Ha egyetlen filmet kellene mondanom, amelyik tartósan megalapozta máig tartó filmőrületemet, akkor az egyértelműen a Mackenna aranya (1969) című amerikai western lenne, bár voltak ennél korábbi moziélményeim is. Még ma is emlékszem arra, milyen tátott szájjal néztem ezt a filmet már az első pillanattól kezdve. Azok a csodálatos tájfelvételek madártávlatból készítve, a José Feliciano által előadott betétdal, az Old Turkey Buzzard, a sebhelyes arcú indián lány, Hesh-Ke (Julie Newmar) egzotikus szépsége – ő volt az első meztelen nő, akit filmvásznon láttam –, a rezzenéstelen arcú apacs, a cool Hachita (Ted Cassidy) és persze a látványos jelenetek! Különösen izgalmasnak találtam, amikor a lóhátra kötözött Mackennát átviszik a roskatag függőhídon, de emlékezetes volt a vízesés felé sodródó tutaj epizódja vagy éppen az aranykanyont elpusztító földrengés is. Sokszor láttam ezt a filmet moziban, és mindig megnéztem, amikor a tévében adták (a tévéverzióból az első alkalommal még kihagyták Hesh-Ke meztelenkedését). Olyankor két óra erejéig újra az a nyolcéves kis hülye gyerek voltam, aki a Május 1. moziban ülve élte át első monumentális mozikalandját. Évekkel ezelőtt már írtam egy rövid szócikket a filmről a Wikipédiára, ám akkor még nem volt elegendő anyagom egy alapos ismertetőhöz. Aztán lassan gyűlni kezdtek az infók, és talán még most is gyűlnének, mígnem meghoztam ugyanazt a döntést, amit pár héttel ezelőtt egy másik nagy kedvencem, a Kínai negyed (1974) esetében: vagy örökre ábrándozni fogok csupán arról, hogy milyen részletes összefoglalót lehetne írni erről a filmről, vagy végre nekifekszem, és elkezdem az írást. Az utóbbi lehetőséget választottam, s íme, ez lett belőle!
FIGYELEM! A posztban női meztelenség is látható. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!
A cselekmény
A néptelen, sziklás prérin egy idős, elcsigázott indián, Prérikutya poroszkál a lován. Hirtelen megáll. Éles fülével egyre erősödő lódobogást hall. Elrejtőzik egy szikla mögé. Nem tévedett, hamarosan feltűnik a láthatáron egy másik lovas is. Amikor az idegen gyanútlanul közelebb ér, Prérikutya rálő, de elvéti a lövést. A seriffcsillagot viselő férfi viszonozza a tüzet, és ő célba talál. Az öreg indián súlyosan megsebesül, nem sok ideje van hátra. Elárulja, hogy azért lőtt Mackennára, mert szerinte a seriff az apacsok titkos aranyát keresi. Mackenna nevet ezen a feltételezésen, hiszen ő a veszedelmes bandita, Colorado nyomait követi. Ezalatt Colorado az embereivel behatol egy békés farmra. Fegyverrel tartják sakkban az idős házigazdát és fiatal feleségét. Távozáskor túszként magukkal akarják vinni a fiatal nőt. Az idős férfi puskát ragad, hogy megvédje őt, amikor egy izmos apacs, Hachita tomahawkot dob a hátába. Közben a prérin az öreg indián az örök vadászmezőkre távozott. Mackenna átkutatja a holmiját. Megtalálja az arany lelőhelyét ábrázoló térképet, és mint értéktelen vackot a tűzre veti. Sírt kezd ásni az öregnek, amikor megjelenik Colorado az embereivel. A banditák Prérikutyát követték, hogy megszerezzék tőle a térképet. Colorado dühbe gurul, amikor észreveszi, hogy Mackenna elégette az értékes rajzot. Magával hurcolja a seriffet, és arra akarja kényszeríteni, hogy vezesse el őket a kincshez. Tudja, hogy ha Mackenna látta a térképet, a fejében van mindaz, ami azon volt.
A veszedelmes bandita, Colorado és emberei behatolnak Fulton bíró házába
A banditák táborában Mackenna találkozik a szépséges apacs lánnyal, a sebhelyes arcú Hesh-Kével. A nő még mindig szerelmes a seriffbe, ám az tudomást se vesz róla. Mackennát éjszakára összezárják a farmról elhurcolt nővel, aki valójában Fulton békebíró lánya, de a seriff azt tanácsolja Ingának, hogy ezt tartsa titokban. Másnap reggel nem várt vendégek érkeznek. Egy másik bandita, Ben Baker az embereivel csatlakozni kíván Coloradóékhoz az arany utáni kutatásban. Nem tűnik meglepettnek, hogy a seriffet a banditák között látja. Az ő emberei között is van egy különösen értékes személy: az idős Adams, aki egyszer járt az aranykanyonban, és mindent látott. Azután viszont már semmit se, mert az apacsok megvakították. Másnap hajnalban a csapat ügyes csellel kitör a szűk kanyonból, melynek közelében a banditák nyomait kutató katonák táboroznak. Coloradóék csupán rövid ideig örülhetnek saját ravaszságuknak, mert kissé távolabb mégiscsak rajtuk ütnek a katonák, akik válogatás nélkül lelövik a kincsvadászokat, nem kímélve se öreget, se fiatalt. A kavarodást felhasználva Mackenna szökni próbál Ingával. Colorado utánuk vágtat, és újra foglyul ejti őket. Kevesen maradtak a nemrég még oly népes bűnbandából: Mackennáékon kívül mindössze Colorado, Hesh-Ke és Hachita. A kis csapat folytatja útját az arany lelőhelye felé, bár Mackenna mindent megtesz annak érdekében, hogy lassítsa a haladást. Szeretné Ingát biztonságban tudni, hiszen a féltékeny Hesh-Ke már kísérletet tett a lány megölésére.
A Rengő Szikla növekvő árnyéka mutatja meg az aranykanyon bejáratát
Azt javasolja Coloradónak, hogy küldjék át Ingát az őket üldöző katonák táborába, így a lány a katonákat fogja lassítani, és nem a kincskeresőket. Colorado vonakodva beleegyezik a javaslatba, ám Inga mégsem kerül biztonságba. A katonai előőrs parancsnoka, Tibbs őrmester ugyanis a lány megérkezése után agyonlövi két emberét, és éjszaka Ingával megjelenik Colorado táborában. Mint megtudjuk, a tar fejű katonának szintén az apacsok aranyára fáj a foga. Mackenna azt ígéri, hogy a kis csapat másnap meglátja az aranykanyont. A seriff és az őrmester egyaránt tudják, hogy a mohó és önző Colorado senkivel nem akar majd osztozni. Mackenna mégis elutasítja Tibbs felajánlott szövetségét: milyen szövetséges is lehetne az, aki nemrég lőtte agyon a saját embereit? A seriff néhány szót vált Coloradóval, aki elmeséli, mihez akar kezdeni az arannyal: Párizsba akar menni, hogy úriemberként éljen tovább. Egy régi francia újságot is megmutat Mackennának, és a seriff megpróbálja elképzelni Coloradót párizsi úrként. Másnap hajnalban a kincskeresők lóháton várják a napfelkeltét. Mackennának fogalma sincs arról, hogyan vágja ki magát a szorult helyzetből, hiszen hiába vannak a térképen megjelölt helyen, az aranykanyonnak nyoma sincs. Aztán a felkelő nap sugarai a táj egy bizonyos pontjára esnek, és vakító fény áraszt el mindent. Mire véget ér a szemkápráztató jelenség, a nap az égbolton ragyog. A csapat a Rengő Szikla mellett várakozik, melynek árnyéka a napfényben egyre nagyobb és nagyobb, végül megáll a sziklafal egyik pontján. A lovasok ott egy szűk hasadékot fedeznek fel. Az aranyláz mámorában valamennyien megindulnak befelé.
Colorado végezni akar Hachitával (Omar Sharif és Ted Cassidy)
Álmuk valósággá válik: a hasadékból kiérve egy csodálatos aranykanyont pillantanak meg. Mindent feledve boldogan vágtatnak lefelé a keskeny ösvényen. A lovak patáinak dobogásától félelmetes módon visszhangzik a kanyon. Hesh-Ke megpróbálja leszorítani Ingát a szűk ösvényről, ám végül ő zuhan a mélybe. Amikor a többiek leérnek a völgybe, mindenhol aranyat látnak: a talajon, a vízben, a sziklafalon. Tibbs meg is pakolja a nyeregtáskáját aranyrögökkel. Ingát is megszédíti az arany látványa, a józan Mackenna azonban tudja, hogy addig kell menekülniük, amíg a többiek nem figyelnek rájuk. Egyetlen kiút kínálkozik számukra: felmászni a sziklafalon. Útnak indulnak. Közben Hachita megöli Tibbset, Colorado viszont az apaccsal akar végezni, hogy ne kelljen osztoznia senkivel. Fegyvere csütörtököt mond, mivel Hachita még az éjjel kivette belőle a golyókat. Az apacs szerint az arany a népét illeti, és mindenkinek meg kell halnia, aki meg akarja szerezni. Colorado sem kivétel. A bandita látszólag belenyugszik a vereségébe. Hachita megfordul, hogy kivegye a tomahawkját Tibbs holttestéből. Colorado ekkor Hachita hátába dobja azt kést, amelyet korábban Hesh-Kétől vett el, hogy megóvja Inga életét. A bandita észreveszi, hogy Mackennáék menekülni próbálnak a sziklafalon. Utánuk indul, és hamar utoléri őket, hiszen a kimerült Inga miatt a szökevények lassan haladnak. A bandita összecsap Mackennával. A küzdelem váltakozó sikerrel zajlik. Váratlanul megjelennek az apacsok, és tüzet nyitnak a kincsvadászokra. Az indiánok is megindulnak lovaikkal le a völgybe. A lovak patáinak dobogásától egy óriási, ám igen ingatag szikla a magasból hatalmas robajjal a mélybe zuhan. Hamarosan megmozdul a föld. Az apacsok azonnal visszafordulnak, hogy elmeneküljenek. Mackenna, Inga és Colorado is visszamászik a völgybe, hogy a lovaik segítségével kijussanak a pusztulásra ítélt kanyonból. Az utolsó pillanatban sikerül megmenekülniük. Mackenna és Colorado útjai szétválnak, bár a seriff megfogadja, hogy mindig a bandita nyomában lesz. Inga szétszórja azt a kevés aranyport, ami megtapadt a ruháján. Észre sem veszik, hogy Mackenna Tibbs lován jutott ki a kanyonból, s a nyeregtáska tömve van aranyrögökkel...
Az öreg Adams és a fia is csatlakozik Colorado bandájához (John Garfield Jr. és Edward G. Robinson)
A legenda
A Mackenna aranya cselekményének alapjául egy, az 1860-as években elterjedt amerikai kincskereső legenda szolgált, amely szerint valahol Új-Mexikó nyugati részén létezik egy aranykanyon, melyet egy Adams nevű férfi talált meg először. Érdekes módon Adams teljes neve nem maradt fenn, születési adatai viszont igen: állítólag 1829. július 10-én jött világra a New York állambeli Rochesterben. 1864 augusztusában New Yorkból Tucsonba tartott, amikor az apacsok rajtaütöttek, és felgyújtották a szekerét. A férfi a megmenekült lovaival az arizonai Sacaton felé vette az irányt. Egyes források szerint útközben, mások szerint Sacatonban találkozott huszonegy aranyásóval, akiket egy John Brewer nevű férfi vezetett. Adams csatlakozott hozzájuk, hogy megtalálják az aranyban gazdag, rejtett kanyont. Az odavezető utat egy mexikói pima indián ismerte, aki számára az aranynak nem volt különösebb értéke. Az aranyásóktól nem kért egyebet a segítségéért, mint egy lovat, egy nyerget, fegyvert és majdan némi aranyat. Azonban a csoportnak is nagy szüksége volt minden egyes lóra, ezért Brewer boldogan fogadta Adamsot, és beleegyezett, hogy velük tartson, amennyiben tartalék lovait az expedíció rendelkezésére bocsátja. A csapat augusztus 20-án indult útnak. A White River mentén eljutottak a White Mountainsig, és nyugati irányból beléptek Új-Mexikó területére. A kincskeresők kitartóan mentek előre, mígnem az indián vezető rámutatott két, cukorsüveg alakú hegyre, és azt mondta, hogy az aranykanyon azok lábánál helyezkedik el. Adams arra gondolt, hogy az arizonai Ord-csúcsról vagy valamelyik közeli hegycsúcsról lehet szó. (A White Mountainshez tartozó Ord-csúcs nem keverendő össze a szintén arizonai Apache államban található Ord-heggyel!) Miután megérkeztek a kanyonhoz, kiderült, hogy annak bejárata annyira szűk, hogy a lovasok csak egyesével tudnak bemenni rajta. Egy Z-formájú ösvényen jutottak le egy kisebb völgybe, ahol egy forrást találtak, fölötte egy vízeséssel.
A harmincas évek gengszterfilmjeinek egykori legendás sztárja, Edward G. Robinson az öreg Adamset alakítja
Néhány napon belül a csoport elég tekintélyes mennyiségű aranyrögöt gyűjtött össze. Pima vezetőjük már az első napon otthagyta őket, miután megkapta a kialkudott bérét. Távozása előtt figyelmeztette a kincskeresőket, hogy ne maradjanak túl sokáig, mert a kanyon az apacsok egyik táborhelye. A figyelmeztetés nem volt alaptalan: harminc harcosa kíséretében már a második napon megjelent az apacs törzsfőnök, Nana. Az indiánok nem voltak ellenségesek, de Nana óva intette a fehéreket attól, hogy a vízesés fölé menjenek. A kincskereső expedíció néhány tagja egy kunyhó építésébe kezdett. Az aranyat a tűzhelynél rejtették el, egy nagy kő alatt. Egészen addig folytatták az arany utáni keresést, amíg ki nem fogytak a készleteikből. A társaság ekkor úgy döntött, hogy Brewer és öt másik ember elmennek bevásárolni, hogy feltöltsék a készleteiket, a többiek pedig folytatják az aranyrögök gyűjtését. Alighogy Brewerék távoztak, néhány ember a tilalom ellenére a vízesés fölé ment, ahonnan a korábbiaknál jóval nagyobb aranyrögökkel tértek vissza. Adams hiába figyelmeztette őket, a kapzsi kincsvadászok megtartották új szerzeményüket is. Mivel Brewer és öt társa kilenc nap elteltével sem tértek vissza, Adams és egy másik kincskereső, Davidson az eltűntek keresésére indultak. Kijöttek a kanyonból, és az ösvényen öt holttestet találtak. Brewer nem volt közöttük. Azonnal visszaindultak a kanyonban felállított táborukhoz, ám elkéstek. Az indiánok megelőzték őket, és lemészároltak mindenkit, akit ott találtak, a kunyhót pedig felgyújtották. Az a kő, amely alá a kincset elrejtették, annyira átforrósodott, hogy nem lehetett még hozzáérni se, nemhogy megmozdítani. Tizenhárom nappal később egy katonai járőr talált rá Adamsra és Davidsonra Fort Apache (Apacserőd) közelében.
A Colorado-kanyon, a cselekmény egyik legfontosabb helyszíne
Miután Adams felépült, és véget értek az apacsháborúk (1849–1886) is, emberünk kísérletet tett a kanyon és a benne rejtőző arany újbóli megtalálására. Évekig próbálkozott ezzel, de nem járt eredménnyel. Közben mások is kedvet kaptak a gazdátlan kincs felkutatására. 1949 júliusában az akkor nyolcvanhárom éves Robert W. „Bob” Lewis azt állította, hogy ismerte Adamsot, 1889-ben közösen próbálták megtalálni az aranykanyont. Állítólag 1918-ban – immár egyedül – részleges sikerrel járt. Az új-mexikói Magdalena falucskától körülbelül 56 kilométerre rátalált a kanyon bejáratára. Bent csontvázak hevertek a földön, és a felégetett kunyhó maradványai is megvoltak. Az elrejtett aranynak viszont nyoma se volt. Később kiderítette, hogy egy magdalenai juhtenyésztő rálelt a kincsre, húszezer dollárért túladott rajta, a pénzből pedig egy farmot vett a szintén új-mexikói Albuquerque-ben. A huszadik század elején az Adams-legenda annyira elterjedt az egész országban, hogy expedíciók tucatjai próbálták felkutatni az aranykanyont, sőt még a kormány is kísérletet tett arra, hogy megtalálja a helyszínt. Rengeteg elmélet született arra vonatkozóan, hogy hol lehetett a kanyon, de mivel egyik expedíció sem ért el kézzelfogható eredményeket, a legenda népszerűsége az évszázad közepére megfakult. Az elmúlt évtizedekben számtalan könyv jelent meg ebben a témában, sőt még az új évezred első évtizedében is voltak az Adams-legendáról szóló publikációk. A legvalószínűbb kutatási területnek egy ideje Új-Mexikó délnyugati, Arizonához közel eső részét tartják, ám a gyakorlati kereséssel már csak a romantikus lelkületű kincsvadászok foglalkoznak komolyabban.
Az öreg Prérikutya birtokában van az aranykanyonhoz vezető térkép (Eduardo Ciannelli)
A Mackenna aranya filmváltozatának narrátora, Victor Jory (a magyar szinkronban: Fülöp Zsigmond) így ismerteti a legendát a történet kezdetén: „Valahol Nyugaton, úgy ezer évvel ezelőtt, élt egy legenda az apacs indiánok között. A legenda egy rejtett kanyonról szólt, amelynek aranyból voltak még a falai is. Mindaddig, amíg az apacsok titokban tartják a kanyont, amíg nem nyúlnak az aranyhoz, erősek és hatalmasok maradnak. Így szólt a legenda. Aztán jöttek a spanyol konkvisztádorok, és nagyon igyekeztek megtalálni, amit ők Cañon del Orónak, azaz aranykanyonnak neveztek. De sosem akadtak rá. Háromszáz évvel később az amerikaiak jöttek, ők is hallottak a legendáról, de ők az Elveszett Adamsnak nevezték el a kanyont. Azért, mert egy Adams nevű ember látta egyszer, mint mondta. Akár látta, akár nem, többet biztos, hogy semmit sem látott, mert az apacsok kiégették a szemét. Mindenki ismerte ezt a legendát, és nagyon sokan hittek is benne. Cañon del Oro. Az Elveszett Adams. Aztán jóval később, 1874-ben elnevezték Mackenna aranyának.”
Reklámplakát a filmhez
A szerző
Will Henry amerikai író 1912. szeptember 12-én született az Egyesült Államokban, a Missouri állambeli Kansas Cityben. Eredeti neve: Henry Wilson Allen, szépirodalmi szerzőként a Will Henry és a Clay Fisher, forgatókönyvíróként a Heck Allen és a Henry Allen álneveket használta. Édesapja fül-, orr- és toroksebész volt, édesanyja a művészetekkel foglalkozott. Henry már tizenegy éves korában tanúbizonyságát adta írói tehetségének, egyik novelláját a Liberty Magazine közölte. Miután elvégezte a középiskolát, a Kansas City Egyetemre ment, tanulmányait azonban a nagy gazdasági válság miatt félbehagyta. Mielőtt írói pályafutása elkezdődött volna, dolgozott lovászfiúként, boltosként és aranybányászként. 1937-ben az MGM animációs részlege forgatókönyvíróként szerződtette. Tartós együttműködést alakított ki Tex Avery rendezővel, közös műveik közé olyan animációs klasszikusok tartoznak, mint a Swing Shift Cinderella, a King-Size Canary és The First Bad Man. Számos olyan kollégájával ellentétben, akik szintén alkotótárssal dolgoztak, Allen utólag sem tulajdonította magának a közös dicsőség javát, sőt éppen ellenkezőleg: azt állította, Avery volt az igazi ötletgazda, ő csupán írásbeli formába öntötte alkotótársa sziporkázó ötleteit. 1950-ben publikálta első regényét, a No Survivors című vadnyugati témájú történetet. Attól félt, hogy az MGM rossz néven veszi, ha írói karrierbe kezd, ezért használt más nevet szépirodalmi szerzőként, mint forgatókönyvíróként. Ez a probléma viszont vagy fel sem merült, vagy ha igen, akkor rendeződött is, mert Henry több mint ötven regényéből nyolcat megfilmesítettek. Öt alkalommal kapta meg az Amerikai Westernírók Szövetségének elismerését, a Sarkantyú-díjat, és életművéért a Levi Strauss-díjat is átvehette. Néhány gyermekkönyv is fűződik a nevéhez, magyar nyelven azonban tudomásom szerint egyetlen művét sem adták ki. 1991. október 26-án tüdőgyulladásban hunyt el a kaliforniai Van Nuys városában.
A regény egyik kiadásának borítója
A regény
A Mackenna aranya 1963-ban jelent meg először. Alapjául az Adams-legenda azon verziója szolgált, amelyet J. Frank Dobie (1888–1964) írt meg az Apache Gold and Yaqui Silver című regényében. Carl Foreman forgatókönyve számos ponton eltér Henry regényétől, és megoszlanak a vélemények arról, hogy melyik a jobb. Akik a könyvet favorizálják, azzal érvelnek, hogy az eredeti történet fordulatosabb, továbbá több olyan érdekes epizódszereplője is van, akiket kár volt kihagyni a filmből. A mozgókép hívei szerint viszont a mozivásznon a cselekmény követhetőbb és pergőbb lett, a jellemábrázolás pedig hihetőbb. Leggyakoribb példaként a fő gonoszt, Coloradót szokták említeni. Őt a regényben Pelón Lopeznek hívják, egy félvér (félig mexikói, félig apacs) bandita, aki sokkal több gyilkosságot követ el, mint a filmváltozatban, épp ezért kissé viccesnek mondható a becsületről kifejtett felfogása. Egyes megnyilatkozásai egyenesen olyanok, mintha oxfordi műveltsége lenne, magyarán mondva a személyében Will Henry kissé hiteltelen szereplőt teremtett. A film azonban – elsősorban Omar Sharif alakításának köszönhetően – a helyére teszi a figurát. A regényben szerepel Pelón/Colorado édesanyja és nővére is, akiknek fontos szerep jut a végkifejletben, és Henry megírja a múltjukat is. Tibbs a könyvben szintén félvér szereplő, akárcsak Pelón. Hachita viszont a filmváltozatban kissé háttérbe szorult, Henrynél ugyanis sokkal fontosabb szereplő. Ő testesíti meg az indián életforma minden vonzó egzotikumát: kapcsolata a természettel, az őt körülvevő tájjal, növényekkel és állatokkal egyszerre magától értetődő és misztikus. Egy letűnőben lévő erkölcsi felfogást személyesít meg. Hachita szimpatizál ugyan Mackennával (a könyvből a seriff keresztneve is kiderül: Glen), a végkifejletben mégis szembekerülnek, s ellentétben a filmmel, a regény csúcspontja nem Pelón és Mackenna, hanem Hachita és Mackenna küzdelme egymással. A harcban a túszul ejtett lány sokkal aktívabban segíti a seriffet, mint a filmben. Mackenna a könyvben nem annyira lovagias, mint a moziváltozatban, Gregory Peck imázsa miatt azonban a figura negatív megnyilvánulásait muszáj volt mellőzni. És végül említsük meg Hesh-Két, akit a regényben Sallynek hívnak, és ő Pelón testvére. Nem az arca sebhelyes, hanem levágták az orrát.
J. Lee Thompson (1914–2002)
A rendező
A főleg hollywoodi filmjeiről ismert angol rendező, J. (John) Lee Thompson 1914. augusztus 1-jén született Nagy-Britanniában, a Gloucestershire megyei Bristolban. Miután befejezte tanulmányait a Dover College-ben, szülei példáját követve egy színházba ment dolgozni. Szabadidejében színdarabokat írt, melyek közül a Double Errort a londoni West Enden is bemutatták. Ebből 1937-ben filmet forgattak The Price of Folly címmel. Az egyik forgatókönyvíró maga Thompson volt, akit a British International Pictures szerződtetett. Itt részt vett Hitchcock egyik korai filmje, a Jamaica vendéglő (1939) párbeszédeinek megírásában is. Elsősorban vígjátékok és bűnügyi filmek forgatókönyveibe segített be. A második világháborúban a Brit Királyi Légierőnél teljesített szolgálatot mint faroklövész és távírász. (A faroklövész természetesen nem az ellenség hímtagját veszi célba, hanem a repülőgép farokrészében van a tüzelőállása.) Thompson első saját filmje, a Murder Without Crime (1950) szintén a Double Error adaptációja. A történet főszereplője egy olyan férfi, aki abban a hitben van, hogy gyilkosságot követett el. A direktor számára az első nagyobb sikert a hasonló alaphelyzetre épülő második filmje, a Sárga léggömb (1953) hozta meg: a cselekmény gyerekszereplője véletlenül egyik barátja halálát okozza, amit egy veszedelmes bűnöző zsarolásra használ fel. Dirk Bogarde neve fémjelzi a For Better, For Worse (1954) című vígjátékot, amely szintén tetszést aratott a közönség körében, ám az elmúlt évtizedekben szinte teljesen feledésbe merült. A The Weak and the Wicked (1954) bebörtönzött nőkről szól, s mivel a téma akkoriban még újdonságnak számított, kereskedelmileg is jól jövedelmezett. A mű alapjául Thompson második felesége, Joan Henry emlékiratai szolgáltak. Két vígjáték után a rendező visszatért a női börtönök témájához, és leforgatta a Yield to the Night (1956) című drámát egyik állandó színésznője, Diana Dors főszereplésével, majd újra vígjátékok következtek.
Navarone ágyúi (1961). Balról jobbra: Irene Papas, James Darren, Anthony Quayle, David Niven, Gregory Peck, Anthony Quinn, Stanley Baker és Gia Scala
A sikerek egyre csak gyarapodtak: Sivatagi támadás (1958), Az északnyugati határszél (1959), No Trees in the Street (1959). Rátermettsége mellett növekvő elismertsége is szerepet játszott abban, hogy amikor Carl Foreman producer „művészi nézeteltérések” miatt kirúgta Alexander Mackendrick rendezőt a Navarone ágyúi (1961) című háborús szuperprodukcióból, Thompsont ültette a helyére. A beugró oly derekasan helyt állt, hogy a filmet később hét Oscar-díjra jelölték, többek között a rendezésért is. (Csak a speciális effektekért kapta meg a díjat.) Jól kijött a sztárokkal is, különösen Gregory Peckkel, aki elvállalta következő filmje, A rettegés foka (1962) főszerepét. A mű a maga idejében heves vitákat váltott ki témaválasztása miatt: egy szexuális bűnöző (Robert Mitchum) bosszút akar állni az őt évekre a rács mögé juttató ügyvéden (Gregory Peck) és annak családján. (Az opusz szerintem idegesítően mesterkélt remake-jét Martin Scorsese rendezte meg 1991-ben, Peck és Mitchum is játszott benne.) Ezt követően Thompson Yul Brynnerrel forgatott két filmeposzt (Tarasz Bulba, 1962; A Nap királyai, 1963), majd Shirley MacLaine-nel két vígjátékot (Melyik úton járjak?, 1964; John Goldfarb, kérlek, gyere haza!, 1965). Angol produkcióként valósult meg a nácizmus idején játszódó dráma, a Visszatérés a hamvakból (1965) és Az ördög szeme (1967) című misztikus thriller. Ebben David Niven és Deborah Kerr mellett fontos szerepet alakított a tragikus sorsú Sharon Tate is. Niven volt a sztárja a Before Winter Comes (1968) című háborús filmnek is. Ezután Gregory Peck is kétszer állt Thompson kamerája elé: a Mackenna aranya volt az első produkció (1969), a The Chairman (1969) című kémfilm pedig a második. Az Egyesült Államokban mindkettőt rosszul fogadták.
Jennifer O'Neill és Michael Sarrazin a The Reincarnation of Peter Proud (1975) című thrillerben
A testvérszerelem témáját járta körül a Falusi tánc (1970) című tragikomédia – újfent angol színekben – Peter O’Toole és Susannah York főszereplésével. Ezt követően Thompson elvállalta A majmok bolygója negyedik (1972) és ötödik részének (1973) megrendezését, ám ezek sem színvonalukban, sem sikerükben nem vetekedtek az 1968-as első résszel. Mivel a Mackenna aranya után készült filmjei közül a magyar mozik tudomásom szerint egyet sem mutattak be, ezért az életmű második feléből csak a legérdekesebb tételeket emelem ki. A The Reincarnation of Peter Proud (1975) című lélektani thrillerben egy orvost visszatérő rémálmok gyötörnek, melyekben meggyilkolnak egy meztelenül úszkáló férfit. A doki lelki nyugalma érdekében ki akarja deríteni a különös álmok hátterét, és eljut egy olyan nőhöz, aki meggyilkolt férje reinkarnációját ismeri fel benne. Főszereplők: Michael Sarrazin, Margot Kidder és a csodaszép Jennifer O’Neill. A görög mágnás (1978) Onasszisz és Kennedy elnök özvegye, Jacqueline Bouvier házasságának történetéről szól – rosszmájúak szerint ugyanis esetükben túlzás lenne őszinte és önzetlen szerelemről beszélni. A jogi problémák elkerülése érdekében a szereplők nevét persze megváltoztatták, de mindenki tudta, kikről van szó. A két főszerepet Anthony Quinn és Jacqueline Bisset alakította. Thompson pályájának utolsó szakaszában Charles Bronson játszott a szó szoros értelmében főszerepet, sőt főszerepeket! Együttműködésük 1976-ban kezdődött a Tízezer dolláros megbízás című filmmel. A nyolcvanas években a Cannon cég égisze alatt gyártották a kétes értékű, olcsó akciófilmeket. Ezek közül az Éjféli leszámolás (1983) a legérdekesebb és a legvitatottabb: ebben a Bronson által megformált nyomozó egy perverz sorozatgyilkost akar lekapcsolni, aki anyaszült meztelenül végez az áldozataival, hogy az öltözékére ne kerüljenek árulkodó vérnyomok. A Cannon megbízásából Thompson készített egy akciófilmet Chuck Norrisszal is (A Tűzjáró, 1986), és egy Indiana Jones-utánzatot Richard Chamberlain és az akkor még teljesen ismeretlen Sharon Stone főszereplésével (Salamon király kincse, 1985). A Tiltott dolog: Kinjite (1989) című Bronson-film volt az utolsó munkája. J. Lee Thompson négyszer nősült, de csak két házasságából született két-két gyermek. 2002. augusztus 30-án hunyt el szívelégtelenségben.
Mackenna, a becsületes seriff (Gregory Peck)
Így készült a film
Elsőként a Los Angeles Times 1965. április 26-i száma adta hírül, hogy a négyszeres Oscar-díjas zeneszerző, az ukrán származású Dimitri Tiomkin producerként betársult a Highroad Productions filmgyártó céghez, és hozzákezdtek Will Henry bestsellerje, a Mackenna aranya megfilmesítéséhez, amelynek forgalmazója a Columbia Pictures lesz. A másik producer Carl Foreman forgatókönyvíró volt, akinek a nevéhez olyan klasszikusok szkriptjei fűződnek, mint a Délidő (1952, Fred Zinnemann) és a Híd a Kwai folyón (1956, David Lean). Az ötvenes években feketelistára került, mert azzal gyanúsították, hogy szimpatizál a kommunistákkal. Emiatt 1952-ben Angliába távozott, ahonnan csak 1975-ben tért vissza. Foreman a hatvanas évek elején komoly szakmai és anyagi sikert ért el a Navarone ágyúi című háborús kalandfilmmel, amelyet a kezdeti nehézségek után J. Lee Thompson hozott tető alá. Mivel a Mackenna aranya is hasonlóan nagyszabású és problémás produkciónak indult, Foreman megint Thompsont kérte fel rendezőnek. A direktor nem felejtette el, hogy ő is sokat köszönhet Foremannek, ezért igent mondott, és lemondta a másik felkérését, amely A majmok bolygója megrendezésére szólt volna. Az alkotók tudták, hogy a siker egyik záloga, ha sikerül egy szupersztárt megnyerniük a főszerepre. Első jelöltjük, a pályája csúcsán álló Steve McQueen visszautasította az ajánlatot, ahogyan utána még hat jelölt, köztük Clint Eastwood. Neki állítólag nem a szereppel vagy a forgatókönyvvel szemben voltak kifogásai, hanem egész egyszerűen egy másik westernfilm, az Akasszátok őket magasra (1968) érdekesebbnek tűnt számára.
A pénzsóvár boltos az apacsok gyűrűjében (Burgess Meredith)
Először Gregory Peck is visszaadta a forgatókönyvet azzal, hogy nem érdekli a szerep, Thompson azonban rábeszélte, hogy fogadja el. Peck tisztelte a rendezőt, hogy képes volt egy igényes kasszasikert összehozni a kaotikusan indult Navarone ágyúiból, pedig az abban játszott szerepét sem érezte igazán magához illőnek. Bízott abban, hogy Thompson mesterségbeli tudása a Mackenna aranya esetében is egy vállalható filmet fog eredményezni, és örült annak, hogy még a kisebb szerepekben is olyan kiváló partnerei lesznek, mint Eli Wallach, Raymond Massey, Burgess Meredith, Lee J. Cobb és Edward G. Robinson. Mindazonáltal tisztában volt azzal, hogy a sztárszereposztás a mellékszerepekben egyszerű marketingfogás, és bár partnereit jól megfizették, tehetsége alapján mindegyikük nagyobb szerepet érdemelt volna. Leginkább Robinsonnal barátkozott össze, akinek művészetét és műveltségét régóta csodálta. A forgatási szünetekben elmélyült beszélgetéseket folytattak a színészetről, a politikáról, a vallásról és a képzőművészetről. Utóbbihoz Robinson különösen értett, világszínvonalú képzőművészeti magángyűjteménye is volt. Peck később azt nyilatkozta, hogy nagyon rokonszenves, melegszívű, jó humorú embernek ismerte meg Robinsont, aki kicsit olyan volt, mint egy nagyra nőtt kisfiú.
Tibbs, a becstelen őrmester és a szépséges Inga (Telly Savalas és Camilla Sparv)
A Daily Variety 1967. május 15-i száma tudósított arról, hogy Omar Sharif aláírta a szerződést Colorado, a bandita szerepére. 400 ezer dolláros gázsija adómentes jövedelem volt, mivel a színészt szülőhazája, Egyiptom „nemzeti kincs”-nek minősítette, és mentesítette az adózási kötelezettségek alól. Sharif nagyjából ezzel párhuzamosan szerződött le egy másik Columbia-produkció, a Funny Girl (1968) férfi főszerepére is, de sikerült egyeztetnie a két film forgatási menetrendjét. Ez viszont nem mindenkinek jött össze. Zero Mostelnek például A producerek (1968) című Mel Brooks-film miatt le kellett mondania a Mackenna aranyáról. Próbafelvételek készültek Sam Jaffével és Gayle Hunnicutt-tel is, ám helyettük is másokat választottak. Peck és Sharif mellett a fontosabb szerepeket Telly Savalas, Julie Newmar, Ted Cassidy és Camilla Sparv játszotta. A nálunk leginkább Kojak felügyelőként ismert Savalas sorozatszínészként kezdte, a Mackenna aranya előtt olyan szuperprodukciókban szerepelt, mint A világ legszebb története – A Biblia (1965), A halál ötven órája (1965), valamint a Dzsingisz kán (1965), és épp befejezte A piszkos tizenkettő (1967) forgatását. A markáns arcú Ted Cassidy is sorozatszínészként indult a pályán, a The Addams Family (1964–1966) volt a legemlékezetesebb szereplése: hatvannégy epizódban alakította Lurch figuráját. Greta Garbo és Ingrid Bergman szédítő sikerei után Hollywood mindig is nagy figyelmet fordított a svéd utánpótlásra. Camilla Sparv volt az egyik jelölt arra, hogy legendás honfitársnői nyomába lépjen, de nem jött össze neki, mert szép volt ugyan, színészi tehetsége viszont meglehetősen átlagosnak mondható. A különleges szépségű Julie Newmar az ötvenes években vált ismertté. A tévés Batman-széria (1966–1967) Macskanőjeként emelkedett a sztárok közé. A Mackenna aranya egyik leghíresebb jelenete, amikor a Julie által alakított Hesh-Ke anyaszült meztelenül próbálja a tóba fojtani a riválisát. A forgatókönyv szerint Newmarnek nem kellett volna ruhátlannak lennie, ám a művésznő maga ajánlotta fel, hogy évakosztümben csinálja meg a jelenetet, dublőz nélkül, és állítása szerint ez ellen senki nem tiltakozott. (Ha ott lettem volna, magam se protestáltam volna a művészi önfeláldozás eme csodás példája láttán.)
Hesh-ke mindent bedob, hogy meghódítsa Mackennát és megszabaduljon szőke riválisától (Julie Newmar)
A Mackenna aranya igazi nagyszabású vadnyugati szuperprodukciónak indult, akárcsak korábban a Párbaj a napon (1946) vagy A vadnyugat hőskora (1962). Tizennégy és félmillió dollárt szántak rá, és háromórásnak tervezték. Valószínű, hogy eredetileg sokkal nagyobb szerepük lett volna a hadleyburgi uraknak, ezért is szerződtettek zömmel ismert színészeket a megformálásukra. A játékidőt végül körülbelül két órára, a költségvetést pedig nagyjából a felére csökkentették. Ennek egyik oka alighanem az lehetett, hogy a terv és a megvalósítás közötti időszakban a westernek iránti közönségérdeklődés jelentősen visszaesett, s a műfajba komoly összegeket invesztálni már korántsem tűnt annyira biztos befektetésnek, mint néhány évvel korábban. Takarékossági okokból kezdetben felmerült az a gondolat, hogy a filmet Európában forgatják le: Jugoszláviában, Bulgáriában, Dél-Franciaországban vagy Spanyolországban. Még egy észak-afrikai ország, Algéria is a lehetséges helyszínek közé került. Foremannek persze be kellett látnia, hogy ezen kár lenne spórolni, mert a film hitelessége látná a kárát. Döntését így indokolta: „A történet Arizonában játszódik, és számtalan látványos helyszínt igényel, amelyek Spanyolországban egyszerűen nem állnak rendelkezésre. Például a sebes sodrású folyók vagy a Grand Canyon.” Pedig a spanyolországi forgatáson kereken egymilliót lehetett volna megtakarítani, mert 2,2 millióból is kijött volna, míg az amerikait 3,2 millióra kalkulálták. Végül a hitelesség szempontja fontosabbnak bizonyult, mint a spórolás, és a Mackenna aranyát mégis az Egyesült Államokban forgatták le. A fontosabb helyszínek a következők voltak: Medford (Oregon állam), Kanab (Utah állam), valamint a Canyon de Chelly és a Glen Canyon (Arizona állam).
Inga és Mackenna életveszélyben (Camilla Sparv és Gregory Peck)
A koncepció drasztikus megváltoztatásával magyarázható, hogy a film egyes jeleneteit 65 mm-es nyersanyagra forgatták, a többségét viszont 35 mm-esre. Egyes források szerint 70 mm-es filmre is dolgoztak. A Los Angeles Times 1967. április 29-i száma ismertette a tervezett forgatási menetrendet. Arizonában kezdtek volna május 15-én, utána következett Utah, Oregon és Kalifornia. A lap folyamatosan beszámolt a filmmel kapcsolatos eseményekről. A beígérthez képest a stáb egy nappal később, május 16-án kezdte a munkát az oregoni Grants Passban. Júniusban a filmesek az arizonai Canyon de Chelly Nemzeti Parkban és egy kisvárosban, Page-ben folytatták a forgatást. Itt kereste fel Gregory Pecket egyik jó barátja, Robert Kennedy szenátor a családjával együtt. Page-ből a filmesek Utah államba mentek, közben felvettek néhány fontos jelenetet a kaliforniai Palmdale-től körülbelül tizennyolc kilométerre a nyílt terepen is. Július 14-én a stáb a Utah állambeli Kanab városától nyolcvan kilométerre forgatott, ám egy áradás miatt a huszonhat filmest ki kellett menekíteni a területről. Emlékszem, a kilencvenes években egy volt kollégámnak elmeséltem, mennyire szerettem ezt a filmet gyerekkoromban. Ő is látta. „Omlottak a papírhegyek” – rombolta az illúzióimat a földrengésjelenet kapcsán, de nem volt igaza. A produkció ugyanis megvásárolt egy életveszélyesnek minősített igazi kanyont, amelyet a forgatás során leromboltak. A tó a vízeséssel, ahová Mackenna vezeti el az eltikkadt kincskeresőket, valójában mesterséges építmény volt. Több részletben vették fel azt a jelenetet, amelyben az apacsok elől menekülő kincskeresők tutaját a sodrás egy vízesés felé viszi. Az embereknek sikerül idejében biztonságban partot érniük, a tutaj viszont a mélybe zuhan. Ezt a képsort Angliában forgatták, a Durham megyei Teesdale-ben található High Force vízesésnél. A Mackenna aranya felvételi munkálatai a legtöbb forrás szerint 1967. szeptember 29-én értek véget.
„Old Turkey Buzzard”
A filmzene
A soundtrack Quincy Jones nevéhez fűződik, aki 1964-ben kezdett intenzíven foglalkozni a filmzeneírással. Sidney Lumet A zálogos (1964) című drámájához írt zenéje óriási áttörést jelentett a szakmában, mivel ez a terület addig zárva volt az afroamerikai zeneszerzők előtt. Ezt követően viszont Jones egymás után kapta a felkéréseket, 1967-ben például három olyan világhírű filmre, mint a Mackenna aranya, a Hidegvérrel (Richard Brooks) és a Forró éjszakában (Norman Jewison). Pedig a Mackenna aranya esetében lett volna konkurenciája, nem is akárki. Mint azt fentebb említettem, a film egyik producere a kiváló zeneszerző, Dimitri Tiomkin volt, aki többek között olyan filmklasszikusok zenéjét írta, mint a Vörös folyó (1948), a Délidő (1952), Az óriás (1956), az Újra szól a hatlövetű (1957) és a Rio Bravo (1959). Szóba került, hogy Tiomkin komponálja a Mackenna aranya zenéjét is, de a lehetőséget átengedte a kimagasló tehetségű Jonesnak, aki élt is vele. A soundtrack ékköve a világtalan Puerto Ricó-i gitáros-énekes, José Feliciano által előadott dal, az Old Turkey Buzzard, amely a film elején hangzik el, és a zenei témája többször is visszatér a cselekmény folyamán. Freddie Douglas dalszövege egy öreg dögkeselyűről szól, amely a magasban szálldosva várja, mikor jön el az ő ideje. A magasból csupán hangyáknak látszó emberek ábrándokat szőnek a gazdagságról, és mindent megtesznek azért, hogy megkaparintsák az aranyat, ami azonban többségüknek az életébe kerül. Jones helyenként eltért a westernzenék hagyományaitól: amikor például Colorodo elárulja Mackennának, hogy az arany rá eső részéből Párizsba fog utazni, hogy igazi úriemberként éljen, a kísérőzene néhány pillanatra hamisítatlan párizsi hangulatot varázsol a vadnyugatra. Zeneszakértők szerint a Mackenna aranya egyike Jones legjobb filmzenéinek, amely úgy épít a műfaj zenei hagyományaira, hogy közben bátran kísérletezik új megoldásokkal is. Az eredeti soundtrack intrót, intermezzót és outrót is tartalmazott, melyeket a drasztikus vágás során mellőztek. A filmzenealbumra viszont rákerült egy fel nem használt nyitány.
Hesh-ke, a sebhelyes arcú indián lány (Julie Newmar)
6-18-67
1967 nyarán négy filmszakos hallgatót kiválasztottak arra a feladatra, hogy egy-egy werkfilmet készítsenek a Mackenna aranya Utah és Arizona államban zajló forgatásáról. Ketten – Charles Braverman és az akkor huszonhárom éves George Lucas, a Star Wars későbbi „atyja” – a USC-ről (University of Southern California: Dél-kaliforniai Egyetem) érkeztek, ketten – David MacDougall és J. David Wyles – a UCLA-ról (University of California: Kaliforniai Egyetem). A négy közül három hallgató hagyományos werkfilmet készített, vagyis a producerre, a rendezőre és a stábtagokra koncentráltak, Lucast viszont nem igazán érdekelte a filmkészítés folyamatának dokumentálása. Fogta magát, kiment az arizonai sivatagba, és ott egy kísérleti filmet forgatott, amely a 6-18-67 címet kapta, ami feltehetően a forgatás dátuma volt. (Egyes magyarázatok szerint Lucast egyik korai példaképe, Arthur Lipsett kísérleti filmes 1964-es alkotása, a 21-87 inspirálta.) Egy avantgárd hangulatú, lírai színezetű narrációval ellátott mű született a sivatag lenyűgöző látnivalóiról napkeltétől napnyugtáig, és szinte csak mellékesen bukkan fel néhány pillanatra a filmstáb és az egyik lóháton ülő szereplő, de az élő emberek valójában egyáltalán nem illenek bele abba a környezetbe. A 6-18-67 volt Lucas utolsó alkotása az USC hallgatójaként, amikor még élénken foglalkoztatta a kísérleti filmezés. A rövidfilmnek látszatra ugyan nem sok köze van a Lucas nevével fémjelzett későbbi blockbusterekhez, mégis az első egyértelmű mozgóképes bizonyítéka annak, hogy a direktor már fiatalon is mennyire ragaszkodott ahhoz, hogy a saját elképzeléseit valósítsa meg, vagyis művészként dolgozzon, és ne megbízott bérmunkásként. Lelkes rajongók és sznob filmtörténészek szerint Lucas fillérekből összehozott rövidfilmje művészileg értékesebb alkotás lett, mint az a nagy költségvetésű produkció, melynek megszületését kellett volna megörökítenie. A Mackenna aranya DVD-n és Blu-rayen egyaránt megjelent, érdekes módon azonban ezeket a werkfilmeket nem tették rá egyik kiadványra sem extraként. Állítólag Lucas megszerezte a 6-18-67 jogait, így azzal jelenleg is ő rendelkezik, a másik három kisfilm esetében viszont nincs infóm arról, miért nem használták fel őket extraként.
Colorado és Mackenna felderítőúton (Omar Sharif és Gregory Peck)
A fogadtatás
A Mackenna aranyát eredetileg az 1968-as esztendő Cinerama-szenzációjának szánták, de végül hagyományos változatban mutatták be 1969-ben. (A Cinerama a panoráma szélesvásznú filmek felvételére és vetítésére alkalmas eljárás.) 1969. február 15-ére tervezték az ősbemutatót az arizonai Phoenixben, technikai okokból azonban ezt május 10-ére halasztották. Ha hinni lehet az IMDb-nek (nem mindig lehet), a Mackenna aranya a többi kontinensen hamarabb műsorra került, mint az Egyesült Államokban. Elsőként az NSZK-ban mutatták be 1969. március 18-án. Ezt követte a francia, a holland, a finn, a svéd, az ausztrál, a japán, az angol és a dán premier, és csak ezután láthatta a filmet az amerikai közönség is. A kritikai fogadtatás leginkább negatívnak mondható, és különösen sok technikai jellegű kifogás hangzott el. Így például az, hogy a külső felvételek, a műteremben felvett jelenetek és a trükkfelvételek összeillesztése meglehetősen hanyagul történt, a hang pedig térhatású benyomást kelt (ez vajon miért okozott problémát a műélvezetben?). J. Lee Thompson cáfolta ezt, és azt állította, hogy a hagyományos hangrögzítési technikát használták. Bennfentesek szerint viszont igenis szóba került a térhatású hangtechnika, amikor még az volt a koncepció, hogy a filmet 70 mm-es nyersanyagra veszik fel, sőt néhány jelenetet állítólag le is forgattak így. A főszerepet alakító Gregory Peck sem nevezhető rajongónak, szerinte a Mackenna aranya egy csapnivalóan rossz western. (Westernként talán tényleg nem kiemelkedő, ámde hagyományos kalandfilmnek szerintem kifejezetten élvezetes.) A film az Egyesült Államokban megbukott, mindössze 3,1 millió dollár bevételt termelt a bemutató évében. Ellenben nagy sikert aratott a vasfüggöny mögött, beleértve hazánkat is, ahol 1972. augusztus 10-étől játszották. (A keletnémetek, a lengyelek és a csehek megelőztek minket a premierrel.) A Szovjetunióban 1974-ben mutatták be: 63 millió nézője volt, és mindmáig minden idők legnézettebb külföldi filmjeinek toplistáján szerepel Oroszországban. Leonyid Derbenyov írt orosz szöveget az Old Turkey Buzzard című dalhoz, amelyet a film oroszra szinkronizált változatában Valerij Obodzinszkij énekelt. Indiában is óriási sikere volt a filmnek, még olyan híres blockbusterek sem előzték meg, mint A cápa (1975) vagy a Csillagok háborúja (1977), és csak a kilencvenes évek hollywoodi világsikerei tudták először felvenni a versenyt a Mackenna aranya indiai népszerűségével.
Colorado megfenyegeti Mackennát (Omar Sharif és Gregory Peck)
Bakik
Nem lenne igazságos, ha elhallgatnám, hogy természetesen gyermekkorom eme kedvencéből sem hiányoznak a bakik. Nézzük, mire nem figyeltek eléggé alaposan az alkotók!
* A filmet bevezető dal egy vén pulykakeselyűről szól, ám a madár, amit látunk, valójában inkább egy hollókeselyű vagy egy pirosfejű keselyű. (Szakértők szerint nem dönthető el egyértelműen, hogy melyik.)
* A történet elején Prérikutyának aszerint van árnyéka, hogy totál plánban mutatja-e a kamera, vagy premier plánban. Előbbi esetben magasan áll a nap, ezért az öreg indiánnak nincs árnyéka, utóbbi esetben viszont a fél arca észrevehetően árnyékban van. Az árnyékokkal egyébként más jeleneteknél is problémák vannak, mivel a valóságban a Nap irányából kezdődnek, és nem arrafelé mutatnak. A kulcsjelenetben a Rengő Sziklának a felkelő Nap miatt egyre növekvő árnyéka mutatja meg a kanyon bejáratát, holott az árnyékok nem növekednek, hanem egyre kisebbek lesznek, minél magasabbra emelkedik a Nap az égbolton.
* Amikor Colorado a hajánál fogva megragadja Mackenna fejét, a seriff néhány hajtincse snittenként váltakozva hol a homlokába lóg, hol pedig nem.
* Amikor az öt lovast üldözőbe veszi a lovasság, az egyik képsor teljes világosságtól tart a félhomályig, de a felhők formája és helyzete semmit nem változik.
* Amikor az indiánok a folyó irányába üldözik a kincskeresőket, a földön jól kivehetők a kamerakocsi kerekének nyomai.
* Az utolsó este Colorado egy késsel megfenyegeti Mackennát. Snittenként változik, hogy a kés hegye a seriff állán vagy torkán van.
Ingát is megrészegíti az arany megszerzésének lehetősége (Camilla Sparv és Gregory Peck)
Így látták ők
„Nem tartozunk azok közé, akik a vadnyugati filmek számának növelésében látják a filmellátás gondjainak megoldását. Nemcsak romantikus ez a történet, de naiv is, kegyetlen és brutális is, mert hiszen a western is fejlődik a maga módján, alkalmazkodik az idők szavához, s ez Nyugaton egyre több művért, egyre vadabb hatásokat, durvább hajszákat követel. Gyermekként kezeli ez a film a felnőtteket, miközben folyvást ijesztgeti őket szellemekkel és rossz emberekkel, vad indiánokkal és még vadabb fehérekkel. Ám ami igaz, az igaz, vannak a Magyarországon bemutatott nyugati kalandfilmek között sokkal rosszabbak, kártékonyabbak is, szép számmal. Így aligha tarthatja vissza bármi a műfaj híveit attól, hogy megcsodálják a Mackenna aranyát, s benne a sztárokat, kivált Gregory Pecket és Omar Sharifot, akik a filmben halálos ellenségek. S ez nem is csoda, mert egyikük rabló, másikuk pandúr, azaz az egyik Colorado, a nagy vadnyugati bandita, a másik meg, ki is lehetne, a seriff ő, természetesen.”
(V. A.: „Mackenna aranya”. In: Magyar Nemzet, 1972. augusztus 10., 4. o.)
Búcsúzkodás (Camilla Sparv, Gregory Peck és Omar Sharif)
„A színes amerikai szuperprodukció Willy Henry regénye nyomán készült. Az egész filmet áthatja a mindent megszépítő, mindent hősiessé avató pioníri emlékezet. Ennek megfelelően a fehér szereplők (még a banditák is, egy-két kivételtől eltekintve) sudárak, szépek, bátrak. Az indiánok viszont korcsok, elvadultak, csak ölésre, pusztításra alkalmas »nem emberek«. A filmet J. Lee Thompson rendezte a szokványos szuperprodukciók modorában. Egészen pontosan: Thompson jól ismeri a szuperkalandfilmek szabályait. Sodró, lendületes tempót diktál, minden jelenetbe »bedob« valaminő agyafúrt bravúrt. (Kísértetiesen recsegő-ingó függőhidat, vad vágtát, meztelen fürdést, víz alatti fojtogatást, és így tovább.) S a játékot is szupersztárok vezetik: Gregory Peck és Omar Sharif. Gondolom: szupergázsiért. A játék tehát többé-kevésbé izgalmas. Csak az alapvető hazug és szentimentális mondanivalót ne vegye figyelembe az ember. Lehetséges rózsaszínű szemüvegen át nézni a filmeket?! Szerintem az ilyesfajta okuláré csak árt az emberi szemnek.”
(Gantner Ilona: „Mackenna aranya”. In: Népszava, 1972. augusztus 10., 2. o.)
Ben Baker, Colorado alkalmi szövetségese (Eli Wallach)
„J. Lee Thompsont, a rendezőt nehéz lenne technikai bizonytalanságon kapni; mesteri rutinnal oldja meg a látványos üldözések, összecsapások jeleneteit. Talán egy kicsit túlságosan is biztos a dolgában, ezért mindenből a maximális hatást igyekszik »kihozni«; túl sok az indián, a bandita, túl hosszú ideig tartanak a hajszák, menekülések, víz alatti és víz feletti jelenetek, sőt, még a valóban csodálatos, lenyűgöző természet is túl sok egy kicsit. De a túlzások ellenére, ha helyenként hosszú is egy-egy jelenet, az egész film mégsem válik vontatottá; a mértéktartóan alkalmazott humor sok mindent megold, és a neves sztárok, Gregory Peck, Omar Sharif mellett néhány kitűnő karakterszínész – Telly Savalas, Ted Cassidy, Eli Wallach és a rövid, de jelentős epizódban felbukkanó Edward G. Robinson – játéka teszi kellemessé ezt a nem éppen nagy igényű filmet.”
(Csík István: „Nem mind arany…”. In: Film, Színház, Muzsika, 1972. augusztus 12., 9. o.)
Colorado a kaland után (Omar Sharif)
„…e sorok írója nem ellensége a westernnek. Többször lándzsát tört legjobb alkotásainak műsorra tűzése mellett, és most sincs esze ágában sem félreverni a harangot, mert ezt a filmet bemutattuk. Akkor se lenne, ha történetesen nem vesztegetné meg a színészi játék, a rendezés (J. Lee Thompson), az operatőri munka (Joseph Macdonald) lenyűgöző nagyvonalúsága, feszes ritmusa, a tájak, kősivatagok fantasztikusan zord szépsége, a modern filmtechnika eszközgazdagsága, s talán, ha kismértékben is, népmeséi naivitásának itt-ott felcsillanó eredeti hamvassága. Még csak lebeszélni sem kíván senkit a megnézéséről, hiszen a film a látvány művészete is, ha ez az alkotás szívünk és agyunk számára túl sok eredetiséget nem is tartogat – a szemünknek, az izgalom kikapcsolódására vágyó bőringereinknek megadja a magáét. Csak egy kérdést nem tudok elhallgatni... A közelmúltban egy csodálatos westernt láttam: A kék katonát. Legalább ilyen izgalmas, legalább ilyen nagyvonalú, legalább ennyire western – s egyszersmind feledhetetlen és megrendítő. Egy indián törzs lemészárlásáról, s a tábornoka ellen fellázadó fehér katonáról szól. A múlt évi moszkvai fesztiválon nyert díjat Penn Egy kicsi nagy ember című filmje, ugyancsak hasonló tematikával, egyszerre élve a western elemeivel és ironikus felfogásával. Ebben az esztendőben San Sebastiánban láttam A Culpepper tehéncsorda című westernt, amely az ököljog-erkölcsöt, az erőszak glorifikálását leplezi le. És folytathatnám. Vajon mikor láthatjuk már ezeket is mozijainkban?”
(Gyertyán Ervin: „Mackenna aranya”. In: Népszabadság, 1972. augusztus 20., 15. o.) [A kék katona című filmet 1976. július 8-án, a Kis nagy embert pedig 1973. október 11-én mutatták be a magyar mozik. A Culpepper tehéncsorda című filmet tudomásom szerint nem játszották a hazai filmszínházak.]
Mackenna aranya (Mackenna’s Gold, 1969) – amerikai western. Will Henry azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Carl Foreman. Operatőr: Joseph MacDonald. Zene: Quincy Jones. Ének: José Feliciano. Díszlet: Geoffrey Drake. Jelmez: Norma Koch. Vágó: Bill Lenny. Rendező: J. Lee Thompson. Főszereplők: Gregory Peck (Mackenna), Omar Sharif (Colorado), Telly Savalas (Tibbs őrmester), Camilla Sparv (Inga Bergmann), Keenan Wynn (Sanchez), Julie Newmar (Hesh-Ke), Ted Cassidy (Hachita), Lee J. Cobb (a lapkiadó), Raymond Massey (a prédikátor), Burgess Meredith (az áruház-tulajdonos), Anthony Quayle (az idősebb angol), Edward G. Robinson (az idős Adams), Eli Wallach (Ben Baker), Victor Jory (narrátor). Magyarországi bemutató: 1972. augusztus 10.
RÁADÁS
Mint a bevezetőben is írtam, gyerekkorom óta különleges kapcsolat fűz a Hesh-két alakító gyönyörű színésznőhöz, Julie Newmarhez. Fénykorában a művésznő többször is megmutatta tökéletes alakját és buja bájait. Ezekből a fotókból válogattam néhányat.
Hesh-ke bájait a nudizmus örömeinek hódoló bandita, Colorado (Omar Sharif) is szemügyre veszi... :)
ÉS EZEKET OLVASTAD MÁR?
Szubjektív toplistáim: Az örök kedvencek
