Az Egyesült Államok harmadik legnépesebb városáról, Chicagóról még manapság is alighanem a bűnözés jut az emberek eszébe legelőször. Köszönhető ez javarészt annak, hogy a múlt század húszas-harmincas éveiben Chicago a gengszterek egyik fellegvára volt. „Nem kevesebb, mint 1313 bandát tudtunk azonosítani Chicagóban és környékén” – írta Frederic Thrasher, a Chicagói Egyetem munkatársa a város alvilágáról szóló, 1927-ben publikált könyvében. A leghírhedtebb chicagói gengszter Al Capone volt, akit végül adócsalás miatt sikerült lekapcsolni, amint ezt Brian De Palma Aki legyőzte Al Caponét (1987) című kitűnő filmjében is láthattuk. (A direktor életműve fájó hiányosság a MovieCopson, melyet a közeljövőben igyekszünk majd orvosolni.) A hetvenes évek derekán Chicago, egész pontosan a chicagói bűnözés, a könnyűzenében is kedvelt téma volt. Példa erre a Resonance együttes 1973-as instrumentális felvétele, az OK Chicago, amely egy izgalmas autós üldözés története – zenében előadva. Idén ötvenéves a brit Paper Lace együttes egykori nagy sikere, jelen sorok írójának egyik kedvenc örökzöldje, a The Night Chicago Died (Chicago halálának éjszakája), amely egy elképzelt összecsapást énekel meg Al Capone és a rendőrök között. 1977-ben került a boltokba a jamaicai Cherry Laine diszkóklasszikusa, az A Night in Chicago (Egy éjszaka Chicagóban), amely szintén Al Capone személyét idézi fel, akinek a művésznő még egy dalt szentelt egyik kislemezén. Az alábbiakban elevenítsük fel a Paper Lace és Cherry Laine karrierjének rövid történetét!  

Az ötvenes-hatvanas években feltűnt macsó hollywoodi sztárok – például Steve McQueen, Yul Brynner, James Coburn, Charles Bronson vagy Burt Reynolds – közül véleményem szerint Bronson maradt meg a legjobban a magyar közönség emlékezetében. Ezzel a véleménnyel persze lehet vitatkozni, mint ahogy azzal is, hogy a felsoroltak közül tényleg ő volt-e a legjobb színész. Olyan kultuszfilmekben szerepelt, mint például A hét mesterlövész (1960), A nagy szökés (1963) és a Volt egyszer egy vadnyugat (1968). A hetvenes évektől főleg kis költségvetésű, a kor ízléséhez képest olykor erőszakosnak mondható filmek főszerepeiben láthattuk, nem egyszer önjelölt igazságosztóként. Tulajdonképpen már a Volt egyszer egy vadnyugatban is ilyen figurát játszott, de ott van még a Chato földje (1972) és a Mr. Majestyk (1974) is. A leghíresebb opusz azonban kétségtelenül az idén ötvenéves Bosszúvágy (1974), amelynek főhőse a kezdet kezdetén egyáltalán nem Bronsonnak való szerep volt, ő csak sokadikként került képbe. Miután megállapodtak vele, a figurát teljesen az ő személyiségéhez igazították. A rendezést Michael Winner vállalta, aki hat filmben dolgozott Bronsonnal, a Bosszúvágy a negyedik volt a sorban. A film jelentős közönségsikert aratott, kritikai fogadtatása viszont elég ellentmondásosnak nevezhető. A szakmai kivitelezést általában dicsérték, beleértve a Herbie Hancock által komponált hangulatos kísérőzenét is. Ellenben a mondanivaló vitákat váltott ki, mert amíg a kiindulási alapként szolgáló regény elítélte az erőszakot és az önbíráskodást, addig a film ezt nem utasította el egyértelműen. A bosszúálló építészmérnök története sorozattá fejlődött: húsz év alatt négy folytatás készült, mindegyik Bronson főszereplésével, egyre szerényebb színvonalon megvalósítva. A második rész 1982-ben, az ötödik 1994-ben került forgalomba. Utóbbi akkora bukta lett, hogy a tervezett hatodik rész leforgatásától már eltekintettek.   

FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit női és férfi meztelenséget, valamint erőszakot ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre.  

A Végre péntek van! című amerikai zenés filmet 1978-ban mutatták be, a világméretű diszkóláz tetőpontján. A fontosabb szerepeket pályájuk elején álló színészek játszották, többeknek ez volt az első mozifilmjük. A produkció sztárja a sikerei csúcsán álló Donna Summer volt, akinek ez az egyetlen filmszerepe. Színésznőként korántsem bizonyult olyan elementáris tehetségnek, mint énekesnőként, s valószínűleg ezért nem filmezett többet. Az általa előadott betétdalok egyike, a Last Dance 1979-ben megkapta a legjobb filmdalnak járó Golden Globe-ot és az Oscart is, lekörözve a világsikerű musicalből, a Grease-ből (Pomádé, 1978) nevezett dalokat. A Végre péntek van! zenéje tripla albumon jelent meg, amely kiugró kereskedelmi sikert aratott. Maga a film ugyan nem bukott meg, hiszen gyártási költségének több mint háromszorosát visszahozta (2,2 millió dollárból készült, és 7,3 milliót fialt), de ez eltörpült az előző évben bemutatott diszkószenzáció, a Szombat esti láz bevételeihez képest: a John Travolta nevével fémjelzett produkciót három és félmillióból forgatták, és több mint 237 milliós bevételt termelt. A magyar mozik annak idején egyetlen diszkófilmet sem mutattak be, többségüket évekkel a világpremier után a televízióban láthattuk először, ahogy a Végre péntek van! esetében is történt. 

FIGYELEM! A ráadásgaléria fotói női és férfi meztelenséget is ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!  

Idén volt hatvanéves Federico Fellini egyik legismertebb alkotása, az Oscar-díjas 8 és ½ (1963), amely a filmtörténet első rendezői önvallomásának számít. A Maestro alteregóját, Guido Anselmit Marcello Mastroianni személyesítette meg. A filmnek vannak ugyan önéletrajzi vonatkozásai, ezek azonban éppúgy nem pontosak és hitelesek, ahogyan a tíz évvel korábbi A bikaborjak (1953) és a tíz évvel későbbi Amarcord (1973) esetében sem voltak azok. Guido életében természetesen fontos szerepet töltenek be a nők, akik sokféle típust képviselnek, mégis mintha egyetlen – az ideális – nő különböző arcait testesítenék meg. Érdekesség, hogy az őket megformáló színésznők közül ketten, Sandra Milo és Caterina Boratto a valóságban tényleg Fellini szeretői voltak, sőt Boratto épp ennek a filmnek köszönhette visszatérését az olasz filmvilágba. A 8 és ½ Fellini utolsó fekete-fehér játékfilmje volt, amely elnyerte a Moszkvai Filmfesztivál nagydíját – igaz, a színfalak mögött kínos viták és kisstílű, ultimátumokkal megtűzdelt alkudozások zajlottak. Azt nem mondhatjuk, hogy az opusz korabeli megítélése egyöntetűen kedvező volt, ám javarészt az elismerés hangjai domináltak, és az eltelt hat évtized ellenére a 8 és ½ még mindig a filmtörténet legnagyobb klasszikusai között foglal helyet. Olyan világhírű alkotókra hatott, mint például Arthur Penn, Paul Mazursky, Rainer Werner Fassbinder, François Truffaut és Bob Fosse, de említhetjük a magyarokat is, Herskó Jánost (N. N., a halál angyala, 1970), Kovács Andrást (Labirintus, 1976) vagy Révész Györgyöt (Hanyatt-homlok, 1984). A 8 és ½ 1964. május 14-én került a magyar mozik műsorára, feliratos változatban. A szinkron a tévépremierhez készült, amely 1970. február 28-án volt. A magyar szöveget Karsai Lucia írta, a szinkront Gerhardt Pál rendezte. Fontosabb magyar hangok: Gábor Miklós (Guido), Földi Teri (Luisa), Pálos Zsuzsa (Claudia), Szegedi Erika (Carla), Káldi Nóra (Rossella), Váradi Hédi (Gloria), Tolnay Klári (Madeleine), Képessy József (Pace), Bárdy György (Mezzabotta). 

FIGYELEM! A cikk végén található ráadásgaléria explicit női meztelenséget ábrázol. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!  

Minden idők egyik legnépszerűbb mesefilmje, A bagdadi tolvaj (1940) igen sok nehézség árán valósult meg. A szakirodalom az 1924-es némafilm remake-jeként szokta emlegetni, ám ez nem teljesen igaz. A magyar származású brit producer, Korda Sándor (Sir Alexander Korda) ugyanis csak a címhasználatot vette meg a korábbi film jogtulajdonosától, és egy teljesen új történetet íratott, persze szintén Az Ezeregyéjszaka meséi alapján. A bagdadi tolvaj megszületésének egyik legfontosabb oka az volt, hogy Korda a keleti mesemiliőben is be akarta mutatni a közönségnek új sztárját, a tizenéves indiai Sabut. A második világháború kitörése miatt a film forgatása hónapokra leállt, és mire az Egyesült Államokban újrakezdhették a munkát, Sabu észrevehetően megnőtt, emiatt több jelenetét újra fel kellett venni. A forgatást a német Ludwig Berger kezdte el, de lecserélték, mert Kordának nem tetszettek a rendező művészi elképzelései. A hivatalos változatra két másik rendező, Michael Powell és Tim Whelan neve is felkerült, rajtuk kívül azonban mások is közreműködtek a végleges változat megszületésében. A számtalan forgatási nehézség ellenére A bagdadi tolvaj világsikert aratott, három Oscar-díjat is kapott. Magyarországon néhány héttel az 1941-es premier után betiltották, mert a Nagy-Britanniával fennálló hadiállapot miatt az összes angol film tiltólistára került. Hazánkban az elmúlt évtizedekben többször felújították, a televízióban is láthattuk, DVD-n is megjelent, bár sajnos nem a restaurált változat. Noha az elmúlt bő nyolcvan évben a témából több új filmváltozat is készült, mindmáig Korda produkciója az örökzöld klasszikus.

A Médea Pier Paolo Pasolini befejezetlenül maradt görög trilógiájának középső része. A rendező saját elképzeléseinek megfelelően értelmezte át az i. e. V. században keletkezett Euripidész-drámát. A címszerepet a legendás görög opera-énekesnő, Maria Callas vállalta, akinek ez az egyetlen játékfilmje. Nemcsak hogy énekelnie nem kellett benne, de még csak nem is a saját hangját halljuk. A forgatás 1969 nyarán zajlott törökországi, szíriai és olaszországi helyszíneken. A filmet felfokozott érdeklődéssel várta a szakma és a közönség, ennek ellenére a maga idejében csalódást keltett: Pasolini koncepcióját azok is vitatták, akik valószínűleg nem is igazán értették, és sok bírálat érte Callas alakítását is, hogy nem sikerült igazi drámaiságot vinnie a szerepbe. A Médeát az új évezredben fedezték fel a különleges filmcsemegéket kedvelők: ma már a legjelentősebb, legszuggesztívebb Pasolini-alkotások között emlegetik. Mondanivalója a „barbár” harmadik világ és a „racionális” európai kultúra sokkszerű találkozásáról napjainkban különösen aktuális, ugyanakkor az opusz meggyőzi a nézőt arról is, hogy Callas tehetsége nem korlátozódott az operaszínpadokra, és sajnálatos, hogy soha többet nem állt a kamerák elé. 

FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit női és férfi meztelenséget és erőszakot ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!  

„A dolgoknak meg kell változniuk,
 hogy ugyanazok maradjanak.”

Az 1963-ban bemutatott A párduc különleges helyet foglal el a zseniális olasz rendező, Luchino Visconti életművében. Egyes vélemények szerint az életmű csúcspontját jelenti, míg mások szerint a Maestro hanyatló korszakának nyitányaként értelmezhető. Alapjául a múlt századi olasz irodalom egyik alapműve, Giuseppe Tomasi di Lampedusa azonos című regénye szolgált. Eredetileg nem Visconti rendezte volna a filmet, ám az előtte kiválasztott rendezők művészi elképzeléseivel a gyártó cég, a Titanus illetékesei nem értettek egyet. A kiugró költségek miatt a gyártásba a franciák és az amerikaiak is beszálltak. A címszerepre Visconti megkérdezése nélkül választották ki az amerikai Burt Lancastert, ami eleinte feszültséget okozott a rendező és a színész között, a kezdeti ellentétek után azonban őszinte barátság alakult ki közöttük. További fontos szereplők: Alain Delon, Claudia Cardinale, Rina Morelli, Romolo Valli, Paolo Stoppa és Serge Reggiani. Kisebb szerepekben olyan későbbi sztárok mutatkoztak be, mint Giuliano Gemma, Terence Hill (Mario Girotti néven), Pierre Clémenti, Lou Castel és Ottavia Piccolo. A párduc nagy szakmai és közönségsikert aratott Európában, Amerikában viszont nem fogadták túl jól. Hatvan évvel az ősbemutató után jelenleg az egyetemes filmművészet egyik legbecsesebb darabjának számít. 

FIGYELEM! A ráadásgaléria illusztrációi női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! 

„Anál nathrach, orth’ bháis’s bethad, do chél dénmha.”
(Kígyó lehelete, élet és halál varázslata, jeled a teremtésre.)

John Boorman 1981-ben bemutatott filmje, az Excalibur Artúr király legendájának egyik legigényesebb és legnépszerűbb feldolgozása. Alapjául Thomas Malory Le Morte d'Arthur című klasszikus műve szolgált, de az alkotók figyelembe vettek a témával foglalkozó más forrásokat is, illetve maguk is gazdagították a mítoszt. A fontosabb szerepeket nemzetközi viszonylatban akkor még nem igazán ismert színészek játszották, akiknek többsége később világhírűvé vált, mint például Nicol Williamson, Helen Mirren, Nigel Terry, Nicholas Clay, Liam Neeson, Patrick Stewart, Gabriel Byrne és Ciarán Hinds. Az Excalibur részt vett az 1981-es cannes-i filmfesztiválon, ahol a legjobb művészi megvalósításért járó díjat kapta. A 140 perces alkotásnak létezik egy bő húsz perccel rövidebb változata is (kevesebb vér, kevesebb szex), mindazonáltal Magyarországon vágatlanul mutatták be: először 1983 márciusában a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében láthattuk, ugyanazon év november 10-étől pedig országos forgalmazásban is. Az opusz a Vér és mágia alcímet kapta.

FIGYELEM! Egyes illusztrációk női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre! 

Amii Stewart amerikai énekesnő, táncosnő és színésznő hivatalos neve: Amy Paulette Stewart. Az 1970-es évek végén vált világhírűvé a diszkókedvelők körében, elsősorban a Knock on Wood című slágernek köszönhetően. Erőteljes énekhang, temperamentumos előadásmód és kivételes mozgáskultúra jellemzi produkcióit. Diszkókorszakában állítólag a saját maga által tervezett jelmezekben lépett fel. Az 1980-as évek közepétől Olaszországban él és dolgozik, de rendszeresen turnézik a világ különböző pontjain is. 2001 óta a UNICEF Italia jótékonysági nagykövete. A szervezet véleménye szerint „Amii Stewart és Olaszország kapcsolata egy gyönyörű szerelmi történet”, melyet mindkét oldalról nagy-nagy szeretet jellemez a másik fél iránt.

A bolondos nagybácsi, aki a fa tetejére felkapaszkodva nőért kiabál… Az elomló bájakkal megáldott trafikos nő, aki gigászi kebleit a felajzott és meghökkent kamasz szájába tuszkolja… A gyakran perlekedő szülők, akik folyton öngyilkossággal fenyegetik egymást, amit olykor roppant színpadiasan próbálnak kivitelezni… S persze az ellenállhatatlan Gradisca (a magyar változatban: Vegye-vigye), aki a kisváros valamennyi hímneműjét elkápráztatja, miközben ő maga a mozi bűvöletében élve a filmvásznon látott igazi férfiról ábrándozik… Federico Fellini remekműve, az Amarcord (1973) szereplői ők: sokunk emlékezetes kamaszkori élménye ez a film, amely mellesleg alkotójának kamaszkori élményein alapul. A Maestro azonban tagadta a mű önéletrajzi jellegét. Évekkel később azt nyilatkozta, hogy ha beismerné ezt, akkor a még élő ismerősei esetleg magukra vagy másokra ismernének a film egyes szereplőiben, s olyasmikre is emlékezni kezdenének, amik valójában meg sem történtek. A közhiedelemmel ellentétben nem a szülővárosában, Riminiben forgatott (az eredeti helyszínek helyett mindig is jobban szerette a Cinecittà műtermeit), mivel ifjúkorának, emlékeinek Riminijét akarta megörökíteni, s a város azóta természetesen megváltozott. Ahogy az egyik róla szóló könyvben mondja: „Az Amarcord bepillantás az emlékeimben élő világba.”

FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit női meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!