Múlt héten, a sajtóvetítés után olyan arcbamászóan modoros „kritikák” jelentek meg a negyedik Bosszúállók filmről, ami korábban elképzelhetetlennek tűnt. A kritikusok letették a fegyvert a hype előtt, azonnal megadták magukat, és szó nélkül kapituláltak, gyakorlatilag nem írtak kritikát, arra hivatkozva, nehogy elspoilerezzenek valamit, és elrontsák a közönség szórakozását. A végső csavar pedig az, hogy magában a filmben semmi olyan nem történik, amit ne tudtunk volna előre. Így utólag a rendező Russo testvérek nyilatkozata, hogy mindenki vigyázzon a spoilerezéssel, akár még trollkodásnak is tűnhet. Beigazolódik az a rajongói elmélet, amiről még én is tudtam – pedig sose foglalkoztam ezekkel –, és lejárnak azok a szerződések, amelyekről tudjuk, hogy lejárnak. Itt nem az a kérdés, hogy mi fog történni, hanem az, hogy hogyan.

A magam részéről kissé félelmetesnek is tűnt, mert alapból szeretem ezt az univerzumot, de a Thor harmadik felvonása óta nem láttam olyan Marvel-filmet, ami igazán tetszett volna. Az agyonistenített Végtelen háború önismétlései, következetlenségei, túlzsúfoltsága, téttelensége (úgyis visszahozzák őket), és a semmiből előrángatott ötéves kisgyerekeket idéző megoldásai („– Látod, milyen szuper fegyverem van! – Nem baj, én még erősebb vagyok!”) mélyebb nyomokat hagytak bennem, mint az amúgy jó poénok, a remek tempó vagy a remekül megkoreografált akciójelenetek és az elsőrangú látványvilág.

Itt viszont már az első jelenet rendesen odacsapott: egyszerű, emberi, hatásos, megrázó és erős, anélkül hogy egy másodpercnyi akciót láthatnánk. És a film első órája nagyjából ebben a hangvételben telik el, szembesülhetünk a megkeseredettséggel, egy tragédia feldolgozhatatlanságával. Nagyon érezhető, hogy mennyire jót tett a Végjátéknak, hogy a készítőknek nem ötven szuperhőssel kellett zsonglőrködniük, hanem csak huszonöttel, mert ennyit még tudnak kezelni. Sokan ezt a bevezető órát akár unalmasnak is tarthatják, nekem baromira tetszett, hogy nem rohantak sehova, hanem hagytak nekünk és a hősöknek egyaránt időt, illetve kellően felvezették a későbbi eseményeket.

A második órában már inkább az akciók és a humor domináltak, de csak amúgy mellékesen. Ez a második óra ugyanis az ünneplésé. Egy örömünnep ennek az univerzumnak, ennek az egyedi dolognak, amit most ezzel a mozival szépen keretbe zárnak. Ennél fogva nemcsak önmagukat ünneplik, de minket, nézőket is, akik már 2008 óta követjük figyelemmel ezt a teljességgel egyedülálló, megismételhetetlennek tűnő, grandiózus vállalkozást. Ma már nem nagy truváj szidni az MCU-t, de nem szabad elfelednünk, hogy kezdetben gyakorlatilag a szarból építettek várat, ugyanis az összes valamirevaló szuperhősük jogát eladták, csak olyan karakterek maradtak náluk, akik a kutyának nem kellettek, és senki sem látott bennük fantáziát, sőt a megrögzött képregényrajongókon kívül teljesen ismeretlennek számítottak mindenki más számára. Ők pedig rajongóként értették a saját karaktereiket, a megfelelő profizmussal felvértezve pedig itt állunk tizenegy évvel, és huszonkét filmmel később, konkurencia pedig már gyakorlatilag nincs is számukra. Szóval van mit ünnepelni, pláne így, ha bele is ágyazzák a történetbe, és még értelme is van.

A harmadik óra pedig a finálé, ami látványos, izgalmas, szomorú, felemelő, katartikus, lélekmelengető vagy akár még könnyfakasztó is lehet, de ha röviden akarom megfogalmazni, akkor azt írnám, hogy kiválóan és méltóan sikerült. A Russo testvérek elégedetten pihenhetnek meg a jól végzett munka után, mint ahogy azt Thanos is tette a Végtelen háború utolsó jelenetében. Vagy csinálhatnak még jobbnál jobb mozikat nekünk.

A történetben előforduló esetleges anomáliák engem nem különösebben izgattak, amikor ennyire szórakoztató az élmény, akkor nem leszek hiperkritikus olyan dolgokkal szemben, amelyeken egyébként sem akadok fenn a többi száz hasonló mozi esetében. Ezzel szemben az a szokásos Marvel-jelenség, mely szerint „minden magasztos és/vagy felemelő pillanatot muszáj azonnal elviccelni” most annál inkább bosszantott, mert az első óra alapján ennek egy komolyabb filmnek kellett volna lennie. Ami egy Galaxis őrzőiben anno még üdítően hatott, annak most nem éreztem feltétlenül szükségét. Valószínűleg azért nem, mert a gyermeki lelkesedésem háromezerszeresen legyőzte a cinikus felnőtt énemet, miközben peregtek a képsorok, és szívesebben vettem volna komolyan, amit ezek itt épp elviccelnek. Jó példa erre Thor, akihez egyrészt szenzációsan vicces pillanatok kapcsolódnak, másrészt viszont a a neki szánt nagy momentumokban gyökeresen tépik ki a készítők az emocionális töltet méregfogát. Mert ha a giccset viccelik el, ha a klisék elé tartanak görbe tükröt, azt tudom értékelni, de ebben záróakkordban elvileg nem erről van szó. Mindenesetre a történet végére mindannyiunk szerencséjére elmaradoztak ezek a pillanatok.

Az epilógus szintén hagyott némi keserű szájízt bennem, érzésem szerint a stúdió ráerőszakolt a készítőkre egy olyan, politikailag korrekt hangvételt, ami több sebből vérzik, és finoman szólva sem következik a korábban látottakból. Aki nem látta a filmet, annak innentől spoileres lehet, aki látta, annak nem.

Kezdjük azzal, hogy Marvel kapitány az ultrafeminista nagy megmentő NŐ, akinek a nyúlfarknyi jelenléte olyan szinten nem számít, hogy a Wonder Woman sikere után kb. tíz sort írtak át a forgatókönyvben, hogy beleerőszakolhassák, és legalább ennyire ki is lóg az összképből. Kb. mint Pókember a Polgárháborúból, de ő ott mégis jópofa volt. Ezzel szemben itt van nekünk a Fekete Özvegy, aki az igazi nagybetűs NŐ a történetben. És nem azért, mert ő tartja egyben az egész csapatot, vagy mert ő az, akihez valamelyest mindenki kötődik érzelmileg, vagy mert a végén barátságból feláldozza az életét egy családos férfiért. Hanem azért, mert amikor mindenki szétesik, és poénkodik, neki van egyedül annyi esze, hogy jegyzeteljen. Nem kéri ki magának, hogy ő nem titkárnő, hanem összefogja a csapatot, és összeszedi, amit tudnak. Nem azért, mert egy szolga, hanem éppen ellenkezőleg, azért mert a férfiak alkalmatlanok erre. Ez következik a történetből, a karakterekből, a múltjukból, ez hiteles. A nagy kényszeresen előrángatott Marvel kapitány nem az. Captain Marvel Ex Machina.

Hasonlóan remek pillanat, amikor a szarrá vert Pókgyereket körbeveszi az összes létező női szuperhős, hogy melléálljanak, és megvédjék. Ez is lehetne erőltetett és érződik benne a megkonstruáltság, mert ugyan, miért pont csak nőneműek vették volna ezt észre? Erre mégis mennyi az esély a csatatéren? És mégis, érezzük a gyermekét védő anyatigris ősi képét az ösztöneinkben, így ez a logikátlanság ellenére sem válik zavaróvá, hanem egy erős jelenetként marad meg.

A történet végén pedig Thor ráhagyja Asgard királyságát a Valkűr csajra. Akit én tökre bírtam a Thor 3-ban, egy teljesen szerethető, jófej karakter. Egy alkoholista harcos, aki évtizedekig vagy évszázadokig le se szarta Asgardot. És van egy szárnyas lova. Ennyit tudunk róla. Ez teszi alkalmassá Asgard trónjára. És az, hogy nő. És az, hogy fekete. Ebben a mai kvótarendszer logikáját érhetjük tetten, amikor valaki nem azért kapja meg a felsővezetői állást, mert a képességei alapján alkalmasnak tűnik a feladatra, hanem szimplán azért, mert valamilyen hátrányosabb helyzetű (vagy legalábbis annak vélt) csoporthoz tartozik.

Ugyanez érhető tetten, amikor a megvénült Steve Rogers Sam haverjára hagyományozza Amerika kapitány pajzsát, és ezzel a szerepét is. Most nem az az érdekes, hogy a képregényekben Steve halála után Bucky lesz Amerika kapitány, ilyenkor nem a képregényrajongó beszél belőlem. Ha ezt felvezetik, ha ezt megfelelően kidolgozzák, nekem teljesen oké, legyen Sam Wilson a következő Kapitány. De Buckyval nőtt fel. Bucky védte meg kölyökkorukban. Buckyval harcolt együtt a háborúban. Buckyért letette a fegyvert, és feláldozta magát. Buckyért mindent odadobott, hogy megmenthesse. Ennek van egy íve, ennek van értelme.

De Sammel meg együtt futott.

És Sam feka.

Szóval neki kell amcsikapcsinak lennie.

Ennyike.

Félreértés ne essék, felőlem lehet fekete Amerika kapitány, és felőlem nyugodtan lehet Asgard uralkodója egy fekete-latino nő, csak akkor vezessék ezt fel nekem, dolgozzák ki, hogy miért Sam, és miért nem Bucky. Szeretném tudni, hogy miért lesz alkalmasabb vezető egy alkesz egy másik alkesznál, amikor az előbbit sem sem láttam egyetlen pillanatig sem vezetői szerepben. De gyanítom, hogy ezekre a kérdésekre a készítőknek sincsen valamirevaló válaszuk, hiszen nem a történet logikájából vagy ívéből következnek ezek a megoldások.

Összességében azonban a kényszeredett politikai korrektség csak pár percet vesz el a háromórás játékidőből. Három óra pedig talán még sosem telt el ennyire gyorsan, mint a Bosszúállók – Végjáték esetében. Ami persze nem igazán a vége semminek sem, hiszen pár hónap és jön a következő Pókember-film, aztán a Dr. Strange 2, meg A galaxis őrzői 3, amikor James Gunn végez a DC-nél. De olyan korban élünk, amikor ez az átlátszó, olcsó, mindenki számára egyértelmű marketinges hazugság, mely szerint bármi is véget ér, elég az összes létező bevételi rekord megdöntéséhez. Szerencsére maga a film és ez az univerzum minden hibája ellenére is rászolgált arra az elképesztő, gigászi sikerre, ami osztályrészéül jut.