiára, ám akkor még nem volt elegendő anyagom egy alapos ismertetőhöz. Aztán lassan gyűlni kezdtek az infók, és talán még most is gyűlnének, mígnem meghoztam ugyanazt a döntést, amit pár héttel ezelőtt egy másik nagy kedvencem, a Kínai negyed (1974) esetében: vagy örökre ábrándozni fogok csupán arról, hogy milyen részletes összefoglalót lehetne írni erről a filmről, vagy végre nekifekszem, és elkezdem az írást. Az utóbbi lehetőséget választottam, s íme, ez lett belőle! (A cselekmény leírását a wikipédiás szövegemből vettem át, az ismertető többi része vadonatúj első publikáció.) 

A nyolcvanas években feltűnt izomfickók közül egyértelműen a svéd Dolph Lundgren a kedvencem. Azt nem állítanám, hogy meglehetősen behatárolt színészi képességeivel vívta ki az elismerésem – igen sok filmjéhez nem is volt szerencsém –, inkább az egyéniségét találtam érdekesnek és rokonszenvesnek. Emlékszem, amikor először láttam képeket róla valamilyen külföldi újságban, és azt se tudtam, kicsoda ő, már akkor is az volt az ösztönös benyomásom, hogy ez a pasi valószínűleg nemcsak az izmaira, hanem IQ-ra is gyúr. Tetszett az is, hogy milyen akaraterővel dolgozik azon, hogy minél több eredményt érjen el a sportban és a filmvilágban. Kicsit sajnálom is, hogy nem lett belőle akkora szupersztár, mint Stallonéból vagy Schwarzeneggerből, bár az ő nevét is éppúgy ismeri mindenki, mint az említett urakét, pedig munkássága javát csak a videotékák és a kereskedelmi tévék forgalmazták. Nem tagadom, korai filmjei között van néhány, melyet léha ifjúként kifejezetten kedveltem. He-man nekem például örökre a fiatal Dolph Lundgren marad, és a Büntető szerepe is sokkal jobban állt neki, mint a nagyobb költségvetésű remake-ben Thomas Jane-nek. A Tökéletes katona (1992) rosszfiújaként sokkal meggyőzőbb és szuggesztívebb volt, mint Jean-Claude Van Damme jófiúként, és A feláldozhatók-széria kemény fickói között is ő volt a legjobb fazon – szerintem. A legnagyobb kedvencem azonban a Leszámolás Kis-Tokióban, amely ugyan – stílszerűen szólva – több sebből vérzik, mégis van valami olyan egyedi hangulata, amely annak idején is megfogott és sok évvel az ősbemutató után is hat rám.

FIGYELEM! A filmismertető egyes illusztrációi erőszakot és meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! (Általában arra szoktam törekedni, hogy a magyar helyesírás szabályainak megfelelően átírjam a japán neveket. Ebben a filmben viszont több olyan színész is játszik, akinek a neve részben ázsiai, részben amerikai, ezért az egységesség kedvéért inkább megtartottam az összes név angolos írásmódját.)

Kati: Hoztunk egy kis virágot a Mici néninek.
Mici néni: Jaj, köszönöm szépen! A virágot nagyon szeretem.
(Lacihoz) Tedd abba a vázába!
(Fáncsihoz) Abba száz szál rózsát
kaptam a Babarózsa 100. előadására.
Kati: A Majláth gróftól.
Mici néni: Attól! Attól!
Fáncsi: (Katihoz) Maga, fiam, ilyen élénken emlékszik?
Kati: Az édesanyám mesélte.
Fáncsi: Magát is szépekkel traktálják otthon.

A hatvanas évek (sőt talán az egész hazai filmtörténet) egyik legnépszerűbb filmje a Mici néni két élete. Mamcserov Frigyes alkotását 1963-ban mutatták be a mozik. A történet alapjául szolgáló novellát Hámos György, a korszak közismert újságírója és humoristája írta az eltartási szerződések propagálása érdekében. Akkoriban a lapok tele voltak ugyan az eltartási szerződésekkel kapcsolatos visszaélésekről és jogi hiányosságokról szóló cikkekkel, a rendszer mégis kiemelten fontosnak tartotta ezt a lehetőséget az égető lakásproblémák enyhítése érdekében. Mici nénit, a kiöregedett primadonnát, aki nem hajlandó szeretetotthonba vonulni, hanem inkább eltartókat fogad az otthonába, Kiss Manyi alakította. Gáláns udvarlóját, az egykori fiákeresből taxissá avanzsált Gál Alfrédot Páger Antal személyesítette meg. A Mici nénit eltartó házaspárt két pályakezdő színész, Tóth Judit és Szokolay Ottó formálta meg, a kisebb epizódszerepekben pedig olyan közkedvelt művészek láthatók, mint Fónay Márta, Sulyok Mária, Szendrő József, Mezei Mária, Somogyi Nusi, Győrffy György, Kaló Flórián, Csala Zsuzsa és mások. A zenét a méltán közkedvelt Fényes Szabolcs szerezte. A vendéglői jelenetben elhangzó dal, a Tudom, hogy van neki eredetileg a Halló, Budapest! (1935) című filmhez íródott, amely csak töredékesen maradt fent. A Mici néni két élete főcíme alatt egyébként valóságos egyveleget hallunk olyan klasszikus Fényes-slágerekből, mint például a Küldök néked egy nápolyi dalt, a Valami kis szerelem, az Itt a luxusvonat, az Odavagyok magáért és a Van-e szerelmesebb vallomás. Említsük meg, hogy a film dramaturgja kedvenc szaklapom, a Filmvilág munkatársa és későbbi főszerkesztője, Létay Vera volt, Mamcserov asszisztense pedig az ötvenéves korában elhunyt zseniális rendező, Huszárik Zoltán. A Mici néni két élete azon kevés magyar film egyike, amelynek esetében a nézők és a kritikusok véleménye többé-kevésbé megegyezett. Az opusz népszerűségét nemcsak az jelzi, hogy még az új évezredben is rendszeresen műsorra tűzik a tévécsatornák – igazán megérdemelne egy valóban igényes DVD-kiadást! –, hanem az is, hogy színpadi változatban is évek óta megtekinthető. Kuriózum, hogy a filmváltozat egykori fiatalasszonya, Tóth Judit is eljátszotta már Mici nénit a színpadon.

A filmtörténet vonatkozásában szóra sem érdemes, a Field-történet szempontjából viszont feltétlenül említésre méltó, hogy a japán Szandakan 8 volt életem első, csak 18 éven felülieknek vetített filmje, melyet tizenhárom évesen láttam. Igen gondosan készültem erre a nagy horderejű eseményre, melynek helyszíne a XIII. kerületi Kossuth mozi volt. Számos haditervet kidolgoztam, mert nem akartam úgy járni, mint nem sokkal korábban a Helga című nyugatnémet filmmel, melyet enyhébb korhatárral, csak 16 éven felülieknek forgalmaztak, mégsem engedtek be rá az Ipoly moziban. Még az is megfordult a fejemben, hogy a japán film kedvéért álbajuszt ragasztok, és válltöméseket teszek az ingembe, hogy minél idősebbnek nézzek ki. A termetemmel nem volt gond – azaz dehogynem! Ugyanis már abban az életkorban is túlságosan kimagaslottam a tömegből, szóval beláttam, hogy kár lenne ezt a feltűnést álbajusszal és hasonló marhaságokkal tovább fokozni. Ezért minden reményemet a tömegbe vetettem, mert akkoriban egy vadonatúj, csak 18 éven felülieknek játszott film iránt mindig nagy volt az érdeklődés, tehát jogosan bízhattam abban, hogy a jegyszedő nénik droidként fogják tépkedni a jegyeket, és fel se néznek arra, aki épp eléjük tolja az egyiket. Ez így is történt, szóval sikerült bejutnom a filmre. Főleg arra emlékszem, hogy meglehetősen hosszú volt, és eléggé szomorú. Bár volt olyan kritikus, aki szerint a Szandakan 8 csupán a „rosszlányok” életformáját romantizáló, egzotikus melodrámák közé tartozik, melyekben a hősnőt az ág is húzza, tán még a szelek is bántják, ám jómagam egy cseppet sem éreztem romantikusnak a történetet. Inkább sajnáltam a szerencsétlen Oszakit, akit családja előbb prostitúcióra kényszerített, majd megtagadott, és egész élete boldogtalanul, örökös kitaszítottságban telt. Néhány éve újra láttam a filmet. Több évtizeddel öregebben és rengeteg filmmel a hátam mögött korántsem tartom igazán kimagasló jelentőségű alkotásnak, mindazonáltal szerintem mégis fontos mozgókép, mert az elsők között adott hírt arról, miféle sors jutott osztályrészül japán nők tízezreinek évtizedeken át.

FIGYELEM! A bejegyzés témájául szolgáló film a prostitúcióval foglalkozik. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli látogatóink kattintsanak a „TOVÁBB” gombra!

„Soha az a’ napfény égre ne derüllyön,
Az a’ gyászos idö elö ne kerüllyön;
Hogy illyen vér ontást ezután ne szüllyön:
Az Istennek Háza söt inkább épüllyön.
Légyen Francziáknak ez a’ kivánsága,
Hogy az éjjnek légyen olly homályossága,
Mellyel takartassék e’ nagy gyilkossága:
Soha azt ne lássa a’ napnak világa.”
(Parisi lakodalom. Pap József fordítása)

A huszadik század második felének egyik legfigyelemreméltóbb francia művésze volt Patrice Chéreau, aki színpadi rendezőként és filmrendezőként egyaránt nagy nemzetközi hírnévnek és tekintélynek örvendett, akárcsak az olasz Luchino Visconti. Chéreau a nyolcvanas évek végén látott hozzá pályafutása legnagyobb vállalkozásához, a Margó királyné című történelmi dráma megvalósításához. A mű alapjául Dumas magyar nyelven is megjelent regénye szolgált, amelyet korábban már többször is megfilmesítettek. Sokak meglepetésére a rendező Danièle Thompsont kérte fel a forgatókönyv megírására, noha az írónő korábban inkább kommersz alkotások elkészítésében vett részt. Chéreau viszont nem egy kommersz történelmi szuperprodukciót akart, hanem egy olyan filmet, amelynek általános érvényű tanulságai vannak, hiszen például a közel-keleti vallásháborúk vagy az 1991-ben kitört balkáni háború népirtásai szomorú és aktuális párhuzamot mutattak a Szent Bertalan-éj véres eseményeivel. Évekig tartott az előkészítő munka, a legnagyobb nehézséget természetesen a forgatás anyagi fedezetének előteremtése jelentette. Francia, olasz és német filmcégek szálltak be a Margó királyné finanszírozásába, ennek ellenére többször is a leállás veszélye fenyegetett, mivel az eredetileg tervezett 120 millió frankos költségvetést a produkció jelentősen túllépte. A szereposztás is nemzetközi volt, melyet olyan közismert művészek neve fémjelzett, mint a francia Isabelle Adjani, Daniel Auteuil, Jean-Hugues Anglade, Vincent Pérez és Jean-Claude Brialy, az olasz Virna Lisi, Claudio Amendola és Asia Argento, a spanyol Miguel Bosè és a német Thomas Kretschmann. A forgatás 1993. május 10-én kezdődött, és december 3-án ért véget. Az opuszt az 1994-es cannes-i filmfesztiválon mutatták be, ahol nagy feltűnést keltett, kritikai fogadtatása viszont vegyes volt. A nemzetközi forgalmazás számára egy körülbelül húsz perccel rövidebb változatot készítettek, a magyar mozikba is ez jutott el 2003-ban. Gazdag színházi tapasztalatokkal és négy mozifilmmel a háta mögött Chéreau így nyilatkozott: „Valójában a Margó királyné forgatása közben tanultam meg, hogyan kell filmet rendezni.”

FIGYELEM! Az ismertető egyes illusztrációi erőszakot és meztelenséget ábrázolnak. Csak 18 éven felüli és ilyesmire nem érzékeny olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” gombra!

Az 1965-ben forgatott Butaságom története Keleti Márton egyik legnépszerűbb filmje. Forgatókönyvét Gyárfás Miklós írta saját azonos című kisregényéből, amely először folytatásokban jelent meg a Film, Színház, Muzsika című hetilapban. (Az egyik mellékszereplő, Forbáth György író feltehetően szerzői önportré.) A történet bizonyos motívumai emlékeztetnek a Somerset Maugham regénye alapján készült Csodálatos vagy, Júlia! (1962) című világsikert aratott filmre, amely szintén egy házasság keretein belül nyújtott szórakoztató betekintést a színház világába. A Butaságom története női főszerepét Ruttkai Éva játszotta, aki alakításáért megkapta a II. Magyar Játékfilmszemle díját és a magyar filmkritikusok díját is. Fontos szerepet kapott Básti Lajos, Mensáros László, Irina Petrescu, Várkonyi Zoltán és Kiss Manyi is. A filmet 1966. január 20-án mutatták be a mozik. Május 31-ig bezárólag 4973 előadást tartottak belőle, 879 055 néző váltott rá jegyet, ami 58%-os kihasználtságot jelentett. A Butaságom története időről időre látható valamelyik tévécsatorna műsorán, DVD-n viszont egyelőre még nem jelent meg. A kisregényt Karinthy Márton, Vajda Katalin és Vajda Anikó adaptálta színpadra, a darabot 2005. október 28-án mutatta be a budapesti Karinthy Színház Karinthy Márton rendezésében. Kabók Katit Pápai Erika, Méreyt Sörös Sándor, Forbáthot Cseke Péter, Jacqueline-t Tallós Rita, a házvezetőnőt pedig Schubert Éva játszotta.

Az 1972-ben bemutatott Kecskeszarv a bolgár filmművészet egyik legjelentősebb alkotása, amely nemzetközi viszonylatban is jól szerepelt. Alapjául Nikolaj Hajtov azonos című műve szolgált, amelyből maga a szerző írt forgatókönyvet. Hajtov és a filmet rendező Metodi Andonov között több kérdésben is művészi nézeteltérések alakultak ki, amelyekben azonban sikerült mindig kompromisszumos megoldást találni. A fekete-fehérben készült Kecskeszarv a korabeli bolgár viszonyokhoz képest is alacsony költségvetésű film volt, melyet a Rila-hegység vadregényes tájain forgattak. Az opusz szép sikert aratott az 1972-es Karlovy Vary-i filmfesztiválon, s Magyarországon még abban az évben a mozik műsorára került. Törökország viszont több nemzetközi fórumon is tiltakozott az illetékesek véleménye szerint törökellenes alkotás miatt, s állítólag ez volt az oka annak, hogy a Kecskeszarv végül nem volt látható az 1972-es cannes-i filmfesztiválon még versenyen kívül sem, és a következő évben nem került be a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díj öt jelöltje közé sem. 1994-ben valósult meg a remake, melynek elkészítésében Nikolaj Hajtov is közreműködött. Az új változatot nem játszották a magyar mozik, de egy 2001-es budapesti bolgár retrospektíven a hazai érdeklődők is megtekinthették.      

FIGYELEM! Egyes illusztrációk meztelenséget ábrázolnak. Csak ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüli olvasóink kattintsanak a „TOVÁBB” gombra! 

Legjobb barátom szülinapjára

A lengyel Juliusz Machulski rendezői karrierje a nyolcvanas évek elején kezdett kibontakozni, és mindjárt első három mozifilmjével kiugró sikert ért el nemcsak hazájában, hanem a vasfüggöny többi országában is, sőt még Nyugaton is felfigyeltek rá. Az 1981-ben bemutatott Vabank és három évvel későbbi folytatása között forgatta a Szexmissziót, minden idők egyik legnépszerűbb lengyel filmjét. A történet két férfi önkéntesről szól, akiket egy világraszóló tudományos kísérlet keretében 1991-ben három évre hibernálnak, de előre nem látható fejlemények miatt csak 2044-ben ébresztik fel őket. A világ jócskán megváltozott a hibernált álom ötvenhárom esztendeje alatt, és hőseink rádöbbennek arra, hogy a Földön már csak ők ketten képviselik az erősebbik nemet, amelyre igazából semmi szükség nincs, még az utódnemzés folyamatában sem… A nagy közönségsiker ellenére a Szexmisszió megosztotta a nézőket és a kritikusokat is. Egyesek a feminizmus túlkapásaira figyelmeztető szellemes paródiát láttak benne, amely amellett voksol, hogy a világ a távoli (megjegyzem, most már egyre közeledő) jövőben sem lehet meg férfiak nélkül. A (nyugati) feministák közül nem mindenki rendelkezett kellő humorérzékkel, s így elhangzottak olyan vélemények is, hogy Machulski valójában egy hímsoviniszta, nőgyűlölő filmet forgatott. Noha a Szexmisszió elereszt néhány rejtett fricskát az oroszok (és a kommunizmus) felé, az opuszt a Szovjetunióban is bemutatták – igaz, jelentősen megrövidítve. Magyarországon 1986 februárjában kezdték játszani, és abban az évben kereskedelmileg a második legsikeresebb alkotás volt a baráti országoktól átvett filmek sorában.